Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2011. november 18., péntek

Kölyök(?) - DAY 2



DAY 2


Ahogy indulok vissza második (vagy mostanság inkább első) otthonomba, a stúdióba, valahogy eszembe sem jut panaszkodni az éghajlat miatt, vagy amiatt, hogy egész éjjel csak forgolódtam és mindössze öt órát ha aludhattam. Fülig érő vigyorral trappolok be a kis családomhoz. Stefan rám néz, megforgatja álmos szemeit és megrázza a fejét.

- Nem akarom tudni. – motyogja.

- Nincs is mit. – vigyorgok tovább, ő hitetlenkedve tovább rázza a fejét és hátat fordít, én meg töltök egy nagy bögre kávét magamnak.

Valójában tényleg nincs mit. Fogalmam sincs, miért pörgök úgy, mint egy duracell nyuszi hajnalok hajnalán (délelőtt fél tizenegykor).

Az egész nap úgy telik el, hogy megmagyarázhatatlanul jó kedvem van, aztán este, amikor a sarki trafikból jövök vissza, két doboz cigit szorongatva, Bill épp a mosdóból jön ki. Újra ugyanott futunk össze. Szép ez a nap, mondom én! Másodszorra már nem sokkol annyira az élmény, mint elsőre. Lazasáág.

- Cigi? – bökök felé az épp kibontott dobozzal.

- Minket azzal etetnek, hogy idebent nem lehet. – mosolyodik el, és karba tett kézzel nekidől az ajtófélfának.

Önkéntelenül is végigfut a tekintetem nyúlánk alakján. De még mielőtt elveszíteném az önuralmam, erőszakkal visszaemelem a fejem és a szemébe nézek inkább.

- A hátsó ajtónál lévő lépcsőre szoktunk kiülni a srácokkal. Legalábbis akkor, amikor a környéken van a tulaj… amúgy általában csak a nyitott ablak mellé. De pszt. – mutatóujjam a szám elé teszem és gyorsan körbenézek, mintha attól félnék, valaki meghallja.

Felnevet. Hogy izgathatja ennyire az érzékeimet egy egyszerű nevetés? Nem tudok mit tenni, beleborzongok. Áh, kell nekem. Kell, kell, kell!

- Akkor tíz perc múlva a hátsó kijáratnál. – bólint, és a válaszra sem várva elsétál. Ami most igen jól jön, mert legalább nem látja, hogy megint kizökkentett a Brian Molko szerepből. Oké, kicsit megint lefagytam, de gyakorlom a dolgot, most már gyorsan összerakom magam.

Szóval randi, vagy mi! És nem én kezdeményeztem. Lehetne ennél szebb ez a nap?

Fénysebességgel loholok a stúdiónkba, a többiekkel közlöm, hogy mára ennyi, pihenjenek végre egy estét. Fésülködés az ötujjassal, némi szájfény, mentolos cukor, ennél többre nincs időm. De fölösleges is lenne törni magam, vele úgysem tudom felvenni a versenyt.



Mire kiérek a sötét sikátorba, már a falnak dőlve szívja a cigijét, egyik térdét felhúzva, cipője talpát a téglafalnak nyomva. Ha valaki erre járna, nem csodálkoznék, ha megkérdezné az árát…

- Nem gondoltam, hogy épp veled fogok összefutni itt, L.A.-ben. – kezdi.

- Hát hidd el, én sem. – rágyújtok én is egy szálra, és leülök a lépcsőre. Majd ő idejön, ha akar. Mondom: lazaság.

Egy néma perc után ellöki magát a faltól, és odalép elém. Félrebillenti a fejét, és csak néz.

- Semmit nem változtál. – állapítja meg, miközben vadítóan szexin csücsörítve fújja ki a füstöt.

- Ez rólad nem mondható el. – mosolygok fel rá.

- Igen, rémisztő lettem, érzékeltem a tegnapi reakciódból.

De jó, faarccal viccelődik rajtam. Úgy felugranék most, és nekinyomnám a falnak! De persze nem teszem.

- Bolond… – nevetek, és megütögetem a lépcső betonját magam mellett, ő pedig szó nélkül leül mellém – Gyönyörű vagy. – motyogom magam elé úgy, hogy rá se nézek. Így is épp eléggé érzem, ahogy felforrósodik az arcom.

Miért vagyok zavarban? Itt egy fiú, szép, el is mondom neki hogy szép, lefektetem, ennyi. Mit kell ezen elpirulni? Nem az első alkalom, hogy ilyesmit mondok valakinek.

- Köszönöm. – érzem, hogy mosolyogva felém fordul, és az arcomat nézi – Hadd adjak egy tanácsot a jövőre nézve. Ha nem a tűzfalat fixírozod, miközben ilyesmit mondasz valakinek, mérföldekkel meggyőzőbb leszel.

Hogy én mennyire utálom, hogy épp olyan önelégült lett, mint amilyen én is tudok lenni!

De mi a ki hívás, ha nem ez? Mentem én már bele máskor is dominanciaharcba. A legszebb az egészben, hogy halál mindegy ki kerekedik felül, én így is, úgy is, csak nyerhetek vele.

Épp valami elmés választ fogalmazok magamban, amikor Stef dugja ki a fejét az ajtón. Nem hiszem, hogy meglepődik a látványon, de azért megforgatja a szemeit. Szerintem alapvetően csak elköszönni jött, de jobban izgatja, mi történik velem, úgyhogy nem húz el egy sziával.

- Hé, Stefan! Gyere ülj le ide hozzánk. – Bill arrébb csúsztatja a fenekét a lépcsőn, hogy szorítson egy kis helyet drága barátomnak, szándékosan úgy, hogy a combja súrolja az enyémet. Ha eddig fáztam az éjszakában egy szál pólóban ülve a hűvös betonon, most hirtelen melegem lesz. Felé tartja a nyitott cigarettás dobozt. Stef először egy kicsit hezitált, de emiatt a gesztus miatt csatlakozik. Nevetséges, hogy cigivel bármikor meg lehet venni.

Pár perc múlva azon kapom magam, hogy csak nézem az ajkait, ahogy mozognak, és közben fogalmam sincs, miről csevegnek Stefannal. Na nem azért, mert a köztünk lévő néhány centit nem tudja áthidalni a rocksztárosan károsodott hallásom. Egyszerűen csak nem tudok figyelni a szavakra, olyan elképesztően hibátlan a látvány. Valahol lemaradhattam a technika vívmányai terén, mikor találták fel a photoshop-ot, ami 3D-ben működik?

Megpróbálom megerőltetni az agyam, hogy a beszélgetésbe is be tudjak csatlakozni, ne csak bámuljak, mint valami szellemi fogyatékos.

- …és mióta vagytok itt? – kapom el Stef utolsó kérdését.

- Egy éve. – vágja rá a szépséges németem, Stef meg egy pillanatra megütközik a válaszon.

- A stúdióra gondoltam, hogy hány napja gyűritek… de… hogy érted, hogy egy éve? – összeráncolja a homlokát.

- Ja, a felvételeket csak tegnap kezdtük, rögtön első nap összefutottunk Briannel. Kicsi az épület, kevés a mosdó. – felnevet – Egyébként lassan egy éve itt élünk a bátyámmal, Los Angelesben, így értettem az egy évet.

- Pff… – csúszik ki a számon, ő pedig kérdő tekintettel fordul felém – Ja, semmi-semmi, folytassátok csak. – szabadkozok – Egyszerűen csak nem tudnám elképzelni, hogy önszántamból ezen a helyen töltsem a szabadidőmet.

- Hidd el, a helyemben azt nem tudnád elképzelni, hogy Németországban töltsd. Az az ország az otthonom, hiányzik sokszor, de mára aranykalitkává vált a számunkra. Soha többé nem mehetek ki ott az utcára. Itt megtehetem. Itt szabadabb vagyok.

Nyomatékosan körbemutat a cigis kezével. Sötétszürkék a körmei, pontosan olyanok, mint az istentelenül szűk farmer rajta. Vajon mennyi időbe telne lehámozni róla?

- Hát... akkor talán megértem. – nézek rá kacéran – Szabadnak lenni jó. Senki nem szabja meg mikor, kivel, mit csinálsz.

Felé hajolok, öt centire van az orrom az övétől, ahogy az égő cigarettáján gyújtom meg a következő szálam. Mintha nem lenne a kezemben az öngyújtó. Rámosolygok.

Néha szánalmasnak érzem magam ilyenkor, amikor mindent bevetek, hogy elcsábítsak valakit.

Látom, ahogy Bill háta mögött Stefan visszafojtott vigyorral rázza a fejét az akciómon. Szóval szerinte is szánalmas vagyok. Talán segíthetne valamivel a legjobb barátjának…

Bill visszamosolyog rám, egy utolsót szív a cigarettájából, és lassan egyenesen az arcomba fújja a füstöt, édesen mosolyogva, majd az lépcső betonján eloltja a csikket.

Nem tűnik úgy, mintha olyan nagyon hatna rá a csábítás. Kicsit sem zökkentettem ki. Mikor kezdett el halványulni a sármom? Vagy csak ő lett immunis rá? Ó, jaj, mit tettem!

- Mire célzol, Brian? – kérdi kihívóan.

- Ó, igazán semmire. – felelem – Csak… a szabadság jó. Ennyi. – mielőtt a basszerosom a háttérben belefullad a visszatartott röhögésbe, témát váltok – Mi már jó néhány hete itt aszalódunk. Te tényleg szeretsz itt lenni?

- Bérlünk egy szuper házat a bátyámmal, magas kerítés, medence, állandó napsütés, alagsorban konditerem, billiárdszoba, házimozi… azért nem olyan rossz itt. És nem kell, hogy testőrök kövessenek mindenhova, elég ha Tommal ott vagyunk egymásnak.

Erre az utolsó megjegyzésre nehéz volt nem elfintorodnom. Az én szemszögemből inkább kövesse egy testőr árnyékként, mint egy birtokló testvér. De azért csak bólogatok.

- Ez így tényleg nem hangzik rosszul. Nekem meg csak a hideg hotelszobai ágyak jutnak még ilyenkor is. – vigyorgok kényszeredetten.

Eloltom a cigim, kinyújtom a lábaim, aztán próbálok nem sok sikerrel elnyomni egy ásítást. Felállok, de aztán még visszahajolok hozzá, mintha két szál után is nikotinhiányom lenne, beleszívok a – nem is tudom hányadik, harmadik, negyedik? – cigijébe, huncut mosollyal kifújom a füstöt, és megjátszott könnyedséggel megpuszilom az arcát. Azután bármilyen nehéz is otthagyni őt, bemegyek az ajtón.

Nem, ez nem az az este. Nem vetem rá magam, hagyom csak hadd emésztgesse a jelenlétemet.



A folyosón belebotlok Steve-be. Magyaráz valamit az unokahúgáról, és hogy ő most lelép, de biztosan nem gond, mert úgysem terveztünk mára többet, a banda nagy része már el is tűnt, satöbbi, ennél többet nem tudok kivenni a hadarásból. Főleg úgy, hogy nem is igazán figyelek. Már mennék.

Aztán Bill és Stef utolér, pedig azt a hatásos lelépést a mai napra véglegesnek szántam. Fenébe a kis szőkével.

- Bill, ő itt Steve. – kelletlenül magam elé tolom a dobosunkat.

- Utoljára amikor összefutottam a bandával, Steve még egészen máshogy nézett ki. – mosolyog rá, és felé nyújtja a kezét.

- Én vagyok kettes számú Steve. Brian gyűjti a Steve-eket. – idióta vigyorral a képén megrázza a felé nyújtott kezet.

Mi az, hogy gyűjtöm őket? Ez úgy hangzott, mintha… Mindjárt lecsapom a kölköt!

- Azt kell hogy mondjam, jó csere volt. – végignéz rajta, még rá is kacsint. Komolyan flörtöl vele? És úgy tűnik, a mi kis szőkénknek sincs ellenére. Elképedve nézem őket.

- Ez kedves, köszönöm. – bájvigyor… ezt vajon honnan szedte elő, még nem láttam ilyet a fején. De jobban tenné, ha szépen visszatenné oda, ahonnan előkotorta!

- Ne köszönd. – teszi hozzá még Bill, int egyet mindenkinek, és az ajtónyitás zaja felé fordulva már indul is a stúdió irányába. Meg sem várja, hogy a morcos bátyó rámorduljon.

- Hát… – Steve nagyot sóhaj, ahogy Bill eltűnik az ajtó mögött – Ennyire még sosem ingott meg bennem a szexuális hovatartozásomba vetett kőkemény hitem. Ez a srác nem semmi. – áradozik, ügyet sem vetve a gyilkos pillantásaimra. Ennyire ne legyen már szőke, gyilkos-pillantások-a-főnitől = TABU!

- Jah. – morgok, és amíg Stef változatlanul csak vihog rajtam a háttérben, elviharzok a szőke mellett és visszatrappolok a saját stúdiónkba a hátizsákomért.

Ha ő dugja meg helyettem, esküszöm nem csak a bandából dobom ki, de hétszentség hogy az emeletről is. Csukott ablakon keresztül.

És keresek egy hármas számú Steve-et.

4 megjegyzés:

  1. a végén visítva röhögtem, szeegény brian! :D várom a folytatást! pusz! s.

    VálaszTörlés
  2. :)
    Nem terveztem belekeverni a szőkét, de olyan jól esett egy kicsit bosszantani Briant... :D

    VálaszTörlés
  3. keverd csak bele még jobban, szeretem briant hisztisen! :D

    VálaszTörlés