Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2012. május 23., szerda

Az ördög háza (4. fejezet)






4. fejezet

Mire visszaérek, már több mint egy óra eltelt, de Bill még mindig ugyanott gubbaszt, ahol hagytam.
-   Pecsenye vörösre fogsz égni, édesem.
Leguggolok mellé, és a dereka köré fonom az egyik karomat. Csak megvonja a vállát, nem szól semmit.
-   Hogy vagy? – kérdem halkan, és egy puszit nyomok verejtéktől fénylő halántékára.
Erre egy rövid cinikus nevetést kapok válaszként. Aztán sóhajt egyet, és megingatja a fejét.
-   Én ezt nem értem, Brian… – suttogja összetörten – Miért nem mondta el nekem? – rám néz, indulatos szemekkel, mintha tőlem várná a helyes választ – Én aztán tényleg megértettem volna. Nem csak azért mert a testvérem, de pontosan tudom, hogy miről van szó, amikor azt érzi, hogy egy férfi teste vonzza. Miért kellett eltitkolnia?
Magamhoz ölelem, ő pedig a vállamra hajtja a fejét, nagyokat sóhajt, és tudom, hogy nem áll messze a sírástól. De azt is tudom, hogy nem fog itt, ahol bárki láthatja, sírni.
-   Hogy mondta volna el, amikor józanul még magának sem képes bevallani? – magyarázom gyengéden; nem a bátyja miatt, csakis ő miatta – Ne így állj hozzá, kicsim. Ne arra gondolj, hogy neked hazudott, hogy előtted titkolózott. Inkább próbálj segíteni neki feldolgozni a dolgot. Látszik rajta, hogy szüksége van rád. Csak rád számíthat, nem igaz? Épp téged idézlek, amikor azt mondom, hogy nem csak azért, mert a testvéred, hanem azért is, mert te pontosan tudod, mit érezhet, amikor Stefannal van.
Lassan felemeli a fejét, a szemembe néz, és bár nem a szokásos szikrázó mosolyával, de azért elmosolyodik.
-   Mi történt az én Brianemmel? Valaki kicserélte? Tomról van szó, és jó fej vagy? – megingatja a fejét, gyengéden beletúr a hajamba, és hátrasimítja az előre lógó tincseket.
Másodpercekig csak néz némán a szemeimbe, aztán lassan az ajkaimhoz ér az ajkaival. Puha csókokat ad, és eszébe sem jut, hogy milyen veszélyes játékot játszik, mert gyakorlatilag bárki megláthatna, hiszen a nyílt utcán vagyunk.
Hagyom, hogy egyre jobban belemelegedjen. Hogy is tudnék ellenkezni? És amíg a karomban van, addig egy kicsit talán elfelejti a bátyját. A nyakam köré fonja a karjait, és olyan hévvel préseli hozzám a testét, hogy érzem, nem sok hiányzik, és pillanatokon belül egyikünk a másik ölében köthet ki. Rossz ötlet. Nagyon rossz ötlet. Amíg az egész nem hivatalos köztünk, nem szabadna szenvedélyből cselekednünk nyilvánosan. De többek között azt is meg kell még tanulnom mellette, hogyan kell nemet mondani neki.
Egy idő után mégis ő húzza hátra a fejét, kipirult arccal néz rám, elnyílt ajkain át felgyorsult ütemben veszi a levegőt. Aztán lehunyja a szemeit, homlokomnak dönti a homlokát, és alig hallhatóan suttog a forró levegőbe.
-   Annyira szeretlek…
-   Remélem tudod, hogy én is téged. Nagyon. – felelem lágyan – De most menjünk be innen.
Megfogom a kezét, és felhúzom a kőről.
Aztán a csikkhalmot beledobálom az üres cigis dobozba, nehogy szó érje a ház elejét, és betuszkolom Billt az ajtón.
-   Van tiszta a szekrényemben, ezt inkább vedd le. – ráncigálom meg a csuromvizes pólója szegélyét hátulról.
Mosolyogva hátrafordul, aztán lassít amíg mellé érek, a kezét nyújtja nekem, és összefűzi az ujjainkat.
-   Szerintem nekem is van a kocsiban… de szívesen elfogadom a tiédet.
Elfogadja. Sőt, még azt is hagyja, hogy átöltöztessem, nekem pedig a helyzetet kihasználva muszáj egy kicsit végigsimogatnom a testét. Ölelkezünk még egy-két percig, aztán mindenki megy a dolgára.


Eltelik a délután, azután az este is.
Billt már órákkal ezelőtt hazaküldtem a bátyja után, én pedig a stúdióban maradtam egész végig Stefannal. Sikerült összedobnunk egy végtelenül depressziós, igazi ős-placebós dalt. Biztosan lenne egy sor rajongó, aki nagyon örülne neki, de én mégsem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lenne kiadnunk.
Lényeg a lényeg: az, hogy egész nap Stefan kezét fogtam, azt jelenti, hogy feltűnt volna, ha Tommyboy beszélt volna vele. Ergo nem tette. Én pedig valamiért nem érzem erősnek, ha azt mondom rá, patkány.


A következő reggelen, mintha mi sem történt volna, indulunk a megszokott időben be a stúdióba.
Szándékosan kerültem Tomot, egyetlen szót sem váltottunk egész este, és reggel sem. Nem biztos, hogy vissza tudnám fogni magamat, így inkább bujkálok.


Stef arca még mindig ugyanolyan nyúzott, amilyen előző nap volt. Rá nem jellemző módon, egész álló nap csöndes, és visszahúzódó. Annyira ijesztő, hogy még Steve is tőlem kérdezgeti, mi baja van, mert tőle nem meri. Én próbálom egész nap nem felhozni a témát, de délután, mielőtt haza indulnék, azért mégis rákérdezek, történt-e valami.
-   Színét sem láttam azóta. – feleli szomorúan.
-   Lehet, hogy jobb is. Tedd túl magad rajta. Elmenjünk egyet bulizni ma este? – ajánlom fel vigasztalón.
Határozottan megrázza a fejét és felsóhajt.
-   Bár ilyen egyszerű lenne. Nem tehetek róla, de… azt hiszem beleestem.
-   Jaj, szívem… – odalépek mellé, és megölelem – Erre nem tudok okosat mondani. Ez szívás.
Keserűen mosolyogva bólogat.
-   Az. Egészen pontosan. De majd csak egyszer túl leszek rajta. Ahogy mindenki máson is. Kezdek hozzászokni, hogy nekem csak ez jut.
-   Nem lesz ez mindig így. Menj haza, aludj egy jót. És tudod, hogy hívhatsz bármikor, ha kellek. – erre bólogat, felszedi a táskáját egy székről, adok neki egy puszit, és bár ellenkező irányba indulunk, de együtt lépünk ki az ajtón.


A kocsi felé menet, ahogy rendezgetem a gondolataimat, minden egyes lépéssel csak egyre jobban felhúzom magam. Két egész napja lett volna rá Tomnak, hogy idetolja a képét, de nem. Ő NEM. Csak sunnyog. Ekkora egy gerinctelen szemétládát!
Kihasználva a maximális sebességkorlátokat, idegesen száguldok hazafelé, berontok az ajtón, és szerencsére – és az ő baszottnagy szerencsétlenségére – egyedül találom Tomot a nappaliban.
-   Na jó, eddig befogtam. – támadok neki – Volt két napod arra, hogy megtedd anélkül, hogy beleszóljak. De nem éltél a lehetőséggel, úgyhogy most tetszik vagy sem, meghallgatsz. – nagy kerek szemekkel bámul fel rám az újság mögül – Emeld fel szépen a seggedet, és azonnal told oda a képedet Stefan elé, különben én rugdoslak el odáig. Világos? – oktatom ki erélyesen, és nyomatékosításképp kitépem a kezéből a magazint, amit éppen lapozgat, és a földre dobom.
-   Kinek képzeled magadat? Állítsd le magad, oké!? – olyan lendülettel áll fel, és lép elém, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy megfutamodok. Kicsit megijedtem, na. Mégiscsak egy fejjel magasabb nálam. Nem beszélve arról, hogy egy vállal szélesebb is.
-   Nem, amíg nem tisztázod ezt az egészet vele. Nem szórakozhatsz az emberekkel. – lépek egy lépést hátra, és két fokozatot halkítok a hangomon, ami azért még így is épp elég határozott.
-   Nem szórakozok… – morogja maga elé.
Visszafogja magát. Kicsit meglepő. De így legalább reflexből nyugodtan támadhatok újra.
-   Hát pedig nekem úgy tűnik. Itt a piros hol a piros módjára, egyszer a szájába teszed a nyelved, máskor meg megígéred, hogy többet nem csinálod. És mégis. Aztán újabb ígérgetés, majd derült égből villámcsapás, hoppá, megdugatod magad vele. Stef nem egy gumibaba, akit úgy rángatsz, ahogy tetszik.
-   Nem rángatom. Békén hagyom. Láthatod. És egyébként is jó lenne, ha abbahagynád ezt az egészet, mert nincs közöd a dologhoz.
-   Hogyne lenne. Ugyanannyi közöm van, mint neked volt, amikor sorozatosan nekem estél Bill miatt. Stef olyan nekem, mintha a testvérem lenne. – megingatja a fejét, látszólag nem ért egyet, hát akkor jöjjön a lényeg – Elmesélek neked valamit, Tom. Stefan homokos. Vagyis szeret fiúkkal dugni. Csak úgy, mint én. Talán ezért lettünk olyan jó barátok kezdetben, mert jól megértettük egymást. – mosolyodok el, bár valószínű inkább fintor sikeredik belőle, de sebaj.
-   Stefan egyáltalán nem olyan, mint te. – vágja rá kicsit erőteljesebb hanggal – Nem is értem, hogy képzeled, hogy magadhoz hasonlítod őt. – a „magadhoz” szót olyan undorral mondja ki, hogy öröm hallgatni.
-   Talán azért hasonlítom magamhoz, mert a legjobb barátom. És akár tudomásul veszed, akár nem vagy hajlandó, elég sok mindenben hasonlít rám. – vetem oda neki.
-   Ezerszer jobb nálad… – sziszegi összeszűkült szemekkel.
-   Az lehet. De például ugyanúgy értékeli, mint én, ha egy srác szopja a farkát. Megteszed neki? – felhúzom a szemöldököm – Mert ha nem, akkor ne szórakozz vele. Állj oda elé egy egyértelmű nemmel, és ne ilyen gerinctelen módon kezeld!
Megfeszülnek az öklei, és a méregtől egyre sötétebb tónusú lesz a feje. Mindjárt gőz is elkezd süvíteni kifelé a fülein. Talán most kellene elkezdenem szaladni, mert itt már nem csak egy-két lila folt a tét. Szerintem simán félholtra verne.
De persze sosem azt teszem, amit kellene.
-   Válaszolj arra az egyszerű kérdésre, miért nem álltál még mindig a szemei elé? Nem gondolod, hogy megérdemelné? Folyamatosan kihasználod, és játékszerként bánsz vele. Lehet, hogy a rajongó kislányokkal megteheted, de vele nem.
-   Nem, nem álltam elé. Nem kell mondanod, tudom nélküled is. – feleli ingerülten – Azért nem… mert… mert nem tudom, mit mondhatnék neki… – szavakról-szavakra egyre csak halkul a hangja, a szemeit is lesüti. Nem mondom, hogy nem lep meg vele.
Hirtelen meghallom Bill autójának riasztóhangját a garázsban. Fenébe, nincs időm arra, hogy folytassam a lelki terrort, amit elkezdtem. Ha belép, mi haverok vagyunk. Pedig már olyan jól alakult, kezdtem egyre nagyobbnak és izmosabbnak érezni magamat az egyre kisebbre zsugorodó Tommyboy mellett.
-   Próbálkozz, hátha sikerül valamit. – vetem még oda dühösen, de halkan.
Tom a hűtő felé fordul, kinyitja az ajtaját, és beledugja a fejét, amikor Bill megjelenik.
Mosolyogva megcsókol, odaköszön Tomnak is, és leteszi a cuccait a konyhaasztalra. Nem tudom mi történhetett, annyi biztos, hogy az utóbbi két napban nem láttam ilyen sugárzónak az arcát. Még amikor szeretkeztünk, akkor is feltűnt egy-egy másodpercre rajta a gondterheltség.
-   Tomi… – még a hangja is hízelgő – Andreas-szal beszéltél mostanában?
-   Nem. – fordul hátra egy kólásüveggel az arcában – Miért?
Andreas egy gyerekkori jó barátjuk, ha jól tudom. Kezd érdekelni, az én szépségem miért örül ennyire a nevének. Nem, nem vagyok féltékeny. Csak érdekel.
-   Hú akkor elrontottam a meglepit. – vigyorog, a bátyja pedig kérdőn néz rá, de Bill gyerekesen megrázza a fejét, és csak annyit felel – Titok.
Visszakérdeznék, vajon milyen közös titka van neki egy általam ismeretlen fiúval. De nem teszem.
-   Úgyis elmondod. Még faggatni sem kell. Látom rajtad, hogy alig várod, hogy elmondhasd. – vigyorodik el Tom.
-   Tomiii – nyafog a kis angyalom, aztán sóhajt egy nagyot – Jól van. Este indul a gépe, holnap idejön egy-két hétre. Mondtam neki, hogy lakhat nálunk. De ezek szerint nem akarta, hogy előre tudd. Szóval lepődj majd meg.
Tom képén egyre szélesebb mosoly terül el. Vajon ez azt jelenti, hogy arra számít, hogy erősítést kap az ellenzék?
-   Tényleg? Ez jó hír. Majd megpróbálok nagyon meglepődni. – feleli.
Bill bólogat, és bepakol néhány dolgot a hűtőbe a szatyorból, Tom pedig mosolyogva tűnik el a szobájában. Remek. Stef akkor már el is van felejtve? Utána menjek letépni a fejét?
Szóval hetekre társaságunk lesz. Nem tudom, örüljek-e vagy sem. Semmit sem tudok a fiúról. De Tomnál biztosan nem lehet rosszabb lakótárs, úgyhogy első körben egy esélyt nálam mindenképpen kap. Addig majd még puhatolózok Billnél, hogy mire számítsak.
Miután mindennel kész van a szépségem, megfordul, és szikrázó mosollyal elém lép. Egyetlen szót sem szól, csak két kezébe fogja az arcomat, és szájon csókol. De úgy, hogy levegőt is alig kapok. Csak pislogni tudok utána rá meglepetten.
Na jó, mégsem vagyok féltékeny. Asszem.
-   Ezt most miért? – dadogom.
-   Csak úgy. Mert szeretlek. – vigyorog.
Fura. Határozottan. Csak remélni merem, hogy nem ennek a bizonyos Andreasnak örül ennyire.
-   Te hívtad ide a barátotokat? – kérdem, és próbálom leplezni, hogy kicsit azért gyanakszom.
-   Nem. De kapóra jön. – vonja meg a vállát.
-   Ezt hogy érted? – keresztbe állnak a szemeim.
Miért jön kapóra? Hogy lefoglalja a bátyját, és ne foglalkozzon Steffel? Vagy hogy őt feldobja? Egyik verzió sem a kedvencem.
-   Hátha neki elmondja, amit nekem nem. – komorodik el az arca – Régen is volt, hogy vele beszélte meg a nőügyeit, mielőtt elmondta volna nekem.
-   Azért a nőügy az kicsit más tészta, mint most ez a Stefan-ügy. – ráncolom össze a homlokom.
-   Meglátjuk.– vonja meg a vállát újra – De most ne beszéljünk erről. – elmosolyodik, és mint egy vadászó hiúz, indul meg felém.
Széles mosolyra húzódnak az ajkaim. Egy pillanat alatt végigpörgetem az agyamon, hogy szeretnék-e most zsákmány lenni, vagy inkább szeretnék-e megküzdeni vele az irányításért. Az utóbbit választom. Tudom, hogy az elmúlt években hozzá volt szokva ahhoz, hogy mindig, minden körülmények között az ő kezében van a gyeplő. De érzem, hogy mennyire élvezi azt, amikor megküzdök érte, és megszerzem magamnak.
-   Hát miről szeretnél beszélni? – kérdezek vissza csábítón.
-   Leginkább semmiről. – feleli – Meztelenül akarlak. Most. – utasító a hangja, eszméletlenül izgat, de nem adom magam ilyen könnyen.
-   Itt? A nappali közepén? – mutatok körbe játékosan – Eddig még az úszómedencét is tabuként kezelted, most pedig egy vékony, csupán kilincsre csukott ajtó választana el a bátyádtól, és itt akarsz szeretkezni velem?
-   Akkor menekülj, ha nem akarod itt. – vigyorog.
-   Nem mondtam, hogy nem akarom. – vigyorgok vissza, és mellé lépek, megragadom a nadrágja szegélyét, és magamhoz rántom a testét.
Beletúrok a hajába, aztán hátramenetre kényszerítem, a falnak préselem, és nyelvemmel a szájába furakszom.
-   Nos? – húzom hátra a nyakam egy perc múlva – Szeretnéd, ha levenném a ruháidat? Itt és most?
Kipirosodott arccal, zihálva felel.
-   A hálóba. – pillant az ajtó irányába – Ott vedd le őket. – megcsókol, aztán eltol magától – Kívánlak, Brian. Szeress. Kérlek, szeress, egész éjjel. – leheli – Egy percet sem akarok aludni. Nem akarok álmodni.
-   Szeretlek. – súgom, a testének préselem a testem, és becsukom magunk mögött a hálószobaajtót.



------------------------------
Kicsit talán összecsaptam, de már nagyon akartam valamit hozni nektek. Azért remélem örültök neki :)
Azon gondolkodom, mennyire fejtsem ki a Stef/Tom szálat. Lehet hogy egy side-sztori lesz belőle egyszer...

8 megjegyzés:

  1. iiiii !!!!!!!!!!!!van resz :P:P szuper szulinapi ajandek:P:P koszi !!
    es nagyon jo lett a resz :P Tom es Stef ugyet pedig radbizom tuti jol dontesz !!! kivancsi vagyok h milyen kalamajkat okoz majd Andy;))

    VálaszTörlés
  2. Köszi, ezt már nagyon vártam. :)))

    VálaszTörlés
  3. bill hagyhatta volna még kicsit briant, hogy megtanítsa tominak, hogy kell viselkedni az emberekkel :D szegény stef..
    amúgy azt hittem tom elveszíti a türelmét, és megveri briant.. :P
    andreasra kíváncsi leszek. brian biztos féltékeny lesz, mint állat! :D
    dominabill kezdi kicsit elveszíteni önmagát. persze lehet hogy most ez betudható tom akcióinak.
    köszi a fejezetet! :)

    VálaszTörlés
  4. Brian féltékeny... hm... majd meglátjuk ;)
    Lesz még dominaBill fejezet (talán a hatodik). De olyan, hogy kiesnek majd a szemeid! ;D

    VálaszTörlés
  5. tűkön ülök a dominabill fejezetért már... mikor lesz??
    főleg, hogy múltkor láttam a tévében. zsűrizni fog a következő deutschland sucht den superstarban (=német megasztár) tesóval együtt, durva hogy mi lett a kölyökből, majd kukkantsd meg! :D

    VálaszTörlés
  6. Az a helyzet, hogy a dominabil fejezet(ek) már hónapok óta megvan(nak), de anélkül azért mégsem tehetem ki a 6-7. fejezetet, hogy az 5. csak félkész... márpedig azt valamiért nem bírom befejezni :S
    Juj láttam. Nekem az a sok piercing meg tetoválás már nem tetszik rajta. Azt viszont újfent meg kell állapítanom, hogy tök mindegy milyen a haja, minden jól áll neki.

    VálaszTörlés