Kibaszott Gucci (Larry oneshot PWP 18++)

Hát én ezt kibaszottul elfelejtettem ide kitenni... (látszik, hogy már inkább csak a wattpadre mászok fel 🙄)

 

Kibaszott Gucci

- Megjöttem, édesem! - dobom le a vállamról is az utazótáskám, miután a két bőröndöt már letettem a szőnyegre.

Nem jön válasz a konyha felől, úgyhogy a cipőimet lerúgva elindulok a nappali irányába. Tudom, hogy itthon van Lou, mert csak az egyik zár volt ráfordítva. A világért sem hagyná még félig sem nyitva a kis fészkünket. Amikor ott sem találom, a résnyire nyitott hálószobaajtó felé veszem az irányt. Le van húzva a redőny, a mennyezeti lámpa pedig a legalacsonyabb fokozatra állítva, épp csak dereng némi fény, így első blikkre ott sem érzékelem őt a félhomályban. Kihúzom az ingemet a nadrágból, és elkezdem kigombolni. Aztán ahogy szokja a szemem a halvány fényt, az ajtónak háttal fordított fotel mögül meglátom a karfára támasztott meztelen könyökét előbukkanni. Annak az aprócska ruhátlan bőrszeletkének a látványára átfut az agyamon, hogy talán ruha nélkül vár rám, és a gondolatra rögtön elviselhetetlenül fullasztóan melegem is lesz. Az ingemet tőlem szokatlanul hanyagul a szőnyegre ejtem, és a nyelvem hegyével a fogaimon játszva, buja mosolyra húzom a szám sarkát. Azonban még mielőtt néhány fülledtebb üdvözlő szóval és érzéki érintéssel mögé léphetnék, nagyon gyorsan lehűt az élesen számonkérő hangja. 

- Remélem a cipődet levetted! - szólal meg karcosan köszönés helyett, még mindig háttal nekem. Egy centit sem mozdult a fotel alatta.

- Csak nem takarítottál? - kuncogok fel röviden, amint összekapartam magam a párás szaunából jeges vízbe merülés után, mert a házimunka nem igazán jellemző rá. Ő inkább a káoszt szereti maga körül. Rend és tisztaság csak akkor van, ha én is itthon vagyok. De ha kiteszem a lábam, két nap után pontosan ugyanolyan kupleráj van minden esetben. Mintha az ő szemében ez lenne a rend. Így mindent megtalál. Ha a helyére teszem a dolgokat, akkor viszont sosem… egy rendrakás után a napi nyolc őrjöngő "hol van ez meg az" telefonhívás tőle a minimum. 

A nevetés azonban hamar a torkomra fagy, amikor a krémszínű robosztus masszázsfotel egy nagy lendülettel végül mégis megpördül a forgó talpán, én pedig szemben találom magam egy fekete bőrbe öltözött, meglehetősen morcosnak ható Tomlinsonnal, aki a szíjakban végződő fenyítőeszközt úgy simogatja az ölében, mintha valami bolyhos kis háziállat lenne. A feszülő bőrnadrágot látva rajta - amihez hasonlót rajtam kívül senkinek sincs kiváltsága megcsodálni a káprázatos idomain - rendszerint kiszárad a torkom. Most sincs ez másként, és ahogy a pimasz megjegyzésemre az ujjatlan bőrkesztyűbe bújtatott kezén megfeszülnek az inak, egy irdatlan nehezet nyelek. Úgy sejtem, ma hosszú éjszakánk lesz. De nem kezdek panaszkodni, mert minden porcikám hiányolta már.

- Ellenőrizheted a szőnyeg tisztaságát négykézláb - mordul rám, ahogy lassan, kimérten felegyenesedik a fotelból, és közben kifürkészhetetlen arccal néz végig rajtam. De ez nem a megszokott, játékra invitáló, szigorú arckifejezés, szenvedéllyel túlfűtött súlyos pillantásokkal, inkább mintha haragudna rám, azt azonban egyelőre nem tudom, miért. Az biztos, hogy ma este büntetést fogok kapni, amit olyan készségesen fogadok majd el tőle, mintha én könyörögtem volna érte. Az előadás elkezdődött. Az alhasam bizseregni kezd a gondolatra, és amint vészjóslóan felém lép, úgy ahogy vagyok, félig felöltözve hullok térdre előtte azonnal, mert egy pillanatra sem kívánok fölé magasodni, és egyre gyorsuló légzéssel várom a további utasításait. 

Elsétál mellettem anélkül, hogy hozzám érne. A tekintete rám szegezve, de egyetlen arcizma sem rezzen. Nem merek utána fordulni, csak a szemem sarkából pillantok a fenekére, de ez is épp elég ahhoz, hogy összefusson a nyál a számban. Nem mindennapi látvány, ahogy a megfeszülő izmaira simul második bőrként az anyag, kiemelve a tökéletes íveket, amikkel ennyi év után is képtelen vagyok betelni. Amilyen elcseszett kérdéseket tudnak néha feltenni interjúkban, nagy szerencsém, hogy sosem kérdeztek még a világ nyolcadik csodájáról, mert képtelen lettem volna nem rávágni gondolkodás nélkül, hogy az bizony Louis Tomlinson hátsója.

- Mi a ma esti vörös kód? Válassz egyet gyorsan, mert istenemre mondom, lehet, hogy ma valóban szükséged lesz rá - dörmögi a fülembe rekedtes hangon, ahogy mögém sétál, féltérdre ereszkedik, és a hajam tövét megragadva, egy erőteljes mozdulattal hátrarántja a fejem, hogy a szemembe nézzen. Elfojtok egy nyögést, de az ajkaim elnyílnak. Még épp nem túl fájdalmas, amit csinál, de a nyakam úgy megfeszül, hogy nyelni már nehezemre esik. De cseppet sem bánom. Ha nem akarja, nem nyelek. Majd ha úgy akarja, megteszem. Várakozón nézek vissza a szemeibe a vágytól elnehezült szempilláim alól, de nem felelek azonnal.

Egy hete nem láttam, és már annyira hiányzott az érintése, hogy elég ennyi: a biztos keze, a határozott irányítása, és ráadásként a cirógató párás lehelete a fülcimpámon - amihez még a karcos hangja is társul, amibe kezdettől fogva szerelmes vagyok -, hogy forróság kússzon a mellkasomból kiindulva a végtagjaim felé, és néhány másodpercre minden szőrszálam égnek álljon.

Sosem volt még szükségem a biztonsági kódra. Hajszál pontosan tudja, mit tehet meg velem, és ezért akár az életemet is rábíznám. Nem mindenkinél van így, de nálunk a játék része, hogy minden alkalommal rákérdez az aktuális jelszóra. Akár ezzel is adhatok burkolt jelzést neki, ha van valami, amit épp nagyon szeretnék. Nincs egy megszokott kód. Az előző kijelentésétől viszont - hogy talán ma tényleg kellhet - elfog valami félelemhez hasonló érzés, és az egyre növekvő izgalom úgy árad szét az ereimben, mint valami intravénás szer. Persze egy kicsit tartok is tőle - mert amióta csak megláttam az arcát érzem, hogy valami most más -, de azt hiszem, sokkal inkább vágyom rá, hogy túl messzire menjen. Hogy ne csak feszegesse a határaimat, hanem végül át is lépje őket. Annyira, hogy nekem kelljen leállítanom. Nagyon régóta sóvárgok már utána, de ő minden alkalommal csak súrolja azt a vonalat. Pontosan tudja, hol van a határ, és egy hajszálnyival sem megy tovább. 

Nem tudom biztosan, miért vágyom rá. Talán azért, mert szeretném érezni az utána jövő vigasztalást és törődést, vagy egyszerűen csak látni akarom hibázni, őszintén nem tudom… de ő nem hibázik. Lou a tökéletes domináns, a legjobb, akivel életemben dolgom volt. 

- Gucci - suttogom végül egy számára talán érthetetlenül hosszú csend után válaszként. 

Tudat alatt minden bizonnyal előre éreztem a feleletem hatását, mert szinte vártam azt a remegéshullámot, ami végigfut a testemen, amikor hirtelen még erősebben rántja meg a hajamat. Most már fáj. És ezt ő is pontosan tudja. Nem is tart néhány másodpercnél tovább, csak amíg nyomatékosítja vele a nemtetszését.

- Gucci? Kibaszott Gucci?! Tudod, hogy ha kiejted a szádon azt a szót… - szívja be frusztráltan a levegőt az összeszorított fogai közt, de nem folytatja. Erőt vesz magán, mert egy jó domináns mindig, minden esetben uralkodni tud magán. Különben hogyan tudna uralkodni az alárendeltjén? - Hát jó… - nyugtatja magát tovább rekedtes hangon, miközben vesz még egy mély lélegzetet, és a fenyítőt a szőnyegre dobja mellém. Megnyalom a számat, ahogy rápillantok a bőrszíjakra, és bevillan a kép, ahogy előzőleg az ölében simogatta. Ha néhányszor kellő erővel megütne vele, talán utána engem is pont úgy cirógatna. Élvezem a fájdalmat, mindig is kerestem az életben, de ő ráébresztett arra, hogy az utána kapott gondoskodástól is legalább annyira függök. Előtte nem voltam boldog, többnyire csak szadista állatokkal hozott össze az élet, akikkel bár voltak percek, amiket őrülten kívántam, de az idő sokkal nagyobb részét csak végigszenvedtem. Kínoztak, és nem azt tartották szem előtt, nekem mi okoz örömet, egyszerűen csak kiélték magukat rajtam, mert voltam olyan bolond és tapasztalatlan, hogy hagytam. Louval teljesen más minden. Vele értettem meg, mit jelent a teljes odaadás és feltétel nélküli bizalom. Ő tanította meg nekem, hogy egy ilyen kapcsolatban mennyire fontos az, hogy az ember pontosan ismerje a másik vágyait. Mert a látszat ellenére a domináns nem kizárólag a saját bizarr óhajait éli ki az alárendeltjén, elsődlegesen sokkal inkább megadja a partnerének, amire ő vágyik. A saját szükségletei többnyire csak másodlagosak.

Elereszti a hajam, és feláll. A szemem sarkából tovább figyelem a mellényből előbújó napbarnított meztelen vállait és a fenekén feszülő fényes fekete nadrágot, miközben a szekrényéhez sétál. Nem csak, hogy profi módon bánik velem, minden téren tökéletes. Képtelen vagyok levenni róla a szemem, vagy ha tehetem a kezeimet és a számat. Elvakultan rajongok minden porcikájáért, minden mozdulatáért, a lényének minden darabkájáért. 

Kinyitja az egyik ajtót, majd valamit előhúz. Nem tudom, mi az, mert nem fordulhatok kíváncsian oda. Jól tudom, hogy mozdulatlanul kell várnom őt négykézláb a szőnyegen, amíg utasítást nem ad másra. Egyébként is az az ő kis privát szekrénykéje, ahová nem nézhetek be. És ezt a szabályt még soha nem is szegtem meg. Amíg így teszek, mindig ez lesz az a szekrény, ami a meglepetéseimet rejti. 

- Gucci… - suttogja undorral a hangjában, miután újra mögém lépett, és leguggolt. De ezúttal nem ragad meg, hozzám sem ér, hiába várom. - Ez a csodás darab is az? - kérdi szarkasztikus hangsúllyal, és végül a nadrágom bő szárába akasztja az egyik ujját, ügyelve arra, hogy ne érintsen meg. A bőröm már lángol a várakozástól, annyira vágyom már arra, hogy a testemen érezzem a tenyerét. 

Némán bólintok, majd a bokámnál megérzek egy hideg tárgyat. Először azt gondolom, valami fém eszközzel össze fogja bilincselni a lábaimat, mire megremegnek a pilláim az izgalomtól, és az alsó ajkam is beharapom. Általában bőrbilincset használ, az nem sérti fel úgy a bőröm, de meglepetésekből nála sosincs hiány. De aztán hamar rájövök a hangokból, valójában mit kotort elő, amikor a drága anyag sercegve adja meg magát az olló élének.

- Amikor a kandallóba dobtam azt a cipőt, és azt mondtam, nem akarom meglátni többet azt a förmedvényt rajtad, félreértettél. Bármennyire is színpadiasnak tűnt a mozdulat, komolyan gondoltam - dörmögi halálos nyugalommal. 

Az olló hűvös pengéje már a csípőmnél jár, a homlokom izzad, a légzésem pedig egyre szaggatottabb. Bár halványan érzékelem, hogy meglepődik, amikor realizálja, hogy nem vettem fel alsót, azonban ez mindössze annyiban nyilvánul meg, hogy egy töredék másodpercre megakad az olló az anyagban. Ám mintha meg sem történt volna, azonnal folytatja az elkezdett munkáját, a hangja pedig meg sem rebben. Az önkontroll mestere. Ha nem ismerném ennyire jól, észre sem vettem volna. De számítottam rá. Figyeltem. És mérhetetlen elégedettséggel tölt el, hogy ha csak egy szemvillanásnyira is, de sikerült kizökkentenem. 

- Fotón sem akarom látni - folytatja. - Márpedig ma unalmamban a titkos közösségi oldalainkat böngésztem, és szembe jött velem egy kép, ami állítólag tegnap készült Japánban - állapítja meg a világ összes higgadtságával a hangjában. 

Közben precízen felvágja a nadrágot a túloldalon is, aztán bár nem lenne szükség rá, a belső combomon is, talán hogy a fenekemig felérve szándékosan bökjön meg az olló hegyével egy picikét, ami hangos nyelésre kényszerít. Néha úgy érzem, szeretném, ha megsebesítene. Csak egy kicsit. Ha megmaradna valami a testemen az együttléteinkből. Egy-egy alig látható örök jel a fakuló emlékek mellé, amikről csak mi ketten tudjuk, mikor és hogyan kerültek oda. De tudom, hogy nem tenné meg. Még ha könyörögnék érte, hogy vágjon meg, akkor sem. Csak megbüntetne, amiért el akarom csúfítani azt, ami az övé. Mindig vigyáz rám. Bármilyen kemény kézzel is ér hozzám, annak sosincs maradandó nyoma. 

Végül megfogja az alaposan összekaszabolt nadrág szárainak alját, és úgy rántja le rólam a maradék anyagcafatokat, hogy hasra vágódok a szőnyegen. Feltételezem, azt várja el, hogy visszatápászkodjak az eredeti helyzetembe, de amikor megkísérlem, nem engedi, határozottan a derekamra tenyerel, és visszanyom. Tehát ezúttal rosszul sejtettem. 

Az arcom a szőnyegbe nyomódik, a szívem pedig a fülemben lüktet, egyre hevesebben. A domináns érintése a meztelen bőrömön a véremet egyre gyorsabb száguldásra készteti, és már ennyitől is több, mint készen állok rá, bármit is tervez tenni velem. 

- Szereztél egy újat. Pontosan ugyanolyan undorítót, mint amilyen az előző volt.

Nem kérdés volt. Csupán tényszerű megállapítás. Olyan vészjóslóan nyugodt hangon közölve, hogy a vihar előtti csend kifejezés itt most nem fedné a valóságot. Ez nem egy kis vihart jelez, itt tornádó készül. És mostanra legalább már azt is biztosan tudom, mi okból. 

Bár mindig is arra biztatott, viseljem, ami tetszik, és ne foglalkozzak mások véleményével, lakkozzam a körmöm, ha úgy érzem jól magam, használjak rúzst vagy szempillaspirált, ha attól látom magam szebbnek. És valóban, sosem panaszkodott az alsónadrágján rendszeresen éktelenkedő rózsaszínes foltok, vagy a vágy hevében elfolyt - nem csak esténként a párnáján, hanem sokszor rossz időben és rossz helyen -, a ruháján kikötő sminkmaradványok miatt. Vagy éppenséggel - amit tíz férfiből kilenc biztosan nem visel őszinte mosollyal - az egész lakást belengő, átható körömlakk szag miatt. Szó nélkül eltűri. Ahogy én is a cigaretta füstöt. Senki mástól, csak tőle. 

A szóban forgó lábbeli valamiért mégis kiverte nála a biztosítékot. Én pedig voltam olyan engedetlen, hogy miután megszabadult az elsőtől, vettem egy másikat. Csak mert baromi kényelmes. Jól elrejtettem, és azt terveztem, nem veszem fel, ha vele vagyok. De úgy tűnik, ennyi nem elég neki. Japánban sem vehetem fel, több ezer mérföldnyire tőle. 

- Előfordulhat, hogy az én hibám. Egyértelműnek kell lennem veled, és nem voltam az - jelenti ki tárgyilagos hangnemben, de heves fejrázásba kezdek. Pontosan tudom, hogy én voltam a makacs. - De. Előfordulhat. Ma egyértelmű leszek, Harry - mondja ki a keményen hangzó szavak után a nevemet olyan gyengéden, hogy kihagy egy ütemet a szívem. Még a tenyerét is megmozdítja a hátamon, amit halvány simogatásként könyvelek el. Hiába a fenyegető hangnem, vagy a biztos kéz, nem tudok nem elolvadni tőle, amikor egy pillanatra ellágyul a hangja, vagy az érintése. 

Néhány lélegzetvételnyi idő után leveszi a kezét rólam, de nem mozdulok. Már tudom, hogy nem azért eresztett el, hogy ficánkoljak, és amikor megérzem a csupasz fenekemre eső textilt, elernyednek az izmaim, lehunyom a szemem, és csak várom, mi következik. Csakhamar a hideg fémolló is a combomon landol egy rövid időre. Aztán Lou elhelyezkedik mellettem, és amennyire fel tudok pillantani rá szőnyegbe nyomódó arccal, azt látom, hogy elmélyült tekintettel csíkozni kezdi a nadrág szárát, arasznyi széles sávokat vagdosva belőle. Amint készen van a művével, megintcsak meglepően törődő érintésekkel simít végig a meztelen lábaimon, majd lehúzza a rózsaszín zoknikat is rólam, és a sarokba hajítja őket. Elkezdi a bokáim köré tekerni az anyagot, először csak gyengéden, de amint a szalag eléri a kívánt helyzetét, ránt egy erősebbet a kötéllé avanzsált textilen, és gyors mozdulatokkal egy erős csomót köt rá. 

- Most már feltérdelhetsz - adja meg az engedélyt, én pedig feltápászkodom, és a sarkaimra ülve az ölembe ejtem a két kezem, türelmesen várva a további instrukciókra. 

Kezébe vesz egy újabb, valamivel szélesebb anyagdarabot, és a szemeimre helyezi, miután hátra simította a hajamat, majd a tarkómon azt is csomóra köti. Lehunyom a vékony vászon alatt a szemhéjaimat, és halkan felsóhajtok. 

Imádom nézni őt, bármit is csinál velem. És itt most nem csak arra gondolok, ahogy a nedves és kemény szerszáma ki-be jár bennem, vagy ahogy az izmai megfeszülnek, hogy a csillagok közé emeljen velük. Apróságokra. Ahogy az izzadság elkezd gyűlni pici csillogó cseppekben a mellkasa közepén, épp a nevem kezdőbetűje alatt, vagy ahogy a szemöldökét összeráncolva, az alsó ajkára harapva próbálja visszafogni az árulkodó nyögéseit, azt hazudva magának, hogy azért csinálja, hogy az enyémeket kivétel nélkül jól hallhassa. Ahogy azonnal a csípőmért nyúl, hogy megtartson egy-egy pózban, amikor látja, hogy nekem már nehezemre esik. Vagy amikor már úgy érzem, nem bírom tovább, és könyörögve nyúlnék az ágyékom felé enyhülésért, ő pedig félúton a kezem után nyúl, összefűzi az ujjainkat, és megcirógatja a tenyerem, ezzel tiltva meg szavak nélkül, hogy idő előtt véget vessek mindennek. Egyszóval imádom figyelni minden rezdülését, mégha a képeknek csak töredéke jut is el a ködössé vált tudatomig. Mindezek ellenére néhányszor már megmutatta, milyen mélységeiben tudom élvezni a együttléteinket, amikor kiiktatja a látásomat, és csak a többi érzékemre hagyatkozhatok. Minden felerősödik olyankor. A hangok, az érintések, az illatok jelentősége. 

Amikor a csuklóimon megérzem a gitárhúroktól érdes ujjait anélkül, hogy abban a pillanatban számítanék rá, egy éles levegővétellel reagál a testem. Elfojtom a nyögést, ami kiszabadulni készül, és ahogy a pillanatnyi gyengéd cirógatás után egy határozott mozdulattal a hátam mögé húzza a karjaimat, és a lábaim után a kezeimet is megkötözi, újra a fogaim közé veszem az alsó ajkam. Tudom, mennyire felizgatja ez az önkéntelen mozdulatom minden alkalommal, mégsem szándékosan csinálom. Ösztönből jön szinte minden, ami miatt nap nap után már hosszú évek óta megkíván. Legbelül már reszketek a vágytól, de tartom magam, mert nem áll szándékomban kimutatni, mennyire elvesztem már most, hogy még szinte hozzám sem ért. Ezzel áltatom magam, pedig biztosra veszem, hogy ő tudja. Mindent tud, mindent lát rajtam, mindent érez. Néha azt képzelem, a gondolataimban is könnyűszerrel olvas. Az övé vagyok. A tulajdona. És ezen senki és semmi nem fog változtatni, amíg világ a világ.

Egy újabb anyagdarabot vesz magához, és amennyire érzem, befűzi a csuklómra kötött béklyó alá, majd a bokámat összefogó kötél felé húzza a karomat, ezzel megfeszítve minden lehetséges izmot a testemben. Egészen halkan felkuncogok, amikor rájövök, hogy azt tervezi, összeköti a csuklóimat a bokáimmal. Túl sok végtagot pozicionál oda, ahol reményeim szerint hamarosan a csípőjének kell lennie.

- Így hogy fogsz megdugni, Lou? - teszem fel a költőinek szánt kérdést, bár valójában abban sem vagyok biztos, hogy hangosan terveztem kimondani. Sokkal inkább illett volna egy néma töprengésnek a saját fejemben. De ha már így alakult, és már úgyis felbőszítem, egy halk nevetést is megengedek magamnak a megjegyzés mellé, ezzel még jobban elvetve a sulykot. Nem is tudom, miért csinálom. Mintha valaki erőszakkal elvette volna a kontrollt tőlem a saját cselekedeteim felett. Mindenesetre az mostanra már biztosan nem titok előtte, hogy tényleg szeretném használni ma azt a biztonsági kódot.

Egy feszült, mozdulatlan másodperc után változtat a tervein, váratlanul elereszti az anyagdarabot. Megszűnik a feszülés az izmaimban, a véremben azonban épp ellenkezőleg, olyan hirtelen ugrik meg a feszültségszint bennem, hogy egy remegés fut végig a testemen. Megrémülök, amiért elereszt, hogy esetleg ezúttal valóban megharagudott, és most véget vet a játéknak. De hamar megkönnyebbülök, amikor néhány pillanat múlva dühösen a hajam tövére markol, és újra hátrarántja vele a fejem. A másik tenyere határozottan a torkomra siklik, miközben hátulról a tarkómhoz hajol. Érzem a zaklatott légvételeit a nyakamon, és a szívverésem újra száguldásba kezd.  

- Ki mondta, hogy meg foglak? - morogja vészjóslón a fülembe, ahogy az ujjai pár másodpercre elzárják a levegőm, és ezáltal a feleletem útját is. Persze enélkül is tudom jól, hogy erre a kérdésre nem vár választ. 

Aztán hallok egy halk susogást, és hamarosan az is világos lesz számomra, mi volt az. Nincs túl sok időm megijedni, miután elereszti a nyakam, és ingerülten egy nagyot taszít rajtam a lapockáim közé tenyerelve, mert a hátrakötözött kezeim miatt tehetetlenül esem arccal abba a párnába, amit az imént dobott le az ágyról, épp elém a szőnyegre. Persze abban a zuhanó tizedmásodpercben átfutott egy rémült gondolatfoszlány az agyamon, de valójában tiszta fejjel tudom jól, hogy nem lökött volna el így, védekezésre képtelenül a csupasz padlóra. 

Mindig vigyáz rám. Bármennyire is szegem meg a szabályokat, sokszor szándékosan, csak hogy megbüntessen, nem tesz bennem kárt, amikor kiszolgáltatom magamat neki, még hirtelen felindulásból sem. Ő minden pillanatban észnél van, ural minden percet, hogy én biztonsággal elveszíthessem a realitás talaját a lábaim alól. Talán az átlagembernek, aki ezt a világot a lehető legnagyobb ívben elkerüli, nehezen felfogható olyasmit hallani, hogy valójában a domináns azért él, hogy az alávetettje élvezetét szolgálja, pedig egy furcsa, nyakatekert módon ez így van. Hogy ki szolgál kit egy ilyen kapcsolatban, az nézőpont kérdése.

- Senki nem mondta, hogy az édes kis feneked néhány jól megérdemelt, sajgó, vörös csíkon kívül mást is fog ma kapni… - dörmögi mögöttem. - Vagy tévednék? - kérdi meg már egy sokkal élesebb, számonkérő hangon, de még mielőtt oldalra fordíthatnám a fejem a párnából, és engedelmesen válaszolhatnék, hirtelen lecsap az égnek meredő hátsómra. 

A hosszú, vékony bőrszíjak égetik a bőröm, de annak ellenére, hogy az ütés meglepetésként ért, fel sem szisszenek. Talán épp ezért, pár másodperc múltán kapok még egyet. Egy jóval erőteljesebbet, és bár úgy érzem, mintha máglyát raktak volna alattam, egy kicsit jobban magam alá húzom a térdeim, de továbbra is hangtalanul tűröm a csípő fájdalmat. Ő viszont mindenáron elő akar csalogatni belőlem minimum egy nyüszítést, így egy kis hümmögést követően a harmadik ütés szándékosan más szögből érkezik. Tökéletes célzással, túl érzékeny területeket érintve. Lou pedig megkapja, amit akart. Mindig megkapja. Összeszorítom a fogaim, hogy visszafojtsam a nyögést, de közben sziszegve szívom be a levegőt köztük, és nyelek egy nagyot, mielőtt a lehető leghalkabban fújnám ki. Ám még így is belevegyül óvatlanul egy halk nyöszörgés. 

Elégedetten teszi a fotelba a fenyítőt, aztán visszalép mögém, és az ujjai hegyével gyengéden végigsimít a fenekemen, majd még közelebb térdelve, halványan a duzzadó csíkokat is végigrajzolja. Végül lehajol, és néhány óvatos puszit is hint az égő területre, amitől az izmaim elégedetten ernyednek el. Egyértelmű utalásként nyom a keresztcsontomnál lefelé, mire azonnal kinyújtom a lábaimat, kicsúsztatom magam alól a térdeimet, amiken eddig támaszkodtam, hogy teljesen lehasaljak elé. 

Nem hagyja abba a sérüléseim cirógatását, és a kontraszt az ajkai bársony érintése, a forró nyelve hegye, és a borostája fájdalmas szurkálása közt már most túl sok. Érzem, ahogy a szőnyegnek nyomódó merevedésem alatt egy csepp megnedvesíti a bolyhokat, és alig észrevehetően megpróbálom a padlónak feszíteni magam. Persze épp úgy, mint semmi más sem, ez sem kerüli el a figyelmét.

- Ha nem akarod, hogy lekötözzem a farkad úgy, hogy fájdalmas legyen minden kéjesnek induló rándulás, ne dörgölőzz… - hajol közelebb a fülemhez, és morog bele hátulról halkan, miközben nyomatékosításképp két kézzel belemarkol a sajgó fenekembe. Váratlanul ér, amikor nem engedve a két marka szorításán a hüvelykujjaival egy kicsit széthúz, majd egy adag nyálat csorgat az ánuszom környékére, és a két ujjbegyével masszírozni kezdi az izomgyűrűt. Önkéntelenül nyögök fel teli torokból, és nyomom először finoman az ujjaira magam, aztán pedig a merevedésemet újra a szőnyegbe. Pedig nem akartam, esküszöm. - Nem voltam elég érthető? - szakad meg hirtelen az épp csak elkezdett kényeztetés, és egy nagyot csattan a már amúgy is lángoló fenekemen a tenyere. - Nincs dörgölőzés!

Némán bólogatok a párnába, és a felderengő emlékek hatására a textil alatt összeszorítom a szemeimet, mert tudom, hogy ez nem üres fenyegetés. Nála semmi sem az. Egyszerűen csak sokszor képtelen vagyok visszafogni magam mellette. Hiába tudom, hogy jobban teszem, ha minden egyes szavát készpénznek veszem, a függőségem felé már régen jóval erősebb a józan eszemnél.

- Még egy ilyen, és hozom a valódi köteleket - mordul rám, amitől az előző megjegyzésére futólag bevillanó régi emlékképek azonnal visszatérnek, és ezúttal velem is maradnak, ijesztően valóságos mozgóképekké válva.

A szavai mintha egy másik világba repítettek volna, az agyam kizár minden mást, csak a múlt emlékei peregnek a szemeim előtt, és nem tudok másra koncentrálni.

Néhányszor előfordult már, hogy büntetésből a félig merev farkamat olyan szögben kötözte a combjaim közé, ami teljesen természetellenes merev állapotában. Aztán elkezdett izgatni. Ahhoz pedig nagyon ért. Ha akar, harminc másodpercen belül lüktető merevedést produkál nálam, és még csak törnie sem kell magát érte. Iszonyú fájdalmas, amikor az ember farka fel akar állni, de nem tud. De vannak hasonló célra csatos bőrszíjai is, és nemrégiben egy kis fémketrecet is beszerzett nekem. A keresztes hadjáratok korából ismert erényöv semmi ahhoz az apró madárkalitkához hasonlító eszközhöz képest.

Ám az is előfordult már, hogy ezeknél az előjátékhoz szánt átmeneti izgató-kínzó eszközök használati utasításainak tanulmányozása során elsiklott az "előjáték" illetve "átmeneti" szavakon, és még a szokásos túl soknál is tovább ment. A végletekig. Soha nem üvöltöttem úgy, mint életem legfájdalmasabb orgazmusát átélve. 

Úgy szeretkezett velem akkor, mint a leggyengédebb párok teszik. Azt leszámítva, hogy a farkamon a kötelek nem engedték, hogy akár egy centit is mozduljon. Nem akartam elélvezni, rettegtem tőle, mert már egy-egy rándulástól is csillagokat láttam. Próbáltam undorító dolgokra gondolni, de Lou szándékosan túlontúl gyengéd kényeztetése, finom csókjai, és halk nyögései ellen semmit sem tudtam tenni, nagyon hamar az őrület határára sodortak. 

Lassan mozgott bennem, ismerve a testem minden négyzetcentiméterét, tudatosan a prosztatámat súrolta minden finom lökéssel, az oldalamat cirógatta, a farkam pedig már szabályosan lila volt, és sziklakeményen dudorodott ki azokon a pontokon, ahol egy kis bőrszeletke szabadon volt, máshol meg a kötelek vágtak bele ijesztően. 

Hiába küzdöttem ellene fejben minden lehetséges eszközzel, egy idő után elveszítettem a csatát az orvul rám törő orgazmus ellen, de azt is éreztem rögtön, hogy félig bennem ragadt. Egész testemben remegve pillantottam le az ágyékomra, és rájöttem, hogy az ondó nem találja az utat magának. Potyogtak a könnyeim, és úgy lüktettek az izmaim Lou körül, mint amikor telespriccelem magunk alatt a lepedőt, de a kéj csak feszített belülről. 

Mire megéreztem, hogy Lou néhány másodperc múltán a fülemre hajolva, a legerotikusabb nyögéseket hallatva belém élvez, már szinte zokogtam. Akkor nagyon közel voltam ahhoz, hogy használjam a vörös kódot, többek között azért is, mert sosem élvez el előttem. Arra mindig számíthatok, hogy bármennyire is kínzó egy együttlét, a végén mindig az enyém a jutalom. És akkor végre megérintett. Amikor a forró nedve szétáradt bennem, épp akkor, az egyik ujja hegyét bedugta egy ponton a kötelek alá, amitől néhány miliméternyi szabadságot kapott az ondóvezeték, és miközben taszított rajtam még néhányat, és a fülembe suttogta az orgazmustól rekedten, hogy "most élvezhetsz, gyönyörűm", hirtelen olyan messzire lövellt ki az addig fogságban tartott ondóm, mint még soha. Üvöltésbe vegyült sikoltás verte volna fel a szomszédokat akkor, ha Lou nem gondoskodott volna jó előre, még a lakás megvételekor a megfelelő szigetelésről. 

Olyan lassan vánszorgónak éreztem akkor az időt, hogy a tizedmásodpercek is kínoztak. Amíg lüktető izomösszehúzódásokkal löktem át őt a határon, aztán végiggondoltam mindent, a vörös kódot ízlelgettem, majd rám borult, és megadta nekem a kegyelmet, amire mintha órák óta vártam volna, valójában nem tehetett el pár másodpercnél több, mert az utolsó spricceléseit már felszabadultan éreztem magamban. 

Örök emlék az az éjszaka. És bár, ha listát kellene írnom életem tíz legelsöprőbb orgazmusáról, ez a bizonyos kétségtelenül szerepelne rajta, akkor sem vagyok biztos benne, hogy újra át szeretném élni. 

- Fordulj meg - kúszik be a parancs a gondolataimba ködösen. Nem vagyok biztos benne, hogy az emlékeimben elveszve azonnal meghallottam, előfordulhat hogy már csak a második figyelmeztetés érte el az agyam, ezért amilyen gyorsan csak tudok így megkötözve, a hátamra gördülök.

Ebben a pillanatban ér el a felismerés, hogy végül mégis sikerült egymáshoz erősítenie a csuklóimon és a bokáimon lévő köteleket. A kezeim a fenekem alá kerülnek, emiatt és az összekötözött bokáim miatt a megemelt csípőm a figyelem központjába kerül. Felhúzott lábakkal a talpaimra támaszkodva, szétvetett térdekkel kínálom fel magam tehetetlenül. Nem látom, de anélkül is tudom, hogy valószínűleg fejcsóválva méreget. Talán az ajkait is megnyalja közben. A gondolatra egy nagyot ugrik a farkam, és ahogy visszacsapódik a hasamra érzem, hogy a nedves bőrömre érkezik.

- Ennél elbaszottabb nem is lehetnél, Harry… - állapítja meg halkan, nagyon karcos, fojtott hangon. Érzem benne az elnyomott vágyat. És mindennél jobban függök attól, hogy még jobban érezhessem, mennyire kétségbeesetten kíván. Csak engem. Ezért még szélesebbre tartom a combjaim. - Megpróbállak megbüntetni, neked pedig szivárog a farkad, annyira élvezed - morogja, én pedig beharapom az alsó ajkam, hogy elrejtsem a büszkén mosolyra kunkorodó szám sarkát. 

Nem is gondolkodom azon, vajon mi jön most, ám amikor váratlanul megkóstol, olyan erővel szorítom össze a fogaim az ajkamon, hogy kiserken a vérem. Valószínűleg nem is kicsit, mert a fémes íz túl gyorsan terjed a számban. Megnyalom a sebet, és érzem a szemfogam vájta apró lyukat az alsó ajkamon. A nyelve a merevedésemen olyan intenzív meglepetésként ér, hogy az összekötözött kezeim ökölbe szorulnak a csípőm alatt, és még a lábujjaim is görcsösen visszahajlanak, amikor finoman körbenyalja a makkom. Alig tudom türtőztetni magam, amikor félig a szájába csúsztat. Próbálok nem mozdulni, mert tudom, ha óvatlanul egy kicsit is fellökném a csípőm, csak visszavenné a száját tőlem. Csak a légzésemre figyelek, és arra, hogy ne ragadtassam el magam túlságosan. De aztán néhány édes mozdulattal később olyat tesz, amit egyébként ritkán szokott, és teljesen a torkára enged. Amikor még élvezettel bele is morog az érzésbe, olyan rezgéseket küld a testemen végig, hogy zihálva nyögöm halkan egymás után nyolcszor is talán, hogy "ne", mert pontosan tudom, hogy nem élvezhetek el. De ezzel a néhány másodperccel, amire egyáltalán nem számítottam, könnyedén a szakadék szélére sodor. 

- Ne? - ereszt ki a szájából az utolsó pillanatban, és légszomjjal küzdve vesz néhány mély levegőt, miközben hangosakat nyel. Én pedig próbálom összeszedni és egymásba illeszteni a széthullott darabjaimat. De tudom, hogy nem csak rám volt hatással ez a kis akciója. Most nagyon bánom, hogy nem láthatom őt. Beleborzongok, ahogy elképzelem a tekintetét, amivel végignéz rajtam. A fénylő ajkait és a kipirult arcát. A farkam lüktetve ugrándozik, és Lou forró szája után szinte fázik nedvesen a szabad levegőn. 

Néha még mindig hihetetlen számomra, milyen tökéletesen tudja uralni a testem. Talán jobban ismeri, mint én magam. Úgy tud a határon táncoltatni akár órákig is, hogy legszívesebben már zokogva könyörögnék a beteljesülésért. Előfordul, hogy meg is teszem. Olyankor csalódom magamban. Olyankor úgy érzem, belekontárkodom valamibe, ami nem az én dolgom. Rá kell bíznom magam, mert annál szebb nincs, mint amikor valaki más uralja a tested minden rezdülését, neked pedig csak el kell fogadnod, amit kapsz, mert bármit rábízhatsz, akár az életedet is, és pontosan tudod, minden pillanatban, hogy jól teszed. 

- Szóval ne. Rendben - jelenti ki, és bár nem láthatom, de tökéletesen hallom a hangján, ahogy győzedelmesen elvigyorodik. - Úgy tűnik, odáig jutottunk, hogy ha ütlek, azt már jobban élvezed. 

Tiltakozásképp hevesen megrázom a fejem, de persze vissza nem kapom a száját. Nem is számítottam rá. Tudom, hogy más folytatást tartogat számomra. Hogy milyet, azt viszont még nem sejthetem. 

A hangokból érzékelem, hogy feláll mellettem. A farkam továbbra is feszül és lüktet, a légzésem zilált, és újra csak azt várom vakon, mi következik.

Hosszú másodpercekig csak lépések neszét hallom magam körül. Mintha Lou csak tétován járkálna fel-alá a szobában, ami nem igazán jellemző rá.

- Sokat gondolkodtam rajta, mivel büntesselek meg - kezdi aztán, és a hangja merengő. Őszintén töprengett a kérdésen, és nem csak az elmúlt percekben. Talán azokban a pillanatokban is, amíg ma este rám várt a besötétített szobában, és közben rituálészerűen magára öltötte a bőrnadrágot és mellényt, felhúzta a bőrkesztyűket, és az ölébe vette a kismacskaként kényeztetett fenyítőt. - De rájöttem, hogy nem tudlak már büntetni anélkül, hogy átlépném a kegyetlenség és öncélú kínzás határát. Ami viszont számomra nem fér bele egy kapcsolatba. Bármi még elfogadhatót is tennék, azt te élveznéd. Akkor hol itt a büntetés? - Lassan beszél, és nyugodtan. Mint a folyékony méz, úgy simogat a hangja. Egy rövidke szünet után folytatja. - Arra jutottam, hogy a legnagyobb büntetés az lenne számodra, ha egyszerűen csak nem foglalkoznék veled. Ha nem érnék hozzád. Nem vennék tudomást arról, hogy a farkad mennyire fájdalmasan feszül és szivárog, miközben a kezeid hátra vannak kötözve, és hiába szeretnéd, te sem érintheted meg. 

Egy óriásit nyelek, ő pedig marokra fogja a felkaromat, hogy felhúzzon a szőnyegről. A sarkaimra ültet, a térdeimet pedig amilyen szélesre csak tudja, a meztelen lábfejével széttolja, és közéjük lép. Megragadja a hajam tövét, és amikor megérzem a makkját keményen az ajkaimnak nyomódni, hangosan felnyögök. A szemeimet is összeszorítom a szemkötő alatt. 

Nem értem. Az előbb még azt sugallta, nem fog megérinteni, most pedig a számba adja a farkát. Mohón nyitom szét az ajkaim, és kóstolom meg gyorsan a nyelvemmel is, még mielőtt túl mélyre menne. Megőrjít a semmivel és senkivel össze nem hasonlítható íze. De nem sok időt hagy rá, hogy kiélvezzem, finoman siklik befelé. Ráérősen, de megtorpanás nélkül. Amikor a torkomnak ütközik, a tarkómra csúsztatja a tenyerét, és lassan, de határozottan még beljebb tolja magát. Nem kapok levegőt, de nem húzódik ki. Mélyen a torkomban, mozdulatlanul vár, miközben gyengéden a fejbőrömet masszírozza, és halk, élvezettel teli, doromboló hangot hallat, talán fél percig is. 

Szédülni kezdek, ahogy fogy az oxigén, ő pedig egy hangosabb morgás kíséretében újra rámarkol a hajam tövére, és megpróbálja még mélyebbre erőszakolni magát, ami már erősen súrolja a lehetetlent. Már nem csak az oxigén hiányzik, a fájdalom a torkomban is kezd egyre erősödni. Pontosan akkor, amikor már azt érzem, pillanatokon belül elájulok, félig kihúzódik, épp csak annyira, hogy vehessek néhány apró, ziháló lélegzetet, majd újra visszacsúszik mélyen a sajgó torkomba. 

Eljátssza ezt még néhányszor, én pedig a harmadik vagy negyedik alkalom környékén arra eszmélek, hogy nekem még ez is képes tetszeni. Élvezem. Annyira, hogy minden ájulás közeli élmény alkalmával óriásit rándul a farkam, és ha nem tartana a tarkómnál olyan határozottan, fájdalom ide vagy oda, megemelném a csípőmet, és a lábszárához dörgölőznék, hogy legalább egy kis súrlódást érezhessek a hegyén. Csak ennyi kellene, hogy elélvezzek. Tudom, hogy nem tehetem meg, de a biztos tudat, hogy csak ennyi kellene, öntudatlan, oxigénhiányos mámorba taszít. 

Egyszer, a sokadik alkalommal, nem csak félig húzódik ki, hogy levegőt vehessek, hanem teljesen. Hangosan felnyögök, és még utána is hajolok, de vakon nem találom. Veszek pár mély levegőt, és halk nyöszörögéssel néhányszor körbenyalom az ajkaimat azt várva, hogy visszakapjam a számba.

Néhány pillanat múltán letépi a szemeimről a kötést, én pedig teljes pompájában csodálhatom meg a kéjes fájdalmat okozó, sötét rózsaszínű, nyáltól csillogó betolakodóm, ami a bőrnadrág kioldott fűzői közül mered felém. Marokra fogja a szemeim előtt, mire mohón kinyújtom a nyelvem, és próbálok előrébb hajolni, hogy elérhessem, de sem a köteleim, sem Lou nem hagyják, mert azonnal hátralép egyet. Nem lepődöm meg. Egy pillanatig sem történhet az, amit én szeretnék. 

De már az is, hogy végre láthatom, extázisközeli élményt nyújt. Csak bámulom megigézetten, miközben az ajkaim rágcsálom és nyalogatom, mintha még mindig közöttük érezném a forró, feszülő bőrét. 

- Nyisd nagyra a szád - morogja, és ahogy néhányszor végighúzza a kezét a káprázatos szerszámán, önkéntelenül is eltátom a szám, miközben áhítattal figyelem, ahogy a makkján a bőr a lehetetlenségig feszül meg. Lüktetnek az erek, és a kis nyílás is, ahonnan a desszertemet várom, aprókat pulzál a mozdulataira. 

A hátrakötözött kezeim ökölbe szorulnak, a körmeim pedig észrevétlenül a tenyerembe vájnak. Eddig az oxigénhiány miatt jutottam többször ájulás közeli állapotba, most viszont az izgalom miatt egyre szaporább légzésem tesz hasonlót velem. A szervezetem nem képes feldolgozni a vérembe jutó egyre több és több oxigént, ahogy már szinte lihegve várom, hogy Lou megajándékozzon végre. 

- Akarod? - dörmögi mély, reszelős hangon az orgazmus kapujában, percekkel később. A mozdulatai továbbra is lassúak, és bár látom, hogy a határain táncol, uralja a helyzetet. Még mindig. Minden szekundumban.

Tágra nyílt szemekkel, hevesen bólintok néhányat, és megpróbálom még nagyobbra tátani a számat. Már sajog a torkom mellett az állkapcsom is, de minden cseppjét akarom. A nyelvemet is kinyújtom, és zihálva fókuszálok egyetlen pontra. Először el sem jut a tudatomig, hogy épp megszegni készül az egyik legfontosabb alapszabályát. Az egyetlen dolog, ami lefoglalja a gondolataimat, hogy látni akarom elélvezni. Érezni akarom.  

Az utolsó pillanatban a szabad kezével felém nyúl, a hüvelykujjával egy simítással végigbizsergeti az ajkaim, ha lehet, még erősebb várakozást előidézve bennem, majd egy gonosz vigyor kíséretében hátat fordít nekem. 

Tehetetlenül nézem, ahogy hátraveti a fejét, megfeszül minden csodás izma, és csak a fojtott hangja bizonyítja azt, hogy elpazarolja, ami nekem járt volna. Még azt sem engedte, hogy nézzem. A nyögéseit is visszafogta. Mindent elvett tőlem egyetlen pillanat alatt, amit már majdnem a magaménak éreztem. A varázslatos látványát, az őrjítő ízét, a legerotikusabb hangot, ami valaha a fülemhez ért, de még ennél is többet. A biztonságot, amit a tudat adott, hogy bármi is történjék, az első orgazmus az én kiváltságom. Most hasít belém csak igazán a felismerés, hogy ezzel átlépte a határt.

Döbbenten nézek a hátára, aztán le az elhanyagolt, lüktető farkamra. Aztán újra hitetlenkedve rá, és vissza. A szüntelenül szivárgó nedvem már egy kisebb tócsát képzett a combomon, amit pókfonálszerűen köt össze a makkommal a nyúlós anyag. 

Lou közben a hálószobához tartozó fürdőbe sétál, hallom, ahogy kezet mos, aztán azt is, ahogy lehúzza a vécét. Csalódottan rántom meg a kezeimet, de csak annyit érek el vele, hogy a csuklóimhoz rögzített bokáimat is felrántom a szőnyegről, ezért majdnem orra bukom. Ahogy sikerül stabilizálnom magam a térdeimen, a szemem sarkából látom, hogy lassan visszasétál a szobába. Nyugodtan és elégedetten, mint aki jól végezte dolgát. Nyoma sincs a szexi bőr szerelésnek, teljesen meztelen. De nem sokáig. Magára húz egy halványszürke pamut bokszert a fiókból, majd az ágyunkat célozza meg.

Nehezemre esik feldolgozni, ami most történik. Sosem tett még velem ilyet. Minden alkalommal megvárja, hogy én elélvezzek, csak azután következik ő, így uralni tud minden pillanatot. Most pedig ráérősen az ágyneművel szöszmötöl, én meg majd megőrülök, annyira fáj az, ahogy a szakadék széléről visszarántott egy jeges kéz. 

Az erekcióm nem lankad, hiába tudom az eszemmel már jól, hogy itt lenne az ideje feladnia. A testem sokkal makacsabb ennél. Talán mélyen még mindig reménykedem abban, hogy ez csak egy figyelemfelkeltő akció, és ha kellőképpen bepánikoltam, majd Lou elmosolyodik, és letérdel mellém, hogy eloldozzon, miközben a fülembe súgja, hogy reméli, megtanultam a leckét. Én pedig hevesen bólogatok, és megfogadok mindent, amit csak kíván. Aztán a farkamra zárja az ujjait, és megpecsételi az alkunkat. Kellően pánikolok, Lou, itt az ideje, hogy véget vess a színdarabnak! - kiáltanám, de csak letaglózva bámulom tovább. Befekszik az ágyba, és még a rohadt takarót is nyakig húzza magán, miközben én ott térdelek gúzsba kötve, és reszketek a frusztrációtól.

Már úgy negyed órája szuszog békésen, mire kezdem feladni. Mostanra már rájöttem arra, amit titkon eddig is sejtettem, hogy ez valódi, ez már nem színjáték, a boldog befejezés itt már nem opció. A sírás kerülget, ahogy lehajtott fejjel milliméterről milliméterre végignézem, amint a vérrel telt erekcióm elkezd veszíteni a feszességéből, a színéből, majd óvatosan a combomra fekszik. Mint egy haldokló, lassan és fájdalmasan veszíti el az erejét. 

Összeszorítom a szemeimet, és egy nagy sóhajjal megpróbálok kényelmesebben elhelyezkedni, már ha ez egyáltalán lehetséges. Minden izmom zsibbad, és már alig érzem a karjaimat. Át kell vészelnem ezt az éjszakát, és a legkíméletesebben talán úgy tudnám, ha sikerülne egy kicsit aludnom. Vigyázva az oldalamra dőlök, mire Lou megmoccan a paplan alatt.

- Ha a szőnyeghez dörgölőzöl, és reggelre egy csúnya foltot találok melletted, ennél is jobban fog fájni, amit kapsz érte - motyogja halkan, álmosan, és felém fordul, hogy szemügyre vehessen.

- Ébren vagy? - teszem fel meglepetten a válaszra nem váró kérdést.

Nem is felel rá, csak a szemembe néz, és felhúzza a szemöldökét.

- Nem akartam dörgölőzni… csak… csak lefeküdtem - magyarázkodok, mire a lankadt péniszemet szemügyre véve bólint egy halványat. - Eloldozol, Lou? - kérdem meg óvatosan, remegő hangon, amire nem reagál rögtön. - Ígérem, nem teszek olyat, amivel csalódást okoznék. Csak hadd aludjak én is. 

Még néhány másodpercig mozdulatlanul figyel, látom ahogy elgondolkodik a dolgon, majd felemeli az ágyról a fejét, és alaposan végigmér. Furcsa most a kiszolgáltatottság, valami ismeretlen érzés is belevegyül, nem csak a színtiszta vágy és izgalom uralja az érzéseimet, mint általában ilyenkor.

- Gördülj hasra - utasít azon a mély hangján, amire rendszerint azonnal reagál a farkam. Közben átfordul a túloldalra, és az éjjeliszekrényről elvesz valamit.

Felgyorsul a pulzusom a meglepetéstől, és hezitálás nélkül teszem, amit mond. A szőnyegbe nyomom az arcom, a kezeim és lábaim a fenekemnél egy csomóban, és lehunyt szemmel várom, mit tesz ezután. Ollópenge suhogását hallom, és hirtelen a vállamban és combjaimban érzett zsibbadás enyhülni kezd. Elvágta a csuklóm és bokám közti anyagot. A kezeim továbbra is hátra vannak kötözve, a lábaim is egymáshoz, azokhoz nem nyúl, de végre ki tudok nyújtózni. 

- Köszönöm - suttogom a szőnyegbe, ő pedig még jobban meglep azzal, ahogy gyengéden végigsimít a fenekemen. Azonnal éledni kezd bennem a remény. Talán mégsincs veszve minden.

- Fordulj a hátadra - morogja, és újra érzem a hangjában a követelést arra, hogy uraljon. Magamban pedig az elsöprő vágyat arra, hogy feltétel nélkül alárendeljem magam. Egy szempillantás alatt porlad el minden bizonytalanság.

A combjaim közé áramlik a vér, sietősen teszem amit mond, és az összekötözött kezeim ismét a derekam alá kerülnek, amitől megemelt csípővel fekszem hanyatt. Az erekcióm éledezik, de még a hasamon pihen, amikor Lou a matracon hasalva, az ágy szélén lelógatva a fejét, felé nyúl. Először csak a mutatóujjával rajzolgat rá halvány vonalakat, de amikor az érintéseire követelőzve felugrándozik a hasamról, váratlanul megragadja a tövét. 

Hátravetem a fejem, és óriásit nyögve még jobban megemelem a csípőm. Tudom, hogy ezért valószínűleg büntetés jár, de az önuralmam mára elfogyott, képtelen vagyok irányítani az önkéntelen reakcióimat, amikor így ér hozzám. A markába lököm magam, és úgy érzem, képes lennék azonnal, ettől az egyetlen intenzív mozdulattól elélvezni. Persze nem fogok, azért az évek alatt megtanultam már többé-kevésbé irányítani. Kivéve, amikor Lou benyújtja az igényét a teljes kontrollra a testem felett. Vele nem tudok harcba szállni. 

Amikor visszaengedem a fenekem az ökölbe szorított kezeimre, azt várom, hogy majd bosszúsan elereszt, de ő csak még erősebben markol rám. A levegő a tüdőmben ragad, a szemeim egy pillanatra visszafordulnak a szemhéjaim mögé, de ahogy elkezdi őrjítő csuklómozdulatokkal, szinte áhitatos figyelemmel verni a farkam, muszáj őt néznem. Az ajkait nyalogatja, és a sötéten örvénylő tekintetét egy pillanatra sem szakítja el a játékszerétől. Megfejthetetlen. Minden pillanat meglepetés mellette. A feszültség elillan, az ágyékomba összpontosul minden negatív rezgés, és pillanatokon belül készül kitörni a testemből, hogy örökre búcsút mondhassunk egymásnak. 

- Gyönyörű vagy, Harry! - duruzsolja, és a hüvelykujját néhányszor finoman végighúzza a makkomon, hogy alaposan szétkenje rajta a kibuggyant előváladékot. Ennyi kellett neki, hogy újra a sziklaperemre taszítson. Néhány perc, egy-két szó és érintés, én pedig öntudatlanul vergődök a bűvkörében. 

A fejem hátrahanyatlik, és csukott szemmel, zihálva próbálok értelmes szavakat formálni a fogaim által alaposan megkínzott ajkaim között.

- Hadd élvezzek el, kérlek, Lou, adj rá engedélyt… - nyögöm ki nehézkesen,  el-elcsukló hangon. A kezei megállás nélkül dolgoznak, és amikor óvatlanul újra az arcára pillantok, azonnal össze kell szorítanom a szememet. Ahogy beharapja az alsó ajkát és ráncolja a szemöldökét, sötéten örvénylő tekintettel bámulja a markában lüktető farkam, majdnem eléri nálam azt, amit nem szabad megtennem. Nem élvezhetek el engedély nélkül. - Kérlek! - nyüszítem újra sürgetőn, mert már úgy érzem, nem fogom tudni visszafogni, hiába próbálom minden erőmmel.

- Gyönyörű vagy… - suttogja lágyan, és az utolsó pillanatban fájdalmas erővel rászorít a farkam tövére, majd egy perccel később, amint a veszély elhárult, teljesen elereszt. Mindig pontosan tudja, melyik az a pillanat. Még egyszer végigsimít a feszülő erekciómon, aztán eltávolodva tőlem felkönyököl a matracon. - Gyönyörű vagy, és ezt pontosan tudod is magadról - ismétli a szavait ezúttal sokkal keményebb hangnemben, amire elakad a zihálásom, és tágra nyílt szemekkel bámulok rá. - Kihasználod, Harry. Azt gondolod, bármit megtehetsz. 

- Nem… nem! - ellenkezek hevesen. Már amennyire tőlem telik az újra párologni kezdő kéjben fuldokolva. Aztán ahogy felhúzott szemöldökkel rám néz, azonnal összeszorítom az ajkaimat, és bocsánatkérőn pislogok rá. Megint olyat tettem, amit nem szabadna. Ellentmondtam neki. Ezt még egy kezdő is tudja, hogy tilos.

- Gyűlölöm azt a cipőt - közli színtelen hangon, miután kivételesen szánt szándékkal elsiklik az előző engedetlenség felett. Felül az ágyon, átnyúl az én oldalamra, és magához veszi a paplanom és a kispárnám.

- Tudom… - motyogom olyan halkan, hogy nem is vagyok biztos abban, hogy hallja. - Ne haragudj.

- Holnap te magad égeted el - jelenti ki. 

Hevesen bólogatok, mire ő is bólint egyet jóváhagyólag. Bármit. Csak legyen ennek vége.

Figyelem, ahogy némán fürkésző tekintettel pásztázza a testem. Egyikünk sem szólal meg egy darabig, és ezekben az üres percekben kezdek rájönni, hogy ez az egész nem is kifejezetten a cipőről szól. Inkább a makacsságomról, arról, hogy mennyire engedetlen vagyok vele az utóbbi időben, és őt ez mennyire elszomorítja. Kimondatlan szerződést kötöttünk, én pedig minden lehetséges alkalommal, a kiskapukat lesve megszegem azt.

- Jó éjt, Harry - simít végig még egyszer a testemen, és amikor elér a farkamhoz, már túlságosan érzékenyen rándulok össze, majd pedig rám teríti a takarót, és a fejem alá dugja a kispárnát. 

Kétségbeesetten követem a tekintetemmel a kezeit. Most kezd tudatosulni bennem, hogy ennek itt most már tényleg vége. Én így fogok éjszakázni, megkötözve, kielégítetlenül, végtelen frusztrációval a testemben. Lou hátat fordít nekem, és befészkeli magát a paplan, én pedig ezúttal némán zokogva fordulok az oldalamra, és összegörnyedve próbálok a lüktető farkamról nem tudomást venni, de nem egyszerű feladat. Tudva, hogy csak néhány mozdulat lenne… bármihez odadörgölőzhetnék, hogy pillanatok alatt megadja a megkönnyebbülést. De nem tehetem. 

Hangtalanul kóstolgatom a biztonsági kódomat. Még sosem tettem ilyet, de most a nyelvem hegyén formálgatom azt a szót, amiről tudom, hogy Lou nem akarja tőlem hallani. Hirtelen úgy határozok, hogy bármi is történjen - vagy ne történjen - még ma éjjel, nem fogom kimondani, mert bármennyire is kínoz, megbízom benne. Bízom abban, hogy mindent okkal tesz. Én pedig nem fogok újabb csalódást okozni neki. Sosem szabadott volna egy újabb párat beszereznem abból a cipőből, miután világossá tette, hogy látni sem bírja. Folyton csak a határokat feszegetem, próbálkozom, meddig mehetek el, mint egy kisgyerek, pedig valójában jól tudom, hogy semeddig sem kellene. Úgy a leggyönyörűbb minden, ha rábízom magam. Amikor a kezébe adok mindent, és az életem felett is átadom neki a döntési jogot. Ő sosem okoz nekem csalódást, én pedig lépten-nyomon ezt teszem. Ideje belátom, hogy meg kell változnom, ha nem akarom elveszíteni azt a csodát, ami a kezemben van. 

A kandalló ropogására ébredek, és lassan kinyitom a szemeim. Nem tudom, mennyit aludhattam, valószínűleg nem sokat, talán egy vagy két órát. A Lou sziluettje körül lobogó tűz az első, amit meglátok, és a homályban táncoló éles fénycsóvák rögtön hunyorgásra is késztetnek. Louis továbbra is a szürke pamut boxerben, kezében néhány fahasábbal guggol a lángok előtt. 

Imádom azt a kandallót. Egy társasházban elviekben tilos az ilyesmi, de Lou ezt is elintézte. Értem. Csak mert megemlítettem, mennyire jó lenne a hálószobánkba egy. Végigjárta, milyen engedélyek kellenek, külön kéményt építtetett neki, és a szigorú szabályok ellenére megkaptam tőle, amire vágytam. 

Nem mozdulok, mert nem akarom még, hogy megtudja, ébren vagyok. Hadd nézzem még egy picikét, ahogy békésen, ám látszólag valamin erősen töprengve dobálja be a kis hasábokat. 

- Melyik bőröndben van? - kérdi azonban váratlanul, de oda sem fordul felém. 

Talán egy perc sem telt el azóta, hogy elhatároztam, nézni szeretném még csendben. De őt nem lehet átverni. Megváltozik a légzésem, és máris tudja, hogy ébren vagyok, vagy nem is tudom… egyszerűen csak a zsigereiben érzi. 

- A li… - kezdem, de azonnal meg kell köszörülnöm a torkom, mert annyira kiszáradt, hogy felelni sem tudnék köhögés nélkül. - A lilában. Az alsó cipzáros részben - nyögöm ki alig hallhatóan, másodszori próbálkozásra nagy nehezen, de még mindig olyan érzésem van, mintha pengéket vacsoráztam volna faforgáccsal. Köhintek is néhányat a feleletem után.

Feláll, egy kis kitérővel mellém sétál, és a hátamhoz térdelve elvágja a csuklóimon az anyagot, majd a már jól ismert, jóval kényelmesebb puha, de erős bőrbilincset teszi le elém a szőnyegre. Csak nézem a csatos szíjakat, vegyes érzelmekkel. Kevesebb izgalommal, mint általában, és több aggodalommal. Egyelőre nem mozdulok, bár legszívesebben előre húznám végre a kezeimet, mert alig érzem már őket. A vállaim iszonyatosan sajognak, és a csuklóimat is meglehetősen kidörzsölte az anyag, ami nem erre lett tervezve. Az az anyag gyönyörű Gucci öltönynek született. 

- Térdelj fel - utasít halkan. 

Kimerülten próbálom tenni, amit mond, de a hátam mögött engedelmesen összefont ujjakkal nehezen sikerül. 

Végül odahúzódik közvetlenül mögém, hogy megtámasszon, majd a vállaimat finoman megmasszírozva, és a karjaimon végigsimítva, elém tolja a kezeimet. Felsóhajtok a jóleső törődésre, és egy pillanatra lehunyom a szemem. 

- Raülhetsz a sarkaidra - ad engedélyt, miközben elém kerül, és a kezeimet újra összebilincseli, ezúttal a hasamnál. 

Nagyot nyelek. Ezek szerint a gondoskodó érintések ellenére tényleg nincs még vége a néhány órával ezelőtt elkezdett büntetőhadjáratnak. Lehajtom a fejem, és rögtön elszégyellem magam, amiért talán életemben először nem tudok felhőtlenül örülni annak, hogy törődik velem. Hogy minden csepp figyelmét nekem szenteli. Csak azt szeretném, hogy legyen végre vége ennek az estének. Azt hiszem, túl kimerült vagyok. 

Megfogja az állam, és finoman felemeli a fejem, hogy a tekintetünk összekapcsoló dhasson. 

- Ha fázol, közelebb mászhatsz a tűzhöz. De pontosan ebben a pózban várj rám - mondja, és úgy enged el, hogy közben ujjaival gyengéden végigsimít az arcélemen.

Hangtalanul nézek a szemeibe, és egy aprót bólintok. Nem tudom mire vélni a változást. A gyengédséget, amivel hozzám nyúl. Azt a simogató hangnemet, amivel halkan, megnyugtatón beszél hozzám. A tekintetét, amit az ajkaimra szegez. 

Végül feláll, és egy nagy pohár vizet nyom a kezeim közé, mielőtt elhagyja a szobát. Egy pillanatra elmosolyodom a gondolatolvasói képességein, mielőtt egy húzásra megiszom az egészet, majd az ágy lábához állítom az üres poharat, és előrébb kúszok a kandallóhoz. Elhelyezkedek pontosan ugyanúgy, ahogy itt hagyott, majd lehunyom a szemeimet, hogy egy picit kiélvezzem a tűz melegét az arcomon, miközben türelmesen várom, hogy visszajöjjön hozzám.

Két percen belül egy lila bőrönd jelenik meg a látóteremben. Lou szó nélkül leteszi elém a szőnyegre, majd megkerül, hogy mögém térdeljen.

- Tudod, mi a dolgod - mondja halkan, és miközben engedelmesen előrehajolok érzem, hogy a hátamra hűvös olajat csorgat. Sokat.

Elkezdem kihúzni a cipzárakat, ami összebilincselt kézzel nem egyszerű, de amennyire csak tudok odakoncentrálok, mert ha nem teszem, elveszek. Lou az egész hátamon és a vállaimon alaposan végigdörzsöli az olajat. Nem valódi simogatás ez, mert erős kézzel csinálja, én mégis annak érzem. Amikor a fenekemhez is elér, és a farpofáimat masszírozza azokkal az istenien sikamlós kezeivel, és szorítja erősen a markába őket, fel kell nyögnöm. Még csak el sem ért az érzékeny pontjaimig, nekem máris a légzésre kell koncentrálnom. És arra, hogy ne dörgöljem akaratlanul is neki valaminek az újjáéledt erekcióm, amivel biztosan felbosszantanám. Ma nagyon törékenynek érzem a szürke zónát. Ma vagy szót fogadok, vagy nem, nem rugalmasak a szabályok.

- Ne felejtsd el, mi a feladatod - dörmögi, én pedig álomból felébresztve, hirtelen kapkodni kezdek, hogy minél előbb előkotorjam azt a cipőt.

Még egy nagy adag olajat érzek végigfolyni a derekamon, majd a combjaimat masszírozó kezeire újra lelassulnak az enyémek is, és lehunyt szemmel élvezem a határozott érintéseit. Egy erőteljes paskolás kell - ami után azonnal meg is emeli a fenekemet, hogy ne üljek tovább a sarkaimon -, hogy újra észhez térítsen. Koncentrálnom kell arra, minden körülmények között, mit vár el tőlem. Akkor is, amikor ebben a helyzetben ilyen megmagyarázhatatlanul gyengéd. Nem arról van szó, hogy sosem szeretkezünk úgy, mint az átlagos párok, de amikor a padlón térdeltet megkötözve, nem a mostani viselkedése az általános. 

Gondolkoznék ezen tovább is, de képtelen vagyok, mert épp, ahogy a cipőket kihúzom végre a bőröndből, a kezei becsúsznak a vágatomba, az olajos ujjai pedig akadály nélkül siklanak át az izomgyűrűkön. Felkiáltok, kiejtek a kezemből mindent, és a könyökömre érkezve előre bukom. 

Olló nyisszan mögöttem, és a hirtelen szabaddá váló bokáimat a térdével széttolja, miközben belém meríti az ujjait. Nem finomkodik, de nincs is rá szükségem, rögtön két ujjal indít, és néhány mozdulat után máris háromra vált, a negyedik után pedig hamar ki is húzódik. Talán ha tizenöt másodpercet tölt azzal, hogy felkészítésen valamire, amire nem sokkal előtte még egyáltalán nem számítottam. De amikor egy hosszú, sima mozdulattal belém hatol, minden eddig összegyűjtött erőm elhagy, óriási nyögés szökik ki a torkomból, és mielőtt összezuhannék, még az utolsó erőmmel megragadom a cipőket, és egy nagy lendülettel a tűzbe dobom őket, mert innentől kezdve nem akarok, és mit szépítsem, nem is lennék képes a "feladatomra" koncentrálni. 

 - Jó fiú - morogja, és nem túl durván a hajamba markol, hogy visszahúzzon. 

Kinyújtom a karjaimat, és a könyökömről a tenyeremre támaszkodok fel, így próbálom stabilan tartani magam, mert a domináns mozdulatai visszatértek. 

- Nézd, milyen szépen égnek - lihegi, és rögtön olyan tempót diktál, amitől képtelen vagyok bármilyen pontra is fókuszálni, a táncoló lángok összefolynak előttem. Mintha túl gyorsan akarna végezni ezzel az egésszel. 

Miután kinyögök valamiféle egyetértésre utaló hangot, a szemeim önkéntelenül is visszafordulnak a szemhéjaim mögé, és csak tátott szájjal, néma sikollyal a torkomon próbálom túlélni azt a túl régóta várt extázist, amivel váratlanul megajándékozott. Elereszti a hajam, amire a fejem azonnal előre hanyatlik. Az olajos hátamon csúsztatja végig a tenyerét, majd a csípőmbe markolva próbál a helyemen tartani, hogy még erőteljesebben csapódhasson belém. A nyögéseink szinkronban törnek fel, és olyan gyorsan építik bennem újra - ma éjjel sokadszorra - a többszörösen elfojtott orgazmust, hogy már csak arra eszmélek, amikor Lou a hátamra omlik, hogy alattam átnyúlva marokra fogjon. Sietős mozdulatokkal facsar ki belőlem minden cseppet, hogy közben a még mindig lüktető farkát élvezhessem magamban. Talán hogy ne tűnjön fel annyira az, hogy elég volt egy másodpercre elveszítenie a kontrollt, és ezúttal nem szándékosan, de néhány pillanattal előttem élvezett el.

Rám húzza a takarót, végigsimít a csapzott tincseimen, majd egyetlen szó nélkül a lankadó tűzhöz húzódik, el tőlem. Néhány hasábot megint rádob, de ezután sem jön vissza hozzám, csak guggol, és nézi a lassan újraéledő lángokat. 

Összeráncolom a homlokom, ahogy kezdek magamhoz térni, mert amint egy kicsit is újra működésbe lép az agyam, hamar rájövök, hogy ami most történik, még tőlünk sem nevezhető normálisnak. 

- Lou… - suttogom.  

A szeme sarkából hátrapillant, de nem fordul felém, mintha csak a lángoknak kezdene beszélni.

- Nem tudtam aludni. Csak lopva néztelek a szőnyegen fekve, a szívemet fájdalmasan erősen szorongatta valami, és azon gondolkodtam, miért nem használtad a biztonsági kódodat - mondja fáradtan, és a hangja a szokásosnál is rekedtebben szól.

- Nem akartam megint csalódást okozni - felelem, amire mindössze egy frusztrált, mély sóhaj a reakciója, azután feláll, továbbra is a hátát mutatva felém. Jó néhány pillanat eltelik így csendben, hogy nem látom az arckifejezését.

- Ennek véget kell vetnünk - fordul meg aztán mégis nagy  hirtelen. - Messzire mentem. Nem tehetem ezt. Ami ma éjjel történt, az minden lehetséges szabályt áthág. Te pedig túlságosan is bízol bennem, ami miatt ez már túl kockázatos - fejti ki, én viszont egy szót sem értek belőle. Halvány sejtelmem sincs, mire céloz, mi kockázatos? Nem bántott, még annyira sem, amennyire még élvezném is. Az imént pedig még meglepően gyengéd is volt. A kapcsolatunkra nem gondolhat. Annak biztosan nem akarhat véget vetni.

- Bízom benned. És szeretlek - erősítem meg, ha ez ér bármit is. Bár jelen pillanatban fogalmam sincs, mit kellene mondanom, hogy jóvá tegyem a… nem is tudom, mit. 

- Tudom - lép vissza hozzám végre, és letérdel mellém. Én már az értetlenkedés közben feltápászkodtam ülő helyzetbe, így most centikre lehet egymástól az arcunk. Óvatosan felé nyúlok, ő pedig hagyja, nem mozdul. Ahogyan azt is, amikor a kicserepesedett számat az övéhez nyomom. Egy hete nem csókolhattam meg, és csak most jövök rá, mennyire hihetetlenül szükségem volt már erre. Gyengéden visszacsókol, aztán ahogy elhúzódik, végigsimít a hajamon. - Éppen ezért bármit is tennék, nem állítanál meg. Ezt ma bebizonyítottad. Gondolkodás nélkül akár veszélybe is sodornád magad. Egyszerűen ilyenkor elfelejtesz gondolkodni.

- Ez a lényege az egésznek, Lou - ragadom meg az egyik kezét, mielőtt elmenne. - Bízom benned, és rád bízom magam. Teljesen. Feltétel nélkül. 

- Én pedig ma, talán először a kapcsolatunkban, nem érdemeltem ezt ki - fut végig egy fintor az arcán, és elhúzza a kezét. - Nem hagyhatlak kielégítetlenül - folytatja halkan. - Ez az egyik legfőbb alapszabály. Csak azért tettem, mert már úgy érzem, nincs megfelelő eszközöm a büntetésedhez. A saját tehetetlenségem az oka ennek, hogy belebuktam. Nem bízhatod rám magad többé - rázza a fejét határozottan.

Visszafojtott lélegzettel hallgatom. Mennyiszer gondoltam rá, hogy bárcsak láthatnám őt hibázni, túllőni a célon! Sosem hittem, hogy ennyire fájdalmas lesz néznem. És most azt kívánom, bárcsak visszavonhatnám ezt az átkozott kívánságot!

- Nem hagytál kielégítetlenül - mosolyodok el végül, mert valahogy muszáj enyhítenem a helyzeten. - Csak adtál néhány órányi gondolkodási időt. Volt időm rájönni végre, amire már régen rá kellett volna, hogy többet nem akarok ellenszegülni. Felhagyok a gyerekes játszmákkal. Engedelmesebb leszek, mert az sokkal boldogabbá tesz engem is. Tudom, hogy mindent értem teszel, Lou.

Mozdulatlanul nézi az arcom, és pontosan tudom, hogy most azt gondolja, bármit megígérnék, hogy visszakapjam azt az énjét, amit épp elvenni készül tőlem. De nem így van. Minden szavamat komolyan gondolom. Végül megszorítja a kezem, és az előző heves fejrázás után ezúttal teljesen más okból kezdi halványan csóválni a fejét. Már épp kezdtem írni a kétségbeesett forgatókönyvet a fejemben arra, hogyan fogom majd visszacsábítani a gyeplő mögé, amikor elmosolyodik. Talán mégsem lesz rá szükségem. Mert mindketten tudjuk, hogy ez az, amire vágyunk. Enélkül nem lenne teljes az életünk. És bár olykor hibázunk, de el kell fogadnunk, hogy ilyen az emberi természet. Így fejlődünk. 

Lassan összefonja az ujjainkat, és hüvelykjével a tenyeremet cirógatva közelebb húzódik. Egymásnak dönti a homlokunkat, és csillogó szemekkel néz az enyémekbe.

- Veszek neked még egy olyan ronda cipőt… - jelenti ki mély hangon, én meg csak hevesen megrázom a fejem, és a kezénél fogva magamra rántom.

Elterülök alatta a szőnyegen, ahogy rám esik, mire felkacag, a fejem fölé tolja a kezeimet, és gyengéden megsimogatja a horzsolásokat a csuklóimon, majd a karjaimat végigcirógatva a számra hajol. Aztán csak csókolózunk hajnalig, míg a tűz ropog mellettünk. Épp úgy, mint minden átlagos szerelmespár a világon bárhol.