Kicsit szenvedünk most, ha nem bánjátok, de lesz ez még jobb is, ezt megígérhetem. Hogy hogyan és kinek, azt viszont csak tippelgethetitek ;)
Jó szórakozást hozzá! Hagyjatok nyomot! Puszik!
S&C
19.
fejezet
Harry’s
POV
Remegő kézzel mászkálok fel-alá a lakásban
az ajkaimat rágcsálva, miközben végigpörgetem magamban újra és újra az előző
perceket. Aztán pedig az elmúlt hónapokat. Az elmúlt öt-hat évet. Csak akkor
jövök rá, mit csinálok, amikor már a vér ízét is érzem a nyelvemen. Hogy
történhetett ez meg? Hogy lehet, hogy nem volt pokolian dühös, és nem
őrjöngött? Hogy egyszerűen csak kisétált, és nem volt kíváncsi semmiféle
magyarázatra. Az okokra. Arra, hogy mi zajlott le bennem. De még arra sem,
mennyire szeretem. Hogy dobhatott el ilyen egyszerűen hét tökéletes hónapot
anélkül, hogy megpróbált volna megérteni? Többet hittem a kapcsolatunkról, mint
ami valójában? Csak én akartam tökéletesnek látni?
Belenézek a tükörbe, és hirtelen nem
tudom, hogy a kétségbeesetten összeszorított véres ajkaim, vagy a
reményvesztett tekintetem ijeszt meg jobban. A két kezemmel hátrafésülöm a
szemembe hulló tincseim, és néhány gyors mozdulattal kontyba kötöm a hajam. Nem
tudom, mennyi idő telhetett el, amióta elment, talán csak öt perc, talán ötven.
Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Beleugrok a cipőimbe, és kirohanok az
ajtón. Muszáj megtalálnom. Ha kell, könyörgök neki. Ha kell, térdre vetem magam
bárhol, bárki előtt. Meg kell hallgatnia, akkor is, ha az lesz az utolsó együtt
töltött óránk.
Elszaladok a parkig, ahol a kedvenc padunk
áll, amin ülve a futkározó mókusokat szoktuk délutánonként bámulni. Biztos
voltam benne, hogy ha jelent neki bármit is, ami köztünk van… volt, itt találom
őt. Olyan lelkesen futottam idáig, hogy gondolatban már azt tervezgettem, mivel
fogom ott tartani, és rávenni, hogy hallgasson végig. Amikor azonban csak az
üres pad áll előttem, még inkább eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Fogalmam
sincs, hova mehetnék ezután, és rám tör az érzés, hogy talán nem is fogom
megtalálni. Ha akarta volna, hogy megtaláljam, akkor itt várt volna rám. Ha nem
szeretné, akkor viszont esélyem sincs ellene. Túl nagy ez a város.
A tehetetlenségtől dühösen a fába rúgok,
aztán pedig sajgó lábujjakkal térdre rogyok, és a két könyökömmel előre esem az
ülőlapra, hogy elveszetten a tenyereimbe temessem az arcom. Nem bolyonghatok
egész éjjel London utcáin. Főleg, hogy értelme se lenne akkor, ha Lou
megnyugszik egy kicsit, esetleg mégis hazajön, és nem talál ott. Ha visszajön,
mindenképpen ott kell lennem.
Benyitok az üres lakásba, és elszorul a
torkom. Imádom ezt a kis fészket, amit berendeztünk magunknak. Minden
szegletét, és minden innen-onnan beszerzett bútordarabot, vagy apróságot. De
most azt érzem, nem akarok itt lenni. Nélküle nincs értelme. Nem akarom látni
azt a két kis széket, amiket közösen újítottunk fel, és festettünk nevetségesen
rikító türkizkékre. Vagy a komódot, aminek a sarkát már akkor levertük, amikor
még el sem foglalta a helyét, csak cipeltük felfelé a lépcsőn, mert a liftbe
nem fért be. A kis dohányzóasztalt, amit egy lomtalanítás alkalmával szedett
össze Lou az út szélén azzal, hogy csak le kell csiszolni meg lakkozni, és
tökéletes lesz a nappaliba. Nem akarom, hogy bármire is pillantok,
megrohamozzanak az emlékek, és a karmos mancsukkal szorongassák az amúgy is
vérző szívem. A bejárathoz húzom a kis asztalt, ami biztosan felborul, ha
kinyílik az ajtó, és úgy döntök, lefekszem. Fáj beismernem, de szinte biztosra
érzem, hogy ma éjjel nem fog hazajönni. Ezt az éjszakát túl kell élnem, meg
kell adnom neki a lehetőséget, hogy mindent végiggondoljon. Reggelre talán
minden más színben fog feltűnni. Vagy legalább egy kicsit más árnyalatban.
Addig pedig szükségem van egy kis pihenésre. Nem egyszerű elaludnom, de azzal
ringatom magam álomba, hogy a holnap biztosan más lesz.
Ám amikor kora reggel kinyitom az
szemeimet, és Lou még mindig sehol, a kis asztal pedig ugyanúgy az ajtónak
támasztva álldogál, ahogy hagytam, kezd eluralkodni rajtam a pánik. Kipattanok
az ágyból, magamra húzom a kezem ügyébe akadó legelső göncöt, és felkapom a
kocsikulcsot, a telefonom pedig a zsebembe süllyesztem. Tudom, ha meglát, fel
fogja zaklatni, de muszáj a munkahelye előtt várnom rá. Kivételesen bevállalt
egy szombat délelőtti vizsgafelügyeletet, mert aki általában szívesen csinálja
ezt plusz pénzért, lebetegedett. Ha nem is lesz hajlandó szóba állni ma még
velem, legalább látni szeretném, hogy minden rendben van-e vele.
Már vagy fél órája szobrozok az épülettől
nagyjából húsz méterre, de Lou nem tűnt még fel. Sosem szokott ennyivel előbb
beérni, viszont elkésni sem, ezért arra jutok, hogy talán nem tudott aludni, és
mégis sokkal hamarabb jött dolgozni, én pedig lemaradtam róla. Tárcsázom a
titkárság számát, hogy legalább megtudjam, bent van-e, és rendben van-e. A
titkárnő azonban csak annyit mond, hogy még nem érkezett meg, de biztosan
perceken belül feltűnik, mert ez nem rá vall. Nekem viszont ebben a pillanatban
már kétségem sincs afelől, hogy ha eddig nem jött be, már nem is fog. Komolyan
gondolta az eltűnést. Nem csak a lakásunkból akart eltűnni, hanem a városból
is. Az életemből.
Néhány percre még erős késztetést érzek,
hogy kapaszkodjak egy utolsó reményfonálba, de valójában jól tudom, hogy
feleslegesen állok itt tovább az óriási sötétbarna kaput bámulva. El kellene
indulnom, és eldöntenem, hogyan tovább. A lábaim azonban cserbenhagynak,
elszáll belőlük minden erő, a karjaim élettelenül csüngnek a törzsem mellett,
és üveges szemekkel nézek magam elé, amikor lassan megadom magam, és a
téglafalnak döntve a hátam, lecsúszok a poros aszfaltra. Felhúzom a térdeim, és
rájuk fektetem a homlokomat, eleresztve tekintetemmel azt a kaput végre, amiről
már tudom, hogy nem fog megváltást hozni.
-
Minden
rendben, fiatalember? – érinti meg egy öreg néni a vállam, lehajolva az
összekuporodott alakomhoz, ami kizökkent a magam köré képzelt omladozó
világból. Felnézek rá, és miközben bólintok egyet, magamra erőltetek egy halvány
mosolyt is, hogy biztosra menjek, nem hívja rám a mentőket.
-
Igen…
csak rossz híreket kaptam – felelem a mélynél is mélyebbről jövő reszelős
hangon.
Mindentudóan bólint egyet, és biztatón
megveregeti a vállam, még mielőtt felegyenesedne mellettem.
-
Néha
az élet próbára tesz minket. De a Föld forog tovább, a tennivalóinkkal haladni
kell. Túl kell élni. Különben benneragadunk a szomorú múltban, és mi is
elveszünk.
Halványan bólintok néhányat, és felkelek a
földről, hogy leporoljam magam, de felelni nem akarok. Semmi kedvem idegenekkel
cseverészni a magánéletem részleteiről és az egyre gyűlő félelmeimről.
-
Higgye
el. Nem csak egy férjet temettem el, hanem az egyetlen fiamat is. És mégis itt
vagyok – biccent felém egy szomorkás mosollyal, majd továbbáll.
Én nem vagyok hajlandó eltemetni őt,
képletesen sem! Előkaparom a telefonom, és tárcsázom Zaynt, miközben elindulok
hazafelé.
-
Elbasztam
– nyögöm bele a telefonba köszönés nélkül, amikor végre felveszi. Nem érdekel,
hogy ott már vagy éjfél van, és az sem, hogy valószínűleg zavarom, mert vagy
tízet kicsengett, mire felvette.
-
Nem
most, Harry… – feleli együttérzőn, és most baromira jól esik, hogy nem próbál
lerázni, vagy viccelődni rajtam. Azt pedig, hogy ő képtelen Marcelnek hívni,
amikor más nem hallhat, kezdem megszokni. És mostanra már úgyis mindegy.
-
De
lehet, hogy most végleg – motyogom el a fájdalmas igazságot.
-
Mit
mondtál neki, amivel még ronthattál volna a helyzeten? – kérdezi meg egy
hosszúra nyúlt sóhaj után.
-
Mindent
– vallom be, és megremeg a hangom.
-
Az
jó. Végre egyszer nem hazudtál, és nem hallgattál el semmit – feleli olyan
nyugodtsággal, ami valamiért most mégis felhúz. Pedig nem viccnek szánta, vagy
szurkálódásnak. Csak a tényeket közölte.
-
Jó?!
– visítok fel. – Azt sem tudom, hol van! Nem jött haza éjszaka. Dolgozni se
ment ma – fakadok ki, és ahogy belegondolok, kezd rám törni a légszomj.
-
Adj
neki időt – próbálja higgadtan folytatni, hátha azzal hat rám. De amit mond,
csak még inkább felzaklat. Ennél nagyobb kliséket nem is tudna tanácsul adni…
Nem is értem, miért hívtam fel őt.
-
Adtam.
Nem kerestem tegnap este óta – vágom rá duzzogva.
Iszonyú erőfeszítésembe került, de nem
hívtam, és nem is üzentem. És talán most is épp azért tárcsáztam Zaynt, mert
addig sem Lou neve felett remeg az ujjam a kijelzőn.
-
Nem
fél napot. Ezt nem lehet pár óra alatt feldolgozni. Hagyd, hogy ő keressen
majd.
-
És
ha nem fog?? – vinnyogom, de figyelmen kívül hagyja a nyafogásom.
-
Mennyi
van még a suliból? – tereli el a témát.
-
Tegnap
vége lett – felelem színtelen hangon.
-
Úgy
értem, a vizsgákból – helyesbít.
-
Jó
esetben három hét – vonom meg a vállam, de tökéletesen kiérezni a hangomból,
hogy jelenleg ez érdekel a legkevésbé.
-
Akkor
tanulj. Mutasd meg neki, hogy tényleg akarod, nem hazudtad ezt is.
-
Nem
tudom… – gondolkodom el az első épkézláb megjegyzésén egy pillanatra, de aztán
megrázom a fejem. – Ő fontosabb most.
-
Elhiszem.
De ő most nem akarja, hogy a közelében legyél. A suli pedig olyasvalami, ami
összeköt titeket. Kapaszkodj bele, amíg másba nem tudsz. Ne jusson eszedbe most
feladni! – próbál meggyőzni valamiről, amivel most úgy érzem, nincs erőm
törődni.
-
Majd
beszélünk, most mennem kell – hadarom, mert az utolsó dolog, amiről jelen
pillanatban csevegnék, az a rohadt iskola.
-
Ígérd
meg! – hallom a kiáltását, amikor már készülök kinyomni a hívást. – Hallod?!
Ígérd meg, hogy kitűnőre vizsgázol! – Hagy egy kis szünetet, hogy feleljek, de
nem teszem. Csak dermedten hallgatom, amiket mond nekem, eltartva a telefont a
fülemtől. – Miatta. De legalább annyira magad miatt is. Csináld végig nélküle.
Én tudom, milyen erős vagy – mondja végül gyengéden, majd ő maga szakítja meg a
hívást.
Nézem a kijelzőt mozdulatlanul, amíg ki
nem alszik, aztán úgy döntök, hazamegyek újra, hogy végiggondoljam, mit
szeretnék tenni. Bár jelenleg úgy érzem, semmit. Nélküle semminek nincs
értelme. Annak sem, hogy itt legyek. Miatta kezdtem bele a suliba. Miatta
költöztem ide. Miatta lettem Marcel. De útközben rájövök, hogy bár ő az oka
annak, hogy minden megváltozott, a régi életemhez visszatérni képtelen lennék. Mert
bár miatta járok iskolába, élvezem. Miatta költöztem el otthonról, de imádom az
önállóságot. És igen, miatta dobtam el Harryt, ő mentett meg tőle. Hogy
történhet-e olyasmi, ami rávesz, hogy folytassam a régi életem? Kizárt. Ha soha
többé nem akar látni Lou, akkor sem fordulhat elő.
Hogy eltereljem a gondolataimat, nekiállok
rendet tenni a szétdúlt szekrényekben, és kezd feltűnni, hogy mintha sokkal
több dolog hiányozna, mint amit Lou tegnap este beledobált abba a sporttáskába.
Először próbálom azzal magyarázni, hogy biztosan nem figyeltem eléggé, miket
tett el, mert túlságosan elkeseredett voltam, de ahogy egyre több minden
rémlik, egyre biztosabbá válik a sejtésem. Itt járt. Letaglóz a felismerés,
hogy talán amíg én a munkahelye előtt vártam rá, visszasurrant, hogy mindent
elvigyen, amire szüksége van. Ami azt jelenti, tényleg nem akar ide visszajönni
többet. És tényleg nem kíváncsi rám. Elszalasztottam talán az utolsó esélyt,
hogy szemtől szembe álljak vele még egyszer.
Kiesnek a kezemből a dolgok, és le kell,
hogy üljek a szőnyegre. Csak bámulom a nyitott szekrényeket, és kezd
tudatosulni bennem, hogy még az is előfordulhat, hogy ennek itt a vége. Eddig
erre egyáltalán nem gondoltam. Úgy hittem, bárhogy is lesz, meg fog oldódni
köztünk minden. Talán idő és áldozatok árán, de lehetetlennek éreztem, hogy ő
ne szerepeljen a jövőmben, mert egy ilyen szerelemnek bármit túl kell élnie.
Peregnek előttem a képek, de képtelen vagyok őket magaménak tudni. Nem akarok
olyan jövőre gondolni sem, amiben ő nincs mellettem.
Hirtelen az asztal irányába vetem magam.
Ha tényleg csak most járt itt, akkor még a városban kell lennie! Eddig fel sem
merült bennem, hogy talán már nincs is itt. De az, hogy összepakolt, azt
sejteti, hogy el fog menni innen. Nem tudom tovább türtőztetni magam, a
képernyő felső sarkában lévő gyorshívót megérintve megcsörgetem. Először
meglepődöm azon, hogy egyáltalán be van kapcsolva a telefonja. Ezek szerint
mégse akar száz százalékosan eltűnni a világ elől. Persze a hívásomat kinyomja,
mert az, hogy nem akarja magát teljesen elvágni a külvilágtól, még nem jelenti
azt, hogy tőlem sem. Ám nem adom fel, vagy hatszor újrahívom, és közben egy
könyörgő SMS-t is megejtek, de hiába. Bár felcsillant egy halvány reménysugár,
amikor közvetlen az üzenet utáni hívásnál úgy éreztem, hezitált, mert mintha
tovább csörgött volna, mielőtt megszakította a hívást, mint előtte, de a
végeredmény mégis ugyanaz lett: a foglalt jelzés idegtépő hangja. A remény úgy
fulladt meg pillanatok alatt, ahogy felütötte a fejét. Egy idő után pedig már
csak a sípoló hang fogad. Kikapcsolta a telefont, elvágta tőlem az egyetlen
lehetőséget, hogy kommunikálhassak vele. Fogalmam sincs, mit tegyek, mert bár
eláraszthatom üzenetekkel, és ha újra bekapcsolja a telefont, meg fogja kapni
őket, vagy hívhatom kétségbeesetten éjjel-nappal megállás nélkül, de félek,
azzal csak azt érném el, hogy még a számát is lecseréli. Azt pedig nem
szeretném. Szükségem van erre az utolsó kapocsra, hogy életben tartson.
A tekintetem a komódon álló képkeretekre
téved, és az összesen ott mosolygó szerelmem arcára. Mindig mosolygott. Boldog
volt velem, tudom, hogy az volt. Rá fog jönni. Az nem lehet, hogy nem, ilyen
opció egyszerűen nincs. Nem bajlódok azzal, hogy visszacsukjam a szekrényeket,
a kupit magam mögött hagyva a konyhába kullogok. Ennem kellene, mert már vagy
tizennyolc órája semmit sem ettem, és bár a gyomrom jelzéseit eddig figyelmen
kívül hagyta az agyam, tudom, hogy jobban teszem, ha nem éheztetem magam, mert
ha itt kiterülök, egy hétig biztosan senki sem talál rám. Azt sem tudom,
anyámnak mit mondjak egy hét múlva. Talán az lenne a legjobb, ha már most
elmesélnék neki mindent telefonon, hogy ne szemtől szemben kelljen. Nem hiszem,
hogy képes lennék állni a tekintetét, amikor bevallom, miket tettem. Az, hogy
szégyellem magam előtte, nem kifejezés, de a legrosszabb, hogy még őt is muszáj
volt valamilyen szinten belerángatnom az egészbe. Kimondhatatlanul rosszul
esik, hogy Lou minden bizonnyal azt gondolja róla, hogy ő is mindenről tudott,
és cinkostársam volt.
Kiveszem a tegnapi maradékot a hűtőből, és
beteszem a mikróba. Egyáltalán nem kívánom az ételt most, és amikor meglátom a
megmaradt fél üveg pezsgőt a konyhapulton, gondolkodás nélkül húzom meg
ahelyett, hogy kihajítanám a szemétbe. Szar. Meleg. Kiment belőle minden
buborék. Én mégis tovább kortyolom. Lou hozta haza tegnap délután, hogy
ünnepeljünk. Annyira jó kedve volt. Annyira büszke volt rám! Most vajon hol
lehet?
Megrezzen a telefonom, és úgy vetődöm
felé, mintha az életem múlna azon, hogy elérem-e három másodpercen belül, vagy
sem. Csalódott vagyok, amikor Zayn neve villan fel, de amint azt is meglátom,
hogy az üzenete úgy kezdődik, hogy Louis,
fénysebességgel nyitom meg.
„Louis
rendben van, Lottie beszélt vele. Nem akarta elmondani, hol van. Hagyd lenyugodni
egy kicsit, ne üldözd.”
Háromszor is végigolvasom az üzenetet. Még
a saját húgának sem mondta el, hova menekült. Ennyire tisztában volt azzal,
hogy ha ő megtudja, Zayn bármi áron kiszedi belőle a kedvemért. Csak bámulom a
képernyőt, ami valójában már csak egy fényes paca, mert a betűk már rég összefolytak
a szemem előtt, és közben rutinszerűen húzom meg újra a másik kezemben lévő
üveget. Aztán újra. És újra, míg üresen arrébb nem hajítom morogva. Amikor az
ujjaim alatt néhány perccel az üzenetet követően megcsörren a telefon,
reflexből húzom el a zöld ikont. Épp lecseszni készülök a haverom, hogy hagyjon
békén, ne nevelgessen, majd teszem, amit jónak látok, amikor meghallom, hogy nem
is Zayn van a vonal túlvégén.
-
Steph…
mit akarsz? – mordulok rá az évfolyamtársamra köszönés helyett.
-
Hú,
ennyire szarul állsz a holnaputáni vizsgaanyaggal? – kuncog bele a telefonba.
Stephan a barát fogalomhoz legközelebb
álló ember itt nekem. Nem nevezném igazi barátnak, inkább csak kellemes
időtöltésre alkalmas partnernek, de vele és az orvos barátjával eljárunk néha.
Eljártunk. Négyesben. Valószínűleg most egy jó darabig sehova sem megyek velük.
És ha belegondolok, a jó darabig jelen helyzetben erősen közelít a soha
többéhez.
-
Annál
sokkal nagyobb problémám van most – dörmögök a telefonba, és legszívesebben
letenném. Mi a francért nem tudom megnézni, ki hív, mielőtt fogadom a hívást?!
-
Neee…
egy irodalomtanárral az ágyadban nem tojhatod le a vizsgáidat! – kuncog.
-
Simán
megcsinálom őket, ne aggódj – vetem oda lezárásként, és tulajdonképpen csak
most kezdek ráeszmélni, hogy hétfőtől tényleg vagy elmegyek a vizsgákra, vagy
minden hiába volt. Meg kell csinálnom. Stephant viszont most le kell ráznom,
mert annyira azért még nincs a ranglétra csúcsán, hogy jelen állapotomban
elviseljem a társaságát. Nem is tudom, létezik-e a világon olyan ember, akinek
elviselném. Persze Louis-n kívül. Ő az egyetlen, aki most kell nekem. Most és
mindig. Csak ő.
-
Ki
vele, mi történt! Tudod mit, odamegyek, amíg a srácok dolgoznak, és ha már
ilyen kedvesen magunkra hagytak mindkettőnket szombaton, kibeszéljük őket. Ne
mozdulj, tíz perc, és ott vagyok! – kiált fel, és a meglepetéstől belém fagy a
szó.
-
Ne…
– kezdenék tiltakozni, de csak a megszakadt vonal ütemes búgása visszhangzik a
fülemben. – A kurva életbe… – rúgok bele az üres üvegbe, amikor talpra állok. Ez
most baromira nem hiányzott.
Másodszor dörömböl már Steph, és én még
mindig ülök a padlón, és azon morfondírozok, kinyissam-e neki az ajtót. Semmi
kedvem megbeszélni vele, mennyi mindent basztam el a kapcsolatomban, miközben ő
a tökéletes sajátjáról áradozik. Semmiről sem tud, és szeretném, ha ez így is
maradna. Ő csak egy ideiglenes barátadag itt messziföldön, nem érzem az életre
szóló köteléket köztünk. Valószínűleg amint elhagyom a várost, megszűnik
létezni. Esetleg egy-két e-mailt váltunk még később, ami aztán hamar el is
marad majd.
-
Marcel,
nyisd már ki! – kezd kiabálni is a harmadik dörömbölés mellé, és ekkor döntök
úgy, hogy inkább beengedem, mintsem kijöjjenek még a szomszédok is
kíváncsiskodni.
-
Bocs,
vécén voltam – motyogom, amikor leszegett fejjel kitárom az ajtót.
-
Mi
ez a piaszag? Ekkorát buliztatok este, hogy nem bírtatok még kiszellőztetni? – slisszol
be mellettem a lakásba fintorogva, aztán meglátja a földön fekvő pezsgős
üveget, és a szekrényekből kiszórt dolgokat, és megtorpan. Visszafordul felém,
és elfehéredve kérdez rá a nyilvánvalóra – Összevesztetek? Te korán reggel
ittál?! – lép közelebb, hogy beleszagoljon a levegőbe mellettem, aztán
hátratántorodik, és csak néz rám összevont szemöldökkel kérdőn.
-
Össze.
Ittam. És most menj el légyszi – biccentek a bejárat irányába, még mindig az
ajtóval a kezemben, és közben próbálok nem a legbunkóbb hangomon válaszolni, de
ez a végkifejleten úgysem fog változtatni: meg fog sértődni, hogy elküldöm.
-
Nem
megyek sehova – ejti le magát a kanapéra, és csak bámul, közben pedig pontosan
tudom, hogy a fejében elemezget. Nem igazán érdekli, hogy a kilincset
szorongatom, és közben kifelé mutogatok. – Majd én feldoblak. Ha nem akarsz,
nem beszélsz róla. De ha szeretnéd, meghallgatlak.
-
Nem
akarok beszélni róla – közlöm, de hiába paskolgatja maga mellett a kanapét, nem
ülök le. Csak állok tanácstalanul egy darabig, végül mégis becsukom az ajtót,
és nekidőlök mellette a falnak. – Nem vagyok most jó társaság, hidd el. Jobb
lenne, ha elmennél.
Percekig csak csendben néz tovább, én pedig
magamba fordulok, és csukott szemmel támasztom a falat, mielőtt újra megszólal.
-
Elhiszem,
hogy most magad alatt vagy – áll fel, és elkezd felém lépkedni. – De engem nem
lep meg. Mindig úgy éreztem, nem illetek össze.
Tátott szájjal kapom felé a tekintetem, és
húzódok hátrébb, amikor a pólóm gallérja után nyúl, hogy megigazítsa. Az egy
dolog, hogy így érzi, de hogy még ki is mondja, az már sok. Ennyit a
barátadagokról. Ők is csak forgatják benned a kést. Már épp álltam volna neki
az előzőeknél durvább módon kitessékelni a lakásból, de annyira merész, hogy
úgy dönt, tovább fokozza a már amúgy is gyilkos hangulatomat.
-
Állj
hozzá úgy, hogy kaptál egy újabb esélyt. Újra szingli vagy, és megtehetsz
olyasmit, amit mellette nem tehettél – vonja meg a vállát.
-
Nem
vagyok szingli! – kiabálok rá közvetlen közelről, de alig rezzen össze. – Visszaszerzem
– sziszegem.
Semmi olyasmit nem akarok tenni, amit vele
nem tehettem meg! Fújtatva a kilincs után kapok újra, hogy kidobjam végre
Stephant, mert már nemcsak, hogy frusztrál, de egyenesen dühít a jelenléte,
amikor a kezemért nyúl.
-
Nem
való neked. Mindig uralkodott rajtad, föléd kerekedett, és nem vette észre,
hogy te egyáltalán nem az az engedelmes kiscica vagy, aminek ő akar nevelni.
Nem értem, honnan veszi a bátorságot
ahhoz, hogy így beszéljen velem Lou-ról, amikor pontosan láthatja, hogy én ezt
egyáltalán nem vagyok hajlandó szakításként megélni, és lezárni. Megszólalni
sem bírok az ámulattól és az egyre inkább szétáradó dühömtől, a szívem a
torkomban dobog, a szabad kezem ökölbe szorul, a másik pedig fájdalmasan kezdi
szorítani a kilincset, és érzem, hogy felszínre akar törni a régi Harry. Ezt a
helyzetet csak ő tudná kezelni. A jófiú Marcel nem keveredik ilyen helyzetekbe.
Megpróbálom elhúzni a kezemet az ujjai közül, hogy ki tudjam nyitni az ajtót,
és elmenekülni az egész szituáció elől, amikor váratlanul a testemnek dől, és a
fának szorít.
-
Engem
irányíthatsz, velem bármit tehetsz – leheli a fülembe, és felfordul a gyomrom,
ahogy érzem a nedves, forró leheletét a bőrömön. Lemerevedek a meglepetéstől,
és csak pislogok, mint aki azt sem tudja, hol van, de amikor a szája a
nyakamhoz ér, azonnal megragadom a vállait, és durván a falnak lököm.
-
Tűnj
el! – mordulok rá mélyről jövő, állatias hangon az arcától centikre, de ahelyett,
hogy megijedne, ő csak elmosolyodik.
-
Ez
az… – suttogja élvezettel. – Amit Louis sosem tudott kihozni belőled. Mutasd a
vadállatot, ami benned rejtőzik, Marcel… légy önmagad – duruzsolja, és újfent
megpróbál közelebb férkőzni hozzám. A kulcscsontomra hajol, és a kezei a
derekamra siklanak.
Nyolc hónappal ezelőtt valószínűleg nem
kellett volna kétszer kérnie, hogy kihasználjam a lehetőséget, most viszont
csak undort érzek. Ennyit a cukormázas kapcsolatáról, meg a minden szempontból
tökéletes, okos, szexi és gazdag dokibácsiról. De tőle elvonatkoztatva sem
fordul meg egy pillanatra sem a fejemben, hogy meg kellene tennem, vagy hogy
bármit is akarok ettől az amúgy nem csúnya fiútól. Feltépem az ajtót, és
egyetlen szót sem pazarolok többet erre az elbaszott szituációra, kilököm
Stephant a nyíláson, aztán olyan erővel csapom be utána, hogy beleremegnek a
falak is.
A fának dőlve csúszom le a földre, és
frusztráltan beleöklözök a padlóba. Mi volt ez?! Hogy nem láttam én ezt előre,
hogy a nagy barátkozás valójában másról szólt? Ennyire szar emberismerő lennék?
Ő pedig ennyire jó? Elképzelni sem tudom, honnan vette ezeket a dolgokat,
amiket mondott nekem. Az igazi énem, meg a vadállat… Nem Harry az igazi énem!!!
Mit láthatott ő néhány hónap alatt?!
Elkeserítő, ami most történt. És nem
azért, mert teljesen félreismertem, és csalódtam benne. Ez cseppet sem számít,
mert ő semmit sem jelent nekem. De mintha ismerné a múltam. Vagy csak megérezte
volna, hogy valami nincs rendben velem. Pedig amióta itt vagyok, azóta érzem,
hogy minden rendben van velem. Nem értem, hogy egy kvázi idegen hogy láthatja
belém azt a fiút, aki voltam, és akit mostanra néha már egyenesen szégyellek.
Vajon honnan vette, hogy nem vagyok boldog Lou-val, amikor soha életemben nem
voltam boldogabb? Az pedig, hogy Louis fölém rendelte volna magát, egyáltalán
nem igaz. Egyenrangú partnerként kezelt mindig. Igenis számított neki a
véleményem. Voltak dolgok, amikben rábíztam a döntést, de ez nem azt jelenti,
hogy bármit is rám erőszakolt volna. Önként hagytam, mert tudtam, hogy sosem
akarna nekem rosszat.
Ahogy észreveszem magamon, hogy már
gondolkodni is múlt időben gondolkodom, elszorul a torkom. Ebből elég! El kell
foglalnom magam, hogy teljen az idő, amit Lou-nak kell adnom.
Felugrok a földről, és elkezdek
villámsebességgel összepakolni. Aztán kitakarítani az egyébként nem is koszos
lakást. Közben azon jár az eszem, hogy majd össze kell szednem az anyagot is,
amit még át kell néznem a vizsga előtt. Bár már kívülről fújom a jegyzeteimet,
biztosra akarok menni. Azt szeretném, hogy Lou lássa, komolyan gondoltam az
egyetemet, és ez az egész nem színészkedés volt. Megállás nélkül szaladgálok,
és amikor kimegyek a konyhába eltervezni, milyen ebédet készítsek, a
fagyasztóban a kezembe akad Lou kedvenc kajája. Én nem szeretem. Ezt csak neki
szoktam megcsinálni. Ki tudja, mikor főzhetek ilyet újra… Ki kellene hajítanom
a szemétbe? Olyan letargia szakad rám az egy órája tartó szünet nélküli
gondolatűző pörgés után, hogy leülök az egyik székre, és percekig csak nézek
magam elé. Aztán megakad a szemem a konyhapult alatt egy üvegen. Meg sem nézem
tüzetesebben mi az, csak gondolkodás nélkül kibontom, és teletöltök egy nagy
vizespoharat. Beviszem a nappaliba, és bekapcsolom a tévét, mert talán a csend
az, ami kezd megőrjíteni. Lou mellett sosincs csend. Kell valami zaj.
Magam elé teszem a jegyzeteim egy részét a
szőnyegen, a háttérben szól a zenetévé, a vizespohár pedig perceken belül
kiürül. Szinte fel sem pillantok, amikor a papírokkal a kezemben, olvasás
közben a konyhába sétálok a bontott palackért. Már nem bajlódom a pohárral.
Üvegből iszom, és közben falják a betűket a szemeim. Amikor felcsendül az
ismerős dallam, amit Lou sokszor mosolyogva dúdolt a fülembe, miközben mögém
sétált, és a kezeit a vállamtól elindulva lesimította a mellkasomra, hogy
elterelje a figyelmem arról, amit épp olvastam, kiesik a kezemből az üveg. A
maradék ital a papírokon szétfolyva színezi bordóra a jegyzeteimet, én pedig
nem teszek semmit. Csak bámulom, ahogy terjed a folt, mint egy friss gyilkosság
helyszínén a vértócsa. Még annak a kurva tévének is belém kell rúgnia…
Kínlódva elkúszok a dohányzóasztalig, és a
szőnyegen hasalva felnyúlok a telefonomig. Egy ideig hezitálva nézek a sötét
képernyőre, majd feloldom a zárat, megnyitom az üzeneteket, aztán mégis
visszazárom. Lehajtom a fejem, a szőnyegbe temetem az arcom, és csak üvöltök.
De hiába, nem hat. Ki kellene ölnöm a tehetetlenség érzését magamból valahogy,
mert élve felzabál. Újra feloldom a telefont, a híváslistában Lou neve felett
tartom az ujjam egy darabig, de nem érintem meg. Zayn szavai csengnek a
fülemben, hogy ne zaklassam. Valahogy mégis a tudtára kell adnom, hogy aggódom,
hogy hiányzik, és hogy meghalok, ha többet nem akar látni.
„Sajnálom.
Ezt nem mondtam. Pedig ez egy nagyon fontos dolog. Ha visszamehetnék az időben,
máshogy csinálnám. Kérlek, Lou, beszélj velem, nem bírom nélküled.” – pötyögöm be gyorsan, és mielőtt visszakozhatnék,
amit valójában valószínűleg tennem kellene, el is küldöm.
Talán nem lett volna szabad még, hiszen
alig telt el egy-két óra a figyelemre sem méltatott reggeli üzeneteim óta. De
nem bírom a csendet. Nézem néhány percig a telefont, bár nem hiszek abban, hogy
ezúttal választ fogok kapni rá. Aztán megcsóválom a fejem, és feltápászkodok
feltakarítani a kiömlött italt.
Vajon hol lehet most? Ő is kétségbe van
esve? Ő is azt gondolja, hogy vége a világnak? Annyira szeretném tudni, mit
gondol! Biztosan ő is tudni akar sok mindent. A szemétbe dobom ezt az üveget is
a sarokban fekvő pezsgőssel együtt, és közben újra kontroll nélkül mozognak az
ujjaim.
„Tudom,
hogy ezernyi kérdésed lenne. Tedd fel őket kérlek, ne csinálj úgy, mintha nem
érdekelnének a válaszok.”
Amikor erre sem érkezik felelet, a
konyhába megyek, hogy felkutassam a helyet egy újabb alkoholadagért.
Szitkozódva kell tudomásul vennem, hogy nem egy kocsmában éltünk, így nem
sorakoztak az üvegek a pult alatt. Semmi olyasmi nincs itthon, ami eltompíthatná
egy kicsit a gondolataim élét. Újra a kezembe veszem a telefont, hogy egy még
kétségbeesettebb üzenetet küldjek. Azután percekkel később még egyet. De amikor
kitisztul annyira a fejem, hogy érezzem, itt most semmi sem számít, hiába
kérem, könyörgök, vagy ezerféle módon vallok szerelmet, süket fülekre találok
csak, végül a kanapéra dobom a készüléket. Annyit azért nem ittam, hogy ezek
után még elhiggyem, ha folytatom, majd elérek vele bármit is.
A nap további részében csak tehetetlenül
szenvedek, és várom az estét, hátha az változást hoz. Aztán pedig a reggelt.
Aztán újra az estét, majd a következő reggelt. Így megy ez egy hétig: alszom,
eszem, tanulok, futok reggel, futok délben, futok este, hogy a feszültségszint
az ereimben elviselhető legyen, és csak várom a csodát. Többnyire a két
futószerelés egyikét használom, amiket Lou a szennyestartóban felejtett, hogy
egy kicsit a bőrömön érezhessem őt, amikor izzadok. Az ágyneműjében alszom, és
a törölközőjét használom. A fogkeféjét elvitte, pedig esküszöm, azt is a
magamévá tettem volna. A kétségbeesett tehetetlenség teljesen maga alá
temetett. Senkivel sem beszélek, és sehová sem mozdulok ki. Ha elmegyek futni,
vagy a suliba, megszállottan otthagyok egy üzenetet a dohányzóasztalon, hátha
Lou épp akkor jelenik meg, amikor nem vagyok itthon. Szánalmas vagyok. Pontosan
tudom, hogy nem fog visszajönni. Tudom, hogy ebben a lakásban már soha többé
nem fogom megölelni. Sosem fogom a konyhapulton ülő alakját gyengéden a
derekára markolva magamhoz húzni, és a combjai közé furakodni a lehető
legközelebb kerülve a testéhez. Sosem fogok arra ébredni ebben az ágyban, hogy
a hajamat cirógatja, vagy a nyakamba szuszog, miközben édes kis dolgokat súg a
fülembe. Soha nem kiálthatom el magam többet itt, hogy megjöttem édesem, üdvözlő csókra várva. Már nem is tetszik annyira
ez a lakás. Már nem akarom meghosszabbítani a tervezett itt tartózkodásom, mint
ahogy terveztem. Csak le akarom tudni az iskolát, kezemben tartani egy
bizonyítványt, amire büszke lehetek, és hazamenni.
Tudom, hogy anyám titkon boldog lesz, hogy
visszaköltözöm. Bár éreztem, hogy nagyon szurkolt nekünk, és kedveli Lou-t, de
a tényt, hogy elvett tőle – épp amikor már kezdtem egy kicsit visszatalálni,
azzal együtt, hogy önmagamhoz is, hozzá is – nagyon utálta. Akkor is, ha sosem
mutatta volna ki. Nem avatkozna látványosan az életembe, túlságosan fél attól,
hogy elveszít. De ahogy telt a Londonban töltött idő, egyre biztosabb lettem
abban, hogy bármit megtett volna, amivel rávehet minket a suli végeztével, hogy
ne maradjunk távol. Akár egy lakást is vett volna nekünk, csak költözzek vissza
a közelbe. És tessék, már megint múlt időben gondolkodom. Mintha ezt már
lezártnak kellene tekintenem. Dühösen kapom fel a kocsikulcsom, és indulok el a
reptérre anyáért. Nem rá vagyok mérges, csakis a körülményekre, és legfőképp saját
magamra. Ezt az egészet csak magamnak köszönhetem.
Tegnapelőtt felhívtam, és elmeséltem neki
mindent. Azt akartam, hogy emésztgesse, aztán tegnap újra beszéltünk róla.
Sokkal könnyebb volt ez így nekem, mint szemtől szemben bevallani, mi mindent
tettem. Bár nem láttam az arcát, úgy tűnt, meglepően nyugodtan fogadta. És ami
a leginkább boldoggá tett, hogy nem próbált meg egyértelműen engem védeni és
mellém állni, Lou-t pedig porig alázni előttem, hanem inkább pártatlan maradt.
Pontosan érezte, hogy nagyon nem akarom lezárni, és azzal, hogy a szerelmem
ellen fordul, csak feldühített volna. Tulajdonképpen örülök, hogy meglátogat.
Én is érzem, hogy ez alatt az egy hét alatt teljesen magamba zárkóztam, és
valószínűleg jót fog tenni, hogy van valaki mellettem, akinek a közelsége egy
kicsit nyugtatólag hat rám, és nem csak idegesít.
Eltelik a hétvége úgy, hogy egyáltalán nem
beszélünk Lou-ról, és ezért végtelenül hálás vagyok most anyának. Sikerül
kicsalogatnia a csigaházból is, elviszem néhány kihagyhatatlan nevezetességhez,
esténként tanulok egy kicsit, egyébként pedig nagyokat beszélgetünk, és néha
még nevetünk is, mintha mindig is ilyen tökéletes lett volna a kapcsolatunk.
Hétfőn letudok egy újabb vizsgát, és végre
nem úgy megyek haza, hogy bárcsak ne kellene az üres falak közé zárkóznom.
Finom illat fogad, és megkordul a gyomrom. Bemegyek a hálószobába, mielőtt
köszönnék anyának a konyhában, és az a rend, ami ott vár rám, megfagyasztja a
vért az ereimben. Elkezdem szétdobálni az összehajtogatott ágyneműt, kihúzgálni
a fiókokat, kétségbeesetten hasalok le, hogy az ágy alá is benézhessek, de
nincsenek sehol. Kirohanok a konyhába, és a boldog mosoly az arcán, amint
meglát, rögtön átcsap aggodalomba.
-
Hol
vannak?! – üvöltök rá.
-
Harry…
– csuklik el a hangja, ahogy egy számára ismeretlennek tűnő ember tör rá,
eszelősen a haját túrva.
-
Nem
vagyok Harry! – lépek hozzá egészen közel, és látom, hogy megijesztem, de
képtelen vagyok visszafogni az indulataimat. – Hol vannak a pólók?
-
Amik
az ágyad körül voltak? – kérdi majdhogynem suttogva. – Egy csomó szennyes volt
a szobában, kimostam mindent. – feleli ártatlanul.
-
Kimostad
őket? Kimostad?! – visítom, és érzem, hogy nem kapok levegőt. Hiába kapkodom
egyre gyorsabban, az oxigén nem jut el a létfontosságú szerveimhez. A
végtagjaim gyengülnek, és az ujjaim mintha már nem is tartoznának hozzám, csak
lóbálom a kezeimet, de nem érzem őket. Izzadok, és remeg az egész testem. Olyan
pánik tör rám, mint még soha. Leülök a földre, még mielőtt összeesnék, a
térdeimre támaszkodva meredek magam elé, és azt kívánom, bárcsak meghalnék,
mert mostanra ezt az egész helyzetet megoldhatatlannak látom. Ebből nincs kiút.
Lou nem akar velem beszélni, és ez nem látszik változni. Az elmúlt héten
titokban kétszer is küldtem neki üzenetet, bárminemű reakció nélkül. Senki sem
tud róla, se anyának, se Zaynnek nem vallottam be. Elújságoltam neki, amikor a
már-már háziállatunknak számító kedvenc görbefarkú mókusunk váratlanul
felszaladt a combomra a mogyoróért, mert előtte sosem tette. Aztán a második
vizsgám után megírtam neki, hogy két hibátlan teszten vagyok túl, és remélem
büszke rám. És most anya, bár nem szándékosan, de az utolsó dolgot is elvette
tőlem, ami még megmaradt. Az illatát. Felkapom a fejem, mert egyszercsak
feltűnik, hogy szólongat. Nem tudom, mióta.
-
Kisfiam…
ne haragudj. Édesem, nézz rám.
-
Semmi
baj, anya – suttogom, de még én is tökéletesen hallom, hogy a hangom épp olyan,
mintha a síron túlról jönne. Feltápászkodom, és esetlenül magamhoz ölelem. – Semmi
baj – ismétlem.
-
Louis
pólói, ugye…? – motyogja a mellkasomba. – Nem tudtam, ne haragudj.
-
Nem
tudhattad – bólintok, és eleresztem. – Most egy kicsit szeretnék egyedül lenni
– fordulok sarkon, és nem várom meg a választ, vagy azt, hogy megpróbáljon itt
tartani, hogy egyek. A hálószobába sietek, és becsukom magam mögött az ajtót.
Az éjjeli szekrényen ott hever néhány
dolog, amiket úgy látom a zsebeimből szedett ki anya a mosás előtt. Gépiesen
átfutom a cetliket, és kidobálom, ami nem kell, amikor a kezembe akad egy
papírfecni, amit igazából fogalmam sincs, miért tartottam meg. Mindig valahogy
félretettem, amikor selejteztem.
Tíz napja nem láttam Lou-t. Talán nem
hangzik soknak, de számomra ez a pokol. Nem mondhatom, hogy kezdek megőrülni
ettől, mert egyre többször érzem, hogy azon már rég túl vagyok. A megbánáson, a
kétségbeesésen, a kilátástalanság érzésén… mindenen. Mostanában inkább csak az
üresség uralkodott bennem, egészen az imént átélt ijesztő pánikrohamig, amihez
hasonlót még sosem tapasztaltam.
Gyűrögetem a cetlit egy darabig, aztán
magamat is meglepve vele, tárcsázok. Nem tudom, miért, egyáltalán nem állt
szándékomban, de valami megmagyarázhatatlan késztetés tör rám, hogy megtegyem.
Már harmadszor csöng ki, amikor megrémülve attól, hogy mi lesz, ha felveszik,
elkapom a fülemtől a telefont, és készülök elhúzni a piros ikont, ám épp akkor
fogadják a hívást. Bizonytalanul köszönök bele az éterbe egy egészen halk,
karcosnak hangzó sziával.
-
Harry?
– kérdez rá egy fiatal férfihang lágyan, ám nem kevésbé bizonytalanul, majd
amikor nem jön válasz, óvatosan hozzáteszi – Vagy Marcel…?
Louis’s
POV
Azt hittem, hogy ez az érzés napról napra
csillapodni fog bennem, és egyre kevésbé leszek majd dühös. Harry elárasztott
az SMS-eivel, és némelyikre komolyan szerettem volna válaszolni, de képtelen
voltam. Annyira mérges vagyok rá, és a csalódásom az irányába mérhetetlen.
Mégis, ha belegondolok, kiben is csalódtam… Harryben talán nem kellene, tett
pár olyan dolgot, amiből tudhattam, hogy semmi jóra nem számíthatok tőle,
Marcel pedig nem is létezik. A csalódásom egy kitalált személyben pedig még a
jelen állapotomban is megnevettet. A helyzetem annyira elbaszott, hogy arra
nehezen lehetne szavakat találni. Nem tudom, hogy mihez kezdjek itt, és Chad
nyakán sem akarok túl sokáig lógni.
-
Mi
a helyzet, tesó? – néz rám a kanapéról a videojáték konzoljával a kezében az
egyik legjobb seattle-i barátom. – Jutottál valamire?
-
Nem
nagyon – sóhajtok fel, és ledobom az összecsomagolt sporttáskám a parkettára.
Marcellel csak annyi cuccot vittünk magunkkal Londonba, ami elfért két nagy, és
két kézi poggyászban. Minden más holmim anyáméknál van most dobozokban. A
sokadik szarul alvós, és csak félálomban fetrengős éjszakámon eldöntöttem, hogy
vissza kellene mennem Portlandbe. Talán kiveszek egy lakást. Nem nagyon
szeretnék megint anyáméknál lakni, de azért a tartalékaim sem végtelenek.
Londonban élni drága. Sokkal inkább, mint Portland. És ha már itt tartunk,
Seattle sem olcsó, szóval két hét alatt kurva sok pénzt költöttem el. A
legnagyobb százalékát pedig a bérelt kocsira, hogy ne kelljen folyton taxiznom,
és piára, hogy ne kelljen gondolkodnom, vagy egyáltalán éreznem. Az elején ez
nem igazán vált be, de mostanra mondhatni működik. – Visszamegyek Oregonba.
-
Itt
legális a fű, de ahogy gondolod – rántja meg a vállát, de muszáj a szememet
forgatnom rá, és elmosolyodnom, még ha ez egy mesterkélt gesztus is.
-
Azt
hiszem, ez mentette meg az ép elmém az utóbbi két hétben, még ha szürreálisan
is hangzik – felelem, miközben a cipőim kötözöm be. – Kösz, hogy meghúzhattam
magam nálad.
-
Bármikor
– teszi le a konzolt, és csatlakozik hozzám az előszobában a félfának dőlve,
míg én összeszedem magam. – Autóval mész?
-
Foglaltam
repjegyet – legyintek, és elteszem a kocsikulcsot is, majd a vállamra dobom a
táskám, hogy végre indulhassak, ha már rávettem magam. Az utolsó pillanatban
foglaltam jegyet, szóval sietnem kell, ha még a bérelt kocsit is le akarom adni
előtte a reptéren. – Nincs kedvem órákat vezetni az elcseszett gondolataimmal.
-
Szerinted
Marcel is hazament már? – kérdi óvatosan, de még így is összerezzen a belsőm a
neve hallatán.
-
Nem
hiszem – rázom meg a fejem, mert meggyőződésem, hogy még Londonban van. Az
üzenetei alapján végigcsinálja a félévet, annak pedig mostanában lesz vége.
Utána viszont nagy valószínűséggel haza fog menni. Valahol az anyja házától
igazán messze kellene találnom egy albérletet. Kurvára nem állok készen arra,
hogy összefussunk, mert nem tudom, hogyan reagálnék rá. A hívásaiból, és
kétségbeesett üzeneteiből pedig arra következtetek, hogy nem hagyná szó nélkül
azt a találkozást.
-
Vigyázz
magadra, haver – nyújtja felém a kezét, és megpaskolja a hátam a gyors
ölelésben, amibe ránt.
A reptér ugyanolyan nyüzsgő, és forgalmas,
mint mindig, az emberek pedig csak sodornak magukkal. A biztonsági ellenőrzésen
hamar és gond nélkül jutok át, a kapumnál pedig már senki sincs, és épp zárni
készülnek, amikor odaérek, hogy a beszállókártyám nyújtsam a fiatal nő felé.
Még mosolyogva becsippantja, és bár azt kérik, sietősen foglaljam el a helyem a
gépen, mert perceken belül indul, tökéletesen szarok rá, és a saját nyugodt
tempómban ülök le, és kapcsolom be az övet. Egy óra az út, szóval addig is csak
csukott szemmel próbálok megszűnni a világ számára. A lakást, amit Marcel…
Harry segítségével választottam ki, és ahová annyi közös emlékünk fűz,
felmondtam, amikor Londonba költöztünk. Nem tudom, hogy ennek örüljek, vagy
inkább ne. Jó lenne, ha most egyedül lehetnék valahol, és nem kellene
anyámékhoz cuccolnom megint, de valószínűleg képtelen lennék megmaradni abban a
lakásban is. Minden egyes pontja rá emlékeztetne. Soha nem vittem őt haza
anyámékhoz, ezért az egy semleges terep. Nem lesz wellness nyaralás apámmal, de
legalább Marcel emlékétől mentes övezet. Ez tűnik a legjobb választásnak, és
ahogy landol a gép, gondolkodás nélkül diktálom be a szüleim címét a taxiban. Nem
tudják, hogy jövök, szóval valószínűleg meg fogja lepni őket.
A kocsim a nyitott garázsban áll apámé
mellett, anya autója meg a ház előtt. Legalább nem kell mostantól se bérautóra
költenem, se taxizgatásra. Ha mindenem, amit eddig magaménak tudtam, oda is
lett, legalább van egy kocsim. Ez is valami. Elfintorodom erre az egész
gondolatmenetre, és kopogás nélkül besétálok a házba. Valahol vannak kulcsaim
is, de mivel amikor mindenki itthon van, az ajtó úgyis nyitva, nem bajlódom
ilyenekkel. Anya akkor jelenik meg az előszobából a nappaliba vezető
ajtórésben, amikor a táskáimat már a földre hajítottam, és épp a cipőimet
dobálom le.
-
Louis!
– találja meg a hangját, amikor összeszedi magát a meglepetésből, és felém
siet, hogy megöleljen. Túl szoros, és fuldoklom benne. Minden ember közelében
úgy érzem, hogy fuldoklom, és csak egyedül akarok lenni. Ebben teljesen biztos
vagyok. – Nem mondtad, hogy jössz. Nem is vártunk. Mi már ettünk is. Éhes vagy?
Csináljak valamit gyorsan?
-
Nem
kell, jól vagyok – motyogom, ahogy kibontakozom az öleléséből, és máris
gyanúsan méreget. – Hazaköltözöm.
-
Marcelnek
sikerültek a vizsgák? – mosolyodik el, és nyilvánvalóan arra gondol, hogy a
félév végeztével úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk. Míg lehunyom a szemem, és
a fejemet ingatom a Marcel név hallatán, szerencsére apám is a félfának
támaszkodik, a szokásos sörösüveggel a kezében.
-
Amennyire
tudom, sikerültek – kapom a vállamra a táskáim, és a lépcső felé indulok.
-
Amennyire
tudod? – kérdez vissza apám, de a hangjában nem sok érzelem van. Nyilvánvalóan
alig várja, hogy kimondjam, amire gondol.
-
Aha,
tessék, mondd nyugodtan, hogy te megmondtad – fordulok feléjük, mielőtt még
elindulnék a lépcsőkön a régi szobám felé. – Igazad volt. Szakítottunk. Hát nem
nagyszerű?
Nem várom meg, amíg összekaparják a
meglepettségtől leesett állukat, hanem gyorsan elmenekülök, és magamra zárom a
szobám. Ki sem pakolok, és nem is igazán érdekel, hogy hol vannak a ruháim,
csak ledőlök az ágyamra, és egy nagyot sóhajtva a plafont bámulom. Fogalmam
sincs, mennyi idő telik el, mire egy nagyon halk kopogást hallok az ajtómon.
Biztos vagyok benne, hogy anya az, de most komolyan semmi kedvem senkihez. Csak
egy morgással az oldalamra fordulok, és lehunyom a szemeimet. Este el akarok
menni valahova, a repülés meg, akármilyen rövid is, mindig lefáraszt. A
legjobb, ha megpróbálok aludni egyet előtte.
Fogalmam sincs, hogy próbálták-e még rám
törni az ajtómat, miután teljesen kidőltem, de nem ébredtem fel semmire, és már
eléggé késő van, amikor halkan kisurranok a garázsba vezető ajtón. Hallom a
tévé hangját, apám még biztosan ébren van, és talán anya is mellette ül a
kanapén, de továbbra sem áll szándékomban lelkizni. Bár be kell vallanom, az
meglep, hogy Lottie nem várt az ajtóm mellé ülve, amilyen kétségbeesetten
igyekezett felvenni velem a kapcsolatot az utóbbi napokban. Anya valószínűleg
nem szólt neki, hogy itthon vagyok, de esküdni mernék, hogy ez nem marad így
sokáig.
Az esti ivászatomhoz egy olyan bárt
választok, ahol még soha nem jártunk Harryvel. Olyan nagyon sokáig sem kellett
gondolkodnom, mert ritkán mentünk olyan helyekre, amik csak arra jók, hogy a
sárga földig igyuk magunkat. Nincs túl messze a házunktól, mert kocsival
akartam jönni, és bármennyit is iszom, ekkora távot talán el tudok vezetni.
Ez inkább egy füstös kis kocsmának tűnik,
de nekem ez is tökéletesen megfelel. Ma este sem iszom keveset, és végülis
megtetszik ez a hely, mert bent is lehet dohányozni. Hosszú órákat töltök
azzal, hogy csak bámulom a csapos feje feletti tévén a baseball meccset, és közben
számolatlanul tüntetem el a söröskorsók tartalmát. Épp kapok egy újat, amikor
mellém telepszik valaki. Egy pillanatra felé nézek, aztán vissza a meccsre. Nem
különösebben érdekel most senki, hacsak nem a csaposról van szó, aki a teli
korsómat hozza.
-
Kérhetek
én is egy sört? – szól a pult mögötti új barátomhoz, de a székét olyan közel
húzta hozzám, hogy úgy érzem, mintha a fülembe harsogna. – Szereted a
baseballt?
-
Nem
– felelem egyből, mindezt úgy, hogy rá sem nézek. A hangsúlyából, és a
közeledéséből egyértelműek a szándékai, de egyáltalán nem érdekel a srác.
-
Pedig
megszállottan nézed – nevetgél erőltetetten egy kicsit, és belekortyol a
sörébe. – Azt gondoltam, szereted.
-
Úgy
értem, nem – hamuzok le egy kicsit a cigimből, aztán újra beleszívok. – Nem
viszlek haza.
-
Én,
nem… – kezdene szabadkozni, de amikor felhúzott szemöldökkel ránézek, csak
megrázza a fejét, és szó nélkül visszasunnyog az egyik asztalhoz, ahonnan
vélhetőleg jött is. Egy kisebb társaság üldögél ott, de nem foglalkozom velük
túl sokáig. Nem igazán érdekelnek, ezért újra a meccsre összpontosítok. A játék
menete alapján nagyjából tíz perc telhet el, amikor újra leül mellém valaki,
talán még az előző srácnál is közelebb.
-
Miért
vagy ilyen szomorú? – duruzsolja egy női hang, és muszáj felnevetnem ezen.
Amikor ránézek, egyből felismerem, és a fejem ingatva nézek a kis csapat felé,
ahonnan már a második ember próbál a gatyámba jutni. Vannak még páran, talán
elé kellene mennem a dolognak.
-
Ha
valakit az ágyamba akarnék, még mindig inkább az előbbi barátod lenne, szóval
nem, kösz – felelem neki, és a poharának koccintom a korsóm, mielőtt beleiszok.
– Számíthatok még valakire a bandátokból, vagy most már békén hagytok?
A lány még annyit sem próbál meg, mint az
előbbi pasi, szó nélkül, de nyilvánvalóan sértődötten trappol vissza a
többiekhez. Nem vágyom éjszakai társaságra. Igazából már nagyjából el is
terveztem, hogy miután a délutánt végigaludtam, és kicsit sem vagyok fáradt,
talán meg kellene néznem néhány filmet, vagy sorozat epizódot. Marcellel elkezdtünk
nézni párat, amikor nem volt kedvünk egy hosszú házimozizáshoz, de mégis
filmezni akartunk lefekvés előtt. Nem tudom, hogy folytatni tudnám-e azokat
úgy, hogy közben ne arra gondoljak, hiányzik mellőlem a másik felem, de már
nagyon elegem van ebből. Meg kell tanulnom élni nélküle. Muszáj lesz, bár
egyelőre fogalmam sincs, hogyan kellene csinálnom. Ahogy ezek az elbaszott
gondolatok megint elárasztják az agyam, eszembe jut Chad, és hogy ő mindig
készséggel kibeszélte velem ezeket. Jó lenne most is valaki, de nem tudom…
Dehogynem tudom! Niall. Basszus, még csak nem is tud az egészről semmit. Vele
sem beszéltem azóta, hogy a személyre szabott színházam összeomlott, és
visszamenekültem az Államokba. Tudom, hogy nagyon elfoglaltak az esküvő
szervezésével, már rohamosan közeleg a dátum, plusz belerondított az
időeltolódás is, így csak két-három hetente beszéltünk videochaten, amikor ők
is, és mi is éppen otthon voltunk és ráértünk. Gondolkodás nélkül kapom elő a
telefonom, hogy írjak neki egy üzenetet, hogy itthon vagyok, és valamikor
összefuthatnánk, bár már rohadt késő van. Több mint valószínű, hogy ilyenkor
már alszik.
A meccsnek időközben vége, így legurítom
az utolsó néhány korty sörömet is, és intek a csaposnak, ahogy kivánszorgok a
friss levegőre. Azért érzem magamban, hogy sok volt a sör, és bár már az autóm
mellett állok, megint vécére kell mennem, ezért csak a parkoló menti bokrokat
célzom meg, aztán amennyire tudok, óvatosan hazavezetek. Csak néhány háztömb,
addig csak nem lesz bajom.
Apám még mindig a tévé előtt fekszik a
fotelban, amit el lehet fektetni, és hangosan horkol. A parkettán négy üres
sörösüveg sorakozik, és a fejembe fészkeli magát a gondolat, hogy talán én is
így végzem. Semmivel sem vagyok jobb ennél, és ami talán elkeserítő, hogy még csak
nem is érdekel. Tökéletesen leszarom, így minden rossz érzés nélkül veszek ki
kapásból két sört a hűtőből, és viszem fel a szobámba a filmezéshez. Tényleg
nem állok még készen arra, hogy a közös dolgainkat testközelbe engedjem, ezért
egy olyan sorozat mellett döntök, amit még soha nem láttunk, de van bőven rész
belőle, ami lefoglalhat akár napokra is.
A sörök elfogynak, én meg egy kicsit
szédelgek, de lemegyek a konyhába, és merek tányérba egy nagy adaggal a
vacsorából, mert kurva éhes vagyok, és felviszem az utolsó üveg sört is,
kiegészítve egy kis dobozzal, amit a hűtő ajtajában találtam. Gondolom ez
amolyan vésztartalék lehet apámnak. Hát most vész van. Hiányzik, hogy Marcel
mellém feküdjön, szorosan átöleljen, és hazudjon még nekem egy kicsit. Amikor visszadőlök
az ágyra, a kezemben forgatom a mobilom, és érzem, hogy minden pillanattal
egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy írjak neki. Hogy megkérdezzem, miért tette
ezt. Elmondta már, és tudom is jól, de azt hiszem a szívem, ami rohadtul
szereti őt, még mindig nem érti, hogy miért érdemelte ki ezt a hónapokig tartó
játékot.
Valamikor kora reggel lehet még, és azt
sem tudom, hogy mikor aludtam el, de a telefonom a kezemben, és a kaját is csak
félig ettem meg, a sajtos-zöldséges tészta itt szárad az éjjeliszekrényen.
Végül nem írtam Harrynek, és most, józanabb fejjel kurvára örülök ennek. Egy
fasz, egy szánalmas fasz lennék, ha megtenném, és csak azt sugallnám vele, hogy
van miről beszélnünk, pedig nincs. Nem akarom, hogy legyen, és erősen tartanom
is kell ehhez magam. Már a reggelim vége felé járok, amikor apám megjelenik a
konyhában, és egyből a hűtőbe nyúl.
-
Mi
a fene? – hajol mélyebbre, aztán hangosan csapja be a hűtőt. – Hol az összes
söröm? Te ittad meg?
-
Nem,
szerintem anyu jár rá éjszakánként – forgatom meg a szemeimet, de apa nem úgy
tűnik, mint aki jól szórakozik. Nem veszi könnyedén a viccet.
-
Volt
még vagy négy üveggel! – kiáltja, és a konyhapultra csap. Pont, mintha még
gyerek lennék, és valami rosszat csináltam volna. Akkor is ugyanígy
viselkedett.
-
Csak
három – javítom ki, és kibaszottul élvezem, hogy szinte érzem a minden
pillanattal egyre erősödő dühét. – Ja, meg az a doboz oldalt.
-
Azt
hiszed, hogy kurvára jópofa vagy, mi? – szűkíti össze a szemét, és közelebb
sétál hozzám. – Akkor el lehet sétálni a boltba.
-
Vegyél
magadnak – rántom meg a vállam, és a mosogatóhoz lépek, kikerülve őt, hogy
bedobjam a tányérom. – Amúgy se kellene vedelned már kora reggel.
-
Te
sem vagy jobb, úgy látom – vág vissza, de pontosan tudom, hogy jobb vagyok. Ott
azért még nem tartunk, hogy már sörrel indítom a reggelem, bár tény, hogy a
Seattle-ben töltött első egy-két napom, megszakítás nélküli piálásról szólt.
Azóta azért visszaléptem arra a szintre, hogy csak este iszom.
-
Nem
szakad le az arcod, hogy anya dolgozik, te meg csak itthon vedelsz? – emelem
fel én is a hangom, de ezzel csak még lobogóbbra szítom benne a tüzet.
-
Egyáltalán
nem kértem véleményt arról, hogyan élem az életem – fintorodik el, és szemmel
láthatóan végignéz rajtam. – Főleg nem tőled.
-
Mi
a faszt jelent ez? – üvöltök rá, most már olyan hangerővel, hogy talán a
szomszédok is meghallják a nyitott ablakon át, de magasról teszek rá.
-
Nem
kértem életvezetési tanácsokat tőled, miután az ágyad férfiaktól bűzlik – fejti
ki a velős válaszát. Valahogy sejtettem, hogy ebből a veszekedésből sem
maradhat ki, hogy mennyire hányingere van attól, hogy az egyetlen fia buzi
lett. – Főleg, hogy éppen te sem vagy jobb. Munkanélküli senkiházi vagy, akit
már a második faszi hagy el, akihez idő előtt odacuccolt. Talán el kellene
gondolkodnod…
Nem vagyok önmagam, csak vöröset látok,
amikor megragadom a már így is elnyúlt pólója nyakát, és olyan erővel szorítom
a konyhaszekrénynek, hogy hallom csörömpölni a tartalmát. – Fogalmad sincs!
Addig pedig kussolj! – sziszegem az arcába, de a kezdeti meglepettsége hamar
elpárolog, és ellök magától. Nem várom meg, hogy erre is reagáljon valamit,
magamhoz veszem a kulcsaim, és felkapva a cipőm, bevágódom a kocsimba. Fogalmam
sincs, hogy mit kezdjek magammal, csak gondolkodás nélkül teszem a köröket a városban,
úticél nélkül. Ezt csinálom addig, amíg végül ebédidőben megállok egy kávézó
előtt, hogy bedobjak egy szendvicset és egy feketét, aztán folytatom. Meg is
tankolok délután, és leparkolok a folyó szélén. Órákig csak bámulom a vizet, és
próbálok a felhangosított zene mellett semmire sem gondolni. A telefonom
csörgése szakítja félbe ezt az idilli időtöltést, és muszáj egy félmosolyt az
arcomra engednem, amikor Niall neve világít a kijelzőn.
-
Este
egy sör? – kérdem tőle úgy, hogy még megszólalni sem hagyom, és nem is köszönök
neki.
-
Hát
ez a minimum! – röhög hangosan a telefonba. Ez kell nekem. Tudom, hogy kell
valaki, aki mellettem van, és aki mindent tud, mint ahogy Chad Seattle-ben.
Niall tudott mindenről attól a perctől kezdve, hogy visszatértem a városba, és
így érteni fogja, hogy mit érzek most. Sokkal inkább, mint Chad. – Nem is mondtad,
hogy jöttök. Hova menjünk?
-
Mindegy
– rántok vállat, mintha láthatná, de aztán eszembe jut, hogy talán megint még
levezethető távolságban kellene maradnom. Szerencsére van jónéhány kellemes bár
a házunk környékén, szóval ez nem lesz túl nehéz. – MBar? Az egy jó hely, és
nem túlságosan zsúfolt.
-
Oké,
akkor hazaugrom, megvacsorázom az asszonnyal, és utána ott találkozzunk – darálja,
és már hallom, ahogy beindítja a kocsit. – Írok, mielőtt indulok.
A bárban egyenesen a pulthoz telepszem le,
mert nem áll szándékomban egész álló este mászkálni az italokért, és Nialltől
sem várom el, aztán azonnal rendelek is egy tequilat, amit egy nagy korsó
sörrel kezdek el leöblögetni, egészen a következő pohár töményig.
-
Gyorsabb
voltál! – csap a hátamra Niall, én pedig lendületből megölelem. Nem terveztem,
de jól esik. Megpaskolja ő is a hátam, és leül mellém, ugyanazt rendelve, amit
én is iszom. – Lehet, hogy nem a legjobb napot választottuk. Elfelejtettem
anyósékat. Két óra múlva landol a gépük, és ki kell menni értük.
-
Szívás
– húzom el a szám, és egy elbaszott módon kezdem irigyelni még ezért is őt. A
menyasszonyával jól megvannak, és néhány hete még én is ugyanilyen boldog
voltam. Az anyósra várva…
-
Marcel?
– kortyol az italába. A kérdése bár várható volt, és egyértelműen érthető is,
mégis lehunyom a szemem egy másodpercre a neve hallatán.
-
Úgy
érted, Harry? – kérdezek vissza, és én is iszom. – Még Londonban, ha jól
gondolom. De lehet, hogy már hazajött, és hamarosan az ajtómon dörömböl majd.
Az SMS-ei alapján nem igazán akarja feladni a dolgot.
-
Oké,
ebből most konkrétan semmit nem értettem – nevet fel, és a fejét csóválja,
egyértelműen zavarodottan.
-
Na,
akkor most rendelj magadnak még egy sört, de lehet inkább tömény kellene, és
kapaszkodj meg a székedben, mert olyan mesém van a számodra, ami után
garantáltan szükséged lesz rá – felelem neki, és enyhén felé fordulok, de nem
nézek rá, csak a pultosok mögötti színes piásüvegeket nézem, amik olyan szépen
sorakoznak ott. Ma még biztosan megkóstolok párat azután, hogy megint ilyen
mélyen ásom magam ebbe a történetbe.
Miután a végére érek, Niall enyhén elnyílt
ajkakkal, a kezét a korsó fülén tartva csak bámul rám. Volt pár részlet, amire
visszakérdezett, vagy elmormolt egy káromkodást, de egy ideje már csak néz rám,
és láthatóan alig képes felfogni a hallottakat.
-
Egyszerűen
nem tudom, hogy mit mondjak – motyogja végül a fejét ingatva. – Ez… És mi lesz
most?
-
Nem
tudom, hogy mihez kezdjek magammal – felelem komoran, és kérek egy újabb
korsóval, mert a történet közben elfogyott. – De azt tudom, hogy nem nagyon
akarok folyton erről beszélni, vagy ezen kattogni. Csak el kellett mondanom.
Éreznem kell, hogy valaki tudja, mi történik velem.
-
Persze,
nyilván. Rám számíthatsz – teszi a kezét a hozzá közelebb eső vállamra, és még
mindig el van képedve. – Visszajössz a suliba?
-
Eszemben
sincs – nevetek fel ezen, amivel nyilvánvalóan újra meglepem. Ma csupa rejtély
lehetek. – Semmit sem akarok, ami kicsit is a régi énemre emlékeztet. Bármire a
múltamból. És ez alatt már komolyan mindent értek. Liam, Harry… mindenkit ki
akarok zárni. Csak egy új életet akarok kezdeni, ami kapcsolati faszságoktól
mentes.
-
Louis…
– kezdene bele, de aztán egy sóhajba fullad a dolog. – Itt vagyok, ha kellek.
Bármiben.
-
Kösz
– nézek rá egy pillanatra, és keserűen rám mosolyog. Még beszélgetünk egy
kicsit, próbál belém valamiféle életet önteni a hülye vicceivel, de érezni
lehet rajta, hogy amióta az egyetem után újra találkoztunk, most először nem
gondolja komolyan ő se a saját poénjait. Csak kétségbeesett próbálkozás az én
életbentartásomra, és ezért is legalább olyan hálás vagyok, mintha valóban
felvidított volna. – Na, húzz el anyósékért! Már rég úton kellene lenned.
-
Nem
szívesen hagylak itt – rázza a fejét, és aggódó szemekkel méreget, de csak
vigyorgom ezen.
-
Túl
vagyok a nehezén – ragadom meg a friss korsó söröm, és egy nagyot kortyolok
belőle. – Hívj, ha ráérsz. Bármikor ihatunk egyet.
-
Vigyázz
magadra – kászálódik le végül a bárszékről, és a hátamra simítja a kezét. – Taxival
menj haza. És… sajnálom, haver.
Az utolsó szavai csengenek a fülemben még
sokáig, és megint csak fájdalmat érzek. Azt, hogy én is milyen kibaszottul
sajnálom, hogy ennek így kellett történnie, mert elmondhatatlanul boldog
voltam. Talán ebből már tudnom kellett volna, hogy valami baj van. Túl szép
volt minden. Túl szép, hogy igaz legyen.
Ezeket a gondolatokat újabb és újabb
töményekkel öblítem le, egészen addig, amíg már az asztal szélébe kell
kapaszkodnom, amikor lemászom a bárszékről, hogy a mosdóba menjek, így azt
hiszem, lassan ideje lenne a távozás mezejére lépnem. Visszafelé éppen a
kocsikulcsom ásom ki a farmerem zsebéből, amikor nekiütközöm egy srácnak. Épp
készültem odavetni, hogy bocs, mire ő a nyakamba lendíti a karját, és így már
velem kezd táncolni az óráról-órára hangosodó zenére. Oldalra döntöm a fejem,
ahogy felmérem a srácot. Magasabb nálam, és vékony, de nem olyan izmos, mint
Harry. Egy pillanatra szorosan hunyom le a szemem, hogy aztán megrázzam a fejem,
és igyekezzek egy pillanatra sem gondolni rá. Nem feküdtem le senkivel azóta,
hogy a “Harry és én” már nem létezik, és ahogy elkezdtem észrevétlenül vele
összehasonlítani ezt a fiút, az felcsesz annyira, hogy úgy döntsek, ma este
kitörlöm az emlékeimből a göndört, két legyet ütve egy csapásra, mert biztosan
hazaviszem, és apám füle hallatára döngölöm a matracomba. Megtöröm a kontrollt,
ezzel megtörve azt is, hogy ő nekem az egyetlen, amióta feljött a lakásomba,
hogy elmondja, velem akar lenni. Faszság… Nem fogok elbaszott emlékekbe
kapaszkodni, amikor csak hittem, hogy boldog vagyok, miközben a világ
legnagyszerűbb hazugságában éltem. Visszagyömöszölöm a kulcsom a zsebembe, de
csak egy kis időre. Csak addig, amíg egy kis alkoholittas ringatózással
teljesen az ujjam köré csavarom ezt a srácot, és a fenekébe markolva húzom
közelebb magamhoz, hogy a fülébe kiabáljak.
-
Hogy
hívnak? – üvöltöm, mert mostanra már olyan hangos lett a zene, hogy garantáltan
károsítsa a hallásunkat, de csak elmosolyodik, és visszahajol hozzám.
-
Jesse
– hallom meg most először a hangját is, ami meglehetősen kellemes, és nem
fecsérlem tovább az időt. A neve szép, a hangja biztosan izgató, amikor alattam
nyöszörög, és a fiú is egészen jóképű. Megragadom a kezét, és magam után húzom
az autóig, amibe készséggel ül be, egy komisz mosollyal az arcán. Talán most a
kocsiban dugnám meg, vagy még az is lehet, hogy elvinném egy motelba, de
iszonyúan izgatja a fantáziám, hogy odaszúrhatok vele egy hatalmasat a homofób
apámnak, így gondolkodás nélkül hazaviszem.
Amikor benyitok, aztán visszazárom
mögöttünk az ajtót, már teljesen sötét van a házban, gondolom mindenki alszik.
Egy nagyon gonosz, és alkoholittas mosoly terül szét az arcomon, miután
magunkra csukom a szobám ajtaját, és Jesse-t a nyitott ablakon befújó szellőtől
hűvös fának szorítom. Az ajkai gyümölcsös vodka ízűek, és igazán jól csókol.
Mondanám, hogy meg vagyok lepve, de inkább csak levetkőztetem amilyen gyorsan
tudom, mert már rohadtul benne akarok lenni, és az sem érdekel, amikor hangosan
nyögve kérdezi meg, hogy engem hogy hívnak, miközben a farka már a számban van.
-
Louis
– morgom felnézve az arcára, aztán az ágyhoz húzom, és innentől elszabadul a
pokol. Jesse hangos, és én sem tudom visszafogni magam, amit csak az tetéz még
jobban, hogy nem is akarom. Fogalmam sincs, melyikünket árasztja el a nagyobb
kéj, és talán mintha még kopogást is hallottam volna az ajtómon, miközben a
srácot döngettem, de nem vagyok biztos benne. Túlságosan vastag köd fedte az
agyam, és amint mellé hanyatlom, szinte azonnal elalszom.
Mire morogva kinyitom a szemeimet, az
álmomban kezdődő kopogtatás már dörömböléssé hangosodik, és az oldalamon fekvő
fiú is mozgolódni kezd.
-
Ki
a fene ez? – nyöszörög halkan, és felém fordulva a nyakamba bújik. Nem tudok
egyből felelni, csak néhány mély lélegzetet veszek, mert bár az utóbbi napjaim
mind töméntelen ivászattal teltek, még mindig szörnyen másnapos vagyok
reggelente.
-
Öltözz
fel – tápászkodom fel az ágyból, és én is magamra kapok egy alsót. Jesse
értetlenül néz rám egy ideig, de aztán mintha venné a lapot, elkezdi magára
kapkodni a tegnapi ruháit, és mire kinyitom az ajtót, már teljesen készen áll
az indulásra.
-
Végre!
– harsogja Lottie, és erre összeszorított szemekkel dörzsölöm a halántékom,
mert a hangja igazán bántó kora reggel, másnaposan. Amikor végül ránézek,
meglátom mögötte anyámat is, de csak a fejemet ingatva elindulok mellettük,
hogy kikísérjem Jesset. – Tudod, hogy mennyire aggódtam az utóbbi napokban? Ki
a franc ez a srác?
-
Nem
tudom, mennyire aggódtál – dörmögöm a bejárati ajtó felé, szándékosan nem adva
választ az utolsó kérdésére, és a konyhából apám is lát minket néhány
pillanatig. Érzem a vizslató szemeket a hátamon égni, ezért még mielőtt a fiú
elmenne, magamhoz rántom, és a szájába erőltetem a nyelvem, amit készséggel
fogad, majd végül egy vonzó, elégedett mosollyal lép ki az ajtón. Sokkal jobban
érzem magam ma, mint eddig bármelyik reggelen, és ennek egészen biztosan Jesse
az oka. Nem mondanám, hogy kifejezetten a srác személye, mert a szó
legszorosabb értelmében semmiről sem beszélgettünk, de az, hogy ágytorna
formájában engedtem ki a frusztrációm, ami a testemben rekedt már jóideje, egy
tökéletes gyógyszernek bizonyul. Vagy fájdalomcsillapítónak… még nem tudom
biztosan. A lényeg így is, és úgy is az, hogy most jól vagyok.
-
Hogy
is volt az a dolog, hogy sörrel indítani a napot? – nézek apámra, aki még a
reggeli maradéka fölött ül, de az üveg, ami az asztalon van, már félig üres.
Nem felel, én pedig közben kiveszek egy ugyanolyat a hűtőből, majd a tűzhelyen
lévő tojást lapátolom a tányérra, hogy a lehető legtávolabb tőle leüljek, és
megreggelizzek. Szándékosan látványosan pattintom fel az üveg kupakját, és
iszom belőle egy kortyot. Az egész mutatvány továbbra is apám bosszantására
van, nem szándékozom mostantól reggel kezdeni az alkoholizálást. Most viszont
jól esik öntenem még egy kis olajat a tűzre. – Nem rossz ötlet.
-
Ha
még egyszer megismétlődik az éjszakai… – kezdené, de azonnal felkapom a fejem,
amivel valamiért belé fojtom a szót.
-
Akkor
mi a fasz lesz? – kérdem ingerülten, és ekkor dönt úgy az eddig csak az ajtóban
ácsorgó anyám, hogy leül mellém az asztalhoz.
-
Kisfiam,
tudom, hogy ami történt, az egy hatalmas csalódás neked, de nem szabad hagynod,
hogy föléd kerekedjen. Ami történt, már megtörtént, és semmit sem tehetsz
ellene. Engedd el azt a fiút – kezdi a hegyi beszédet, amiből leszűröm egyből,
hogy Lottie már megtartotta a szakításunk történetének gyorstalpalóját, ahogy
azt is, hogy ezek szerint anya sem igazán áll Marcel pártján.
-
Mi
a fenéről beszélsz, Jay? – tárja szét a kezeit apa, és igazán ingerültnek
tűnik, ahhoz képest mégis visszafogja magát velem szemben. Érdekes. – Azt
gondolod még nem lépett túl Marcelen, vagy bárhogy is hívják azt a gyereket,
miután odáig merészkedik, hogy más faszikkal kefél a házamban?
-
Nem
csak a te házad, de szólj, ha mégis másképp gondolod, és már itt sem vagyok – vetem
felé érzelemmentes hangon, mire most anya veszi át a szót. – Egyáltalán nem
muszáj…
-
Oké,
nyugodjunk meg – teszi a kezét az én kezemre, és finoman simogat a hüvelykujjával,
ezzel elcsitítva engem. – Louis, mi veled vagyunk. Csak azt szeretnénk, hogy
neked jó legyen.
-
Akkor
hagyjatok békén – felelem egyből, de a hangom egy hajszálnyit elgyengül. Nem
akartam, hogy hallják, belül mennyire szenvedek Marcel hiányától. Azt a fiút
hiányolom mindennél jobban, aki nem is létezik. Akiről csak én hittem, hogy
van, és azt is, hogy örökre az enyém, mert soha többet nem szándékoztam
elengedni őt. Ehelyett most mégis újra itt vagyok, a régi gyerekszobámba
menekülve, a sebeim nyalogatom, mint akkor, amikor Liam okozott nekem
fájdalmat. Azt hittem, hogy Marcel mindent rendbe tesz, és meggyógyít, miközben
a sebeimbe gyógyír helyett mérget kaptam, és most minden sokkal jobban fáj,
mint az első alkalommal. Sokadjára jutok arra, hogy már egy kicsit sem
haragszom Liamre, mert a mi kapcsolatunk ehhez képest békésen és baráti keretek
közt ért véget. Talán még hálás is vagyok, mert nem éreztem azt a fájdalmat,
amit most. Ironikus, hogy Marcel szerelmének hála rájöttem, hogy Liam soha nem
szeretett engem olyan odaadóan, mint a göndör. Az ő szerelme soha nem volt
olyan erős, mint Marcelé, és mégis… A zöld szemű démon volt, aki a legapróbb
darabokra törte a szívem, miközben pontosan tudom, hogy tényleg szeretett.
Szeret. Tudom, hogy így van, és ennek ellenére sem vagyok képes ránézni.
Hallani a hangját. Vagy csak reagálni az üzeneteire. Képtelen vagyok rá. – Csak
nem akarok beszélni róla. Semmiről, ami róla szól.
-
Ahogy
akarod – egyezik bele végül anya, de Lottie arcán látom a csalódottságot.
Nyilván ő sokkal több magyarázatot, vagy akár választ várt tőlem a kérdéseire.
Talán majd idővel, most még egyszerűen csak ignorálni akarom őt, és végtelenül
hálás vagyok azért, hogy egy másik földrészen van. Fogalmam sincs, hogy mi
lesz, miután minden vizsgáján túl van, és sikeresen zárta a félévet. Nem vagyok
hülye, tudom jól, hogy ezzel nekem is bizonyítani akar, és én pedig annyira
nagyon nem akarom bevallani magamnak, hogy büszke vagyok rá. Mindenek ellenére
képes odafókuszálni, és végigcsinálni, de nem, egyszerűen csak nem akarok
gondolni rá. Nem akarok elgyengülni. Ahogy egy fejrázással megpróbálom újra
száműzni a Harryt érintő gondolatokat a fejemből, meghúzom a söröm, aztán a
mosogatóba pakolva a reggelim maradékát, az üveggel a kezemben megyek vissza az
emeletre. Este megint sok pénzt ittam el, és ha így folytatom, minden
tartalékom elég hamar fel fogom élni. Muszáj lesz találnom valami munkát.
Bármit, de a suliba nem megyek vissza. Gondolni sem bírok arra, hogy újra
tanítsak. Alkalmatlannak is érzem magam rá. Kell valami, ami nem olyan komoly,
hogy ne tudjam másnaposan is végezni, de képes legyen finanszírozni a saját
kiadásaimat. Többre egyáltalán nem vágyom.
Ahogy ezen agyalok, az emlékeimbe kúszik,
ahogy a tegnapi egész napos kocsikázásom közben többször is elhajtottam egy
belvárosi szexshop mellett. Messziről is jól láthatóan volt kiragasztva az
elsötétített ajtóra, hogy alkalmazottat keresnek. Szinte ördögi módon
mosolyodom el, ahogy elképzelem apám arcát, amikor mesélek az új
munkahelyemről. Csak miatta határozom el, hogy holnap visszamegyek, és
megkérdezem, hogy szükségük van-e még emberre. Hihetetlen, hogy az egyetem
alatt megálmodott nagy terveimből mára ez lett, és még csak nem is érzem a
késztetést, hogy újra harcoljak értük. Nem, ha egyedül kell megtennem. És még
ez sem igaz… Nem, ha Marcel nélkül kell harcolnom. És a legfájdalmasabb az
egészben, amikor belegondolok, hogy talán Marcel tényleg valódi, ahogy Harry
állította, mégis, már csak egy bábunak látom, és nem valódi személynek. Vajon
tényleg ez lenne Harry valódi arca? És ha el is gondolkodom azon, hogy valami
lehetetlen módon megbocsássak, csak nevetek saját magamon. Nem tudom, hogy
valaha képes lennék-e annyira szeretni Harryt, mint amennyire Marcelt
szerettem.
Első vagyok? Ilyen még nem volt!
VálaszTörlésSziasztok lányok!
Nem könnyű írni ide mindezek után és megszólalni se lenne az de szeretném ha tudnátok mekkora hatalmas respect nektek! Csodálatos történet egy fiúról aki véletlenül rontott el mindent. Volt egy terve de mint mindig valahol most is hiba csúszott a gépezetbe. Sajnálom öt de megértem Lout. Amit Hazz csinált ahhoz idő kell. Nem tudom hogy mit terveztek a végére de ezek után én szerintem felkészültem arra is hogy nem lesz happy end. És őszintén szólva nem bánnám. Nem akarom hogy így legyen de megértem ha így döntötök. Hazz megérdemelné és egy hatalmas nagy lecke lenne neki az élettől. Nem játszhatunk az emberek érzéseivel büntetlenül. Az élet mindig megtanít a nagy leckékre. Köszönöm nektek ezt a történetet és nagyon várom hogy mit hoztok ki belőle a végére. Van egy sejtésem hogy kit hívott Hazz de nem mondom el mert lehet hogy tévedek. Tudom hogy nem könnyű ezt írnotok de siessetek a folytatással!
Szia!
TörlésSzerintem te vagy az egyetlen, aki elfogadná, ha nem happy end lenne... a többiek lenyomoznának, elrabolnának, bezárnának egy pincébe minket, és addig nem engednének ki, amíg át nem írjuk a végét :D Azért neked megsúgom, hogy eljátszottunk a gondolattal. Aztán finomítottunk rajta, hogy egy icipici happy end azért legyen... Aztán megint átgondoltuk. Szóval ami felé haladunk most, az már egy sokadik verzió, és még mindig nem tudom 100%-ra azt mondani, hogy már pontosan tudjuk, mi lesz a vége. Néhány rész és kiderül. Ezzel már nem kezdünk új évet, ebben a sztoriban már nincs sok. A folytatás hamarosan jön.
Puszi!
Azért arra majd kívácsi leszek, hogy jól tippeltél-e a telefonhívást illetően. Szerintem igen. Úgy érzem, te jól látod a dolgokat. Vagy legalábbis hasonlóan, mint mi... :)
TörlésSziasztok!
VálaszTörlésNagyon szomorú lettem ettől a résztől.
Borzasztóan sajnálom mindkettőjüket.
Harry szenvedése tényleg meginditó,és én nagyon sajnálom. Talán kibékülnek, talán minden rendbe jön. Talán Lou tud felejteni, talán tud megbocsátani.
Harry legyen kitartó,és türelmes.
Én is az leszek a következő részig. 😃
Szuper lett! Köszönöm! Pussz 😘 😘
Szia!
TörlésNagyon köszönjük! A következő részhez sem ígérhetek túl sok boldog pillanatot.. legalábbis nem olyat, amilyet vártok. Néhány nap és hozom, ígérem!
Puszi!
Aaaaaa!! Ezzel nagyon elszomorítottatok!!! Lou olyan szomorú elkeseredett de látom hogy akkor is szereti Harry-t akkor miért kellett ezt csinálnia?? Ez nagyon nem volt jó lépés tőle nem támogatom egyáltalán!! Harry tényleg megváltozott és ezt értékelnie kell! Így most ugyan annyira összetöri Harryt mint ahogy Harry törte össze Lou-t!! Hogy lesz ebből békülés mert ezek után Lou sem várhatja el Harrytől hogy hunyjon szemet felette hogy lefeküdt valaki mással!! Már ő sem jobb nála most kellene megjöjjön az eszük és tiszta lappal kezdeni minden!!
VálaszTörlésSiessetek a folytatással mert mindennél jobban várom!!
Szia!
TörlésValamiért wattpaden is a te véleményedet osztják többen is. Mi meg csak pislogunk, mert teljesen másként gondoljuk :D
A mi fejünkben hetekkel egy szakítás után már nincs olyan, hogy megcsalás. Lou nem várja, hogy Harry szemet hunyjon felette, Lou nem vár semmit tőle, csak próbálja elfelejteni... más kérdés, hogy nem sok sikerrel :)
Napokon belül hozom a folytatást!
Szegény Lou és Harry? Kiváncsi vagyok mi lesz velük.
VálaszTörlésHamarosan megtudod. A fejezet már javítás alatt, készen vár rátok :)
TörlésAjj Louis :( Folytatast, folytatast ,folytatast! :) 😘
VálaszTörlésIgenis! :D
Törlés