Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2011. november 11., péntek

Kölyök(?) - DAY 1




Páros: Brian Molko/Bill Kaulitz
Figyelmeztetés: NC-17, slash sztori!
Összegzés: A Placebo éppen egy los angelesi stúdióban veszi fel a soron következő albumát. Mint később kiderül, pontosan ugyanabban a stúdióban, ahol a Tokio Hotel is. Vajon hol folytatódik az, ami 4 évvel előtte abbamaradt Brian és Bill között?
Megyjegyzés: Kelisa 2006/7 környékén játszó kétrészes novellájának folytatása (placebofic.uw.hu/novel_kelisa.html). Ajánlott az újraolvasásuk, mert akadnak odavonatkozó utalások a történetben. Apró változás, hogy nem E/3-ban van írva, hanem Brian szemszögéből.
Fejezetek: 7 days, 7 chapters :)




DAY 1


Hogy mi a fészkes fenéért kell nekem épp egy los angelesi stúdióban basznom a rezet? Na miért? Hogy legalább ilyenkor, amikor eltűnhetünk a nyilvánosság elöl, és úgyis csak a stúdióban ülünk napi 16-18 órákat, hadd legyen közel a kis szöszi a családjához. Ha már az év nagyobbik részében Európába ráncigáljuk. Nem mintha ő nem lett volna tisztában azzal, hogy London Európában van, amikor egy londoni bandához szegődött dobosnak.

Szóval az ok: Stef és az ő áldott jó szíve. Én speciel úgy gondolom, hogy elég sokat tettünk ezért a fiúért azzal, hogy bevettük a zenekarba. Tudta mire vállalkozik, birkózzon meg a dolog nehézségeivel anélkül, hogy nekem vörösre kelljen sütnöm a valagamat a negyvenöt fokos forróságban, a kibaszott sivatag közepén. De persze Stef bociszemei mindig megenyhítik a szívem.

Nem értem miért vannak oda az emberek L.A.-ért. Egy koszos kis porfészek az egész, amibe némi (értsd: pofátlanul sok) lóvét invesztáltak, hogy kisebb nagyobb részei mutatósak legyenek. De akkor is csak egy kurva sivatag. Persze a tengerparti részek még elmennek, de nekünk a kontinens belseje felé eső rész jutott. Hiába a légkondi mindenhol, mire a stúdióból elérek a parkolóig, a kocsiba már úgy szállok be, mintha néhány tíz méter alatt nem egy szimpla kis sivatagocskát szeltem volna át, hanem a kurva Csendes-óceánt. Törölközőt kell tartanom a kesztyűtartóban, bassza meg.

A felvételek se haladnak valami jól ebben az ördögkatlanban. Valamiféle alkotói válság szakadt ránk… vagyis legfőképpen rám. Egy csomó szöveggel el vagyok maradva, de amik nagyjából készen vannak, egy-egy sötétebb napomon azokról is úgy érzem kukába valók. Stef persze biztat, Steve meg… ch… ő meg csak csodálattal bámul rám, akármit is firkantok a jegyzetfüzetembe. Pedig sosem dugtam meg. Esküszöm. 



Úgy érzem, mindjárt darabokra hullik a fejem. A homlokomon kezdődően szépen pókhálómintás repedések mentén aprócska cafatokra esik szét. Előző este összefutottam néhány (sorstárs, szintén itt aszalódó) régi zenészcimborával és igen alaposan sikerült felöntenem a garatra.

Öreg vagyok én már ehhez, elszoktam már az éjszakázástól, a nagy nehézségek árán hazatalálástól, és négykézláb hotelajtónyitogatástól. Pedig a hotelajtókkal ma már annyival egyszerűbb a helyzet, mint tizenöt-húsz éve. Csak azt a szaros kis kártyát kell a nyílásba tenni. De tudod te mekkora az a kis nyílás, amikor négyet látsz belőle, a lábaid utálnak, amiért próbálod függőlegesbe kényszeríteni őket, az egész világ forog veled, a kártyát pedig minden áron fordítva akarod beleerőszakolni? Rohadt kicsi.



Feltett szándékom, hogy kirongyolok a – jelenleg nekem fájdalmasan zajos – stúdióból a folyosóra, és bezárkózok a vécébe egy időre. Még az is lehet, hogy szunyálok egyet a lehajtott deszkán ülve. Az aztán nagyon rocksztáros lenne… Bár ha a szemétláda kis szörnyecskék továbbra is így kalapálják odabentről a koponyámat, száz hogy nem bírok elaludni.



Megállok a mosdó ajtaja előtt, csekkolom hogy van-e még elég cigi a zsebemben (mennyi az elég? Úgy öt szál, arra a húsz percre, amit itt szándékozok tölteni… vess meg érte…), vagy ki kell mennem a szaunába, hogy a sarki trafikból szerezzek némi nikotint, ami összetartja a szétesni készülő búrámat. Elégedetten dugom vissza a kis papírdobozt a farmerzsebembe. Egy percre sem kell itthagynom a légkondit, hallelujah.

Nagy svunggal nyitom ki az ajtót, leesik az állam, pislogok kettőt, aztán ugyanúgy vissza is csukom.

Nézem az ajtó fa erezetét néhány másodpercig, aztán megpróbálom újra kinyitni. Egy kicsivel lassabban. Hátha akkor nem látok szellemeket.

Oké. Még mindig ott van. Szóval akkor igazi.

Lassan pimasz mosolyra húzódik a szája és felhúzza az egyik szemöldökét, ahogy lenéz rám a magasból.

- Ennyire nem lehetek ijesztő, most néztem bele a tükörbe, feltűnt volna, ha valami ilyen nagyon nem oké…

Ijesztő? Jaj dehogy, nem nem nem… Dögös? Igen igen igen… A hangja kicsivel mélyebb, az akcentusa már nem olyan vad. Jesszus, hol maradtam le? Utoljára egy viszonylag helyeske, oroszlánsörényes fiút eresztettem szélnek, amikor hajnalban, kemény kettő és fél óra alvás után ott hagytam egy cukika levelecskét a párnán (amit amúgy sosem teszek), hogy rohannom kell, megy a gépem, túl édesen aludt, nem akartam felébreszteni, vigyázzon magára, a számla fizetve, csak csukja majd be az ajtót maga után, blablabla…

Jól van, a viszonylag helyeskénél talán már akkor is kicsivel szebb volt, de basszus… ez itt egy olyan szupermodell, akit maximum az álmaimban tudnék összerakni magamnak, mert az életben ilyen nincs!

Talán nem ártana a hápogáson kívül némi érthetőt is kierőszakolni magamból, mielőtt még azt hiszi, teljesen leépültem az elmúl pár évben. Mondjuk: kurva jól nézel ki, nincs kedved újra összegyűrni a hotelszobám lepedőjét? Vagy: rég láttalak, még mindig olyan szívesen szopnád a farkam a vécében? Vagy… nem is tudom, mit próbálok itt macsóskodni… elsőre talán egy „szia” is megtenné, de egyelőre az agyam még odáig se volt képes eljutni.

- Hol a fenében… – újgazdag műgengszter fiúcska közeledik bámulatom tárgya felé, de amint megpillant, azonnal elhallgat. Mintha még morogna is valamit az orra alatt. A szemeivel meg esküszöm, ki akar nyírni.

Remek, azt bírom a legjobban, amikor ismeretlenül zsigerből utálnak. Mit ártottam én neki? Azt se tudom kicsoda. Ha valaki ismer, és úgy utál, az más. Azt általában meg szoktam érteni. De ez így gáz. Hírből ismerni nem ugyanaz, mint tapasztalatból tudni, mekkora seggfej tudok lenni. Szóval tessék szépen kivárni, míg csinálok valami igazán taj paraszt dolgot, utána lehet utálni.

- Tom, ez itt Brian. – szólal meg újra, amitől csak még jobban elkezdenek olvadni a belső szerveim – Legalábbis azt hiszem. – közelebb hajol, úgy nézegeti az arcom, mintha keresne rajta valamit, még egy kicsit oldalra is billenti a fejét – Bár a hangját még nem hallottam, úgyhogy egyelőre valami japán viaszbabaszerű mászkáló csodakütyü is lehet. – kuncog.

Kuncog, basszus. De nem úgy, mint régen, mint egy kisfiú, hanem úgy, hogy égnek áll a szőr a karomon, ahogy érzem az arcomon a leheletét. Huh… azt hiszem, túl régen fektettek le. De a féltékeny gengszterfiú nézéséből ítélve, túl sok esélyem most sem lesz rá.

- Brian, ő pedig Tom, az ikertestvérem. – teszi még hozzá.

Ááá (kicsit tátva marad a szám, á nem gáz, amíg a nyálam nem folyik ki, nincs nagy gond) szóval ááá, a tesó… oldalra kancsalítok. Ez jó hír. Legalább nem féltékeny szerető. Bár valahogy nem ilyennek rémlett. De akkor valószínűleg azért utál, mert valamennyit tud arról, milyen jól ismerjük egymást az öcsivel (azért azt nagyon remélem, hogy nem kifejezetten apró részletekbe menően). De hogy ikertesó? Ne már… ezt nem is tudtam… és most főleg nem hiszem el, hogy még látom is. Ég és föld a kettő.

Valamilyen fentről jövő csoda folytán sikerül végre rátalálnom a hangomra. Mondjuk úgy, többé-kevésbé.

- Öhm… szia. – rekedtesen nyögnöm ki, és a tesó, bocsánat, IKERtesó felé nyújtom a kezem.

Ő persze ignorál (ha a továbbra is szemmel verést lehet ignorálásnak venni), és a szépségem karja után nyúl.

- Negyedórája vár rád mindenki. Azt mondtad, két perc és visszajössz. – kiráncigálja a mosdóajtóból, és tudomást sem véve rólam, az emeleten található másik stúdió felé vonszolja, miközben mérgelődve magyaráz valamit neki, túl halkan és túl németül ahhoz, hogy bármit is értsek belőle.

- Örülök, hogy láttalak, Brian. – fordul hátra még mosolyogva, újabb morgást kapva válaszul erre a nagytesótól, mielőtt eltűnnek egy másik ajtó mögött.

- Én is örülök… – motyogom magam elé. Aztán a rocksztáros vécénalvást teljesen elfelejtve visszafordulok a stúdiónk irányába, gépiesen rakosgatva egyik lábamat a másik elé.



Kábé úgy dobhatom le magam a foszlott kanapéra Stef mellé, mint egy holdkóros, mert egyszerre az egész bagázs elhallgat, és tágra nyílt szemekkel egy emberként néznek rám kérdőn. Ennyire szarul festek? Remek. Kezdjek el magyarázkodni? Csak megrázom a fejem, ők meg megvonják a vállukat, és folytatják a beszélgetést.

Pár perc múlva, amikor mindenki ráveti magát az extra adag épp lefőtt kávéra, Stef mellettem marad, és felém fordul. Nem szól semmit, úgyis tudja, hogy ha beszélni akarok, akkor fogok is, ha meg nem, akkor semmivel nem tud kihúzni belőlem egy szót se.

- Itt van Bill. – mondom neki halkan.

- Bill… milyen Bill? – vonja össze a szemöldökét.

- Jaj Stef. – megforgatom a szemeimet, holtbiztos hogy tudja, kiről dumálok – A kölyök, akitől távol kellett magam tartani, tudod…

A berlini rendőrséges incidens után – amikor is anyuci a zsarukkal kerestette a kisfiát, aki történetesen nálam éjszakázott, és elfelejtett szólni a családnak – Stef megígértette velem, hogy nem találkozom többet a fiúval. Legalább amíg nagykorú nem lesz. De megmondtam neki, hogy nem kell aggódnia, nem tervezek vele semmi hosszútávút. És nem fogom azonnal utána vetni magam akkor sem, amikor betölti a tizennyolcat. Persze az aznap estét még titokban vele töltöttem, ezt a mai napig nem tudja drága Steffie, mindent azért nem kötök az orrára. De azután tényleg nem találkoztam vele. Bár lehetőségem se igen volt rá.

Egyszer, néhány hónappal később, próbáltam hívni, (nem, nem azért, hogy utána vessem magam, amint betöltötte a tizennyolcat… vagy talán… csak egy kicsit…) de lecserélte a mobilszámát. Azután meg, valahogy mindig minden úgy alakult, hogy a két banda véletlenül sem volt meghívva ugyanarra a rendezvényre/fesztiválra/díjátadóra/akármire. Egy ideig furcsálltam is, de aztán valahogy elfelejtettem. Szinte nem is gondoltam rá az utóbbi pár évben. Egészen mostanáig. Amióta megláttam, csak az a pimasz mosolya jár a fejemben.

- Mi a fenét keres itt? – kérdi lehalkítva a hangját.

Drága Stef kissé gondterheltnek hangzik. Nem értem miért, a szóban forgó kisfiú most már nagyfiú, lassan huszonkettő, azt csinál amit akar, azzal akivel akarja, anyu nem kéri számon. Gond sehol. Hacsak. Tesót nem soroljuk a gond kategóriába. Mert ahogy elsőre tűnt, lehetséges hogy még nagyobb gond, mint anyu.

De akár sorolhatnám saját magamat is a number one gond kategóriába, amilyen szánalmasan szerencsétlenül viselkedtem.

- Hát Steffie, nem is tudom, mit kereshet egy hangstúdióban egy zenészfiú. Ha újra látom a vécében, majd megkérdem a kedvedért, oké? – gúnyolódok, ő meg csak a szemeit forgatja – Bár nem garantálom, hogy meg tudok majd szólalni… – teszem még hozzá motyogva, miközben folyamatosan azon jár az agyam, hogy vajon miért volt rám ekkora hatással egy ex-ágymelegítő fiúcskám.

- Ezt hogy érted? – csattan fel – Már megint szó nélkül megdugtad? Ennyi? Valakivel összefutsz a vécében és… – széles kézmozdulatokkal gesztikulál, mindjárt a fejem is lecsapja… a semmiért – Brian! Nőj már fel!

Felpattanok mellőle, amíg még sérülések nélkül megtehetem, fancsali képpel visszanézek rá, és elindulok a többiek után az ellentétes sarokba kávéért, de előbb még oda vetem neki fejcsóválva:

- Még csak hozzá se értem.

Ezzel legalább megleptem. De mindössze újabb kérdő tekintet a reakciója. Most valahogy még sincs kedvem további válaszokat adni. Egyelőre magamban kellene letisztázni az egészet. Azt sem tudtam hol vagyok, amikor megláttam. Velem nem szokott ilyesmi történni. Itt valami nagyon nem stimmel. Miért van az, hogy ha ezzel a fiúval találkozok, akkor mindig az lesz a vége, hogy valami nagyon nem stimmel?

3 megjegyzés:

  1. hm... ez is nagyon jo mar most varom a folytatast :P:P de rad bizom mikor hozzod meg probalom kivarni :P

    VálaszTörlés
  2. ez a bekezdés nagyon nagy! :D tisztára a régi brian a wörldpísz korszaka előtt. imádom! pusz! s.
    "Remek, azt bírom a legjobban, amikor ismeretlenül zsigerből utálnak. Mit ártottam én neki? Azt se tudom kicsoda. Ha valaki ismer, és úgy utál, az más. Azt általában meg szoktam érteni. De ez így gáz. Hírből ismerni nem ugyanaz, mint tapasztalatból tudni, mekkora seggfej tudok lenni. Szóval tessék szépen kivárni, míg csinálok valami igazán taj paraszt dolgot, utána lehet utálni."

    VálaszTörlés
  3. Örülök, hogy tetszik! :)
    Ezzel jobban fogok haladni, már a keret megvan, mind a hét fejezetből vannak már részek megírva.
    Az igazi Brian nekem is a "wörldpísz-korszak" előtti Brian :D

    VálaszTörlés