Hypnotized by... Brian (8. fejezet)

8. fejezet

Másnap reggel – ami tulajdonképpen már jóval közelebb volt a délhez, mint a reggelhez – a telefon berregése ébresztette Strifyt. Álmosan nyúlt a készülék után, és csukott szemmel nyomta meg a felvevő gombot.

Köszönés helyett csak valami érthetetlen motyogást hallott Brian a kis hangszóróból, nevetett rajta egy sort, aztán azonnal a lényegre is tért.

-   Jó reggelt, Álomszuszék! Ha már kinyitottad a tündérszép szemeidet, küldd el nekem légy szíves az útlevélszámodat, jó? – kuncogott.

-   Miért? – ráncolta a homlokát a fiú, és közben nyüsszögve nyújtózott egyet, hogy az agyát utolérve ébredésre kényszerítse a testét is.

-   Kell a repülőjegyhez.

-   Milyen repülőjegy? – nyafogott álmosan.

-   Nem hiszed el, hogy látni szeretnélek, ugye? Hát pedig de. – felelte Brian, és a hangjából is érezhetően mosolygott a telefonba.

Strify nem felelt. Féléjszakányi elemezgetés után sem tudta, mit gondoljon.

-   Nézd meg az e-mailjeidet. Ahogy mondtam tegnap este: én nem tudok menni, de ez nem azt jelenti, hogy nem is akarnék. Küldtem neked egy jegyet Londonba. Csak az útlevélszámodat kell még ma elküldenem az utazási irodának, és holnap estére már hip-hop itt is vagy a karjaimban.

A fiúnak elakadt a szava. Nem mintha eddig a tőle megszokott bőbeszédű Strify-t alakította volna.

Azonnal, száz százalékosan felébredt Brian szavaira, sőt, alig bírta visszafogni magát, hogy felpattanjon az ágyból, és a szoba közepén kezdjen szökdécselni örömében. Minden erejét összeszedte, hogy a legszíntelenebb hangján kérdezzen vissza.

-   És mi van, ha már én sem érek rá? Lemondtad a programot, én meg…

-   Akkor szomorú leszek. – vágott közbe Brian, mielőtt a szőke kitalált volna valami kifogást, majd pillanatnyi csönd lett a telefonban.

Bár határtalan boldogságot érzett a hívás miatt, a fél éjszakás gyötrődés után mégsem volt már olyan biztos abban, hogy szabad-e kitennie magát ennek az egésznek Briannel. Még ha igaz is, mi van, ha csak ideiglenes a férfinél az érzés, hogy maga mellett akarja tudni? Még csak hazudnia sem kell, hiszen nem kért tőle ígéretet semmire. Mi van, ha enged az erőnek, ami felé húzza, és végül megint ő lesz az, aki csúnyán megsérül? Sokkal csúnyábban, mint azelőtt, mert tudta magáról, hogy napról-napra csak egyre jobban belegabalyodna ebbe a kapcsolatnak fennhangon kimondva nem nevezhető, ám mégis kapcsolatnak tűnő valamibe. Ha most odarepül hozzá, akkor azt már hiába próbálja bármelyikük is úgy magyarázni, az már nem csak egy kaland.

Ezernyi okot fel tudott volna hozni arra, hogy ne menjen bele, mégis nehezebbnek érezte azt a néhányat, amik az „igen” serpenyőjében húzták lefelé a mérleg oldalát. Nem meglepő, hogy végül mégis a szívére hallgatott.

-   Nem akarom, hogy szomorú legyél. – felelt végül mosolyogva.

-   Én sem. – suttogta a férfi gyengéden – Most mennem kell, küldd el az útlevélszámod! Puszillak, szépségem!

-   Én is téged! Minden elképzelhető helyen! – felelte lassan, izgatóan mély hangon, majd felnevetett – Mindjárt küldöm. Aztán pedig rohannom kell pakolni. Szóval légy szíves ne tarts fel. – viccelődött – Páá! – belecuppantott a telefonba, aztán az ágyra dobta, és mint aki azt sem tudja, hirtelen mihez kapjon, elkezdett fel-alá rohangászni a lakásban.

Előszedte az útlevelét, gyorsan elküldte Briannek a számot, kibányászta az ágy alól a legnagyobb bőröndjét, elkezdte kihúzkodni a szekrényből a kedvenc ruháit, aztán félúton mégis meggondolta magát, és inkább felhívta a kozmetikusát, majd beállt a zuhany alá. Mosolyogva dudorászva dörgölte végig a testét, nem tudta elhinni, ami történt. Azok után, amilyen sötét dolgokat képzelt bele Brian tegnap esti szavaiba, ez volt az utolsó dolog, amire számított volna.

* * *

-   Szóval? – vigyorgott Stef a próba szünetében.

-   Mi szóval? – kérdezett vissza egykedvűen Brian, és elsétált mellette a kávégép irányába.

-   Brian, ne színészkedj. – nyafogott, és megragadta a csuklóját, hogy ne tudjon olyan egyszerűen elszökni – Mesélj már, mi volt Berlinben!

-   Semmi különös… – nézett félre, de önkéntelenül is elmosolyodott.

-   Legalább ne hazudj. Rákerestem az emlegetett képekre. Nem szeretem hülyének érezni magam, márpedig tegnap valahogy úgy voltam vele, amikor Alex számon kért az orrom előtt. Keresztbe álltak a szemeim, nekem mindig elmondod az ilyeneket. Szóval önállóan pótoltam be a lemaradást. A netről. Mint egy rajongólány. – nem mondhatni, hogy nem volt egy leheletnyi szemrehányás íze sem a szavainak – Helyes kis kölyök. – mosolygott végül a barátjára kedvesen.

-   Az. – bólintott Brian, de nagyon úgy tűnt, hogy többet nem tervez hozzáfűzni a témához.

-   Ennyi?! Brian mondj már valamit! Megesz a kíváncsiság. Főleg hogy rád nem jellemző módon nyilvánosan estetek egymásnak… – meresztgette a szemeit Stefan – Máskor le sem lehet lőni, olyan részleteket is az orrom alá dörgölsz, amiket baromira nem akarok hallani, most meg…

Persze nem vágta rá rögtön, hogy ez a „máskor” nem minden esetben igaz. Brian általában csak azokat dörgölte az orra alá, amik nem jelentettek neki semmit. Ha elvétve olyasvalakivel találkozott, aki mélyebb nyomot hagyott benne, arról ritkán beszélt. Azt valahogy mindig próbálta megóvni, mindig félt, hogy kipukkad a léggömb, amit dédelget, ha bárki más is rápillant. Csak amikor már elég erősnek érezte a köteléket, akkor avatta be Stefant. Nem véletlen az, hogy Strify-ról sosem beszélt túl sokat neki, őt valamiért mindig különlegesnek érezte. Kalandnak, de mégis különleges kalandnak.

-   Stef, hagyjál már. Nem tudom, mit mondhatnék. Kedvelem a fiút. Azt hiszem, szeretnék még vele találkozni. – ködösített – De részleteket ne várj, kinőttem már abból, hogy minden szaftos kis apróságot kielemezzek neked.

-   Kinőttél? – nevetett fel döbbenetében szórakozottan – Néhány hét alatt nőtted ki? Nemrég még…

-   Holnap idejön. – bökte ki hirtelen Brian, mielőtt még az utolsó hódításainak részleteivel kezd példálozni.

-   Hova? – kerekedett el a basszeros szeme, és önkéntelenül is körbenézett a próbateremben.

-   Hülye, nem ide. – forgatta meg a szemeit Brian és elvigyorodott – Londonba. Úgy volt, hogy pár nap múlva én megyek hozzá, de Alex keresztbe húzta a dolgot, úgyhogy ő jön hozzám. – magyarázta, mintha csak valami lényegtelen, vagy mindennapos dologról lenne szó.

-   És nálad fog lakni? – Stefannak leesett az álla.

-   Csak pár napra. – megvonta a vállát, és elfordult. Kényelmetlenül érezte magát Stefan vallató szemeinek kereszttüzében.

-   De nálad? – hangsúlyozta újra.

Két lépéssel megkerülte a neki háttal álló Briant, és elé állt.

-   Sosem hagyod, hogy bárki is nálad lakjon. Inkább saját költségen veszel ki nekik szobát, bármilyen közeli barátodat is hívod a városba.

-   Most mit vagy úgy kiakadva? Jobb szeretném, ha ő mindig kéznél lenne, amíg itt van. Ilyen egyszerű. – mosolyodott el Brian sokat sejtetően, majd jelezve, hogy lezárta a beszélgetést, kézbe vette a gitárját, és intett Steve-nek. Stef pedig döbbenten követte.

* * *

-   Teljesen? – nézett rá a nő óriási szemekkel.

-   Pontosan. Nyaktól bokáig. Mielőtt visszakérdezel: igen, ott is.

-   Mindössze mellkas- és hónaljgyantázás után ez kicsit durva lesz. És gondolom nem kell részleteznem, hogy főleg mely részeken lesz durva. – hangsúlyozta – Visítani fogsz aranyoskám.

-   Kibírom. Nem tudsz eltántorítani, Sandra. Csak csináld. Egyetlen szőrszálat sem akarok látni.

A nő felsóhajtott, megcsóválta a fejét, és a frissen mosott, illatos, ropogós lepedővel leterített fehér műbőrborítású asztal felé mutatott, hogy helyezkedjen el rajta a fiú.

-   Különleges lehet az illető, akiért ilyesmit csinálsz. – jegyezte meg Sandra amint elkezdte rákenni a meleg masszát a fiú karjára.

-   Az. – mosolyodott el Strify, és meg sem nyikkant, amikor a nő lerántotta az első csíkot.

* * *

-   Nem sörözünk egyet? – kérdezte Steve a próba utáni pakolásban.

-   Nekem mennem kell. Ideje takarítanom végre, egy szemétdomb már a lakás. – vágta rá Brian.

-   Na és? – vigyorodott el a dobos – Ki látja? – gonoszkodott.

Köztudott volt, hogy Brian jó ideje szingli, és ha néha össze is jön valakivel egy laza kalandra, nem viszi őket haza. Az ő lakása, az ő kis szentélye. A legközelebbi barátain kívül senkit nem látott ott szívesen. Sőt, tulajdonképpen még a legközelebbi barátok is sokszor nemkívánatosnak érezték ott magukat.

Stef mindent tudóan mosolygott a háttérben, de nem szólalt meg. Egy jó pont Briantől Stefannak.

Brian megvonta a vállát.

-   Nem szeretem a szemétdombot. És tudod, hogy nem engedek be a lakásba vadidegen takarítónőket. Ergo, néha nekem kell megcsinálnom. Így is általában addig húzom, amíg csak lehet. És ez már az a kategória, ahol nem lehet tovább… – játszotta meg magát.

-   Akkor hozzád megyünk sörözni, és közben segítünk takarítani. – ajánlotta a szőke.

-   Na arra befizetek! – nevetett fel Brian – Egy valami biztos nem lenne belőle: rend.

Felvette a táskáját, kivette belőle a kocsikulcsát és a napszemüvegét, és az előző szavait egyértelmű nemleges válasznak szánva indulni is készült.

-   Miért? Ez jó ötlet. – szólt közbe végre Stefan is a szőke mellé állva.

A plusz egyből rögtön mínusz két pont.

-   Este nyolckor ott vagyunk nálad. Hazafelé vásárolj némi fertőtlenítőt meg gumikesztyűket… esetleg gázálarcot. – élcelődött, mire Brian csak fintorgott – A piát mi visszük. Pizzát meg majd rendelünk. – mosolyogva nézett Brianre, aki kicsit szúrós szemeket meresztett rá elsőre, de aztán belegondolt.

Végül is, miért ne? Ingyen sör, ingyen segítség.

-   De ha csak nagyobb kupi lesz a sörözős-takarításból, ahogy én sejtem, akkor garantálom, hogy holnap reggelig maradtok, és józanul tényleg takarítani fogtok. – mosolygott ironikusan.

-   Akkor ezt megbeszéltük. – vigyorgott vissza rájuk Steve az ajtóból.

Aztán fogta a hátizsákját, a bukósisakját, elköszönt, kiviharzott az ajtón, és imádott vasparipája nyergébe pattant.

-   Mit tervezel, drága Stefan? – kérdezte Brian gyanakvóan, miután a szőke elvágtatott.

-   Én? Semmit. Sörözés és takarítás. Semmi több. – vigyorgott álnaivan.

-   Aha. – bólogatott Brian egy hangyányit sem meggyőzötten.

-   Ha esetleg most mesélnél nekem, készséggel megígérném, hogy este már semmit sem kérdezek a gyerek előtt. – egyre szélesebben vigyorgott, ami egyre jobban idegesítette Briant.

A „gyerek” megjegyzést szándékosan elengedte a füle mellett, most nem volt hangulata viccelődni Steve-en.

-   Te most zsarolsz? – húzta fel a szemöldökét.

-   Dehogy. Csak üzletet ajánlottam. – tárta szét hosszú karjait ártatlanul.

-   Stef. – mordult rá, mert már tényleg kezdte nagyon bosszantani a téma – Féltékeny vagy, vagy mi? – támadt neki résnyire szűkült szemekkel.

-   Bolond vagy. – csóválta meg a fejét egy pillanatnyi bénult csönd után, amit Brian meglepetésszerű szavai okoztak; felsóhajtott, és ő is a kijárat felé indult – Örülök neked, te majom. Látszik rajtad, hogy boldog vagy.

Erre nem tudott mit felelni. Csak nézett mereven Stefan után, ahogy kisétált az ajtón, aztán sóhajtott egy nagyot, és ő is haza indult.

Néhány órával később egy rekesz sör helyett több üveg tequilával jelentek meg Brian bandatársai.

-   Nem vagytok normálisak. – nevetett – Ezért mentem be a boltba tisztítószerekért?

-   Ne izgulj, addig nem nyúlhat senki az üvegekhez, amíg nincs rend. – vigyorgott a szőke, és letette a szatyrokat a hűtő mellé, Stefan pedig előhúzott három doboz sört.

-   De azért egy sör még nem a világ vége. – osztotta szét őket.

Brian csak megcsóválta a fejét, és a kamrából előszedte a porszívót, a felmosó vödröt, néhány vegyszeres flakont, szivacsot és törlőkendőt, és az előszoba közepére helyezte egy kupacba őket.

Miután hazaért, már nagyjából elpakolta a dolgokat mindhárom szobában, a konyhában is egy helyre tette a mosatlan edényeket, összeszedte a szemetet, és levitte a kukába a zacskókat. Rendnek már viszonylag rend volt a lakásban a nemrég még mindent uraló káosszal szemben, de azért az látszott, hogy takarítást nem látott a hely jó néhány hete.

-   A fürdőt meg vécét vállalom. Gondolom az senkinek nem kedvence. – és már húzta is a gumikesztyűt a kezeire. Túl akart lenni a dolgon minél hamarabb.

-   Én port törlök, felporszívózok és felmosok mindenhol, és akkor kizárásos alapon tied a konyha. – fordult Stefan felé a dobos.

-   Az nem nagy ügy. Mosogatógépbe bepakolni még nekem is megy. – vigyorgott.

-   Bepakolni, aztán kipakolni, aztán megint bepakolni és kipakolni, ugyanis legalább kétadagnyi tornyosul ott. Ha nem három. Aztán lesikálni a pultot, az étkező asztalt, a tűzhelyet, és valamennyire a csempét is, ahol kaja fröccsent rá. – mosolygott Brian – Szerintem nem telik bele fél órába, és rájössz, hogy nem te húztad a jolly jokert, Steffie.

Három pár szorgos kéz, és néhány üveg tequila, ami a kezek tulajdonosainak szemei előtt lebegett a műveletek közben, valamint bő másfél óra az, ami kellett ahhoz, hogy csillogjon-villogjon Brian (ilyen alkalmakkor sajnos) nem kicsi lakása.

Még este tíz óra sem volt, amikor már a fotelekben hátradőlve koccintottak a pár nap múlva esedékes koncertjeikre a barátok. Stefan tapintatosan nem hozta fel a berlini témát, Brian hálás is volt érte. Neki talán mesélt volna róla, de a dobosuk előtt nem szívesen ecsetelte volna a részleteket.

Jóval éjfél után lett vége a pókerpartinak, aminél végül kikötöttek, és aminek köszönhetően Stefan és Steve egy-egy húszassal kevesebbel a zsebükben, az orrukat lógatva sétáltak ki az éjszakába Brian ajtaján.

Amint a fiúk kitették a lábukat az ajtón, szinte azonnal megcsörrent Brian telefonja. Azt hitte valamelyik okostojás hagyott ott valamit. Felkapta anélkül, hogy ránézett volna a kijelzőre.

-   Melyik lúzer az? És mit hagyott itt? – nevetett egyértelműen nem józanul.

-   Öhm… Brian… – kezdte lassan Strify a vonal túlvégéről, óriási mosolyt csalva Brian arcára a puszta hangjával is.

-   Szijja ciccaaa… – dorombolta selypítősen, de a fiút nem tudta kizökkenteni. Majdnem sikerült, de végül mégsem.

-   Figyelj csak. – sóhajtott gondterhelten – Megkaptam az sms-t a címeddel. Azért nem válaszoltam, mert egész nap olyan helyen voltam, ahol ki kellett kapcsolnom a telefonom. Brian… – sóhajtott újra, és a férfi, bár még mindig jó kedve volt az italtól meg a pókergyőzelemtől, már kezdte érezni, hogy mégsem kellene ennyire örülnie ennek a telefonhívásnak – Ne haragudj, de valami nagyon fontos dolog jött közbe, és nem tudok a megbeszélt géppel menni. – néma csönd volt csak a válasz a vonal túlvégén, most már nem számított a tequila és a győzelem – És úgy néz ki, a következő néhány napra is száz százalékosan be van táblázva minden napom. – tetézte még a fiú, de még mindig nem jött rá semmi válasz – Majd megbeszéljük, mi legyen, oké?

-   Ühüm… – préselte ki magából végül a férfi csalódottan, miután a pillanatnyi döbbeneten túltette magát – Hívsz majd? – kérdezte vékony hangon még mielőtt letette volna a telefont.

-   Hívlak. – mosolyodott el a szőke, és egyik kezével az óriási gurulós bőröndjét húzva maga után, elindult a fotocellás ajtó irányába a reptér várójából kifelé.

Az egész délutánt végigaludta. Nehéz volt ugyan rávennie az agyát, hogy kikapcsoljon, és ne álomképeket szőjön ébren tartva őt, de végül csak sikerült. Tudta, hogy kipihentnek kell lennie. Mert egy valamiben biztos volt, hogy az elkövetkezendő néhány éjjelen nem akarja majd alvásra pazarolni minden percét. Esetleg néhány órát, de túl sokat semmiképp. Amíg Brian Molko fekszik mellette az ágyban, addig sokkal kellemesebb dolgokat is el tud képzelni, mint az alvás.

Eközben Brian alig tudta türtőztetni magát, hogy ne csapja falhoz azonnal a telefonját. Végül annyira sikerült visszafognia magát, hogy csak az ágyára dobta rá teljes erővel. Aztán ő is a párnák közé vetette magát.

Mérgesen belebokszolt néhányszor a puha ágyneműkupacba, aztán előásta a párnák alól a telefonját, és tárcsázta Stefant.

-   Mi van, öt percig sem tudsz meglenni nélkülem? – vihogott a barátja köszönés helyett.

Brian csak nyelt egyet, semmi kedve nem volt vele nevetgélni.

-   Nem jön… – motyogta maga elé.

-   Mi?

-   Nem mi, hanem ki. – mordult vissza.

-   A szőke?

-   Igen.

-   Miért?

-   Nem tudom. Gondolom berágott, mert először én mondtam le, és most bosszút áll. Nem tudom, Stef… – nyafogott a telefonba, mint egy kisfiú.

-   Hát ha ilyen gonosz kis bosszúálló manó, akkor inkább ne is jöjjön… – felelte még mindig túlságosan jókedvűen.

-   Kösz, Stef. Pont erre volt szükségem. – duzzogott, és morogva bontotta a vonalat, majd ki is kapcsolta a készüléket.

Részeg Stefanra nem számíthat. Hát majd megoldja a problémát maga. Összeszedi magát, és talán felhívja valamelyik alkalmi nőjét, hogy terelje el a figyelmét. Igen, ez lesz a legjobb.

De amilyen szépen ezt elgondolta, annyira nem valósította meg. Csak hasalt az ágyon, és járt az agya.

Ám nem hagyták sokáig elmélkedni, tíz perc sem telt bele, és a csöngő hangjára rezzent össze. Felugrott, kinyitotta az ajtót, és Stefan állt ott előtte együttérző képpel.

-   Na, mesélsz végre? – kérdezte halkan, Brian pedig szélesre tárta az ajtót, és beinvitálta a barátját.

-   Gyere. – mondta halkan.

Brian lehajtott fejjel a konyhába somfordált, és bár a telefonhívás óta úgy érezte, hirtelenjében teljesen kijózanodott, azért bekészített a kávéfőzőbe egy szép nagy adagot.

-   Nem tudom, mit csináljak, Stef. – kezdte – Azt sem tudom, mit akarok ettől a fiútól. Csak azt tudom, hogy olyan jó vele lenni. – lehunyta a szemeit, és a gondolatra maga köré húzta a karjait. Visszagondolt arra, amikor ő ölelte.

Stefan csak nézte, és alig hitt a szemének. Meg a fülének. Ez Brian?

-   Mióta tart egyáltalán ez az egész? Két nap alatt estél bele így? – kérdezte hitetlenkedve.

-   Nem estem bele. – vágta rá gyorsan, nyomatékosan.

-   Jól van. – forgatta meg a szemeit – Szóval mióta?

Brian megvonta a vállait.

-   Tavaly már kétszer „összejöttünk”. – begörbített ujjaival macskakörmöket rajzolt a levegőbe – De annyiban maradt. Nem volt tervben semmi komoly. Most is véletlenül jutott csak eszembe. Egy helyről, amit a taxiból láttam meg. Azt gondoltam sosem találkozunk már újra, de felhívtam, mert utoljára elég csúnyán bántam vele, és bocsánatot akartam kérni. Aztán persze megint ugyanott kötöttünk ki. – mosolyodott el szomorkásan – Annyira megváltozott… – felsóhajtott és lehalkította a hangját – És nekem csak még jobban tetszik.

-   Szóval tetszik? – puhatolózott Stef óvatosan.

Ezek szerint azt nem szabad kimondani előtte, hogy szerelmes, vagy hogy beleesett, de azt lehet, hogy tetszik. Stefan az évek alatt már elég használható kis „Brian kezelési útmutatót” szerkesztett készre a fejében.

-   Nagyon… – motyogta Brian a basszerosának háttal, a kávéval babrálva – De tudom, hogy nincs jövője a dolognak. Más országban élünk, sokkal fiatalabb nálam, ő még élvezi azt a nyüzsgést, amitől én ha lehet menekülök… egy csomó minden közénk áll…

-   Ez hülyeség. – felelte Stefan megvonva a vállát, amire Brian szembe fordult vele, és szótlanul nézett a szemeibe.

-   Hülyeség? – kérdezett vissza végül halkan, elvékonyodott hangon.

-   Ha valami közétek áll, akkor azok nem ezek a dolgok. Tudod egyáltalán, hogy ő mit gondol az egészről?

Stefan féltette a barátját. Azt mostanra már pontosan tudta, hogy Briannek komoly érzelmei vannak a fiú irányába. De vajon a fiú is ugyanúgy érez? Vagy csak elcsavarta a fejét, hátha valamilyen előnyhöz juthat ezáltal? Úgy gondolta, az ilyesmin az utóbbi években már átlát Brian. Eleinte megégette magát sokszor, de felnőtt, és jobban belelát az emberek szándékaiba, mint fiatalon.

-   Azt mondta, belém szeretett. – felelte Brian, alaposan meglepve ezzel Stefant.

-   Tényleg? – nyíltak tágra a basszeros szemei, Brian pedig kitöltötte a két kávét, és csak bámult a bögrébe miközben megvonta a vállát.

Persze még ez sem bizonyíték semmire, ha a fiú manipulálni akarja, könnyedén mondhat ki ilyesmit.

-   Ki is akadtam rajta… – tette hozzá mellékesen, mire Stef halkan felnevetett.

Tökéletesen el tudta képzelni a halálra rémültségét ingerültséggel álcázni próbáló Briant. Nem szeretett érzelmekről beszélni, nem, amíg nem bízott a választottjában, márpedig az Briannél általában csak jóval később jön el. Csodálkozott is, hogy ebben az esetben nem a menekülés volt Brian azonnali reakciója.

Stefan elgondolkozva nézte néhány pillanatig a barátját, amíg ő szinte egyhajtásra kiitta a bögre kávét.

Szóval, azt mondja, szereti. Talán igaz. Stef a megérzéseire hagyatkozva úgy döntött nem áll kapásból ellenségesen a fiúhoz. A képek alapján szimpatikus volt neki. És Brian annyira azért talán nem vak. Már ismeri egy ideje a fiút. Másrészt pedig, ha csak kihasználni akarná őt, nem ennyi idő után kezdené a játékot, már rögtön az elején lecsapott volna rá. Stefan úgy határozott, hogy kapni fog egy esélyt nála, segíteni fog a fiúnak, egészen addig, amíg őszintének érzi.

-   Mire vársz? – tette fel végül a kérdést, gyengéden maga felé fordítva a barátját – Te is akarod, ő is. Elhiszem, hogy nem szívesen vallod be, hogy szerelmes vagy, vagy valami ahhoz hasonlót érzel, ismerlek jól. De most az egyszer ne játssz, Brian, fogd a srácot és fuss. Nem biztos, hogy túl sok ilyen esélyed lesz még az életben, nem vagy már tinédzser.

-   Nem bízok az egészben. – csóválta a fejét – Nem akarok pofára esni, Stef. – a dereka köré fonta a karjait, és egy ölelés erejéig közelebb húzta magához a barátját. Aztán elhúzódott, és újabb kávét töltött magának.

-   Nem bízol benne?

-   Nem benne… magamban… vagy nem is tudom… bennünk. Abban, hogy összeillünk.

-   Ki dönti el, ki kivel illik össze? Ha például az egyház döntene, én soha az életben nem lehetnék boldog. Szerintem ne gondolkozz ezen. Fogd a srácot, és többet ne is engedd el egészen addig, amíg jól érzed magad vele. Mi van, ha kiderül, hogy ő az igazi? Elszalasztanád a lehetőséget, hogy megismerd a nagy Őt hülye sztereotípiák, vagy indokolatlan félelmek miatt? – belenézett Brian szemeibe, ő pedig mozdulatlanul nézett vissza rá – Lehet, hogy tényleg elfoglalt, és nem bosszúból nem akar idejönni. Várd ki a végét.

Brian végül felsóhajtott. Talán igaza van Stefnek. Nem ő az, aki ragaszkodott az egészhez, Strify akarta igazán őt. Hogy fordulhatott volna a kocka ilyen hirtelen, és ok nélkül? Biztosan csak közbejöttek dolgok. Ahogy neki is. Előfordul. Főleg az ő szakmájukban.

-   Valójában ő indította ezt az egészet – kedzett magyarázni, nem csak Stefnek, főképp saját magának, és közben a nappali felé indult a második kávéjával a kezében –, nekem eszembe sem jutott volna bármit is tervezni vele. Egy-egy önfeledt óra oké, tudod hogy nálam az ilyesmi bármikor belefér, olyankor nem számít mennyire passzolunk. De hosszú távra nem terveztem volna vele soha. Ő erősködött.

-   Ó te szegény… – szúrta közbe Stef mosolyogva, mire egy grimaszt kapott Briantől válaszul. De folytatta.

-   Én egész végig csak ellenkeztem, de mindent bevetett, hogy meggyőzzön. Aztán nagy nehezen belementem abba, hogy találkozzunk a héten. Kötelezettségek nélkül. Mert akartam. – vonta meg a vállát – Pedig sok mindent tett, ami miatt mást már rég otthagytam volna. – mosolyodott el egy pillanatra – De végül Alex miatt mégis le kellett mondanom. Éreztem a telefonban, hogy nem hisz nekem. Tudtam, hogy rémeket lát, és szörnyű érzés volt. Nem akartam, hogy megint elteljen fél vagy egy év, anélkül, hogy találkoznánk, és egy hazug alakként maradjak meg benne. Ezért intéztem el, hogy idejöjjön.

-   Értem.

-   Amikor hazajöttem, úgy gondoltam, hogy tényleg látni akarom, de nem úgy, ahogy most, én kivártam volna akár heteket is. De így, hogy elrendeztem az egészet, és már szinte éreztem magam mellett, és ő volt az, aki lemondta, teljesen visszájára fordult bennem minden. Most már ÉN akarom, hogy itt legyen. Hallani akarom azokat a szavakat, amiket szinte megtiltottam neki kimondani. – mondta indulatosan – Kirázott a hideg, amikor azt mondta, kapcsolat, vagy hogy szeret. – erre Stef halványan mosolyogva bólintott, igen, Brian pontosan ilyen volt mindig is – De ha visszacsinálhatnám, megtenném. Hallani szeretném. Most, amikor lehet, hogy sosem hallom újra. – szomorúan belekortyolt a kávéba – Tegnap hajnalban jöttem el tőle, alig két napja, és már most iszonyúan hiányzik. Amikor azt hittem, holnap este láthatom, akkor nem éreztem ennyire. De most, hogy minden bizonytalan, rám tört az egész. – felhúzott lábakkal, a térdére támasztva a bögréjét révedezett a távolba, aztán hirtelen Stefre nézett – De ha erről bárkinek is beszélsz, kihúzkodom a maradék hajadat, szálanként!

-   Nem fogok. – nevetett fel a svéd, de meglepetésében semmi másra nem tudott reagálni.

Ennyire nyíltan, és őszintén ritkán beszélt Brian az érzéseiről. Valamit tényleg tudhat az a srác. Stefan alig várta, hogy megismerhesse végre.

-   Holnap felhívom. – döntött Brian.

-   Jól teszed. – mosolygott rá a barátja – Most pedig feküdj le és aludd ki magadat.

Váratlanul újra csak a csengő hangjára rezzent össze Brian.

-   Nem hívtad fel Steve-et, ugye? – kérdezte homlokráncolva.

-   Dehogy hívtam. – rázta meg a fejét Stefan.

-   Akkor ki a fene az hajnali fél kettőkor?

-   Talán nézd meg találgatás helyett.

Brian ráfintorgott, aztán felpattant, az asztalra tette a bögréjét, és majdnem felbukott a szőnyegben, ahogy a bejárati ajtóhoz sietett.

Stef csak lassan lépdelt utána. De amit a konyhaajtóból látott, arra nem számított.

Brian szája tátva maradt a meglepetéstől, aztán sietve megragadta a vendége kezét, behúzta az ajtón, és azonnal a falnak nyomta. Két kezébe fogta az arcát, lábujjhegyre állt, lehunyta a szemeit, és úgy csókolta, mintha az élete múlna rajta. Egyetlen szót sem vesztegetett. Még csak nem is köszöntek egymásnak. Bár ennél szebb köszönést nem is tudott volna elképzelni.

-   Hogy tehetted ezt velem? – zihálta néhány perccel később.

-   Nem szereted a meglepetéseket? Azt hittem, örülni fogsz. – felelte az idegen.

Már amennyire idegennek számított az idegen, akinek a személyazonosságában majdnem annyira biztos volt, mint Brianében.

A szőke ráfogott Brian derekára, és könnyedén arrébb tette. Behúzta a bőröndjét a folyosóról, és becsukta az ajtót maga után.

-   Kurvára hiányoztál, te kis hülye. – súgta Brian hátulról megölelve a fiút, a lapockái közé nyomva a fejét, széles mosolyt csalva ezzel a fiú arcára – Amikor azt mondtad nem jössz, már azon voltam, hogy törni-zúzni kezdek.

-   De úgy érzem a lakás baseball ütővel való átrendezése helyett végül az alkohol mellett döntöttél. – húzta fel az egyik szemöldökét, amikor kikászálódott a szoros ölelésből, és szembefordult Briannel.

-   Az még előtte volt. – mosolygott – Átjöttek a fiúk takarítani.

-   Takarítani… – kuncogott a fiú – Felétek így hívják?

Az idősebb nyitotta volna a száját, hogy elmondja, hogy tényleg takarítottak, de a szőke a szájára tette a mutató ujját, és testével a falnak nyomta Briant.

-   Te is hiányoztál. – csókolta meg újra – Tudod… nekem is akadnak kapcsolataim… – mosolygott kacéran – Nem volt nehéz elintéztem, hogy elcseréljék a repjegyem egy nappal korábbira.

Brian megfogta a fiú pólójának szegélyét, és elkezdte felfelé húzni. A sokk teljesen kitörölte a fejéből azt a tényt, hogy bizony egy harmadik személy is ott van velük a lakásban.

-   Öhm… Brian… mielőtt levennéd a vendéged ruháit, esetleg bemutathatnál. Aztán kettesben is hagynálak titeket. – lépett melléjük Stefan, Brian pedig meglepetésében akkora szemeket meresztett rá, mintha szellemet látna.

-   Stef… – motyogta.

-   Igen. Itt vagyok. Rémlik? Te hívtál. – nevetett, aztán a fiú felé fordult – Na jó, úgy látom ő nem beszámítható, a nevem Stefan…

-   Tudom ki vagy. – vágott közbe Strify és kedvesen megrázta a felé nyújtott kezet – És szerintem te is tudod, hogy én ki vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Mit szólnál, ha mondjuk holnap együtt ebédelnénk?

-   Szóval tűnjek el, és holnap délig ne is jöjjek vissza? – nevetett fel hangosan. Egyre jobban tetszett neki a fiú, még nem ismerte őt, de már most nagyon drukkolt Briannek.

-   Valahogy úgy. – szólt közbe Brian is.

-   Vettem. – felemelte a kezét, és mint egy katona szalutált – Jó éjt nektek. Azért aludjatok is valamennyit. – tette még hozzá.

-   Jó éjt. – felelte a fiú nevetve – Akkor holnap délben!

-   Jó éjt, Steffie. – szólt utána Brian is, aztán megragadta a fiú pólóját, és az ajtó csapódásával egyidejűleg egy pillanat alatt eltüntette róla.

Azonban váratlanul megállt a mozdulat a levegőben. Kezében a textildarabbal dermedten állt és csak nézte a fiú felsőtestét. Néhány pillanatig nem tudott megszólalni, aztán lassan kinyújtotta a szabad kezét, és hozzáért Strify bőréhez. Sima volt, akár egy kisbabáé. Végighúzta tenyerét az egyik karján a csuklójától egészen a válláig, aztán a mellkasán át le a hasáig. Mindezt levegővétel nélkül. Strify-nak rendkívüli erőfeszítésébe került az egészet mozdulatlanul tűrni. Aztán a férfi közelebb lépett, és még mindig tátott szájjal, elakadt lélegzettel, mint akit megigéztek, arcát a fiú mellkasának dörgölte. Kieresztette a pólót a kezéből, nem érdekelte egyikőjüket sem, hogy az a lábtörlőn landolt, majd két kézzel lökte a fiút a falnak, aki egész idő alatt, csak mosolyogva figyelte a reakcióit. Készségesen nekidőlt a tapétának, és tovább tanulmányozta Brian ténykedését, aki először megcsókolta a nyakát, aztán a kezeit egy pillanatra sem véve le a testéről, a mellkasát is végigcsókolta.

-   Istenem… – suttogta önkívületben az idősebb – Annyira finom.

De a fiú gonosz volt, arrébb tette a transzban lévő házigazdáját, és megragadta a bőröndjét.

-   Meg sem mutatod a lakást? – kérdezte mosolyogva.

-   Majd. – nyögte Brian, és szinte a szó szoros értelmében becibálta Strify-t a hálószobába. Ő pedig úgy döntött, hogy mégis hagyja magát.

---------------------------------------

Írjatok véleményt, mindig feldobtok vele! :)