Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2012. október 8., hétfő

Hypnotized by... Brian (11. fejezet)

A befejező rész sok-sok szeretettel XOXO
Vééégre itt a vége. Kicsit büszke vagyok magamra. :)


 

11. fejezet

Alexnek nem volt ideje egyetlen hátrafelé tett lépésre sem, amikor Brian őrjöngve rontott rá a koncert után. Csak aranyhal módjára tátogott a meglepetéstől.
-   Beszéltél vele a koncert előtt? – ragadta meg blúzának gallérját Brian – Hol van?!
-   Brian, nyugodj le. – futott oda gyors léptekkel Stefan, amikor szeme sarkából meglátta a jelenetet, és azonnal lefogta Briant.
-   Eressz el, Stef, eressz el! – rúgkapált magán kívül üvöltve.
-   Nem eresztelek ilyen állapotban. Mi történt?
Brian nem figyelt rá, továbbra is csak kapálózott, és égővörös arccal ordított Alex irányába.
-   Hol van?! HOL VAN???
-   Nem tudom. – igazított a ruháján a menedzser, miközben hátrált két lépést… csak a biztonság kedvéért – Beszélgettünk egy keveset, aztán ott hagytam a backstage-ben. Nem láttam elmenni. – megvonta a vállát, és hozzátett még valamit, amit Brianre nézve talán nem kellett volna – De talán rájött, hogy nem itt a helye.
-   Faszság! – olyan erővel rántotta meg a karját, hogy majdnem sikerült kiszabadulnia Stef kezei közül – Azonnal mondd el, hol van! Mit mondtál neki?! Még a telefont sem veszi fel nekem.
-   Brian, nyugodj már le… – próbálta továbbra is csitítani Stefan szorosan a mellkasához ölelve, de nem járt sikerrel.
-   Stef, vedd le rólam a kezed. – mondta végül fojtott hangon, mozdulatlanul állva, miután feladta a feleslegesnek ítélt fizikai erőlködést – Utána kell mennem.
-   Mégis hova? – kérdezte a svéd hitetlenkedve.
-   Bárhova. – vágta rá határozottan, Stefan pedig lassan, minden mozdulatát figyelve, a biztonság kedvéért Alex irányába araszolva, eleresztette.
Hát persze, aki szerelmes, a világ végére is elmegy a szíve választottjáért.
-   Az interjú… – kezdte Alex, de Brian hirtelen felé szórt gyilkos pillantásaira beléfagyott a szó.
-   Szarok rá. – vágta a nő képébe, aztán visszasietett az öltözőbe a kocsikulcsáért és a telefonjáért.
A parkolóba menet még háromszor próbálta hívni a fiút, de egyszer sem vette fel neki. Negyedikre pedig már csak azt mondta be az automata, hogy a hívott szám jelenleg nem elérhető.
-   Kikapcsolta… még a nevemet sem hajlandó nézni a kijelzőn… – motyogta magának elveszetten, és idegesen gyűrte hátra nyirkos tenyerével az arcába hulló tincseket.
Könnyek szöktek a szemébe, ahogy rohant az autója felé, de nem hagyta őket kicsordulni. Brian Molko nem bömböl senki miatt. Még miatta sem…
Fogalma sem volt, Alex mit mondhatott neki, ami miatt így ment el. Úgy érezte valaki vasmarokkal szorítja a szívét. Egyetlen dolgot érzett csak, de azt mindennél erősebben: hogy nem akarja őt elveszíteni.
Lenyelhetetlen, kínzó gombóc nőtt a torkába, ahogy végiggondolta, hogy alig fél órával azelőtt még óriási eufóriát érzett, hiszen az eddig még nem hallott új lemez dalait remekül fogadta a közönség. Azt hitte ezt az érzést végre lesz kivel megosztania, hogy Strify ott fog állni a lépcső alján, ahogy lejön majd a színpadról, mosolyogva felé nyújtja majd a karjait, magához öleli, és el sem ereszti, amíg haza nem érnek. Ehelyett senki sem várta.
Az ébresztő pofont végül Stefan unokahúga adta meg, aki mellé a fiú jegye szólt. A lány közölte, hogy a mellette álló széken egy boldog rajongólány ült, helyes szőke srácot pedig még csak nem is látott a közelben.
Briannek ötlete sem volt, hova kellene mennie, ha a lakásán nem találja. Mindenesetre először odahajtott, elvégre Strifynak ott voltak a dolgai, nem valószínű, hogy elmenne azok nélkül.
Az ajtót zárva találta, de amint belépett, látta, hogy minden apróság eltűnt, amit az elmúlt napokban a fiú itt-ott a lakás különböző pontjain kipakolt. Az emberek általában nem kifejezetten kedvelik, ha egy új kapcsolat másik fele átrendezi az életüket, de ő szerette azokat a dolgokat, mindenhol érezte, hogy körülveszi Strify jelenléte. És most minden újra ugyanolyan üres, mint előtte volt. Görcsbe rándult a gyomra a látványra, a gondolatra, hogy újra ugyanolyan egyedül lesz, mint előtte. Ugyanolyan magányos és árva, és nap nap után újra meg kell majd játszania mindenkinek, hogy ez egyáltalán nem így van.
Képtelen volt elhinni, hogy amíg ő a színpadon állt, és mindent megtett, hogy kielégítse a közönségét, hiszen ez volt a dolga, addig az egyetlen ember, akit tényleg ki akart elégíteni abból a közönségből, nem is volt ott, a koncert alatt mindent összepakolt és magyarázat nélkül kisétált az életéből.
A legsötétebb kétségbeesés tört rá, cserbenhagyták a gondolatai, nem tudta, mit tehetne, hova mehetne.
A hálószobába érve meglátott egy összehajtogatott levélpapírt a párnán. Strify hagyott neki levelet. Odarohant, rázuhant az ágyra, és remegő kézzel hajtogatta szét a papírlapot.

"Drága Brianem,
ne haragudj rám, kérlek, hogy mindenről elvontam a figyelmed. Nem akartam bajt okozni, csak mentem a szívem után. Remélem még jóvá tudod tenni a dolgokat. Nem élném túl, ha miattam omlana össze az álmod.
Elképzelni sem tudod, mennyire nehéz volt megtennem ezt a lépést, épp ezért ne keress, kérlek, ne kínozz vele. Koncentrálj az új lemezre és a turnéra. Ígérem, a távolból figyelni foglak.
És talán egyszer újra látlak majd.
Szeretlek.
~Strify
PS: A kulcsaid a postaládában vannak. A szívem pedig darabokban, az ágyad alá söpörve."

Percekig szorongatta a levelet, az egész teste reszketett, és csak bámult a kusza betűkre. Ötször végigolvasta, a vonalak már összefolytak előtte, mire arra eszmélt fel, hogy könnycseppek koppannak halkan a papíron. Hát hiába fogadta meg magának, hogy soha senki miatt nem fog egyetlen könnycseppet sem elmorzsolni.
De az önsajnálat sehova sem vezet. Összeszedve minden erejét felugrott, és lerohant a kocsijához. Az interjú helyszínére sietett, remélte, hogy a végére még odaér. Berontott az előtérbe, a késő esti talkshow forgatása éppen csak véget ért, a riporter Stefannal fogott kezet, majd megköszönte a tévéknézőktől a figyelmet.
Stef összeráncolt homlokkal lépett oda Brianhez, de ő nem hagyta szóhoz jutni.
-   Hol van Alex? – kérdezte torokhangon. Mint egy farkas, úgy morgott minden szava mögött.
A svéd lélegzetvisszafojtva egy zárt ajtó felé biccentett, ami abban a pillanatban ki is nyílt.
Brian Stefan felé fordult, és halkan utasította.
-   Egy lépést se próbálj tenni felém, ne merj még egyszer lefogni. – szikrákat szórtak a szemei, Stefan komolyan megijedt.
Brian a kinyíló ajtóban megjelenő nő felé vette az irányt. Megragadta a karját, arrébb rántotta, majd durván a falnak lökte. Mindenki kővé dermedten, némán figyelte őket, itt már senki nem mert közbeavatkozni.
-   Ki vagy rúgva! – üvöltötte az arcába.
-   Brian, ez nem ilyen egyszerű… – hallotta a háta mögül Stefan visszafogott hangját.
-   Egyszerű vagy sem, nem dolgozom együtt egy ilyen emberrel. Elperelheted mindenemet, akkor sem vagyok hajlandó veled többet az ÉLETBEN egy levegőt szívni! Elhitetted vele, hogy miatta fog összeomlani a karrierem? – hitetlenkedve nézett a falnak préselődő nőre – Ennyire zavart, hogy végre egy kicsit őszintén tudom élvezni, hogy élek, és nem a föld alatt rohadok, ahogy az megjósolható lett volna azok után, amiken az utóbbi tizenöt évben keresztülmentem?
Nem bántotta, csak állt előtte néhány arasznyira, mozdulatlanul, de olyan fenyegetés volt a szavaiban, hogy Alex szinte rettegett tőle. Nem tudott megszólalni.
-   Utoljára kérdezem: van róla bármi sejtésed, hol találom? – hangsúlyozta a szótagokat egytől-egyig.
A nő nyelt egyet, és hangtalanul megrázta a fejét.
Brian amilyen viharosan érkezett, pontosan ugyanúgy távozott is a helyszínről. Meg sem hallotta, ahogy Stefan kétségbeesetten kiált utána, hogy megtudja, mégis hova készül, és hogy mi lesz a másnapi koncerttel. Mert egy interjút még meg tudnak csinálni ketten Steve-vel, de egy koncertet már közel sem lenne ilyen egyszerű.

* * *

Kelletlenül állt fel a kanapéról. A takaró alját húzta maga után a szőnyegen, nem volt hajlandó elengedni a finom melegséget.
Az előszobába menet rápillantott az óra nagy piros számaira. Hajnali négy óra volt már, de egyetlen percet sem aludt az éjjel. Amióta hazaért, csak gubbasztott a sötét szobában, egy puha, meleg takaró ölelésébe gömbölyödve. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Brianre, és arra, milyen bátor volt, hogy képes volt megtenni ezt a lépést, hogy ott tudta hagyni a férfit, a szívének ellent mondva.
Először nem akarta kinyitni az ajtót, de egyre hangosabban dörömbölt rajta a hívatlan vendég. Arra gondolt, biztosan az egyik szomszédja észrevette, hogy hazajött, és valami égetően fontos közgyűlésről maradt le, amiről mindenképp még munkábamenet előtt be akart neki számolni. Hajnali négykor. Hát persze. Valószínűbb, hogy inkább az egyik barátja látta meg a konyhaablakban a fényt az évszázad bulijából hazafelé menet, és számon akarja kérni, amiért nem szólt, hogy visszajött Berlinbe. Vagy csőtörés van a házban… esetleg tűz… beleszagolt a levegőbe, aztán megrázta a fejét.
Egyetlen kellemes verzió sem jutott eszébe az ajtót betörni készülő személy azonosságát illetően. De ha nem nyitja ki, sosem fogja megtudni, ki volt a felettébb türelmetlen látogató. Nagyot sóhajtott, és elfordította a kulcsot a zárban.
Szoborrá dermedt, amikor meglátta, hogy Brian áll a lépcsőházi félhomályban. Az ő Brianje.
Felfogni sem tudta, hogy kerülhetett oda. Az utolsó géppel jött haza Londonból, azután egyetlen gép sem indult már Németországba. Egyszerűen nem állhatott ott az ajtajában, fizikai képtelenség volt…
Száguldoztak a gondolatok a fejében, és csak állt a küszöbön mozdulatlanul, szótlanul, mintha csak Brian szellemét nézné, nem pedig azt a hús és vér férfit, akivel hetek óta megosztja mindenét. Megosztotta. Múlt idő. Ő már nem az ő Brianje, hiszen lemondott róla.
A férfi nem erre a reakcióra számított. Azt szerette volna, ha a fiú a nyakába ugrik, és össze-vissza csókolja, hogy elmondja majd, mennyire sajnálja, hogy búcsú nélkül ment el, és hogy soha többé nem tesz ilyet. De rosszabbik verzióként arra is próbált felkészülni, hogy majd nem lesz hajlandó ajtót nyitni neki, vagy ha ki is nyitja majd, kiabál vele, és megpróbálja minden erejével elküldeni őt. Már azt is elkezdte kigondolni, mivel fogja meggyőzni, hogy menjen vissza hozzá, ha érvelnie kell majd. De erre, hogy csak áll ott, és nem mozdul, nem is szól, nem számított.
Brian nem tudta, mit szabad megtennie. Megérinteni nem merte. Még megszólalni is csak hosszú percek után bírt.
-   Gyere vissza hozzám. Kérlek. – nyögte végül halkan.
A fiú hirtelen magához tért. A szellemek nem beszélnek. A szellemek nem tördelik idegesen az ujjaikat. A szellemeknek nincs Brian illata. És a szellemek nem kérnek tőle olyasmit, amire teljes szívéből vágyik.
Amit mindezek ellenére nem tehet meg.
Hevesen megrázta a fejét. Brian elfehéredett, nem volt még kellően felkészülve erre.
-   Nem akarom, hogy miattam összeomoljon a karriered. Megutálnál érte. – rázta a fejét hajthatatlanul a fiú, bár maga sem tudta, honnan gyűjtötte az erőt hozzá.
-   Nem fog. Ez butaság, Alex találta ki. – felelte gyorsan az idősebb – Megyek majd próbákra, minta-rocksztárocska leszek, és akkor békén hagy. Odafigyelek majd. Ígérem. Neked még csak találkoznod sem kell vele. – hadarta egyetlen levegővétellel.
Amint meglátta a fiút, szinte megszűnt az a határtalan düh, amit érzett, amikor a menedzserére gondolt. Már nem érdekelte. Már el is felejtette, hogy a képébe üvöltötte, hogy azonnali hatállyal kirúgja. Egyetlen dolog számított csak, hogy meggyőzze a fiút, hogy menjen vele haza. Haza. Azt akarta, hogy az ő otthona legyen Strifynak is az otthon. Haza kellett vinnie őt bármi áron.
-   És sosem utálnálak meg… – tette még hozzá halkan.
-   Nézd… – folytatta Strify, nem nézve Brian szemébe – Hihetetlenül hízelgő volt ez a néhány hét… az, hogy semmi mással nem foglalkoztál, csak velem. Olyan volt, mintha álmodtam volna, vagy meghaltam, és a Mennyországba kerültem volna. – hátrébb lépett egy lépéssel, úgy érezte a biztonságos távolság Briantől a „lehető legmesszebb” – De ez hosszú távon visszaüt. – csóválta meg a fejét lemondón.
-   Tudom. És változtatni fogok rajta. – lépett a fiú után, át a küszöbön – Csak meg kell találnom az egyensúlyt. Meglátod, minden rendben lesz.
-   Brian… – csóválta tovább a fejét a fiú fájdalmasan, gyengének érezte magát, fáradtan nekidőlt az ajtó mellett a falnak.
Még mindig úgy érezte, muszáj lemondania valamiről, aminél jobban soha semmit nem akart még az életében. Valamiről. Valakiről. Azért, hogy az a valaki boldog lehessen. Bármit megtenne érte.
-   Kérlek. – súgta a férfi, de továbbra sem mert hozzáérni – Most én kérlek, hogy adj egy esélyt nekünk. Nemrég még te kértél.
-   Soha ennyi kétség még nem röpködött folyamatosan a fejem felett egyik kapcsolatomban sem. – lehajtott fejjel, csillogó szemekkel nézte saját lábujjait, ahogy a szőnyeget böködte velük – Tudom, hogy te is tisztában vagy velük, eleinte épp te voltál…
-   Szeretlek. – vágott közbe Brian, és tett egy hirtelen lépést Strify felé, így alig volt már köztük távolság.
A fiú felnézett, tátva maradt a szája, levegőt venni és pislogni is elfelejtett egy időre. Az elmúlt néhány percben magát is meglepve egyre inkább érezte a lelki erőt magában, hogy igenis képes lesz végigcsinálni, hogy képes lesz Briannek a szemébe is elmondani, hogy a jövőjük, amit megálmodott maguknak, csak illúzió volt. De ez az erő most mind egy szempillantás alatt elpárolgott. Csak állt az előszoba falába olvadva, mint egy márványszobor, és úgy érezte cseng a füle, zúg az feje, a szíve pedig mindjárt utat tör magának a mellkasán át.
Brian arca ijedt volt, mintha azzal az egyetlen kimondott szóval saját magát is legalább annyira meglepte volna, mint Strify-t. Nagyra nyílt szemeivel szinte rémülten figyelte a fiú arcának minden rezdülését.
-   Tessék…? – nyöszörögte végül a fiú.
-   Ki kell mondanom újra? – mosolyodott el feszülten, és felemelte egyik kezét, hogy a szőke keze után nyúljon, de aztán a mozdulat felénél újra elbátortalanodott. Mégsem érintette meg.
-   N-n-nem… – rázta meg a fejét sietve, még mindig zavartan – Illetve… de… szeretném… – súgta aztán lassan, nehezeket pislogva, lélegzetvisszafojtva.
Brian nem emlékezett, életében mikor könnyebbült meg így utoljára. Szeretné. Hirtelen úgy érezte, nem fér el a szíve a bordái mögött, kevés neki az a kis tér, ki fog törni, szabad akar lenni, minél közelebb akar lenni ahhoz a testhez, aminek a tulajdonosáért dobog ilyen őrülten.
A férfi megtette az utolsó fél lépést is, bezárta a köztük lévő távolságot, szorosan a fiú mellkasához simult, és felemelte kezeit, hogy közéjük fogja Strify arcát. Próbálta leküzdeni kezének remegését. De nem lett volna rá szükség, a fiú nem valószínű, hogy érezte, hiszen ő egész testében remegett.
-   Beléd szerettem. – hajolt közel a fiúhoz – Nem mondom, hogy nem félek tőle, de akarom. Akarlak. Csak magamnak akarlak. Nem engedlek el.
Strify érezte, hogy egyre csak gyengülnek a lábai. Brian édes csókja csak centikre volt ajkaitól. Nehezére esett elhinnie, hogy nem csak hogy utánajött, az éjszaka közepén a fél kontinensen át, amiről nem mellesleg még mindig fogalma sem volt, hogyan csinálta, de olyasmiket mond neki, amiről azt gondolta, talán sosem hallja majd tőle. Egészen az előző estéig elégnek hitte, hogy érezheti hogy fontos neki, nem kényszerítette volna soha, hogy ki is mondja. Azok után pedig, hogy se szó se beszéd összecsomagolt, és hazarepült tőle, főleg nem.
Brian látta a szemében, hogy nem lenne szükség több szóra, egyetlen ártatlanul kimondott „szeretlek” után gondolkodás nélkül követné őt a föld alá is. De neki már nem csak ennyi volt a célja. Társat akart. Őt akarta, mindenestül. Beleborzongott a gondolatba, a gerincén végigfutott egy remegés, egy pillanatra lehunyta a szemeit, aztán halkan folytatta.
-   Ha nem vagy velem, minden percben hiányzol.
-   Brian… – lehelte Strify szorosan lezárt szemekkel. Szédült. Úgy érezte álmodja az egészet. Ez nem az a Brian, akit az első gyenge pillanatában faképnél hagyott. Ez az a Brian, akiről mindig álmodott, akit sosem lett volna képes elhagyni.
-   Akárhányszor rádnézek, kívánlak. Ha megérintlek, elvesztem. – folytatta a férfi az édes kínzást, és végigsimított hüvelykujjával a fiú alsó ajkán.
Strify reszketve felsóhajtott. De Brian nem hagyta annyiban a vallomását. Annyi minden volt, amit még el akart mondani neki. Ha már belekezdett, nem volt megállás.
-   Teljesen más ember vagyok melletted. Egy jobb ember. Mindent meg akarok adni neked, meg akarlak védeni mindentől, ugyanakkor azt érzem, ha mellettem vagy, anélkül hogy észrevennéd, te is megvédesz engem mindentől. Te lettél az őrangyalom.
A fiú helyeslőn bólintott, minden vágya az volt, hogy az őrangyala lehessen, egy pillanatra átsuhant egy mosoly is az ajkain. A boldogság, amit érzett, mintha nem is evilági lett volna. Ajkain égett a férfi ujjának érintése, nem tudta visszatartani nyelve hegyét, hogy végigfusson az édes érintés nyomán.
-   Te vagy, aki képes megérteni szavak nélkül. – folytatta a férfi – Ez olyan dolog, amit csak hosszú évek alatt alakul ki egy kapcsolatban. Annyi idő alatt, amennyit nekem még soha nem volt türelmem kivárni. De benned megvan szinte a kezdetektől. Mint valami instant tökély. – Brian elmosolyodott, aztán hangját elmélyítve, elgondolkodva folytatta – Ijesztő. Ellenállhatatlan. Mint ahogyan az is, vajon miért bízom benned úgy, mint senki másban még.
A fiút hipnotizálta minden szava. Sosem hitt abban, hogy Brian valaha is ilyen dolgokat mond majd neki. Egyre forróbbnak érezte az arcát körülölelő tenyereket. Brian szüntelenül cirógatta hüvelykujjaival a bőrét, ahogy beszélt hozzá. Annyira kívánta azokat a meleg kezeket a testén, a suttogó ajkakat az ő ajkain, mint még soha semmit. Egész teste lángolt, minden idegszála Brian bőrének érintését kívánta.
-   Csókolj már meg… – súgta végül nyögve, és felemelte az egészen addig bénultan csüngő karjait, és félénken Brian hajába túrt kezeivel.
-   Azt hittem már sosem kérsz meg rá. – nevetett fel halkan, és ajkait gyengéden a fiú ajkaihoz érintette. Előbb gyengéden, majd egyre hevesebben. Nem tudott és nem is akart parancsolni a szenvedélyének.
-   Istenem… – súgta a fiú lehunyt szemekkel az ajkai közé – Annyira szeretlek. – lehelte, miután elváltak ajkaik egymástól, Brian pedig rámosolygott. Strify boldogan visszamosolygott rá, szinte hitetlenül: sosem ragyogott még fel ennyire a férfi arca erre a szóra.
-   Ilyenkor azt kell mondani, hogy „én is téged”, ugye? Olyan rég volt már… – kacérkodott, de a fiú felbátorodott, és azonnal elhallgattatta egy újabb csókkal.
-   Azért azt elmondod, hogy kerülsz ide? Tudtommal még órákig nem indul repülő Londonból Berlinbe.
-   Menetrendszerinti járat nem. Megzsaroltam egy pénzeszsák barátomat, hogy adja kölcsön a magángépét. – mosolygott kajánul, aztán komollyá vált az arca – Ha nem adta volna oda, beültem volna az autóba, és reggelig vezetek megállás nélkül. Nem vetted fel a telefont nekem. Nem hihetted, hogy ennyiben hagyom az egészet. – csóválta meg a fejét.
-   Reméltem. – vallotta be a fiú.
-   Remélted? – nézett vissza rá Brian nagy, kerek szemekkel.
-   Igen, mert tudtam, hogy ha nem hagyod ennyiben, akkor gyenge leszek. És látod. – tárta szét a karjait mosolyogva.
-   És nem örülsz?
-   De. – felelte halkan, és bólintott.
-   Akkor hazajössz velem?
-   Haza? – kérdezett vissza tágra nyílt szemekkel.
-   Haza. Minden holmiddal. – bólintott újra.
-   Minden holmimmal?
-   Figyelj, szívem, tudom, hogy késő van… vagy inkább korán… – ráncolta össze a szemöldökét – És biztosan fáradt vagy te is, mint én, de ha mindent el fogsz ismételni, amit kimondok, akkor ma nem jutunk el az ágyig, és nem tudom, hogy az esti koncertet hogy fogom végigcsinálni. Márpedig szeretnélek lenyűgözni. – mosolygott és kézenfogta a fiút, berúgta a bejárati ajtót, és a hálószoba felé húzta a meglepett szőkét.
-   Brian… – húzta vissza gyengéden a kezét félúton az ágy felé.
-   Van ami visszatart? Se kutyád, se macskád… de ha szeretnél, kaphatsz egyet. A barátaid bármikor meglátogathatnak. Stúdió Londonban is van. Mi kell még? Áh, megvan: én? – vigyorgott idétlenül.
-   Én… én… – hebegett a szőke, Brian pedig csak nevetett. 
-   Te aludtál ma már? – szólt közbe.
-   Nem.
-   Én sem. Pár órára fészkeljük be magunkat a paplan alá, oké? Szigorúan szundi célzattal. Aztán mindent megbeszélünk.
-   Ühüm… – bólogatott a fiú, és hagyta, hogy Brian lehúzza róla a pólóját, betuszkolja az ágyba, és szorosan mellékucorodjon.
Aludni persze nem tudott továbbra sem. Az előző néhány órában a kínzó szomorúságtól, most pedig az édes boldogságtól. Vajon ez mindig így lesz Brian mellett? Minden érzés ennyire intenzív és felemésztő lesz vele? Mosolyogva bólintott a sötétben saját magának, magához szorította a férfi testét, és belecsókolt a nyakába. Igen, ebben az egyben szinte biztos volt. Mindig így lesz. Míg világ a világ.


V É G E

---------------------------------------------

Na akkor most meséljetek, hogy tetszett? :)

8 megjegyzés:

  1. mondtam már, hogy imádlak? :D
    kicsit ugyan fura volt, hogy az egyre inkább dominánsan viselkedő szöszkéből a végére csináltál egy kis tüncimünci cukker esetlen határozatlan kis fiúcskát, de betudjuk a sokknak.. végülis érthető.. :D
    mindenesetre én imádtam! köszönöm :)

    VálaszTörlés
  2. Én is téged! :D Köszönöm!

    VálaszTörlés
  3. Hát ezt is sikerült elolvasnom :D
    Nekem nagyon tetszett igézőn írsz. Mikor Strify levelét olvastam a határ szélén voltam hogy elsírjam magam. Ügyes vagy, így tovább! :)

    VálaszTörlés
  4. Nagyon-nagyon tetszett ez a történet.Köszönöm hogy olvashattam!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy írtál! Örülök, hogy tetszett :)

      Törlés
  5. Nagyon-nagyon tetszett. Ügyes vagy :)
    Strifly karaktere édes volt, hogy a végén a macsóból tényleg milyen kis hercegnőt lett :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök hogy tetszett! Ezt legalább befejeztem... :D

      Törlés