2011. november 24., csütörtök

Kölyök(?) - DAY 3



DAY 3 


- Brian, nincs kedved beszélgetni? – kérdi Stef a sarokban a dobozos kínai kaja fölé görnyedve, amint a többiek kicsit szétszéledtek ebédidő címén.

- Öhm… miért érzem úgy, hogy jobb nekem, ha azt válaszolom, hogy „nincs”? – felelem lassan, az arcát fürkészve.

Most fejmosni akar? Ne már. Nem vagyok már gyerek. Apucinak nem tetszik a választottam, és meg akarja tiltani, hogy találkozzunk? Komolyan harmincnyolc évesen az ablakon keresztül kéne közlekednem, hogy kiszökjek a pasimhoz?

Na álljunk csak meg… milyen „pasim”? Huh… Oké. Beszélgessünk.

Leülök mellé, és az ölembe ejtem a kezeim.

- Szóval? – kérdi, és oldalra sandít rám.

- Mi szóval? – dobom vissza a labdát.

- Mik a terveid a jövőre nézve?

- Hát, Stef, csak a szokásos, még nyolc hét kábé, mire befejezzük a felvételeket, meg az egész cucc összedolgozását, aztán max két hét pihi, kis promóciós turné a megjelenés előtt…

- Na állj. – szól közbe – Tudod, hogy nem erre gondoltam.

Persze, hogy tudom… Elhallgatok, de egy pár másodpercig nem szólok semmit, csak nézek rá. Ő se szól, azt hiszem, telepatikusan próbál üzenni.

Oké, essünk túl rajta. Veszek egy mély levegőt, kelleni fog.

- Mit akarsz, mit mondjak, hogy komolyak a szándékaim? Hogy össze akarok házasodni vele? Hogy vele akarom leélni az életem hátralévő részét? Stef, hagyjál már, nincsenek kitervelt lépések, tudod, hogy már évekkel ezelőtt is, hiába kapálóztam a dolog ellen, szokatlanul nagy hatással volt rám, nem tudom miért, de ez van… Akkor még vissza tudtál rántani, de az egész mostanra hatványozódott.

Nagyot sóhajt, de még mindig nem szól semmit, csak figyel. Még az ebédjét is arrébb tolta.

- Ja, és jobb ha tudod, hogy letépem a karodat, ha most is vissza akarsz rántani. – még mindig csak csóválja a fejét az egész kifakadásomon, de nem tudja elrejteni a mosolyt, ami megjelenik a szája szegletében az utolsó megjegyzésemre, biztosan elképzelte, ahogy őrjöngve rohangászok körbe-körbe a letépett karját lóbálva – Nincs terv, majd lesz, ami lesz. – teszem még hozzá.

- Szóval valami mindenképpen lesz. – motyogja.

- Nagyon remélem. – vigyorgok.

Valami. De hogy mi, arról még nekem sincs halvány fogalmam sem.

- A tesója ki fog nyírni, ha megint megbántod. És ezt nem szóviccnek szántam. – rám mereszti a szemeit.

- Nem félek tőle… – erre felhúzza a szemöldökét, és közbevág.

- Hát pedig jobban tennéd, ha félnél. Magasabb nálad egy fejjel, és már ne is haragudj, de fényévekkel jobb kondiban van. Láttad a vállait?

- …nem tervezem bántani, oké?

Elgondolkodva megdörzsölöm a halántékom Tom vállaira tett megjegyzésén. Ezt muszáj bedobnom, csak nehogy megfulladjon kedvenc basszerosom az ebédjében, amit közben újra maga elé vett.

- Stef… nincs kedved elterelni a figyelmét? – bociszemek, tőle tanultam – A kedvemért? Naa…? Haverkodj össze vele, szexelhettek is, nem rossz pasi, a teste, már amennyit láttam belőle, első osztályú, és amúgy is bejönnek a rosszfiúk, nem?

- Jézusom, Brian, te hallod saját magadat? – a műanyag villa szerencsére megállt félúton a szája felé, nem nyírtam ki kínai kajával a legjobb barátom, de jó! – Szerinted mennyi esélyem van lefektetni egy nemzetközi szupersztárt, aki bárkit megkaphat, és aki mellesleg minden valószínűség szerint a „bárki”-ből többnyire a nőnemű felhozatalra kíváncsi?

- Nem vennék rá mérget. – erre csak hitetlenkedve csóválja a fejét – Tudod a gének… – erősködök – Száz százalékban ugyanabból a készletből gazdálkodik mindkettő… – vigyorogva kisétálok, és a mellékhelyiség felé veszem az irányt.

Stef tátott szájjal bámul utánam. Most aztán tényleg azt hiszi, nem vagyok komplett.

Hát, lehet…



Belépek a mosdóba, és nocsak, épp Tommy boy áll az egyik mosdókagylónál. Csak beszélj az ördögről…

Vicces hogy ez a helyiség lett a közösségi élet pezsgő színtere mostanában. Felém sandít, látom, hogy megforgatja a szemeit, de egy szót sem szól. Végül is nem muszáj köszönnünk egymásnak, nem vagyunk sógorok, vagy ilyesmi…

Anélkül hogy rám nézne, a kijárat felé indul, épphogy kikerül, és már a kilincsen van a keze, amikor megszólítom. Utálom, ha levegőnek néznek, inkább nézzenek mitugrász seggfejnek.

- Azt hiszed, nem tudom, miért vagy ennyire ellenséges velem, tesó? – csak úgy csöpög a gúny a szavaimból, ebben jó vagyok.

Összeszorítja az állkapcsait, az öklei is megfeszülnek, ha jól felhúzom, simán előfordulhat, hogy megüt.

Na és? Belehalni valószínűleg nem fogok… és legalább még egy indok, ami miatt többet láthatom Bill-t. Nem kizárt, hogy olyan bűntudat ébredne benne a bátyja miatt, hogy gyakorlatilag átmenetileg hozzám költözne sérültet ápolni.

Hmm… Bill Kaulitz nővérkeruhában nullahuszonnégyben versus megúszni két monoklit, hát nem egyértelmű a választás?

- Iszonyatosan fáj a tudat, hogy én fogom megdugni, és nem te. Igaz, tesó? Hm? C-c-c… micsoda mély testvéri szeretet…

Tudom, kicsit elvetettem a sulykot, igazából én sem gondolom komolyan, de pont kapóra jönnek a rajongói pletykák, amiket előző éjjel begyűjtöttem. Azért ilyen fontos dolgokat, mint hogy gengszterfiú a választottamnak nem a szerelme, hanem az ikertestvére, nem ártott volna előzőleg sem tudni. De próbálok felzárkózni. Arra máris rájöttem, hogy eszméletlen sok hülyeséget össze tudnak hordani a rajongók.

Már felkészültem az ütésre, ehelyett ökölbe szorított ujjai kinyílnak, lazán túlméretes farmerja zsebeibe dugja kezeit, rám néz, és cinikusan felnevet, látszólag nagyon jól szórakozik valamin.

- Brian… Brian… te tényleg azt hiszed, hogy az életben valaha újra megdughatod? – ezzel fejcsóválva, széles vigyorral az arcán hátat fordít nekem, és hosszú léptekkel távozik – Ha tudnád, mekkorát tévedsz… – még hallom a gúnyos nevetést, mielőtt becsukja maga mögött az ajtót.

Nem esik jól beismerni, de egy-null oda. Nem számítottam arra, hogy ilyen jókedvűen és nyugodtan fog kisétálni innen.

Most akkor mi is van? Állok a mosdók mellett és csak nézek.

Szóval ezek szerint valahol lemaradtam. Nekem egyelőre nem úgy tűnik, mintha Bill annyira utálná, hogy a közelében vagyok. Vagy csak színjáték az egész? A múlt miatt akar bosszút állni rajtam? Nem hiszem el, hogy nem hagyná, hogy hozzáérjek, de tesó valamiért mégis eléggé biztos ebben. De… a tegnapi jó éjt puszinál is mosolygott.

Mindenesetre az legalább kiderült, hogy Tom valószínűleg nagyon is jól tudja, mi történt köztünk a múltban.

De ami rosszabb: tud még valamit, amit én viszont nem.


* * *

Hajnali két óra van, a bagázs most indult vissza a szállásukra. Tudom, rabszolgahajcsár vagyok, de hetek óta nem ment ilyen jól semmi, mint ma, nem akartam egy olyan bagatell dologgal, mint az alvás, véget vetni a ritka eredményességnek.

Bemegyek a mosdóba, hogy megmossam az arcom, nem tenne jót a bérelt kocsinak, ha elaludnék a volán mögött. Ahogy a víz alá dugom a fejem, hallom, hogy megnyikordul az ajtó, elmosolyodok, gondolom másnak is hasonló aggályai vannak a hazaúttal kapcsolatban.

Mikor emelném fel a fejem a mosdókagyló fölül, és fordulnék hátra, hogy meglessem ki jött be mögöttem, egy tenyér simul a tarkómra, és nem engedi felemelni a fejem, szilárdan ott tart, összegörnyedve.

Belenézek a tükörbe, szemeim összetalálkoznak az övéinek tükörképével. Makulátlan smink, friss és üde arc, még ilyenkor, az éjszaka közepén is… micsoda pofátlanság…

- Ismerős a helyzet? Hm? – dorombolja a fülembe, ahogy a hátamra simul a mellkasa, ágyéka szándékosan feszül a fenekemnek – Mit szólnál, ha most egy kicsit eljátszanék veled, Brian?

Hihetetlenül izgató a hangja. Az arcomba tolul a vér (legalábbis a fölös készletek egyik fele, a nagyobbik része kicsit lejjebb kezd összegyűlni), eszembe jut, hogy löktem rá a mosdókagylóra annak idején abban a berlini tévéstúdióban. A különbség csak az, hogy ő akkor nem akarta, én viszont most megveszek érte, hogy megtegye.

A tarkómon lévő kezével a hajamba túr, megmarkolja a hajam tövét, és hátrarántja a fejemet úgy, hogy megfeszül a nyakam tőle. A hátamat viszont még mindig lefelé nyomja. Oldalról a torkomhoz hajol, szabályosan égeti a lehelete a bőrömet. Nem sokon múlik, hogy elkezdjek szűkölve könyörögni neki, hogy most azonnal dugjon meg.

Aztán váratlanul elenged, hátrébb lép, és édesen felnevet.

- Csak viccelek.

Leesik az állam. Mi?? Mi az, hogy viccel?? Lassan, kelletlenül felegyenesedek, és falfehér arccal nézek felé.

Szóval ez sem AZ az este. Létezik egyáltalán az az este? Egyre inkább kezdek kételkedni benne. Főleg mióta Tom is egyértelműen közölte, hogy nem létezik.

- Hogyhogy még mindig itt vagy? – kérdi könnyedén témát váltva. Mintha másodpercekkel ezelőtt még nem a kőkemény farka bökte volna a fenekemet. Jéézus!

A másik mosdóhoz lép, megmossa a kezét, ránéz a körmeire, aztán a tükörben leellenőrzi a sminkjét.

- Sosem alszol? Árt a szépségnek. – vigyorog rám a tükörből.

- Öhm… már épp indulok… – motyogom.

- Akkor jó. Álmodj szépeket. Később találkozunk. – ezzel mosolyogva kisétál az ajtón.

Belenézek a tükörbe, meg sem lepődök a horror arckifejezésemen.

Mi a fene történik körülöttem? Egyre inkább revans szaga van a dolognak. Nem tetszik, határozottan nem.

3 megjegyzés:

  1. juuuj most már tényleg kezdem sajnálni szegény briant.. :D
    de azért ahogy beszólt tominak az durva volt, mi van ha visszamondja a tesójának?
    s.

    VálaszTörlés
  2. Köszönjük az új részt. :D Nekem is tetszik Brian stílusa, azonban nem tudom, hányszor képes még megalázkodni Bill miatt... egészen égő szitukba keveredik. Mindenesetre, vicces. xd

    "Száz százalékban ugyanabból a készletből gazdálkodik mindkettő…" Ezen behaltam. xD

    Drukkolok Briannek, és várom/várjuk a következő részt. :D

    VálaszTörlés
  3. Szívesen! :D
    Na de azért ne sajnáljuk annyira Briant! Aki olvasta az első két részt (mármint az eredetieket), az tudja, hogy évekkel ezelőtt hogy bánt a fiúval. Megérdemli amit kap, mind egy szálig. :)

    VálaszTörlés