Az ikertestvér (20.fejezet)

Sziasztok!
Kivételesen egészen hamar, nem igaz? És ha még azt is elárulom, hogy már vagy két hete megvan, akkor még lincshangulat is lesz, ugye? Muszáj volt ezt most megtartanom, mert nem voltunk teljesen biztosak abban, hogyan megyünk tovább, ezért még utólag is alakítgattunk rajta picit a következő részt írva. Ezzel viszont azt is elmondtam, hogy a következőre sem kell majd olyan nagyon sokat várni :) 
Igyekszünk ezt a sztorit most már tényleg lassan befejezni. Néhány rész lesz már csak belőle, úgy tervezzük, talán idén meglesz az epilógus. Éééés iszonyú sokfelé járnak a gondolataink, és annyira jól működünk együtt, hogy akár ígéretet is tennék arra, hogy lesz itt még Sophie&Carmen közös gyerek... ;)
A véleményeitekre nagyon kíváncsiak vagyunk, ne tartsátok magatokban! De azért ne utáljatok minket olyan nagyon (fogtok még ennél jobban is utálni XD)
Puszi, pacsi + papírzsepi!
S&C

20. fejezet

Harry’s POV

Sosem hittem volna, hogy ilyen bizonytalanul fogok valaha is egy telefonszámot felhívni, amit egy olyan srác adott nekem, akivel néhány önfeledt – vagy jelen esetben inkább öntudatlan – éjszakai órácskát ugyan együtt töltöttem, de semmi egyéb nem köt hozzá. Semmi sem magyarázza a félénkségemet, hiszen látott már néhányszor a legintimebb szituációkban is. Ha igaz, amit mondott. És miért ne lenne az? Minden egybevág.

Talán már percek is elteltek, amióta megkérdezte, mégis kihez van szerencséje, de ő csak türelmesen várja, hogy feleljek. Nem azért, mert kétsége lenne afelől, ki vagyok. Inkább csak azt szeretné tudni, hogyan viszonyuljon hozzám. Megleptem a hívással, jobban is, mint saját magamat, ez az egy biztos.

-       Harry megtartotta a számod… – válaszolok lassan, ködösen. Valamiért legbelül érzem, ő így is, úgy is megérti minden szavam, és ez biztonságot ad.

-       És most kell egy barát – fejezi be halkan a gondolatom, pontosan azokkal a szavakkal, amiket az utolsó találkozásunkkor használt, én pedig erre fellélegezve halványan elmosolyodok. Nem tudom, honnan éreztem, hogy meg fog érteni félszavakból is, de már most tudom, hogy jól tettem, amikor nem hajítottam ki azt a cetlit, amit féltékeny morgolódás közepette kaptam ki Lou kezéből, és gyűrtem a zsebembe hónapokkal ezelőtt.

-       Mesélj nekem Harryről – kérem, fogalmam sincs mi célból, ő pedig egy sóhaj és egy alig hallható kuncogás után belekezd egy olyan színezetű mesébe, amilyen szemüvegen át még sosem láttam az egykori önmagam. Ő nem ítélkezik felettem. Még csak nem is tart rossz embernek. Épp ellenkezőleg, egy egyenes, őszinte srácra emlékszik, akivel mindig jó volt eltölteni egy kis időt, ha úgy érezte megfojtja a világ, és ki kellett eresztenie a gőzt. És épp ezért keserítettem el, amikor találkoztunk, és Louis-val voltam.

Zaynen kívül, aki az elejétől a végéig a kulisszák mögé látott, mindenki azt gondolta rólam akkor, hogy mennyire jó irányba változok, ez a fiú volt az egyedüli, aki bár alig ismert, azonnal érezte, nem teljesen jó az az irány. És milyen igaza lett.

Legalább egy órát beszélgetünk. A hangja olyan gyógyszerként hat rám, amire nem is számítottam, mert szinte az első perctől fogva meglepő nyugalom száll meg. Egy idő után anyám halk, aggódó kopogása szakít félbe. Tudom, hogy túl sokáig hagytam magára azután a megrázó jelenet után, és ő próbált időt adni, de ennél tovább nem bírta szó nélkül. Ezen kívül a gyomrom is háborog, amióta csak hazaértem, ezért kikiáltok, hogy rögtön jövök enni, és gyorsan elköszönök Randytől. Attól a szőke angyaltól, akitől a legutolsó találkozásunkkor majdhogynem rettegtem, most mégis valamiért nagyon vonz a társasága – és rendkívül haragszom azokra a mérföldekre, amik jelenleg köztünk vannak –, de megígérteti velem, hogy később még felhívom. Bármikor, időpontra való tekintet nélkül, amikor úgy érzem, szükségem van valakire, aki meghallgat, és talán megért. Egy többé-kevésbé külső szemlélőre, aki talán olyasmit is lát, amit én, a felém dőlő falak árnyékában képtelen vagyok felfogni. Boldogan mondok erre igent, mert őszintén nem éreztem ennyire jól magam a bőrömben, amióta Lou elment. Végre van egy ember, aki nagyjából tudja a történetem, és mégsem dobna minden tettemért máglyára, inkább megpróbál megérteni, és úgy tűnik, megy is neki. Persze, most itt van anya egy darabig, de az nem ugyanaz. Az anyjának azért nem minden apró részletet mond el az ember, bármennyire is bizalmas a kapcsolatuk. És a miénk nem is igazán volt annak mondható az utóbbi években. Bár egyelőre Randy sem tud sokkal többet, mint anya, de egy-két hívás, és biztos vagyok benne, hogy többet bevallok neki, mint más a gyóntató papjának. Hogy miért? Sejtelmem sincs.

De nem csak rólam beszéltünk, és nagyon örültem, hogy egy kicsit kikapcsolhatott az agyam, mialatt megtudtam sok mindent Randyről is. Közben egy-két dolog el is kezdett rémleni a közös múltunkból. Sok alkoholmámoros apró emlékem csak úgy maradt meg ködösen, hogy egy-egy szexi kis szőkéhez tudtam kapcsolni, most azonban ezek összefonódtak egyhelyen. Ám egészen mostanáig fogalmam sem volt például arról, hogy mások szemében mennyire könnyű élete van, a háttérben azonban olyan kemény kézzel fogták, mint kevés gyereket. A szülei profi sportolók voltak, tele vannak pénzzel, saját sportkomplexumuk van, amiből nagyon jól megélnek, és belőle is mindenáron hasonlóan profi sportolót akartak faragni. Néhány versenyen ért ugyan el jó eredményt, de semmi kimagaslót. Akkor aztán csalódottan tudomásul vették, hogy nem fog olimpiákon indulni, és újabb kemény célokat tűztek ki neki. Orvosnak tanul, rögtön két szakon egyszerre. Habár minden bizonnyal ráerőszakolták a dolgot, úgy tűnt annyira azért nincs ellene, és szereti az iskolát, meg talán a jövőképet is, amit mások álmodtak neki. Bár arról egyelőre nem tudok, hogy rendes feleség, három gyerek, labrador, és külvárosi fehér léckerítéses kertes ház szerepel-e a részletes tervekben, vagy tisztában vannak-e a szülők azzal, hogy Randy nem lesz nagykönyvben megírt, elismert és boldog professzor családapa. Ezt ráér még megtudnom. De talán ha nem is tudják, minimum sejtik, és épp ezért uralkodnak az egész élete felett ilyen precízen, hogy mellette a magánéletre semmi ideje se maradjon. Valószínűleg nem véletlen, hogy nagyritkán úgy döntött, az ismeretlen helyett a biztosat választja, és a bonyodalmaktól mentes Harryhez jött egy kis kielégülésért, vigyázva arra, ne keveredjen bele semmibe se túl mélyen. Erre pedig tökéletes voltam. Pontosan ezt kerestem minden éjjel én is. Igaz, teljesen más okokból, de így mégis összepasszoltunk. És ez alatt az egy óra alatt most is valószínűleg épp azt éreztem, amit mindig mellette, még ha az alkohol minden esetben el is tompította az agyamat ezelőtt. Megmagyarázhatatlan biztonságot, gondtalanságot, nyugalmat, és megértést. Furcsa érzés volt, mert szinte alig ismerem, mégis, mint egy ezer éves régi jó barát, úgy egészítette ki a gondolataimat. Nem mondanám ki fennhangon, mert egy kicsit szégyellem magam miatta, de ezerszer jobb hallgatóság, mint akár a legjobb barátom, Zayn.

Elmondtam neki, mennyire igaza volt legutóbb, amikor azt mondta, mindent elrontok a hazugságokkal, mert Lou elment. De semmiképp sem akartam, hogy félreértse a hívásomat, így többször is hangsúlyoztam, hogy mindenáron vissza akarom szerezni őt. Azt mondta, vissza fogom. Látta rajta akkor otthon, mennyire szeret. Elég volt hozzá az a két röpke találkozás. Az pedig, hogy én mennyi mindent tettem érte – jó, vagy rossz, őrült, vagy elítélendő, az mellékes – mindent elmond az én érzéseim mélységéről. A teljes történetet nem meséltem el neki, de talán egyszer azt is megteszem. Nem tudom, miért bízom ennyire benne, talán nem teszem jól, de most mindenbe kapaszkodnom kell, ami az ép eszemnél tarthat, vagy ami egy kicsit is visszaadja az életkedvemet. És Randytől most kaptam mindenből egy picit, épp amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Egy kis fényt a sötét gödör legmélyén.

-       Ne haragudj, hogy kiborultam – teszem anya vállára a kezem néhány perc múltán, mire ijedten összerezzen, de aztán boldogan elmosolyodik. Leülök mellé, és enni kezdek. Már biztosan kihűlt, de ő még arra is gondolt, hogy gyorsan megmelegítse nekem, mire kijövök.

-       Megértem. Az én hibám. Nem szabadott volna… – tördeli az ujjait.

-       Anya, nem csináltál semmit! – fektetem a tenyeremet az összefont kezeire, hogy álljon le az önmarcangolással.

-       Ha szeretnél egyedül lenni, átváltom a repjegyem, és az első géppel hazamegyek – ajánlja fel, de rögtön feltűnik a szája sarkában a mérhetetlen szomorúság. Olyan boldogan jött ide meglátogatni, és annyira gondoskodó és megértő volt az elmúlt három napban! Tudom, hogy magát okolja a kiborulásomért, pedig nem sok köze van hozzá. Kizárólag Lou az oka. Vagy ha jobban belegondolunk, sokkal inkább én magam. Eszembe sem jutott azt kívánni, amire most ő gondol, hogy bárcsak elmenne, vagy hogy ne is jött volna el Londonba. Persze, most egy picit úgy éreztem, kell a csend és a magány, hogy megnyugodhassanak az idegeim, de nem hiszem, hogy jót tenne nekem a következő napokban, ha egyedül lennék. Visszatérnék az előző heti napirendemhez, és csak hajtanám magam éjjel-nappal, hogy ne legyen időm gondolkodni.

-       Szeretném, ha átváltanád – bólogatok két falat közt, és már látom a szemében a könnyek csillogását. – Jó lenne, ha tovább maradnál. A vizsgáim végéig. Aztán pedig együtt mehetnénk haza.

-       Komolyan? – derül fel az arca, és felugrik a székéről, hogy lehajolva hozzám magához szorongasson.

-       Csak ha meg tudod oldani… – nézek fel rá mosolyogva.

-       Majd dolgozom néha egy kicsit, amikor nélkülözni tudod a laptopodat. A munka nagyrészét Brett megoldja egy kis túlórapénzért cserébe.

Bólintok, aztán a körülményekhez képest meglehetős vidámságban belapátolom az egész ebédemet. Nem csak annyit, ami a létfenntartáshoz szükséges, mint mostanában általában. Legalább éheztetni nem fogom magam, ha anya itt van. És valószínűleg öntudatlanságig részegedni sem.

A következő napokat próbálom úgy megélni, hogy ez csak egy kis szünet a túlságosan intenzív kapcsolatunkban, hogy végig tudjam csinálni az iskolát, és amint a kezemben vannak a papírjaim, rohanhatok haza Lou-hoz. Csak pozitívan. Esténként többnyire Randyvel lógok a telefonon, a nappalokat anyuval töltöm, néha pedig elmegyek a suliba is, hogy gond nélkül letudjak egy-egy újabb vizsgát.

Észrevétlen telik el újabb két hét, és amikor a kezembe adják a bizonyítványom, én lepődöm meg a legjobban. Mintha nem is én csináltam volna végig. Mintha csak kívülről szemléltem volna egy félig idegent közben. Lefotózom, és az első, akinek elküldeném, nem anya, ahogy ígértem neki, hanem Lou-nak címzem az üzenetet, de még épp időben gondolom még magam, és végül csak elmentem a piszkozatok közé. Ezt én magam akarom megmutatni neki.

Zayn mesélte, hogy néhány napja hazaköltözött. Lottie szerint borzasztóan fest, és bár sosem vallaná be, én kellek neki, hogy összeszedje magát. Randy hatására próbálok a lehető legoptimistábban a dolgokhoz állni, és ezt jó hírnek könyvelem el. Végig úgy éreztem, hogy majd ha szeretné, hogy tudjam, hol van, haza fog menni. Eddig muszáj volt békében hagynom, hadd rejtőzzön el az érzéseivel – a kezdeti SMS rohamokat elhagytam, néha írtam neki egy-egy sort, de az elmúlt héten semmit – ám azt pontosan tudom, hogy nem akar az apjával egy fedél alatt lenni. Látogatás szintjén se szívesen, de az önkéntes együttélést teljességgel kizártnak tartom. Tudatosan vagy tudat alatt, ezt még csak nem is sejtem, de egy biztos, ez egy üzenet nekem, mert mindketten jól tudjuk, hogy onnan csak én menthetem meg.

*

Miután anya segítségével hazacuccolok, bár nem esik jól asszisztálom a turbékoló szerelmespár mellett, az első néhány napban próbálok minél több időt tölteni Zaynnel, és a mostanra komoly kapcsolattá avanzsált másik felével. Nem mondom, hogy minden hátsó szándék nélkül. A lehető legtöbb információt szeretném kiszedni Lottie-ból, mielőtt rátörök Lou-ra, ami sajnos így sem túl sok. Úgy tűnik, amennyire sikerül neki, a saját húgát is kizárja az életéből. Valószínűleg nem bízik abban, hogy ő semmiről sem tudott. Pedig ha ismerné Zaynt, tudhatná, hogy úgy tud titkot tartani, mint egy hadifogoly. Csak annyit tudok meg a lánytól, hogy Lou hazaköltözött, esténként többnyire bulizni jár, és finoman szólva sem tett szüzességi fogadalmat Isten színe előtt. A rosszullét kerülget, amikor arra gondolok, hogy minden éjjel más érintheti meg. Hogy más szívhatja tele a tüdejét a bőre illatával. Másé az a hang, ami az én füleimnek a legszebb dallam, amikor a szemeit lehunyva, egy halk sóhaj kíséretében merül el a testemben, vagy amikor az ajkait beharapva próbálja visszatartani a nyögéseit. Minden éjjel más láthatja és hallhatja… érezheti a rezdüléseit, ahogy átadja magát a gyönyörnek. Bárki más, csak nem én.

Annyit tudok még meg, ami cseppet sem lep meg, hogy az apjával napi szinten kapnak össze, és minden valószínűség szerint az is neki szól, hogy a meleg negyedben elkezdett egy szexshopban dolgozni eladóként, hogy finanszírozza a kicsapongásait. Fáj a szívem érte. Szörnyű tudni, hogy mindezt én tettem vele. De még szörnyűbb, hogy nem engedi, hogy jóvátegyem.

Négy nap is eltelik ezzel az információhajhász önsanyargatással, mire rájövök, mi – vagy inkább ki – kell nekem. A szerelmespár helyett inkább egy megértő barát. Nem is beszéltünk, amióta hazajöttem, pedig Londonban rendszeres későesti rutinná vált a Randy-féle telefonos lelkisegély. Egy karnyújtásnyiról már nem tervezem felhívni, inkább SMS-ben elkérem a címét, és amint elküldi, beugrok az Impalába – amit hála Zayn fenyegetéseinek mégsem adtam el, csak leparkoltattam nála – és odahajtok. Megállok a sarkon, és bizonytalanul szállok ki a kocsiból, mielőtt a házhoz sétálok. Vagy inkább hívjam kastélynak? Óriási villában laknak. Köszönhetően anyának és a vállalkozásának, sosem voltak anyagi gondjaink, de ez egy teljesen másik szint.

Becsengetek, és eszembe jut, hogy mi van, ha valami komornyik vagy inas, vagy tudom is én, mi vagy ki fog ajtót nyitni, de szerencsére hamar megjelennek az ismerős szőke fürtök és nevetségesen valótlannak tűnő kék szemek az ajtónyílásban. Hirtelen egyikünk se tudja, mit csináljon. Randy csak áll az ajtóban a kilinccsel a kezében, és halványan elmosolyodik, miközben elmotyog egy sziát, mint egy szégyenlős kiskölyök. Ez nem az a Randy, aki hiába kisebb nálam, simán a képembe mondja az igazat, és ha kell, pofán is vág. A szél a szemébe fúj egy hullámos tincset – jócskán megnőtt a haja, amióta utoljára láttam –, némán kisöpri az arcából miközben visszaköszönök, és csak néz rám megfejthetetlen tekintettel. Nem tudom, bemenjek-e mellette, vagy hívjam ki, hogy üljünk be valahova? Egyre inkább feszélyez mindkettőnk tanácstalansága. Kicsit abszurd ez így, miután néhány nappal ezelőttig olyan intim dolgokat osztottam meg vele telefonon, mint senki mással. Végül én leszek az első, aki megelégeli ezt a feszült légkört, és anélkül, hogy végiggondolnám, mozdul a karom, amit a nyaka köré lendítek, és magamhoz rántom vele.

-       Ölelj már meg, mert ez így kezd túl kínos lenni! – kacagok fel halkan, már gyengéden a hátát veregetve.

-       Bocs. Nem tudtam, mit tegyek. A távbarátság átka… – vigyorodik el végre. – Gyere be – lép hátra egyet. – Alapjáraton nem vagyok ilyen.

-       Igen, azt tudom! – vágom rá nevetve, mind a múltunkra, mind pedig az utóbbi hetekre célozva vele.

Hoz egy pohár üdítőt mindkettőnknek, és mivel a szülők dolgoznak, komornyik meg inas pedig nincs, csak heti kétszer egy bejárónő, így miénk a ház. A nappali kanapéján telepszünk le.

-       Annyira furcsa, ahogy itt ülsz most mellettem – húzza maga alá a lábait. – De ne értsd félre, nagyon örülök, hogy barátok lettünk – kezdi, miután a kötelező milyen volt az út, hogy bírom az időeltolódást, és hasonló sablonos kérdéseken túl vagyunk.

Elmosolyodok, mert pontosan így érzem magam én is. Furcsa, és sosem hittem volna, de valahogy boldoggá tesz. Habár tartok a mondat folytatásától, mert éreztem, hogy nem itt volt a vége.

-       De…? – húzom fel a szemöldököm, ő viszont csak vállat von. – Érzem, hogy volt ott egy „de”, Randy.

Nagyot sóhajt, mielőtt egy halvány bólintás mellett folytatná. És már abból, ahogy a pohara száját babrálja, érzem, hogy nem kellene hallanom a választ, mert csak belerondítana abba a tökéletességbe, ami életben tartott mostanában.

-       Tényleg nem akarom, hogy félreérts. Egyfelől nagyon örülök, másfelől viszont… – újabb sóhaj és egy mosolygós fejcsóválás foglalja el a mondat végét. – Nem – jelenti ki végül határozottan, amitől kezd már sokkal inkább randys lenni. – Ezt nem kell hallanod – mondja, mintha szóról szóra olvasna a gondolataimban.

De nem hagyom ennyiben. Igenis meg kell ezt beszélnünk. Ha csak megfordult a fejében, hogy esetleg vigaszért jöttem hozzá, a legelején kell tisztáznunk a dolgokat. Nekem barátként van rá szükségem, ahogy az utóbbi néhány hétben is rengeteget köszönhettem neki. Nincs szükségem szexpartnerre. Gondolni sem akarok arra, hogy valaki más fekszik mellettem úgy, ahogy nemrég még Lou feküdt.

-       Másfelől…? – sürgetem újfent, egy kicsit nagyobb nyomatékkal, amikor már másodszor dönt úgy, hogy nem folytatja, az idegeimen táncolva vele.

-       A másfelőllel nekem kell megbirkózni – bólint magabiztosan, és továbbra sem mondja ki, amit már elég nagy bizonyossággal sejtek.

-       A barátom vagy, úgy érzem – húzom fel a szemöldököm, és próbálok nem számonkérő lenni, de nem vagyok biztos abban, hogy sikerül. – És megbeszélünk olyan dolgokat, amiket mással nem. Ha most elkezdesz ködösíteni, az nem…

-       Hiányzik a régi Harry, akihez mehettem, amikor a függöny legördült és kialudtak a fények! – hadarja el a szavamba vágva, majd tétován a fal felé fordítja a tekintetét. Egy kis szünet után jóval lassabban folytatja. – Nem tehetek róla, hiába tudom jól, hogy megváltozott minden, ha rád nézek, őt látom. Eddig nem láttalak, csak hallottalak a telefonon keresztül, el tudtam vonatkoztatni a múlttól, de olyan furcsa ez most, hogy itt vagy… – mosolyodik el kényszeredetten. – De majd lerendezem ezt magamban, ne aggódj – néz a szemembe végre magabiztosan, és a tenyerét ráfekteti a kézfejemre, hogy egy pillanatra biztatón megszorítsa.

Nagyot sóhajtok, de nem felelek. Talán rossz ötlet volt ez az egész. Talán most kellene felállnom, és kihátrálnom ebből, de úgy érzem, nagy szükségem van rá, mert neki sikerült kihúznia a gödörből. Még mindig padlón vagyok, de legalább már nem a föld alatt szenvedek, és várom, mikor száguld keresztül rajtam egy metró.

-       Érted már, miért nem akartam ezt elmondani? – kérdi halkan, amikor nem szólalok meg, én pedig automatikusan bólintok. – Nincs szükséged meg egy ilyen problémára is.

Egy lélegzetvételnyi időre csak meredek magam elé szótlanul, aztán bólintok. Ha azt mondja, lerendezi magában, akkor megbízom benne, és hiszek neki. Amúgy sem szerelemről volt szó, csak alkalmi szexről. Ezt talán egy kicsit könnyebb feláldozni egy jó barátság oltárán. Egy használható nemiszervet bármelyik bárban talál az ember. Nem voltam több ennél. Amikor a homlokomat ráncolom, az az első mondatnak szól, ami pont úgy hangzott, mintha egész életében színészkednie kellene. Lehet, hogy valami iszonyú elcseszett módon, de valahogy itt is összeér a történetünk. Eszembe jut, hogy valószínűleg az első gondolatom volt a helyes, amikor a szüleiről azt feltételeztem, hogy nem tudnak arról, hogy meleg, és ezen Randy nem is szeretne változtatni.

-       Függöny meg fények… színház? A családod nem tudja, hogy… – kezdem, de kacagva vág közbe.

-       Semmit sem tudnak rólam! Csak annyit, amit a fejem felett lebegő eredményjelző tábláról le lehet olvasni! – mondja nevetve, de a keserűség ott bujkál a mosolyában. Sajnálom, hogy ennek a remek srácnak ilyen a viszonya a hozzá legközelebb álló emberekkel. Ennek nem így kellene lennie. – Örülök, hogy nem borultál ki a többi miatt. Nincs rá okod.

-       Valamennyire ismertél, tudod, milyen voltam, ezt nem tudjuk visszacsinálni. És talán nem is kell. Jó ez így – vonom meg a vállam lazán. Nem szeretnék ebből feszültséget, nagyon nem. – Sok mindent tudsz rólam, amit szinte senki sem. És hazudnék, ha azt mondanám, meg sem fordult a fejemben, mi lenne, ha nem ismerhettem volna meg Louis-t, és te egy kicsit bátrabban kezdeményeztél volna, amikor épp józanabb voltam – nevetek fel. – Sokszor jut eszembe, amióta ennyit beszélgetünk, hogy talán képes lettél volna te is visszafordítani, amit visszafordíthatatlannak hittem – mosolyodok el, és rögtön viszonzásra is talál a mosolyom. – Hatással vagy rám, ezt nem fogom letagadni.

-       De most Louis-nak kell végre felismernie, hogy ő milyen földrengető hatással volt rád, és mennyire sokat jelentesz neki. Nem adhatod fel. Találkoztatok már?

-       Tegnap elmentem a házukhoz, amikor az anyja dolgozott – kezdem aprót bólintva egy fájdalmas sóhaj mellett, amiből már sejtheti a válaszom lényegét. – Bekopogtam, és hallottam, ahogy az apja felüvölt, hogy „Louis!”, mert ő nem hajlandó felállni a söre mellől. Pontosan erre számítottam Lou meséi alapján. Szabályosan éreztem, ahogy a pulzusom az egekbe emelkedett már annyitól, hogy a nevét hallom, és tudom, hogy néhány méternyire van tőlem… – nézek a plafon felé, és tartok egy picike szünetet. – Semmi sem változott. Nem tudok nélküle létezni – fordulok vissza Randy felé.

-       Mi történt? Elküldött? – kérdi halkan.

-       Még arra sem méltatott. Egyszerűen fogta az ajtót, és amint meglátott, egyetlen szó nélkül visszacsukta. Ezek után megpróbáltam felhívni, amivel már hetek óta nem próbálkoztam. Nem vette fel – csóválom meg a fejem. – Hazafelé még megpróbáltam néhányszor, de a harmadik hívás után kaptam egy üzenetet, amiben annyi állt, hogy „Hagyj békén, Harry”. Semmi esélyem… – szorul el a torkom.

-       Tudom, hogy ezt a mondatot már nagyon utálod, de adj még neki időt – teszi a tenyerét a hátamra, és gyengéden simogatni kezd. – Rá fog jönni.

Megrázom a fejem, hogy legalább a legsötétebb gondolatokat kiűzzem belőle, és megpróbálom összeszedni magam. Veszek egy mély lélegzetet, és erőltetetten rámosolygok Randyre, majd témát váltok, kevésbé fájdalmas irányba terelve a beszélgetést.

-       Zayn megígértette velem, hogy holnap este elmegyek vele, meg pár lánnyal inni egyet, dartsozni, ilyesmi… Nincs sok kedvem, de addig nem hagyott békén, amíg rá nem bólintottam. Eljönnél? Nem randi, csak…

-       Persze, szívesen! – bólogat azonnal. – És nem kell folyamatosan felhívnod a figyelmemet arra, hogy az nem randi, ha találkozunk – nevet fel, amihez most már őszintén tudok csatlakozni én is.

Beszélgetünk még egy kicsit, de mielőtt a szülei hazaérnének, lelépek.

Másnap Zaynnek majd kiesnek a szemei, amikor indulás előtt közlöm, hogy várunk még valakit. Elkezdi a hülye poénjait rám zúdítani, azzal viccelődve, hogy visszatért a régi Harry, de amikor látja, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy behúzzak neki egyet, befejezi. Csak akkor mesélem el, hogy mi történt, és hogy Londonban mennyi mindenben segített az, hogy tudtam beszélgetni valakivel. Amióta Lottie szinte szünet nélkül ott van vele, nehéz komolyabb témákba belemennünk. Megígéri, hogy nem fog beszólogatni neki, és elmarni mellőlem, valamint minden hülye célzásért bevállal egy utólagos gyomrost, és végül így várjuk Randyt és Lottie-t a két barátnőjével.

Az este egészen jól alakul. Legalábbis ahhoz képest, amire számítottam. Hetek óta nem mozdultam ki. Londonban Lou nélkül nem volt kivel, itthon pedig a szűk egy hét alatt, ami eltelt, nem volt se időm, se kedvem.

Ami jól indul, azonban törvényszerűen rám is omlik mostanában. Amikor italokért megyek, meglátom Lou-t a bárpult túlfele mellé telepedni, és kihagy egy ütemet a szívem. Először csak bujkálok, miközben átkozom az eget, amiért pont egy helyre kellett sodornia minket, és lopva figyelem egy homályosabb sarokból, hogy küldi le egymás után a töményeket. Később már egyre bátrabban nézem, mert feltűnik, hogy a legcsekélyebb mértékben sem foglalkozik a környezetével. Szörnyen fest. De számomra még így is a legdögösebb, akit valaha láttam. Először frusztrált az egész szituáció, de ahogy megnyugszom, fokozatosan látom meg a lehetőséget is a helyzetben. Bár nem tűnik már józannak, nagyon nem, és mindössze két napja zavart el, mégis úgy érzem, valami húz felé, és muszáj odamennem. Randyre pillantok, aki a biliárdasztal mellett Lottie-val és a lányokkal beszélget. Ők nem vették észre Lou-t a hely másik végében. Ha Randy tudná, mit tervezek, biztosan visszatartana. Zayn pedig nemrég ment ki a mosdóba. Talán fel sem tűnik nekik, ha pár percre üresen marad a székem.

Azonban abban a pillanatban, hogy Lou meglát felé közeledni, sietve a pultra dob néhány bankjegyet, feláll a székéről, és megfogja a kapucnis pulcsiját. Mire odaérek hozzá, már félúton van a kijárat irányába. Nincs időm a körítésre.

-       Voltál valaha olyan boldog? – állok elé, hogy ne tudjon kikerülni.

Félre fordítja a fejét, megpróbál levegőnek nézni, és elmenni mellettem, de követem, és az útját állom.

-       Hagyj békén, Harry – morogja a múltkori SMS szövegét betűről-betűre, se többet, se kevesebbet, és rám sem néz közben.

-       Válaszolj erre az egy kérdésre nekem, Lou. Kérlek – érintem meg a felkarját, mire elhúzódik, és indulattal felnéz az arcomba.

-       Nem, Harry, nem voltam! – feleli ingerülten. – Remekül játszottad a Marcel szerepedet, gratulálok. Felemeltél, aztán összetörtél. Épp, ahogy tervezted az elejétől fogva. Abbahagytad, vagy szeretnél még egy kis sót szórni a sebeimbe?

-       Nem színészkedtem, amióta összeköltöztünk, Lou, csak szenvedtem minden szükséges félrebeszélés miatt. Lehetne minden ugyanolyan, csak a hazugságok nélkül. Most már mindent tudsz… – mondom gyengéden, és megpróbálom megérinteni az arcát. Mindennél jobban szeretném a hajába meríteni az ujjaimat. Annyira vágyom a közelségére, mint még soha semmire. Érezni akarom az illatát, a bőre puhaságát, a teste melegét… mindenét, aminek a hiánya már kezd elviselhetetlen lenni.

Gúnyosan felnevet, és ellöki a felé tartott kezemet, hogy kikerülhessen végre. Közben nekiütközik egy srácnak, akin látszik, hogy első reakcióként valami velőset tervez beszólni, aztán rápillant Lou arcára, elmosolyodik, és egy biccentés mellett odabök egy „bocs”-ot.

-       Ez mi volt? – ráncolom a szemöldököm értetlenül, de már mielőtt kimondtam a szavakat, megbántam.

-       Semmi – vigyorodik el magabiztosan, és most először néz igazán a szemembe. – Ismerjük egymást – vonja meg a vállát, az ismerjük szót túlságosan is hangsúlyozva. Nyelek egy nagyot, mielőtt messzebb mennék a kérdezősködésben. Nem akarok erről többet tudni. Ám ő mégis úgy dönt, néhány tüskét még megérdemlek. – Ne aggódj, megtudakoltam, nem szűz-e, és hogy tisztában van-e azzal, ha eljön velem, az egyszeri alkalom lesz. Csak ezek után kérdeztem meg a nevét. Megtanultam a leckét.

-       Gúnyolódsz rajtam… – nyelem vissza a fájdalmam. Egy tapasztalatlan kisfiún élcelődik, miközben felnőtt emberekről beszélünk. Azonnal tudtam, hogy nem lett volna szabad észre sem vennem, ahogy összepillantottak. De szóvá tennem semmiképp.

-       Nem. Tényleg tanultam belőle – feleli. – Nagyon sokat. Csúnya dolgot tettem akkor. De ideje neked is tanulnod az egészből, mert amit te műveltél, arra nincsenek szavak, Harry… – csóválja meg a fejét, és a kijárat felé fordul.

Minden pillanat, amikor Harrynek hív, megszorongatja a gyomrom. Egyszerűen nem hisz nekem. Nem tudom, mit tehetnék, hogy bebizonyítsam, Marcel mennyire valódi, és a szerelmem mennyire igaz és megtörhetetlen.

-       Szeretlek… – motyogom egészen halkan, de biztos vagyok benne, hogy hallotta, amikor elviharzott mellettem.

Néhány pillanatig bámulok utána, amikor a hátamon végigsimít egy tenyér. Hátrafordulok, és Randy néz velem szembe együttérzőn. Vajon hallott bármit is az egészből? Vagy később újra át kell élnem, amikor felidézem a szavakat, hogy elmeséljem neki?

-       Gyere – suttogja, és a derekam köré fonja a karját, hogy elirányítson az asztalunkhoz.

Louis’s POV

Harry talán mégsem változott meg mellettem teljesen, és az esti találkozásunk is egy bizonyíték erre. Azt hiszi, neki mindent szabad, és a bocsánat alanyi jogon jár, csak mert ő a hírhedt Harry Styles. Azt hiszi, a szerelem mindent legyőz, és minden bajt elsöpör, miközben kibaszottul téved, és itt az ideje, hogy rájöjjön. Van az a seb, amit egy-két szeretlek nem képes begyógyítani. Amihez kevés az, hogy tudod, mennyire sajnálja. Én pedig tele vagyok ilyen sérülésekkel. Minden alkalommal, amikor elém kerül, vagy megpróbál kapcsolatba lépni velem, újra és újra felsérti őket, és én egyáltalán nem gyógyulok. Ismét ugyanúgy a padlón vagyok, mint amikor rám talált a bosszújával. Most még annál is tehetetlenebbül. Akkor csak a hálát éreztem Marcelért, és a vágyat, hogy jó legyen valakivel, aki olyan, mint én vagyok, akivel bármiről beszélgethetek, és akivel akár egy közös jövőt is el tudunk képzelni. A személyisége, ahogy öltözködött, ahogy viselkedett… Az elején még minden annyira más volt. Annyira passzolt az elképzeléseimhez. Miért nem vettem észre, ahogy szépen lassan kezdte levetkőzni Marcel zárt ruháit, hogy megint visszatérjen a kényelmes Harry? Elhagyta a sokat takaró, konzervatív gönceit, és egy idő után a szemüveg is eltűnt. Mindebből csak annyit láttam, hogy kezd felszabadultabb lenni mellettem. Szépen lassan magára talál, és megnyílik az addig kicsit zárkózott fiú. Az összes változásában csakis a pozitívat láttam. Nem érdekelt semmi, csak a szerelem. Most pedig itt tartunk. Azon gondolkodom, hova kellene járnom inni, mert visszatért, hogy tovább kínozzon. Rohadtul nem akarja megérteni, hogy szálljon végre le rólam. Fogalmam sincs, milyen szavakkal, jelekkel, tettekkel kell még megsértenem, hogy felfogja, nem akarom őt a közelemben tudni. Azt akarom, hogy tűnjön el, szívódjon fel, vagy ha képtelen láthatatlan maradni a számomra, legalább csináljon úgy, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Éljen tovább abban a boldog tudatban, hogy megcsinálta, és üljön le büszkén minden este az anyja asztalához. Vajon ő is tudott minderről? Hát persze, hogy tudott, hisz Marcelnek szólította őt. A gyomrom is felfordul, amikor időről-időre felidézek apró pillanatokat, vagy részleteket. Az a rengeteg hazugság egyszerűen nem fér a fejembe. Nem akarom elhinni, hogy megérte a fáradozást ez az ügy. Hány és hány ember volt Harry játszótársa ebben az ördögi történetben… Csak megfordulok az ágyamban, és a párnába temetem az arcom. Aludnom kellene, holnap dolgozom, és bármennyire is leszarom, hogy milyen állapotban álldogálok az üzletben, ha kikelni sem tudok az ágyból, az biztos nem elnézhető.

*

Épp készülnék bezárni, amikor egy fiatal srác egyenesen beront az üzletbe, majd egy bocsánatkérő mosoly után bólint, és elindul a sorok között, hogy nézelődjön. Remélem, tudja mit szeretne, mert nem akarok túlórázni úgy, hogy végül vásárlás nélkül menjen el. Amíg várok rá, megpróbálom lefoglalni magam, így csak kikapok egy magazint a pult melletti állványból, és felhúzott szemöldökkel lapozgatom. Nem rossz fotók, de azt hiszem nekem kevés lenne ahhoz, hogy ettől menjek el. A pornó valahogy inkább én vagyok, bár mióta volt egy Marcelem, nem igazán néztünk ilyesmit, és most sem panaszkodhatok, hogy rászorulnék. Mégis, sokan csak ezek miatt az újságok miatt jönnek be. Úgy tűnik, vannak emberek, akiknek simán elég ennyi is. Ahogy lapozok, egy teljes oldalas novellát találok, persze erősen részletezve, de még ettől is csak elhúzom a szám. Semmi szépség nincs benne, semmi irodalmi. Az egész inkább zavarbaejtő és alpári. Szinte azonnal kirajzolódik a fejemben ugyanez a történet egy jóval szebb köntösben, és még el is mosolyodom, ahogy visszacsukom, és a helyére teszem az újságot. Sokkal jobbakat tudnék írni…

A srác még mindig üres kézzel sétálgat a sorok közt, és néha lopva rám pillant, vagy elmosolyodik. Van egy olyan érzésem, hogy nem vásárolni jött. De az is lehet, hogy egyszerűen csak még nem tudja, mit akar.

-       Van valami elképzelésed, hogy mit szeretnél? – lépkedek mellé, és próbálok kedves lenni, bármennyire is szeretnék már hazamenni.

-       Elképzelésem az határozottan van arról, hogy mit szeretnék – húzza fel az egyik szemöldökét, és a kezébe vesz egy izgalmasnak tűnő játékszert az egyik polcról. – És szinte biztos vagyok abban, hogy segíteni is tudnál benne.

-       Valóban? – vigyorodom el, mert valahogy sejtem, hová készül kilyukadni a fiú, de értékelem a bátorságát, és a kreativitását, így belemegyek a játékába.

-       Tudod, hogy működik ez? – mutatja fel a dobozt, amit a kezében tart, és a pillantása egyenesen igéző.

-       El tudom magyarázni – bólintok, és a mosolyom még mindig ugyanolyan elismerő az irányába.

-       Eléggé nehéz a felfogásom – ingatja a fejét egy sóhaj kíséretében, és ezen már muszáj felnevetnem. Kétségtelenül nagyszerű a flörtölési képessége. – Elfordíthatnád azt a táblát az ajtón, hogy inkább megmutasd nekem a gyakorlatban. Úgy talán megérteném.

Már épp közelebb lépne hozzám, amikor hangosan felnevetek, és kiveszem a kezéből a dobozt, hogy visszategyem a többi közé.

-       Ma már kiürítettem a táram egy csinos kis démonba – magyarázom neki, és ahogy ránézek, szinte az ajkai is elnyílnak a szavaimtól. – De a „mindent a vevőért” elv nevében, ha holnap este is erre jársz, semmi akadálya. A vendégem vagy egy intenzív fél órára.

Csak bólint egyet, aztán ahogy beharapom az ajkam és a hajába borzolok, ördögi módon mosolyodik el. Szó nélkül hátrál ki az üzletből, és az ajtóban még visszanéz rám, mielőtt eltűnik. Úgy fest, holnap sem kell különösebben megerőltetnem magam, hogy felszedjek valakit. A bolt kanapéja ebédszünetben, vagy épp zárás után meglehetősen kényelmesnek bizonyul.

Hosszú ideje ez az első este, amikor tényleg csak két-három sört iszom a közeli pubban, aztán inkább hazamegyek. Ma áru is jött, és annak a kipakolásában is eléggé elfáradtam, ez lehet a legfőbb oka annak, hogy nem bírom az egész estés ivást. Nézelődök a lakáshirdetések között, és közben a háttérben valami sorozatot hallgatok. Dühösen zárom be a böngésző ablakait, ahogy realizálom, hogy ezzel a keresettel közel sem engedhetek meg magamnak egy olyan lakást, mint amit akkor bérelhettem, amikor elkezdtem tanítani. Azért felírtam pár címet és telefonszámot. Majd holnap utána megyek ennek a dolognak.

Épp egy szerelmes jelenet pereg a tévében, amikor oldalra döntöm a fejem, és eszembe jut az a szörnyűség, amit a pornó magazinban olvastam. Az agyam akaratlanul is mozgásba lendül, és már a lehunyt szemeim előtt látom, amikor Marcellel egy hétvégén elkirándultunk az óceánhoz. Kibéreltünk egy apró kis faházat nem messze a parttól, és a hátsó udvarában, ami egy kis elszeparált sziget volt nekünk, este tüzet raktunk, és sütögettünk. Aztán amikor már csak a lángok adták nekünk az összes fényt, és a végtelen témákból mégis kifogyni látszottunk egy pillanatra, Marcel volt, aki magához húzott egy csókra. Egy olyan szerelmes csókra, ami nagyon hamar csapott át valami annál is szenvedélyesebbe, hogy végül teljesen elveszítsük a fejünket. Szomszédaink nem voltak, de valószínűleg az sem zavart volna minket azon az estén. A leterített pokrócunkon, és a melegen ropogó tűz táncoló fényében szeretkeztünk. Minden bizonnyal az egyik legcsodálatosabb pillanatunk volt. És ez még így is csak egy volt a megszámlálhatatlanul sok közül…

*

Nagy lendülettel próbálok benyitni a fürdőszobába, de megint kulcsra van zárva. Nem telik el úgy egyetlen kibaszott nap sem, hogy ne kelljen várnom az átkozott mosdóra legalább egyszer. Kezdek besokallni már attól, hogy egyáltalán nincs saját terem, és bármennyire is élvezem kiakasztani az apám a legkisebb apróságokkal is, keresni fogok egy lakást. A szórakozásom apám fejével nem ér ennyit.

Lottie kiabál ki, hogy hamarosan elkészül. Tudom az mit jelent, ezért komolyan jobb, ha lemegyek, hogy addig csináljak egy kávét, vagy kettőt, ami életben tart estig, bár a reggelit átaludtam, és inkább már ebédidő van. Az iszákos a tévé előtt ül, és valami szart bámul megint. Évek óta ez megy, most mégis annyi feszültség van a testembe szorulva, hogy kurvára idegesít már a látványa is. Képes lennék akár percenként belekötni valamivel. Bármivel. Most viszont még korán van ehhez, és csak egy feketére vágyom, semmi többre. Már a reggel lefőtt kávét töltöm bögrébe, hogy a mikróba tegyem, amikor torokköszörülést hallok magam mögül.

-       Szia – köszön rám egy teljesen nyugodt, de érezhetően óvatos hangsúllyal Zayn. Eddig sikerült őt is elkerülnöm, pedig tudom, hogy a húgommal randizik. Vagy már komoly ez köztük, fogalmam sincs. Valójában még egyszer sem kérdeztem erről Lottie-t. Az ablak előtt áll, és a párkánynak támaszkodva eszeget valamilyen süteményt.

-       Hello – morgom, és visszafordulok a pult felé, hogy megcukrozzam egy kicsit a löttyöm, miután legalább langyosra melegítettem.

-       Hogy vagy? – erőlteti tovább a beszélgetésünk egy egyszerű köszönésnél, pedig én ezer örömmel hagytam volna ennyiben. Nem igazán vagyok kíváncsi rá, mit szeretne mondani nekem Harry a Zayn nevű szócsövén keresztül. Ha tudni akarnám, már meghallgattam volna tőle, amikor próbálta elmondani. Így viszont csak mosolyogva felhorkanok a kérdésén.

-       Komolyan? – fordulok felé, és érzem a talán túlságosan is erős gúnyt a hangomban. – Nos, nagyszerűen! Lehetne ennél jobb? Nyugodtan megmondhatod neki, hogy felesleges ideküldenie téged. Ez már tényleg eléggé szánalmas. 

-       Lottie miatt vagyok itt, és felőlem nem kell erről beszélgetnünk, ha nem akarsz. Tudom, hogy ez mennyire elbaszott – löki el magát, és leül mellém az asztalhoz, ahová azóta kipakoltam valami maradékot, ami ebédre elfogyasztható. Közben apám is megjelenik egy kis sör-utánpótlásért, de most direkt nem szólok be neki semmit. Nem akarom Zayn előtt is a balhénkat. Ez inkább egy közös program apuval.

-       Persze, hogy tudod – felelem színtelen hangon. – Nyilván az eleje óta így van, igaz? Harry haverja vagy, végigasszisztáltad a nagy alakítást.

-       Ez nem így van – ingatja a fejét, és felsóhajt, miközben a húgom is feltűnik mögötte, és hátulról átkarolva a nyakát, ad egy puszit Zayn halántékára. Nyelnem kell egyet, mert nem sikerült időben elkapnom a tekintetem, és az emlékek várakozás nélkül rohamozzák meg az agyam, tele szerelmes pillanatokkal Marcel oldalán. – Az elejétől fogva nem támogattam ezt az akciót. Egyszer még csúnyán össze is vesztünk, és egy ideig nem beszéltünk.

-       Annyira azért mégsem ellenezted, hogy véletlenül beavass – morgom egyre dühösebben. Tudom, hogy az utóbbi időben az idegrendszerem nem pont úgy működik, mint régen, és bármi képes felkúrni az agyam két egész másodperc alatt, de azt hiszem, megvan rá az ésszerű magyarázat is. Talán majd idővel ez is elmúlik. Idővel majd minden. Ezzel traktálják az embert általában. – A végére azért már eléggé jóban voltunk. Legalábbis én ezt gondoltam, de javíts ki, ha igazából csak volt egy kiosztott szereped a tehetséges rendeződ által.

-       Harry a legjobb barátom…

-       Louis, ne legyél már folyton ennyire cinikus és szemét a körülötted lévőkkel – szól közbe Lottie, félbeszakítva a barátja védőbeszédét, és közelebb húz egy széket Zaynhez, hogy ő is leüljön. Azt hiszem, úgy egy hete még elmenekültem volna ebből a szituációból, most mégis úgy érzem, inkább enni akarok, hogy aztán elkészülhessek. Niall megkért, hogy délután menjek el vele öltönyt nézni az esküvőjére, mert fingja sincs, hogy mit vehetne fel, és jól jönne egy meleg barát. Erre elküldtem a francba, de persze segítek neki, mielőtt képes bohócnak öltözni aznap. Irigylem azért, amiért elsőre megtalálta az igazi boldogságát, de ő az egyetlen ember az oldalamon, aki mindent mélyen ismer, ami én vagyok, és nem akarom elmarni magam mellől azzal, hogy paraszt vagyok vele, csak mert ő tényleg boldog. Inkább megpróbálok vele örülni, hátha egy kicsit rajtam is segít látni őt. Eddig még nem így volt, de hátha. – Mindenki segíteni szeretne neked. Nem látod, hogy melletted állunk?

-       Úgy nézek ki, mint aki rászorul a vigaszra? – nézek most a húgomra, aki láthatóan vissza akar vágni, de csak összepréseli az ajkait, és a fejét ingatva iszik végül a kávéjából. – Elmondtam, hogy nem kell semmi, csak hogy mindenki hagyjon végre nyugtot nekem. Élén a legjobb barátoddal.

-       Nem akar zaklatni téged, vagy ilyesmi – kezdi most Zayn, miután az utolsó mondatom erősen neki címeztem. A hangja egyáltalán nem olyan, amivel meg akarna győzni bármiről is. Egyszerűen csak beszél hozzám, pedig nem biztos, hogy hallani akarom. – Minden amit szeretne, az te vagy, Louis, és eszében sincs feladni, hiába is mondaná neki bárki, hogy…

-       Ne! – tartom fel a kezem, és apám ezt a pillanatot választja, hogy egy lesajnáló vigyorral visszamásszon a fotelba. Egy hajszál választ el attól, hogy utána szóljak, de nem fogok. Viszont ettől még Zaynt sem akarom tovább hallgatni arról, mennyire szenved Harry. Fogalmam sincs, mi lehet az igazság, és mi az, amit esetleg csak megjátszik annak érdekében, hogy megint elérje, amit akar. Ez a legnagyobb baj. Képtelen vagyok újra megbízni benne, és ha nincs bizalom, akkor nincs értelme semminek. Bárcsak azon a napon, amikor visszajöttem ebbe a városba, elém állt volna Harry, és ha úgy jobb neki, az arcomba kiabálva, de elmondja, mennyire megbántottam akkor egyszer. Ha számon kért volna, és akár meg is üt… Talán minden máshogy alakul, hisz ha elmondása szerint Marcel az ő valódi énje, elő kellett volna bukkanjon, miután kiadta a dühét. A fenébe is, Harry! Miért voltál kibaszottul képtelen elém állni?

-       Nem akarlak győzködni – dől hátra a székében Zayn, és meglepő módon az egész történet minden elbaszott részlete ellenére ő az első olyan, aki mintha komolyan minden elcsépelt vigaszt és idióta jó tanácsot mellőzne. Ennek ellenére eléggé szürreális éppen Harry legjobb barátjával megbeszélni ezt a dolgot. Emlékszem tisztán arra az alkalomra, amikor először találkoztunk ketten, és leültünk egy kávézóban. Csak véletlen futottunk össze, de előttem van, ahogy Harry neve megállás nélkül villogott Zayn asztalon heverő telefonján. Ökölbe kell szorítanom a kezem, ahogy elképzelem őt a lakásomban, amint fel-alá járkál, és idegesen kérdezgeti a haverját, hogy mi történik, azt féltve, hogy a hazugságokból épített kártyavár össze ne roskadjon egy pillanat alatt. – Amit csinált, arra valóban nincs mentség. Én viszont tényleg végig mellette voltam. Tudom, mit érzett közben.

-       Nem tudok többé megbízni benne – rázom meg a fejem, miután néhány másodpercig csak eljátszottam a gondolattal, hogy megsajnáljam őt. – Szemrebbenés nélkül hazudott végig több, mint fél évet. Nem gondolod, hogy a beszélgetéseitek alatt ugyanígy megtehette? Nem lehetsz benne biztos, hogy amit mondott neked, az az igazság.

-       Szívesen elmesélném az összes olyan beszélgetésünket, ami rólad szólt – feleli, ahogy lazán a szájába hajítja az utolsó falat sütit, és miután megtörli az ujjait egy asztal közepéről elvett szalvétában, a húgom keze után nyúl, hogy az ölébe húzza, és összekulcsolja a sajátjával. Még nem is volt időm aggódni Lottie-ért, hogy biztosan Zayn-e az a srác, akivel kezdenie kell, de úgy látom, eléggé komolyan gondolhatja. Fontos neki a húgom, legalábbis ezt mondanám a látványuk alapján. Abban, hogy mennyire látom a valóságot bárki viselkedése mögött is, mára már eléggé kételkedem.

-       Nem akarom hallani – válaszolom néhány másodperc után. Nyilván szöget üt a fejembe a gondolat, hogy megtudhatom, mi folyt a háttérben, miközben én azt hittem, minden a legnagyobb rendben van, de nem. Jobb, ha nem.

-       Ha egyszer mégis úgy döntenél, hogy kíváncsi vagy rá, én itt leszek, hogy elmeséljem – kezdi, és közben Lottie ujjaival babrál az ölében. Nem úgy, mint aki zavarban van, inkább, mint aki tényleg szereti a lányt, aki mellette ül. Egy ideje már nem ültem le a húgommal, hogy megbeszéljük, hogy érzi magát, mi történik vele, de boldognak tűnnek együtt, és ez jó.

Végül csak veszek egy frusztrált levegőt, de erre nem válaszolok, hiába érzem a késztetést, hogy legalább bólintsak. Nem akarok semmi olyan jelet küldeni bárkinek is, amiből Harry azt hiheti, a remény ott van, csak ki kell várnia. Olyan naiv meg nem vagyok, hogy azt gondoljam, ez a teljes beszélgetés nem lesz a birtokában még mielőtt ma lemegy a nap.

-       Már túl vagyok ezen – felelem végül, de mire ezt sikerül kimondanom, mindent elpakolok magam után a konyhában, és a kávésbögrémet öblítem el a mosogatóban. – Semmire sem vagyok kíváncsi, amihez Harrynek köze van.

Azt már nem tudom, hogy erre akartak-e reagálni bármit is, és még az arckifejezésüket sem várom meg, egyenesen felmászom az emeletre, hogy végre befeküdjek a kádba egy kicsit, mielőtt még Niall értem jön. Nincs olyan nagyon sok időm, hogy órákig áztassam magam, de azért rendbe szedhetem egy kicsit a megjelenésem a tegnap esti buli után. Borotválkoznom sem ártana, mert már inkább szakállnak lehet lassan nevezni, ami az arcomat borítja, és nem csak borostának. Egy kicsit sem érdekel, de ez már kezd kényelmetlenné válni, ezért végül mégis inkább leszedem. Így most megint jó vagyok néhány hétig. Mire teljesen összeszedem magam, és indulásra készen érkezem az előszobába, Lottie-ék már nincsenek itt, és ettől meg is könnyebbülök egy kicsit. Nem akartam ma már többet beszélgetni arról, hogy Harrynek milyen rossz most. Talán pont azért ér a lehető legváratlanabbul a szóban forgó srác jelenléte nem messze a házunktól, mert éppen ő járt a fejemben. Abban a pillanatban csapja be a csillogó, valószínűleg frissen mosott Impala ajtaját, és indul el felém, amikor lefelé indulok a veranda lépcsőjén. Nem tudott közvetlenül a ház elé parkolni, még annak ellenére sem, hogy én a garázsban állok, mert Niall már itt van, és rám vár a kocsijában. Ő az egyetlen menedékem ebben a pillanatban. Megszaporázom a lépteimet, és minden erőmmel azon vagyok, hogy még azelőtt szállhassak be a barátom mellé, mielőtt Harry is ideér. Ekkora szerencsém persze nincs, mert ő egyből kocogni kezd, hogy le ne késsen egy újabb remek lehetőséget, amivel tönkreteheti a napom.

-       Lou, kérlek, várj! – kiált felém, és még előttem ér Niall autójához. Az anyósülés ajtaja elé áll, így elvágva az utam, hogy beüljek.

-       Hát te komolyan nem adod fel – veszek egy frusztrált lélegzetet, és oldalra fordítom a fejem az utcát bámulva, mert minden jobb annál, ahogy az elkeseredett szemei engem néznek. Amikor már minden egyéb látnivaló elfogy, oldalra hajolok, és szinte könyörgőn nézek be Niallhez, hogy segítsen valahogy, guruljon előrébb, vagy tudom is én, de így sose fogunk elindulni.

-       Nem, nem adom fel, mert azt reméltem… Van néhány dolog, ami a lakásban maradt, és visszahoztam. A csomagtartóban van – próbálja összeszedni a mondanivalóját Harry, éppen akkor, amikor szőke barátom is kikászálódik az autóból. Nem igazán akar közel jönni, látom rajta, de tudom, hogy ő is rajtam, mennyire gyorsan kezd fogyni minden önuralmam. Harry oldalra néz, amikor Niall feltűnik a látómezejében, és érezhetően nem tetszik neki, hogy nem csak én vagyok itt.

-       Szuper, dobd be a garázsba – mutatok az említett helyiség nyitott ajtaja felé, aztán vissza a kocsira, hogy jelezzem, indulnék. Amikor kinyújtom a kezem, hogy a kilincsért nyúljak, szinte minden levegő kiszökik a tüdőmből, ahogy az ujjai az enyémekre fonódnak. Nem csinál mást, nem tesz semmi többet, csak gyengéden fogja a kezem, miután megakadályozta, hogy kinyissam az autó ajtaját, nekem mégis elmossa minden erőmet, amit egészen eddig magamban éreztem. Csak egyetlen pillanat az egész, amikor azt érzem, hogy magamhoz akarom rántani, aztán a vállaiba kapaszkodva megrázni őt, miközben azért könyörgök, hogy mondja el, miért. Tudom, hogy miért, és mégis mindig ez a kérdés játszik a fejemben. Abban az egy pillanatban is, amitől annyira dühös leszek saját magamra, hogy ezért lököm el a gyengéd érintését is, hogy újra távolabb kerüljek tőle. Még azelőtt nyitja a száját ismét, mielőtt teljesen összeszedném magam, és lerázhatnám valami durvával, ami talán hatással van rá.

-       Szeretnék mutatni neked valamit – néz a szemembe, a hangja olyan halk és bizonytalan, amit talán akkor hallottam tőle utoljára, amikor megismertem Marcelt. Elszorul a torkom az emlékektől, amik megrohamoznak, mert most mintha az a nemlétező fiú állna előttem, akibe beleszerettem, és ettől komolyan elfacsarodik a szívem. Annyira hinni szeretném, hogy létezik, de képtelen vagyok rá. – Megcsináltam. Végigcsináltam, és ez nélküled nem ment volna. Elhoztam a bizonyítványom is. A kesztyűtartóban van, ha csak pár percre beülnél velem, hogy megmutassam… Utána elengedlek Niallel.

-       Nekem úgy tűnik, mégis nélkülem csináltad meg – felelem, mert szinte egyből ütik egymást a mondatai. Tudom, hogy érti, persze hogy tudom, de nem akarom azt játszani, hogy megértem őt. Nem akarok mellé ülni, és mosolyogva örömködni azon, hogy megcsinált egy félévet az egyetemen. Tudtam, hogy meg fogja csinálni, végig nagyszerűen vette az akadályokat, nem lepett meg ezzel. Büszke vagyok rá. Komolyan büszke, mert ha fogadnom kellett volna, akkor azt mondom, le fogja szarni, és nem is vizsgázik le végül. De az, hogy mégis megtette, semmin sem változtat.

-       Anya velem volt, és segített, amiben tudott, de te tartottál életben, Lou – mondja ki már sokadszor a nevem úgy, ahogy csak ő képes rá, és kezd komolyan túl sok lenni ez a helyzet, minden szempontból.

-       Akkor most biztosan büszke rád – morgom egyre dühösebben, ahogy már az Anne-el kapcsolatos pillanataink is itt vibrálnak az agyamban.

-       Kérlek, rá ne haragudj – rázza meg egyből a fejét, már majdnem kétségbeesetten, amire akaratlanul is a szemeibe nézek. – Semmiről sem tudott. Csak annyit mondtam neki, hogy nevet akarok változtatni, és új életet kezdeni veled, mert te más vagy. Ha le tudnánk ülni egy kicsit, és beszélgetni, csak mi ketten, annyi mindent elmondhatnék még.

-       Tényleg nem érted, hogy nem akarok leülni, és beszélgetni veled? – tárom szét a kezeimet, és látom a szemem sarkából, ahogy Niall a száját kezdi rágcsálni, és kellemetlenül érzi magát, mert nem tudja, mit tegyen. Lehet, hogy ebben a szituációban most őt sajnálom a legjobban. – Leülhetnénk. Beszélgethetnénk. Elmondhatnál nekem mindent, attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttál. Elmagyarázhatnád az érzéseidet, és hogy mit műveltél, de nem akarok beszélni róla. Túl akarok lépni ezen, és ahhoz az kell, hogy hagyj végre békén!

-       Lou… – gyengül el a hangja, és Niallre néz segítségért. Látom a szemében, ahogy némán könyörög a barátom felé, aki még mindig nem tudja, mit mondhatna, vagy tehetne, de sajnálja Harryt. Ezt az egyet pontosan meg tudom mondani abból, ahogy ránéz. Harry a gyűrűit csavargatja az ujjain, és már vagy tizedszer túr az ezúttal kiengedett, hullámos tincseibe. Borzalmasan tehetetlennek néz ki, hiába is próbálja leplezni a magabiztos megjelenésével. Egy hajszál választ el attól, hogy én is megsajnáljam, és azt mondjam neki, hogy este találkozzunk a parkban, ahol olyan gyakran feküdtünk a füvön, és bámultuk vagy a felhőket, vagy a csillagokat. Épp azért lököm őt szinte durván félre, és szállok be egy szó nélkül az autóba, mert veszélyesen közel vagyok ahhoz, hogy reményt adjak neki. Nem fogom megtenni, mert nekem sincs. Nem hiszek már bennünk, bármennyire is vonzódom hozzá. Bármennyire is szeretem őt. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy újabb hazugságokat halljak a szájából. Abban pedig nem tudok bízni, hogy csakis az igazat fogja mondani. Ez az első és legnagyobb gond. Egyetlen csepp bizalmam sem maradt az irányába.

Niall viszonylag gyorsan veszi a lapot. Nem tudom, hogy ők ketten beszéltek-e egymáshoz, vagy a szőke csak egyből beszáll mellém, de nem is számít. Harry még lehajol, és mindkét kezét az autóra támasztja, hogy egy utolsó próbálkozást tegyen, de tudnia kell, hogy nem fogom kinyitni az ajtót. Niall még vár egy kicsit engem nézve, tenyerével a váltón, de amikor bólintok felé, akkor óvatosan, nehogy Harrynek baja essen, elindul. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne tegyem, de a visszapillantóba lesek, és még látom, ahogy mozdulatlanul áll, és Niall autója után néz, amíg el nem kanyarodunk a sarkon.

Már vagy félórája autózunk a városban, amikor kínomban elnevetem magam, mert azóta még egyikünk sem szólt egy kibaszott szót sem. Niall először csak bizonytalanul rám sandít, de aztán elmosolyodik, amikor visszatereli a figyelmét a forgalomra.

-       Elég ebből a kínos szarból – ingatom a fejem, és ő szinte azonnal nyúl a rádióhoz, hogy bekapcsolja, majd olyan hangosra tekerje a zenét, ami mellett egymást is alig fogjuk hallani.

-       Sarah azzal engedett el otthonról, hogy nem nézhetek ki nevetségesen az esküvőnkön – kezdi, amikor már a puccos üzletben vagyunk, és a fekete szmokingok közt nézelődünk.

-       Mondtad neki, hogy akkor jobb, ha el se mész? – szúrom oda poénból, de igyekszem megtartani a komoly hangom hozzá, ő pedig a szemét forgatva lök meg a könyökével.

-       Kapd be, Tomlinson! – vigyorog, és olyan tanácstalanul nézi a kiállított öltönyöket, hogy kezdem komolyan megsajnálni. – Szerencsére ezért vagy itt te.

-       Tudom, hogy azért hoztál el, idézem, mert meleg vagyok, ezért értenem kell a divathoz, de… – húzom el a szó végét, majd felé fordulok széttárt karokkal, és látványosan végignézek magamon. – Észrevetted te már, hogyan szoktam öltözködni? Nem éppen ez a bolt a törzshelyem. Kétlem, hogy előrébb vagy velem.

-       Biztosan jobb vagy ebben, mint én – állítja teljesen magabiztosan, és ettől muszáj elmosolyodnom. Épp valami találó reakción gondolkodom, amikor kivesz egy kibaszott ocsmány darabot, és méregetni kezdi, mintha neki az komolyan tetszene.

-       Te hülyéskedsz velem, ugye? – húzom fel a szemöldököm, és a barna-fekete kockás szmokingra mutatok. – Azt biztosan nem veheted fel! Baszki, Niall! Az asszony okkal mondta, hogy ne tedd nevetségessé a nagy napját.

-       Mondtam ma már, hogy fogd be? – teszi mutatóujját a szájához, mintha gondolkodna, de aztán felnevet, és visszacsúsztatja a borzadványt a többi gönc közé. Szerintem tényleg jobb lesz, ha a kezembe veszem ezt a dolgot, ezért kapásból vagy három teljesen átlagos darabot a karjára fektetek, miután eltoltam a ruháktól. Még csak el se érje őket. Mindenkinek jobb így. – Biztos vagy benne, hogy nem adsz neki egy esélyt? Csak arra, hogy veszekedés nélkül elmagyarázza a saját álláspontját.

-       Nem – motyogom egyből, mintha azért lennék elvarázsolva, mert a kínálatra koncentrálok, de valójában csak nem akarok erről beszélni. Bár ahogy látom, ezt komolyan senki nem fogja fel a környezetemben. Mintha mindenki kényszert érezne arra, hogy az én elcseszett életemről beszélgessünk. – Egyszer már elmesélte nekem, hogy miért történt, és mit érez. Elmondott mindent. Amikor találkoztunk egy bárban nemrégiben, akkor is azt állította, már mindent tudok. Aztán egyfolytában megjelenik valahol. Újra és újra, azt kérve, beszéljük meg. Hadd magyarázza el. Mindezt úgy tűnik, egyre nevetségesebb indokok mögé bújtatva. Nincs mit elmondania már, és amit tudok, az alapján nem kérek Harryből.

-       Megértelek, és abszolút támogatlak, tesó – válaszolja egyből, és közben a ruhákat nézegeti, amiket a kezébe adok. – De olyan elcseszettnek nézett ki a járdátokon könyörögve. Komolyan nagyon szeret téged, különben nem lenne ilyen kétségbeesett. Láttam rajta, ezt nem tudja megjátszani.

-       Ó, ne becsüld alá! – bólogatok elismerőn, ahogy az elmúlt hét hónapunk eszembe jut. – Igazán ügyes színész. Talán inkább ezzel kellene foglalkoznia, nem az irodalommal.

-       Hát, te tudod, haver – sóhajt fel, és mintha olvasnánk egymás gondolataiban, egyszerre indulunk el a próbafülkék felé. Az eladó kedvesen bólint, és biztosít róla, hogy itt van, ha szükségünk lenne a segítségére. Niall viszont még visszafordul, mielőtt bemenne, és elhúzná a függönyt. – De én biztos vagyok abban, ha Sarah-ról lenne szó, dühös lennék. Baromira. Talán szakítanék is. De aztán ha lenyugodtam, adnék egy esélyt neki, csak hogy megpróbáljuk megbeszélni.

-       Miért? – kérdem tőle, még mielőtt eltűnik előlem.

-       Mert mind hibázunk. És van, amiért megéri harcolni – húzza el a száját, aztán elkezd öltözködni a már behúzott bársony függöny mögött. Az orrom alatt még eldörmögöm, hogy nem vagyunk egyformák, mert én továbbra sem akarok beszélgetni vele, de inkább nem folytatom komolyabban ezt a párbeszédet. Valahol tudom azt, hogy minden esetben menekülök, de ez tűnik jelen helyzetben a legkevésbé fájdalmasnak. És amikor már elfáradtam a folytonos rohanásban, nehogy utolérjen az elbaszott életem, akkor iszom, hogy ne gondolkodjak. Nagyon elcseszett életforma, de működni látszik.

-       Ma este összejön egy kicsit a gimis banda – jut eszembe egyből, ahogy az ivásra gondolok. – Jake, Steve és a többiek. Nem jössz el? A tegnapi is kurva ütős volt.

-       Steve még mindig nyomorék… Egyedül mész? – kérdez vissza. Ez nem tudom miért fontos, ezért csak megrántom a vállam, amíg rávágok egy perszét, és elmotyogom, hogy ettől függetlenül valószínűleg nem egyedül megyek haza. – Lehet, hogy csatlakozom – gondolkodik el hangosan, és a hangja is megváltozik egy kicsit. Óvatos? Aggódó? Nem tudom biztosan, és az arcát sem látom, mert még mindig öltözködik. – Ezer éve nem voltam bulizni. És gondolom neked sem árt egy sofőr…

-       Az asszony elenged? – dugom ki a nyelvem a vigyorba húzódó ajkaim közt, mire csak egy morgást hallat bentről. – Akkor ezt megbeszéltük. A kocsi meg otthon marad.