Hát igen, még élünk... még ha néha zombi módban is létezünk mostanában.
Kezdhetnék magyarázkodni, bocsánatot kérni és hasonlók, amiért ennyire megvárattunk titeket, de a dolgozó emberek ezt szerintem meg fogják érteni enélkül is. Aki meg még iskolába jár (illetve most épp nem jár), az majd megtudja... addig pedig örüljön, és élvezze a nyarat, ne pedig a laptop vagy a telefon előtt gubbasszon hülyeségeket olvasva! ;D
Előzetes figyelmeztetések: rekord hossz (ha már ennyit vártatok rá), csúnya beszéd (mily meglepő XD), elmebeteg Harry (még mindig. egyre inkább.), némi 18+ (de azért annyira még ne örüljetek ;P)
Ennyi lenne. A lényeg úgyis most jön.
Olvassatok, szeressetek, írjatok! Pusszantás!
C.
10. fejezet
Harry’s
POV
Úgy rohanok le az emeleti mosdóból, hogy –
az ereimben keringő alkohol mennyiségét tekintve – azt sem tudom, hogy sikerül
két lábon kiviteleznem a dolgot. Ha lett volna időm gondolkodni, sokkal inkább
fogadtam volna arra, hogy törött bordákkal, összeakadt végtagokkal, bowling
golyóként gurulva le a lépcsőn érkezem a vendégek közé. A méreg sok mindenre
képessé tesz, könnyedén válunk tökéletes koordinációval rendelkező dühöngő
bikává. Louis miért olyan nekem, mintha vörös posztót lengetnének előttem?!
-
Hé…
– állítana meg vigyorogva Zayn a bicepszemre fogva, de kirántom magam az ujjai
közül, és szimplán félresöpröm az utamból. Tágra nyílt szemekkel, kínosan
mosolyogva néz körül, és széttárja a karjait. – Ki bosszantotta így fel a
pasim? – teszi fel a költői kérdést, majd utánam trappol a parkoló irányába. – Állj
már meg! Kocsi nélkül nem jutsz messzire. Márpedig a kulcs nálam van – pörgeti
meg a mutatóujja körül nyomatékosításképp.
-
Induljunk
– vetem oda mély hangon, sikeresen visszanyelve az artikulálatlan üvöltést.
-
Mi
történt? Nem bírtad ki, hogy ne beszélj vele még egyszer utoljára?! – veti oda
gúnyosan, és ezúttal úgy szorítja meg a karomat, hogy nem tudok egy laza
mozdulattal kiszabadulni. Becibál egy kerti tároló bódéba, és ránk csukja az
ajtót.
-
Nem
én mentem utána! – üvöltöm az arcába, de elcsuklik a hangom, miközben megbotlok
egy fűnyíróban.
-
Akkor
egyikőtök sem bírja ki a másik nélkül… – húzza el a száját. – Ez már szerelem.
A viharosabb fajtából.
-
Na,
menj a faszomba! Elegem van a hülye vicceidből – sziszegem, és komolyan
fontolgatom, hogy megfogom a mellettem ácsorgó gereblye nyelét és jól fejbe
vágom vele, hogy megértse végre, mennyire utálom, amikor ilyenekről beszél.
-
Miért
gondolod, hogy viccelődök? – húzza fel a szemöldökét. Alapvetően nincs bajom a
szarkazmussal, én is előszeretettel használom, sőt, sokszor túlzásba is viszem,
de most, hogy rajtam alkalmazza ilyen serényen, kezdem érezni, hogy lassan a
fortyogó agyvizemből vonatfüttyként fog távozni a gőz a füleimen át. – Na,
akkor mesélj, ha nem ilyen – böki meg a homlokomat a mutatóujjával, tovább
feszítve a húrt. – Akkor milyen az, ha szerelmes az ember?
-
Honnan
tudjam?! Én olyat nem játszom! – felelem indulatosan, és megpróbálom arrébb
tolni, mielőtt rajta töltöm ki minden frusztráltságom.
El akarok tűnni innen minél előbb. Az
biztos, hogy én többet az életben nem teszem be a lábamat még a városba sem!
Minden pillanatát el akarom felejteni annak, ami ma itt történt.
De hiába próbálom jelezni neki
kézzel-lábbal, hogy jobban teszi, ha most befejezi a csesztetésem, nem veszi a
lapot. Vagy csak nem akarja.
-
Mert
ez csak úgy megy, hogy elhatározod, és az lesz, amit elterveztél… – horkan fel
gúnyosan. – Eddig jól megy, úgy érzed? – ironizál, és egyre jobban idegesít.
Nem tudja, mit csinál. A dühöngő bika előtt szürke rongyot sem lengetünk!
Egyáltalán semmilyet. Csak szépen elállunk az útjából, és hagyjuk, hogy
lenyugodjon. Mert lehet, hogy Louis miatt váltottam hirtelen bőrt, de azt fogom
felöklelni, aki tovább cukkol.
-
Mi
a faszról beszélsz, Zayn?! – emelem fel a hangomat.
-
Akkor
elmesélem én, milyen. Reggeltől estig ő jár a fejedben, minden gondolatodat
lefoglalja, és minden apró faszságról ő jut eszedbe. Legszívesebben minden
szabadidődet vele töltenéd. De még a nem annyira szabadot is. Ha hozzád ér,
elveszted a fejed, és olyan dolgokat is ész nélkül megteszel, amikről amúgy
ezerszer elhatároztad, hogy nem fogod. Ismerős? – vigyorog úgy, hogy nem sok
választ el attól, míg beverem az orrát, csak hogy letöröljem azt a gunyoros
mosolyt a képéről. Átfut az agyamon, hogy most legszívesebben szálanként
tépkedném ki azt a szépen ívelt, felhúzott szemöldökét.
-
Hagyjál,
jó…? – morgom, és inkább elfordulok, hogy az egyre erőszakosabb gondolataimtól
megszabaduljak. Illetve elfordulnék, de nem enged.
-
Nem
hagylak! – Már ő is kezdi felemelni a hangját, ami egyikünk helyzetén sem
segít. – Vagy belátod, hogy kurvára bele vagy esve, és a valóság fényében
próbálunk megoldást találni a dolgokra, vagy nem akarok tovább asszisztálni
ahhoz, hogy észre sem veszed, ahogy egyre mélyebbre ásod magad a szarba, és közben
még sajnáltatod is magad! – ragadja meg a vállaim, és jól meg is ráz, talán
abban a reményben, hogy helyére rendezi a gondolataimat. – Szerelmes vagy,
baszd meg! Fogd már fel! – kiabálja az arcomba, nekem pedig végleg eldurran az
agyam.
Miután kirántom magam a szorításból,
visszakézből húzok be neki egyet, amitől hátratántorodik. Az arccsontjára
nyomja a tenyerét, úgy néz rám mereven.
-
Elég
volt – mondja halkan, és tudom, hogy nem a jobbegyenesemre céloz. – Ha észhez
tértél, esetleg… hangsúlyozom, esetleg
szóba állok veled újra. Addig ne is keress. Vedd úgy, hogy ez most egy brutális
szakítás volt. Családon belüli erőszak, kicsi szívem – veti oda összeszűkített
szemekkel, miközben még egyszer megmasszírozza az ütés helyét, aztán leejti a
kezeit, és hátrébb lép.
Bocsánatot kellene kérnem, de nem megy.
Tudom, hogy nem kellett volna megütnöm. Bármit is mondott, joga van a szabad
véleményformáláshoz. Mégis, ha visszagondolok a szavaira, csak a düh forr
bennem, és a megbánás érzése eltörpül mellette.
-
Nem
vagyok szerelmes… – mormogom, de még én is hallom a bizonytalanságot a saját
hangomban.
-
Etesd
csak magadat tovább hazugságokkal. Azt hiszed, neki hazudsz a legnagyobbat, de
valójában önmagadnak… – motyogja fejcsóválva, ahogy tovább hátrál, aztán az
ajtóhoz érve hátat fordít nekem.
-
Nem
vagyok szerelmes! – horkanok fel. – Esetleg Marcel az, de én tudom, mit akarok!
– kiáltok utána, és bár már a kezében volt a kilincs, megtorpan.
-
Te
hallod saját magadat?! – fordul vissza, és ezt a grimaszt az arcán csak akkor
láttam még eddig, amikor valami szürreális dolognak voltunk szemtanúi, vagy egy
komplett idióta megmagyarázhatatlan tettére bámultunk elképedve. – Gondolkozz
el ezen holnap, ki is az a Marcel.
Talán józanul jobban fog menni. Bár nem vagyok benne egészen biztos, Tomlinson
lehet, hogy már teljesen elvette az eszed… – mondja még halkan, mielőtt végleg
kisétál a fészerből, és hátrahagy engem, jobban összezavarodva, mint valaha
voltam. Minden szavát komolyan gondolta. És amiről azt hittem, ostoba
viccelődés, az is mind őszinte volt, talán a kezdetektől. Ismerem őt, ismerem
az arcát. Nem is a szavai döbbentettek le igazán, inkább az, ahogyan rám nézett.
Néhány pillanatig csak meredek magam elé,
a mozdulatlan kilincsre fixálva a tekintetem, és próbálom elhinni a mai estét.
Lou forró kis teste, aztán a hideg visszautasítás. Aztán ugyanez még egyszer,
némi változtatással. Most pedig a legjobb haverom beolvas, és itt hagy. Tényleg
itt hagy, az éjszaka közepén, egyedül, boldogan viháncoló emberek közt.
Ráadásul a világ végén. Kilépek a faházikóból, és nézem, ahogy füstölgő
gumikkal elhúz. Egy darabig – még bízva abban, hogy meggondolja magát,
visszatolat, és valami epés megjegyzés után kivágja az anyósülés ajtaját nekem
– csak bámulok utána a vaksötétbe. Eltelik jó negyedóra, mire rájövök, hogy nem
fog visszajönni értem. Száz százalékosan komolyan gondolta, hogy nem akar
látni.
Én persze nem fogok visszakullogni a
szüleihez egy fuvarért, Louis-val meg főleg nem szeretnék még egyszer
összeakadni, úgyhogy a pillanat tört része alatt jutok arra az elhatározásra,
hogy elindulok gyalog a főúton. Egyszer csak hazaérek… végülis nem az ország
másik fele, csak harminc mérföld… közben legalább van időm végiggondolni az
elmúlt heteket. A kicseszett, irányíthatatlan érzéseimet, amikről többnyire nem
akarok tudomást venni. Mindig is próbáltam úgy élni az életem, hogy az eszem –
vagy alkalomadtán a farkam – irányítsa a történéseket, ne pedig a szívem. Abból
szánt szándékkal nem kértem, miután az egyszer már épp eléggé a padlóra
küldött.
Jelenleg egyetlen dologban vagyok biztos:
nem akarok többet Harryként találkozni Louis-val. Nem tesz jót nekem. Érzem,
hogy fokozatosan esek szét. Mintha az egyre szaporodó hajszálrepedéseket is
érezném, ahogy halkan megreccsennek, és továbbfutnak, amikor a közelében
vagyok. Nem okoz már örömet sem, ha megpróbálom megbántani, vagy keresztbe
tenni neki. Egyszerűen meguntam, hogy játsszam a bunkót, nem is beszélve arról,
hogy egyre inkább sülnek el a dolgok épp ellenkezőképpen, mint eltervezem. Csak
Marcel képes őt megfelelően kezelni. Harry túl önző és makacs hozzá. Túl
csalódott. Marcel még nem csalódott benne. Minden alkalommal, még ha pillanatnyi
győzelmet is érzek, a végén mégis rájövök, hogy semmi értelme nem volt annak,
amit Harryként tettem. Nem miatta, saját magam miatt érzem, hogy sokkal jobb
lesz, ha innentől kezdve elkerülöm. Azt egyelőre nem tudom kimondani, hogy
feladom a bosszúmat is. Marcel kellőképpen beférkőzött már a kegyeibe ahhoz,
hogy ne érezzem muszájnak feladnom. Ha csak egy vékony szeletet is kaphat az a
megbántott tizenhatéves kiskölyök, aki legbelül még bennem él, szükségem van a
revans ízére.
Ahogy a sötétben lépdelve visszagondolok,
felötlik bennem, mennyire halvány fogalmam sincs arról, mi késztetett arra,
hogy azt mondjam Zaynnek, hogy talán Marcel szerelmes Louis-ba. Még mindig a
fülemben visszhangzik, ahogy hitetlenkedve visszakérdez, mégis ki az a Marcel… Ki az a Marcel? Én vagyok? Mi van, ha
azért alkottam meg őt, mert nem bírtam már elviselni azt, akit egészen idáig
játszottam? Talán tényleg Marcel szeretnék lenni… talán tényleg szeretnék
szerelmes lenni valakibe. De ha arra gondolok, mi történt akkor, amikor valami
hasonlót éreztem, elfog a rettegés. Nem akarom újra átélni. Félek a
szerelemtől. Az az érzés csak kiszolgáltat.
Nem mondom, hogy nem csinálom össze magam
egy kicsit, amikor a vaksötétben caplatva hirtelen lelassít mellettem egy
kamion. Kikurjant a sofőr az ablakon, hogy elvisz ha gondolom, én pedig kapva
az alkalmon, felpattanok. Harminc mérföld. Még ha büdös, vagy halálosan
idegesítő a fickó, akkor is kibírom azt a szűk fél órát, ami megment a reggelig
tartó gyaloglástól.
Nyugtázom, hogy egyáltalán nem olyan
ellenszenves, amilyenre számítottam, de arra persze nem gondolok, hogy annak,
hogy megállt nekem, köze van a szűk farmerhez, ami a fenekemen feszül. Öt perc
sem telik el, mire rájövök, mennyire meggondolatlan dolog volt beszállni mellé.
Próbálom hárítani a közeledését azzal, hogy eljátszom a macsó heterót, és végül
megúszom annyival, hogy hagyom neki, hogy rám cuppanjon.
Nem először fordul elő, hogy olyasvalaki
szopja a farkam, aki cseppet sem mozgat meg. De talán most jót tesz egy kicsit,
hogy kikapcsolja a mára már túlpörgött agyam. Egy kiéhezett homokos
kamionsofőrnek meg valószínűleg elég nagy szám, ha sikerül a szájába csábítania
egy “dögös kis hetero srácot”. Még csak hozzá sem kell nyúlnom, szépen elintézi
magát közben. Mindenki nyer. Én egy feszültségoldó orgazmust, ami először nem
igazán akar jönni, de ahogy hátradőlve lehunyom a szemem, és Lou szájára
gondolok, amit ma volt szerencsém – vagy inkább szerencsétlenségem – többször is
megkóstolni, vulkánként tör ki belőlem. Nehezemre esik visszafogni a nyelvem,
nehogy véletlenül az ő nevét nyögjem közben.
*
Végeláthatatlan hosszú józanító alvás kell
hozzá, hogy rájöjjek, valójában milyen olcsó kurvát csináltam magamból az
éjjel. De ez aggaszt a legkevésbé másnap késő délelőtt, amikor kikászálódok az
ágyamból. Valószínűleg a névtelen idegennel csak el szeretném terelni a
gondolataimat a valódi kapcsolataim problémáiról. Ha egyáltalán lehet bármit
is, ami Marcellel kapcsolatos, valódiként aposztrofálni… Szeretném, ha valódi
lenne. Ha kívánhatnék egyet a varázskútba pöckölve az aprót, az lenne a
kérésem, hadd legyen Marcel a valódi, és Harry a bármikor eldobható álruha.
Most
nem érzem szerencsésnek, hogy pontosan tudom, hol lakik, ráadásként pedig még
azt is, hogy egyedül. Nem kellett
volna ott lennem, amikor megnézte és kiválasztotta az új otthonát. Minden
szegletre emlékszem. Minden képre, ami bevillant az agyamba akkor ott.
Legszívesebben most azonnal átöltöznék, és rohannék hozzá, hogy néhány ábrándot
emlékké változtassak Marcelként. Átkozottul szeretném tudni, úgy is
visszautasítana-e. Csak álmodozom, amikor teljes szívemmel hiszek abban, hogy
nem tenné? Miért hívta azonnal épp Marcelt, amikor a kis afférunk után idegesen
gubbasztott, a tilosban szívva egyik cigit a másik után az emeleti mosdóban?
De persze nem futhatok hozzá, több okból
sem. Valószínűleg ő még haza sem ért, nem menekült el olyan hanyatt-homlok a
helyszínről, ahogyan én, sőt talán ott is éjszakázott a városban. Őt biztosan
nem borították ki ennyire a történtek. De ha otthon is van már, feltehetőleg
édesdeden alszik. Emellett bőven eleget ittunk előző este ahhoz mindketten,
hogy ennyire másnaposan ez most mindenképpen nagyon rossz ötlet legyen. Ki kell
bírnom minimum holnapig.
Felhívnom viszont nem tilos. Végtére is ő
írt rám az éjjel.
A hangjából ítélve biztosan
felébresztettem. Mégsem morcos, sőt nagyon is örül nekem, egyáltalán nem áll
szándékában lerázni. A mai találka javaslatára nagy hirtelen, ijedten nemet
mondok, de megbeszélünk egy keddi könyvtári találkozót. Ám ahelyett, hogy
elégedetten ülnék le a második kávém mellé, továbbra is ott tartok, ahol a
telefonbeszélgetés előtt: le kell kötöznöm magamat, hogy ne csináljak
őrültséget, és hozzam mégis előbbre – és kicsivel privátabb helyre – azt a
bizonyos találkozót.
*
Kitakarítottam a házat, a kocsim, sőt még
anyám kocsiját is, vacsorát főztem, és mindettől azt vártam, hogy majd eltereli
a gondolataim, estére pedig hullafáradtan esem be az ágyba. Ám rá kellett
jöjjek, hogy attól még, hogy a kezeimet lefoglalom, az agyam tökéletesen
alkalmas arra, hogy teljesen máshol járjon. Hiába vakartam a zuhanytálcáról a
nemlétező vízkövet lassan fél órája úgy, hogy izomlázam lett tőle, akkor is
csak Louis fürdőszobáján járt az eszem. A tűzhelyet olyan csillogóra
varázsoltam, hogy már a borostámat is láttam a tükörképemen, amiről pedig az a
nagy falitükör jutott eszembe Lou új lakásában. Amikor az ágyneműt cseréltem,
azon gondolkodtam, milyen sűrűn kellene ezt tennem, ha az ágyamban aludna
minden éjjel… Nem, nem sikerült álomba dolgoznom magam.
Lassan éjfél, a tekintetem mégis éberen
tapad a mennyezetre. A takaró sarkát babrálom, és semmi arra utaló jelet nem ad
a testem, hogy hajlandó lenne legalább néhány órácskára kikapcsolni az agyamat,
és ellazítani az izmaimat. Nem bírom tovább, felpattanok, és magamra húzok egy
fekete jogging alsót, meg egy egyszerű hosszú ujjú fehér pólót, összefogom a
hajam, és a zsebembe süllyesztem a kellékszemüveget. Beugrok az Impalába, és
gondolkodás nélkül Louis lakásához hajtok.
Egy darabig csak ülök a kocsiban, nézem a
halvány fényt, ami kiszűrődik az ablakon, amiről biztosan tudom, hogy az övé,
és lázasan próbálok egy jó okot találni arra, hogy ne használjam ki, hogy ébren
találtam. Persze nem sikerül, úgyhogy a lábaim szinte önálló életre kelnek,
amikor meglátom, hogy egy párocska a kapuban búcsúzkodik. Kihasználva az
alkalmat, hogy csengetés nélkül mehetek fel az emeletre hozzá, és így majd
láthatom az első reakcióját, amikor meglát a küszöbén, elslisszolok mellettük,
és felszaladok a lépcsőn.
Louis döbbenten mered rám, ahogy ásítva
ajtót nyit egy halványszürke pamut térdnadrágban, és ujjatlan fehér pólóban.
Köszönni is elfelejt, de még az ajtókilincset se ereszti el másodpercekig, hogy
beinvitáljon.
-
Szia
– mondom halkan, ami úgy tűnik, kirántja a transzból.
-
Marcel…
szia… mit keresel itt ilyenkor? – kérdi, és mintha csak lehelné a szavakat,
olyan puhán hangzanak.
-
Nem
tudom… – vallom be, mire felszökik a szemöldöke. – Csak… látni akartalak, azt
hiszem.
Uramisten, mit csinálok? Fogalmam sincs,
mit keresek itt, fogalmam sincs, mit fogok neki mondani, és főleg halvány gőzöm
sincs arról, mit fogok tenni vele, ha újra a szemeim elé tárul az a lakás, amit
a fejemben már régen berendeztem, sőt be is laktam. Sarkon kellene fordulnom,
de azt hiszem, ahhoz már túl késő.
-
Bejössz?
– kérdi végül bizonytalanul, és őt kikerülve, a szőnyegre szegezve a
tekintetem, teszek két lépést, épp csak a lakásba érve, hogy be tudja csukni
mögöttem az ajtót. Nem is merészkedek tovább, az ajtófélfa mellett a falnak
támaszkodom.
-
Nem
zavarok?
-
Sosem
zavarsz – mosolyodik el kedvesen, és egy pillanatra ő is lesüti a szemeit. –
Milyen volt a családi nap?
-
Eleinte
jobb, mint amire számítottam… – vonok vállat. – Aztán Harry mesélt az
esküvőről… – kezdem halkan, a reakcióit lesve. Kicsit talán félrenéz, de
magabiztosan állja a tekintetem. Megnyalja az alsó ajkát, és halványan bólint,
de nem mond semmit. – Tudom, hogy sokszor csak túloz, de jól ismerem ahhoz,
hogy érezzem, mikor hazudik.
-
Valószínűleg
nem hazudott túl nagyot – bólint újra, és ezúttal gondterhelten elfordítja a
fejét, sóhajt egyet, és megdörzsöli a halántékát. – Nézd, Marcel… – kezdi, de
csak egy újabb sóhajig jut el.
-
Nem
vagy a tulajdonom – szúrom közbe gyorsan, nehogy számonkérőnek tűnjek.
-
Amikor
azt mondtam, hogy tetszel, nem csak a külsődre értettem. Persze, az is nagyon
tetszik, és épp ezért zavar össze ez a dolog, mert külsőre természetszerűleg
nagyon is hasonlítotok, így nyilvánvaló, hogy ő is tetszik. De nála ez itt ki
is fújt. Amíg szingli vagyok, és csak alkalmi partner kell, ez bőven elég is.
De benned minden tetszik, Marcel… bárcsak elhinnéd… – sóhajt fel újra.
-
Próbálom…
– suttogom lesütött szemekkel. – És közben próbálok úrrá lenni a félelmeimen
is, amiért te is tetszel nekem.
Ezt még sosem mondtam neki. Ijesztő volt
kimondani. De a megkönnyebbülés érzése leírhatatlan. Még ha az őszinteség nem
is valódi így, hogy csak a szerepem mögé bújva mondtam ki.
Miután egy pillanatnyi döbbenet átrohant a
vonásain, halványan elmosolyodik, és beharapja az alsó ajkát. Néhány másodpercig
csak nézzük egymás arcát némán, mintha félnénk kimondani a mélyebb
gondolatainkat.
Tudom, hogy ha nem tenném meg ezt a
lépést, ő nem csókolna meg. Józanul biztosan nem. Főleg nem azok után, hogy
visszautasítottam a kocsiban, és utána egy bő hétre el is tűntem. Bizonytalanul
közelebb húzódok hozzá, és az ujjaimat tétován a nyakára simítom, amire
sóhajtva lehunyja a szemeit. Annyira kívánom az ajkait, és amikor idegesen
megnyalja őket, nem tudom tovább visszafogni magam. Ahogy a számat az övéhez
közelítem, olyan érzés tör rám, mintha forró szirupba merülne a testem, aminek
a hőfoka vészesen közel van az elviselhetetlenhez, én mégis csak még mélyebbre
akarok süllyedni benne. Ilyen az, amikor a vágy felforralja az ember vérét? Nem
tudom, mikor éreztem utoljára hasonlót. Talán soha. Egy nemlétező ikertestvér
bőre kellett hozzá.
Nem húzódik el, még csak meg sem rezzen az
ajkaim érintésére. Olyan gyengéden csókol vissza, mintha féltene valamitől.
Saját magától? Talán el kellene hinnem, hogy tényleg számít neki Marcel. Minden
egyes sejtem a csókjára összpontosít, azt is elfelejtem, ki vagyok, miért
jöttem, vagy hogy mit kellene most tennem. Lustán mozdítom az ajkaim, hagyom,
hogy átvegye az irányítást, de még így sem erőszakos, egy hangyányit sem.
Semmiben sem hasonlít ez a csók arra, ahogy tegnap éjjel az esküvőn a számnak
esett. És nem csak azért, mert most tényleg érzem az ízét, nem pedig csak az
alkoholt a nyelvén, mint akkor. A finomság, amivel vezet, megremegteti minden
porcikám, csak engedelmesen követem minden rezdülésére viszonzást nyújtva.
-
Menj
most el, kérlek – suttogja néhány mámoros perc után az ajkaimon. Érzem a
reszkető lélegzetét, a feszültséget, ami kimondatja vele ezt. Nem akarja, hogy
elmenjek. De azt is biztosan nehéz megértenie, mi történt velem ez alatt az egy
hét alatt. Legutoljára még haragudtam rá, amikor megcsókolt, és Marcelhez
képest meglehetősen durván adtam ezt tudtára, most pedig mintha kicseréltek
volna, én kezdeményezek, elolvadok a karjaiban, és minden mozdulatommal
folytatásért könyörgök.
Néhány pillanatra úrrá lesz rajtam a
csalódott értetlenség, amiért el akar küldeni, aztán hátrébb húzódok, kiveszem
a gumit a hajamból, és a komódra rakom, a szemüvegemmel együtt.
-
Mit
csinálsz? – néz rám ijedten.
-
Így
jobb? – kérdem alig érezhető keserű gúnnyal, de annál nagyobb bizonytalansággal
a hangomban, miközben megrázom a fejem, hogy a helyükre kerüljenek a fürtjeim.
– Végtére is a bátyámmal akartál lefeküdni.
-
Ne
gondolj ilyesmire, Marcel! – ragadja meg a vállaimat tágra nyílt szemekkel.
Azok az ellenállhatatlan szépségű szemek! A lélegzetem is eláll tőlük. – Ez
egyáltalán nem így van! Ne hidd, hogy ezért szeretném, ha elmennél. Kérlek
szépen, soha ne próbáld eljátszani Harryt!
Hisztérikus nevetésben török ki, és a
hátamat az ajtófélfa mellett a falnak támasztva lassan a földre csúszok. Nem
érti a reakciómat. Hogy is érthetné?
-
Marcel…
– térdel le mellém, és a hajamba meríti az ujjait, mire felnézek rá, de hiába
próbálkozok, ez a szinte eszelős kacaj nem múlik. – Mondd el, mi a baj. Tudom,
hogy részegen tettem olyasmit, amit talán nem kellett volna… és nem azért mert
a tulajdonod lennék, hanem azért, mert Harry a testvéred. De nem őt akarom! Te vagy az egyetlen oka annak, hogy
mégsem mentem tovább. Haragudhatsz rám a történtek miatt, megérteném, józanul
most már én is úgy látom, hogy nem tehetek ilyesmit a bátyáddal. De higgy
nekem, ha azt mondom, nem ő kell nekem! – csóválja meg a fejét elszántan. –
Sosem voltam szent, de ha valakivel együtt… – kezdi, de ahogy egyre inkább
nevetve, egyre hevesebben csóválom a fejem, és kínomban már a falnak ütögetem a
tarkómat, összeráncolt homlokkal elhallgat. – Beszélj, Marcel. Tudni szeretném,
mi van a fejedben, mert nem tudom hova tenni ezt, ami most történik – mondja
végül halkan, és ahogy gyengéden megragadja a vállaimat, egy kicsit alábbhagy
az önkívület érzése. Talán kezdek újra magam lenni. Egyáltalán tudom még, hogy
ki vagyok én…?
-
Fogalmam
sincs, mi a valódi, mit szeretnél – ingatom tovább a fejem, de mielőtt nyitná a
száját, folytatom. – De ami még ijesztőbb, arról sincs halvány gőzöm sem, én
mit szeretnék. Már azt sem tudom, ki vagyok… – temetem az arcomat a két
tenyerembe, és a nevetést felváltja a zokogás visszatartását szolgáló gyors
zihálás.
-
Egy
okos, kedves, gyönyörű srác vagy. Nincs olyan, akivel szívesebben tölteném az
időmet. Épp ezért nem szeretném elsietni. Illetve, nem igaz, hogy nem
szeretném… nagyon is szeretném… belepusztulok… de kérlek, kérlek, menj most haza. Találkozzunk holnap. Találkozzunk minden
nap. Randizz velem. Legyél az életem része. Legyél az életem… – halkul egyre
inkább a hangja, ahogy közelít az arcomhoz az arca, míg végül a homlokát az
enyémnek dönti, és lehunyja a szemeit.
Leírhatatlan az érzés, ahogy simogatnak a
szavai. Senki nem mondott még hasonlót sem nekem soha. De miért ilyen bonyolult
az egész, ha érzések is belekeverednek a dolgokba? Én is akarom őt, ő is akar
engem. Mi ez a belső kényszer arra, hogy adjunk az egésznek időt?
-
Valódi
randi? Nem a könyvtárban? – nézek rá bizonytalanul egy évszázadnyi csendet
megtörve, ő pedig azonnal bólint. – Ha szeretnéd, hogy most elmenjek, meg kell
csókolnod – mosolygok rá szendén, miközben talpra állok.
Széles mosolyra húzza az ajkait, és a
szemüvegemet a fejem tetejére teszi, hátrasimítva vele a tincseimet.
-
Erre
szükséged lesz… – mondja, és lábujjhegyre állva finoman a testemnek simul,
ahogy végtelenül gyengéden enged a zsarolásnak, és az ajkaimhoz ér.
Minden sejtem azt üvölti, hogy
kapaszkodjak belé, ahogy csak bírok, és ne merjek kimenni azon az ajtón! Hogy
lehettem ilyen hülye, hogy azt ígértem elmegyek, ha megcsókol? Nem hiszem, hogy
képes leszek itthagyni. Aztán egyszercsak vége lesz a varázslatnak, kuncogva
végigsimít a hajamon, kilöki a bejárati ajtót, és egy lágy “jó éjt, Marcel”
kíséretében kitoloncol rajta.
Azt sem tudom, hogy jutok haza, csak
nyomom a pedálokat és tekerem a kormányt üveges tekintettel, szín tiszta
rutinból. Betolatok a kocsibeállóra, és felvonszolom magam a lépcsőkön. Még
arra sem veszem a fáradságot, hogy mielőtt belépek a házba, levetkőzzem az
álruhám. Szerencsére anyám már alszik, különben magyarázkodhatnék. Márpedig ezt
az egészet először saját magamnak kellene megmagyaráznom.
*
Az a csók… istenem… semmihez sem volt
fogható. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, azóta is csak fekszem az
ágyamban, és a jólesőn bizsergő alhasamra fektetett tenyerekkel, elvarázsoltan
a mennyezetet bámulom. Százaknak járt már a nyelve a számban, de a forró
selyem, ami mégis kicsit hűvös volt a fogkrémje felsejlő mentol ízétől, olyan
finoman simogatott, és olyan helyeken csalt lúdbőrt a testemre, mint soha
semmi. Talán elment az eszem az álmatlan éjszakától, vagy talán így van
rendjén, de úgy érzem az utóbbi időben egyre többször és egyre erőteljesebben
tör rám az őrült késztetés, hogy dobjam el Harryt, és így örökre Marcel bőrében
szerethessem az én kicsi Lou-mat.
Csak fekszem a semmibe révedve, és azon
jár az eszem, mit ér a jelenlegi életem. Gyakorlatilag semmit sem csinálok
mások kihasználásán – és esetenként szándékos bosszantásán – kívül. Elmúltam
huszonegy, és nem tudom, mit kezdjek a fiatalságommal. Tanulni nem volt kedvem,
legfőképp azért, mert mindenki arrafelé próbált terelni, dolgoznom pedig nem
kell. Szaladnak el mellettem a napok, a hetek és a hónapok a semmittevéssel.
Lógatom a lábam, mert olyan szerencsém van, hogy még a megélhetésért sem kell
legalább minimálisan megküzdenem. Anyám viszonylag jól menő könyvelőirodájából
bőven van annyi pénz, hogy mindent megadjon az egyszem kicsi fiának, akivel az
a szemétláda – nevezhetjük az apámnak is akár – egyedül hagyta. Cserébe néha
megkér egy-két dologra, de gyakorlatilag ingyenélőként tengetem az unalmas
napjaimat. Csak amióta a Marcel álruhát hordom, csillan meg néha a fény az Élet
nevű hullámvasút sínpárján, amiről eddig nem is igazán tudtam, hogy létezik.
Nem véletlen, hogy ez az “egyszer fent, egyszer lent” halálosan kikészít az
eddigi egysíkú életem után.
Marcel egyetemre menne. Küzdene a
diplomáért, aztán pedig egy jó állásért. Egy csinos kis házért, biztonságos
autóért, talán némi vakációért azzal, akiért meghalna. Küzdene a szerelméért
nap mint nap, a csillagokat is lehozná neki, és a tenyerén hordozná őt anélkül,
hogy bármit elvárna cserébe. Együtt sírna vele, vagy erős lenne, és
vigasztalná, ha arra van szüksége. Küzdene a jövőért.
Én most a jövőmet sem látom. Nem csak a
jelenem egy óriásira fújt léggömb, tele a nagy semmivel, épp ugyanannyira jövőm
sincs. Tíz év múlva is ezt fogom csinálni? Lótifuti anyuci kedvence maradok,
aki hetente ötször bulizni jár, minden alkalommal mással fekszik össze, iszik, egyre
többet, hogy elnyomja a haszontalanság és kilátástalanság egyre
kibírhatatlanabbul suttogó hangját a fejében? Nem akarom. Meg kell ölnöm
Harryt, felakasztani, a vonat elé vetni, vízbe fojtani, felnégyelni… bárhogyan
is, de meg kell szabadulnom tőle.
Louis’s
POV
Felfoghatatlanul frusztrált levegőt fújok
ki, amikor az ajtó becsukódik, elválasztva engem attól a személytől, akire
ebben a pillanatban a világon mindennél jobban vágyom. Nem értem mi történik,
és azt sem, hogy tehettem amit tettem, de talán most először fordult elő
életemben, hogy ésszerűen cselekedtem. Annak ellenére, hogy jelen esetben egy
barom állatnak gondolom magam ésszerű helyett.
A kezem szinte nyúlna az ajtókilincs után,
amikor meghallom a léptei apró koppanásait a lépcsőkön. Nem nyithatom ki újra
azt az ajtót, mert akkor többé nem tudnám becsukni. Látni akarom. Az egyetlen
módot ragadom meg, ahogy ez most lehetséges, és az ablakhoz rohanok. Szapora
léptekkel siet Harry Impalájához. Nem tudom eldönteni, hogy dühös vagy sem.
Remélem, hogy nem haragszik rám, amiért elküldtem őt, és megértette, hogy nem
azért van, mert nem akarok vele lenni. Éppen azért van, mert ez minden vágyam.
Nem egy kósza dugást akarok vele. Nem azt akarom, hogy letépjük egymás ruháit,
és az ajtónak dőlve leszopjon, aztán a kanapéhoz cibáljuk egymást, és reggelig
keféljünk. Meg akarom ismerni őt. Az ujjait, amik olyan bizonytalanul
mozdulnak, bármiért is nyúl. Az ajkait, amit olyan sokszor szorít a tökéletes
fogai közé. A hajának tapintását. A tetoválásait, amiknek egy része még mindig
fedve van előttem, pedig pontosan tudtomra adta, hogy léteznek. A bőrének
illatát. És azt, hogy belengje a teljes világomat.
Régen voltam ennyire szentimentális.
Régen, és egyetlen egyszer. Akkor hittem utoljára, hogy a világ csak
szivárványból áll, amikor megismertem Liamet. És mégis most, hogy azt a
szárnyalást összevetem ezzel… inkább mélyrepülés volt ehhez képest.
Nem tudom, mikor történt. Akkor, amikor
megláttam őt a könyvtárban, de még csak annyi tudatosult bennem, hogy
valahonnan nagyon ismerős? Vagy amikor rájöttem, hogy honnan ismerem, még ha
nem is a szó legszorosabb értelmében? Ötletem sincs, hogy mikor kezdődött, mert
már csak azt vettem észre, hogy vágyom rá, és a Liam miatt előszeretettel
nyalogatott sebeim szépen beforrnak a közelségétől. Úgy hatott rám, mint a
legjobb orvosság.
A kanapéhoz sétálok, és elterülve rajta
tárcsázom a személyt, akire most szükségem van, mielőtt belefulladok a saját
rózsaszín felhőimbe.
-
Tomlinson,
neked teljesen elmentek otthonról? – szól a telefonba sipítozó hangon Niall, de
csak nevetni tudok rajta.
-
Bocs,
elfelejtettem, hogy te már komoly, majdnem házas életet élsz – öltöm ki a
nyelvem, mintha csak látná. – Itt járt. Kurva késő van, és már félig aludtam,
amikor bekopogott, de eljött.
-
Mi
van?
-
Marcel,
te segg – nevetek fel. – Hát nem érted? Igazad volt! Adtam neki teret, és ő
maga jött el. Ráadásul most.
-
Hát
felőlem aztán a Jézuskrisztus is bekopoghatott volna hozzád, azt is leszarnám –
morogja, és vesz egy mély levegőt. Vagy ásít. Nem tudom eldönteni. – Baszki,
tudod mennyi az idő?
-
Naná,
hogy tudom – felelem gyorsan, és felülök a kanapén. – Sör idő van. Elmegyek
érted.
-
Tisztában
vagy vele, hogy már nem vagyunk gimisek, és holnap meló van a sakáltanyán?
-
Aha,
és azzal is, hogy most nem anyád, hanem az asszony mellől kell kiszöknöd, de
kit érdekel? Még fiatalok vagyunk, egy sörnek bármikor bele kell férnie.
-
Na
hagyjál békén – nyögi, de mielőtt letenné, még gyorsan visszaveszem a szót.
-
A
szárnysegédem lettél, emlékszel? És most nagyon is szükségem van rád.
Néhány másodpercnyi hallgatás után most
biztosan egy sóhajt hallok.
-
Nagyszerű
– morogja, én pedig csak győzedelmesen vigyorgok. – Remélem akkor is szükséged
lesz rám, amikor a szóbanforgó asszony kidob, mert hozzád fogok költözni.
-
Megyek
érted – nevetek fel, és kinyomom a telefonom. Felkapom a kulcsaim, aztán
rohanok is.
-
Egyáltalán
nem értem, hogy miért kellett éjnek idején ide hoznod – csóválja meg a szőke
fejét, és kiissza a maradék sörét.
-
Mit
nem értesz? Válsághelyzet van – szólok rá, és hogy megpróbáljam ébren tartani,
vállon veregetem. – Holnap lesz egy randink. Egy valódi. És fogalmam sincs,
hogy a picsába kellene viselkednem. Nem tudom, mi történt vele, de azt tudom,
hogy nem akarom elbaszni. Mi van, ha rosszul érek hozzá, és elriasztom, vagy
tudom is én…
-
Hogy
tudsz valakihez rosszul hozzáérni? – dönti oldalra a fejét, és pont olyan
üveges a tekintete, mintha nyitott szemmel aludna.
-
Na
jó – pattanok fel, és én is kiiszom a korsóm. – Gyere, szívjunk el pár cigit,
az talán ébren tart.
-
Továbbra
sem dohányzom, de veled tartok – sóhajt fel, és követ a kijárat felé. – Nem mintha
lenne más választásom.
-
Pontosan
– felelek, és a folyópart felé veszem az irányt. Ledőlök a fűbe, és rágyújtok,
mire Niall beér.
-
Na
szóval – kezd bele, miközben mellém fekszik. – Szerintem ez a dolog lényegében
már megvan neked. Tényleg csak annyi kell, hogy ne baszd el. Viszont ötletem
sincs, hogyan randiznak a melegek, szóval nem tudok tippeket adni, hová vidd,
vagy ilyesmi.
-
Pont
úgy randizunk, mint a heterok – felelem kilehelve egy nagy adag füstöt.
-
Na
de ki a faszi? – tárja szét a karjait az ég felé nevetve.
-
Hát…
– kezdeném el a mondatot, de oldalba könyököl, amitől felnyögök, és nem tudom
befejezni.
-
Költői
kérdés volt – röhög idétlenül. – Nehogy belekezdj nekem! Vidd el egy étterembe,
vagy moziba.
-
Étterem
vagy mozi? – horkanok fel. – Rohadt közhelyes, és ott semmit sem lehet
csinálni. Tele van emberekkel.
-
Akkor
vidd fel magadhoz – rántja meg a vállát nemes egyszerűséggel.
-
Mintha
én nem gondoltam volna még erre – forgatom meg a szemeimet, és akaratlanul is
elém tárul minden vágyam valahonnan a képzeletem legmélyéről. A megrendelt
vacsora már az asztalon illatozik, amikor megérkezik, és… Nem, valahogy nem
tudom tovább gondolni, mert egyből a hálószobában találom magunkat. De hát így
meg csak nem kezdhetek egy első randit.
-
Főzz
valamit, és ezzel máris van beszédtéma. Kiröhögheti a főztöd.
-
Miből
gondolod, hogy nem tudok főzni? – sandítok oldalra. – Na meg hogy nem lesz más,
amiről beszélhetnénk?
-
Akkor
már végképp nem értem, miért vagyok itt – hunyja le a szemeit.
-
Ma
olyan furcsán viselkedett – motyogom magam elé, olyan halkan, hogy nem is
vagyok benne biztos, hogy hallja. – Tudom, hogy egy fasz voltam a bátyjával
karöltve, de még így sem találom a magyarázatot. Legutoljára teljesen
felháborodva lökött el magától. Tényleg olyan volt, akit egy kicsit sem
érdeklem. Erre ma éjszaka eljön hozzám, és kvázi nekem adja magát. Te ezt
érted?
-
Harry
biztos pozitív véleménnyel volt rólad, őt meg elöntötte a féltékenység.
-
Ha-ha
– tagolom gúnyosan, és lábszáron rúgom, hogy vegyen komolyan.
-
Nem
vicceltem – fordítja felém a fejét, és tényleg nincs mosoly az arcán. – Lehet,
hogy már akkor sem volt közömbös feléd, de ettől még nem akart semmit tőled.
Vagy megpróbált nem akarni. Azok után viszont, amiket mesélhetett neki tesóka,
rájött, hogy mennyire nem akarja, hogy az övé legyél. Mármint bratyóé.
-
Pedig
tudhatja, hogy ez a veszély nem fenyeget. Az utóbbi hetek fényében, nem nagy
bátorság kijelentenem, hogy Harry az utolsók között van, akitől bármit is
akarnék ebben a városban.
-
Akkor
miért másztatok egymásra? – húzza fel a szemöldökét, és értetlenül méreget,
mégpedig teljes joggal.
-
Mert
kibaszott szexi – nevetek fel, és rágyújtok egy újabb cigire. – Őrülten…
-
Akkor
ennyi – csapja össze a tenyerét. – Vidd el valahová. Egyetek valamit, utána
sétáljatok a naplementés parton, aztán hívd fel magadhoz. Ha igent mond, akkor
nincs mitől tartanod. Ő éppúgy akarja, mint te. Ha nemet mond, akkor még
puhítanod kell néhány randival. De az irány közös. Különben nem ment volna át
hozzád.
-
Vacsi,
naplemente, lakás – ízlelgetem a terveket, de valamiért még mindig ott az a
megmagyarázhatatlan gombóc a torkomban, ha arra gondolok, hogy kettesben
leszünk egy zárt helyiségben.
Ha lehunyom a szemem, még mindig érzem a
csókját az ajkaimon. Annyira lágy volt. Egészen más, mint Harryé. Hagyta, hogy
vezessem. Teljesen elengedte az irányítást, és rám bízta magát. Olyan kibaszott
közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem a kontrollt, és azonnal megadjam neki azt,
amire mindketten vágytunk. Legalábbis úgy éreztem, ő is akarja. Nagyon is. És
épp ez volt, ami olyan kurvára összezavart.
-
Louis
– rángat ki a gondolataimból Niall, aki időközben feltápászkodott mellettem. –
Olyan kurva hamar reggel lesz. Menjünk már.
-
Oké
– mosolyodom el, és a leégett csikkemet elpöckölve a kocsi felé indulunk. –
Hazaviszlek.
-
Hát
még jó! – nevet fel, és lök rajtam egy nagyot oldalra, hogy alig bírok megállni
a lábamon.
-
Kösz
a tippet – dugom a kulcsom a gyújtásba, és Niall háza felé veszem az irányt. –
Ha a tervek szerint haladok, talán nem baszom el.
-
Ne
baszd el – vigyorog mellettem. – Nincs kedvem hetekig hallgatni a rinyálásod.
És ha sikerül, akkor végre mutasd be ezt a legendás Marcelt.
-
Úgy
lesz.
Egész nap úgy vigyorgok az órák alatt,
mint valami eszelős, és bárki bármit is csinál, egyszerűen nem tud kihozni a
sodromból. Volt néhány olyan sátánfajzat, aki ezt szinte kihívásnak vette, de
nem. Ma nem. Ha Marcel valamilyen csoda folytán az éjszaka alatt nem gondolta
meg magát, akkor ma találkozhatunk, és ettől a fellegekben járok.
Szünetben rohanok a tanáriba, hogy nyugodt
körülmények között felhívhassam. Nem ártana megbeszélni, hogyan is legyen a ma
este. Szerencsére még nem értek be sokan, így az ablakba könyökölök, és a friss
levegőre hajolva tárcsázom.
-
Louis,
minden rendben? – veszi fel óvatosan, és nevetnem kell a közel rémült kérdésen.
-
Miért
ne lenne? – kérdezek vissza vigyorogva.
-
Nem
szoktál ilyenkor hívni – magyarázza, és igaza is van. Munkaidőben leginkább
SMS-ezni szoktunk csak, de most úgy éreztem, hogy hallanom kell a hangját. Ezt
nem beszélhetem meg vele egy gyors üzenetben.
-
Csak
személyesebben akartam – vallom be. – Már amennyire most ez lehetséges.
-
Értem
– nevetgél a vonal túlfelén, én pedig máris olvadozom tőle. Nem tudom, hogyan
csinálja, de azért ez egy kicsit ijesztő.
-
Szóval,
mit gondolsz? Áll még a mai randi? – kérdezem megjátszott lazasággal, de a
mondataim mögött embertelen feszültség lapul, amit csak remélek, hogy nem érez.
-
Miért
ne állna? – hitetlenkedik, olyan Marceles ártatlansággal. – Mikor találkozzunk?
-
Ha
olyan hat körül érted megyek, az jó?
-
Ez
pont olyan idétlenül hangzik, mint egy romantikus vígjátékban – kuncog a
fülembe, de a hangján azért érezni, hogy benne is ott lapul némi feszengés, és
a válasszal is megvárat egy kicsit. – Igen, jó lesz.
-
Ne
nevess – mosolygok szakadatlanul én is. Tényleg bénának érzem az egész
szituációt, de közben pedig azok a legendás pillangók felfalják a gyomromat. –
Csak készülj el hatra.
-
Mi
a terved? Mihez készüljek?
-
Csak
maradj Marcel, többre nincs szükség – búgom úgy a telefonomba, mintha már előre
repültünk volna az időben, ő mellettem állna, és én a bódító fürtjeibe hajolva
suttognék.
-
Rendben
– feleli egy kis szünet után, és a hangja is változik egy leheletnyit. Nem
tudom hová tenni, de mire rákérdezhetnék, már újra megszólal. – Akkor hatkor
várlak. A címet elküldöm. Legyen szép napod!
-
Várom
– de mire az idióta agyam ellenem fordulhatna, és hangosan is kimondanám, hogy
szép lesz, de az estém nyomába sem érhet, már leteszi.
Az üzenete nem várat sokat magára, én
pedig óriási mosollyal az arcomon fordulok be a mostanra már megtelt tanáriba,
hogy felkészüljek a következő órámra. Talán addigra már le tudom törölni ezt az
idióta vigyort a képemről.
Miután egy stresszes tinilány mintájára
estem darabjaimra a tükör előtt többször is az elmúlt néhány órában, míg az
indulást vártam, most olyan szorosan markolom a kormányt, mintha az tehetne
arról, hogy képtelen vagyok lenyugodni.
Nem hajtok túl gyorsan, ezt kihasználva
pedig további időt nyerek a piros lámpáknál, de még így is néhány perccel
korábban érek a megadott címre. Nem szállok ki egyből. Leállítom a motort,
veszek néhány nagyon mély lélegzetet, és szemügyre veszem a házat. Sokkal
nagyobb, mint ahol én felnőttem. És kinézetre pont olyan, mint azok a házak,
amiket a magazinokban mutogatnak. Hibátlan vakolat, világos színek, hófehér
ablakkeretek. Nincs kerítés, de a házat a járdától egy lehetetlenül zöld gyep
választja el. A bejárathoz vezető díszköveket pedig virágágyás keretezi.
Azt már tudom, hogy Marcel és Harry külön
nőttek fel, de azt nem is kérdeztem, hogy az anyjuk azóta újraházasodott, vagy
összeköltözött-e valakivel. Egyedül fenntartani ezt a házat nem lehet egyszerű
dolog.
Nem tudom, mit csináljak. Menjek oda, és
csengessek be, vagy várjak, és majd meglátja, hogy itt vagyok, aztán kijön
hozzám? A fenébe is, mióta lettem ekkora farok? Kiszállok a kocsiból, és a
bejárathoz kocogok. Gyorsan megnyomom a csengőt, és várom, hogy valami
történjen.
-
De
pontos vagy – mosolyog rám Marcel egyből, ahogy nyílik az ajtó.
-
Úgy
látom, te is kész voltál – húzom fel a szemöldököm, de csak elneveti magát,
bezárja maga után az ajtót, és gyorsan a kocsihoz siet. Mikor beülök mellé,
képtelen vagyok visszafogni magam. Alaposan végignézek rajta, ő pedig csak
zavarodottan félrenéz. Közelebb hajolok hozzá, és az arcára simítva a kezem
magam felé fordítom, hogy megcsókolhassam. Egy pillanatig látom rajta, hogy nem
számított erre, de amikor lágyan összeforrnak az ajkaink, nem ellenkezik.
Finoman viszonozza, engem pedig azonnal elönt a forróság. Annyira szeretném a
hajába csúsztatni az ujjaim, és a derekába markolva az ölembe húzni. Szinte
felperzsel ez a vágy belülről, de nem tehetem meg. Még nem. Sokkal
türelmesebbnek kell lennem, mint amennyi potenciált látok magamban ezen a
téren. Elhajolok tőle, és görcsös fájdalommal a hasamban nézem végig, ahogy
beharapva az ajkát a szemüvege felett pislog rám szerényen.
-
Tudom,
ez a randi végén lett volna esedékes, de nem bírtam addig – magyarázom,
miközben elindulunk a kiszemelt étterem felé. – És ne nézz így rám, mert akkor
felborítom az egész ütemtervet.
Önfeledten felnevet mellettem, én pedig
rásandítva mosolygok, mert már most tudom, hogy ez a nevetés többet fog érni
nekem minden kincsnél.
-
Szóval,
van ütemterved? – vigyorog tovább, és a rádióhoz nyúl, hogy zenét kapcsoljon.
Ahogy kinyújtja a kezét, felcsúszik az ingujja, és kikandikál egy kis részlet a
csuklóján lévő tetoválásból. A gondolatra, hogy talán hamarosan felfedezhetem
mindet, önkéntelenül végignyalom a szám.
-
Természetesen
nem csak elindultam veled a nagyvilágba – felelem a korábbi kérdésére rekedt
hangon, mert a képzeletem szülte csodás képek miatt kiszáradt a torkom.
-
Pedig
az is tud romantikus lenni.
-
Szóval
romantika párti vagy? – kérdem a fejem néhány másodperce felé fordítva, míg
lassítunk egy kereszteződésnél. Nincs messze az étterem, amit kinéztem
magunknak. Szándékosan egy olyan helyre akarom vinni, ahol még nem jártam
előtte senki mással. Azt akarom, hogy ez az emlék csak a miénk legyen.
-
Azt
hiszem – fordul felém ő is, és szelíden megigazítja a szemüvegét. Hogy én ezt
mennyire imádom! Hálát adok az égnek, hogy nem kontaktlencsét hord. Imádom a
szemüveg mögé rejtett kisfiús sármját. És külön jól áll neki, hogy mint egy
csodálatos festményt, amit egy letisztult keret közé feszítenek ki, csak azért,
hogy egy pillanatig se vonja el a figyelmet az alkotásról, a szemüvege
csodálatosan kiemeli a káprázatos szemeit. Felhívja rá a figyelmet, hogy van
itt valami, amit nem érdemes figyelmen kívül hagyni.
Harry szemei pontosan ugyanilyenek, és
mégis… Marcel tekintete valamiért ezerszer forróbban perzsel, amikor az
ölelésébe von.
-
Bár
szeretem a spontán dolgokat is – húzza fel az egyik vállát elgondolkodva. – Néha
sokkal izgalmasabban tud elsülni, mint a legrészletesebben megtervezett dolgok.
-
Ne
incselkedj velem – sandítok rá egy pillanatig, és látom azt a kaján mosolyt az
arcán, amivel bizonyítja, hogy igazam van. A vesztemet akarja, mégpedig minél
előbb.
Mire az étteremhez érünk, az egész napos
szorongásom kezd alábbhagyni, és egyre felszabadultabbnak érzem magam Marcel
mellett. Az pedig, hogy rajta is ezt látom, csak egy plusz örömfaktor a ma
estéhez.
-
Egy
kicsit zavarban vagyok – motyogja felém, miután a pincér az asztalunkhoz kísér
minket, és magunkra hagy egy-egy étlappal a kezünkben. – Azt hiszem, kicsit
alulöltöztem ehhez a helyhez.
-
Ugyan
– nyugtatom meg fel sem nézve a kezemben lévő bőrkötéses étlapból, és csak
akkor emelem rá a tekintetem, miután még másodpercekig magamon érzem a figyelmét.
– Remekül nézel ki. Bár szerintem te bármit felvehetsz. Mindenben tökéletesen
mutatnál.
-
Köszönöm
– mosolyodik el, és még egy kicsit állja a tekintetem, mielőtt felemeli a
kezében tartott menüt, hogy elrejtőzzön mögé. Felé nyúlok, és kiveszem a
kezéből. Értetlenül, összeráncolt szemöldökkel néz rám, miközben mindkét
étlapot becsukva az asztal szélére teszem.
-
Ne
bújj el előlem többé – súgom felé, ő pedig mintha zavarba jönne ettől, de nincs
ideje felelni, mert a pincérünk már meg is jelenik az oldalunkon.
-
Sikerült
választani? – teszi fel az udvarias kérdést, és kedvesen mosolyog ránk, annak
ellenére, hogy a látványunkból kiindulva valószínűleg pontosan érti, mi
történik itt.
-
Igen,
két steak lesz, az egyik közepesen átsütve, steak burgonyával és balzsamecetes
vegyes salátával. Te hogy szereted? – pillantok Marcelre, aki szó szerint
tátott szájjal nézi végig a jelenetet.
-
Csak
egy steak lesz – szólal meg, miután magához tér, és az állát is a helyére
teszi. – Én grillezett sajtot kérek, görög salátával, sok feta sajttal.
A szemem sarkából látom, hogy a pincér
elmosolyodik, miközben rögzíti a rendelésünk. A szemét áruló. Még elgondolkodom
azon a borravalón.
-
Inni
hozhatok valamit addig?
-
Egy
üveggel a legdrágább vörösborból – felelem gyorsan. Bólint és eltűnik
mellőlünk.
-
Nem
szereted, ha irányítanak? – fűzöm össze az ujjaimat és rátámasztom az állam.
-
Csak
bizonyos helyzetekben – súgja felém, mikor felemelkedik a székéről és közelebb
hajol hozzám. Elakad a lélegzetem a hirtelen közeledésétől és megfeszülök a
székben, várva, hogy mire készül. – A steaket viszont utálom. Kiszaladok a
mosdóba, bepúderezem az orrom.
-
Szemtelen
– nevetgélek, ahogy hatalmas vigyorral az arcán elsétál mellettem.
Mire visszaér, a bort már kihozták, és
felé emelem a félig teli poharam, amint újra szembe ül velem.
-
Örülök,
hogy itt vagyunk – vallom be őszintén.
-
Én
is, akármilyen sokáig is tartott rájönnöm, hogy ezt akarom – koccintja az enyémnek
a poharát, és úgy kortyol bele, hogy közben le sem veszi rólam a szemét.
-
A
lényeg, hogy rájöttél – kacsintok rá, és az asztal alatt finoman megérintem a
lábát.
-
Szereted
ezt a helyet? – néz közbe az elegáns étteremben. – Nagyon szép.
-
Soha
nem voltam még itt – vallom be, ő pedig fejcsóválva, értetlenül vigyorog. – Direkt
egy ismeretlen helyet kerestem a jól megszokott éttermek helyett.
-
Sikerült
– bólogat kedvesen, aztán az asztalra könyökölve rámnéz. – Milyen napod volt?
-
Nagyszerű
– felelem egyszerűen. Teljesen felszabadít a közelsége. – Mivel egész nap a mai
este lebegett a szemem előtt.
-
Ez
egy jól bevált szöveg? – mosolyog töretlenül, ezzel hozva a tudtomra, hogy ne
vegyem túl komolyan a szurkálódását.
-
Vicces
– döntöm oldalra a fejem és gondolkodás nélkül kezdek teljesen őszintén
beszélgetni az életemről. – Valójában nincsenek bevált szövegeim ilyen
szituációra. Számtalan örökzöldem van, ha valakit haza akarok vinni egy
buliból, de ez teljesen ismeretlen terep.
-
Mármint
a randizás?
-
Igen
– bólintok, és folytatom a történet kifejtését. – Liamen kívül nem igazán volt
komolyabb kapcsolatom, ugye. Nem is érdekelt soha. Nem éreztem a késztetést,
hogy elkötelezzem magam valaki mellett.
-
Akkor
ez azt jelenti, hogy ezt most sokkal komolyabban gondolod, mint általában,
amikor valakit haza akarsz vinni?
-
Persze
– vágom rá gondolkodás nélkül, és az asztal felett a keze után nyúlok. Egy
hangyányit sem érdekel, hogy ki látja, és mit gondol róla. – Te nem tartozol
azok közé, akiket haza akarok vinni. Mármint… Ezt most nagyon szarul
fogalmaztam meg.
-
Á,
dehogy! – legyint szórakozottan a másik kezével, de amit az ujjaimmal
simogatok, azt nem húzza el.
-
Te
nem olyan vagy, akit csak egyszer akarok hazavinni.
-
Igazad
van, így sokkal jobban hangzik – bólogat, de a tekintetét a helyiség, a kezeink
és a szemem közt járatja anélkül, hogy valahol is megállapodna.
-
Én
elég sokat beszéltem már magamról – váltok témát lágy hangon, de Marcel előbb
látja meg a közeledő pincért, kiszabadítja a kezét az ujjaim fogságából, és
kedves mosollyal fogadja a frissen elkészült rendelésünk.
Miután a pincér visszavonult, és jó
étvágyat kívánva nekiláttunk a vacsoránknak, nem hagyom magam. Szeretnék minél
többet megtudni Marcelről. A múltjáról, a jelenéről, és arról a jövőről, amit
szeretne magának. Tudok információ morzsákat, de messze nem annyit, amennyit
szeretnék.
-
Szóval
te mestere vagy a randiknak?
-
Én?
– hitetlenkedik, aztán jóízűen kortyol egyet a borából, én pedig töltök még
neki, miközben a válaszra várok. – Nem. Mondtam már, nem falom a pasikat, és
nem is terveztem, hogy a közeljövőben randizni fogok.
-
Az
ember ezt nem is tervezheti meg.
-
Gondolom
nem – rántja meg a vállát, és a szájába vesz egy falatot a grillsajtból. – De
én világéletemben azt gondoltam, hogy a terveim szerint fogom leélni az életem.
És akkoriban volt is valaki, akivel úgy gondoltam, hogy ez talán lehetséges
lenne. Csak aztán egy nap…
A mozdulatai megállnak a tányérja felett,
és mintha elmerülne az emlékeiben. A szeme sarkában megjelenő apró ráncokból
viszont arra következtetek, hogy nem túl kellemes emlékképek ezek.
-
Egy
nap…? – sürgetem meg a válasszal, mert nagyon érdekel, hogy mi történt. Miért
változott meg minden.
-
Rájöttem,
hogy egy idióta voltam, amiért azt hittem, hogy megtervezhetem, kivel fogom
leélni az életem, miközben az a valaki még a létezésemről sem tudott – darálja
el gyorsan. A falatokat egyforma ütemben szúrja a villájára, emeli a szájához,
majd vesz fel egy újabb adagot.
-
Az
a valaki visszautasított később?
Nagyon óvatosan teszem fel a kérdést, mert
nem akarok túl érzékeny pontokat érinteni, de a reakcióiból arra következtetek,
hogy már el is basztam ezt a próbálkozást.
-
Fogalmazzunk
úgy, hogy nem kért belőlem annyit, amennyire én vágytam belőle – fejezi be a
történetet, én pedig nagyon megsajnálom ezért.
-
Nem
hinném, hogy idióta lennél – nézek rá, és elkapom az ő pillantását is. – Inkább
az a fickó nem normális, aki hagyta, hogy kisétálj az életéből.
Frusztráltan felnevet, és kényelmetlenül
fészkelődik egy kicsit a székén, mielőtt az utolsó falatokat is elpusztítaná a
tányérjáról.
-
Liam
keresett azóta? – néz fel rám, miközben illedelmesen, és nem mellesleg rohadt
szexin megtörli a száját a szalvétával.
-
Nem
– csóválom meg a fejem, és én is legyűröm az utolsó néhány falatot, amivel
lemaradtam Marcel mögött. – Valószínűleg csak enyhíteni akarta a rátörő
magányt, amikor rájött, hogy nincs mellette valaki állandóan.
-
Helyes
– motyogja az orra alatt, miközben kiissza a poharát. Nem felelek, csak egy
jóleső érzés uralja a testem attól a tudattól, hogy örül, amiért Liam lekopott.
-
Milyen
volt a sajt? – bökök a fejemmel az üres tányér felé.
-
Isteni
– feleli színpadiasan, és ő is a tányéromra pillant. – És a nyers hús?
-
Hasonlóan,
de mi a bajod a steakkel? Az hogy nyers?
-
Nem
kizárólag az – gondolkodik el egy kicsit, aztán rám mosolyog. Ha ma még sokszor
ajándékoz meg ezzel, akkor tuti, hogy anélkül fogok előbb-utóbb a gatyámba
élvezni, hogy egyáltalán hozzám érne. – Inkább az európai kajákat csípem.
Amerika nekem túl… nehéz.
-
Nehéz…
– vigyorgok rá idétlenül, aztán intek a pincérnek, aki pont felénk nézett.
-
Hozhatok
még valamit?
-
A
számlát – bólintok felé. Marcel a farzsebében kezd kotorászni, én pedig
értetlenül nézek rá, amikor előhalássza a pénztárcáját. – Mit szeretnél?
-
Kifizetem
a részem – feleli nemes egyszerűséggel.
-
Inkább
menj, és púderezd be az orrod.
-
Nagyon
vicces – forgatja meg a szemét, de még mindig nem teszi el azt a nyomorult
bukszát.
-
Komolyan
mondtam, én hoztalak el, én is fizetek. Majd legközelebb, ha te választasz
helyet, fizethetsz is, rendben?
-
Na
jó – egyezik bele néhány másodpercnyi farkasszem után, és elteszi végre a
pénzét. – De nincs kifogás. Szavadon foglak.
-
Úgy
legyen.
-
Akkor
tényleg kimegyek a mosdóba. De most csak megigazítom a rúzsom – magyarázza
dallamosan, és ahogy elhaladna mellettem, lehajol hozzám, és az orrával a
fülemhez ér. – Adj neki borravalót is.
Biztos, hogy szándékosan csinálja. Olyan
hétköznapi információkat tud közölni a lehető legérzékibb módon, hogy azzal
végtelenül kicsinál. Ahogy a lehelete a nyakamat cirógatja, még a farkam is
megmozdul a nadrágomban. Nagy szerencse, hogy éppen ülök. Ő pedig, mint aki jól
végezte dolgát, kuncogva ellibeg a mosdóig.
Tetemes borravalóval megtoldott összeget
csúsztatok a kis bőrkötéses számlatartóba, aztán Marcellel az oldalamon
kiballagunk a hűvös esti levegőre.
-
Sétálunk?
– nézek rá, miközben az ingujját igazgatja. Feltűrte a mosdóban most pedig a
könyökéig elém tárulnak a tetoválásai. A jobb keze teljesen tiszta, de a bal
karján rengeteg kisebb-nagyobb mintát fedett fel előttem.
-
Persze
– válaszol, és követ abba az irányba, amerre elindultam.
Nem tudom levenni a szemem az alkarjáról.
Van, amit a sötétben nem is tudok pontosan kivenni. Apró és nagyobb minták. Ha
majd fel tudom térképezni az összeset, akkor kifaggatom a jelentésükről is.
-
Zavarna
ha rágyújtanék? – kérdezem puszta udvariasságból, de már a számba is veszek egy
szálat, hogy meggyújtsam, mire ő elkapja a csuklóm, hogy megállítson. Maga felé
fordít, kiveszi a számból és mámoros szemekkel néz le rám.
-
Igen.
Nem a nikotin ízét akarom érezni – ragadja meg az inggallérom, és olyan forró
csókba ránt, hogy szinte azonnal felforr a vérem. Még azért sem tudok rá
haragudni, hogy elhajította a cigimet, amiért egyébként korábban akár ölni is
tudtam volna. Ha kell, mindet odaadom. Szórd egyenként a folyóba, az sem
érdekel, csak soha ne ereszd el a szám! Végre összeszedem magam annyira, hogy
meg tudjak mozdulni. A derekára simítom a kezem, és közelebb húzom magamhoz,
hogy fürödhessek a testéből kiáramló forróságban. Ő volt, aki elkezdte a
játékot, de az irányítást ismételten az én kezembe adta. Hagyja, hogy
végignyaljam az ajkait, és finoman közéjük férkőzzek, szelíden táncba hívva a
nyelvét.
Szinte teljesen elengedte magát, és egész
testével az enyémnek dől. Tökéletesen érzem, hogy őt ugyanaz a kínzó vágy
uralja mint engem, de ötletem sincs, hogyan kellene felhoznom a “bújjunk el a
világ elől a lakásomban” tervemet.
Mikor a csókunk már kezd sokkal
kétségbeesettebb lenni, mint amit kezelni tudok ebben a helyzetünkben, finoman
az arcára csúsztatom a tenyerem, és eltolom magamtól. Mekkora fasz vagyok. Ezt
a csókot soha nem kellett volna abbahagynom. Azt kívántam, soha ne legyen vége,
és mégis én szakítom meg…
-
Marcel
– lehelem a hűvös éjszakába, ő pedig lehunyt szemmel, lihegve dönti a homlokát
az enyémnek. – Kezd nagyon melegem lenni.
-
Neked
is? – kapkodja a levegőt, és nem tudom, hogy csak a csóktól fáradt így ki, vagy
próbálja kordában tartani a bennem dúló hurrikán párját, ami az ő testében is
kavarog.
-
Mit
szólnál, ha séta helyett inkább kocsikáznánk egy kicsit? – suttogom az apró
csókok közben, amikkel a nyakát, és az álla vonalát halmozom el. – Van fagyi a
hűtőmben túlmelegedésre.
Nem felel egyből, a gyomrom pedig görcsbe
rándul a hallgatásától. A csókjaim áradatától viszont továbbra sem kímélem, és
amikor a fogaim közé veszem a nyakán feszülő izzadt bőrt, egy apró, de kurvára
izgató nyögéssel jutalmaz meg.
-
Oké
– morogja szinte artikulálatlanul, és én összeátkozom magam, amiért nem csak a
lakásomtól pár méterre lévő pizzériába vittem. Mennyivel könnyebb lenne most.
Nem kellene vezetnem ebben az állapotban. Csak remélni merem, hogy nem fogom
kinyírni magunkat.
Csikorgó kerekekkel indulok el, ő pedig
ahelyett, hogy meggondolná magát, csak felnevet a hevességemen. A váltóról a
kezem nem a kormányra tér vissza, hanem óvatos mozdulattal a combjára ejtem.
Nagy levegőt szív be, és az ülésnek feszül, amikor megérzi az ujjaim
szorítását. Becsukja a szemeit, és a nagy sebességtől hangosan bőgő motor
mellett is hallom a halk morgásokat, amikkel végigkíséri az ujjaim le a
térdéhez, és lassan fel, egészen a combhajlatához.
Amikor utoljára nekiestem egy autóban,
akkor gyakorlatilag kihajított onnan, és közölte, hogy ne keressem, míg el nem
dönti, hogy akar-e hallani rólam még a jövőben. Mintha azt a Marcelt
megbűvölték volna, és most úgy kaptam vissza, hogy minden érintésem után
sóvárog. Minden csókomra élénken reagál az összes porcikája. Az egész egy
varázslatra emlékeztet. Valaki szerelmi bájitallal itatta meg? Nem értem mi
történt, de nem is akarom kutatni a miérteket, csak élvezni ezt az ajándékot,
amit kaptam.
Amikor a kormányzás miatt kénytelen vagyok
elvenni róla a kezem, kissé sértődötten nyitja ki a szemét, és sandít rám
oldalra. Ám a kezdeti hisztin túllendülve, most ő nyúl át az én térfelemre, és
a nyakamtól egészen a hasamig végigcirógatja a felsőtestem. Ezzel egy kicsit
sem segít a már most is túlpörgött kétségbeesett vágyamon, viszont még
erősebben kezdem nyomni a gázpedált. Adja az ég, hogy ne állítsanak meg, amikor
már csak egy utcányira vagyok a céltól.
-
Gyere
– nyögöm, amikor lefékezek a ház előtt, és szinte kiugrom az ülésből. Becsapja
maga mögött az ajtót, és szalad utánam a kapuig, fel a lépcsőn, és már csak a
lift előtt állunk újra szembe egymással.
Néhány másodpercig csak járatom a
tekintetem a szemei és a szája közt, aztán nekinyomom a liftajtónak és egy
fokkal szenvedélyesebben szedem szét az ajkait, mint az étterem előtt tettem. A
számba sóhajtozik, és a hajamba túr, én pedig gyorsan az ingébe kapaszkodva
mentem meg, amikor nyílni kezd mögötte az ajtó. Nem eresztem el. Arra
kényszerítem, hogy be kelljen hátrálnia a felvonóba, és miután oda sem nézve
megnyomtam a gombot, mosolyogva állja a szája ellen indított ostromom.
Ezekben a percekben úgy érzem, képtelen
lennék valaha is elereszteni őt. Ölelném és csókolnám, amíg csak bírom.
Eddig a pillanatig mindkét kezemmel a
válla fölött támaszkodtam a lift falának, de most a vállára szorítok és lassan
simogatom végig a mellkasát, aztán a hasfalát. Az ujjaim alatt érzem, ahogy
megfeszülnek az izmai az érintésem nyomán. A dereka után lassan a fenekére
csúsztatom mindkét tenyerem, és míg egy kicsit megszorítom, egyben magamhoz is
közelebb kényszerítem. Ha ez még lehetséges egyáltalán. Bassza meg, olyan
tökéletes. Épp ahogy elképzeltem. Vagy még annál is jobb. Olyan édes, és hála a
mély hangjának, érzéki sóhajokat csikar ki belőle minden mozdulatom, hogy legszívesebben
felfalnám.
Amikor nyílik az ajtó, az ujjai közé fűzöm
a sajátom, és magam után húzom. Megszorítja a kezem, és engedelmesen követ. Egy
örökkévalóságnak tűnik, amíg sikerül kinyitnom az ajtót, miközben ő kajánul
vigyorog mellettem a szeremcsétlenkedésemen.
-
Jól
szórakozol? – nézek fel rá, és a mellkasán az ingébe markolva lököm be magam
előtt a lakásba.
-
Végtelenül
– nevetgél, és a kezemhez kapva maga után húz. Nekem nem kell kétszer mondani,
az ajkaira tapadva ugyanott folytatjuk, ahol a liftben abbamaradt. Lassan
kihúzkodom az ingét a szűk kis farmerjából, miközben beljebb taszigálom a
szobába.
Nem volt tervben. Magamat is meglepem
vele, mikor a szájába nyögök a forró és selymes bőre tapintásától. Olyan mint a
kasmír. Meleg és tökéletes. Teljesen hibátlan. Az érintése felkelti bennem a
vágyat, hogy ne csak az ujjaimmal érezzem, hanem az ajkaimmal és a nyelvemmel
is. Minden létező módon meg akarom örökíteni az érzékeim számára. Hogy éjjel,
akár egy rémálomból riadva felidézhessem, hogy megnyugtasson.
A szájáról a nyakára vándorolnak a
csókjaim, és épp arra készülnék, hogy letérdelve előtte felfedhessem, ami az
ing alatt van, elkezdve a fejben már kigondolt játékom, amikor az állam alá
nyúl, és felemeli a fejem.
-
Hol
a beígért fagyim? – mosolyog megjátszott ártatlansággal, aztán a konyhám felé
veszi az irányt. Muszáj egy lélegzetvételnyi időre eltátanom a szám, hogy
felfogjam, mit művelt most velem. A rohadt életbe, azt hiszem van még mit
tanulnom Marcelről. A valódi, kendőzetlen Marcelről. A fejemet rázva
elmosolyodom, és a nyomába eredek, csak hogy megmutassam neki, én sem vagyok az
a simán sárbatiporható természet.
-
Mi
lenne, ha a fagyira jutalomként tekintenénk? – kapom el a derekát és most a
hasánál férkőzök az ing alá.
-
Azt
akarod mondani, hogy egy nagyon rossz ember vagy, és édességgel csábítottál a
lakásodba, miközben...? – húzza el a mondat végét színpadiasan és megjátszott
kétségbeeséssel próbál, vagy inkább kicsit sem próbál, kiszabadulni a
karjaimból.
-
Mit
tennél akkor? – csókolok a nyakába, amitől a szemem láttára lesz libabőrös.
-
Tulajdonképpen
magasabb, és ki tudja, talán erősebb is vagyok nálad. Főleg vészhelyzetben.
Akkor az ember csodákra képes – motyogja elveszve a simogatásomban. Továbbra is
a háta mögött állva karolom át, és fél kezemmel a hasát cirógatom, míg a
másikkal óvatosan megpróbálom jobb híján alulról kezdve kiiktatni a gombokat.
Talán a harmadikig juthatok el, amikor egy következő lépcsőre koncentrálva
finoman, de érezhetően a hátsójához szorítom az ennyitől is tökéletes
erekciómat. A válasza egy olyan nyögés, amit talán egy kezdetleges orgazmussal
is össze lehetne keverni, és hátrabillenti a fejét a vállamra. Ezzel sikerül
annyira felbátorítania, hogy szabadon útjára engedjem a hasán lefelé szánkázó
tenyerem.
-
Mit
tervezel, Lou? – pillant le a kezemre, ami már félig a nadrágjába csúszott.
Mint az iskolás fiú, akire rászólt a tanár bácsi, úgy húzom el az ujjaimat.
De hé, itt én vagyok a tanár bácsi…!
Ideges kuncogásba kezdek, ahogy szorosan a
testére tapadva megkerülöm, aztán felnézek az arcára, és mivel ő csak kedvesen
mosolyog rám, abbahagyom az idióta vihogást.
-
Lehetek
őszinte, Marcel? Baromira nem tudom, mit csinálok. Össze vagyok zavarodva, mert
nagyon keményen harcol bennem a kisördög és a kisangyal. Egyfolytában
mondogatom magamnak, hogy én ezt komolyan gondolom, és épp ezért időt kell adni
a dolognak, nem pedig fejest ugrani a mélyvízbe. Másrészről viszont fizikailag
képtelen vagyok távol tartani magam tőled. Kívánlak, és beledöglök, ha nem
leszel perceken belül az enyém. Most ilyenkor mit kell tenni?
Hátrébb húzódik egy hangyányit, aztán
nevetve megragadja az arcom, két tenyere közé szorítja, úgy ad egy vidám csókot
-
Találkozunk
holnap?
Tágra nyílt szemekkel meredek rá,
megszólalni sem bírok.
-
Holnap?
– cincogom.
-
Igen,
holnap – bólint határozottan.
-
Holnap…
– tátogom. Szerintem hang nélkül. Nem mozdulok, mert ha véletlenül
előrelendülnének a kezeim, akkor nyakamat rá, hogy önálló életre kelnének, és
letépnék a ruháját. – Fagyi… – próbálkozok még utoljára, mert belegondolnom is
fáj, hogy minden jel szerint arra készül, hogy haza induljon.
-
Holnap.
Fagyi. Találkozzunk egy fagyizóban, ha végeztél! – csak állok, mint egy fasz,
és bólintok, mert nehéz napirendre térnem afelett, hogy Marcel gyakorlatilag
elég keményen átvette a gyeplőt. – Hívlak – búgja, és odahajol egy utolsó
puszira, mielőtt kifordul az ajtómon.
Csak pislogok a kiürült szobára, és még
mindig kell egy kis idő, azt hiszem, amíg eljut az agyamig, hogy komolyan fogta
magát, és mosolyogva a szemmel látható kanosságomon, magamra hagyott holnapig.
-
Egy
dög… – rázom meg a fejem, és felnevetek, ahogy visszapörgetem az elmúlt percek
eseményeit a fejemben. Haragudni semmiképpen nem tudok rá, és különösebb okom
sincs ilyet tenni. Ő csak megtette nekem azt, amire én képtelen voltam.
Valójában még hálás is vagyok érte, hogy ezek szerint értette, hogy ha marad,
akkor nem tudok felelősséget vállalni a tetteimért.
És most? Most pontosan ott tartok, ahol
tegnap ilyenkor. Úgy várom a holnapot, mint a messiást, de a hívását még talán
annál is jobban. De nem… Ez az este ezerszer jobb, mint a tegnapi. Ma sokkal
nagyobb mosollyal a képemen fogok elaludni.
Sziasztok!
VálaszTörlésImadtam, de rogton elalszom ugyh holnal irok!
Puszi, D.
Na sziasztoook! :)
TörlésMar nagyon-nagyon vartalak vissza titeket! Elnezest h ha a chatben valaszoltatok, en viszont nem, de nagyon ritkan tolti be nekem, nem tudom mi lehet a baj. :/ Egyebkent teljesen megertelek titeket, es koszonom nektek h munka mellett meg igy is csinaljatok ezt! <3
Mit is mondhatnek...? IMADTAM, de ezt mar hajnalban is leirtam. :D
Zayn, meg mindig kedvenc, ahogyan Niall is. ;) <3
Lout es Marcellt megennem legszivesebben olyan edesek! <3
Harry pedig... egyre nehezebben birja csinalni ezt a kettos dolgot, es felek h ha kiderul az igazsag az mind a kettot padlora vagja... Lout egeszen biztosan, de Harry sem fogja jobban erezni magat szerintem... :(
Van egy erzesem h a tetovalasok fogjak lebuktatni Harryt. :’D Ne kerdezzetek, nem tudom miert, csak mikozben olvastam ez jutott eszembe... Hiszen azt nem tudja magarol leszedni, akar veletlenul is kilatszodhat...
A 18-as resz... Hat mar kezdtem orulni h legalabb egy kis kezi/szaj munkat kapnak egymastol a dragak, de neeeem... Huzzatok az agyunkat (meg az oveket is :D) Ahogy Lou mondta: egy dog(ok) vagytok :D Persze jo ertelemben! :)
Nagyon-nagyon varom a kovi reszt, kerlek mondjatok h arra azert nem kell majd ennyit varni! *kiskutyaszemek*
[Egyebkent, Carmen, csak megsugom h annyira voltak csak elvonasi tuneteim h ujraolvastam az osszes sztoridat a blogon, mig vartam az uj reszre! :’D Remelem ezt dicseretnek veszed es nem ugy h elvetemult vagyok, de hat ami jo, az tobbszori ujraolvasas utan is jo, es miert is vonnam meg magamtol, nem? ;)]
Koszonom nektek az ujabb fantasztikus reszt, varlak titeket! <3
Puszi, D.
Szia!
TörlésImádjuk csinálni, úgyhogy ha lefordulunk a székről, sokszor akkor is leülünk írni........ :D
A tetoválásokról még lesz szó. Buktató lehet, bizony :)
Ennyit remélhetőleg nem kell várni rá. Dee ígérni már semmit sem merek, egyelőre ott tart a dolog, hogy én kb az 1/3-át megírtam a Harry résznek. Azaz a teljes fejezet 1/6-a van kész.. :/
Jujj, persze, hogy dicséretnek veszem, nagyon nagy dicséretnek! Bár nem vagyok mindenre olyan büszke már, mint kellene, és több sztorinál eszembe jutott, hogy átírogatom, azért örülök neki, ha még ennyi idő után is elolvassa valaki őket :))
Köszi, hogy mindig írsz! És nem tűnök el (nagyon), ígérem! Puszi!
Sziasztok! Szerintem már a Drive-on hagyott hozzászólásaimból is átjött, hogy mennyire rápörögtem erre a részre :D De jó volt, hogy össze-vissza dúltak az érzelmek! Imádtam ;) Vicces, hogy egyszer Lou hajtja haza "Marcelt", aztán meg Marcel lép le csak úgy :D Vajon meddig bírják még ezt a huzavonát? (remélhetőleg már nem sokáig :D) Köszönöm, hogy olvashatom, javíthatom, mert élmény, tényleg. Puszi :)
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönjük szépen! A javítást is, a kommenteket is, meg a rápörgést is :D Mi is rá vagyunk pörögve, még mindig, csak lenne 30 órás egy nap.... :P
Oké, értettem, pornót kell írnom. Ezt már nem úszom meg sokáig :D
Pusssz!
Jó volt. Várom a folytatást!😍😍
VálaszTörlésKöszönjük szépen. Igyekszünk. Kicsit jobban, mint mostanában... :D
TörlésUhhhmmmm!! Ez több is mint jó!!! Annyira annyira annyira jók vagytok együtt!!! Siessetek nagyon a folytatással!!! Mi lesz velük?? Mikor fog kiderülni ez az egész?? Gyorsan!! ����
VálaszTörlésKöszi! :) Nem válaszolok a kérdésekre, jó? Inkább írok.. ;D
TörlésÉdes istenem! Végre!
VálaszTörlésSziasztok, és most nincs is többre időm csak annyi, hogy irtó jó rész lett! ❤️
Gondoltam én, hogy az igazi énje Harrynak inkább Marcell.
Egy kicsit rossz volt a vivódásáról olvasni. De amikor Marcell volt az meg egy kicsit furcsa volt nekem.
Túl határozottnak tűnt a sok tépelődés után. Tuti minden rendben vele?
Imádom Lout is! Jajj mindenkit imádok. 😁😁
Szuperül megírtátok! Nem baj, hogy sokára.... Annál nagyobb az öröm ☺
Pussz 😘
Szia!
TörlésKöszönjük szépen!
Harry igazi énje Marcel, Marcel igazi énje pedig Harry.. már ő sem tudja követni :D Túl határozott volt? Tudjuk be a fél üveg bornak, amit a vacsora közben elszopogatott, hogy túlságosan átlátszott Harry az álruhán ;)
Köszönjük a kedves szavakat! Puszi!
Harry’s POV: Hát ide nem kakaó kell....IDE egy whisky!!!!
VálaszTörlésEz kész, teljes tudathasadás és szív....Gollam VS Szméagol.
Csak a drágaságom ne veszzen el!
Na kis környezetismeret tanulás után ismételten itt! :)
VálaszTörlésHarry's POV-ról tartom amit írtam.....kieg.
Tuti, hogy Z szerelmes H-ba!!!!
Olyan izgi úgy komit írni, hogy nem olvastam még a folytatást, de már megvan....
Egy csomó kérdésemre választ kaptam Harryről. Jöhet a MaHA 2.0 -ás verzió!
Már az Ő szeme is hunyorog és kezd derengeni.
A poénokat továbbra is csípem.
Úgy hallottam hiányszakma a kamionsoffőr is!!! Lehet én is beállok, de csak ha Harry sétál az út szélén!
Na jó a viccet félretéve, briliáns szemléltető eszközt találtatok!
Imádom azt a húzást is, hogy sutyiban háziasítjátok Harryt! XDDD
De határozottan tetszik, tudom ez eddig is ott volt, csak most játszik Vezúvosat! XDDD Hát hajrá, itt is akad egy Pompeii ami újraszületésre van ítélve!
Lou's POV:
No comment.....majd nem No Control!!! XDDD
(Bocs tudom, te, ti, nem annyira vagytok otthon 1D számokban. A lényeg, hogy "ízzel a szájában, csőre töltve kell fel mellette....meg egyéb nyalánkságok....és plusz pont Lou írta a "mélyen" szántó dalszöveget! XDDD) Jó ez a végére igaz. :S
ÉSSSSSSS.....
HATALMAS élvezettel konstatálom, hogy megkezdődött a "BEKÖLTÖZÉS" az új lakásba!!!!♥♥♥
Millió csók és imádás és persze.....szercsi van <3<3<3
Köszönöm az érzelmi hullámvasutazást! (hányinger mentesen)XDD
Azt nem tudom mit adok ha végre lekerülnek a ruhák és előkerülnek az igen túlfűtött terráriumból az anakondák?!?! :S:S XDDDD
U.i.1000000...6: Mond, hogy az a fél másodpercre gondatlanságból felvillanó tetkó csak egy kellemes katalizátor lesz??? PLS!!!!! Nem élem túl ha a ruha lekerül és MaHa 2.0 balra el.....szívek pedig hangos, fülsértő robajjal 1000 db-ra törnek.....PLS!!!!!
Tökéletesen vágjuk a No control szövegét ;D Meg még néhányat. De igaz, nem tudjuk az összeset. Csak a Larry szempontból lényegeseket. Meg még néhány fülbemászóbb darabot.
TörlésAnakonda poén.. kösziii.. elképzeltem a terráriumot XD
Z nem szerelmes. Tényleg nem. :D
Kamiontvezetni pedig elmennénk páran azt hiszem........ :)
Na, asszem kivégeztelek. Puszi a 10 oldalnyi kommentedért! (Vagy van még, amire nem válaszoltam? :D)