Az ikertestvér (10.fejezet)

Sziasztok!
Hát igen, még élünk... még ha néha zombi módban is létezünk mostanában. 
Kezdhetnék magyarázkodni, bocsánatot kérni és hasonlók, amiért ennyire megvárattunk titeket, de a dolgozó emberek ezt szerintem meg fogják érteni enélkül is. Aki meg még iskolába jár (illetve most épp nem jár), az majd megtudja... addig pedig örüljön, és élvezze a nyarat, ne pedig a laptop vagy a telefon előtt gubbasszon hülyeségeket olvasva! ;D
Előzetes figyelmeztetések: rekord hossz (ha már ennyit vártatok rá), csúnya beszéd (mily meglepő XD), elmebeteg Harry (még mindig. egyre inkább.), némi 18+ (de azért annyira még ne örüljetek ;P)
Ennyi lenne. A lényeg úgyis most jön.
Olvassatok, szeressetek, írjatok! Pusszantás!
C.

10. fejezet

Harry’s POV

Úgy rohanok le az emeleti mosdóból, hogy – az ereimben keringő alkohol mennyiségét tekintve – azt sem tudom, hogy sikerül két lábon kiviteleznem a dolgot. Ha lett volna időm gondolkodni, sokkal inkább fogadtam volna arra, hogy törött bordákkal, összeakadt végtagokkal, bowling golyóként gurulva le a lépcsőn érkezem a vendégek közé. A méreg sok mindenre képessé tesz, könnyedén válunk tökéletes koordinációval rendelkező dühöngő bikává. Louis miért olyan nekem, mintha vörös posztót lengetnének előttem?!

-       Hé… – állítana meg vigyorogva Zayn a bicepszemre fogva, de kirántom magam az ujjai közül, és szimplán félresöpröm az utamból. Tágra nyílt szemekkel, kínosan mosolyogva néz körül, és széttárja a karjait. – Ki bosszantotta így fel a pasim? – teszi fel a költői kérdést, majd utánam trappol a parkoló irányába. – Állj már meg! Kocsi nélkül nem jutsz messzire. Márpedig a kulcs nálam van – pörgeti meg a mutatóujja körül nyomatékosításképp.

-       Induljunk – vetem oda mély hangon, sikeresen visszanyelve az artikulálatlan üvöltést.

-       Mi történt? Nem bírtad ki, hogy ne beszélj vele még egyszer utoljára?! – veti oda gúnyosan, és ezúttal úgy szorítja meg a karomat, hogy nem tudok egy laza mozdulattal kiszabadulni. Becibál egy kerti tároló bódéba, és ránk csukja az ajtót.

-       Nem én mentem utána! – üvöltöm az arcába, de elcsuklik a hangom, miközben megbotlok egy fűnyíróban.

-       Akkor egyikőtök sem bírja ki a másik nélkül… – húzza el a száját. – Ez már szerelem. A viharosabb fajtából.

-       Na, menj a faszomba! Elegem van a hülye vicceidből – sziszegem, és komolyan fontolgatom, hogy megfogom a mellettem ácsorgó gereblye nyelét és jól fejbe vágom vele, hogy megértse végre, mennyire utálom, amikor ilyenekről beszél.

-       Miért gondolod, hogy viccelődök? – húzza fel a szemöldökét. Alapvetően nincs bajom a szarkazmussal, én is előszeretettel használom, sőt, sokszor túlzásba is viszem, de most, hogy rajtam alkalmazza ilyen serényen, kezdem érezni, hogy lassan a fortyogó agyvizemből vonatfüttyként fog távozni a gőz a füleimen át. – Na, akkor mesélj, ha nem ilyen – böki meg a homlokomat a mutatóujjával, tovább feszítve a húrt. – Akkor milyen az, ha szerelmes az ember?

-       Honnan tudjam?! Én olyat nem játszom! – felelem indulatosan, és megpróbálom arrébb tolni, mielőtt rajta töltöm ki minden frusztráltságom.

El akarok tűnni innen minél előbb. Az biztos, hogy én többet az életben nem teszem be a lábamat még a városba sem! Minden pillanatát el akarom felejteni annak, ami ma itt történt.

De hiába próbálom jelezni neki kézzel-lábbal, hogy jobban teszi, ha most befejezi a csesztetésem, nem veszi a lapot. Vagy csak nem akarja.

-       Mert ez csak úgy megy, hogy elhatározod, és az lesz, amit elterveztél… – horkan fel gúnyosan. – Eddig jól megy, úgy érzed? – ironizál, és egyre jobban idegesít. Nem tudja, mit csinál. A dühöngő bika előtt szürke rongyot sem lengetünk! Egyáltalán semmilyet. Csak szépen elállunk az útjából, és hagyjuk, hogy lenyugodjon. Mert lehet, hogy Louis miatt váltottam hirtelen bőrt, de azt fogom felöklelni, aki tovább cukkol.

-       Mi a faszról beszélsz, Zayn?! – emelem fel a hangomat.

-       Akkor elmesélem én, milyen. Reggeltől estig ő jár a fejedben, minden gondolatodat lefoglalja, és minden apró faszságról ő jut eszedbe. Legszívesebben minden szabadidődet vele töltenéd. De még a nem annyira szabadot is. Ha hozzád ér, elveszted a fejed, és olyan dolgokat is ész nélkül megteszel, amikről amúgy ezerszer elhatároztad, hogy nem fogod. Ismerős? – vigyorog úgy, hogy nem sok választ el attól, míg beverem az orrát, csak hogy letöröljem azt a gunyoros mosolyt a képéről. Átfut az agyamon, hogy most legszívesebben szálanként tépkedném ki azt a szépen ívelt, felhúzott szemöldökét.

-       Hagyjál, jó…? – morgom, és inkább elfordulok, hogy az egyre erőszakosabb gondolataimtól megszabaduljak. Illetve elfordulnék, de nem enged.

-       Nem hagylak! – Már ő is kezdi felemelni a hangját, ami egyikünk helyzetén sem segít. – Vagy belátod, hogy kurvára bele vagy esve, és a valóság fényében próbálunk megoldást találni a dolgokra, vagy nem akarok tovább asszisztálni ahhoz, hogy észre sem veszed, ahogy egyre mélyebbre ásod magad a szarba, és közben még sajnáltatod is magad! – ragadja meg a vállaim, és jól meg is ráz, talán abban a reményben, hogy helyére rendezi a gondolataimat. – Szerelmes vagy, baszd meg! Fogd már fel! – kiabálja az arcomba, nekem pedig végleg eldurran az agyam.

Miután kirántom magam a szorításból, visszakézből húzok be neki egyet, amitől hátratántorodik. Az arccsontjára nyomja a tenyerét, úgy néz rám mereven.

-       Elég volt – mondja halkan, és tudom, hogy nem a jobbegyenesemre céloz. – Ha észhez tértél, esetleg… hangsúlyozom, esetleg szóba állok veled újra. Addig ne is keress. Vedd úgy, hogy ez most egy brutális szakítás volt. Családon belüli erőszak, kicsi szívem – veti oda összeszűkített szemekkel, miközben még egyszer megmasszírozza az ütés helyét, aztán leejti a kezeit, és hátrébb lép.

Bocsánatot kellene kérnem, de nem megy. Tudom, hogy nem kellett volna megütnöm. Bármit is mondott, joga van a szabad véleményformáláshoz. Mégis, ha visszagondolok a szavaira, csak a düh forr bennem, és a megbánás érzése eltörpül mellette.

-       Nem vagyok szerelmes… – mormogom, de még én is hallom a bizonytalanságot a saját hangomban.

-       Etesd csak magadat tovább hazugságokkal. Azt hiszed, neki hazudsz a legnagyobbat, de valójában önmagadnak… – motyogja fejcsóválva, ahogy tovább hátrál, aztán az ajtóhoz érve hátat fordít nekem.

-       Nem vagyok szerelmes! – horkanok fel. – Esetleg Marcel az, de én tudom, mit akarok! – kiáltok utána, és bár már a kezében volt a kilincs, megtorpan.

-       Te hallod saját magadat?! – fordul vissza, és ezt a grimaszt az arcán csak akkor láttam még eddig, amikor valami szürreális dolognak voltunk szemtanúi, vagy egy komplett idióta megmagyarázhatatlan tettére bámultunk elképedve. – Gondolkozz el ezen holnap, ki is az a Marcel. Talán józanul jobban fog menni. Bár nem vagyok benne egészen biztos, Tomlinson lehet, hogy már teljesen elvette az eszed… – mondja még halkan, mielőtt végleg kisétál a fészerből, és hátrahagy engem, jobban összezavarodva, mint valaha voltam. Minden szavát komolyan gondolta. És amiről azt hittem, ostoba viccelődés, az is mind őszinte volt, talán a kezdetektől. Ismerem őt, ismerem az arcát. Nem is a szavai döbbentettek le igazán, inkább az, ahogyan rám nézett.

Néhány pillanatig csak meredek magam elé, a mozdulatlan kilincsre fixálva a tekintetem, és próbálom elhinni a mai estét. Lou forró kis teste, aztán a hideg visszautasítás. Aztán ugyanez még egyszer, némi változtatással. Most pedig a legjobb haverom beolvas, és itt hagy. Tényleg itt hagy, az éjszaka közepén, egyedül, boldogan viháncoló emberek közt. Ráadásul a világ végén. Kilépek a faházikóból, és nézem, ahogy füstölgő gumikkal elhúz. Egy darabig – még bízva abban, hogy meggondolja magát, visszatolat, és valami epés megjegyzés után kivágja az anyósülés ajtaját nekem – csak bámulok utána a vaksötétbe. Eltelik jó negyedóra, mire rájövök, hogy nem fog visszajönni értem. Száz százalékosan komolyan gondolta, hogy nem akar látni.

Én persze nem fogok visszakullogni a szüleihez egy fuvarért, Louis-val meg főleg nem szeretnék még egyszer összeakadni, úgyhogy a pillanat tört része alatt jutok arra az elhatározásra, hogy elindulok gyalog a főúton. Egyszer csak hazaérek… végülis nem az ország másik fele, csak harminc mérföld… közben legalább van időm végiggondolni az elmúlt heteket. A kicseszett, irányíthatatlan érzéseimet, amikről többnyire nem akarok tudomást venni. Mindig is próbáltam úgy élni az életem, hogy az eszem – vagy alkalomadtán a farkam – irányítsa a történéseket, ne pedig a szívem. Abból szánt szándékkal nem kértem, miután az egyszer már épp eléggé a padlóra küldött.

Jelenleg egyetlen dologban vagyok biztos: nem akarok többet Harryként találkozni Louis-val. Nem tesz jót nekem. Érzem, hogy fokozatosan esek szét. Mintha az egyre szaporodó hajszálrepedéseket is érezném, ahogy halkan megreccsennek, és továbbfutnak, amikor a közelében vagyok. Nem okoz már örömet sem, ha megpróbálom megbántani, vagy keresztbe tenni neki. Egyszerűen meguntam, hogy játsszam a bunkót, nem is beszélve arról, hogy egyre inkább sülnek el a dolgok épp ellenkezőképpen, mint eltervezem. Csak Marcel képes őt megfelelően kezelni. Harry túl önző és makacs hozzá. Túl csalódott. Marcel még nem csalódott benne. Minden alkalommal, még ha pillanatnyi győzelmet is érzek, a végén mégis rájövök, hogy semmi értelme nem volt annak, amit Harryként tettem. Nem miatta, saját magam miatt érzem, hogy sokkal jobb lesz, ha innentől kezdve elkerülöm. Azt egyelőre nem tudom kimondani, hogy feladom a bosszúmat is. Marcel kellőképpen beférkőzött már a kegyeibe ahhoz, hogy ne érezzem muszájnak feladnom. Ha csak egy vékony szeletet is kaphat az a megbántott tizenhatéves kiskölyök, aki legbelül még bennem él, szükségem van a revans ízére.

Ahogy a sötétben lépdelve visszagondolok, felötlik bennem, mennyire halvány fogalmam sincs arról, mi késztetett arra, hogy azt mondjam Zaynnek, hogy talán Marcel szerelmes Louis-ba. Még mindig a fülemben visszhangzik, ahogy hitetlenkedve visszakérdez, mégis ki az a Marcel… Ki az a Marcel? Én vagyok? Mi van, ha azért alkottam meg őt, mert nem bírtam már elviselni azt, akit egészen idáig játszottam? Talán tényleg Marcel szeretnék lenni… talán tényleg szeretnék szerelmes lenni valakibe. De ha arra gondolok, mi történt akkor, amikor valami hasonlót éreztem, elfog a rettegés. Nem akarom újra átélni. Félek a szerelemtől. Az az érzés csak kiszolgáltat.

Nem mondom, hogy nem csinálom össze magam egy kicsit, amikor a vaksötétben caplatva hirtelen lelassít mellettem egy kamion. Kikurjant a sofőr az ablakon, hogy elvisz ha gondolom, én pedig kapva az alkalmon, felpattanok. Harminc mérföld. Még ha büdös, vagy halálosan idegesítő a fickó, akkor is kibírom azt a szűk fél órát, ami megment a reggelig tartó gyaloglástól.

Nyugtázom, hogy egyáltalán nem olyan ellenszenves, amilyenre számítottam, de arra persze nem gondolok, hogy annak, hogy megállt nekem, köze van a szűk farmerhez, ami a fenekemen feszül. Öt perc sem telik el, mire rájövök, mennyire meggondolatlan dolog volt beszállni mellé. Próbálom hárítani a közeledését azzal, hogy eljátszom a macsó heterót, és végül megúszom annyival, hogy hagyom neki, hogy rám cuppanjon.

Nem először fordul elő, hogy olyasvalaki szopja a farkam, aki cseppet sem mozgat meg. De talán most jót tesz egy kicsit, hogy kikapcsolja a mára már túlpörgött agyam. Egy kiéhezett homokos kamionsofőrnek meg valószínűleg elég nagy szám, ha sikerül a szájába csábítania egy “dögös kis hetero srácot”. Még csak hozzá sem kell nyúlnom, szépen elintézi magát közben. Mindenki nyer. Én egy feszültségoldó orgazmust, ami először nem igazán akar jönni, de ahogy hátradőlve lehunyom a szemem, és Lou szájára gondolok, amit ma volt szerencsém – vagy inkább szerencsétlenségem – többször is megkóstolni, vulkánként tör ki belőlem. Nehezemre esik visszafogni a nyelvem, nehogy véletlenül az ő nevét nyögjem közben.

*

Végeláthatatlan hosszú józanító alvás kell hozzá, hogy rájöjjek, valójában milyen olcsó kurvát csináltam magamból az éjjel. De ez aggaszt a legkevésbé másnap késő délelőtt, amikor kikászálódok az ágyamból. Valószínűleg a névtelen idegennel csak el szeretném terelni a gondolataimat a valódi kapcsolataim problémáiról. Ha egyáltalán lehet bármit is, ami Marcellel kapcsolatos, valódiként aposztrofálni… Szeretném, ha valódi lenne. Ha kívánhatnék egyet a varázskútba pöckölve az aprót, az lenne a kérésem, hadd legyen Marcel a valódi, és Harry a bármikor eldobható álruha.

Most nem érzem szerencsésnek, hogy pontosan tudom, hol lakik, ráadásként pedig még azt is, hogy egyedül. Nem kellett volna ott lennem, amikor megnézte és kiválasztotta az új otthonát. Minden szegletre emlékszem. Minden képre, ami bevillant az agyamba akkor ott. Legszívesebben most azonnal átöltöznék, és rohannék hozzá, hogy néhány ábrándot emlékké változtassak Marcelként. Átkozottul szeretném tudni, úgy is visszautasítana-e. Csak álmodozom, amikor teljes szívemmel hiszek abban, hogy nem tenné? Miért hívta azonnal épp Marcelt, amikor a kis afférunk után idegesen gubbasztott, a tilosban szívva egyik cigit a másik után az emeleti mosdóban?

De persze nem futhatok hozzá, több okból sem. Valószínűleg ő még haza sem ért, nem menekült el olyan hanyatt-homlok a helyszínről, ahogyan én, sőt talán ott is éjszakázott a városban. Őt biztosan nem borították ki ennyire a történtek. De ha otthon is van már, feltehetőleg édesdeden alszik. Emellett bőven eleget ittunk előző este ahhoz mindketten, hogy ennyire másnaposan ez most mindenképpen nagyon rossz ötlet legyen. Ki kell bírnom minimum holnapig.

Felhívnom viszont nem tilos. Végtére is ő írt rám az éjjel.

A hangjából ítélve biztosan felébresztettem. Mégsem morcos, sőt nagyon is örül nekem, egyáltalán nem áll szándékában lerázni. A mai találka javaslatára nagy hirtelen, ijedten nemet mondok, de megbeszélünk egy keddi könyvtári találkozót. Ám ahelyett, hogy elégedetten ülnék le a második kávém mellé, továbbra is ott tartok, ahol a telefonbeszélgetés előtt: le kell kötöznöm magamat, hogy ne csináljak őrültséget, és hozzam mégis előbbre – és kicsivel privátabb helyre – azt a bizonyos találkozót.

*

Kitakarítottam a házat, a kocsim, sőt még anyám kocsiját is, vacsorát főztem, és mindettől azt vártam, hogy majd eltereli a gondolataim, estére pedig hullafáradtan esem be az ágyba. Ám rá kellett jöjjek, hogy attól még, hogy a kezeimet lefoglalom, az agyam tökéletesen alkalmas arra, hogy teljesen máshol járjon. Hiába vakartam a zuhanytálcáról a nemlétező vízkövet lassan fél órája úgy, hogy izomlázam lett tőle, akkor is csak Louis fürdőszobáján járt az eszem. A tűzhelyet olyan csillogóra varázsoltam, hogy már a borostámat is láttam a tükörképemen, amiről pedig az a nagy falitükör jutott eszembe Lou új lakásában. Amikor az ágyneműt cseréltem, azon gondolkodtam, milyen sűrűn kellene ezt tennem, ha az ágyamban aludna minden éjjel… Nem, nem sikerült álomba dolgoznom magam.

Lassan éjfél, a tekintetem mégis éberen tapad a mennyezetre. A takaró sarkát babrálom, és semmi arra utaló jelet nem ad a testem, hogy hajlandó lenne legalább néhány órácskára kikapcsolni az agyamat, és ellazítani az izmaimat. Nem bírom tovább, felpattanok, és magamra húzok egy fekete jogging alsót, meg egy egyszerű hosszú ujjú fehér pólót, összefogom a hajam, és a zsebembe süllyesztem a kellékszemüveget. Beugrok az Impalába, és gondolkodás nélkül Louis lakásához hajtok.

Egy darabig csak ülök a kocsiban, nézem a halvány fényt, ami kiszűrődik az ablakon, amiről biztosan tudom, hogy az övé, és lázasan próbálok egy jó okot találni arra, hogy ne használjam ki, hogy ébren találtam. Persze nem sikerül, úgyhogy a lábaim szinte önálló életre kelnek, amikor meglátom, hogy egy párocska a kapuban búcsúzkodik. Kihasználva az alkalmat, hogy csengetés nélkül mehetek fel az emeletre hozzá, és így majd láthatom az első reakcióját, amikor meglát a küszöbén, elslisszolok mellettük, és felszaladok a lépcsőn.

Louis döbbenten mered rám, ahogy ásítva ajtót nyit egy halványszürke pamut térdnadrágban, és ujjatlan fehér pólóban. Köszönni is elfelejt, de még az ajtókilincset se ereszti el másodpercekig, hogy beinvitáljon.

-       Szia – mondom halkan, ami úgy tűnik, kirántja a transzból.

-       Marcel… szia… mit keresel itt ilyenkor? – kérdi, és mintha csak lehelné a szavakat, olyan puhán hangzanak.

-       Nem tudom… – vallom be, mire felszökik a szemöldöke. – Csak… látni akartalak, azt hiszem.

Uramisten, mit csinálok? Fogalmam sincs, mit keresek itt, fogalmam sincs, mit fogok neki mondani, és főleg halvány gőzöm sincs arról, mit fogok tenni vele, ha újra a szemeim elé tárul az a lakás, amit a fejemben már régen berendeztem, sőt be is laktam. Sarkon kellene fordulnom, de azt hiszem, ahhoz már túl késő.

-       Bejössz? – kérdi végül bizonytalanul, és őt kikerülve, a szőnyegre szegezve a tekintetem, teszek két lépést, épp csak a lakásba érve, hogy be tudja csukni mögöttem az ajtót. Nem is merészkedek tovább, az ajtófélfa mellett a falnak támaszkodom.

-       Nem zavarok?

-       Sosem zavarsz – mosolyodik el kedvesen, és egy pillanatra ő is lesüti a szemeit. – Milyen volt a családi nap?

-       Eleinte jobb, mint amire számítottam… – vonok vállat. – Aztán Harry mesélt az esküvőről… – kezdem halkan, a reakcióit lesve. Kicsit talán félrenéz, de magabiztosan állja a tekintetem. Megnyalja az alsó ajkát, és halványan bólint, de nem mond semmit. – Tudom, hogy sokszor csak túloz, de jól ismerem ahhoz, hogy érezzem, mikor hazudik.

-       Valószínűleg nem hazudott túl nagyot – bólint újra, és ezúttal gondterhelten elfordítja a fejét, sóhajt egyet, és megdörzsöli a halántékát. – Nézd, Marcel… – kezdi, de csak egy újabb sóhajig jut el.

-       Nem vagy a tulajdonom – szúrom közbe gyorsan, nehogy számonkérőnek tűnjek.

-       Amikor azt mondtam, hogy tetszel, nem csak a külsődre értettem. Persze, az is nagyon tetszik, és épp ezért zavar össze ez a dolog, mert külsőre természetszerűleg nagyon is hasonlítotok, így nyilvánvaló, hogy ő is tetszik. De nála ez itt ki is fújt. Amíg szingli vagyok, és csak alkalmi partner kell, ez bőven elég is. De benned minden tetszik, Marcel… bárcsak elhinnéd… – sóhajt fel újra.

-       Próbálom… – suttogom lesütött szemekkel. – És közben próbálok úrrá lenni a félelmeimen is, amiért te is tetszel nekem.

Ezt még sosem mondtam neki. Ijesztő volt kimondani. De a megkönnyebbülés érzése leírhatatlan. Még ha az őszinteség nem is valódi így, hogy csak a szerepem mögé bújva mondtam ki.

Miután egy pillanatnyi döbbenet átrohant a vonásain, halványan elmosolyodik, és beharapja az alsó ajkát. Néhány másodpercig csak nézzük egymás arcát némán, mintha félnénk kimondani a mélyebb gondolatainkat.

Tudom, hogy ha nem tenném meg ezt a lépést, ő nem csókolna meg. Józanul biztosan nem. Főleg nem azok után, hogy visszautasítottam a kocsiban, és utána egy bő hétre el is tűntem. Bizonytalanul közelebb húzódok hozzá, és az ujjaimat tétován a nyakára simítom, amire sóhajtva lehunyja a szemeit. Annyira kívánom az ajkait, és amikor idegesen megnyalja őket, nem tudom tovább visszafogni magam. Ahogy a számat az övéhez közelítem, olyan érzés tör rám, mintha forró szirupba merülne a testem, aminek a hőfoka vészesen közel van az elviselhetetlenhez, én mégis csak még mélyebbre akarok süllyedni benne. Ilyen az, amikor a vágy felforralja az ember vérét? Nem tudom, mikor éreztem utoljára hasonlót. Talán soha. Egy nemlétező ikertestvér bőre kellett hozzá.

Nem húzódik el, még csak meg sem rezzen az ajkaim érintésére. Olyan gyengéden csókol vissza, mintha féltene valamitől. Saját magától? Talán el kellene hinnem, hogy tényleg számít neki Marcel. Minden egyes sejtem a csókjára összpontosít, azt is elfelejtem, ki vagyok, miért jöttem, vagy hogy mit kellene most tennem. Lustán mozdítom az ajkaim, hagyom, hogy átvegye az irányítást, de még így sem erőszakos, egy hangyányit sem. Semmiben sem hasonlít ez a csók arra, ahogy tegnap éjjel az esküvőn a számnak esett. És nem csak azért, mert most tényleg érzem az ízét, nem pedig csak az alkoholt a nyelvén, mint akkor. A finomság, amivel vezet, megremegteti minden porcikám, csak engedelmesen követem minden rezdülésére viszonzást nyújtva.

-       Menj most el, kérlek – suttogja néhány mámoros perc után az ajkaimon. Érzem a reszkető lélegzetét, a feszültséget, ami kimondatja vele ezt. Nem akarja, hogy elmenjek. De azt is biztosan nehéz megértenie, mi történt velem ez alatt az egy hét alatt. Legutoljára még haragudtam rá, amikor megcsókolt, és Marcelhez képest meglehetősen durván adtam ezt tudtára, most pedig mintha kicseréltek volna, én kezdeményezek, elolvadok a karjaiban, és minden mozdulatommal folytatásért könyörgök.

Néhány pillanatra úrrá lesz rajtam a csalódott értetlenség, amiért el akar küldeni, aztán hátrébb húzódok, kiveszem a gumit a hajamból, és a komódra rakom, a szemüvegemmel együtt.

-       Mit csinálsz? – néz rám ijedten.

-       Így jobb? – kérdem alig érezhető keserű gúnnyal, de annál nagyobb bizonytalansággal a hangomban, miközben megrázom a fejem, hogy a helyükre kerüljenek a fürtjeim. – Végtére is a bátyámmal akartál lefeküdni.

-       Ne gondolj ilyesmire, Marcel! – ragadja meg a vállaimat tágra nyílt szemekkel. Azok az ellenállhatatlan szépségű szemek! A lélegzetem is eláll tőlük. – Ez egyáltalán nem így van! Ne hidd, hogy ezért szeretném, ha elmennél. Kérlek szépen, soha ne próbáld eljátszani Harryt!

Hisztérikus nevetésben török ki, és a hátamat az ajtófélfa mellett a falnak támasztva lassan a földre csúszok. Nem érti a reakciómat. Hogy is érthetné?

-       Marcel… – térdel le mellém, és a hajamba meríti az ujjait, mire felnézek rá, de hiába próbálkozok, ez a szinte eszelős kacaj nem múlik. – Mondd el, mi a baj. Tudom, hogy részegen tettem olyasmit, amit talán nem kellett volna… és nem azért mert a tulajdonod lennék, hanem azért, mert Harry a testvéred. De nem őt akarom! Te vagy az egyetlen oka annak, hogy mégsem mentem tovább. Haragudhatsz rám a történtek miatt, megérteném, józanul most már én is úgy látom, hogy nem tehetek ilyesmit a bátyáddal. De higgy nekem, ha azt mondom, nem ő kell nekem! – csóválja meg a fejét elszántan. – Sosem voltam szent, de ha valakivel együtt… – kezdi, de ahogy egyre inkább nevetve, egyre hevesebben csóválom a fejem, és kínomban már a falnak ütögetem a tarkómat, összeráncolt homlokkal elhallgat. – Beszélj, Marcel. Tudni szeretném, mi van a fejedben, mert nem tudom hova tenni ezt, ami most történik – mondja végül halkan, és ahogy gyengéden megragadja a vállaimat, egy kicsit alábbhagy az önkívület érzése. Talán kezdek újra magam lenni. Egyáltalán tudom még, hogy ki vagyok én…?

-       Fogalmam sincs, mi a valódi, mit szeretnél – ingatom tovább a fejem, de mielőtt nyitná a száját, folytatom. – De ami még ijesztőbb, arról sincs halvány gőzöm sem, én mit szeretnék. Már azt sem tudom, ki vagyok… – temetem az arcomat a két tenyerembe, és a nevetést felváltja a zokogás visszatartását szolgáló gyors zihálás.

-       Egy okos, kedves, gyönyörű srác vagy. Nincs olyan, akivel szívesebben tölteném az időmet. Épp ezért nem szeretném elsietni. Illetve, nem igaz, hogy nem szeretném… nagyon is szeretném… belepusztulok… de kérlek, kérlek, menj most haza. Találkozzunk holnap. Találkozzunk minden nap. Randizz velem. Legyél az életem része. Legyél az életem… – halkul egyre inkább a hangja, ahogy közelít az arcomhoz az arca, míg végül a homlokát az enyémnek dönti, és lehunyja a szemeit.

Leírhatatlan az érzés, ahogy simogatnak a szavai. Senki nem mondott még hasonlót sem nekem soha. De miért ilyen bonyolult az egész, ha érzések is belekeverednek a dolgokba? Én is akarom őt, ő is akar engem. Mi ez a belső kényszer arra, hogy adjunk az egésznek időt?

-       Valódi randi? Nem a könyvtárban? – nézek rá bizonytalanul egy évszázadnyi csendet megtörve, ő pedig azonnal bólint. – Ha szeretnéd, hogy most elmenjek, meg kell csókolnod – mosolygok rá szendén, miközben talpra állok.

Széles mosolyra húzza az ajkait, és a szemüvegemet a fejem tetejére teszi, hátrasimítva vele a tincseimet.

-       Erre szükséged lesz… – mondja, és lábujjhegyre állva finoman a testemnek simul, ahogy végtelenül gyengéden enged a zsarolásnak, és az ajkaimhoz ér.

Minden sejtem azt üvölti, hogy kapaszkodjak belé, ahogy csak bírok, és ne merjek kimenni azon az ajtón! Hogy lehettem ilyen hülye, hogy azt ígértem elmegyek, ha megcsókol? Nem hiszem, hogy képes leszek itthagyni. Aztán egyszercsak vége lesz a varázslatnak, kuncogva végigsimít a hajamon, kilöki a bejárati ajtót, és egy lágy “jó éjt, Marcel” kíséretében kitoloncol rajta.

Azt sem tudom, hogy jutok haza, csak nyomom a pedálokat és tekerem a kormányt üveges tekintettel, szín tiszta rutinból. Betolatok a kocsibeállóra, és felvonszolom magam a lépcsőkön. Még arra sem veszem a fáradságot, hogy mielőtt belépek a házba, levetkőzzem az álruhám. Szerencsére anyám már alszik, különben magyarázkodhatnék. Márpedig ezt az egészet először saját magamnak kellene megmagyaráznom.

*

Az a csók… istenem… semmihez sem volt fogható. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, azóta is csak fekszem az ágyamban, és a jólesőn bizsergő alhasamra fektetett tenyerekkel, elvarázsoltan a mennyezetet bámulom. Százaknak járt már a nyelve a számban, de a forró selyem, ami mégis kicsit hűvös volt a fogkrémje felsejlő mentol ízétől, olyan finoman simogatott, és olyan helyeken csalt lúdbőrt a testemre, mint soha semmi. Talán elment az eszem az álmatlan éjszakától, vagy talán így van rendjén, de úgy érzem az utóbbi időben egyre többször és egyre erőteljesebben tör rám az őrült késztetés, hogy dobjam el Harryt, és így örökre Marcel bőrében szerethessem az én kicsi Lou-mat.

Csak fekszem a semmibe révedve, és azon jár az eszem, mit ér a jelenlegi életem. Gyakorlatilag semmit sem csinálok mások kihasználásán – és esetenként szándékos bosszantásán – kívül. Elmúltam huszonegy, és nem tudom, mit kezdjek a fiatalságommal. Tanulni nem volt kedvem, legfőképp azért, mert mindenki arrafelé próbált terelni, dolgoznom pedig nem kell. Szaladnak el mellettem a napok, a hetek és a hónapok a semmittevéssel. Lógatom a lábam, mert olyan szerencsém van, hogy még a megélhetésért sem kell legalább minimálisan megküzdenem. Anyám viszonylag jól menő könyvelőirodájából bőven van annyi pénz, hogy mindent megadjon az egyszem kicsi fiának, akivel az a szemétláda – nevezhetjük az apámnak is akár – egyedül hagyta. Cserébe néha megkér egy-két dologra, de gyakorlatilag ingyenélőként tengetem az unalmas napjaimat. Csak amióta a Marcel álruhát hordom, csillan meg néha a fény az Élet nevű hullámvasút sínpárján, amiről eddig nem is igazán tudtam, hogy létezik. Nem véletlen, hogy ez az “egyszer fent, egyszer lent” halálosan kikészít az eddigi egysíkú életem után.

Marcel egyetemre menne. Küzdene a diplomáért, aztán pedig egy jó állásért. Egy csinos kis házért, biztonságos autóért, talán némi vakációért azzal, akiért meghalna. Küzdene a szerelméért nap mint nap, a csillagokat is lehozná neki, és a tenyerén hordozná őt anélkül, hogy bármit elvárna cserébe. Együtt sírna vele, vagy erős lenne, és vigasztalná, ha arra van szüksége. Küzdene a jövőért.

Én most a jövőmet sem látom. Nem csak a jelenem egy óriásira fújt léggömb, tele a nagy semmivel, épp ugyanannyira jövőm sincs. Tíz év múlva is ezt fogom csinálni? Lótifuti anyuci kedvence maradok, aki hetente ötször bulizni jár, minden alkalommal mással fekszik össze, iszik, egyre többet, hogy elnyomja a haszontalanság és kilátástalanság egyre kibírhatatlanabbul suttogó hangját a fejében? Nem akarom. Meg kell ölnöm Harryt, felakasztani, a vonat elé vetni, vízbe fojtani, felnégyelni… bárhogyan is, de meg kell szabadulnom tőle.

Louis’s POV

Felfoghatatlanul frusztrált levegőt fújok ki, amikor az ajtó becsukódik, elválasztva engem attól a személytől, akire ebben a pillanatban a világon mindennél jobban vágyom. Nem értem mi történik, és azt sem, hogy tehettem amit tettem, de talán most először fordult elő életemben, hogy ésszerűen cselekedtem. Annak ellenére, hogy jelen esetben egy barom állatnak gondolom magam ésszerű helyett.

A kezem szinte nyúlna az ajtókilincs után, amikor meghallom a léptei apró koppanásait a lépcsőkön. Nem nyithatom ki újra azt az ajtót, mert akkor többé nem tudnám becsukni. Látni akarom. Az egyetlen módot ragadom meg, ahogy ez most lehetséges, és az ablakhoz rohanok. Szapora léptekkel siet Harry Impalájához. Nem tudom eldönteni, hogy dühös vagy sem. Remélem, hogy nem haragszik rám, amiért elküldtem őt, és megértette, hogy nem azért van, mert nem akarok vele lenni. Éppen azért van, mert ez minden vágyam. Nem egy kósza dugást akarok vele. Nem azt akarom, hogy letépjük egymás ruháit, és az ajtónak dőlve leszopjon, aztán a kanapéhoz cibáljuk egymást, és reggelig keféljünk. Meg akarom ismerni őt. Az ujjait, amik olyan bizonytalanul mozdulnak, bármiért is nyúl. Az ajkait, amit olyan sokszor szorít a tökéletes fogai közé. A hajának tapintását. A tetoválásait, amiknek egy része még mindig fedve van előttem, pedig pontosan tudtomra adta, hogy léteznek. A bőrének illatát. És azt, hogy belengje a teljes világomat.

Régen voltam ennyire szentimentális. Régen, és egyetlen egyszer. Akkor hittem utoljára, hogy a világ csak szivárványból áll, amikor megismertem Liamet. És mégis most, hogy azt a szárnyalást összevetem ezzel… inkább mélyrepülés volt ehhez képest.

Nem tudom, mikor történt. Akkor, amikor megláttam őt a könyvtárban, de még csak annyi tudatosult bennem, hogy valahonnan nagyon ismerős? Vagy amikor rájöttem, hogy honnan ismerem, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében? Ötletem sincs, hogy mikor kezdődött, mert már csak azt vettem észre, hogy vágyom rá, és a Liam miatt előszeretettel nyalogatott sebeim szépen beforrnak a közelségétől. Úgy hatott rám, mint a legjobb orvosság.

A kanapéhoz sétálok, és elterülve rajta tárcsázom a személyt, akire most szükségem van, mielőtt belefulladok a saját rózsaszín felhőimbe.

-       Tomlinson, neked teljesen elmentek otthonról? – szól a telefonba sipítozó hangon Niall, de csak nevetni tudok rajta.

-       Bocs, elfelejtettem, hogy te már komoly, majdnem házas életet élsz – öltöm ki a nyelvem, mintha csak látná. – Itt járt. Kurva késő van, és már félig aludtam, amikor bekopogott, de eljött.

-       Mi van?

-       Marcel, te segg – nevetek fel. – Hát nem érted? Igazad volt! Adtam neki teret, és ő maga jött el. Ráadásul most.

-       Hát felőlem aztán a Jézuskrisztus is bekopoghatott volna hozzád, azt is leszarnám – morogja, és vesz egy mély levegőt. Vagy ásít. Nem tudom eldönteni. – Baszki, tudod mennyi az idő?

-       Naná, hogy tudom – felelem gyorsan, és felülök a kanapén. – Sör idő van. Elmegyek érted.

-       Tisztában vagy vele, hogy már nem vagyunk gimisek, és holnap meló van a sakáltanyán?

-       Aha, és azzal is, hogy most nem anyád, hanem az asszony mellől kell kiszöknöd, de kit érdekel? Még fiatalok vagyunk, egy sörnek bármikor bele kell férnie.

-       Na hagyjál békén – nyögi, de mielőtt letenné, még gyorsan visszaveszem a szót.

-       A szárnysegédem lettél, emlékszel? És most nagyon is szükségem van rád.

Néhány másodpercnyi hallgatás után most biztosan egy sóhajt hallok.

-       Nagyszerű – morogja, én pedig csak győzedelmesen vigyorgok. – Remélem akkor is szükséged lesz rám, amikor a szóbanforgó asszony kidob, mert hozzád fogok költözni.

-       Megyek érted – nevetek fel, és kinyomom a telefonom. Felkapom a kulcsaim, aztán rohanok is.

-       Egyáltalán nem értem, hogy miért kellett éjnek idején ide hoznod – csóválja meg a szőke fejét, és kiissza a maradék sörét.

-       Mit nem értesz? Válsághelyzet van – szólok rá, és hogy megpróbáljam ébren tartani, vállon veregetem. – Holnap lesz egy randink. Egy valódi. És fogalmam sincs, hogy a picsába kellene viselkednem. Nem tudom, mi történt vele, de azt tudom, hogy nem akarom elbaszni. Mi van, ha rosszul érek hozzá, és elriasztom, vagy tudom is én…

-       Hogy tudsz valakihez rosszul hozzáérni? – dönti oldalra a fejét, és pont olyan üveges a tekintete, mintha nyitott szemmel aludna.

-       Na jó – pattanok fel, és én is kiiszom a korsóm. – Gyere, szívjunk el pár cigit, az talán ébren tart.

-       Továbbra sem dohányzom, de veled tartok – sóhajt fel, és követ a kijárat felé. – Nem mintha lenne más választásom.

-       Pontosan – felelek, és a folyópart felé veszem az irányt. Ledőlök a fűbe, és rágyújtok, mire Niall beér.

-       Na szóval – kezd bele, miközben mellém fekszik. – Szerintem ez a dolog lényegében már megvan neked. Tényleg csak annyi kell, hogy ne baszd el. Viszont ötletem sincs, hogyan randiznak a melegek, szóval nem tudok tippeket adni, hová vidd, vagy ilyesmi.

-       Pont úgy randizunk, mint a heterok – felelem kilehelve egy nagy adag füstöt.

-       Na de ki a faszi? – tárja szét a karjait az ég felé nevetve.

-       Hát… – kezdeném el a mondatot, de oldalba könyököl, amitől felnyögök, és nem tudom befejezni.

-       Költői kérdés volt – röhög idétlenül. – Nehogy belekezdj nekem! Vidd el egy étterembe, vagy moziba.

-       Étterem vagy mozi? – horkanok fel. – Rohadt közhelyes, és ott semmit sem lehet csinálni. Tele van emberekkel.

-       Akkor vidd fel magadhoz – rántja meg a vállát nemes egyszerűséggel.

-       Mintha én nem gondoltam volna még erre – forgatom meg a szemeimet, és akaratlanul is elém tárul minden vágyam valahonnan a képzeletem legmélyéről. A megrendelt vacsora már az asztalon illatozik, amikor megérkezik, és… Nem, valahogy nem tudom tovább gondolni, mert egyből a hálószobában találom magunkat. De hát így meg csak nem kezdhetek egy első randit.

-       Főzz valamit, és ezzel máris van beszédtéma. Kiröhögheti a főztöd.

-       Miből gondolod, hogy nem tudok főzni? – sandítok oldalra. – Na meg hogy nem lesz más, amiről beszélhetnénk?

-       Akkor már végképp nem értem, miért vagyok itt – hunyja le a szemeit.

-       Ma olyan furcsán viselkedett – motyogom magam elé, olyan halkan, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy hallja. – Tudom, hogy egy fasz voltam a bátyjával karöltve, de még így sem találom a magyarázatot. Legutoljára teljesen felháborodva lökött el magától. Tényleg olyan volt, akit egy kicsit sem érdeklem. Erre ma éjszaka eljön hozzám, és kvázi nekem adja magát. Te ezt érted?

-       Harry biztos pozitív véleménnyel volt rólad, őt meg elöntötte a féltékenység.

-       Ha-ha – tagolom gúnyosan, és lábszáron rúgom, hogy vegyen komolyan.

-       Nem vicceltem – fordítja felém a fejét, és tényleg nincs mosoly az arcán. – Lehet, hogy már akkor sem volt közömbös feléd, de ettől még nem akart semmit tőled. Vagy megpróbált nem akarni. Azok után viszont, amiket mesélhetett neki tesóka, rájött, hogy mennyire nem akarja, hogy az övé legyél. Mármint bratyóé.

-       Pedig tudhatja, hogy ez a veszély nem fenyeget. Az utóbbi hetek fényében, nem nagy bátorság kijelentenem, hogy Harry az utolsók között van, akitől bármit is akarnék ebben a városban.

-       Akkor miért másztatok egymásra? – húzza fel a szemöldökét, és értetlenül méreget, mégpedig teljes joggal.

-       Mert kibaszott szexi – nevetek fel, és rágyújtok egy újabb cigire. – Őrülten…

-       Akkor ennyi – csapja össze a tenyerét. – Vidd el valahová. Egyetek valamit, utána sétáljatok a naplementés parton, aztán hívd fel magadhoz. Ha igent mond, akkor nincs mitől tartanod. Ő éppúgy akarja, mint te. Ha nemet mond, akkor még puhítanod kell néhány randival. De az irány közös. Különben nem ment volna át hozzád.

-       Vacsi, naplemente, lakás – ízlelgetem a terveket, de valamiért még mindig ott az a megmagyarázhatatlan gombóc a torkomban, ha arra gondolok, hogy kettesben leszünk egy zárt helyiségben.

Ha lehunyom a szemem, még mindig érzem a csókját az ajkaimon. Annyira lágy volt. Egészen más, mint Harryé. Hagyta, hogy vezessem. Teljesen elengedte az irányítást, és rám bízta magát. Olyan kibaszott közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem a kontrollt, és azonnal megadjam neki azt, amire mindketten vágytunk. Legalábbis úgy éreztem, ő is akarja. Nagyon is. És épp ez volt, ami olyan kurvára összezavart.

-       Louis – rángat ki a gondolataimból Niall, aki időközben feltápászkodott mellettem. – Olyan kurva hamar reggel lesz. Menjünk már.

-       Oké – mosolyodom el, és a leégett csikkemet elpöckölve a kocsi felé indulunk. – Hazaviszlek.

-       Hát még jó! – nevet fel, és lök rajtam egy nagyot oldalra, hogy alig bírok megállni a lábamon.

-       Kösz a tippet – dugom a kulcsom a gyújtásba, és Niall háza felé veszem az irányt. – Ha a tervek szerint haladok, talán nem baszom el.

-       Ne baszd el – vigyorog mellettem. – Nincs kedvem hetekig hallgatni a rinyálásod. És ha sikerül, akkor végre mutasd be ezt a legendás Marcelt.

-       Úgy lesz.

Egész nap úgy vigyorgok az órák alatt, mint valami eszelős, és bárki bármit is csinál, egyszerűen nem tud kihozni a sodromból. Volt néhány olyan sátánfajzat, aki ezt szinte kihívásnak vette, de nem. Ma nem. Ha Marcel valamilyen csoda folytán az éjszaka alatt nem gondolta meg magát, akkor ma találkozhatunk, és ettől a fellegekben járok.

Szünetben rohanok a tanáriba, hogy nyugodt körülmények között felhívhassam. Nem ártana megbeszélni, hogyan is legyen a ma este. Szerencsére még nem értek be sokan, így az ablakba könyökölök, és a friss levegőre hajolva tárcsázom.

-       Louis, minden rendben? – veszi fel óvatosan, és nevetnem kell a közel rémült kérdésen.

-       Miért ne lenne? – kérdezek vissza vigyorogva.

-       Nem szoktál ilyenkor hívni – magyarázza, és igaza is van. Munkaidőben leginkább SMS-ezni szoktunk csak, de most úgy éreztem, hogy hallanom kell a hangját. Ezt nem beszélhetem meg vele egy gyors üzenetben.

-       Csak személyesebben akartam – vallom be. – Már amennyire most ez lehetséges.

-       Értem – nevetgél a vonal túlfelén, én pedig máris olvadozom tőle. Nem tudom, hogyan csinálja, de azért ez egy kicsit ijesztő.

-       Szóval, mit gondolsz? Áll még a mai randi? – kérdezem megjátszott lazasággal, de a mondataim mögött embertelen feszültség lapul, amit csak remélek, hogy nem érez.

-       Miért ne állna? – hitetlenkedik, olyan Marceles ártatlansággal. – Mikor találkozzunk?

-       Ha olyan hat körül érted megyek, az jó?

-       Ez pont olyan idétlenül hangzik, mint egy romantikus vígjátékban – kuncog a fülembe, de a hangján azért érezni, hogy benne is ott lapul némi feszengés, és a válasszal is megvárat egy kicsit. – Igen, jó lesz.

-       Ne nevess – mosolygok szakadatlanul én is. Tényleg bénának érzem az egész szituációt, de közben pedig azok a legendás pillangók felfalják a gyomromat. – Csak készülj el hatra.

-       Mi a terved? Mihez készüljek?

-       Csak maradj Marcel, többre nincs szükség – búgom úgy a telefonomba, mintha már előre repültünk volna az időben, ő mellettem állna, és én a bódító fürtjeibe hajolva suttognék.

-       Rendben – feleli egy kis szünet után, és a hangja is változik egy leheletnyit. Nem tudom hová tenni, de mire rákérdezhetnék, már újra megszólal. – Akkor hatkor várlak. A címet elküldöm. Legyen szép napod!

-       Várom – de mire az idióta agyam ellenem fordulhatna, és hangosan is kimondanám, hogy szép lesz, de az estém nyomába sem érhet, már leteszi.

Az üzenete nem várat sokat magára, én pedig óriási mosollyal az arcomon fordulok be a mostanra már megtelt tanáriba, hogy felkészüljek a következő órámra. Talán addigra már le tudom törölni ezt az idióta vigyort a képemről.

Miután egy stresszes tinilány mintájára estem darabjaimra a tükör előtt többször is az elmúlt néhány órában, míg az indulást vártam, most olyan szorosan markolom a kormányt, mintha az tehetne arról, hogy képtelen vagyok lenyugodni.

Nem hajtok túl gyorsan, ezt kihasználva pedig további időt nyerek a piros lámpáknál, de még így is néhány perccel korábban érek a megadott címre. Nem szállok ki egyből. Leállítom a motort, veszek néhány nagyon mély lélegzetet, és szemügyre veszem a házat. Sokkal nagyobb, mint ahol én felnőttem. És kinézetre pont olyan, mint azok a házak, amiket a magazinokban mutogatnak. Hibátlan vakolat, világos színek, hófehér ablakkeretek. Nincs kerítés, de a házat a járdától egy lehetetlenül zöld gyep választja el. A bejárathoz vezető díszköveket pedig virágágyás keretezi.

Azt már tudom, hogy Marcel és Harry külön nőttek fel, de azt nem is kérdeztem, hogy az anyjuk azóta újraházasodott, vagy összeköltözött-e valakivel. Egyedül fenntartani ezt a házat nem lehet egyszerű dolog.

Nem tudom, mit csináljak. Menjek oda, és csengessek be, vagy várjak, és majd meglátja, hogy itt vagyok, aztán kijön hozzám? A fenébe is, mióta lettem ekkora farok? Kiszállok a kocsiból, és a bejárathoz kocogok. Gyorsan megnyomom a csengőt, és várom, hogy valami történjen.

-       De pontos vagy – mosolyog rám Marcel egyből, ahogy nyílik az ajtó.

-       Úgy látom, te is kész voltál – húzom fel a szemöldököm, de csak elneveti magát, bezárja maga után az ajtót, és gyorsan a kocsihoz siet. Mikor beülök mellé, képtelen vagyok visszafogni magam. Alaposan végignézek rajta, ő pedig csak zavarodottan félrenéz. Közelebb hajolok hozzá, és az arcára simítva a kezem magam felé fordítom, hogy megcsókolhassam. Egy pillanatig látom rajta, hogy nem számított erre, de amikor lágyan összeforrnak az ajkaink, nem ellenkezik. Finoman viszonozza, engem pedig azonnal elönt a forróság. Annyira szeretném a hajába csúsztatni az ujjaim, és a derekába markolva az ölembe húzni. Szinte felperzsel ez a vágy belülről, de nem tehetem meg. Még nem. Sokkal türelmesebbnek kell lennem, mint amennyi potenciált látok magamban ezen a téren. Elhajolok tőle, és görcsös fájdalommal a hasamban nézem végig, ahogy beharapva az ajkát a szemüvege felett pislog rám szerényen.

-       Tudom, ez a randi végén lett volna esedékes, de nem bírtam addig – magyarázom, miközben elindulunk a kiszemelt étterem felé. – És ne nézz így rám, mert akkor felborítom az egész ütemtervet.

Önfeledten felnevet mellettem, én pedig rásandítva mosolygok, mert már most tudom, hogy ez a nevetés többet fog érni nekem minden kincsnél.

-       Szóval, van ütemterved? – vigyorog tovább, és a rádióhoz nyúl, hogy zenét kapcsoljon. Ahogy kinyújtja a kezét, felcsúszik az ingujja, és kikandikál egy kis részlet a csuklóján lévő tetoválásból. A gondolatra, hogy talán hamarosan felfedezhetem mindet, önkéntelenül végignyalom a szám.

-       Természetesen nem csak elindultam veled a nagyvilágba – felelem a korábbi kérdésére rekedt hangon, mert a képzeletem szülte csodás képek miatt kiszáradt a torkom.

-       Pedig az is tud romantikus lenni.

-       Szóval romantika párti vagy? – kérdem a fejem néhány másodperce felé fordítva, míg lassítunk egy kereszteződésnél. Nincs messze az étterem, amit kinéztem magunknak. Szándékosan egy olyan helyre akarom vinni, ahol még nem jártam előtte senki mással. Azt akarom, hogy ez az emlék csak a miénk legyen.

-       Azt hiszem – fordul felém ő is, és szelíden megigazítja a szemüvegét. Hogy én ezt mennyire imádom! Hálát adok az égnek, hogy nem kontaktlencsét hord. Imádom a szemüveg mögé rejtett kisfiús sármját. És külön jól áll neki, hogy mint egy csodálatos festményt, amit egy letisztult keret közé feszítenek ki, csak azért, hogy egy pillanatig se vonja el a figyelmet az alkotásról, a szemüvege csodálatosan kiemeli a káprázatos szemeit. Felhívja rá a figyelmet, hogy van itt valami, amit nem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Harry szemei pontosan ugyanilyenek, és mégis… Marcel tekintete valamiért ezerszer forróbban perzsel, amikor az ölelésébe von.

-       Bár szeretem a spontán dolgokat is – húzza fel az egyik vállát elgondolkodva. – Néha sokkal izgalmasabban tud elsülni, mint a legrészletesebben megtervezett dolgok.

-       Ne incselkedj velem – sandítok rá egy pillanatig, és látom azt a kaján mosolyt az arcán, amivel bizonyítja, hogy igazam van. A vesztemet akarja, mégpedig minél előbb.

Mire az étteremhez érünk, az egész napos szorongásom kezd alábbhagyni, és egyre felszabadultabbnak érzem magam Marcel mellett. Az pedig, hogy rajta is ezt látom, csak egy plusz örömfaktor a ma estéhez.

-       Egy kicsit zavarban vagyok – motyogja felém, miután a pincér az asztalunkhoz kísér minket, és magunkra hagy egy-egy étlappal a kezünkben. – Azt hiszem, kicsit alulöltöztem ehhez a helyhez.

-       Ugyan – nyugtatom meg fel sem nézve a kezemben lévő bőrkötéses étlapból, és csak akkor emelem rá a tekintetem, miután még másodpercekig magamon érzem a figyelmét. – Remekül nézel ki. Bár szerintem te bármit felvehetsz. Mindenben tökéletesen mutatnál.

-       Köszönöm – mosolyodik el, és még egy kicsit állja a tekintetem, mielőtt felemeli a kezében tartott menüt, hogy elrejtőzzön mögé. Felé nyúlok, és kiveszem a kezéből. Értetlenül, összeráncolt szemöldökkel néz rám, miközben mindkét étlapot becsukva az asztal szélére teszem.

-       Ne bújj el előlem többé – súgom felé, ő pedig mintha zavarba jönne ettől, de nincs ideje felelni, mert a pincérünk már meg is jelenik az oldalunkon.

-       Sikerült választani? – teszi fel az udvarias kérdést, és kedvesen mosolyog ránk, annak ellenére, hogy a látványunkból kiindulva valószínűleg pontosan érti, mi történik itt.

-       Igen, két steak lesz, az egyik közepesen átsütve, steak burgonyával és balzsamecetes vegyes salátával. Te hogy szereted? – pillantok Marcelre, aki szó szerint tátott szájjal nézi végig a jelenetet.

-       Csak egy steak lesz – szólal meg, miután magához tér, és az állát is a helyére teszi. – Én grillezett sajtot kérek, görög salátával, sok feta sajttal.

A szemem sarkából látom, hogy a pincér elmosolyodik, miközben rögzíti a rendelésünk. A szemét áruló. Még elgondolkodom azon a borravalón.

-       Inni hozhatok valamit addig?

-       Egy üveggel a legdrágább vörösborból – felelem gyorsan. Bólint és eltűnik mellőlünk.

-       Nem szereted, ha irányítanak? – fűzöm össze az ujjaimat és rátámasztom az állam.

-       Csak bizonyos helyzetekben – súgja felém, mikor felemelkedik a székéről és közelebb hajol hozzám. Elakad a lélegzetem a hirtelen közeledésétől és megfeszülök a székben, várva, hogy mire készül. – A steaket viszont utálom. Kiszaladok a mosdóba, bepúderezem az orrom.

-       Szemtelen – nevetgélek, ahogy hatalmas vigyorral az arcán elsétál mellettem.

Mire visszaér, a bort már kihozták, és felé emelem a félig teli poharam, amint újra szembe ül velem.

-       Örülök, hogy itt vagyunk – vallom be őszintén.

-       Én is, akármilyen sokáig is tartott rájönnöm, hogy ezt akarom – koccintja az enyémnek a poharát, és úgy kortyol bele, hogy közben le sem veszi rólam a szemét.

-       A lényeg, hogy rájöttél – kacsintok rá, és az asztal alatt finoman megérintem a lábát.

-       Szereted ezt a helyet? – néz közbe az elegáns étteremben. – Nagyon szép.

-       Soha nem voltam még itt – vallom be, ő pedig fejcsóválva, értetlenül vigyorog. – Direkt egy ismeretlen helyet kerestem a jól megszokott éttermek helyett.

-       Sikerült – bólogat kedvesen, aztán az asztalra könyökölve rámnéz. – Milyen napod volt?

-       Nagyszerű – felelem egyszerűen. Teljesen felszabadít a közelsége. – Mivel egész nap a mai este lebegett a szemem előtt.

-       Ez egy jól bevált szöveg? – mosolyog töretlenül, ezzel hozva a tudtomra, hogy ne vegyem túl komolyan a szurkálódását.

-       Vicces – döntöm oldalra a fejem és gondolkodás nélkül kezdek teljesen őszintén beszélgetni az életemről. – Valójában nincsenek bevált szövegeim ilyen szituációra. Számtalan örökzöldem van, ha valakit haza akarok vinni egy buliból, de ez teljesen ismeretlen terep.

-       Mármint a randizás?

-       Igen – bólintok, és folytatom a történet kifejtését. – Liamen kívül nem igazán volt komolyabb kapcsolatom, ugye. Nem is érdekelt soha. Nem éreztem a késztetést, hogy elkötelezzem magam valaki mellett.

-       Akkor ez azt jelenti, hogy ezt most sokkal komolyabban gondolod, mint általában, amikor valakit haza akarsz vinni?

-       Persze – vágom rá gondolkodás nélkül, és az asztal felett a keze után nyúlok. Egy hangyányit sem érdekel, hogy ki látja, és mit gondol róla. – Te nem tartozol azok közé, akiket haza akarok vinni. Mármint… Ezt most nagyon szarul fogalmaztam meg.

-       Á, dehogy! – legyint szórakozottan a másik kezével, de amit az ujjaimmal simogatok, azt nem húzza el.

-       Te nem olyan vagy, akit csak egyszer akarok hazavinni.

-       Igazad van, így sokkal jobban hangzik – bólogat, de a tekintetét a helyiség, a kezeink és a szemem közt járatja anélkül, hogy valahol is megállapodna.

-       Én elég sokat beszéltem már magamról – váltok témát lágy hangon, de Marcel előbb látja meg a közeledő pincért, kiszabadítja a kezét az ujjaim fogságából, és kedves mosollyal fogadja a frissen elkészült rendelésünk.

Miután a pincér visszavonult, és jó étvágyat kívánva nekiláttunk a vacsoránknak, nem hagyom magam. Szeretnék minél többet megtudni Marcelről. A múltjáról, a jelenéről, és arról a jövőről, amit szeretne magának. Tudok információ morzsákat, de messze nem annyit, amennyit szeretnék.

-       Szóval te mestere vagy a randiknak?

-       Én? – hitetlenkedik, aztán jóízűen kortyol egyet a borából, én pedig töltök még neki, miközben a válaszra várok. – Nem. Mondtam már, nem falom a pasikat, és nem is terveztem, hogy a közeljövőben randizni fogok.

-       Az ember ezt nem is tervezheti meg.

-       Gondolom nem – rántja meg a vállát, és a szájába vesz egy falatot a grillsajtból. – De én világéletemben azt gondoltam, hogy a terveim szerint fogom leélni az életem. És akkoriban volt is valaki, akivel úgy gondoltam, hogy ez talán lehetséges lenne. Csak aztán egy nap…

A mozdulatai megállnak a tányérja felett, és mintha elmerülne az emlékeiben. A szeme sarkában megjelenő apró ráncokból viszont arra következtetek, hogy nem túl kellemes emlékképek ezek.

-       Egy nap…? – sürgetem meg a válasszal, mert nagyon érdekel, hogy mi történt. Miért változott meg minden.

-       Rájöttem, hogy egy idióta voltam, amiért azt hittem, hogy megtervezhetem, kivel fogom leélni az életem, miközben az a valaki még a létezésemről sem tudott – darálja el gyorsan. A falatokat egyforma ütemben szúrja a villájára, emeli a szájához, majd vesz fel egy újabb adagot.

-       Az a valaki visszautasított később?

Nagyon óvatosan teszem fel a kérdést, mert nem akarok túl érzékeny pontokat érinteni, de a reakcióiból arra következtetek, hogy már el is basztam ezt a próbálkozást.

-       Fogalmazzunk úgy, hogy nem kért belőlem annyit, amennyire én vágytam belőle – fejezi be a történetet, én pedig nagyon megsajnálom ezért.

-       Nem hinném, hogy idióta lennél – nézek rá, és elkapom az ő pillantását is. – Inkább az a fickó nem normális, aki hagyta, hogy kisétálj az életéből.

Frusztráltan felnevet, és kényelmetlenül fészkelődik egy kicsit a székén, mielőtt az utolsó falatokat is elpusztítaná a tányérjáról.

-       Liam keresett azóta? – néz fel rám, miközben illedelmesen, és nem mellesleg rohadt szexin megtörli a száját a szalvétával.

-       Nem – csóválom meg a fejem, és én is legyűröm az utolsó néhány falatot, amivel lemaradtam Marcel mögött. – Valószínűleg csak enyhíteni akarta a rátörő magányt, amikor rájött, hogy nincs mellette valaki állandóan.

-       Helyes – motyogja az orra alatt, miközben kiissza a poharát. Nem felelek, csak egy jóleső érzés uralja a testem attól a tudattól, hogy örül, amiért Liam lekopott.

-       Milyen volt a sajt? – bökök a fejemmel az üres tányér felé.

-       Isteni – feleli színpadiasan, és ő is a tányéromra pillant. – És a nyers hús?

-       Hasonlóan, de mi a bajod a steakkel? Az hogy nyers?

-       Nem kizárólag az – gondolkodik el egy kicsit, aztán rám mosolyog. Ha ma még sokszor ajándékoz meg ezzel, akkor tuti, hogy anélkül fogok előbb-utóbb a gatyámba élvezni, hogy egyáltalán hozzám érne. – Inkább az európai kajákat csípem. Amerika nekem túl… nehéz.

-       Nehéz… – vigyorgok rá idétlenül, aztán intek a pincérnek, aki pont felénk nézett.

-       Hozhatok még valamit?

-       A számlát – bólintok felé. Marcel a farzsebében kezd kotorászni, én pedig értetlenül nézek rá, amikor előhalássza a pénztárcáját. – Mit szeretnél?

-       Kifizetem a részem – feleli nemes egyszerűséggel.

-       Inkább menj, és púderezd be az orrod.

-       Nagyon vicces – forgatja meg a szemét, de még mindig nem teszi el azt a nyomorult bukszát.

-       Komolyan mondtam, én hoztalak el, én is fizetek. Majd legközelebb, ha te választasz helyet, fizethetsz is, rendben?

-       Na jó – egyezik bele néhány másodpercnyi farkasszem után, és elteszi végre a pénzét. – De nincs kifogás. Szavadon foglak.

-       Úgy legyen.

-       Akkor tényleg kimegyek a mosdóba. De most csak megigazítom a rúzsom – magyarázza dallamosan, és ahogy elhaladna mellettem, lehajol hozzám, és az orrával a fülemhez ér. – Adj neki borravalót is.

Biztos, hogy szándékosan csinálja. Olyan hétköznapi információkat tud közölni a lehető legérzékibb módon, hogy azzal végtelenül kicsinál. Ahogy a lehelete a nyakamat cirógatja, még a farkam is megmozdul a nadrágomban. Nagy szerencse, hogy éppen ülök. Ő pedig, mint aki jól végezte dolgát, kuncogva ellibeg a mosdóig.

Tetemes borravalóval megtoldott összeget csúsztatok a kis bőrkötéses számlatartóba, aztán Marcellel az oldalamon kiballagunk a hűvös esti levegőre.

-       Sétálunk? – nézek rá, miközben az ingujját igazgatja. Feltűrte a mosdóban most pedig a könyökéig elém tárulnak a tetoválásai. A jobb keze teljesen tiszta, de a bal karján rengeteg kisebb-nagyobb mintát fedett fel előttem.

-       Persze – válaszol, és követ abba az irányba, amerre elindultam.

Nem tudom levenni a szemem az alkarjáról. Van, amit a sötétben nem is tudok pontosan kivenni. Apró és nagyobb minták. Ha majd fel tudom térképezni az összeset, akkor kifaggatom a jelentésükről is.

-       Zavarna ha rágyújtanék? – kérdezem puszta udvariasságból, de már a számba is veszek egy szálat, hogy meggyújtsam, mire ő elkapja a csuklóm, hogy megállítson. Maga felé fordít, kiveszi a számból és mámoros szemekkel néz le rám.

-       Igen. Nem a nikotin ízét akarom érezni – ragadja meg az inggallérom, és olyan forró csókba ránt, hogy szinte azonnal felforr a vérem. Még azért sem tudok rá haragudni, hogy elhajította a cigimet, amiért egyébként korábban akár ölni is tudtam volna. Ha kell, mindet odaadom. Szórd egyenként a folyóba, az sem érdekel, csak soha ne ereszd el a szám! Végre összeszedem magam annyira, hogy meg tudjak mozdulni. A derekára simítom a kezem, és közelebb húzom magamhoz, hogy fürödhessek a testéből kiáramló forróságban. Ő volt, aki elkezdte a játékot, de az irányítást ismételten az én kezembe adta. Hagyja, hogy végignyaljam az ajkait, és finoman közéjük férkőzzek, szelíden táncba hívva a nyelvét.

Szinte teljesen elengedte magát, és egész testével az enyémnek dől. Tökéletesen érzem, hogy őt ugyanaz a kínzó vágy uralja mint engem, de ötletem sincs, hogyan kellene felhoznom a “bújjunk el a világ elől a lakásomban” tervemet.

Mikor a csókunk már kezd sokkal kétségbeesettebb lenni, mint amit kezelni tudok ebben a helyzetünkben, finoman az arcára csúsztatom a tenyerem, és eltolom magamtól. Mekkora fasz vagyok. Ezt a csókot soha nem kellett volna abbahagynom. Azt kívántam, soha ne legyen vége, és mégis én szakítom meg…

-       Marcel – lehelem a hűvös éjszakába, ő pedig lehunyt szemmel, lihegve dönti a homlokát az enyémnek. – Kezd nagyon melegem lenni.

-       Neked is? – kapkodja a levegőt, és nem tudom, hogy csak a csóktól fáradt így ki, vagy próbálja kordában tartani a bennem dúló hurrikán párját, ami az ő testében is kavarog.

-       Mit szólnál, ha séta helyett inkább kocsikáznánk egy kicsit? – suttogom az apró csókok közben, amikkel a nyakát, és az álla vonalát halmozom el. – Van fagyi a hűtőmben túlmelegedésre.

Nem felel egyből, a gyomrom pedig görcsbe rándul a hallgatásától. A csókjaim áradatától viszont továbbra sem kímélem, és amikor a fogaim közé veszem a nyakán feszülő izzadt bőrt, egy apró, de kurvára izgató nyögéssel jutalmaz meg.

-       Oké – morogja szinte artikulálatlanul, és én összeátkozom magam, amiért nem csak a lakásomtól pár méterre lévő pizzériába vittem. Mennyivel könnyebb lenne most. Nem kellene vezetnem ebben az állapotban. Csak remélni merem, hogy nem fogom kinyírni magunkat.

Csikorgó kerekekkel indulok el, ő pedig ahelyett, hogy meggondolná magát, csak felnevet a hevességemen. A váltóról a kezem nem a kormányra tér vissza, hanem óvatos mozdulattal a combjára ejtem. Nagy levegőt szív be, és az ülésnek feszül, amikor megérzi az ujjaim szorítását. Becsukja a szemeit, és a nagy sebességtől hangosan bőgő motor mellett is hallom a halk morgásokat, amikkel végigkíséri az ujjaim le a térdéhez, és lassan fel, egészen a combhajlatához.

Amikor utoljára nekiestem egy autóban, akkor gyakorlatilag kihajított onnan, és közölte, hogy ne keressem, míg el nem dönti, hogy akar-e hallani rólam még a jövőben. Mintha azt a Marcelt megbűvölték volna, és most úgy kaptam vissza, hogy minden érintésem után sóvárog. Minden csókomra élénken reagál az összes porcikája. Az egész egy varázslatra emlékeztet. Valaki szerelmi bájitallal itatta meg? Nem értem mi történt, de nem is akarom kutatni a miérteket, csak élvezni ezt az ajándékot, amit kaptam.

Amikor a kormányzás miatt kénytelen vagyok elvenni róla a kezem, kissé sértődötten nyitja ki a szemét, és sandít rám oldalra. Ám a kezdeti hisztin túllendülve, most ő nyúl át az én térfelemre, és a nyakamtól egészen a hasamig végigcirógatja a felsőtestem. Ezzel egy kicsit sem segít a már most is túlpörgött kétségbeesett vágyamon, viszont még erősebben kezdem nyomni a gázpedált. Adja az ég, hogy ne állítsanak meg, amikor már csak egy utcányira vagyok a céltól.

-       Gyere – nyögöm, amikor lefékezek a ház előtt, és szinte kiugrom az ülésből. Becsapja maga mögött az ajtót, és szalad utánam a kapuig, fel a lépcsőn, és már csak a lift előtt állunk újra szembe egymással.

Néhány másodpercig csak járatom a tekintetem a szemei és a szája közt, aztán nekinyomom a liftajtónak és egy fokkal szenvedélyesebben szedem szét az ajkait, mint az étterem előtt tettem. A számba sóhajtozik, és a hajamba túr, én pedig gyorsan az ingébe kapaszkodva mentem meg, amikor nyílni kezd mögötte az ajtó. Nem eresztem el. Arra kényszerítem, hogy be kelljen hátrálnia a felvonóba, és miután oda sem nézve megnyomtam a gombot, mosolyogva állja a szája ellen indított ostromom.

Ezekben a percekben úgy érzem, képtelen lennék valaha is elereszteni őt. Ölelném és csókolnám, amíg csak bírom.

Eddig a pillanatig mindkét kezemmel a válla fölött támaszkodtam a lift falának, de most a vállára szorítok és lassan simogatom végig a mellkasát, aztán a hasfalát. Az ujjaim alatt érzem, ahogy megfeszülnek az izmai az érintésem nyomán. A dereka után lassan a fenekére csúsztatom mindkét tenyerem, és míg egy kicsit megszorítom, egyben magamhoz is közelebb kényszerítem. Ha ez még lehetséges egyáltalán. Bassza meg, olyan tökéletes. Épp ahogy elképzeltem. Vagy még annál is jobb. Olyan édes, és hála a mély hangjának, érzéki sóhajokat csikar ki belőle minden mozdulatom, hogy legszívesebben felfalnám.

Amikor nyílik az ajtó, az ujjai közé fűzöm a sajátom, és magam után húzom. Megszorítja a kezem, és engedelmesen követ. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg sikerül kinyitnom az ajtót, miközben ő kajánul vigyorog mellettem a szeremcsétlenkedésemen.

-       Jól szórakozol? – nézek fel rá, és a mellkasán az ingébe markolva lököm be magam előtt a lakásba.

-       Végtelenül – nevetgél, és a kezemhez kapva maga után húz. Nekem nem kell kétszer mondani, az ajkaira tapadva ugyanott folytatjuk, ahol a liftben abbamaradt. Lassan kihúzkodom az ingét a szűk kis farmerjából, miközben beljebb taszigálom a szobába.

Nem volt tervben. Magamat is meglepem vele, mikor a szájába nyögök a forró és selymes bőre tapintásától. Olyan mint a kasmír. Meleg és tökéletes. Teljesen hibátlan. Az érintése felkelti bennem a vágyat, hogy ne csak az ujjaimmal érezzem, hanem az ajkaimmal és a nyelvemmel is. Minden létező módon meg akarom örökíteni az érzékeim számára. Hogy éjjel, akár egy rémálomból riadva felidézhessem, hogy megnyugtasson.

A szájáról a nyakára vándorolnak a csókjaim, és épp arra készülnék, hogy letérdelve előtte felfedhessem, ami az ing alatt van, elkezdve a fejben már kigondolt játékom, amikor az állam alá nyúl, és felemeli a fejem.

-       Hol a beígért fagyim? – mosolyog megjátszott ártatlansággal, aztán a konyhám felé veszi az irányt. Muszáj egy lélegzetvételnyi időre eltátanom a szám, hogy felfogjam, mit művelt most velem. A rohadt életbe, azt hiszem van még mit tanulnom Marcelről. A valódi, kendőzetlen Marcelről. A fejemet rázva elmosolyodom, és a nyomába eredek, csak hogy megmutassam neki, én sem vagyok az a simán sárbatiporható természet.

-       Mi lenne, ha a fagyira jutalomként tekintenénk? – kapom el a derekát és most a hasánál férkőzök az ing alá.

-       Azt akarod mondani, hogy egy nagyon rossz ember vagy, és édességgel csábítottál a lakásodba, miközben...? – húzza el a mondat végét színpadiasan és megjátszott kétségbeeséssel próbál, vagy inkább kicsit sem próbál, kiszabadulni a karjaimból.

-       Mit tennél akkor? – csókolok a nyakába, amitől a szemem láttára lesz libabőrös.

-       Tulajdonképpen magasabb, és ki tudja, talán erősebb is vagyok nálad. Főleg vészhelyzetben. Akkor az ember csodákra képes – motyogja elveszve a simogatásomban. Továbbra is a háta mögött állva karolom át, és fél kezemmel a hasát cirógatom, míg a másikkal óvatosan megpróbálom jobb híján alulról kezdve kiiktatni a gombokat. Talán a harmadikig juthatok el, amikor egy következő lépcsőre koncentrálva finoman, de érezhetően a hátsójához szorítom az ennyitől is tökéletes erekciómat. A válasza egy olyan nyögés, amit talán egy kezdetleges orgazmussal is össze lehetne keverni, és hátrabillenti a fejét a vállamra. Ezzel sikerül annyira felbátorítania, hogy szabadon útjára engedjem a hasán lefelé szánkázó tenyerem.

-       Mit tervezel, Lou? – pillant le a kezemre, ami már félig a nadrágjába csúszott. Mint az iskolás fiú, akire rászólt a tanár bácsi, úgy húzom el az ujjaimat.

De hé, itt én vagyok a tanár bácsi…!

Ideges kuncogásba kezdek, ahogy szorosan a testére tapadva megkerülöm, aztán felnézek az arcára, és mivel ő csak kedvesen mosolyog rám, abbahagyom az idióta vihogást.

-       Lehetek őszinte, Marcel? Baromira nem tudom, mit csinálok. Össze vagyok zavarodva, mert nagyon keményen harcol bennem a kisördög és a kisangyal. Egyfolytában mondogatom magamnak, hogy én ezt komolyan gondolom, és épp ezért időt kell adni a dolognak, nem pedig fejest ugrani a mélyvízbe. Másrészről viszont fizikailag képtelen vagyok távol tartani magam tőled. Kívánlak, és beledöglök, ha nem leszel perceken belül az enyém. Most ilyenkor mit kell tenni?

Hátrébb húzódik egy hangyányit, aztán nevetve megragadja az arcom, két tenyere közé szorítja, úgy ad egy vidám csókot

-       Találkozunk holnap?

Tágra nyílt szemekkel meredek rá, megszólalni sem bírok.

-       Holnap? – cincogom.

-       Igen, holnap – bólint határozottan.

-       Holnap… – tátogom. Szerintem hang nélkül. Nem mozdulok, mert ha véletlenül előrelendülnének a kezeim, akkor nyakamat rá, hogy önálló életre kelnének, és letépnék a ruháját. – Fagyi… – próbálkozok még utoljára, mert belegondolnom is fáj, hogy minden jel szerint arra készül, hogy haza induljon.

-       Holnap. Fagyi. Találkozzunk egy fagyizóban, ha végeztél! – csak állok, mint egy fasz, és bólintok, mert nehéz napirendre térnem afelett, hogy Marcel gyakorlatilag elég keményen átvette a gyeplőt. – Hívlak – búgja, és odahajol egy utolsó puszira, mielőtt kifordul az ajtómon.

Csak pislogok a kiürült szobára, és még mindig kell egy kis idő, azt hiszem, amíg eljut az agyamig, hogy komolyan fogta magát, és mosolyogva a szemmel látható kanosságomon, magamra hagyott holnapig.

-       Egy dög… – rázom meg a fejem, és felnevetek, ahogy visszapörgetem az elmúlt percek eseményeit a fejemben. Haragudni semmiképpen nem tudok rá, és különösebb okom sincs ilyet tenni. Ő csak megtette nekem azt, amire én képtelen voltam. Valójában még hálás is vagyok érte, hogy ezek szerint értette, hogy ha marad, akkor nem tudok felelősséget vállalni a tetteimért.

És most? Most pontosan ott tartok, ahol tegnap ilyenkor. Úgy várom a holnapot, mint a messiást, de a hívását még talán annál is jobban. De nem… Ez az este ezerszer jobb, mint a tegnapi. Ma sokkal nagyobb mosollyal a képemen fogok elaludni.