Az ikertestvér (22.fejezet)

Sziasztok!
Készen álltok egy kis szenvedésre? Mert ez most az lesz. Azért remélem nem látjátok majd céltalannak, mert a kapcsolatok fejlődéséhez kellett ez most.
Egyszer azt mondtuk, karácsonyig ezt a sztorit befejezzük. Hát ezennel el is törlöm ezt a félígéretet a Föld színéről. Mintha nem is létezett volna, oké? Ezzel még eljátszunk szerintem februárig... ilyen tempóban biztosan :D
Mindenesetre köszönjük a kitartásotokat! Jó olvasást kívánunk, és hagyjatok nyomot! Puszi!
S&C



22. fejezet

Harry's POV

Egy-két hete már sikerült nem belebotlani Louis-ba, ami nagy szó az elmúlt hónapot tekintve. Vagy egyszerűen csak nem kerestem a szemeimmel minden bárban és étkezdében, ahová beléptem, ő pedig a történtek után ha meglátott, talán inkább lelépett. Nem tudom. Annyi biztos, hogy kezd egy kicsit megnyugodni a lelkem így, hogy nincs a közelemben, és nem zaklat fel őt látva nap mint nap az érzés, hogy elveszítettem a legdrágább kincsem. Randy pedig próbálja elfeledtetni velem, hogy valójában a látszat ellenére legbelül mennyire szenvedek a hiányától még mindig. És a legnagyobb szerencsém, hogy nála tökéletesebbet elképzelni sem tudnék a sebeim gyógyítgatására. Ám továbbra is ott van bennem az érzés, hogy én ezt nem érdemlem meg, és ha korrekt tudnék lenni vele, nem is tenném meg. Egy hullámvasútra ül fel a szívem minden áldott nap az ébredéssel, mert másfelől nézve viszont újra és újra felötlik bennem, hogy ha az életben tényleg csak egyetlen igazi nagy szerelme van az embernek, mint ahogyan azt mondják – márpedig abban biztos vagyok, hogy nekem ez Lou volt –, és azután minden csak az árnyéka lehet annak a bizonyos igazinak, akkor hálát kell adnom, hogy én ennyire váratlanul találtam egy ilyen társat. Valakit, aki bár sosem fog a nagy Ő helyébe lépni, kompromisszumok árán szeretni és tisztelni tudom őt. Lassan észrevétlen szinte már a részemmé vált ezalatt a néhány hónap alatt, és bár statisztikát nem készítettem, úgy érzem, mostanra több időt töltök vele, mint nélküle.

Az egyik szombat délután is épp a rendelésünkre várunk hármasban egy kis pizzériában Zaynnel, amikor a kis szőkém kimenti magát, hogy a mosdóba siessen. Talán az elvárhatónál egy kicsivel bátrabban masszíroztam az asztal alatt a combja tövét, miközben a pincér arcába mosolyogva soroltam, miket kérünk, mert már nem bírtuk kivárni, míg Lottie ideér. Randy csak sóhajtozni és bólogatni tudott, így helyette is én rendeltem. Amikor pedig kér pár percet, Zayn fejcsóválva csúszik közelebb a barna műbőrön, hogy elégedett vigyorral megtudakolja, ez most akkor mennyire komoly, és tényleg kezdem-e túltenni magam Louis-n. Nem tudok felelni. Magamban sem tudtam ezt egyelőre megfejteni. Néha úgy érzem, talán… Vannak napok, amikor alig gondolok rá. Máskor viszont rám tör a letargia, és bárki is próbál kirángatni belőle, semmit sem akarok, csak elrejtőzni mindenki elől. És ebbe a mindenkibe Randy is beletartozik. Olyankor újrakezd játszani a „nem érdemellek meg, és csak kihasznállak” lemez a fejemben… a démonaim nem eresztenek, bármennyire is próbálok egy új életet megteremteni magamnak, amiből igyekszem kizárni őket.

-       Fogalmad sincs, mit veszítesz – hallom meg a hátam mögül néhány perc múlva, hogy a mosdóból visszafelé jövet Randy odaveti valakinek. Ahogy megfordulok, és a box háttámlája fölött kilesek, a megérzésem beigazolódik. Ha Zayn nem markolna rá azonnal a felkaromra, felpattannék, hogy elcibáljam az exem közeléből a szőkém. Nem akarom, hogy beszéljenek.

-       De. Pontosan tudom – vigyorodik el gúnyosan Louis, de egy pillanat múlva keserűen legörbül a szája sarka. Halvány sejtelmem sincs, mit jelenthet ez az arckifejezés, de nem is akarom tudni. Már belefáradtam abba, hogy megfejtsem. Csak veszek egy mély lélegzetet, és lehunyom a szemem, úgy hallgatom tovább őket biztonságos takarásból ahelyett, hogy megmenteném az aktuális fiúmat a volt fiúmtól, aki amióta szakított velem, tökélyre fejlesztette a sértegetés művészetét.

-       Nem, nem tudod – vág vissza, mire büszkén kukkantok ki újra a háttámla mögül, a folytatásra pedig a lélegzetem is elakad. – Egy arrogáns fasz lett belőled a sértettséged miatt. Ahol éred, ott bántod őt, és hónapok óta csak sajnáltatod magadat a környezeteddel. Szánalmas, hogy még a saját húgodat is kizárod az életedből, csak mert ő Zayn miatt nem szakította meg a kapcsolatot Marcellel. Megérdemelnéd, hogy soha ne kapd vissza őt.

-       Na, várjunk csak… – emeli fel a mutató ujját Louis az utolsó megjegyzésére, és összevonja a szemöldökét. Egy pillanatra azt gondolom, kezet akar emelni Randyre, és a gyomromban olyan hirtelen éled a düh, hogy képes lennék kitépni magam Zayn kezei közül. Észre is veszi ezt, ezért csitítva belemorog a fülembe. Egy mély sóhajjal próbálom lenyugtatni magam, mert hallani akarom, mit mond Lou. – Kezdelek nem érteni, Nyuszifül – billenti oldalra a fejét. – Megszerezted.

-       Nem szereztem meg semmit – szól közbe Randy keményen. – Te lökted el! Bármennyire is szerettem volna megszerezni, ha te nem dobod oda, esélyem sem lett volna ellened.

-       Akkor helyesbítek: megkaptad. És nekem nagyon úgy tűnik, hogy örülsz neki. Azt akarod, hogy visszavegyem? Vagy tulajdonképpen miért lobbizol te itt most? – tárja szét a kezeit szemtelenül a magas lóról beszélve vele. Határozottan nem tetszik. Ez a Louis nem az, akit ismertem. Ennyire nem változhat meg valaki pillanatok alatt. A része kellett, hogy legyen eddig is. Úgy tűnik, vannak dolgok, amiket ő is rejtegetett előlem…

-       Én csak egyet akarok. Hogy boldog legyen. És bár nem érdemled meg, még mindig szenved miattad, bármit is teszek… – csóválja meg a fejét a gyönyörű kis szőkém, ahogy ellágyul a hangja. Látom rajta a csalódottságot, és most valahogy egyáltalán nem érdekel Louis, meg a gúnyos morgolódása, csak meg akarom ölelni Randyt, és egy kicsit elkényeztetni, hogy megköszönjek neki mindent, amit értem tett és tesz, nap mint nap.

-       Engedj – nyögöm oda a haveromnak. – Kérlek. Nem csinálok jelenetet.

Zayn elhúzza a szája sarkát, és pillanatnyi hezitálás után óvatosan elereszt. Felállok a műbőr garnitúra takarásából, és rá sem pillantok Louis-ra, csak pár lépéssel ott termek Randy mögött, és a derekára teszem a tenyerem.

-       Hagyd – súgom a nyakába, ahogy lehajolok hozzá, és amint a leheletem a bőrét éri, azonnal megborzong. Gondolkodás nélkül engedelmeskedik nekem, a mellkasomnak dől, és a karjaimba fészkeli magát. Ahogy az arcát nézem, látom rajta, milyen mérhetetlen düh van a szemeiben Louis irányába. Miattam. Értem. Ez a fiú mindent értem tesz. A töredékét sem fogom tudni soha visszaadni neki. De ebben a pillanatban elhatározom, hogy meg fogom próbálni. Mert megérdemli. – Nem szeretném, hogy beszélj vele. És azt sem szeretném, hogy azt gondold, veled nem vagyok boldog. Egyszerűen csak szomorú vagyok, ha rá gondolok, meg arra, ahogy az egészet elrontottam – biccentek Louis dermedt alakja felé, de továbbra sem nézek rá. Akkor nem tudnék ilyen higgadt maradni. És az óceánkék szemekbe bámulva valószínűleg nem is tudnám ilyen gyengéden magamhoz ölelni ezt a fiút. – Veled nem fogom így elrontani – fordítom Randyt az asztalunk irányába, és visszaterelem őt a helyünkre, látszólag tudomást sem véve Louis-ról, amikor meglátom, hogy a pincérünk végre hozza az italainkat. Az biztos, hogy ehhez a sörhöz most rendelek valami töményet is, bármennyire is délután kettő van még csak.

Az egy töményből kettő lesz, abból pedig öt, mire kezd világossá válni számomra, hogy az egy év kiesés bizony meglehetősen visszavetett a ranglétrán. Úgy tűnik, hála a maximum alkalmankénti könnyed borozgatásoknak Lou-val, esetleg ünneplésekkor egy-egy pezsgőzésnek, a keményebb alkohol mostanra igencsak máshogy hat rám, mint tavaly ilyenkor. Egészen konkrétan alig állok a lábamon, és a rajtam jót mulató szőkémnek kell eltámogatnia a kocsiig. A szülei elutaztak néhány napra, így kivételesen az ő házukat vesszük célba. Közelebb is van, és hát mit tagadjam, ha nem járnak hozzá sárkányok, kényelmesebb is a luxus…

Miután felbotorkálunk a lépcsőn, és nemes egyszerűséggel rádobom magam Randy ágyára, a lapockáim alatt kitapogatok egy oda nem illő csörgő-zörgő tárgyat. Kihalászom magam alól az újságot, és a déjà vu érzése úgy fejbe vág, hogy csaknem teljesen kijózanodom tőle. Bevillan a nap, amikor előzőleg találtam pornót az ágya mellett, azzal a különbséggel, hogy most már nem az a kaján vigyor ül ki a képemre, hanem a később történtek miatt inkább a rettegés, hogy ezúttal mit találok benne. Bár jól tudom, hogy nem szabadna, maguktól mozdulnak az ujjaim, és pörgetik fel a lapokat a középső, teleírt oldalakat kutatva. Amikor meglátom a címet, először csak az emlékek rohamoznak meg: „Mi értelme ködben felmenni a kilátóba?” – nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy az ember kitalálja, mi értelme, ha az írás egy felnőtt magazinban található. Csak azután jön a nagybetűs MIÉRT, és az óriási kérdőjel a végére. A fiúm tehetséges kezei már szemtelenül és megállíthatatlanul kutakodnak a ruháim alatt, és talán életemben először kelletlenül eltolom őket magamtól. Lassan felemelem a fejem, és ránézek a furcsán vigyorgó Randyre.

-       Felmenjünk inkább egy kilátóba? – húzza fel a szemöldökét csábosan, nekem pedig elborul az agyam. Oké, hogy ittunk, és oké, hogy áll a cerkája, amióta egész úton a kocsiban a váltó helyett a lábaim között tartotta a jobb kezét, de ennyire nem lehet hülye!

-       Szórakozol velem?! – vágom hozzá az újságot dühösen, ahogy talpra állok.

-       Csak vicceltem… – húzza össze magát a reakcióm láttán szinte azonnal. Sosem adott még rá okot, hogy így beszéljek vele, ezért meglepetésként éri.

-       A faszt viccelsz! – túrok a hajamba idegesen, ahogy kígyóként sziszegem felé a szavakat, elnyomva a kitörni készülő farkasüvöltést. – Pontosan tudod, ki írja ezeket, és hogy honnan veszi az ihletet! – dörrenek rá, és egyre kevésbé tudom visszafojtani a indulataimat.

-       Tudom. Bocs. Tényleg. Csak… – dadogja az ágy szélére kiülve, és közben finoman a combjaimba kapaszkodva megpróbál visszahúzni magához.

-       Csak mi?? Egyáltalán, mi a fasznak veszed még mindig ezeket?! – lököm el ezúttal az előzőnél jóval egyértelműbben, és a hangerőmre már semmiképp nem lehet ráakasztani a visszafogott jelzőt. – Ez valami elbaszott nyomozás utánam? Tudni akarod mikor, hol, és hányszor dugott meg? Vagy mi ez?!

-       Előfizetésem van – feleli halkan, és lesüti a szemeit. A szempillái árnyékot vetnek az arcára, és látom rajta az őszinte megbánást. – Nem nyomozok. Azt hittem, nincsenek titkok köztünk. Eszembe sem jutott, hogy ennyire rosszul érint, ha elolvasom őket. Marcel… – leheli a nevem kérlelőn.

-       Szóval egész kis gyűjteményed van már belőle. A teljes kollekció… – nevetek fel frusztráltan, majd hátat fordítok, és próbálok mélyeket lélegezni, hogy a szép lassan eluralkodni készülő pánikot még időben le tudjam küzdeni.

-       Még három szám jön, aztán vége. Nem újítottam meg – kap a kezem után újra, hogy visszafordítson maga felé, és mivel az őszinteségével bármikor képes megvenni, ezúttal hagyom neki.

-       De persze ezeket még mind elolvastad… – szúrom közbe, amire halványan bólint.

Tulajdonképpen okolhatom őt érte? Én talán nem tettem volna meg a helyében? Csak nézek a bűntudattal telt szemeibe, hátha pontosan ki tudom olvasni belőlük, mi jár a fejében, és sóhajtok egy nagyot.

-       Nagyon haragszol? – áll fel mellettem óvatosan, és az érintése lassan felkúszik a karjaimon. A vállamra támasztja a két csuklóját, hogy a tarkómon összefonja az ujjait, és minden rezdülésemet figyelve, a nyakhajlatomba hajtja az arcát. Nem felelek, de azzal, hogy hagyom, hogy így hozzám bújjon, gyakorlatilag szavak nélkül megteszem. – Kidobjam őket? Ha szeretnéd, a maradék hármat ki sem fogom bontani, úgy vágom a kukába – suttogja néhány lélegzetvétel múltán.

-       Ne. Látni akarom az összeset – határozok hirtelen, majd ugyanilyen váratlansággal ragadom meg a csípőjét, és hajítom az ágyra. Fölé mászok, és kíméletlenül lecibálom róla a ruhákat.

Bevillannak a képek a kilátóról. Arról, ahogy Lou sietve tett akkor ott magáévá, és ahogy az adrenalin elvette az eszünket. Nem foglalkoztunk semmivel, azzal sem, hogy hideg volt, azzal sem, hogy nem volt nálunk se síkosító, se gumi. De még azzal sem, hogy a közelből ázsiai turisták beszélgetését hallottuk magunk alatt a ködben.

Csak arra eszmélek fel, ahogy Randy egy kicsit határozottabban markol rá a vállamra, miközben fájdalmasan felszisszen. Bent reked a levegőm, és tátott szájjal nézek az alattam fekvő szőkeségre, amikor kezd tisztulni a kép. Gyorsan eleresztem, és a sarkamra ülve kuporodok a matrac lábrészéhez.

-       Ne haragudj… – lehelem lehajtott fejjel. – Nem tudom, mi ütött belém.

-       Semmi baj – térdel fel mellém, és a tincseimet a fülem mögé gyűrve megcirógatja az arcomat. – Te se haragudj rám. Ezt most mindketten egy kicsit elcsesztük – nevet fel halkan.

Felnézek, a dereka köré fonom a karjaimat, és magamhoz húzom. Szorosan ölelem, és közben azon jár az agyam, ki tudjuk-e valaha űzni kettőnk közül Lou szellemét. Randy ajkai a nyakamat kényeztetik, az ujjai pedig a gerincemen rajzolgatnak finoman, én meg még mindig csak csüngök rajta, mint egy bébi. Lefektet az ágyra, és csak arra eszmélek, hogy hihetetlen könnyedén lazít el, ahogy lágyan végigcsókolja a testem. A combomhoz érve a térdhajlatom alá csúsztatja a karját, és egy határozott mozdulattal feltolja a lábamat. Ezúttal a térdemtől indulnak az ajkai, és lassan közelítenek az ágyékom felé. A merevedésem türelmetlenül várja már a sorát, ám amikor csak futólag kapja meg az áhított figyelmet, helyette Randy nyelve, majd nedves ujjai is a bejáratomhoz tévednek, majdnem felugrok meglepetésemben.

-       Mit csinálsz? – nyüszítem, és közben sietve hátrébb húzódok.

-       El akarlak kényeztetni… – próbál visszamászni a lábaim közé, és lenyomni a térdeimet, de nem hagyom.

-       Ne most… – mondom ki, ami legelőször eszembe jut, és talán nem von majd magyarázkodási kényszert maga után, aztán gyorsan megrázom a fejem, és védekezésként felülök.

Hogy miért épp így szereltem le, azt magam sem tudom. Nagyon nem jól fejeztem ki magam, erre már akkor rájöttem, amint kiejtettem a szavakat a számon. Egy biztos: kezdhetek már most gondolkodni azon, hogy a legközelebbi próbálkozását hogy reagálom le, mert ennél sokkal egyértelműbbnek kell lennem.

*

-       Nem rossz érzés úgy felébredni valaki mellett, hogy tudod, elég egy csettintés, hogy visszakússzon az exéhez? – nevet fel a hátam mögött egy túlságosan is ismerős, részegen affektáló hang. 

Soha nem támadott még így. Soha sem kezdeményezett kommunikációt, inkább csak kitért. Vagy ha végül mégis támadás lett belőle, minden esetben csak rám, vagy Randyre reagált, és inkább csak önvédelemként tette. Mi lett a hagyjak neki békét szlogennel? És egyáltalán, mi értelme volt ennek a késszúrásnak most? Randy nem ártott neki soha. Azonnal őt keresem a szemeimmel, hogy a segítségére siethessek. Nem hagyom Louis-nak, hogy őt terrorizálja. Főleg nem annyi alkohollal a vérében, amit most hallok a hangján. Ha valakit kínozni akar, itt vagyok én, nekem már úgyis mindegy.

Egyetlen nap telt el az előző incidens óta. Nem egy metropolisz ez a város, de ahogy azt az elmúlt hetek is bebizonyították, elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen lépten-nyomon összefutnunk. Most meg, mintha üldöznénk egymást. Ha nem lennék biztos abban, hogy egyik oldalról sincs így, nem hinném el, hogy ez történik. Ráadásul a tegnap délutáni józan Louis után ma este sikerült a már nagyon részegbe belebotlani, és ez a körülmény keserű tapasztalataim szerint csak még inkább ront a helyzeten.

-       Hagyd békén! Most én mondom, hogy hagyj minket. Nagyon sokáig te akartál kimaradni az életemből, most mi értelmét látod belekötni Randybe? – ölelem át óvón a fiú derekát, de valójában sokkal inkább nekem van szükségem a közelsége támogató erejére. A gyomrom remeg, és talán még hányni is fogok, ha tovább kell ezt csinálnom. Képtelen vagyok Louis-val szemtől szemben állni, fölé kerekedni egy vitában pedig főleg esélytelennek érzem magam. Egyszerűen gyenge vagyok mellette, ez a pár hónap bebizonyította ezt.

-       Bocsánat, hogy belerondítok az idillbe… – gúnyolódik.

-       Amit mondasz, pedig nem igaz… – teszem hozzá az első mondatára reagálva halkan, Randy pedig pontosan kiérzi a hangomból, hogy megint, mint minden esetben, amikor nem akarok összetörni Louis közelében, szükségem van a támogatására.

-       Nem lenne mibe belerondítanod, ha meghallgattad volna helyettem – csóválja a fejét Randy, szándékosan figyelmen kívül hagyva Louis megjegyzését, és az én erőtlen próbálkozásomat annak megcáfolására. – Még csak kíváncsi sem voltál rá.

-       Neked ebbe nem kellene beleszólnod. Ott voltál? – támad neki újból, már korántsem a kezdeti cinizmussal, sokkal inkább valódi durvasággal, amitől alábbhagy a belső remegésem, és automatikusan beindul a védelmi ösztön nálam. Megfeszülnek az ujjaim a derekán, de ő már sokadszorra bizonyítja be, hogy tökéletesen képes megvédeni magát.

-       Nem voltam. És az a legszomorúbb az egészben, hogy ennek ellenére valószínűleg többet tudok az egészről, mint te – húzza fel a szemöldökét, és állja a tekintetét.

-       Ő meghallgat, te nem voltál hajlandó, ezek tények, Louis – ragadom magamhoz a szót, mielőtt tovább folytatná. És még elmondanám azt is, hogy most már úgyis mindegy, felesleges ezen rugózni, és inkább hagyjuk egymást, de nem hagy rá időt. Nem enged menekülni.

-       Meghallgattalak volna! Bármikor! – kel ki magából. – De nyolc kibaszott hónapig csak a farkamnak nyitottad ki az édes pici szád, azért nem, hogy beszélj is vele! – üvölt, és ahogy mozdul felém, átfut az agyamon, hogy talán meg akar ütni. A szemem sarkából futólag érzékelem, ahogy addig zsibongó emberek hallgatnak el, és fordulnak felénk. Eszembe jut a tegnap délután, amikor azt hittem, Randyre akar kezet emelni. Talán tudat alatt úgy érzem, megérdemelném, azért gondolom így minden hirtelen mozdulatára. Reflexszerűen magam mögé tolom Randyt, hadd tegye meg végre Lou, ha ez hiányzik neki, hogy túllépjen a dolgokon, de a védelmező mozdulatomat látva lefagy. A végtagjai elernyednek, a félig elnyílt szája sarka idegesen megremeg, majd hátrébb lép egyet, és csak dermedten néz ránk a szavait visszanyelve.

-       Amikor összeszedtem végre a bátorságom, akkor már nem voltál rá hajlandó… – halkítom le a hangom szándékosan, hogy érezze a kontrasztot. Én nem akarok vele üvöltözni, mert semmi értelmét sem látom. Csak be akarom fejezni ezt a beszélgetésnek sem nevezhető akármit. – Hagyjuk ezt, Lou – mondom megfáradtan, mert mostanra már minden hitem elveszítettem abban, hogy ennek a történetnek lehet szép vége. – Hagyjuk egymást.

-       Ahogy parancsolod… – tárja szét a karjait egy magára erőltetett művigyorral, majd színpadiasan meghajol, és ál magabiztossággal sarkon fordul.

Még egy hosszú sóhajnyi ideig nézek utána, de aztán elengedem a tekintetemmel is azt az álomszerű jövőt vele, amit az eszemmel már talán elengedtem, és lassan Randy felé fordulok. Szótlanul néz fel rám, aztán csak összefűzi az ujjainkat, és gyengéden elhúz onnan. Pontosan tudja, hogy nem akarok most beszélni erről. Nyitott könyv vagyok előtte. Talán ezért ennyire jó vele lenni, mert elég csak önmagamat adnom. Nem kell hazudnom, vagy titkolóznom. Nem kell elferdítenem néha dolgokat, mert valamiért engedtem neki, hogy úgy megismerjen, mint talán senki. És bár nem hozza fel egész este, tudom, hogy mégis ezen jár az esze. És ő is pontosan tudja, hogy az enyém is. Néha nagyon furcsa, amikor úgy érzem, olvasni tudunk egymás fejében.

Amikor néhány óra múltán fekszünk egymás mellett az ágyon, és egy feszültségoldónak szánt, ám hatástalannak bizonyult bugyuta vígjáték után csak bámuljuk csendben a plafont, akkor elégelem meg az egészet. Mi értelme magunkban tartani, amikor a legértékesebb dolog, ami köztünk van, az az őszinteség? Tapasztalatból tudom, hogy ennél többet semmi nem ér ezen a világon. Azt hittem, a szerelem többet ér, mert azt sulykolják belénk, hogy mindent legyőz, mindent túlél, de sajnos rá kellett jöjjek, hogy ez nem biztos, hogy minden esetben igaz.

-       Mi jár a fejedben? – töröm meg az éjszaka csendjét.

-       Tudod te azt – fordul felém, a füle alá húzza az egyik kezét, és rám mosolyog. – Az, ami neked. Amiről nem akartál eddig beszélni.

-       Nincs miről. Ami köztem és Louis között volt, annak vége. Nem egyszer láthattad már a saját szemeddel is – felelem halkan, és megcirógatom az arcélét.

-       Tudom, hogy szeretnéd ezt érezni, mert úgy könnyebb lenne – komorodik el az arca. – De nem így van. Őt szereted, és…

-       Nem! – vágok közbe talán túl durván, és felkönyöklök, hogy közelebbről nézhessek a szemébe. – Ő a múltam. Valószínűleg sosem fogom tudni elfelejteni, de talán idővel sikerül egyre kevesebbet gondolnom majd rá. Sosem fogom tudni kitépni a szívemből, de most veled akarok lenni, és téged szeretlek. Ne akarj meggyőzni róla, hogy nem – hajolok még közelebb hozzá, és a tarkójára csúsztatom a tenyerem.

-       Nem kell, hogy ezt mondd – leheli az ajkaimra, amikor már alig van köztünk távolság.

Annyi minden változott. Én tényleg úgy érzem, egyre többet jelent nekem ez a fiú, ő viszont nehezen hiszi el, hogy nem még mindig ott tartunk, ahonnan indultunk. Nem tudom, hogyan bizonyíthatnám be neki, próbálok úgy törődni vele, ahogy a szerelmes férfi teszi a párjával, de néha úgy érzem, lepereg róla minden igyekezetem. Ő úgy gondolja, még mindig Louis-t szeretem, és más nem fér el mellette a szívemben. Pedig ez egyre inkább nem így van. Az első igazi szerelmét sosem felejti el az ember, de kell, hogy akadjon hely a következőknek is, különben mi értelme lenne élni a nagy szerelem után?

-       Ugye most nem azt állítod, hogy hazudok neked? – vigyorodok el pajkosan, hogy egy kicsit könnyebbé tegyem a légkört, mert kezd nagyon ránk telepedni valami zavaróan nyomasztó, aztán magamhoz húzom, és mielőtt válaszolhatna, az ajkaira lehelem, hogy „soha”, és gyengéden megcsókolom, közben pedig lassan felkúszok a testére. Engedelmesen tárja szét a lábait, és ahogy közéjük fészkelem magam, a derekamra markol két kézzel, halkan sóhajtozva hozzám dörgöli magát, a bokáit pedig a térdhajlatomnál kulcsolja össze. Megragadom a combjait, hogy egy kicsit feljebb toljam, ahonnan elérem a síkosítós tubust az éjjeli szekrényen. Néhány gyors mozdulattal bekenem magam, és amikor a maradékot rajta oszlatom el, egy óriási megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkait. Lehunyja a szemét, és hátraveti a fejét, úgy élvezi az érintésem. Nincs szüksége sokra, minden egyes alkalommal annyira vágyik rám a teste, hogy néhány csók és cirógatás elég, és szinte bármikor képes magába fogadni. – Mindig is vonzódtam hozzád – suttogom a nyirkos, mézszínű bőrére a kulcscsontja felett. – A kezdetektől – csókolok gyengéden a nyakhajlatába, egy halk nyöszörgést előcsalva belőle. – Még öntudatlan részegen is téged vittelek el, akkor is, ha volt más opció, nem igaz? – mosolygok kajánul, és finoman megnyalom a száját, ahogy lassan elmerülök benne.

-       De… – feleli remegő hangon.

Talán nem szép dolog tőlem, hogy egy komoly beszélgetésben így használom fel a hatalmamat felette. Az is lehet, hogy ez egy menekülés a részemről valami elől, amit nem akarok tudomásul venni.

-       De most józan vagyok… – tolom tövig magam egy kicsivel határozottabban. – És kívánlak – morgom a fülébe, ahogy a hajába markolok, hogy elfordítsam a fejét. – Újra… és újra – adok nyomatékot a szavaimnak egy-egy határozott lökéssel. – Ha csak dugásról lenne szó, nem kellenél minden áldott nap. Arra bárki megfelel. – Belesóhajtok a fülébe, és a következő szavakat olyan halkan morgó hangon suttogom bele, hogy közben vad remegések futnak végig a testén, és érzem, hogy forrón lüktetve körülölel, ahogy teljesen nekem adja magát. – De én senki mással nem voltam rajtad kívül.

Nem felel, csak nyöszörögve motyog valamit, lehunyt szemekkel, kábultan, és kétségbeesetten markol a lapockáimba.

Amióta a szülei számára nyilvánvalóvá vált, mi van kettőnk közt, és egy heves vita közben kiosztottam őket, nem voltam a villájukban. Randy jön hozzám minden nap. Azt mondja, sokkal jobban alakul minden otthon, mint számított rá. Sokkal megértőbbek a szülei vele, elkezdtek őszintén foglalkozni az érzéseivel, miután a fejükhöz vágtam, hogy talán nem ártana… Jóval többet beszélgetnek, és végre ő is mer nyitni feléjük. Nem csak azt mondja, amiről tudja, hogy hallani akarják, hanem eddig elhallgatott igazságdarabkákat is. Engem lehet, hogy utálnak, de az ő kapcsolatuknak nagyon jót tett a nyers őszinteségem. És ez a lényeg. Én itt nem számítok. Legalább ennyit hadd tegyek meg ezért az angyalért.

Néhány percig csak gyönyörködöm abban, ahogy teljesen rám bízza magát, aztán gondolok egyet, és a tegnap esti visszautasításomat megpróbálom jóvá tenni azzal, hogy a dereka alá csúsztatom a kezem, és átfordítom magunkat. A hátamra fekszem, ő pedig sóhajtozva rám hanyatlik. Nem ez az első eset, hogy próbálom egy kicsit a kezébe adni az irányítást, bár nem éppen úgy, ahogy ő kigondolta, de mostanra már tisztán emlékszem, milyen volt, amikor az élvezetet hajszolva lovagolt meg. Ám azóta valami megváltozott. Nyújtom felé a gyeplőt, de képtelen megragadni. Magamat látom benne, ahogy a szerelmem érintésére úgy elgyengültem néha, hogy minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ne csak egy szűkölő rongybabaként feküdjek alatta. A kezeit a mellkasomra húzom, és próbálok jelezni neki, hogy támaszkodjon rájuk, de hiába, nem tudom kirántani abból a világból, ahová ilyenkor eltűnik. Ezért csak magamhoz szorítom, és a csípőjét irányítva mozgok benne egészen lassan, ő pedig az ajkaival rátalál a kulcscsontomra. Egy kicsit simogatom még magam felett, de nem bírom sokáig, ahogy a nyakamba nyögdécsel. Amikor aztán a fogaival is megtalálja a nyakam bőrét, egy morgással visszafordítom magam alá, és mindkettőnknek megadom az utolsó kegyelemdöféseket.

*

Mint ahogy sokszor, most is csak az ebédidő jut nekünk a haverommal való komolyabb beszélgetésre. Lottie többnyire dolgozik hétköznap ilyenkor, Zayn pedig mivel maga osztja be a munkaidejét, így leginkább ilyenkor tudunk összefutni a lány nélkül beszélgetni.

-       Niall áthozza ma délután a kocsiját, hogy nézzek rá. Valami kopog benne a bal elejénél. Nem akarsz egészen véletlenül ott lenni? – vigyorog a véletlent bazi nagy idézőjelek közé szúrva Zayn az ebédje felett.

-       Menj! – lelkesül fel Randy helyettem is. Néha tényleg nem értem. Úgy érzem, nagyon szívesen megtartana magának, mégis minden alkalmat megragad, amivel visszalökhet egy kicsit Lou közelébe. – Ha valaki, ő tudhatja, mi van pontosan Louis fejében. – jelenti ki határozottan, és lopva elkapom a szemem sarkából, ahogy Zayn összekapja magát és a leesett állát.

-       Mostanra már úgy érzem, én is pontosan tudom… – motyogom lehajtott fejjel a kajámba temetkezve.

-       Nem hiszem – csóválja meg a fejét Zayn. – Ha rád néz, az indulat elfedi a valódi érzéseit. – mondja óvatosan, de közben szándékosan kerüli Randy pillantását.

-       Kösz. Ez igazán biztató – fintorgok. – Szóval valójában én vagyok neki a nagy ő, de ha rám néz, legszívesebben megfojtana. Ezzel valószínűleg nem fogok tudni mit kezdeni, ha Niall mondja a szemembe, akkor sem. – Randy megszorítja a térdem felett a combomat, amivel pontosan tudom, mit szeretne jelezni szavak nélkül. Bármi, amihez az utóbbi időben pozitívan álltam hozzá, az az ő érdeme. A mosolygós arcára irányítom a tekintetem, felsóhajtok, és tétován nézek a szemeibe. – Velem jössz? – kérdem meg hirtelen, de csak utólag fordulok jóváhagyásért a haverom irányába. Ő csak kérdőn felhúzza a szemöldökét, és a válaszra várva Randyre néz. Úgy tűnik, az engedélyt ezzel megkapta. Elmondhatatlanul jól esik, hogy Zayn kezdettől fogva kedveli őt. És sokszor érzem úgy, ő jobb szeretné, ha minden így maradna, ahogy mostanra alakult. Amikor Lou szóba kerül, csakis miattam hozza fel, hogy végre lezárást találjak valamiben. Bármiben. Hogy onnantól kezdve Randyre, és a múlt helyett a jövőre fókuszálhassak. Azt, hogy ő miért csinálja, nagyjából tudom. De Randy még mindig rejtély ilyenkor. Ő tényleg őszintén szeretné, ha ezt helyrehoznám Lou-val. Szeretné, és mégsem értem. Mert közben meg rajong értem, és az a legféltettebb vágya, hogy én is pontosan úgy rajongjak érte.

Végül nem kell sokat győzködniük, hogy beadjam a derekam. Ha Randy ott van mellettem, mindenen túl tudok lépni egy vállrándítással. Vagy legalábbis könnyebb így tennem. Talán egy esetlegesen eddig nem felszínre került részlettel is sikerülni fog megbirkózni, ha Lou ír barátja lesz szíves lesokkolni valamivel.

Niall meglepődik délután, amikor ott talál Zayn műhelyében, de igazán csak akkor néz nagyot, amikor mögülem előbújik egy szőke angyalka is a derekamba kapaszkodva. Bemutatom őket egymásnak, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy most van jobban zavarban, vagy három héttel ezelőtt, amikor kereszttűzbe került Lou szüleinek a háza előtt. Megkérdezi, hogy vagyok, és úgy tűnik, mintha őszintén érdekelné a válasz. Aztán futólag kitér arra is, hogy Lou mennyire nincs jól szerinte, és utálja nézni, ahogy elcseszi az életét, de mindeközben végig Randyre sandít. Összevonja a szemöldökét, amikor nem lát féltékenységre utaló jelet a fiún, sőt, sokkal inkább érdeklődést és kíváncsiságot sugároz az arca. Komolyabban mégsem megy bele a témába, amíg Randy nem tűnik el a mosdóban pár percre.

-       Aranyos srác… – kezdi bizonytalanul.

-       Egy tündér – bólintok büszkén.

-       Akkor… túl vagy Louis-n? – kérdi meg óvatosan.

-       Soha – suttogom fejcsóválva, és sóhajtok egy nagyot, mielőtt legalább egy fél műmosolyt erőltetek az arcomra.

-       Sajnálom, hogy így alakult. Azt hittem, ti vagytok a tökéletes páros. Voltaképpen még mindig hiszem. De úgy látom, Lou nem tud már hinni benne… Nem tudom, mit tehetnék – vakarja meg a fejét.

-       Te semmit – érintem meg a vállát egy ezúttal már sokkal őszintébb mosollyal. – Erre vagy ő jön rá magától… vagy sosem fog… – vonok vállat, mintha hidegen hagyna, rájön-e valaha.

-       Szerinted lesz olyan, hogy egy társaságban képesek lesztek meglenni békében? – kérdi, és érzem, hogy valahova ki akar lyukadni.

-       Nem rajtam múlik, Niall – csóválom meg a fejem.

-       Csináltál faszságokat – húzza el a szája sarkát. – De én megértem az indokaidat is. Én… igazából kedvellek – böki ki váratlanul.

-       Tudom! – nevetek fel. – Én is téged!

-       És sosem vontam vissza a meghívásod az esküvőmre – húzza fel a szemöldökét.

Végre kiderült, minek az előjátéka volt az értelmetlennek tűnő töltelék csevely eddig.

-       Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdem döbbenten. Eszembe se jutott volna elmenni azok után…

-       Megkérdeztem Louis-t, azt ígérte, ő biztosan nem fog jelenetet rendezni a nagy napomon. Ha kell, úgy csinál majd, mintha nem is ismerne.

-       Azt elhiszem… – morgom, és nyelek egy nagyot.

-       Akkor jövő szombat? – mosolyodik el, és amikor látja a hezitálást rajtam, az ajtóban feltűnő fiú irányába biccent. – Ha úgy jobban érzed magad, hozhatod a barátodat is. Hátha jót tesz Louis-nak, ha lát titeket. Talán elgondolkodik azon, mit művel az életével – fintorodik el. – Nem vagyok biztos benne, de még az is lehet, hogy csak egy nagy pofon kellene neki ilyen formában. Mindenesetre nélküle vagy vele, én tényleg szeretném, ha eljönnél… – veregeti meg a vállam kedvesen, épp amikor Zayn visszatér a kocsija kulcsával.

-       Rendben – bólintok néhány pillanatnyi habozás után. Azt meg nem tudom, Randyt jó ötlet-e magammal vinnem, de én biztosan elmegyek. Megszerettem Niallt, másrészt pedig én is nagyon szeretném, ha kulturált emberekként tudnánk viselkedni Lou-val egy légtérben. Persze, minden vágyam, hogy egyszer az életben valahogyan visszataláljon hozzám, de ha nincs esélyem rá, legalább egy normális kapcsolat lehessen köztünk. Ne gyilkos pillantások és rosszindulatú megjegyzések. Legalább köszönjük egymásnak, ha találkozunk. Ha még egy „hogy vagy” is beleférne néha, én már boldog lennék.

Nem kell sokat mérlegelnem ahhoz, hogy biztos legyek benne, ezt csak Randyvel az oldalamon tudom végigcsinálni. Bár Zayn ott lesz Lottie-val, nem szeretnék egész este a gyertyatartó szerepében díszelegni mellettük. Még aznap este megkérem, hogy kísérjen el, ő pedig boldogan mond igent, mint minden olyan eseményre, ahová kézenfogva viszem.

*

Bár látszólag feszültségmentesen telik el a lagzi estéjének első fele, a fejemben ez teljesen más színben, vagy inkább színtelen feketeségben zajlik.

-       Marcel, mi a baj? – rohan utánam Randy azonnal, ahogy felpattanok a székemről, és levegő után kapkodva a kerthelyiségbe sietek. Egyetlen pillanatra sem engedi, hogy magamba roskadva szenvedjek. Néha bosszant, de valójában jól tudom, hogy ezt inkább meg kellene köszönnöm neki.

-       Semmi… – zihálom alig hallhatóan.

-       Persze. Semmi – mordul rám, elkapja a felkarom, és visszafordít maga felé, miután elértem a célként kitűzött bokrokat, ahol már kellően sötét van a hangulatomhoz. – Na, akkor most, hogy csak én hallom, jöhet a cenzúrázatlan válasz.

-       Kurvára nem volt jó ötlet idejönni… – felelem, és közben próbálom uralni a zaklatott légzésem.

-       De hát nem történt semmi – vonja össze a szemöldökét.

-       Hát ez az! Egész este úgy csinál, mintha soha nem is léteztem volna. Még csak vissza sem köszönt, amikor ráköszöntem. Csak elfordította a fejét. Ahányszor óvatlanul felénk pillantott, véletlenszerűen levett egy italt a legközelebbi tálcáról, és azonnal ledöntötte, csak hogy ne kelljen rám se néznie. Most is épp csak egy halvány fintor futott át az arcán, amikor a derekadon pihenő kezemet meglátta, aztán egy újabb pohárnak a fenekét választotta inkább – hadarom, és érzem, hogy egyre közelebb kerülök a szakadék széléhez, ami a kétségbeesés völgye felett magasodik.

-       Talán nem kellene ezt figyelned egész este, és akkor nem borulnál ki tőle… – jegyzi meg az orra alatt motyogva, ami fel kellene, hogy bosszantson, de valójában pontosan tudom, hogy igaza van. Aztán felsóhajt, és felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Megígérte Niallnek, hogy az esküvőjét tiszteletben tartja, Marcel – simít végig a karjaimon, majd magához húz, hogy megöleljen.

-       Tudom. És értem is. De képtelen vagyok én ezt kezelni – nyafogom a vállába. – És képtelen vagyok arra is, hogy ne figyeljem a reakcióit. Én nem tudom levegőnek nézni, Randy, bármennyire is próbálkoznék.

-       Gyere ide – suttogja a fülembe, és a keze elindul felfelé a gerincemen, a másikat pedig a tarkómra irányítja. Pillanatok alatt képes ellazítani néhány érintése. Ahogy a számhoz hajol, már koránt sem vagyok biztos abban, hogy még mindig Lou miatt zihálok. Minden frusztráltságom beleöntöm abba a csókba, amibe invitál, és néhány percen belül már egyáltalán nem érdekel a körülöttünk lévő világ. Megragadom a derekát, és próbálom még messzebb tolni a fényektől, mélyen be az árnyékba. Amikor a nadrágon keresztül a farkamra markol, felmordulok, és már épp készülnék ráparancsolni, hogy mivel ő az, aki nem ivott ma este, azonnal hozza a kocsit, mert nem itt a bokorban akarom magamévá tenni, de egy hangos visítás megzavar.

-       Baszki! Normális vagy?! – hallom meg a női hangot távolabb tőlünk, amit kilencven százalékos bizonyossággal Lottie-éban azonosítok. Eleresztem Randyt, és zavartan a hang irányába fordulok. Egy fekete öltönyös, láthatóan rendesen elázott alak hever négykézláb a lány lábainál, mellette pedig Zayn térdel, próbálva letörölni a hányást a barátnője cipőjéről.

-       Gyere – ragadja meg a kezem Randy, és sietve az említett társaság irányába húz, én pedig semmit sem értek. – Most majd muszáj lesz észrevennie.

-       Mi?! – nyüszítem, de csak futva követem a kis hurrikánt.

-       Hazavisszük – veti oda Zaynnek, amikor végre rájövök, mégis mit művel, és levegőt venni is elfelejtek, nemhogy ellenkezni. – Segíts kivinni a kocsihoz!

-       Ha az Impalát is összehányja, Harry kidobja a száguldó autóból anélkül, hogy a fékhez érne a cipője talpa – morogja az orra alatt, és a félig öntudatlan Louis-t ráncigálja épp fel a fűből.

-       Az én kocsimmal jöttünk – feleli Randy egy vállrándítás mellett egyszerűen, és megragadja Lou másik karját, hogy ketten képesek legyenek arrébb cipelni.

-       Hé, én is itt vagyok… – találom meg végre a hangom többé-kevésbé. Bár értelmes dolgot nem sikerül kinyögnöm, inkább csak pislogok, ahogy peregnek körülöttem a váratlan események.

-       Ó, tudom én azt! Egy kicsit önző cselekedet lesz ez a hazafuvarozás. Tökéletes ürügy arra, hogy eltűnjünk – vigyorog rám a fürtöske, és ahogy végignéz rajtam, pontosan tudom, hogy épp a ruháim nélkül képzel el.

Bedobják a hátsó ülésre az artikulálatlanul morgolódó Louis-t, aki útközben még egyszer kidobta a taccsot a parkolóban, aztán feszülten beülök az anyósülésre. Randy rám néz, megszorítja a combomon doboló kezemet, aztán beindítja a motort. Egyetlen sarkot sem sikerül megtennünk, és Lou máris fájdalmas nyöszörgések közepette a lábtérben landol.

-       Szerintem hátra kellene ülnöd – fékez le óvatosan Randy, mire megforgatom a szemeimet, és vonakodva felnyögök. – Ne aggódj, nem hiszem, hogy felfog a körülötte lévő világból bármit is. Nem fog megenni. Egyelőre. Talán mire betuszkoljuk az ágyába, már megért valamennyit abból, amit mondasz neki. Ha még mindig szeretnéd, hogy meghallgasson.

Szeretném? Fogalmam sincs. De azért engedelmesen hátra mászok, és mivel a fekvő póz nem jött be, félig felültetem Lou-t az ülésre, majd az ajtónak döntöm. Így, hogy a biztonsági övön fekszik, nekem pedig semmi kedvem nyúlkálni alatta, nem kötöm be. Randy óvatosan vezet. Én meg majd figyelek. Eltelik az út fele feszült némaságban, amikor észreveszem, hogy elkezd éledezni. Arrébb mozdul, megmasszírozza a vállát, mert talán elzsibbadhatott, ahogy rajta feküdt egészen idáig, aztán rámpillant, majd mordul egyet, ami végül egy frusztrált, halk kacajba fullad. Csak értetlenül figyelem oldalra sandítva, de közben én is a túloldali ajtónak dőlök, a lehető legmesszebb tőle.

-       Annyira kibaszottul gyönyörű vagy… és ez annyira nem fair, mert én meg annyira kibaszottul próbállak gyűlölni – morogja.

Felhorkanok, és ahelyett, hogy szívem szerint amennyire csak lehetséges, még messzebb húzódnék, hogy az ajtókárpitra vasaljam magam, gyorsan ráfogok a felkarjára, mert a következő kanyarban majdnem lebukfencezik az ülésről. Be kellett volna kötnöm, így utólag már pontosan tudom. Nagyon nem jó ötlet hozzáérnem.

-       Nem lehetne, hogy ahelyett, hogy gyűlölni próbálsz, inkább megpróbálj megbékélni? – kérdem halkan, de valójában választ nem várok rá. – Zárd le magadban, és lépj tovább, mert ez az önpusztítás sehova sem vezet, Lou.

Rám kapja a tekintetét, és összevonja a szemöldökét. Aztán nem tudom, honnan a megfelelő koordináció, de az ingem gallérjába kapaszkodva feltérdel az ülésre, és alkarjával a mellkasomnak simulva, centikre az arcomtól felel. Rémülten bámulok rá, óriásira nyílt szemekkel, és mozdulni sem bírok.

-       Zárjam le? Hogy a faszba zárjam le, Marcel, amikor azt gondoltam, te vagy az igazi?! – sziszegi az arcomba, nekem meg a pillangók helyett felfordul a gyomrom a szagoktól. – Mindenem megvolt, és most semmim sincs.

-       Sajnálom… – suttogom, és próbálok hátrébb húzódni, de egy kocsi hátsó ülésén ez lehetetlen küldetés. Lou az ölembe mászik, én pedig dermedten figyelem, ahogy még mindig a galléromba kapaszkodva megpróbál közel kerülni a számhoz. Nem hiszem el, hogy ez történik. Miért most? Miért itt? Miért akkor, amikor már érzek valamit Randy iránt, és képtelen lennék őt ennyire mélyen megbántani?

-       Ráadásul még azt sem tudom, mi lett volna, ha… – kezdi, furcsán hangsúlyozva a szavakat, de nem fejezi be a mondatot, én pedig egyáltalán nem értem, mire céloz. De legalább egy kicsit kijózanít azzal, hogy megszólalt, és nem csak némán közelít a számhoz, így végre képes vagyok eltolni.

-       Lou… hányás szagod van – motyogom reszketve, a visszapillantón keresztül Randyre pillantva, mire Lou felkacag, és ledől mellém az ülésre. Remegve ülök az háttámlába préselve magam, és a szemem sarkából nézem, ahogy fekve néha még felkuncog, aztán egyre többet csukódnak le a szemei, végül néhány percen belül horkolni kezd.

A sírás fojtogat, ahogy a további tizenöt percben, míg a lakásához érünk, csak nézem a kiütve mellettem fekvő alakot. Mit tettem ezzel a fiúval? Én ezt nem akartam. Csak ingatom a fejem, nem tudom elszakítani a tekintetem tőle, és közben fel sem fogom a körülöttünk lévő világot. Az elmúlt egy éven járnak a gondolataim. Ami hat évvel ezelőtt volt, már eszembe sem jut, ha ránézek. Azok már nem mi voltunk. De ezek sem mi vagyunk. Az esténként boldogan egymás mellett sétáló, órákat végigcsacsogó, lépten-nyomon összebújó, nevetgélő szerelmespár vagyunk mi. Nem lehet, hogy az nem volt valódi!

-       Valahogy fel kell cipelnünk – rezzenek össze, amikor Randy hangja kiránt a gondolataimból. Egy kicsit el is szégyellem magam amiatt, amilyen képek most a fejemben pörögtek az exemmel, miközben az aktuális fiúmmal ülök egy kocsiban. – Zayn azt mondta, második emelet.

-       Oh, igen… – hebegem, és gépiesen követem Randy instrukcióit. Lift nincs, így nem egyszerű feladat felcipelni egy öntudatlan embert. Főleg így, hogy minden pillanatban szabályosan égeti a bőrömet, ahogy hozzáérek. Amint tehetem, el is eresztem, és hátat fordítok nekik, hogy egy kicsit fellélegezhessek, amíg a remegő kezeimben csilingelő kulcsokkal próbálom megbűvölni a zárat.

Még szinte be sem léptünk, amikor megcsörren Randy telefonja, így kelletlenül, de muszáj átvennem tőle Louis-t. Fél füllel hallgatom, amit beszél, és közben a derekát átölelve, egyedül vonszolom be Lou-t a szobába. Nemrég költözhetett ide, mert szinte semmi sincs a lakásban a sarokba fektetett ágykeret nélküli matracon kívül. Egy szék és egy asztal áll még az átellenes sarokban, amin a laptopja fekszik, mellette néhány mosatlan edény kajamaradékokkal, valamint egy púposra tömött hamutál. Ezeken kívül kizárólag dobozok és néhány zsák.

-       Legalább a cipőjét meg a zakóját levehetted volna róla – kuncog fel mögöttem Randy, néhány perc múlva, és a derekamra teszi a tenyerét.

-       Én nem fogom levetkőztetni… – motyogom.

-       Ez nem vetkőztetés – forgatja meg a szemeit, és letérdel a matrac mellé, hogy elvégezze a feladatot, majd visszalép mellém, és most már szorosan a derekamra fonja a karjait. – Anyám lerobbant az autópályán… – kezdi, de Lou fuldokló köhögése megakasztja. – Basszus, ki kell vinnünk a mosdóba, szerintem megint hányni fog – húzza el a száját. Felcibáljuk, és közben látom Randy arcán, hogy jár valamin az agya, de egyelőre nem biztos abban, kimondja-e. Majdnem eljutunk a vécéig, de nem volt olyan szerencsénk, hogy ne hányja le magát, az első adag a nadrágján végzi. Randy rám pillant, én meg csak rettegő pillantások közepette megrázom a fejem, eleresztem az öntudatlanul morgolódó exemet, és kiszaladok, mert úgy érzem, sürgősen levegőre van szükségem. A kis erkélyt már akkor kinéztem magamnak, amikor beléptünk. Veszek néhány mély lélegzetet, és eldöntöm, hogy ezt most végigcsinálom, ha beledöglök is. Nem rémíthet meg az exem alsónadrágban. Főleg így, hogy gyakorlatilag magatehetetlen állapotban van. Azonban mire visszalépek a lakásba, Randy már vissza is fektette, le is húzta róla a nadrágját, és épp takarja be.

-       Nem így terveztem – fintorog. – De itt kell maradnod. – Csak rázom némán a fejem, de nem tudom, mit mondhatnék. – Elugrok anyámért, és úgy egy óra múlva itt vagyok érted. Rendben? Ki sem fogja nyitni a szemét addig, ne aggódj, minden rendben lesz. Csak annyi a dolgod, hogy ne engedd megfulladni.

-       Randy – nyögök fel. – Nem hagyhatsz itt vele – motyogom, és közben én is a derekára fonom a karjaimat, majd a saját megnyugtatásomra beleszagolok és néhányszor belepuszilok a hajába.

-       Elmész anyámért? Akkor maradok én – vigyorog fel rám.

Persze nem gondolja komolyan. Amúgy sem vezetnék szívesen ma már. Nem vagyok részeg, de épp eleget ittam már ahhoz, hogy egy szonda a fogdába küldjön néhány napra. Arról nem is beszélve, hogy a gondolataim nem hagynának nyugtot nekem egyedül a sötét úton, valószínűleg észre sem venném, ha szembejönne egy kamion. Az anyja pedig jól tudom, hogy inkább ott éjszakázna a sztráda mellett a lerobbant kocsiban, mintsem akárcsak az ajtót kinyissa nekem. Egyszóval, ez nem opció.

-       Haha, nagyon vicces… – húzom el a számat.

-       Pedig biztosan örülne neked – nevet fel még egyszer, és eltol magától, hogy elinduljon az ajtó irányába, mert minél előbb végezni szeretne. Utána lépek, és megcirógatom a nyakát, hogy forduljon vissza hozzám még egyszer.

-       Vigyázz magadra – súgom, és a tarkójánál magamhoz húzom egy gyengéd csókra. – Szeretlek – lehelem az ajkaira búcsúzásként, amit egyébként sosem szoktam, de ez a helyzet most valahogy annyira stresszel, hogy szükségét érzem valahogy biztosítani őt afelől, hogy megbízhat bennem. Ha már én nem vagyok elég biztos magamban, legalább ő legyen az.

-       Bárcsak ne ez lenne az utolsó ilyen csókod… – suttogja, mielőtt tényleg útnak indul.

Először nem értem, de mire felfogom a szavai lényegét, és az erkélyhez rohanok, már csak a kocsija hátsó lámpáinak fényét látom eltűnni a sarkon.

Louis’ POV

Össze kell szorítanom a szemem, mert annyira kóvályog a fejem, hogy úgy érzem, meg kell kapaszkodnom valamiben, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy fekszem. Óvatosan próbálom kinyitni a szemem, de a fény eléggé erős. Túl erős. Szerencsére már nincs az a mardosó hányingerem minden pillanatban, mint volt, de nem mondanám, hogy jól esik, ahogy a lakás forog körülöttem. Hivatalosan is túl sokat ittam, pedig alaposan edzésbe hoztam magam ezen a téren az utóbbi időben. Csakhogy a ma este nem pont úgy alakult, ahogy terveztem. Azzal a magabiztos elhatározással mentem az esküvőre, hogy egy cseppet sem érdekel Harry, és úgy fogok csinálni, mintha soha nem is ismertem volna. Ez a bombabiztos tervem akkor kerekedett fölém és gúnyolt ki pofátlanul, amikor megjelent a kis szőke cicusával, és egész kibaszott este rajta tartotta a kezét, mint valami védelmező testőr. Óhatatlanul is a fejembe férkőztek a rohadt gondolatok arról, hogy ott tartanak. Talán éppen abban a szakaszban, amikor a szerelem kialakul, burjánzik, és ha nem érintheted meg őt, akár csak a karján vagy a derekán, annak a hiánya szinte fizikai tüneteket produkál. Nem tudom elhinni, hogy ez történik. Néhány hete még könyörgött nekem…

-       Minden rendben? – riaszt meg a rekedt hangja, és egy pillanatra összezavarodva fordítom az irányába a fejem. Az átmeneti ágyamul szolgáló matrac mögött ül a padlón, a hátát a falnak döntve, a térdeit felhúzva, és arra támasztva a könyökeit néz felém. Nem tudom megfejteni, hogy aggódik, retteg, vagy rosszul van ő is. Az arcán mintha ezek az érzelmek mind ott lennének. – Ki kell menned?

-       Nem – felelem egyből, és elfordulok tőle. A hangom rekedt, és úgy érzem, hogy köhögnöm kell, annyira száraz a torkom. Megpróbálok feltápászkodni, hogy a konyhába menjek, de hamar ott terem mellettem, és bár nagyon vigyáz rá, hogy ne érjen hozzám, készenlétben áll, ha el kellene kapnia. Csak egy bokszer van rajtam, és bármennyire is próbálok visszaemlékezni, mikor került le rólam a ruha, nem sikerül. Ez egy kis lakás, így néhány tétova lépéssel már a konyhában is vagyok, és amikor a konyhaszekrény felé nyúlok, próbálva lábujjhegyre emelkedni egy kicsit, ő megelőz, és kinyitja a majdnem üres szekrényt, hogy kivegyen egy poharat. Megengedi a csapot, és alá tartja a kezét, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg hideg, aztán megtölti a poharat, és felém nyújtja. Nem tudom, miért vagyok néma csendben. Ennél kevesebb interakcióért is üvöltöttem már vele. Most gyakorlatilag a lakásomban van, és próbál kiszolgálni, vigyázni rám vagy mi, pedig senki se kérte erre, és nyilvánvalóan nem is szorulok rá. – Hol van a barátod?

-       Ő… hamarosan visszajön értem – feleli halkan, és mintha próbálna lehetőleg nem is a szemembe nézni. Bárcsak a fejébe látnék most, mert rohadtul tudni akarom, hogy mi jár benne, azok után, ahogy az autóban viselkedtem. Szívesen ráfognám az egészet arra, hogy baromira nem tudtam a világomról sem, de ez nem így van. Emlékszem rá, és arra is, mennyire erősen égetett a vágy, hogy megcsókoljam. Az csak egy, nem is annyira elhanyagolható plusz lett volna, hogy a szöszke is végignézi. Pontosan tudom, hogy Harry még mindig remeg értem, és egy józanabb pillanatunkban, kettesben, öt percembe se telne őt visszacsábítanom magamhoz, bármennyire is játssza most a jó partnert. Tökéletesen láttam az autóban, hogy mennyire vágyik rám még mindig, és milyen könnyedén tudom elvenni az eszét egyetlen érintésemmel. Milyen könnyedén megy ez neki is fordítva… De ez már egy másik kérdés. Egy sokkal aggasztóbb, amit nagyon szeretnék a szőnyeg alá söpörni. Vagy még mélyebbre, hogy soha ne találjam meg újra. Mégsem megy. Hónapok óta azon vagyok, hogy gyűlöljem őt, és elérjem magamban azt, hogy többé ne akarjam érezni a csókja ízét, se a lágyan simogató ujjait magamon. És bárkinek könnyedén hazudhatok, de magamnak nem, amikor arra gondolok, most Randyt szereti azokkal a csodálatos érintésekkel, és ez engem szó szerint hajszol az őrület felé. Talán könnyebb lenne, ha látnám, mennyire szenved, és mennyire magányos. De azt látnom, hogy még ő az, akinek sikerül túllépnie rajtam, és egy új, boldog életet kezdeni… Az a düh felperzsel, és mégsem tudom, mit tegyek ezzel. Nem tudom, mihez kezdhetnék ezzel az érzéssel. Nem bírom elviselni, ez egészen biztos. Ahogy ott áll a rohadt mosogató mellett, lazán nekitámasztva a csípőjét… Olyan sokszor várt így a hálószoba ajtóban egy szál melegítőben, vagy csak egy alsóban. Bevillannak azok a képek, és érzem, ahogy elmosolyodom. Nem én irányítok, de az ajkaim maguktól kunkorodnak felfelé ezektől a boldog emlékképektől, amik aztán borzalmas fájdalmat árasztanak szét minden tagomban. A szemeim megtelnek könnyel, és túl lassú vagyok, talán az alkohol miatt, de kicsordulnak, mielőtt visszapisloghatnám őket. Látom, ahogy felém akar mozdulni, de megállítja saját magát, a kezei pedig megremegnek. Már nincsenek úgy összefűzve maga előtt, mint voltak, és ezt az alkalmat használom ki, hogy megfogjam őket. Lemaradok az arca reakciójáról, mert csak a kezeinket tudom bámulni. A sok gyűrűt, ami majdnem minden ujját díszíti, és ezért óvatosnak kell lennem, mert ha túl erősen szorítom, azzal fájdalmat okozok neki. Ezekben a pillanataimban pedig úgy érzem, elmúlt az az idő, hogy sírni akarom látni. Szinte éget a bőrének közvetlen érintése, és akkor nézek rá, amikor már olyan szaporán veszi a levegőt, hogy attól tartok, menten elájul.

-       Mikor történt mindez? – nézek mélyen a csillogó, smaragdzöld szemeibe, amik tele vannak kérdésekkel. Nem tudnám most mindet felsorolni, de néhányat biztosan eltalálnék. – Mikor léptél túl rajtam, és lettem csak egy rossz emlék?

-       Rossz? – leheli maga elé, és oldalra döntöm a fejem, úgy nézek fel rá. Valóban meg kell neki magyaráznom, hogy miről beszélek? Közelebb lépek, és mint egy sarokba szorított áldozat, néz körbe, keresve a kiutat. Érzem, hogy szeretné kihúzni az ujjait az enyémek szorításából, de még mielőtt elmenekülhetne, a teljes testemmel annak a pultnak nyomom, aminek eddig is támaszkodott. A viselkedése most már egyértelműen kétségbeesett.

-       Iszonyatosan bántam veled, és akkor, ott, egyetlen szavam sem bántam – kezdem magyarázni, és a hangom talán annyira nyugodt, amilyen azóta nem volt, hogy elhagytam a londoni lakásunkat. – Szándékosan akartalak bántani, hogy ugyanolyan nyomorultul érezd magad, mint én. Vissza akartam adni minden sérelmet, amit nekem okoztál, de tudod mi van? Ugyanannyira fáj, és a szavak, amiket ellened használtam, rajtam is mély sebeket hagytak.

-       Lou… – leheli remegő sóhajjal, és lehunyja a szemeit. Próbál egyben maradni, és nem újra darabokra hullani előttem, de nem sikerül neki. A könnyei kicsordulnak a hosszú szempillái alól, és azonnal odanyúlok, hogy letöröljem őket. Szinte kővé dermed az érintésem alatt, és lélegezni sem mer. Amikor megérzi, hogy milyen közel hajolok hozzá, végül elfordítja a fejét.

-       Akármilyen kurva erősen is próbálkoztam, nem tudlak nem szeretni, Marcel – mondom ki a nevet, ami még most is fájdalmat áraszt a belsőmben, de már annyira hiányzott, hogy készült felemészteni az érzés. – Építettem magamban egy falat, ami távol tart tőled. Mindentől, ami te vagy, de amikor megláttalak vele, leomlott az egész, és nem vagyok képes tudomásul venni, hogy már nem vagy az enyém többé.

-       Lou… kérlek, ne – suttogja, amikor az arcára simítom a kezem, és finoman simogatom a hüvelykujjammal. – Ne csináld.

-       Az enyém vagy még, Marcel? – súgom épp olyan halkan, ahogy ő beszél hozzám, de szipogva, a könnyeivel nem törődve löki el a kezem, amitől megtántorodok, és imbolyogva kapaszkodok az étkezőasztalba. Szó nélkül az ajtó felé rohan, és hiába szólongatom, nem hallgat a nevére, mintha az én Marcelem valóban nem létezne már. Utána iramodok, amennyire tőlem telik, de mire beérem, már nincs egyedül. Éppen az ajtón belépő Randy mellkasának ütközik, aki aggódva néz rá, veszi két kezébe az arcát, hogy jobban megvizsgálja, majd Marcel válla felett összetalálkozik a pillantásunk.

-       Vigyél haza! – könyörög neki a göndör fiú, és Randy csak bólint egyet, kézen fogja, és elvezeti. Fogalmam sincs, hogy mit gondolt, mi történhetett itt köztünk, de gyűlölöm, hogy ilyen tökéletes időzítéssel ragadta el tőlem a fiút, aki éreztem, hogy a karjaimban volt ismét. Újra velem volt, és nem kellett sok, hogy átadja magát nekem. Még hallok elrobogni egy autót a ház elől az éjszakában, amikor lekattintom a lámpát, és visszazuhanok a matracomra. A világ továbbra is a megszokottnál gyorsabban forog velem, és még Marcel is adott neki egy hatalmas löketet, mielőtt elviharzott.

*

Kibaszás, hogy a hónapok óta tartó kemény edzésem ellenére is csak annyit értem el, hogy jobban bírom az alkoholt, a másnaposság viszont még mindig ugyanúgy kínoz. A fejem széthasad, és csak még erősebben hasogat, ahogy óvatosan felkelek és a konyhába megyek. Nem szarakodok, egyszerre két bogyót is beveszek, hogy gyorsabban elmúljon ez az állapot, mert jelenleg úgy érzem, embert is képes lennék ölni, ha az segít a frusztrációmon, és fájdalmaimon. Még félig csukott szemekkel támolygok ki a fürdőbe, és állok a vécé elé. Ahogy lenézek már értem, miért fájt annyira a combom. Egy csodaszép lila folt éktelenkedik rajta, amit valószínűleg tegnap este szereztem, amikor még a sok cuba libre volt az érzéstelenítőm. Miután lehúzom a vécét, egyből a zuhany alá állok, mert magamtól is undorodom, és mindennél nagyobb szükségem van egy kiadós fürdésre, és fogmosásra.

Valahogy most megkönnyebbülésnek érzem, hogy Liam már csak nagyritkán felhív telefonon, és Niall is lelépett az asszonnyal a mézes hetekre. Kurvára senkit nem kívánok magam köré, hogy meghallgassam tőlük is, mennyire idióta voltam tegnap. Én is pontosan tudom, és legszívesebben a kibaszott fejemet verném a falba, mert olyanokat mondtam Harrynek, amiknek soha nem szabadott volna elhagynia a számat. Józanul soha nem engedtem volna, hogy megtudja, mit érzek. Hogy mennyire hiányzik, és milyen borzasztóan vágyom a csókjára. Elárultam magam, még egy kurva lehetőséget is adtam neki arra, hogy engem válasszon tegnap este, de ő helyette elszaladt. Vissza annak a szőke szépfiúnak a karjaiba. Mi a fenét tud nyújtani Harrynek, amiért elértünk oda, hogy őt választja helyettem? Dühömben a zuhanykabin csempézett falába ütök, és a víz a szemembe fröccsen. Itt az ideje belátnom végre, hogy valószínűleg nem Randy tett valami csodálatosat, hanem én voltam, aki véglegesen elmarta magától a fiút, aki nélkül még a rohadt jövőt is lehetetlen elképzelni. Még levegőt venni is nehéz nélküle. Egyetlen dologban vagyok halálosan biztos, mostantól messziről el kell őt kerülnöm. Árnyéknak, egy szellemnek lenni ebben a városban, és többé nem egymás útjába botlani.

A tervem meglehetősen jól megy, mert hetek óta ki sem léptem a lakásból, hacsak nem dolgoztam vagy a közeli szupermarketbe mentem el, és oda is szigorúan csak kocsival. Azt nem mondanám, hogy az ivással felhagytam, de Niall esküvője óta egyszer sem töltöttem máshol az éjszakát, csak bezárkózva a lakásomba, ahol biztosan senkivel sem találkozhatok. Régebben sokat gondolkodtam azon, vajon mi történhetett a legnagyobb írókkal, akik magányosan, vagy többé-kevésbé magányosan élték le a fél életüket, a dolgozószobájukba zárkózva. Előttük egy laptop, vagy akkoriban még inkább csak egy írógép, mellettük egy whiskeys pohár és a félig üres üveg, amivel folyton újratöltik az előbbit, a másik oldalon pedig jobbára egy hamutartó, benne a várakozón füstölgő cigarettával. Az író köntösben ül egy recsegő széken, ami cseppet sem kényelmes, a hajára szavak sincsenek, és több napos borostát vakargat az arcán. Ez egy tipikus kép, amit látunk magunk előtt, amikor azt mondják nekünk, hogy képzeljünk el egy írót. Pontosan így nézhetek ki mostanság én is. Minden szabadidőmben ezt csinálom. Iszom, dohányzom, és sebesen nyomkodom a billentyűket. Kezdetben az egész tényleg csak a pénzről szólt, aztán persze arról is, hogy odaszúrjak Harrynek, amikor megtudtam, hogy neki ez nem tetszik. Mostanra pedig elértem odáig, hogy tulajdonképpen élvezem. Felér egy rohadt önkínzással is, mert közben újraélem a fejemben az összes olyan emléket, amit papírra vetek, de fogjuk fel úgy, mint egy vezeklést… mindenért. Mindenért amit tettem, és amit nem, vagy akár azokért is, amiket ellenem tettek. Éppen a legvégére teszem ki a pontot, és küldöm el a szerkesztőnek, amikor tökéletes időzítéssel kopognak az ajtón. Minden bizonnyal Niall az, mert néhány napja értek haza a nászútról, és biztos voltam benne, hogy át fog jönni hamarosan.

-       Szia, tesó! – lép be a haverom, és futólag megölel, ahogy elhalad mellettem, mielőtt levetné magát a kanapémra. Mert hogy végre sikerült beszereznem egyet.

-       Milyen volt a nászút? – húzom fel a szemöldököm vigyorogva, és egy új cigire gyújtok. – Csináltál egy pici Niallt? Vagy… Nella?

-       Nagyon vicces – forgatja meg a szemeit. – Ott még nem tartunk. Egész pofás lett a kecó.

-       Kösz – szalad körbe a tekintetem. Egyáltalán nem otthonos, de kicsit sem érdekel. Van hol aludnom, ennem és fürödnöm. A többi nem különösebben izgat. Még mindig sok könyvem és egyéb, nem mindennap használatos cuccom dobozban van. Azért javarészt kipakoltam, és szereztem is néhány dolgot. Amíg egyedül vagyok itt, addig úgyis tökéletesen mindegy minden.

-       Hogy vagy? – kérdi, miután a kezébe nyomok egy doboz sört, és magamnak is kinyitok egy másikat, aztán mellé ülök. – És komolyan kérdezem. Jobban nézel ki.

-       Jól vagyok – hazudom, és még egy mosolyt és vállrándítást is megjátszok hozzá. Persze, hogy nem vagyok jól. Az esküvő napja… vagy inkább az utána lévő hajnal, finoman szólva is elcseszettre sikerült. Ennek ellenére azóta bőven volt időm gondolkodni rajta, és milliószor újra itt láttam a szemem előtt az egészet. Hiába csinált úgy, mintha nem érdekelném már, mintha képes lenne nekem ellenállni, tudom, hogy nem így van. Ettől még kibaszottul fájt a dolog, és ráébresztett sok mindenre. Elérte, hogy felismerjem, mit veszítettem el valójában.

-       Túl vagy rajta? – kérdi, és azonnal ingatni kezdem a fejem, aztán még fel is horkanok.

-       Túl lenni azon a fiún? – nézek rá, és kortyolok egy nagyot a sörömből. – Soha. De megpróbálok együtt élni azzal a tudattal, hogy ennek így kellett lennie.

-       Tudod, az esküvő előtt, tőle is ugyanezt kérdeztem – kezdi sejtelmesen, amitől muszáj a szemem forgatnom, de közben mégis rohadtul érdekel, mit akar mondani, és érzem a feszültséget a sejtjeimben. – Szó szerint ugyanezt felelte ő is.

-       Nem pont úgy néz ki, mint aki még nem tette túl magát mindenen… – morgom, de persze szöget üt a fejembe, amit mondott. Csak nem tudom, mi a francot kezdhetnék vele.

-       Szóval nem fogadtad meg a tanácsom.

-       Ó, dehogynem! Nagyon is. És nagyon nem kellett volna – nevetek fel kínomban, aztán úgy döntök, most hogy a haverom már túl van minden esküvői hisztin, beavatom a lagzija számomra legcsúfosabb részleteibe. Kínos részletességgel mesélek el mindent, ami azon az éjszakán történt, és első ránézésre azt mondanám, hogy teljesen tanácstalanul áll a hallottak előtt. – Szóval ennyi.

-       Én… nem értem ezt – rázza a fejét, és komolyan nagyon összezavarodottnak tűnik. – Mármint ezt az egészet. Harry mindennél jobban szeret téged, annyiszor próbált könyörögni neked egy új esélyért, és amikor te végre ott voltál, jött ez a Randy és…

-       Randy nem most jött – rántom meg a vállam. – Régebbről ismerik egymást. Talán csak ezért. Nem tudom. De őszintén, Niall, mi mást tehetnék?

-       Hát… – kezdi, és tudom, hogy valami baromságot forgat a fejében, pedig arra számítottam, majd azt mondja, semmit. – Kezdetnek például megfürödhetnél, aztán segíthetek megkeresni a borotvád is, ha tényleg ennyire nem találod. És amint nem bűzlesz whiskeytől, meg a bagótól, megkereshetnéd, hogy beszélj vele.

-       Miért? – nevetek fel, és a fejemet ingatva szívok egy nagyot a cigimből.

-       Mert kibaszottul szereted őt, Louis – néz rám olyan komolyan, hogy minden gondolat kiszáll a fejemből, és még a füst is csak azért távozik a tüdőmből, mert már muszáj volt kiengednem, hogy ne marjon tovább. – Megpróbálhatod átverni őt. Engem is, nyugodtan. De pontosan tudom, hogy így van, és te is. Őszinte leszek, semmi bajom Randyvel, sőt beszéltünk pár mondatot, és egészen rendben van a srác, de nem számít. Nektek egyszerűen együtt kell lennetek. Ez meg van írva, és annyira uncsi már, hogy eljátszod a végzetet, és azt képzeled, te képes vagy átírni azt, amit lehetetlen.

-       Kurva dráma szak… – motyogom, de ahogy felnevet, nekem is muszáj elmosolyodnom.

-       Pár nap, és kezdődik az év – sóhajt fel végül, és gondterhelten iszik egyet a söréből. – Mikor akarsz végre visszajönni?

-       Oké, állj le! – vigyorgok rá felhúzott szemöldökkel. – Ennyi elég volt mára a jóakaró, mindentudó Niall tündérkeresztanyuból.

Meglep, hogy a törekvéseim ellenére is egy olyan kínai gyorskajáldában botlok a húgomba és a pasijába, ami csak két sarokra van a bolttól. A kaja szar, de legalább eddig biztos voltam benne, hogy nem járnak ide azok a személyek, akikkel nagyon igyekeztem nem összefutni. Szerencsére se Harryt, se a cicáját nem látom a közelben, így gyorsan beállok a sorba, hogy elvitelre kérjek egy kis csirkét meg rizst, és sikerül eléggé észrevétlennek maradnom, mert úgy tudok kisurranni, hogy még mindig csak egymással vannak elfoglalva.

-       Szia! – lep meg egy mostanra egészen ismerőssé vált hang magam előtt, mert nem figyeltem az orrom elé, míg a húgomék számára próbáltam láthatatlan maradni. Randy úgy vigyorog rám, mintha egy oviba jártunk volna, és a legjobb cimbik lennénk. – Ezek szerint nem csatlakozol.

-       De! Hogyne… aztán elmegyünk együtt csocsózni is – forgatom meg a szemem, és már indulnék, de megakaszt, hogy újra meghallom a hangját. Érzem, hogy mennem kellene, és nem belekeveredni ebbe a szituációba, de képtelen vagyok parancsolni magamnak, annyira irritál ez a gyerek. Valami olyasmit motyog, hogy ő megtenné, ha én képes lennék viselkedni. Teljesen elszáll tőle az agyam, és már az sem érdekel, hogy mikor fogja beérni őt Harry is, mert már nyilván a göndör se jár messze. – Mondd, neked komolyan baj van a fejeddel? Miért akarsz mindenáron a haverom lenni? Te tényleg arra hajtasz, hogy meggondoljam magam, és visszavegyem, ami az enyém?

-       A tiéd? – néz most mélyen a szemembe, és talán ez az első alkalom, hogy az ő pillantásában is látok valami sötétséget. Nem tudom időben elkapni, nem tudom megállapítani sem pontosan, hogy mi volt az, mert annyira szokatlan volt, és túl gyorsan elillant.

-       Pedálozhatsz nála, amilyen szorgalmasan csak akarsz, de sosem birtokolhatod őt úgy, mint ahogy én tettem, és lássuk be, tehetném bármikor – vágom hozzá a szavaim, és tudom… érzem, milyen borzalmasan gyerekes vagyok, de azt is, ahogy a féltékenység elborítja az agyam, és kibaszott vörösben látom az egész világot. Az egyetlen dolog, ami tisztán a szemeim előtt van, az Harry, amint éppen Randy felett játssza a domináns alfahímet. Én tudom a legjobban, hogy az mennyire nem a valódi Harry. Vagy… Csak szeretném hinni, hogy amiket azóta mondd, hogy minden kiderült, az igaz. Ha így van, akkor pedig nyilvánvalóan ez az egész csak egy játék. Egy kibaszott játék… Annak kell lennie.

-       Tényleg? – húzza fel az egyik szemöldökét, és úgy behúznék egyet neki, amiért ilyen önelégült képet vág. – Nekem úgy rémlik, hogy feldúltan és remegve menekült a karjaimba, amikor megpróbáltad visszaszerezni.

Szó szerint érzem a képzeletbeli jeges vödör tartalmát a nyakamban, amiért Harry elmesélte neki, hogy mi történt azon az éjszakán. Nem tudom, miért élt bennem az a kellemes tudat, hogy ez a miénk, és senki másé. Az, hogy talán valami elkezdődhetett ott, amit bár nem folytattunk, azért még a miénk.

-       Próbáltad már megdugni őt? – ömlenek ki a számon a szavak, és nem tudnám megállítani őket, de a szőke kis rohadék arcát látva, nem is akarom. Az álla leesik, és esküszöm, mintha valamilyen emlék suhanna át az arcán. Bármi is volt az, fájdalmas homlokráncolást hagyott maga után, és ezzel némán mondta ki a választ. Éppen azt, amit szerettem volna. Amiben nagyon bíztam, én magam sem tudom, hogy miért. – Talán igen. De falakba ütköztél. Mert ő nem a tiéd, és te sem vagy az övé. Egyszerűen csak használ téged, mint valami átmeneti ágymelegítőt, amíg nem talál vissza hozzám.

A vigyor az arcomon dermesztő lehet, de aztán újabb információk hangoznak el, amiknek nem szabadna a birtokában lennie, mert egyszerűen nincs hozzá joga. Az agyam már szinte teljesen elködösül, és mégis, Randy még mindig beszél, látom mozogni a száját, fegyverként használva a Marcellel közös múltam, de a gondolataim annyival hangosabbak, hogy szépen lassan teljesen elnyomják őt. Erősen kell összpontosítanom, hogy meghalljam.

-       …érzett egy kis nyugalmat, és éppen ezért teljesen mindegy, hogy milyen formában tette, de amikor hazaértünk, velem bújt ágyba, nem pedig veled, hiába kínáltad fel magad – jut el az agyamig a mondanivalója utolsó fele, de bárcsak ne történt volna meg. Össze kell szorítanom az állkapcsom, és érzem, ahogy megfeszül az öklöm a szavai nyomán. – Tudod, mi a legszomorúbb? Megvolt az esélyed, hogy egyetlen mosolyoddal visszavedd tőlem, de már túl késő, és úgy látom, neked ez sem jó. A körülötted lévők kezdenek ebbe belefáradni, és nyilván te is. Túl kell lépnetek egymáson. Mindkettőtöknek. Most már én is…

Eddig hagytam faszságokat beszélni, amivel az adrenalinom pumpálta, és fogalmam sincs, milyen indíttatásból, vagy egyáltalán az agyam melyik pontja adta ki a parancsot a kezeimnek, de megragadom a pólóját, hogy szilárdan tartsam, a másik öklöm pedig hatalmasat csattan az arccsontján. Felnyög, és hátrabicsaklik a nyaka egy pillanatra, de az éles fájdalom, ami a kézfejembe nyilall, elvonja a figyelmem, így teljesen meglepetésként ér, ahogy ellök magától, én pedig hátratántorodom. Az arrogáns képére egyből lendülnék vissza, de olyan mesterien hárítja, mintha minimum tanulta volna. Az első pedig csak azért érhetett célba, mert nem számított rá. Végül csak újra marokra fogom a pólóját, míg ő szorosan tartja a kezeim, hogy ne tudjam megütni. Randy arcába kiáltok, mert ez maradt az egyetlen fegyverem egy olyan háborúban, ami fogalmam sincs, miért éppen most robbant ki, és miért érzem azt, hogy kurvára nyerni akarok benne.

-       Egy kibaszott pótlék vagy! Soha nem leszel képes meggyógyítani őt… Ezerszer is választhat téged! A ti kapcsolatotok akkor sem érhet fel a miénkhez, ha beleszakadsz is, és ez tesz téged végtelenül szánalmassá! – köpködöm felé a szavakat, mint egy hisztis gyerek. Pontosan tudom, hogy semmivel sem vagyok jobb egy nevetséges gyereknél ezekben a pillanatokban, és ezt ezelőtt még soha nem tapasztaltam. Bár tény, hogy még azt sem éreztem soha, hogy a féltékenység ennyire képes marni az embert belülről, amitől úgy érzi, bármit megtenne. Az égvilágon mindent. Még folytatnám a nevetségesebbnél nevetségesebb sértéseimet, de váratlanul fojtja belém őket. Villámcsapásként ér az ütése, éppen valamelyik olyan mondatomnál, ahol arról mesélek, hogy Harry nyilván rám gondol, míg vele kefél, és hangosan kell felnyögnöm, mert érzem felrepedni a szemöldököm. Elengedem a pólóját, és hátratántorodom. Néhány pillanat telik csak el, amikor kapok még egyet, és tudom, hogy ez azért van, mert ennek ellenére is vigyorogva néztem a szemébe, és ingattam a fejem, ugyanazt az üzenetet küldve felé, amit az előbb már elmondtam, csak ezúttal szavak nélkül. A másodiktól már a mögöttem lévő falnak csapódik a hátam, és hallok néhány sikolyt is a körülöttünk lévő járókelőktől. Most ugyanott hasít az arcomba a fájdalom, ahol én is megütöttem őt, de Randy sokkal erősebb nálam. Nyilván együtt járnak edzeni is, az ütések erősségéből biztosan meg tudom mondani, hogy az izmai nem csak látványosan felpumpáltak. Kibaszottul igaziak. Valószínűleg felszakadt a szemöldököm, és a szemem alatti rész is, mert érzem, ahogy forróság önti el, és a sűrű nedv csípni kezdi a szemem, míg a másik sebből a számon folyik végig a vér. Megszédülök, és összeszorítom a szemeimet, de akkor vesztem el végképp az egyensúlyom, amikor kapok egy ütést a másik irányból is, ami az állkapcsomat éri, és a földre zuhanok. Azonnal hányingerem támad, és már nem érzem, hogy nyitva van-e a szemem, vagy sem. Minden teljesen sötét, és a föld gyorsabban forog, mint amikor iszonyatosan részeg vagyok. Hallom még a távolból Lottie hangját, és talán néhány idegen emberét a koszos kis étteremből kiszaladva, vagy azok közül, akik körülöttünk gyűltek össze, de ami majdnem a dobhártyám repeszti be, az Zayn üvöltése Randy felé, amikor a fejem alá nyúl, hogy próbáljon összevakarni a betonról. Nem értem pontosan, mert annyira zúg a fülem, és azt is érzem, ahogy remegni kezdek az erőlködéstől, mert képtelen vagyok megtartani a saját súlyom, hogy felüljek. Nem tudom élesen érzékelni a külvilágot, de az megvan, hogy két ember fog közre, és kezd el cipelni valahová. Talán egy hangyányit tisztul a kép, amikor beültetnek egy kocsiba, és Lottie mellém ülve egy nedves ronggyal kezdi letörölgetni az arcom, ahogy óvatosan a fejtámasznak dönti. Kibaszottul jól esik, és ezért most nagyon hálás vagyok neki. Minden túl gyorsan zajlik. Próbálok motyogni valamit nekik, de csak nyöszörögni vagyok képes. Ezért csak csendben maradok, összeszorítom a szemem, és próbálom egyenletesen venni a levegőt, ezzel megnyugtatva az idegeim, hátha akkor a szédülésem is csitul egy kicsit. Mire összeszedhetnék annyi erőt, hogy elmondhassam, merre lakom most, vagy azt, hogy a boltra csak a rögtön jövök táblát akasztottam ki, már kivakarnak a kocsiból, és Zayn a sürgősségi bejárata felé cipel, a másik oldalamon pedig Lottie tart. Leültetnek a székre, és fogalmam sincs, mennyi ideig várakozunk, mert az agyam egészen biztosan kihagy egy kicsit. Egyik pillanatról a másikra tör rám a hányinger, de mire szólhatnék, már túl késő. Lottie vállán pihen a fejem, és ahogy résnyire nyitom a szemeim, egy nővér térdel előttem, hogy feltakarítson utánam. Szörnyű rossz érzésem van emiatt, ezért inkább csak újra lehunyom a szemem, és várok. Mélyeket lélegezve, mert a fejem annyira kóvályog, ahogy még soha. Ez sokkal intenzívebb annál is, amikor a legrészegebb voltam életemben. A szemöldökömből időnként még érzek kibuggyanni friss vért, ahogy a fájdalomtól a homlokom ráncolom, ezzel újra és újra felszakítva az összeforrni igyekvő friss sebet. Úgy érzem, a lehető legjobb időben, az utolsó utáni pillanatban jelenik meg egy doki a közelben. Az egyik rendelőbe támogatnak be, de mostanra képes vagyok tisztán látni. Egyetlen szót sem sikerül kinyögnöm, Zayn számol be a történtekről, és én még ellenkezni sem tudok, hogy túldramatizálja, mielőtt elfektetnek valami kemény szaron, és kurva erősen kell összeszorítanom a szemem, amikor egy lámpa teljesen elvakít.