Ez most egy nagyon kellemes meglepetés, ugye? Hogy egy hónap se telt el, és megírtunk egy újabb 30+ oldalas fejezetet, én is alig hiszem el.
Írjátok meg, mit gondoltok róla! Vagy csak annyit, hogy elolvastátok, és még akartok belőle! ;)
Puszik!
11. fejezet
Harry’s
POV
Ész nélkül rohanok le a lépcsőn. Muszáj
minél hamarabb a lehető legtávolabbra kerülnöm Louis lakásától, mert félő, hogy
meggondolom magam, és rátöröm az ajtót. Érzem, hogy a közelségére teljesen kifordultam
magamból. Pontosabban kifordultam Marcelből… azon már túl vagyok, hogy a jó
öreg Harryből kifordultam. De egyre többször vagyok túl puhány Harrynek, és túl
határozott Marcelnek. Hol a kék és a piros közt a vonal? Egyre lilább minden…
vagy csak a rózsaszín köd teszi, hogy elmosódnak a határok? Tényleg
beleszerettem? Abba, akibe a legkevésbé kellett volna? Mintha már se Harry, se
Marcel nem létezne. Köddé váltam. Csak egy kiszámíthatatlan bábu van a
helyemen, aminek a madzagjait azt sem tudom, ki húzgálja felülről.
Menekülök, hogy ne törjön ki belőlem az
állati ösztön, próbálom szégyellni magam érte, de közben pontosan tudom, hogy ő
is ugyanígy érez. A csalódottság leírhatatlan volt a szemében, amikor – gyakorlatilag
tekintet nélkül az ő véleményére – tudattam vele, hogy az estének itt vége van.
És bár mindketten legszívesebben szabadon engedtük volna a vadállatot, ez, hogy
elfutottam, most mindkettőnk érdeke. Nem eshetünk egymásnak úgy, mintha semmit
sem jelentene nekünk a másik, és csak a puszta élvezetet hajszolnánk. Azt
hiszem, azt ő is, én is, játszottuk már elégszer. Ennek most másról kell
szólnia. Nem tudom, hogy fogom kivitelezni anélkül, hogy minden alkalommal,
amikor kezd forrósodni a helyzet megszöknék, de azon leszek, hogy másról
szóljon, mert én már biztos vagyok abban, hogy – bár néha helyrehozhatatlannak
érzem azt a sok mindent, amit eltörtem – mindenestül akarom őt. És hiszek
abban, hogy ő is éppen ezért küldött el engem, amikor előző éjszaka eljöttem
hozzá, hogy szépíthetjük akárhogyan, de gyakorlatilag felajánlkozzak neki. Úgy,
ahogy sosem szoktam. Hogy most az egyszer ne elvegyek valamit, hanem inkább
adjak. Magamat. És mégsem hagyta. Pedig sejtelme sincs arról, hogy nem is
teljesen magamat adtam volna. Nekem viszont egyre inkább van merszem azt
érezni, hogy ez vagyok én, hogy ő tesz azzá, akivé nélküle féltem válni. A
bosszúvágy szépen lassan átalakult bennem. Mélyen magamba nézve rá kellett
jönnöm, hogy már nem arra vágyom, hogy megfizessek minden szenvedéssel töltött
percért, inkább arra, hogy szívből tegye jóvá azt, hogy akkor úgy magamra
hagyott.
Ha nem akarok menekülni minden
találkozásunkkor saját magam elől, első lépésként el kell felejtem az alkoholt
a közelében. Néhány pohár bor, és előtör belőlem a már túlságosan begyakorolt,
irányító Harry szerep. Hiába érzem egyre kevésbé magaménak mellette, mégis
elő-előbukkan. Ha egy kicsivel tovább tart az italozás, mit csinálok? Kiadom
magam teljesen, könyörtelenül megragadom, és megerőszakolom?
Nagyot sóhajtok az utolsó lépcsőfokokat is
kivégezve. Nem elég, hogy alapból is furcsa ezekkel az ismeretlen érzésekkel
huszonegy évesen szembesülnöm, amiért gyakorlatilag ő az első fiú, akivel
randizok, még mellé jön ez a kicseszett “ki
vagyok én?” dilemma is.
Amikor az utcára érve kotorászni kezdenék
a zsebemben a kocsikulcs után, akkor kezd tisztulni a kép, és jövök rá, hogy
azt bizony hiába keresem. Téblábolok egy darabig, de gyorsan útnak indulok,
mielőtt a józan eszemet elhallgattatva visszarohannék Louis-hoz egy fuvarért.
Mert abból minden lenne, csak fuvar nem… Szemüveg és hajgumi a táskába, az
inget pedig egy kicsit még lazábbra veszem – csak a biztonság kedvéért, mert
magyarázkodni végképp semmi kedvem most, bárkivel is futok esetleg össze az
úton –, és már kanyarodok is az éjszakai járat irányába.
Ahogy a buszmegálló irányába sétálok,
egyszercsak egy ismerős kocsi jön szembe az úton. Azonnal felismerem, amint
felkapom a fejem a dübörgő basszusra. Egy pillanatra lassít, talán
elgondolkodik a sofőr azon, hogy meg is áll, de végül mégis továbbhajt. Nagyot
nyelek, és fejcsóválva tovább indulok. Nem tudok egyszerre két ilyen horderejű
kapcsolati problémát kezelni. Sosem voltam jó ebben. Megjátszani magam nem esik
nehezemre, de ha valaki számít nekem, sosem tudtam, mikor mit kellene tennem. Ebbe
a Louis-dologba is csaknem beletörik a bicskám, erre még itt van Zayn is… A
haverom. Ő állt a legközelebb ahhoz, hogy a barátomnak nevezzem. És most ő is
csak szó nélkül elhajt, ha meglát.
Pedig nagy szükségem lenne most egy
barátra, talán nagyobb, mint valaha, és ez nem olyasvalami, amit az ember
bárhonnan leakaszt. Még csak két nap telt el, valószínűleg időt kellene még
adnom, hogy eméssze a hiányomat, nekem mégis azon jár az eszem, hogy nem haza
megyek, hanem inkább hozzá, és csövezek a műhelyében, amíg a ma estére
tervezett ereszd el a hajam után haza nem esik. És amilyen önfejű vagyok,
csakhamar nem csupán az eszem, de a lábaim is kezdenek “azon járni”. Szinte
észrevétlenül váltanak irányt, és lépnek fel a másik irányba közlekedő buszra.
A csomón, ami a házunk kulcsait rejti, ott
lapul az is, ami Zayn műhelyének a bejáratát nyitja. Ám ahelyett, hogy
bemennék, csak lekuporodok az udvaron a nagy fa tövébe, és a cipőm mellé ejtem
a karton sört, amit engesztelésül vettem a sarki kisboltban. Sokáig nem bontok
magamnak belőle, de ahogy próbálok megfelelő bocsánatkérést kidolgozni a
fejemben, ám nem jutok semmire, mégis egy doboz után nyúlok, hátha az agyam
eltompítása valamelyest segít a nagy feladat megoldásában.
Meglep, amikor a vártnál korábban ismerős
cipők állnak meg az enyémek előtt. Azt gondoltam, fél éjszaka várnom kell rá.
Ezek szerint még a partizástól meg az idegen nők hajkurászásától is elvette a
kedvét az, hogy meglátott az utcán?
-
Mit
akarsz itt? – dörmögi. Mondhatnám, hogy barátságtalanul, de valójában sokkal
inkább a csalódottságot érzem még mindig benne.
-
Azt
mondtad, ha észheztértem, szóba állsz velem újra – kezdem halkan, a cipője
orrára szegezve a tekintetem. – Ha azt mondom, igazad volt, talán tényleg
beleestem, és kezdenek olyan dolgok járni a fejemben, hogy legszívesebben
elcserélném az életemet Marcelével… az észheztérésnek számít, vagy csak még
őrültebbnek gondolsz? – húzom el a szám, és a karton sör maradékából felé
nyújtok egy dobozzal.
Néhány pillanatig hezitál, de végül
szótlanul érte nyúl, és leül mellém.
-
Ezt
elbasztad… – húzza meg az italt, de nem néz felém, csak maga elé mered.
-
Azzal,
hogy beleestem? – tudakolom kíváncsian. Mintha nem lennék én is épp eléggé
tisztában vele.
-
Nem
– rázza meg hevesen a fejét, és végre rám néz. – Azzal, hogy pofátlanul
hazudtál neki, szemétkedtél vele, elég kegyetlen módon átvered, és így a
meglévő esélyeidet is a kukába dobod a boldogan éltek míg meg nem haltak
befejezésre.
-
Mit
csináljak? Már nem állhatok elé az igazsággal… – nyelek egy nagyot.
-
Hazugságra
akarsz mindent építeni? – húzza fel a szemöldökét. – Ideiglenesen a tiéd lehet,
amíg vakon hisz neked, de a hazugságok mindig felszínre kerülnek előbb vagy
utóbb. És akkor végleg baszhatod. Ha nem te mondod el, hanem mástól tudja meg,
hogy Marcel valójában nem is létezik, soha többé nem fog bízni benned.
Emésztgetem egy kicsit némán,
mozdulatlanul a szavait, mielőtt felé dőlnék.
-
Kösz
– mosolyodok el, és a vállára hajtom a fejem.
Meglepetten néz rám, de nem húzódik el.
Csak tágra nyílt szemekkel bámulja a rajta fekvő idegent.
-
Mit?
– kérdi végül.
-
Hogy
nem vagy fasz. Hogy értelmesen is lehet veled beszélni róla.
Elnyomja a nevetést, ahogy fejcsóválva
felhorkan, aztán meghúzza a sörét. Percekig ülünk a sötétben némán, egyikünk
sem szól egyetlen szót sem, csak a dobozok szisszenése hallatszik az
éjszakában, amikor újat bontok.
-
Bocs,
hogy behúztam egyet – motyogom, amikor átnyújtom neki az újabb alumínium
dobozt.
-
Direkt
cukkoltalak – vonja meg a szabad vállát. – De úgy tűnik, megvolt a hatása. Bár
nem gondoltam, hogy ilyen hamar meg lesz. Okosabb vagy, mint hittem – nevet
fel, és játékosan arrébb lök, jelezve, hogy most már talán leszállhatnék róla.
– Menjünk be, fázom. És kurva nehéz vagy – teszi hozzá vidáman.
Oké, tényleg gátlástalanul telepedtem rá, gyakorlatilag
lecseréltem a fatörzset Zaynre, amikor úgy tűnt, nem bánja, hogy a vállára
hajtom a fejem.
-
Akkor
jobb lesz, ha maradsz a madárcsontú kiscsajoknál. Egy igazi pasi súlyát nem
bírnád magadon – kacsintok rá, ahogy felállok mellőle, és a kezemet nyújtom,
hogy felrántsam a földről. – Anyád boldog lesz.
-
Nem
hiszem, ha megint meglát a közelemben! – nevet fel harsányan, és a műhely felé
indul.
-
Azért
maradhatok? – kérdem, és átlépem a küszöböt. – Jobb lenne most nem egyedül
töltenem az éjszakát. Kell valaki, aki fejbevág egy villáskulccsal, ha vissza
terveznék menni hozzá idő előtt.
-
Persze.
Ezer örömmel okozok nyolc napon túl gyógyuló sérülést neked – rúg bokán
kedvesen, és ahogy elnyúlok a kanapén, hozzámvág egy pokrócot. – Amúgy… – kezdi
óvatosan – ez azt jelenti, hogy még mindig nem dugtad meg?
-
Azt
– felelem egyszerűen. Kifejteni nem fogom, hogy a terveim amúgy sem fedik azt,
amit ő engem ismerve a fejében elképzelhet. Használja csak ezt a kifejezést, ha
jól esik.
-
Hű…
– képed el, és csend telepszik ránk.
-
Tényleg
akarom… és be vagyok tojva, hogy elcseszem – mondom halkan, percekkel később. –
Bár valószínűleg már rég elcsesztem.
-
Talán
helyrehozható – vonja meg a vállát, majd átdobja a kispárnáját nekem. – Aludj.
Addig se nyávogsz – mosolyog rám gyengéden, és bebújik az átellenes sarokban
fekvő ágyába.
-
Jó
éjszakát – motyogom.
Lehunyom a szemem, de képtelen vagyok
elaludni. A holnapon jár az eszem. Azon, hogy mi fog történni, ha újra Louis
lakásán találjuk magunkat a beígért fagyi után. Nem leszek képes megint
leállítani. El fognak szabadulni az ösztöneink.
Nem emlékszem, mikor és hogyan aludtam el,
de abból, ahogy reggel a haverom zörgésére felriadok, azt gyanítom, hogy nem
olyan nagyon régen történhetett. Gőzöm sincs, honnan ered a “mosott szar” kifejezés,
de bárki is találta ki, úgy gondolom, most tökéletesen át tudom érezni az
akkori lelkiállapotát. Nem tudom, mi fog kelleni ahhoz, hogy túléljem a mai
napot. Amikor Zayn véletlenül még a tévé távkapcsolóját is lerúgja az ágy
végéből, fájdalmas grimaszba rándul az arcom, és az éles zaj arra késztet, hogy
a halántékomhoz kapjak, mielőtt darabokra hullik a koponyám. Fel is nyögök,
mire rám emeli kíváncsi tekintetét, és felhúzott szemöldökkel rám vigyorog.
-
Aspirint
reggelire? – dob hozzám egy gyógyszeres üvegcsét.
-
Kösz
– morgom, és a tegnapi söröm maradékával leküldök éhgyomorra rögtön kettőt.
-
Mi
a terved mára? Van egy szakadt Camaro, amiből kocsit kellene csinálni – húz
magára néhány göncöt.
-
Randi…
– nyögöm, és ülőhelyzetbe tornászva magam, a térdemen könyökölve a két
tenyerembe temetem az arcom.
-
Jelents
beteget. Úgyis használhatatlan vagy. Így Tomlinsonnak se kellhetsz – vonja meg
a vállát egy féloldalas vigyor kíséretében.
Már készítem a gyilkos pillantásom, de
végül csak felsóhajtok, és óvatosan megcsóválom a fejem.
-
Nem.
Látnom kell – jelentem ki. – Összeszedem magam, csak kell egy kis kaja, meg
három kávé, és Marcel máris jobb lesz, mint újkorában.
-
Marcel…?
– fintorodik el a név hallatán. – Nem gondolkodtál el azon, amiről az este
beszéltünk?
-
Mást
se csináltam egész éjszaka, mint gondolkodtam… – dörmögöm az orrom alatt.
-
És
volt bármi haszna? – kérdi ironikusan, de most csak azért sem fogok ebbe a
harcba beleállni. Ha már este bebizonyította, hogy lehet vele normálisan is
beszélgetni, akkor ne kanyarodjunk vissza a faszkodáshoz.
-
Nem
tudom, mit kellene tennem. Úgy érzem, ha elmondom az igazat, utána esélyem sem
lesz megmutatni neki, ki vagyok valójában. Bebizonyítani, hogy visszájára
fordított bennem mindent, amit eddig gondoltam. Látni sem akar majd. És ez nem
az a fajta “időt kell adni a dolognak” látni sem akar. Nem. Ez a “soha a büdös
életben ne kerüljek a szeme elé” látni sem akar verzió lesz. Ezt pedig nem
hagyhatom! – szökkenek talpra, és próbálok nem tudomást venni a fájdalmas
lüktetésről a fejemben.
-
Akkor
hazudsz tovább? Húzod amíg lehet? Egy kicsit élvezed, és közben megállás nélkül
azon rettegsz, mikor robban a bomba? – csóválja meg a fejét. – Nem hiszem, hogy
igazi boldogság lesz ez így.
-
El
fogom mondani. Ha itt az ideje. Ha már ismer, ha már szeret, és van esély arra,
hogy megérti.
-
Talán
most kellene, amíg még nem használtad ki annyira, hogy hazugságokkal le is
fektesd – próbál óvatosan a helyes irányba terelni, de ezzel nálam most semmire
sem megy. Nincsenek olyan állapotban az idegeim.
-
Nem
használom ki! – vágom rá sértődötten.
-
Nem
hiszem, hogy ő is így látná, ha tudná az igazságot – ingatja a fejét. – Add meg
neki a választás lehetőségét. Nagyon rád van indulva, igaz? Akkor legyél egy
kicsit tisztességtelen, és épp mielőtt megtörténne a dolog, akkor beszélj vele.
Nem akar majd beszélgetni, csak a ruháidat szeretné eltüntetni az útból, de
mondd, hogy mindenképpen most kell beszélnetek, mert nem akarod kihasználni.
Forgasd úgy a szavakat, hogy érezze, hogy miatta teszed. Mondd, hogy fontossá
vált neked, és nem csak egyszer akarsz lefeküdni vele, ezért tudnia kell
valamit, mielőtt továbbléptek.
Minden egyes szavára nő bennem az amúgy
sem alacsony szinten rezgő feszültség. Talán azért is, mert a szívem mélyén
érzékelem az igazságot a szavaiban. De azt is tudom, hogy nem tudnám megtenni,
amiről beszél.
-
Hagyd
abba! Nem értesz meg! – csattanok fel, és sietve magamra cibálom a ruháimat.
Úgy, ahogy Louis-tól, most tőle is elmenekülni készülök. Bár ha belegondolok,
minden alkalommal leginkább saját magam elől futok. – Esélyem sem lenne
megbeszélni vele. Kihajítana, amint… – csuklik el a hangom.
-
De.
Értelek – feleli halkan. A felkaromhoz ér, és lágyan végigsimít a bicepszemen.
Egy kicsit megnyugtat, mert ezt egyáltalán nem vártam, a meglepetés erejével
hat rám. – Tényleg nagyon beleestél – állapítja meg, és csak nézi a gondterhelt
arcomat néhány másodpercig némán. Felsóhajt, és megcsóválja a fejét. – Te
tudod… nem erőszakolhatom rád a véleményem – jegyzi meg, és a hűtő felé indul
az Aspirin mellé valami ehető reggeliért. – De baromi nagy a lebukás kockázata.
Itt mindenki ismer.
-
Tudom.
Ezért megyek el innen – bólintok határozottan, mire megtorpan és visszafordul
felém. – És csak remélni tudom, hogy követ majd.
-
Micsoda?!
Hova? Mennyi időre? – ráncolja a homlokát.
-
Még
nem gondoltam ki részletesen. De ne aggódj, tudni fogsz róla.
A jobbára szótlan reggeli után
asszisztálok egy-két órát a Camaro karosszériájának a szétkapásánál, aztán
hazamegyek, hogy legalább másik ruhában menjek Louis-ért. Furán venné ki magát,
ha ugyanabban a göncben jelennék meg, amit előző nap majdnem sikerült
lekönyörögnie rólam. Közben felhívom az iskola titkárságát, hogy kinyomozzam,
mikor végez ma, aztán írok neki egy üzenetet, hogy négykor a sulitól két
utcányira lévő fagyizó mellett fogom várni. Csak annyit ír vissza, hogy
“Tökéletes :)” De nekem ez is tökéletesen
elég ahhoz, hogy boldogan szökdécseljek a hátralévő időben.
Aztán ahogy közeledik a négy óra, úgy lesz
úrrá rajtam fokozatosan a pánik. A kocsiban ülve, rá várva, már olyan idegesen
dobolok a kormányon, hogy kezd sajogni az ujjaim vége.
Amint meglátom közeledni, kiszállok a
Priusból, és felé indulok. Óriási mosollyal az ajkain közelít, de látva a
testbeszédemet, mielőtt odaérne hozzám, lelassítja a lépteit.
-
Szia
– suttogom szégyellősen a ház falának támaszkodva.
Csak toporog, nem lép közelebb. Mintha
ideges lenne. Gondolom ugyanannyira tart attól, mint én, hogy pontosan ott
folytatjuk, ahol tegnap éjjel abbahagytuk, ha most hozzám ér. Márpedig a város
egyik legforgalmasabb utcája nem biztos, hogy a legmegfelelőbb helyszín hozzá.
Ráadásul fényes nappal.
Végül mégis felém nyújtja a kezét, és
összefűzi az ujjainkat, úgy húz közelebb magához gyengéden.
-
Szia
– suttogja, és halványan az arcomhoz érinti az ajkait.
Az egész testem lángol, a fülemben dübörög
a szívverésem, és valami hihetetlen mélyről jövő őserő kell, hogy visszafogjam
a kezeimet, és ne rántsam egy sokkal forróbb csókba. Csak megcirógatom a
hüvelykujjammal a tenyerét, és elmosolyodok.
-
Régen
finom volt itt a fagyi… – terelem el a túlságosan forró gondolataimat egy
kicsit jegesebb irányba.
-
Igen
– bólint.
Megbeszéljük, hogy egyikünk sem járt itt
évek óta, és ezért kíváncsian állunk a tesztelés elé. Néhány perccel később
pedig már azt konstatáljuk, hogy semmit sem változott a hely: a fagylaltot még
mindig csodásan főzik.
A létező legnagyobb tölcsérbe kértünk
mindketten embertelen mennyiségű fagyos édességet, ami valószínűleg hamarabb el
fog olvadni, minthogy mind megehetnénk.
-
Tegnap
lemaradtunk a naplementéről. Elsétálhatnánk a folyópartra megint – vetem fel.
-
Remek
ötlet – bólogat, és miután elindultunk, látom, ahogy a tölcsér szélén egy
vékony csíkban az ujjai felé csordogál az eperfagyi. Megnyalom az ajkaimat, és
próbálom elhessegetni az agyamba tolakodó képeket, amiken először csak az
ujjairól nyalom le a gyümölcsös csodát, aztán már szándékosan a teste különböző
pontjaira folyatva, egyre intimebb helyekről tüntetem el a nyelvemmel. – Marcel…
– hallom meg hirtelen, hogy szólongat, de mintha nagyon távolról jönne a hangja.
Teljes transzba estem néhány csepp olvadó fagylalttól. Remek kezdés.
-
Öhm…
lefolyik… – mutatok rá, és zavartan előre meredten elindulok a cél irányába.
Még látom a szemem sarkából, amint gyorsan körbenyalja a tölcsér szélét, és
ahogy végigfut egy apró remegés rajtam a látványra, gyorsan a kezemben tartott
édességnek szentelem minden figyelmem. Persze hiába várom, hogy az majd lehűt,
esélytelen próbálkozás.
-
Hé!
– ragadja meg a felkaromat, amikor látja, hogy menekülőre fogom. – Megkóstolhatom
a tiéd?
-
I-igen,
persze… – felelem tágra nyílt szemekkel, és felé nyújtom a tölcsért. Hümmögve
belenyal, néhányszor meghalok és feltámadok közben, aztán ő is felém nyújtja a
sajátját. Csak most kezd tudatosulni bennem, hogy ez a fagyi dolog
nagyon-nagyon rossz ötlet volt.
-
Basszus…
Lou… – nyögöm, és a kezét arrébb tolva, megragadom a derekát a szabad kezemmel,
és magamhoz húzom. Ráhajolok a szájára, és a fogaim közé szívom az alsó ajkát,
majd a nyelvemmel is belekóstolok a szájába. Nem tart a végtelenségig ez a
csók, de nagyon szükségem volt már rá, ha csak néhány másodpercre is. A végén
még adok egy ragacsos puszit az ajkaira, és egy kicsit megkönnyebbültebben
mosolygok le rá. – A tiéd is nagyon finom.
Felnevet, beharapja az alsó ajkát – amitől
megint kedvem lenne azonnal négy fal közé zárni –, majd szó nélkül továbbindul.
Rekordsebességgel pusztítjuk el a fagylaltunkat mindketten. Mire a partra
érünk, már csak az ajkainkat nyalogatjuk. Mindenki a sajátját. Azzal menti meg
magát attól, hogy átvegyem tőle a feladatot, hogy váratlanul egy szép zöld rész
irányába szökken néhányat.
-
Azt
is kitaláltad, mit fogunk itt csinálni három órán keresztül? – mosolyog hátra
rám kacéran, ahogy leteszi a fűbe azt a csodás fenekét. – Fél öt sincs még, és
a nap csak hét után megy le.
Érzem, hogy az arcomba szökik a vér. Nem,
egyáltalán nem gondolkodtam csillagász szemmel, amikor ide hoztam.
-
Beszélgetünk…
– mondom halkan.
-
Rendben
– nevet, és megpaskolja a pázsitot maga mellett. Engedelmesen mellé ülök, és a
kabátomat leteszem az övé mellé a fűbe.
-
Mesélj.
Miért szaladtál el tegnap este? – húzza fel a szemöldökét, egyáltalán nem
számonkérőn, inkább kíváncsian.
-
Ahh…
– nyögök fel zavartan. – Inkább az orosz irodalom…
Gondtalanul felnevet, és a térdemre
simítja a tenyerét. Szeretem nézni, amikor a szemeit is eléri a vidámság. Ahogy
a puha bőre finom ráncokba gyűrődik a szemei sarkában a legőszintébb mosolytól.
-
Oké…
– kezdi, és már tudom is, hogy a következő mondata olyan orosz írók nevével
lesz tele, akikről még csak nem is hallottam, úgyhogy inkább közbeszólok.
-
Nagyon
jól tudod, miért mentem el – vágom rá, és mielőtt bármit is reagálhatna,
hevesen a szájára nyomom az ajkaimat. Beletúrok a hajába, megcirógatom a
fejbőrét a tarkójánál, aztán néhány másodperc elteltével fogom a kabátom, és
felpattanok. – Gyere! – kiáltok vissza. Hallom a csalódott morgást, de persze
készségesen követ.
Még régen, Zayn-nel a suliból lógva
fedeztük fel, hogy beljebb, a sziklás partszakasz után van egy kisebb füves
rész, ahova az útról nem látni be. Maximum a földúton sétálók látnak oda, a
kocsiktól, és a járókelőktől kellően messze van. És ami plusz pont lesz egy-két
óra múlva az az, hogy a közvilágítástól is távol van.
-
Hova
viszel? – kérdi csaknem kifulladva, ahogy végre utolér, és megragadja a
kezemet. Csak megszorítom az ujjait, és felelet nélkül tovább húzom. – Tudod,
ha te vagy az erdei szatír, nyugodtan elárulhatod. Ráncigálnod sem kell, megyek
magamtól – próbál viccelődni, de amikor megbotlik egy kiálló sziklában,
erősebben rá kell markolnom a kezére, hogy megtartsam.
-
Jössz
magadtól, mi? – húzom fel az egyik szemöldököm ironikusan. Ő pedig tátott
szájjal néz egy pillanatig, aztán elneveti magát.
-
Néha
nagyon bátor fiú vagy. Hogy jut eszedbe ilyen hangsúllyal beszélni a
tanároddal? – húzza fel ő is a szemöldökét, de amikor beharapja az alsó ajkát,
nem tudom tovább türtőztetni magam.
-
Bátor
vagyok – felelem halkan. Tudom, hogy a hangom fülledt, nem tudom elnyomni, de
azt hiszem meg sem próbálom. Megragadom a derekát, és szorosan magamhoz húzom.
– Annyira bátor, hogy most rögtön lefektetlek ide a fűbe, és… – Nyitva hagyom a
mondat végét, és a nyelvem hegyét végigfuttatom a fogaimon.
-
És…?
– kérdi reszelős hangon.
-
És
mesélhetsz nekem Puskinról meg Dosztojevszkijről.
-
Ne
kísérts – suttogja a számhoz hajolva. – Tudod, hogy megteszem…
Nyelvével óvatosan végigszánt az alsó
ajkamon, mire még erőteljesebben szorítom magamhoz, hogy az ágyékom is az
övének feszüljön. Nem! Nem akarok így viselkedni vele. Nem akarom a domináns
Harryt játszani, aki mindig mindenkit megkap. Ahelyett – hogy azt tenném, amire
most a legjobban vágyom –, hogy szenvedélyesen megcsókolnám, ledönteném a
lábairól, és magam alá gyűrném, elhúzódok tőle, és lekuporodok a fűbe.
Meglepetten néz le rám egy pillanatra, de megfogom a kezét, és magammal húzom.
Olyan szorosan ül le mellém, hogy a combjaink összesimulnak.
-
Régen
sokat jártam ide. Elvonulni a világ elől – kezdek bele, és a vizet bámulom. – Néztem
a hajókat, a túlparton futkosó, egyforma kis hangyának tűnő embereket. A
madarakat, ahogy halásznak a folyóból. Annyira nyugodt erre minden. Itt van
mögöttünk a város, mégis alig hallatszik az utca zaja. – felé fordulok, és az
ölembe húzom az összefűzött ujjainkat. – Nagyon rég nem jártam itt.
-
Nekem
is volt egy ilyen helyem Seattle-ben – feleli halkan, a kézfejem cirógatva. – Szívesen
megmutatnám neked.
-
Mutasd!
– vágom rá.
-
Mikor?
– mosolyodik el szélesen.
-
Vigyél
el most. Vagy holnap. Holnapután – vonom meg a vállam. – El akarok menni innen
– suttogom halkan. Ezt az utolsó néhány szót nem is igazán neki szántam. Csak
kibukott belőlem, amin egész nap gondolkodtam.
-
Ne
menekülj – csóválja meg a fejét, és kihúzza a kezét az ujjaim közül, csak hogy
belemerítkezhessen vele a fürtjeimbe. – Ha ebbe egyszer belekezdesz, bárhol a
világon fogsz találni olyan okot, ami miatt onnan is menekülni vágysz majd – Kihúzza
a gumit a hajamból, megigazítja a loknikat, és a nyakamhoz bújva beléjük
szagol. Próbálok nem úgy zihálni, mintha már teljesen le is vetkőztetett volna,
de nehezemre esik. Ez az apró érintés is elég ahhoz, hogy még többet akarjak.
Hogy mindent akarjak.
-
Csak
innen szeretnék elmenni. Talán nem is örökre. Csak úgy, mint te, néhány évre.
Tanulni, világot látni.
-
Máris
itthagynál? – biggyed le csalódottan a szája egy pillanatra, de amikor
halványan elmosolyodik, tudom, hogy nem bűntudatot akart kelteni ezzel bennem.
Tudom, hogy bátorítana, ha csak arról lenne szó, hogy félek meghozni a döntést.
Nem felelek, csak megcsóválom a fejem. Még
nem merem kimondani, hogy valójában vele szeretnék elmenni innen. Hozzá
hajolok, és megcirógatom az álla vonalát, mielőtt egy puha csókot adnék neki.
Gyengéden viszonozza, de nem siet tovább. Inkább a feje alá gyűri a kabátját,
és hanyatt dőlve elkezd a seattle-i évekről, és a menekülésről beszélni. Én is
melléfekszem, csendben hallgatom, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy
elkezd szürkülni. Elmesélte, hogy miután túltette magát azon, hogy csak azért
mert meleg, saját maga elől meneküljön, először a családjától menekült, aztán
Seattle-ből Liam miatt, és amióta visszajött ide, azóta is volt olyan pillanat,
hogy újra felmerült benne, hogy mennie kellene.
-
Amióta
velem vagy, azóta nem akarok többé elfutni semmi elől – könyököl fel mellettem
az oldalára fordulva. Néhány másodpercig csak szótlanul nézi az arcomat, aztán
az ujjaival megsimogatja az alsó ajkam, amire lehunyom a szemem. – Annyira szép
vagy… – suttogja, és fölém hajol. Ujjai a hajamba siklanak, a térde pedig a
combjaim közé, ahogy félig rámfordul, és lágyan csókolni kezd. A kezeim a
derekára kúsznak, és finoman magamra húzom az egész testét.
Egyetlen pillanatra sem látjuk a lenyugvó
napot, ahogy szünet nélkül csókolózunk kifulladásig. Végül a telefonja csörgése
rondít bele a fájdalmasan gyönyörű pillanatba. Kicsit csalódottan figyelem,
ahogy felül a csípőmön, de amikor rá sem pillant, csak benyúl a kabátja
zsebébe, hogy elhallgattassa, elmosolyodok. Boldog mosollyal néz ő is vissza
rám, de nem mutatja jelét annak, hogy ott szeretné folytatni, ahol abbahagytuk.
Csak néz, és mosolyog. Én pedig egyre frusztráltabban tűröm, hogy a túlságosan
kemény farkamra nehezedik a feneke.
-
Igéző
a mosolyod, de nem szeretnél… – kezdek bele a kérdésbe a nyakamat nyújtogatva,
de a számra teszi a mutatóujját, és elhallgattat.
-
Csss…
Egy pillanatra sem töri meg a
szemkontaktust, ahogy lassan, egyesével kigombolja az ingem felső gombjait,
mindegyik előtt néma engedélyt kérve a szemeivel. Amikor már kényelmesen el
tudja tüntetni az anyag alatt a tenyerét, és a szívemre tud simítani, megáll a
negyedik gombnál. Legalább meztelenre vetkőztetni nem akar nyilvánosan, ez is
valami, mert egyébként félő, hogy azt is hagynám neki. Ennek ellenére nekem
ennyi is bőven elég ahhoz, hogy megint a vadállatomat kelljen legyűrnöm
odabent. A kis puha ujjai olyan édesen cirógatják a bőrömet, hogy a légzésem
rohamos gyorsulása biztosan nem kerüli el a figyelmét. Ez már nem az az
ártatlannak is betudható ölelkezős tinédzser csókolózás, amit eddig műveltünk.
Lehajol, és a fülem tövétől elindulva apró csókokkal halmozza el a nyakamat,
aztán lassan egyre mélyebbre hatol meleg tenyerével a ruhám alatt. Megőrjítenek
az ajkai, minden erőmmel a nyögéseim visszafogásán munkálkodok, de amikor már a
cirógató ujjai is egyre bátrabbak lesznek, nem járok sikerrel. Elfordítom a
fejem, és zihálva fúrom az arcomat a tarkóm alá gyűrt dzseki anyagába. Néhány
pillanatra leáll, feljebb emeli a fejét, és csak élvezi a látványt. A tudatot,
hogy ezt ő művelte velem.
Az ostrom lankadásával valamelyest
visszanyerem a tudatomat, és meg tudok végre szólalni.
-
Ugye
tudod, hogy ezt nem kellene itt csinálnunk?
-
Nincs
itt senki – néz körbe huncut vigyorral. – Csak te és én, meg ez a gyönyörű
naplemente, amit pontosan olyan figyelmesen néztünk végig, ahogy tegnap is
sikerült – viccelődik. – Azt hiszem holnap is el kell jönnünk.
-
Csak
te és én… meg azok a kocogó emberek – bökök a fejemmel a távolban feltűnő
alakokra, de ő csak megvonja a vállát, és mosolyogva újra a mellkasomba temeti
az arcát. Én pedig hagyom. Boldogan. A hajába is belemarkolok, amikor egy
erősebb szívásra önkéntelen előrelendül a csípőm alatta.
-
Halkan
felkuncog, és a fülem mellett feltámaszkodik a két tenyerére.
-
Olyan
messziről azt sem látják, fiú vagy vagy lány.
Én is felnevetek, és a fürtjeimet színpadiasan
hátradobva felkönyöklök, amitől még jobban szétnyílik az ingem, és így a vízben
tükröződő holdfény egy fokkal jobb szögben vetül rám. Összevonja a szemöldökét,
és lassan végigsimít mutatóujjával a mellkasomon lévő rajzokon.
-
Az
esküvőn… – kezdi, de valójában nem biztos benne, hogy helyénvaló-e ez a téma
most. Végül idegesen megnyalja a száját, és úgy dönt, nem tartja magában. – Nem
láttam még csak félmeztelenül sem, de ugyanígy szétnyílt az inge… – csóválja a
fejét halványan, magyarázatot keresve a fel nem tett kérdéseire. – Ez nagyon
hasonlít Harryjére – cirógatja meg lágyan a madárkáim fejét.
-
Nem
csak hasonlít – bólintok. – Pontosan ugyanolyan.
Értetlenül emeli a tekintetét a
mellkasomról az arcomra. Nem kérdez semmit, bár a pillantásában ezernyi kérdés
van. Mindent elárul, ahogy rajtam hasalva megfeszülnek az izmai. Tudom, hogy
Zayn most sípcsonton rúgna, és belevinnyogná a fülembe, hogy itt a tökéletes
alkalom elmondani neki az igazat. De képtelen vagyok. Nem tudnám elviselni, ha
most felugrana, mérgesen nézne rám, esetleg a hangját is felemelné, aztán
elviharzana. Most, hogy végre érzem a testének súlyát magamon, a bőrének illata
körülölel, és a csókjának íze jobban megrészegít, mint bármilyen ital.
-
Már
említettem, hogy egyre jobban távolodtunk egymástól az évek során – kezdek a
mesébe halkan. És bár egyre inkább nehezemre esik hazudni neki, néha egyszerűen
nem látok más kiutat az adott szituációból. Muszájnak érzem. Talán függővé
váltam. – Ez néhányszor olyan erősen nyilallt belénk, hogy valahogyan tenni
akartunk ellene. Nem egyszer találtuk magunkat szalonokban, ikertetoválás után
kutatva.
-
Értem
– bólint. – És nem bántad meg?
Sóhajtok egy nagyot.
-
Tudom,
hogy rosszul indítottam, amikor először találkoztunk. Nem szép dolgokat mondtam
róla. Persze olykor úgy érzem, megérdemli, de valójában nem utálom annyira,
amennyire hiszed. Nem bántam meg őket. Harry a részem. – Elnézek a távolba, és
nagyon halkan fejezem be a gondolatot. – Igen, Harry a részem… Még akkor is, ha
néha megbánt olyanokat, akiket szeretek…
-
Annyira
jó ember vagy… – cirógatja meg az állkapcsom vonalát. – Nem az az első
gondolatod, hogy téged bánt, hanem az, hogy azokat bántja, akiket szeretsz.
Hihetetlen vagy – suttogja, és egy picikét feljebb kúszva egy lágy csókot ad az
ajkaimra. Nem bírom tovább, a nyaka köré lendítem a karom, és olyan hevesen
csókolok vissza, hogy valószínűleg nincs is szükség a következő szavaimra, de
én azért csak kimondom őket.
-
Menjünk.
Vigyél az ágyadba – suttogom az ajkai közé.
Louis’
POV
Muszáj felsóhajtanom, különben egy
túlságosan mélyről jövő nyögés hagyta volna el a torkomat erre a mondatára
válaszul. Egy kis erőt véve magamon szorosan a tökéletes vonalú szájára
tapadok, és ahogy újra meg újra összesimul az egész testünk, érzem, hogy nagyon
komolyan gondolja, amit mondott, és ő valószínűleg épp annyira nem bírja már
tovább ezt az érzéki semmittevést, mint én. Az univerzumnak legyen hála, hogy
kimondta ezeket a szavakat végre, na és ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki?
Egyszer már megtettem, és azután is egy idióta baromnak éreztem magam, amiért
elküldtem egy ilyen édes angyalt, aki most ismét a karjaim közt van, és még
mindig egyértelmű, hogy ugyanarra vágyunk.
Nem válaszolok neki, csak lassan
elszakadok a csókjától, feltápászkodom, és őt is felsegítem. Elmosolyodik azon,
hogy valószínűleg úgy vigyorgok rá, mint valami hülyegyerek, én pedig égető vágyat
érzek arra, hogy a nyelvemmel töröljem le a mosolyt az arcáról. Közelebb
hajolok és lágy ívben végignyalom a száját. A tervem bevált, mert a lélegzete
elakadt, és lehunyt szemmel váltak szét az ajkai. Könyörög nekem, hogy még
többet adjak, én pedig a világért sem hagynám cserben. Az inggalérjába
kapaszkodva húzom magamra, és csókolom meg olyan erőszakosan, hogy érzem ahogy
beleremeg a teste.
Megragadom a kezét, és szó nélkül kezdek
el az autója felé sietni. Olyan égetően gyötör a vágy, hogy egy pillanatot se
pazaroljunk el, hogy emiatt már szinte beállhatnánk a kocogók közé is. Épp
eleget vártunk már. Túl sok időt pazaroltunk el, mire rájöttünk, hogy
szükségünk van a másikra. Marcel kuncog mögöttem, ahogy próbálja tartani a
tempóm, én pedig amikor hátranézek rá, kénytelen vagyok lassítani, hogy
megcsodálhassam a látványt egy pillanatra. Az ajkait harapdálja, amivel
komolyan képes lenne halálra kínozni is akár, az arcán pedig halvány pír
játszik, amit a szürkületben alig kivehetően lehet csak észrevenni.
A körülöttünk futkosó emberek káromkodva
kerülnek ki minket, de most az sem érdekel, hogy pofátlanul közéjük vágva
próbálom összefűzött ujjakkal magam után ráncigálni. Ki tudnak kerülni, nem?
Nem látják, hogy épp egy egészen másik dimenzióban vagyunk? Marcel, hogy elejét
vegye a további konfliktusoknak, átkarolja a derekam, közel húz magához, és
mielőtt szlalomozva elhagynánk a futók közkedvelt útvonalát, ad egy apró csókot
a nyakamra, miközben egyenesen a fülembe szuszog. Ezt tuti, hogy szándékosan
csinálja.
-
Mr.
Tomlinson? – szakít ki egy csilingelő női hang az eddig olyan gyönyörűen
vibráló rózsaszín világunkból. Amikor felé nézek, a személyében pedig ráismerek
a diákomra, gondolkodás nélkül válok el Marceltől, és lépek oldalra egyet,
eltolva magamtól az ölelő kezeit.
-
Emily!
– mosolyodom el kényszeredetten, a lány pedig még néhány pillanatig kapkodja a
tekintetét köztem, és Marcel közt, mielőtt fülig vörösödne, és lehajtaná a
fejét.
-
Azt
hittem, már nem is találkozunk többet itt a parton – duruzsolja, és a szemem
sarkából látom, hogy Marcel összefonja a karjait a mellkasa előtt. Nem tudom
erre a furcsa kijelentésre milyen gondolatok áraszthatják el éppen a fejét, de
van egy olyan érzésem, hogy gyorsan le kellene lépnünk innen.
-
Sok
egyéb elfoglaltságom volt – nyögöm a választ, oldalra sandítva. Emily kérdő
pillantásokat vet rám és Marcelre felváltva, én pedig nem tudom, mit kellene
mondanom. Nem tudom, mennyit láthatott, és mire gondol. Be kellene mutatnom? De
azt sem tudom, hogyan nevezhetném meg. A
barátom? Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Egy
barátom? Az egy cseppet sem tükrözi a valóságot. Nem szégyellem azt, aki
vagyok, de ismerve a diri hozzáállását, nem biztos, hogy jó, ha a diákok arról
pletykálnak, hogy az irodalomtanár egy sráccal enyelgett a folyóparton. A
hétköznapi életben leszarnám a pletykákat, de nem akarom a gyerekekkel
kapcsolatos munkámat összekutyulni a magánéletemmel.
-
Ezt
szomorúan hallom – biggyeszti le az alsó ajkát, és úgy néz fel rám. Egy lépést
közelít felém, amit én azonnal hárítok. Lépek egyet hátra, és úgy várom meg,
hogy fejezze be a mondandóját. – Reméltem, hogy valamikor futhatunk akár együtt
is.
Nem tudok megszólalni. Képtelen vagyok
normális felnőtt ember módjára kezelni a helyzetet, mert miközben Emily a
lehető legfélreérthetőbb utalásokat teszi, muszáj figyelnem Marcelt, aki pedig
egyre… nem is tudom… dühösebb? Itt toporog mellettem, és tisztán látszik, ahogy
minden izom megfeszül a karján, de egyetlen szót sem szól.
-
Ne
haragudj, Emily – találok végre a hangomra. – Most mennünk kell.
-
De
hát megígérte a tanár úr, hogy majd szán rám egy kis időt – szomorodik el. Vagy
csak megjátssza, fogalmam sincs, de biztos, hogy ki akar csinálni.
-
Oké,
Louis – szólal fel mellettem Marcel végre, de a hangja frusztráltabb, mint az
ábrázata. – Maradj csak, majd beszélünk. Nekem úgyis mennem kell.
-
Dehogy
kell! – fordulok felé teljesen, és látom rajta mennyire ideges. – Csak adj egy
pillanatot.
De amikor épp fordulnék vissza Emilyhez,
Marcel újra elmondja, hogy neki márpedig dolga van, majd később hív, és mire
válaszolhatnék, már szapora léptekkel a kocsija felé siet. Embertelenül hosszú
lábainak köszönhetően, mire feleszmélek, hogy mi történik, már a kocsikulcsot
kutatja a zsebében, és ki is nyitja az ajtót.
-
Elnézést
Emily, az iskolában találkozunk – hagyom magára a lányt, akin még látom, hogy
furcsán vizslatja az éppen miatta kialakult helyzetet. Hiába iramodok neki,
Marcel – nem törődve azzal, hogy a nevét kiabálom, és futkosok mint egy eszelős
– a gázba tapos, és már csak a távolodó kocsi seggét látom.
Előhalászom a mobilom, és próbálom hívni,
de nem veszi fel. Nem tudom, miért történik ez velem, de kezdek attól félni,
hogy előző életemben valami nagyon rossz alak lehettem, és a sorsom így
szeretné a tudtomra hozni. Szakadatlanul próbálom elérni telefonon, de egyszer
sem sikerül. Annyi idő alatt sem, míg visszaérek a suli parkolójába a
kocsimért.
Mikor nagyot sóhajtva feladom, és
bevágódok a kormány mögé, inkább egy olyan számot tárcsázok, ahol még esélyem
is van némi felnőtt kommunikációra.
-
Mi
a helyzet, tesó? – szól bele a másik oldalról Niall, és a hangjából arra
következtetek, hogy éppen tömi a fejét.
-
Ráérsz
egy kicsit? – kérdezem olyan gondterhelt hangon, hogy még én is meglepődök.
Kezdem kicsit szarul érezni magam, hogy mindig egyből elrángatom magammal,
amikor valami bajom van, de nem tudom, ki mással beszélhetném meg a
Marcel-vészhelyzeteket.
Megbeszéltük, hogy abba a sörözőbe
megyünk, ahová diákként is annyira szerettünk járni, és ami akkor már szinte törzshelye
volt a gimiseknek. Mielőtt elindulnék, még előveszem a telefonom, és
megpróbálom elérni őt. Nem tudom pontosan hány nem fogadott hívása lehet már
tőlem, de biztosan minden rekordot megdöntöttem már vele. Végigpörgetem magam
előtt többször is, hogy mi a franc történt, amivel eljutottunk idáig. Hol
ronthattam el? Azt pontosan tudom. Mikor eltoltam magamtól, és úgy viselkedtem,
mintha csak barátok lennénk. Azt tudhatja, hogy a lányok egy másodpercig sem
keltik fel az érdeklődésem – mégkevésbé a tini tanítványaim – de nyilván nem
esett jól neki. Egy fasz voltam vele, amit egyáltalán nem érdemelt meg. Előre
hajtom a fejem, és a homlokom a kormánynak támasztva veszek néhány mély
levegőt, azon agyalva, hogyan kellene ezt rendbe hoznom.
Fogalmam sincs mennyi idő telik el, míg
csak ülök az autómban, és nyalogatom a sebeimet, de a telefonom rezdülése ránt
vissza a valóságba. Körülöttem teljesen besötétedett, én pedig eszelősként
nyitom fel a képernyőt abban a reményben, hogy Marcel jelentkezik, de csak Niall
írt, hogy elindult. Félrehajítom a mobilt a másik ülésre, és én is gázt adok.
Sikerült előbb ideérnem, így kikérek két
korsó sört, és az egyik nem túl jól megvilágított sarokba indulok, ahol még van
egy üres asztal, de összerezzenek a felismeréstől, amikor egy fájdalmasan jól
ismert hang üti meg a fülem. Oldalra kapom a fejem, bár teljesen felesleges,
mert ez a hang csak két emberé lehet. Lelkesedésem viszont hiábavaló, mert
hamar meg tudom állapítani, hogy Harry ül csupán néhány asztallal odébb annak fekete
hajú srácnak a társaságában, akivel az esküvőn is láttam. Szakadt farmer van
rajta, bőr csizma, kalap, és olyan mélyen kigombolt piros ing, hogy a vele
szembe ülő pasinak nem nagyon kell a képzeletére hagyatkoznia.
Megszaporázom a lépteimet, és megpróbálok
feltűnés nélkül felülni a bárszékre. Még szerencse, hogy ez a sarok megvéd a
félhomályával. Most igazán semmi kedvem Harryhez. Azt sem tudom, tud-e rólunk
Marcellel, és most egyáltalán nincs hangulatom a beszólásaihoz, ha esetleg
kiderülne, hogy nagyon is tisztában van a helyzetünkkel.
Rendszeresen az asztaluk felé pillantok
óvatosan. Félszemmel, csak hogy fel legyek készülve rá, ha az ikrek
pszichopatábbik kiadása rám készülne támadni valami mondvacsinált faszsággal.
Amikor meglátom, hogy Niall megérkezik, majdnem lefordulok a székről. Lazán
odasétál hozzájuk, kezet fog mindkettővel, aztán beszél pár szót a számomra
idegen sráccal. Jókat mosolyognak, majd szétnéz, és bármennyire is próbálom
kicsire összehúzni magam, megtalál a helyiség másik végében, és a párnak ezt
jelzi is, mielőtt elköszön, és felém sétál.
-
Louis!
– kurjant oda, én pedig le tudnám szedni a fejét ezért. Ha eddig nem is szúrtak
ki, hát akkor most tutira. Mindketten engem méregetnek messziről. A sötétebbik
srác arcvonásait nem tudom megfejteni. Összehúzott szemöldökkel néz, majd
mintha sóhajtana egyet, aztán beleiszik a sörébe. Harry, amikor ránézek elkapja
a tekintetét, de ezen nem is tudok tovább gondolkodni, mert Niall végre mellém
ér, és leül velem szembe.
-
Mi
a faszért kell üvöltöznöd? – förmedek rá, és elé tolom a korsót, amit neki
hoztam. – Így legalább már mindenki tudja, hogy itt vagyok.
-
Ettől
függetlenül persze senkit sem érdekel – röhög fel, és az én poharamnak
koccintva a sajátját iszik egy kortyot. – Na lökjed, mi a baj. Látom eléggé
harapós vagy.
-
Honnan
ismered őket? – bökök a fejemmel alig észrevehetően abba az irányba, ahol
ülnek.
-
Csak
Zaynt ismerem – felel egyszerűen, és Harryt kezdi fixírozni. – A másik nem
tudom, hogy ki. Bár baromi ismerős. Tuti láttam már párszor. Bulikban,
városban, itt-ott…
-
A
másik Harry – támasztom a fejem féloldalt az egyik tenyerembe.
-
Ó!
– lepődik meg teljesen őszintén, és végignéz rajta még néhányszor.
-
Ne
bámuld már! – rúgom meg a sípcsontját, ő pedig csak felszisszen, és röhögve rám
kezd koncentrálni.
-
Szóval
a híres Marcel is valahogy így néz ki? – húzza fel a szemöldökét, én meg csak
némán bólintok.
-
Erősen
hasonlít, csak ő sokkal… – nem is tudom, hogyan kellene megfogalmaznom.
Beharapom az alsó ajkam, és óvatosan oldalra sandítok. Harrynek látszólag nincs
túl jó kedve, bár nem tudom láttam-e már vidáman viháncolni mióta visszajöttem.
– Természetesebb.
Megtalálva a megfelelő jelzőt, beleiszom a
sörömbe, és csak arra leszek figyelmes, hogy Harry felpattan, majd összeszedve
a cuccait az asztalról, vet felém egy alig észrevehető utolsó pillantást, és
kisétál a kocsmából, Zayn nevű barátjával a sarkában.
-
Na
jó, meséld el szépen, hogy ma mit basztál el? – néz rám egy féloldalas
mosollyal. Nem tudom, miért olyan marhára egyértelmű, hogy ha valami
elbaszódik, akkor arról én tehetek, de azt hiszem nem hibáztathatom érte. Eddig
tényleg mindig én balfaszkodtam el a dolgokat.
Türelmesen végighallgatja a mesémet, és
egyetlen alkalommal sem szól közbe, pedig látom rajta, hogy néha komoly
küzdelmet jelent neki csukva tartani a száját.
-
Na,
mit gondolsz? – sóhajtok fel, és ezzel engedélyt adok neki arra, hogy
megszólaljon, míg én rágyújtok.
-
Azt,
hogy le kellene tenned azt a szart – fintorodik el a füstfelhőt csapkodva. – Na
meg hogy valamit csinálnod kell ezzel az Emily féle problémával. Tuti, hogy rád
van kattanva, jobb ha leállítod, mielőtt eldurvulnak a dolgok. A tinik mindenre
képesek.
-
Oké,
most kellőképp beszartam egy tizenéves csajtól, kösz szépen! – puffogok, és
szívok egy mélyet a cigimből, majd egyenesen Niall arcába fújom. Ő csak
megdobál néhány szem mogyoróval, ami az asztalon volt, és majd’ leesik a
székéről, úgy röhög.
-
Tudod,
hogy hol lakik? – nyögi, amikor csitulni kezd a zihálása.
-
Tudom,
de nem hiszem, hogy örülne neki, ha csak úgy beállítanék hozzájuk. Nem akarok
erőszakosnak tűnni – csóválom meg a fejem elveszetten. – De a telefont nem
veszi fel, és fogalmam sincs, hogyan érjem el.
-
Ez
az egyetlen megoldás – dől hátra a székében, hogy minél távolabb legyen a
füstömtől. – Plusz azok után, amiket meséltél, hidd el, tesa, jobb ha végre
elkapod. Már kezdek belefulladni a szexuális frusztráltságotokba.
-
Ha
végre a párnáim közé hajítom, az ígérem, csak miattad lesz – felelem cinikusan,
és elnyomom a cigim. – Nem is tudom…
-
Én
viszont igen – csapja össze a tenyerét. – Zaynt ismerve, Harryvel tuti, hogy
hajnalig nem sok vizet zavarnak majd. Lepd meg a kis herceged. Vagy hercegnőd…
Mit tudom én – legyint egyet, aztán lemászik a bárszékről, és engem is maga után
rángat.
-
Ugye
nem arra célozgatsz, hogy az anyja házában erőszakoljam meg? – torpanok meg,
mert barátom tényleg kezd enyhén túlzásba esni.
-
Ezt
már a képzeletedre bízom – kacsint rám, és az autóm felé taszigál. – És most
mondom, ha megtudom, hogy nem mentél el hozzá, esküszöm felmondok, és nem
leszek a szárnysegéded, mert egy fasz vagy.
-
Oké
– motyogom, miközben kinyitom a kocsim, és becsúszom az ülésre. – Vigyelek el?
-
Nem
kell – csapja rám az ajtót, és megpaskolja az autó tetejét. – Sok sikert. Vedd
már végre a kezedbe ezt a dolgot, mert komolyan viccesek vagytok.
-
Kösz,
Niall – nyúlok ki a lehúzott ablakon, és összeérintjük az öklünket. Ezzel a
néma ígérettel hajtok el egészen a két bongyori házáig. Innen egy kicsit messze
van, és őszintén nem hiszem, hogy jó ötlet így meglepnem, de teszem, amit Niall
mondott. Annyi különbséggel, hogy fél kézzel fogva a kormányt, küldök neki egy
üzenetet, hogy kicsinál a hallgatása, ezért megyek és meglátogatom. Nagy
nehezen elküldöm, és még másodpercekig bámulok a képernyőre, de nem jön válasz.
A rohadt életbe, Styles!
Leparkolok a ház előtt, és szétnézek az
utcán. A Priust nem látom, de Harry csinos Impalája az udvarban áll. Nagyszerű!
Az lenne csak az igazán kellemes, ha Niall tévedett volna, és amikor eljöttek a
kocsmából, akkor hazajött.
Hezitálok egy kicsit a kocsiban, de
leállítom a motort. Nem akarom Marcelt kellemetlen helyzetbe hozni, de nem
válaszolt az üzenetemre sem, ami viszont már tényleg kétségbeejtő. Se a
hívásaimra, se egy tényközlő SMS-re, hogy leszarom, én akkor is eljövök? Ez
eléggé furcsa. Bárcsak a fejébe láthatnék! Annyira kíváncsi lennék, mi minden
járhat abban az angyali kis buksiban.
A fejemet csóválva szállok ki az autóból,
de pesszimista módon nem zárom be. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy perceken
belül vissza kell majd ülnöm.
Veszek egy mély lélegzetet, és arra az
eshetőségre is felkészülten nyomom meg a csengőt, hogy Harry fog ajtót nyitni,
vagy esetleg az anyjuk. Várok néhány másodpercet, de semmi. Ó, tökéletes! Akkor
most ezt fogja játszani? Lehet, hogy mégsem kellett volna írnom, és akkor
hajlandó lett volna kinyitni az ajtót, mert nem tudja, hogy én állok mögötte.
Teljesen elvesztve a józanságom, újra és
újra ráfekszem a csengőre, és hangosan dörömbölve kiabálok. Még az sem érdekel,
ha az egész szomszédság minket figyel majd.
-
Marcel,
kérlek engedj be! – üvöltöm el magam, és végső elkeseredésemben hátrébb lépek,
és az ablakokat kezdem nézegetni. Bingó! Látom, ahogy az egyik emeleti ablak
függönye megmozdul, így már teljesen biztos vagyok benne, hogy itthon van, és
ezek szerint csak ő van itthon. – Oké, figyelj rám! Az sem érdekel, ha
anyukádtól, vagy magától Harrytől kell engedélyt kérnem, hogy bemenjek hozzád,
szóval addig fogok itt ülni az ajtó előtt, míg valaki haza nem ér, akinek van
egy istenverte kulcsa ehhez a házhoz!
Ezzel a kijelentéssel leülök az ajtó
előtti veranda lépcsőjére, és idegesen kezdek nézelődni. Valójában ez csak egy
alibi volt. Egy utolsó próbálkozás, hogy ő se akarja ezt, és kinyissa nekem
gyorsan, mert gőzöm sincs mégis mit mondhatnék az anyjának, ha esetleg
megérkezik. Bár arról sincs fogalmam, Harrynek mit tudnék előhúzni a
tarsolyomból.
-
Helló,
Harry, emlékszel rám? Én vagyok a pasi, akit megfenyegettél, hogy szakadjon le
az öcsédről. Na már most, úgy döntöttem, hogy ő jobban érdekel, mint a te
véleményed, de ma egy kicsit megbántottam. Lennél olyan tündér, és beengednél a
házatokba, hogy bocsánatot kérhessek? – játszom el hangosan a szituációt, de
mire magamon is felröhöghetnék, egy dörmögő hang szólal meg a hátam mögül.
-
Harry
tuti kapva kapna a lehetőségen.
Felpattanok, és csillogó szemekkel
fordulok felé. A haja most nincs összefogva, vagyis csak egy nagyon laza
lófarokba, így a hajgumi már szinte a tarkóját súrolja. Egy fekete melegítőt és
egy cipzáros pulcsit visel csak, teljesen mezítláb van, és olyan szexin
igazítja meg a szemüvegét, hogy ha nem félnék a reakciójától, képes lennék itt
menten nekiugrani.
-
Marcel
– sóhajtok egy nyagyot, és óvatosan megpróbálok közelebb menni hozzá. – Láthatod
mennyire sajnálom, ha még Harry előtt is meghunyászkodtam volna, csak hogy ezt
elmondhassam neked.
-
A
fenébe, Louis – hajtja le a fejét, és nekidől az ajtókeretnek. – Látszik, hogy
irodalmat tanítasz.
-
Nos
igen, értek a szavakhoz. Már amikor… – mosolyodom el halványan, és még közelebb
merészkedek. – Nem győzött még folyónk
talán, de kék jegét már felszakítja, nem olvad még az ég se, ám hó-serlegét a
nap kiitta. Ajtód nyitod, s a szíveden elsuhanó szoknyák zizegnek… Még nem
szeretsz, de higgy nekem, már lehetetlen nem szeretned.
Néhány pillanatig csak résnyire nyílt
ajkakkal mered rám, aztán megremeg a szája széle, és hangos nevetésben tör ki,
én pedig követem.
-
Ez
annyira nyálas volt – zihálja, ahogy újra kezd oxigénhez jutni, én pedig kapok
az alkalmon, és még közelebb lépek hozzá. – És eléggé nárcisztikus is.
-
Annyenszkij
verse – lehelem szinte már a még mindig édes mosolyba húzott szájára. – Tudom,
hogy szinte csöpög, de most passzolt ide.
-
A
kiscsajnak is előhúzhattál volna valami odaillőt… – motyogja, de nem mozdul.
Nem lök el, és nem is lép hátrébb, ezért minden elszántságomat összeszedve
lábujjhegyre állok, és finoman megcsókolom. Egy apró puszi, de mivel nem hajol
el, ezért bátorkodom egy kicsit még elidőzni a puha ajkakon, ami már felduzzadt
a folyamatos rágcsálástól, de én sem kegyelmezek neki. Alsó ajkát a fogaim közé
szívom, és gyengéden ráharapok. Marcel hirtelen a mellkasomra tenyerel és ellök
magától, én pedig már készülök valami ütős folytatással, hogy miért kellene
mégis megbocsátania a mai hülyeségem, de a torkomra forrnak a szavak, amikor
csak annyit látok, hogy leakasztja a kulcsait, és felveszi az edzőcipőjét.
-
Mielőtt
még azt hinnéd, hogy ezt ilyen könnyen megúsztad, hát el kell keserítenem
téged, mert még nagyon hosszas magyarázkodás előtt állsz – morogja, ahogy
felegyenesedik előttem.
Újra kilép az ajtón, gondosan bezárja,
majd felém fordul és két tenyerét a nyakamra simítva, édesen a számra tapadva
akadályoz meg abban, hogy most gyorsan összehadováljak valami mondvacsinált
indokot a tetteimre. Nem enged el, óvatosan hátrál el velem a kocsiig, majd
megállunk mellette, és rózsás arccal sandít le rám.
-
Még
soha senkitől nem kértem ezt háromszor, Lou – kezdi vágytól reszkető hangon, és
én is beleborzongok, ahogy Lounak szólít. – Vigyél végre haza.
-
Szállj
be! – parancsolom neki, talán egy hangyányit erélyesebben is, mint akartam, de
nem úgy néz ki, mint aki bánja. Beül a kocsiba, és lehajtott fejjel mosolyog,
ahogy a gázba taposok, és még egy piros lámpán és két kereszteződésen is
lassítás nélkül hajtok át, hogy a lehető leggyorsabban hazaérjek vele.
A kocsitól a lakásom ajtajáig szinte
kísértetiesen ismétlődik minden, épp mint az első randink estéjén, annyi
különbséggel, hogy most tudjuk, semmi sem állhat az utunkba. Annyira vágyom már
rá, hogy tőlem az apokalipszis négy kibaszott lovasa is eljöhet, az sem
érdekel. A lángoló világvégében is őt fogom ölelni.
Sziasztooook!
VálaszTörlésVegreeee! Mar annyira vartalak vissza titeket! <3
Imadtam!!! Az osszes sorat! Tudtam, ereztem h fel kell jonnom reggel is megnezni h van e friss, es tessek!
Nagyon tetszett Harry es Zayn beszelgetese, egyik kedvenc reszem volt. Szeretem az o parbeszedeiket is! :) Zaynt imadom h probal Harry hulye fejere hatni. :)
Harry pedig... tenyleg imadom olvasni h o meg kicsit Harry is, kicsit Marcel is, de a parton valoban ott lett volna a lehetosege elmondani Louisnak h mi a helyzet... Ez kesobb csak rosszabb lesz, DE nem baj, en imadom, mikor a szereplok szenvednek, es vegul elnyerik a megerdemelt jutalmukat! ;)
Lout es Niallt is imadtam, mondanom sem kell... :)
Gondolom az nem meglepo ha Emilyt viszont utaltam benne...
Es a vege! Mieeeert? H hagyhattatok itt abba??? Keeeerlek h nagyon siessetek a koviveeel!!! <3 <3 <3
Koszonom nektek az ujabb csodas fejezetet, remelem hamarabb “talalkozunk” ujra! <3
Puszi, D.
Szia! :)
TörlésA lehetőség mindig ott van, hogy elmondja az igazat. És vajon mit reagált volna Lou? Hasalt volna tovább rajta, mintha semmi sem történt volna? Harry nagyon fél, valljuk be, nem alaptalanul. Fog még érdekes dolgokat tenni emiatt... ;)
Hogy miért itt hagytuk abba? Hát kb idézem Sophiet: úgy fogom befejezni, hogy ne tudd kikerülni, muszáj legyen végre megírnod a szex részt... XD Szóval ez a befejezés nem ellenetek irányul, sokkal inkább merénylet ellenem :D
Köszi, hogy mindig számíthatunk a kommentedre, te örök első! :D Puszi!
Sziasztok!
VálaszTörlésElolvastam, és akarok még!
Most komolyan? Csak ennyit nem lehet írni! 😁
Már az első mondattól levert a víz.
Ahogy Marcell futott le a lépcsőn... Vele fáradtam én is.
Meg persze a vivódásába, hogy ki is ő valójában.Zaynek igaza van! Nem kéne a beismerő vallomást sokáig húzni. Sokkal, de sokkal rosszabb lesz a végén.
Dehát, ha szerelmes valaki, minél tovább maga mellett akarja tudni a szíve választottját.
Még akkor is,ha ezzel a húzásával talán elveszítheti örökre.
Louis .. Angyalom.Néha olyan buta.
Jól el kellett volna hajtani a csajt a bánatba. Lehet bekever a lány a suliba? A pletyka nagy károkat tud okozni.
Carmen.. Írd csak meg azt a sorsdöntő jelenetet! Nagyon hamar, ha kérhetném!😁😋De persze,mint mindig türelmesen várok!
Pussz 😍 😘😘
Szia!
TörlésÚgy ismersz, mint aki hagyja, hogy túl szépen alakuljanak a dolgok? Beismerő vallomás, kis mosolyszünet, és hiphop egy hepiend? Szeretnénk meglepni titeket... ;)
Írom-írom, ígérem, sietek vele! :D
Pusziii!
Sziasztok! Hú, te jó ég! Nagyon imádtam ezt a részt is. Tetszik, ahogy a bunkó/bosszúálló Harryből szerelmes Harry lett. Annyira imádnivaló :) Meg ahogy kerülgetik egymást a városban, most pl a kocsmában :D Vicces, pedig tényleg nem tudom, hogy lesz ennek jó vége... Lou nyilván dühös lesz, ha kiderül, és még mindig Zayn-el értek egyet. El kéne mondani... A másik, hogy remélem eljutnak Lou lakásáig... ha az ágyig nem is, de legalább zárt ajtók mögé anélkül, hogy valaki bekavarna :D Nagyon várom a folytatást :) Puszi!
VálaszTörlésHelló!
TörlésAzért remélem érezhető az átmenet is, nem akartam bunkó Harryből túl egyszerűen kezesbárány Harryt csinálni.. :D
Az ágyig nem is... hm... meggondolom, hogy csak az előszoba padlójáig jussanak-e XD
Pusszantás!
Hello! Itt jártam és nagyon szeretem ezt a történetet. Megijedtem amikor eltűntetek de most már látom hogy tényleg csak a nyár miatt. Nagyon várom a következő részt. Harry egyre aranyosabb és elkezdtem sajnálni Louis viszontt össze fog omlani ha kiderül az igazság. Ugye nem kínozzátok meg őket nagyon? Siessetek!
VálaszTörlésSzia!
TörlésNagyon köszi, hogy írtál! Örülök, amikor új emberek bújnak elő a sötétben kukkolásból ;)
Kínzás mindenképpen lesz. De vajon az igazság vagy a hazugság kínoz jobban...? :)
Igyekszünk, puszi!
Szuper volt! Várom a kövit!😍😍
VálaszTörlésKöszi! :)
Törlésszia! még anno igent mondtál egy linkcserére, amit köszönök, minden rendben is van vele, viszont én kisebb átalakítást hajtok végre, tudnád pár szóban jellemezni a blogodat, amit odabiggyeszthetek egyfajta rövid ismertetőként a link mellé/alá/köré? előre is köszönöm, ha veszed a fáradtságot és beírsz valami szöveget a chatbe! próbálkoznék magamtól is kitalálni valamit, de az nem ugyanaz. :'D szép napot! (http://csillogosotetseg.blogspot.com) ui.: bocsánat, hogy ide írom, de a chat nem működött a negyedik próbálkozás után sem.
VálaszTörlésSzia!
TörlésNagyon röviden talán ennyi: Homoszexuális tartalmú romantikus, erotikus novellák, regények. :)
Beírom a chatedbe is (ha működik... :D)
Köszi!
Mikor jön a folytatás?
VálaszTörlésReméljük hamar... :D Bevallom, egy hónap megint az én saram, de most már Sophie-n múlik :)
TörlésVárjuk!
TörlésPont ma szerettem volna érdeklődni az új rész után! De látom nem csak én vagyok türelmetlen. 😃😃
VálaszTörlésSziasztok csajok ❤️ 💙 💚
Bár az ígérgetéssel sokszor befürdök, de úgy érzem a héten most már mindenképpen jelentkezünk! :)
TörlésSziasztok! (Morcosan)XD
VálaszTörlésGYILKOSOK!!!!! Ki is írja Lou szemszögét???? Sophie Anne???
Carmen!!! NE ENGEDD TÖBBET NEKI!!!!
Kinyírtok! 100 %-ig, nem 1000000000000000000000000000 csilliárd %-ig Niall-el értek egyet. Hát már ÉN pusztulok bele a frusztráltságuk tengerébe!!!
Nem érdekel ágy, asztal, az sem ha nem vízszintes a felület!!! Csak ruhamentesen, nem vagyok telhetetlen az is elég ha csak bizonyos stratégiailag fontos testtájakról kerül a textil le, csak könyörgöm kerüljenek már közelebb 20-25 cm-rel!!!
Jó tudom utána jön a fekete leves, orosz irodalmat megszégyenítő lelki tusa, mert MaHa még nem vallott.
De ez már pont nem érdekel!!!!
Egy biztos.
Szexjelenet kreatív húzásának kategória idei Oscarját nem más nyerte.......MIIIIINTTT........S&C író páros, olvasó nyíró kategóriában különdíjasok!
XDDD
Ikertetkó....Na bravó! (Sissi film, Ferenc Károly hanglejtés!)XDD remek húzás, de valamiért ebben a sztoriban extra hülye (alkesz, bár javuló) lett szerencsétlen Lou. XDD
Ha persze nem épp a kemény(!!!!XDDD) férfit játsza. Ami amúgy dögös!
KÖSZÖNÖM!!!!Hihetetlenek vagytok.
Tökéletesen komponált minden sor!!!
<3<3<3<3<3<3<3<3<3 (szottyadt herezacsi tenger, obviously (Lou szavajárása!) naplementében!!! XDDD
Ne hülyézd Lujit, mert megcsapkodlak! Luji nem hülye! Oké??
TörlésCsak Harry túl okos, és mindenre van tökéletesen hihető kész válásza. Amit Luji szíves örömest hisz el. DE NEM HÜLYE! XD
XDDDDDDDDDDDDD Ezen most nagyon nevetek!!!!! Bár nem ismerlek de kaptál egy írói karaktert nálam és ezt most vékony franciás akcentussal mondtad, nevető szemmel!!!
TörlésOké......a gyűjtögetésnek épp annyi a hátránya mint az előnye!
VálaszTörlésHátrány: egyszerre több komit kell írni!!!!
Előny: van már meglévő folytatás!!!!
és el is érkeztünk a stratégiailag fontos ponthoz.......
Rettentően türelmes lény vagyok! XDDDDD
Most már vártam 2-3 per...mit beszélek van az már 25 is!
Lényeg!!!!
Mikor lesz kövi????????????????????????????????
Csak csendesen érdeklődöm.....csak úgy suttogva.....(megvan a Túl a sövényen mese???(eskü nem nézek sok filmetXDD) na és abból a ...talán mosómedve, amikor betolta a zacskó csipszet....na és még arra tolna egy energia italt??? Na ennyire várok türelmesen!!!!!)
Puszi, Gy XDDDD
Lehet mókus volt. XDDD
TörlésVálasztható akusztikus dizájn....nem tudom mi a hallás szem vizuális dizájn megfelelője..XDD...:
VálaszTörlés1.: Dögös vörös szexi búgó hangon, kellő rekedtséggel és karccal.
2.: Pimaszul Szexi Pán Péter, vékony, mégis érdes.
3.: Göndör barna bariton mély búgással.
"......Imádom a hosszod!.....Mikor élvezhetem újra???......."
(Természetesen ez többes szám.De úgy már extra perverz lenne! XDDD)
<3<3<3 Nem szottyadt, hidratálva van hialuronsavval!XDDD
Pusszaantás, Gyö
Látod, látod, visszatértél, és pár nap és már élvezheted is újra.. ;)
TörlésA többire is megpróbálok a napokban reagálni. De te is annyit kommenteltél, mint amennyit mi szövegelünk a 30 oldalainkban... :D (Aminek amúgy nagyon is örülök! Welcome back! :D)