Előzetes: Kölyök(?)

Amiről beszéltem, Kelisa 2 részes "Kölyök" sztorijának folytatása... illetve még csak az előzetes.
Bár már semmit nem ígérhetek azzal kapcsolatban, mikor lesz befejezve. Attól is függ érdekel-e egyáltalán valakit. Mindenesetre én imádom írni, én éppen ezért a Brianért vagyok oda. :)

--------------------------------

Páros: Brian Molko/Bill Kaulitz
Tartalom: Kelisa Kölyök c. sztorija után néhány évvel újra összefutnak a madárkák (az eredeti történet a placebofic.uw.hu-n megtalálható)
Figyelmeztetés: NC-17, slash sztori!
Megjegyzés: Brian's POV

--------------------------------




Hogy mi a fészkes fenéért kell nekem épp egy los angelesi stúdióban basznom a rezet? Na miért? Hogy legalább ilyenkor, amikor eltűnhetünk a nyilvánosság elöl, és úgyis csak a stúdióban ülünk napi 16-18 órákat, hadd legyen közel a kis szöszi a családjához. Ha már az év nagyobbik részében Európába ráncigáljuk. Nem mintha ő nem lett volna tisztában azzal, hogy London Európában van, amikor egy londoni bandához szegődött dobosnak.


Szóval az ok: Stef és az ő áldott jó szíve. Én speciel úgy gondolom, hogy elég sokat tettünk ezért a fiúért azzal, hogy bevettük a zenekarba. Tudta mire vállalkozik, birkózzon meg a dolog nehézségeivel anélkül, hogy nekem vörösre kelljen sütnöm a valagamat a negyvenöt fokos forróságban a kibaszott sivatag közepén. De persze Stef bociszemei mindig megenyhítik a szívem.


Nem értem miért vannak oda az emberek L.A.-ért. Egy koszos kis porfészek az egész, amibe némi (értsd: pofátlanul sok) lóvét invesztáltak, hogy kisebb nagyobb részei mutatósak legyenek. De akkor is csak egy kurva sivatag. Persze a tengerparti részek még elmennek, de nekünk a kontinens belseje felé eső rész jutott. Hiába a légkondi mindenhol, mire a stúdióból elérek a parkolóig a kocsiba már úgy szállok be, mintha néhány tíz méter alatt nem egy szimpla kis sivatagocskát szeltem volna át, hanem a kurva Csendes-óceánt. Törölközőt kell tartanom a kesztyűtartóban, bassza meg.


A felvételek se haladnak valami jól ebben az ördögkatlanban. Valamiféle alkotói válság szakadt ránk… vagyis legfőképpen rám. Egy csomó szöveggel el vagyok maradva, de amik nagyjából készen vannak, egy-egy sötétebb napomon azokról is úgy érzem kukába valók. Stef persze biztat, Steve meg… ch… ő meg csak csodálattal bámul rám, akármit is firkantok a jegyzetfüzetembe. Pedig sosem dugtam meg. Esküszöm.



Úgy érzem mindjárt darabokra hullik a fejem. A homlokomon kezdődően szépen pókhálómintás repedések mentén aprócska cafatokra esik szét. Előző este összefutottam néhány (sorstárs, szintén itt aszalódó) régi zenészcimborával és igen alaposan sikerült felöntenem a garatra.


Öreg vagyok én már ehhez, elszoktam már az éjszakázástól, a nagy nehézségek árán hazatalálástól, és négykézláb hotelajtónyitogatástól. Pedig a hotelajtókkal ma már annyival egyszerűbb a helyzet, mint tizenöt-húsz éve. Csak azt a szaros kis kártyát kell a nyílásba tenni. De tudod te mekkora az a kis nyílás, amikor négyet látsz belőle, a lábaid utálnak amiért próbálod függőlegesbe kényszeríteni őket, az egész világ forog veled, a kártyát pedig minden áron fordítva akarod beleerőszakolni? Rohadt kicsi.



Feltett szándékom, hogy kirongyolok a – jelenleg nekem fájdalmasan zajos – stúdióból a folyosóra, és bezárkózok a vécébe egy időre. Még az is lehet, hogy szunyálok egyet a lehajtott deszkán ülve. Az aztán nagyon rocksztáros lenne… Bár ha a szemétláda kis szörnyecskék továbbra is így kalapálják odabentről a koponyámat, száz hogy nem bírok elaludni.


Megállok a mosdó ajtaja előtt, csekkolom hogy van-e még elég cigi a zsebemben (mennyi az elég? Úgy öt szál, arra a húsz percre, amit itt szándékozok tölteni… vess meg érte…), vagy ki kell mennem a szaunába, hogy a sarki trafikból szerezzek némi nikotint, ami összetartja a szétesni készülő búrámat. Elégedetten dugom vissza a kis papírdobozt a farmerzsebembe. Egy percre sem kell itthagynom a légkondit, hallelujah.


Nagy svunggal nyitom ki az ajtót, leesik az állam, pislogok kettőt, aztán ugyanúgy vissza is csukom.


Nézem az ajtó fa erezetét néhány másodpercig, aztán megpróbálom újra kinyitni. Egy kicsivel lassabban. Hátha akkor nem látok szellemeket.


Oké. Még mindig ott van. Szóval akkor igazi.