Az ikertestvér (21.fejezet)

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Azt kérem tőletek, hogy mielőtt elkezditek olvasni, zárható szekrénybe pakoljatok be minden lakásban fellelhető kést, ollót, egyéb éles tárgyat, és nyeljétek le a kulcsot. Két nap emésztés után talán már nem akartok majd levadászni minket... :)
Kíváncsi vagyok, hogy szerintetek ez még helyrehozható-e. Írjátok meg véleményeteket! (Van értelme még ide posztolni, vagy mindenki ki van békülve a wattpaddel?)
Puszi!
S&C

21. fejezet

Harry’s POV

Amióta ő lett az elsőszámú bizalmasom, Zayn pedig egyre kevésbé ér rá a nyavalygásommal foglalkozni, Randy egyre többet jár el velünk. Ahová Zayn elráncigál, többnyire oda én is elcibálom magammal őt, hogy legalább valaki értékelje is ezeket az estéket helyettem. És hogy ne egyedül kelljen tartanom a gyertyát a szerelmespárnak. Így volt ez a mai estén is. Azzal a különbséggel, hogy most kivételesen nem Randyvel karöltve szenvedek, hanem inkább Zaynnel. Már órák óta pillantgatunk kétségbeesetten egymásra, de a társaság partizósabb felére tekintettel csak csendben tűrünk. Randy láthatólag túlságosan is élvezi a fülsüketítő zenét és a színes, alkoholos löttyöket Lottie és a két barátnője társaságában, miközben mi Zaynnel alig várjuk, hogy ehelyett a dübörgő szörnyűség helyett valami csendesebb pubba költözhessünk át. De így, hogy Randy is a lányok oldalán áll, igencsak túlerőben vannak. Megígértük Lottie-nak, hogy néhány órát kibírunk, lévén az egyik barátnőjének születésnapja van, de túl sokáig már sörrel a kezemben sem bírom ezt, és Zayn arcáról is pontosan ezt tudom leolvasni. Ha sokszor kell ilyen helyekre eljárnom, fokozatosan vissza fogok szokni a piálásra, már érzem…

Amikor Randy elkezd felém billegni, feldereng a fény az alagút végén, és rögtön nekilátok terveket szőni. Biztosan meg tudom zsarolni valamivel, hogy segítsen lelépni innen. Magabiztos mosollyal figyelem, ahogy közeledik, de félúton valaki megragadja a vállát. Összevonom a szemöldököm, de csak csendben nézem ahelyett, hogy szívem szerint felpattannék, és lesöpörném róla a fickó kezét. Nem játszhatom a féltékeny férjet, elvégre semmi közöm hozzá, ki érinti meg. Ránéz a pasasra, először csak megrázza a fejét, hogy nem érdekli, lépjen le, de ő csak közelebb húzza magához. A szöszi ezúttal már dühösen löki el a kezét, a férfi azonban nem adja fel, következőre már a derekát ragadja meg két kézzel, úgy dörgölőzik hozzá. Érzem, hogy egyre dühösebb leszek. Nem írnám a féltékenység számlájára, mert ha bárki mással viselkednek erőszakosan, azt sem nézem jó szemmel. Az egyik legnagyobb pozitívum, amit a múltamra visszanézve büszkén jelenthetek ki, hogy bár nagyon sok sráccal voltam, a töredékére sem emlékszem tisztán, és nem minddel bántam kesztyűs kézzel, de az összes, egytől-egyig önszántából jött el velem. És ha bármelyik azt mondta volna, álljak le, gondolkodás nélkül megteszem.

Randy megpróbál kiszabadulni, de nehezen bír a nagydarab férfival, úgyhogy úgy döntök, talán nem fog megenni a kis szőkeség vacsorára, ha most már közbeavatkozom. Odalépek, és először megpróbálom a pasas vállának megkocogtatásával felhívni magamra a figyelmet.

-       Mit akarsz? A pasija vagy? – mordul rám szinte vicsorogva.

-       Nem, csak a barátja – felelem egyszerűen, és állom a tekintetét. Engem egy ilyen hájfej nem ijeszt meg. – Hagyd békén.

-       Akkor kopj le! Most velem barátkozik – köpi felém gunyoros vigyorral, és az egyik kezét a markából épp kitekergőzni próbáló Randy tincsei közé meríti, majd látom, ahogy erővel megrántja a haja tövét.

-       Nem úgy néz ki, mintha élvezné a közelségedet – ragadom meg ezúttal erőszakkal a nyakánál az ingét épp, amikor Randy megtalálja végre a legjobb fegyverét ilyen esetekre: a térdét. A segítségem nélkül sikerül kiszabadulnia egy jól irányzott tökön rúgással, és aztán még ugyanazzal a lendülettel ügyesen a gyomrába is belekönyököl, ami megmagyarázhatatlan büszkeséggel tölt el.

-       Nem sok fogalmad lehet róla, mit élvez, ha nem dugod… – vihog fel a fickó összegörnyedve, én pedig gondolkodás nélkül még ráadásként beverem az orrát is. Biztosan ő sem józan már, mert az ütéstől hátratántorodik, és elveszítve az egyensúlyát a földre esik.

Tudom, hogy felesleges volt, mert Randy már leszerelte. Mégis, több okot is fel tudnék sorolni arra, miért tettem. Egyrészt elmondhatatlanul unom ezt a zajt, és szeretném, ha kidobnának innen, mert Zayn tuti nem fog ultimátumot adni a szívszerelmének, így önként valószínűleg még egy jó darabig nem mehetnénk. Másrészt olyan rég nem húztam be senkinek, hogy oltári jól esett a felgyülemlett feszültséget végre így levezetni egy olyan emberen, aki megérdemelte. Az alkoholt is a listára írhatjuk, amit az elmúlt nyolc-tíz hónapban egyre kevésbé bírok. Nagyon sok okot felhozhatnék még, de a féltékenység nincs köztük. És ha Zayntől ezt fogom megkapni, neki is behúzok egyet, ha már így ráéreztem az ízére.

Ahogy a pasas nagy nehezen, kapálózva feltápászkodik, és valamit az orra alatt morogva elbotorkál, én megfogom a tánctérre épp visszatekeregni készülő Randy karját, és bár ellenkezik, magamhoz húzom. A mellkasomhoz szorítom, és amikor a füléhez hajolok, hogy beleüvöltsem a maradék frusztráltságommal, hogy ha nem akarja, hogy kurvának nézzék, ne viselkedjen úgy, a háta mögött a pultnál meglátok egy alakot, aki kísértetiesen hasonlít Louis-ra. Csak egy pillanat az egész, és mire – azt kihasználva, hogy a másodperc töredéke alatt minden erőm elhagy –, Randy duzzogva eltol magától, a férfi már el is tűnt. Hiába pásztázom a tömeget, nem találom.

-       Gyere! – ragadom meg végül Randy bicepszét, és gyakorlatilag kicibálom a klubból.

-       Mit csinálsz?! Hagyd abba! – próbálkozik kiszabadulni, amikor a parkolóban végre hajlandó vagyok megállni, és szembe fordulni vele. – Engem nem kell megvédened! – esik nekem, mielőtt még meg tudnék szólalni, és színpadiasan a mellkasomat csapkodja, amitől fennakadnak a szemeim. – Szerinted eddig ki védett meg? Tudok magamról gondoskodni!

-       Oké, oké… – tartom fel a két kezemet, és iszonyú nehezemre esik nem elnevetnem magam az egész jeleneten, ahogy ez az izmos, huszonegy éves, amúgy komoly orvosnak tanuló srác úgy viselkedik, mint egy hisztiző tinilány. – Megértettem.

Mérgesen néz rám, de én ezt nem bírom. Nevetnem kell, annyira édes. De persze tudom jól, hogy az olaj lenne a tűzre, nem nevetgélhetek ebben a helyzetben. Megragadom a felkarjánál, és hogy ne lássa az önkéntelenül mosolyra húzódó ajkaimat, megint magamhoz rántom. Újra megpróbál ellenkezni, és mivel nem egy törékeny srácról van szó, nem biztos, hogy sokáig bírnék vele, ám másodperceken belül ő dönt úgy, enged nekem, és belesimul az ölelésembe. Lassan lenyugszik a zaklatott légzése, majd felsóhajt, és finoman eltol magától.

-       Mi volt ez? Miért kellett elmenekülni? – vonja össze a szemöldökét, mert még mindig morcos, hiába nyugodott le többé-kevésbé. – Azt a faszt kellett volna kidobatni – morogja csalódottan.

-       Lou… ott volt – motyogom bizonytalanul. – Vagy csak már teljesen meghülyültem, és mindenhol őt látom. Nem tudom – rázom meg a fejem, és összeszorítom a szemeimet. A tenyerembe temetem az arcom, és látványosan szenvedek a tehetetlenségtől.

-       És most azt hiszi majd, hogy együtt vagyunk? Ez a baj? – kérdez vissza néhány másodpercnyi döbbent hallgatás után a lehajtott fejem alá behajolva, és a tekintetemet keresi.

-       Nem. Nem érdekel. Ha azt akarja hinni, higgye – dörmögöm, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez az igazság. – Tök mindegy, mit hisz, így is, úgy is, minden este mással megy el… – teszem hozzá keserűen.

-       Na, gyere! – ragadja meg a csuklómat, és megpróbál visszahúzni a szórakozóhelyre.

-       Nem – állok bele, hogy visszatartsam. Eszemben sincs visszamenni. Borzasztó a zene, drága a sör, azt a faszt meg nincs kedvem péppé verni. Louis pedig…

-       Gyere, rámászok valaki olyanra, aki legalább minimális mértékben tetszik, hogy ha tényleg ő volt, lássa, nem vagy velem. Úgyis hiányzik már, hogy egy kicsit…

-       Ez hülyeség, fejezd be! – vágok közbe dühösen, és visszarántom ma este már sokadszorra, hogy újra magamhoz szorítsam. Nem akarom, hogy odadobja magát valakinek csak azért, hogy Lounak bizonyítson, és mert rég nem szexelt. Én sem feküdtem le senkivel lassan két hónapja, de ez többé nem lehet indok egy érzéketlen dugásra. Azok az idők már elmúltak. Meglepetten pislog fel rám, ahogy a mellkasomra húzom az arcát, és megcirógatom a tarkóját. Automatikusan mozdulnak az ujjaim a hajába, a kezei pedig olyan természetességgel siklanak a derekamra az ingem alá, mintha minden nap ezt csinálnánk. Ijesztően természetes minden. Ahogy lábujjhegyre áll, és az arca a nyakhajlatomba simul. Vagy ahogy a reszkető sóhaja megborzongatja a bőröm. Ahogy meghúzom egy kicsit a tarkóján a haja tövét, hogy újra a szemembe nézzen. Amikor az ajkai mozdulnak, és megnedvesíti őket, azonnal lecsapok rájuk. Olyan szenvedéllyel teszem őket magamévá, mintha ezzel a csókkal akarnám elhitetni vele, hogy szerelmes vagyok belé. De azonnal érzem, hogy ez nem helyes. Nem hazudhatok neki, ez a legfontosabb alapszabályom innentől fogva. Hirtelen elhúzódok tőle, amitől döbbenten merevedik le a karjaimban, az ingem alatt egyre bátrabban felkúszó kezei pedig a hátam közepéről visszacsúsznak a derekamra. – Várj. Nem akarlak átverni – lehelem zihálva az ajkaira, de a kezeimmel nem eresztem, továbbra is biztosan tartom a karjaimban, ami homlokegyenest szembe megy a szavaimmal.

-       Nem versz át. Pontosan tudom, hogy őt szereted – próbálja visszahúzni magához a számat a nyakamba csimpaszkodva, és közben az ajkaimat nézi megigézve.

-       Akkor miért csinálod? – súgom bizonytalanul.

-       Ne kérdezd, csak folytasd! – sürget, de én csak frusztráltan felsóhajtok. Tudnia kell, el kell mondanom neki, mielőtt… De még azelőtt, hogy belekezdhetnék, ő mondja ki. – Nem fogom azt kérni, hogy szeretkezz velem. Tudom, hogy azt nem kaphatom meg. De dugj meg végre – leheli a fülembe, és vigyázzba áll minden apró szőrszálam a szavaitól.

Hiába tudom, hogy nagyon nagy hülyeséget csinálok most, és ha lenne erőm higgadtan végiggondolni, valószínűleg nem tenném ezt, mégis azonnal a kocsihoz húzom, betuszkolom az anyósülésre, és a többiekről teljesen megfeledkezve, fénysebességgel repítem magunkat haza. Anya a nappaliban felkapja a fejét a laptop mögül, és ahogy meglátja Randyt, ránk mosolyog, és kedvesen int is neki. Többször találkoztak már, és néha mesélek is róla neki. Kedveli őt. Tudja, mennyi mindent tett értem az utóbbi időben. Valószínűleg meglepi, hogy egy percre sem maradunk lent jópofizni. Csak felrohanunk a lépcsőn, és alighogy becsukódott mögöttünk a hálószobám ajtaja, szinte letépjük egymásról a ruhát. Nem csendesen és gyengéden, inkább úgy, mintha a világvége előtt öt perccel már nem lenne értelme a következményekkel foglalkozni. Holnap minden bizonnyal lesz egy kellemetlen beszélgetésem az anyámmal, és talán Zayntől is kapok, de jelen pillanatban ezek a dolgok érdekelnek a legkevésbé. Csak Randy érdekel, a követelőző csókjai, a kutató kezei, és a gyönyörű teste, ami lángol a vágytól, és engem is úgy feltüzel, mint nagyon régóta semmi. Teljesen mást hoz ki belőlem, mint amit Louis. Mellette sokszor elgyengültem, rábíztam magam, szerettem és élveztem a törődést, és cseppet sem bántam, hogy hatalma van felettem. Randy inkább erőssé tesz, mint elgyengít. Minden téren. Talán volt, amiben igaza volt Stephannak… Randyvel amióta csak hazajöttem, minden épp az ellenkezője a Louis-val való kapcsolatomnak. És néha már magam sem tudom, ki vagyok valójában.

*

Nem telik el két hét sem, amikor egy nehezen engedélyezett, puncimentes pasis estén, egy pubban Zaynre várva újra látom Lou-t. Ezúttal viszont már biztosan nem a szemem káprázik, mert percekig figyelem egy eldugott sarokból, ahogy a falnak támaszkodva megkísérel eljutni a pulttól a mosdóig, lehetőleg két lábon. Aztán amikor onnan megpróbál visszabotorkálni a helyére, egy srác ott terem, hogy segítsen neki, nehogy a padlón végezze. Lou bágyadtan rámosolyog, és hálából belemarkol még a fenekébe is. A normális emberi reakció az lett volna, ha erre eltolja magától, de minimum egy szemöldökráncolást megérdemelt volna érte. De nem, a srác csak visszamosolyog rá, és a nyakába hajolva – gondolom én – megtudakolja, hogy hova mehetnének egy gyors numerára. Tudom jól, hogy pontosan ilyen voltam én is még tavaly… és mégis hányingerem van, ha józanul ezt kell néznem. Már meg sem próbálok odamenni hozzá. Annyiszor elküldött az elmúlt két hónapban, hogy már ha csak rágondolok, hogy újra át kell élnem egy durva elutasítást, fizikailag rosszul leszek. Csak figyelem csendben, ahogy fogja a legújabb szerzeményét, kicsoszog vele az ajtón, és közben megpróbálom visszafogni az agyamat, hogy ne azon járjon, hamarosan mit fog tenni vele, amíg én Zaynnel sörözök.

Egy kicsit örülök neki, hogy ezúttal nincs velem Randy, mert tudom, hogy csak megpróbálná elterelni a figyelmem, és fel akarna vidítani azzal, hogy a mostanra már bevált módszereivel másfelé irányítja a gondolataim. Én viszont biztosan tudom, hogy most gondolni sem akarok a szexre, nemhogy csinálni. Képtelen lennék közben kiverni a fejemből a beleégett képeket, amin Lou részegen botladozik egy ki tudja hány egyéjszakás kefélésen átesett fiú támogató karja alatt. Eddig sikerült minden alkalommal úgy beesnem Randy ágyába, hogy teljesen kikapcsolta az agyam, és csak vele törődtem, nem pedig egy elbaltázott szerelemből menekülésként ugrottam csupán fejest a karjaiba. Tényleg szeretek vele lenni. Sokszor kívánom azt magamban, bárcsak ne is ismertem volna meg Louis-t. Ez a fiú sokkal inkább nekem való. Talán ha nem úgy kerül az életembe, hogy a szívem már másé, beleszerethettem volna.

De ezután az este után napokig csak telefonon beszélek vele. Úgy döntöttem, hogy amíg nem saját maga miatt akarom látni, hanem csak azért, hogy kiverje Lou-t a fejemből, nem találkozhatunk. Ismer, mindent tud rólam, én mégis még mindig sokszor érzem úgy, hogy kihasználom őt. Hiába próbálja minden alkalommal belém sulykolni, hogy nem így van, mert ő pontosan tudja mire vállalkozott, és egyetlen hazug szó sincs köztünk, ami félrevezethetné. Most mégis inkább visszatérek pár napra a már bevált telefonos Randy-lelkisegély szolgálathoz, és ezzel együtt a szexmegvonáshoz. Intézem a Seattle-i egyetemre a felvételemet, amire úgy tűnik, a londoni papírjaimmal jó esélyem van. Ám egy héten belül szinte rám parancsol, hogy toljam végre oda a képemet hozzá, és ne nyafogjak, mint egy kislány. Vagy ha nyafogni akarok, akkor vele szemben tegyem, és akkor ő majd helyre tesz mindent a fejemben. Szeretem, amikor ilyen határozott, pillanatok alatt át tud fordítani bennem dolgokat. Eszembe sem jut ellenkezni ezúttal sem. Mosolyogva egyezem bele, és úgy döntök, elviszem ma este pizzázni.

Az ágyán hasalok, amikor épp zuhanyozni készül, miután jól meghajtotta az alagsorban lévő edzőterem gépeit, hogy elmehessünk végre enni. Túl korán jöttem, vagy inkább ő hajszolta túl sokáig magát odalent. A maximalizmusát kétségkívül örökölte a szüleitől, ezért sem értem néha, miért jó neki az, ami köztünk van. Én semmiből nem tudom neki a maximumot nyújtani. Hogy elüssem az időt, az éjjeli szekrényről felemelek két könyvet, hogy jobban szemügyre vegyem, mit olvas, amikor meglátom, hogy alattuk egy felnőtt magazin lapul.

-       Ez mi? – húzogatom a szemöldököm huncut mosollyal.

-       Háát, ez jó barátom volt az utóbbi időben néhány testvérkéjével – feleli az alsó ajkát a fogai közé véve, és elkezdi ledobálni az átizzadt ruháit.

Belelapozok, és alaposan szemügyre veszem a fiúkat benne.

-       És melyikük volt a legeslegjobb barátod? – tolom oda a félmeztelen Randy elé a lapot kíváncsian vigyorogva fel rá.

-       Hm… lássuk csak… – kezdi lapozni határozottan, miután leült a könyököm mellett az ágyra, majd rabök egy képre. – Ő itt.

Magas, közepesen izmos srác van a fotón, ahogy épp lefelé néz, így az arcából alig látszik valami, mert a vállig érő hullámos haja eltakarja. Oldalról van lekapva egy kertben, markában a meglehetősen tetszetős szerszámával.

-       Olyan mint… – kezdem bizonytalanul.

-       Pontosan. Hasonlít rád – bólint büszkén, a szavamba vágva.

Az utóbbi időben már meg sem próbálja letagadni, mennyire rám van indulva. De ahogy mondja, ez csak szex. És barátság. Bár egyre inkább érzem úgy, mintha – még ha csak kimondatlanul is, de – egy kapcsolatban élnék, csak épp kötöttségek nélkül. Talán ő is érzi ezt, ám tart attól, hogy mi történne, ha ezt a szemembe mondaná. Vagy talán nem is tudja, mit érez. Ahogy valójában én sem. Furcsa lett köztünk minden az első szeretkezésünk óta. És szándékosan nem dugásként emlegetem. Annak az éjszakának semmi köze nem volt az érzéketlen, élvezetet hajszoló szexhez. Bár meglehetősen szenvedélyes volt, de sokkal bensőségesebb volt annál, mintsem kefélésként aposztrofáljam. Néha kicsit ijesztő ebbe belegondolnom, így inkább ráhagyom, hogy az egészet a biztonságos zónán belül csak kötöttségek és valódi érzelmek nélküli szexnek nevezze. Valahol igaza van, mert nem vagyok eszeveszetten szerelmes belé, és valószínűleg soha nem is leszek úgy, mint Louis-ba. De azért mindketten érezzük, hogy valahol van egy kis ferdítés ebben. Számít nekem. Törődök vele. És tudom, hogy ő is velem. Mindenesetre az alapelv, hogy hazugságok terén zéró tolerancia van köztünk, az jól működik, mert amit magunknak sem tudunk megmagyarázni, azt hogy beszélhetnénk meg? Nincs hazugság. Valami van, amiről egyelőre egyikünk sem tudja, valójában micsoda, de nem hazudunk egymásnak semmiben. És ezért végtelenül hálás vagyok.

-       Basszus, Randy! – nevetek fel, és felé dobom az újságot.

Kacagva kinyújtja a nyelvét, aztán összeborzolja a hajam, és ad egy puszit a homlokomra, majd végre elindul zuhanyozni. Ideje volt, mert lassan éhen halok.

-       Nézegesd, amíg elkészülök! – kiált vissza huncutul, és pontosan tudom, mi jár a fejében. Szívesen elcserélné a pizzát egy kis edzéslevezető szexre.

Mosolyogva megcsóválom a fejem, aztán felveszem a szőnyegről, és elkezdem lapozgatni a magazint. Egy duplaoldalas kép nélküli írást majdnem át is lapozok, amikor azt gondolom, valamiféle interjú lehet egy menő pornósztárral, de megakad a szemem a címen. „Vigyázz, hova kened a festéket!” Felnevetek, mert eszembe jut, ahogy Lou-val a lomtalanításnál összeszedett székeket csiszolgattuk, aztán amikor előkerült a türkiz festék, sokkal több helyre jutott belőle, mint kellett volna. Napokig takarítottunk utána, egy szőnyeget ki is kellett dobnunk, és az egész lakás hígító szagú volt. Az, hogy a hajamban maradt festéket csak a csoporttársam vette észre másnap a suliban, csak hab volt a tortán. Elkezdem olvasni az írást, és eleinte csak a szemöldököm ráncolom, de ahogy haladok vele, úgy gyorsul a pulzusom, a légzésem pedig zihálássá válik. Ez rólam szól. Rólunk. Hogy lehetséges ez?! Remegve térdelek Randy ágya mellett, és csak bámulok az újságra. A végletekbe menően részletes, érzéki leírás egy csodás szeretkezésünkről Louis-val. Aztán meghallom, hogy Randy elzárja a vízcsapot, és gondolkodás nélkül megragadom azt a két oldalt, kitépem a helyéről, és a zsebembe gyűröm. Felpattanok és elviharzom, mielőtt a szőkeség visszaérne a szobájába. A kocsiban jut eszembe, hogy ezt talán nem így kellett volna, de nem látok a kétségbeeséstől és dühtől.

A szexshop előtt parkolom le tilosban az Impalát pont, mint fénykoromban, kivágom a vészvillogót, és berontok a boltba. Egy fiatal, szemüveges lányka nézelődik épp, de amint meglát, úgy megrémül, hogy mondanom sem kell semmit, azonnal kislisszol. Átfordítom a „nyitva” táblát „rögtön jövök”-re, és Lou már jön is ki a pult mögül feldúltan, hogy megnézze, mi folyik itt.

-       Mit művelsz? – mordul rám, miután felfogta, ki van a boltjában.

Megragadom a pólója gallérját, és nekilököm a falnak egy plafonig érő polc mellett. Értetlenül ráncolja a homlokát, és megpróbál kiszabadulni, de a lábai közé támasztom a falnak a térdemet, és a felkarom a mellkasának nyomom. Sosem voltam még ilyen durva vele, de a vörös köd kifordít önmagamból. A másik kezemmel kirántom az újságdarabot a zsebemből, és az orra előtt lobogtatva kiabálok rá.

-       Mi ez?? Mi a fasz ez, Louis?!

Gúnyosan elvigyorodik, miután rápillant a papírokra, és már meg sem próbál erővel szabadulni. Csak lazán nekidönti a fejét a falnak, és magabiztosan állja a tekintetem.

-       Mese. Te eljátszottad, én megírtam – nevet fel. – Szeretnél a jogdíjakból? Annyit azért nem fizetnek egy-egy ilyenért… de a heti piálásra elég.

-       Több is van? – kérdezek vissza remegő hangon, és elgyengül a szorításom, amit rögtön ki is használ, hogy kibújjon belőle.

-       Kéthetente jelenik meg ez a szar, és állandó megrendelőim lettek. Azt mondják, kibaszott jól írok – vonja meg a vállát.

-       Abba kell hagynod! – szedem össze az erőm, hogy újra felemeljem a hangom.

-       Nem. Kell a pénz – jelenti ki egyértelműen. – Egyébként, honnan szedted? Sosem olvastál ilyeneket… – jegyzi meg szarkasztikusan. – Helyesbítek: Marcel sosem olvasott ilyeneket. Hogy Harry mi a faszt olvas, arról fogalmam sem lehet – teszi hozzá az orra alatt morogva.

-       Randy… – kezdem megsemmisülten, de azonnal meg is bánom. – Semmi közöd hozzá, honnan – dörmögöm végül.

-       Ó, a kis szép nevű, aki Harryre hajtott. Vagyis rád. Szóval tényleg őt dugod. Pedig olyan ügyesen próbáltad eljátszani a jó barátot, ha valahol összefutottunk az utóbbi hetekben. De hát, min is lepődök meg tulajdonképpen… Tudod mit? Egészségetekre! Legalább engem talán békén hagysz végre – pillant félre, mintha teljesen hidegen hagyná a dolog. De nem tud átverni.

-       Ne csinálj úgy, mintha nem érdekelne – mondom halkan, ami felér egy beismerő vallomással, és egészen lágyan cseng a hangom.

-       Pedig nem érdekel – néz egyenesen a szemembe, amikor ezt kimondja. Tart egy lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt felhúzza a szemöldökét. – Azért egy valami érdekelne: icipicit meglep, mert ő kétségkívül passzívnak tűnt, szóval vele biztosan használnod kell a farkad. Arra viszont a mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy engem miért nem akartál soha megdugni?

-       Ez nem így van… – felelem egészen halkan.

-       Hát, pedig hiába pedáloztam… – vigyorog gúnyosan az arcomba, és egyre kínosabba válik ez az egész helyzet. A könnyeim kezdenek összegyűlni a szemem sarkában, ahogy magabiztosan bámul rám.

-       Félreérted. Akartam. Jobban, mint bárkit – suttogom remegő hangon, és amikor elkezdenek a könnyeim utat törni magunknak, óvatlanul egy pillanatra elkomorodik az ő arca is. – Hiszed, vagy sem, gyűlöltem minden újabb hazugságot, azt akartam, hogy mindent tudj rólam, és úgy add magad oda nekem. Megfogadtam, hogy amíg nem tudsz mindent, addig nem veszem el tőled ezt is… – csuklik el a hangom.

Látom, hogy az ő szemében is kezdenek csillogni a könnycseppek, de nem fogja megengedni magának, hogy gyengének lássam. Magamhoz akarom ölelni, és eltervezem, hogy meg is teszem, ha kell erőszakkal, bármit is próbál meg tenni ellene, hátha a karjaimban felrémlik neki, milyen volt az az érzés, amikor még a világot jelentettem neki, de épp amikor mozdulnék, akkor ragadja meg az ingemet, és lök ezúttal ő a falnak úgy, hogy belesajdulnak a lapockáim.

-       Gyerünk, dugj meg! Legyünk végre túl rajta! – kiabálja dühösen az arcomba, és hirtelen a meglepetéstől reagálni sem tudok. – Dugj meg, aztán szívódj fel, és hagyj engem békén végre, Styles! Legyen meg a teljes bosszúd, amire kezdetektől vágytál, aztán tűnj el, mert én nem akarlak látni többet!

-       Lou… kérlek… – nyögöm remegve.

-       Gyerünk, Styles, most legyél tökös! – sziszegi az arcomba, de amikor nem reagálok, csak reszketek, mint a nyárfalevél, és szinte csuklok a könnyeimtől, elereszt, és hátrébb lép. – Nem? Akkor menj, dugd a szőkéd! Nekem pedig hagyj végre nyugtot, hadd éljem az életem anélkül, hogy azt kelljen figyelnem, mikor ugrasz elő egy kurva bokorból!

Kell néhány másodperc, míg összeszedem az erőmet, és a faltól el tudok szakadni végre. Mondani már semmit sem tudok. Értelmét sem látom, és a torkom is szorongatja valami. Mintha nem is az az ember állna előttem, akit mindennél jobban szeretek. Sírva lököm el az utamból, és kirohanok az ajtón. Beugrok a kocsiba, és csak nyomom a gázt homályos szemekkel, egészen a külvárosig, ahol lefékezek, és a kormányra dőlve kezdek zokogni. Percekig tart, mire össze tudom kaparni magam annyira, hogy tárcsázzam Randyt. Meg kell neki magyaráznom, miért tűntem el. Ő nem ezt érdemli. Nem engem érdemel. Elcsukló hangon próbálok bocsánatot kérni tőle, és bár azt semmiképp sem akartam elmondani neki, ő mégis kiszedi belőlem, hol vagyok. Nem tudom, mennyi idő telhet el, de mintha csak percek lettek volna. Bedobja a gördeszkáját az anyósülés mögé, és aggódón beugrik mellém. Sokáig csak ölel, és a hátamat simogatja, majd amikor úgy érzi, talán meg tudok szólalni anélkül, hogy a hangom cserbenhagyna, halkan megkérdi:

-       Mi történt?

-       Elmentem hozzá. A boltba. Kidobott. Szörnyen viselkedett velem – felelem tőmondatokban. – Vége. Most már tényleg.

-       De mi ütött beléd? Miért mentél oda? Miért épp most? Kijöttem a fürdőből, és hűlt helyed…

Az ülés mellé dobott gyűrött papírokra mutatok. Összevonja a szemöldökét, egy icipici mosoly is bujkál a szája szegletében, mert gondolom arra rájött, hogy ezt valamiért kitéptem az újságból, mielőtt eljöttem, de nem érti. Felemelem az oldalakat, és láthatóan meglepődik, amikor nem a képes felével nyújtom felé, hanem a sűrűn teleírt oldal alsó sorában látható névre bökök.

-       Lewis Thompson – olvassa, aztán tanácstalanul felnéz rám, én meg csak felhúzom a szemöldököm és bólogatok. Beletelik néhány másodpercbe, mire végre neki is leesik. – Louis Tomli… basszus… – kerekednek el a szemei a felismerés pillanatában.

-       Pontosan. Basszus. Ez egy kurva nagy basszus – dörmögöm, és végre vissza tudom nyelni a könnyeimet.

-       És ez… igaz? – kérdi meg óvatosan, és közben alig mer a szemembe nézni.

-       Minden kibaszott szava – dörzsölöm meg a halántékomat.

-       Jól ír… – sóhajtja, de a semmiből jövő gyilkos pillantásaim belé fagyasztják a gondolatokat is. – Úgy értem…

-       Inkább ne folytasd…

Megfogadja a tanácsom, és ahelyett, hogy tovább beszélne, két kezébe veszi az arcom, és gyengéden megcsókol. Nincs benne az a szexért könyörgő követelőzés, mint általában. Csak finomság, ami intravénás nyugtatóként hat rám. Eltelik néhány perc, amire az agyam elkezdi értelmezni a lágy simogatásokat és gyengéd puszikat. Finoman hátrébb húzódok, és belenézek a szemeibe.

-       Randy, miért csinálod ezt? Nem ezt érdemled. Te annyira… jó vagy. Tudom, ez egy nagyon béna klisé, de nálad jobbat kívánni sem tudna magának senki.

-       Te miért csináltad a sok őrültséget Louis-val? Hm? – kérdez vissza.

Lélegzetvisszafojtva nézek rá értetlenül. Bosszú? Én azért kezdtem bele. De ő… miért? Milyen bosszú? Talán tettem valamit, annak idején, amire nem emlékszem? Összevonom a szemöldököm, aztán amikor látja, hogy ezúttal nem feltétlen értem őt, felnevet.

-       Mert szeretlek, te bolond! – ragadja meg a combomon fekvő kezem. – És hiába tudom, hogy talán soha nem leszel teljesen az enyém, ha választanom kell a semmi és egy kis darabka közül, akkor a kis darabkát akarom. Akarlak. Amennyit csak kaphatok belőled. Ha az csak ennyi, akkor ennyit – rántja meg a vállát, mintha ezt ennyire egyszerű lenne lerendezni az embernek a saját fejében.

-       Én… – motyogom, de elakad a szavam. Mit mondhatnék erre? Nem akartam, hogy belém szeressen. Nem lett volna szabad hagynom. Nem akarom őt is összetörni.

-       Tudom. Te őt szereted – bólogat mosolyogva, kimondva helyettem a szavakat, és felsiklik a tenyere a karomon a vállamig. Ennyire rosszul még sosem esett ezt hallani tőle.

-       Fontos vagy nekem – vallom be szemlesütve. – Nagyon is.

-       Ez kezdetnek nem rossz – cirógatja meg a tarkómat, én pedig érzem magamban a késztetést, hogy belesimuljak a tenyerébe. De azt is érzem, hogy el kellene tolnom, az ő érdekében.

-       Olyat érdemelnél, aki mindent megad neked. Nem rám kellene pazarolnod a szerelmed – csóválom a fejem kétkedve.

-       Mindent? Mi mindent? Szerintem te elég sok mindent adsz nekem… – vigyorog huncutul.

-       A szex nem minden – vigyorodok el én is halványan a még mindig nedves szempilláim árnyékából, mert az utóbbi időben tényleg jó néhányszor sikerült elcsábítania, és kiűznie a fejemből az önsajnálatot legalább ideig-óráig. És az ágyban valóban úgy törődöm vele, ahogy azt kell. Abban a helyzetben sosem éreztettem vele, hogy ő nem lehet több helyettesítőnél, aki kitölti egy kicsit az űrt, amit életem értelme hagyott bennem.

-       Miről beszélsz? Barátok vagyunk. Éjszakákat tudunk átbeszélgetni, mindent megosztunk egymással – vonja fel a szemöldökét. – Olyan dolgokat tudsz rólam, amit senki, és azt hiszem, ez visszafelé is igaz. Nagyon sok időt töltünk együtt, és nagyrészét nem az ágyban, Marcel – mondja, aztán újra megrántja a vállát. – És valóban, a szex is elég jól működik köztünk. Szerintem sok kapcsolatban nincs ennyi. Mi kell még? Jó barátság, jó szex…

-       Mi kell még? Talán a mindent elsöprő őrült szerelem? – kérdem óvatosan, hátha rájön, hogy nem biztos, hogy jó az irány, ami felé lökdös most minket.

-       Részemről megvan – nevet fel, ami engem is mosolygásra késztet. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki ezt a fiút. – Én jól érzem magam, és próbálok mindent megtenni azért, hogy te is jól érezd magad. Nem foglak visszatartani, ha az a bizonyos őrült szerelem hív, de addig miért ne maradhatna így? – húzza fel kérdőn a szemöldökét.

-       Ez nem helyes. Nagyon sokszor érzem úgy, hogy kihasznállak. Most még inkább… – csóválom a fejem a szinte már szállóigévé vált mondatom mellé. Nem is tudom, hányszor nyafogtam már el ezt neki az utóbbi időben. Tudom, hogy így van. Kihasználom. Tudom, és mégis megteszem. Mert ő pedig ragaszkodik hozzá, hogy megtegyem.

-       Akkor próbáld meg az én szememmel nézni. Vegyük úgy, hogy szerelmes vagy valakibe. Ahogy mondtad, őrülten. Mit szeretnél, ha veled lenne, mert jól érzi magát veled, vagy eltűnne az életedből, mert nem akar kihasználni?

-       Nem tudom, Randy… – csóválom a fejem, és felnézek a sötét égre, és a szürkén fölénk tornyosuló fákra.

-       Ülj át az anyósülésre – int a fejével, magához ragadva az irányítást. – Ha most hagylak vezetni, és összetöröd a kocsid, holnap engem nyírsz ki érte. – nevet fel, és a mosolya minden esetben engem is mosolygásra késztet, annyira ragályos.

Engedelmesen csusszanok át alá, de még mielőtt engedném, hogy átmásszon felettem a vezető ülésbe, hirtelen megragadom a derekát, és magamhoz szorítom.

-       Szeretlek – motyogom lehunyt szemekkel a nyakába bújva. És tudom, hogy nem hazudok. – Azt hiszed, nem. De valójában a magam módján nagyon is – súgom a hajába csókolva. – Ha nem lett volna Lou…

-       Csss… – teszi a mutatóujját a számra, ahogy hátrébb húzódik, aztán megcsókol. Sietve, de nagyon gyengéden. – Hazaviszlek.

-       Maradsz? – kérdem meg hirtelen, magamat is meglepve vele. Nem tudom ki, vagy mi döntött helyettem ebben a pillanatban, de azt hiszem bármi is volt, meghozta az egyértelmű döntést. Randy ma biztosan nem vett volna rá semmire, aminek köze van a szexhez, vagy a kettőnk közti kapcsolatról való döntéshez. Hazavitt volna, és hagyta volna, hogy feldolgozzam a történteket, hogy holnap barátként felhívjon.

-       Szeretnéd? – kérdez vissza kezével a slusszkulcson, mire határozottan bólintok.

Soha nem aludt még az ágyamban. Az egy dolog, hogy jó néhányszor előfordult már, hogy ott szexeltünk, de hogy az éjszakát is ott töltse mellettem, és velem ébredjen… ezt a szintet szándékosan nem akartam meglépni. De most úgy érzem, itt az ideje. Eljött az idő, hogy Louis-ra a múltamként tekintsek, és végre arra a fiúra koncentráljak, aki itt van egy karnyújtásnyira, és gyakorlatilag életben tartott az utóbbi hónapokban.

Louis’s POV

Még mindig remegő kézzel, de valamennyire végre lehiggadva teszek rendet a nem sokkal Harry távozása után, őrjöngve szétdúlt boltban. Talán még soha életemben nem éreztem ennyi dühöt a véremben, mint most, ezen az estén. Még soha nem remegtem ennyire, és ömlöttek a könnyeim, miközben üvöltve, magamból kikelve rongálom meg valaki más tulajdonát. Akkor sem volt ilyen erős a vágyam, hogy Harryt is bántsam, amikor elmondta a teljes igazságot. Utána sem. Részegen sem. Most viszont örülök, hogy végül nem folytatta, és inkább elrohant, mert egy percig sem bírtam volna tovább nézni a zokogó fiút, akit még mindig olyan kibaszottul szeretek. Mindannak ellenére, amik történtek. Nem bírok a közelében lenni, hányingerem van a tetteitől, és mégsem tudom őt csak úgy kitépni a szívemből. Ahogy egyértelmű szavak nélkül, de végül bevallotta, hogy Randyvel van, a legerősebb fájdalommal szorította marokra a szívem. Megszámolni sem tudom, hány srácot használtam fel arra a nélküle elmúlt időszakban, hogy egy kis időre eltereljék a figyelmem. Hány liter szesszel a hátam mögött haladok egyenes úton az alkoholizmus felé, csak azért, mert az az egyetlen gyógyszer, ami képes öntudatlan állapotba hozni. Azt gondoltam, egy pillanatra hihetem azt, hogy mindez talán nem akkora kibaszott nagy bűn tőlem mindazok után. Egy kicsit lehetek én a rohadék, akit semmi és senki nem érdekel ezen az elkúrt világon. Mocskosul gyorsan sikerült szereznie magának egy új barátot, vagy inkább rajongót, hogy ne legyen egyedül, aztán még van pofája idejönni, és számon kérni. Akkor azt éreztem, csak ki akarom őt nevetni. Aztán a könnyei voltak, amik elszorították a torkom, és a reszkető zokogása az, ami végül teljesen elvette az eszem. Akkor akartam őt megütni mindenért. Azért, hogy képes idejönni, és előttem hullani darabokra, azt a késztetést éreztetve velem, hogy térdre borulva próbáljam a helyére rakni a darabkáit. Azért, mert még mindig ennyi fájdalmas érzést képes a felszínre hozni bennem a jelenlétével. És amiért a kétségbeesett szavai, a reszkető hangja, egy kósza könnycsepp a szeme szegletében, egyetlen zaklatott lélegzetvétele is újra azt kívánja, hogy a karjaimba zárjam, és én legyek számára az egyetlen biztonságot nyújtó pont az egész világon.

Miután mindent a helyére pakolok, és egy szemeteszsákba gyűröm azokat az újságokat, amik eladhatatlanná váltak, aztán a megrongálódott csomagolású, vagy épp törött termékeket a polcról, leszámolom a mai bevételt, hogy végre bezárjak. Még annyira sem érdekel, éppen hol fogok ma lerészegedni, hogy autóba üljek, helyette csak besétálok a bolttól egy tömbnyire lévő bárba. Mára tökéletes lesz. Majd hívok egy taxit, ha túl sokat iszom. És nagyon úgy érzem, hogy túl sokat fogok. Bár ez nézőpont kérdése, ha az érzéseimet vesszük górcső alá, nekik talán még kevés is lesz. Kikérem a már megszokott hatalmas korsó söröm, és most még két tequilát is, csak mert éppen akciós, és ha kettőt veszel, egy harmadik ingyen van. Azt hiszem, ez itt ma az én estém.

-       Hát itthon vagy! – vág hátba valaki, és rá sem kell néznem, hogy felismerjem a hangját. – Milyen volt London? Látogatóba jöttetek?

-       Szia – hajtom le a második rövidem, majd Liam felé sandítok. – Olyan, hogy „mi” már nincsen, és kímélj meg a szomorú, együttérző kiskutya tekintettől, és legörbülő ajkaktól, míg valami megnyugtatót próbálsz nekem gügyögni. Nem fogom elmesélni, mi történt, és beszélni sem akarok a dologról. De ne vedd magadra, nem miattad. Csak már elegem van abból, hogy Harry minden kurva napom főszereplője, ha akarom, ha nem.

-       Oké…? – kérdezi szinte, és nagyon óvatosan ül le mellém, mintha attól félne, hogy még meg is ütöm. – Akkor beszéljünk arról, hogy… hallottál Janetről? Terhes! Én még mindig nevetek, amikor eszembe jut.

-       Jézusom – horkanok fel, és kortyolok egyet a sörömből. – És legalább tudja, ki az apa?

-       Azt állítja – húzza fel a szemöldökét Liam, és int a pultosnak, aki egy bólintás után már érkezik is, hogy kiszolgálja őt. – Egy korsó sört kérek.

-       Írd az én számlámhoz – szólok egyből a pult mögött álló sráchoz, aki csak elmosolyodik, és teszi, amire kértük.

-       Kösz – lök oldalba Liam, és egyből folytatja az előbb félbehagyott történetet. – Persze senkinek sem árulja el, kitől van, de azt mondja, tudja.

-       Halvány gőze sincs róla – ingatom a fejem, és most olyan jó érzés valaki más nyomora felett ülni, míg a sajátom egy kicsit háttérbe szorul. – Emlékszel, amikor egyszer megjósoltam ezt? Egyáltalán nem lep meg.

-       Persze, hogy emlékszem! – nevet fel hangosan, és az én ajkaim is egy halvány félmosolyra húzódnak. – Ezért meséltem el.

Meglepődöm, mennyire önfeledten beszélgetünk hosszú ideig, és amikor elmeséli, hogyan ültette fel az a pasi, akivel akkor randizott, amikor karácsony környékén összefutottunk egy étteremben, végül én is megtörök. Talán már eleget ittam, vagy csak a kihívást érzem az elcseszett meséje után, hogy bebizonyítsam, képes vagyok ennél durvább sztorira is, de elmesélem, mi történt. Csak nagyvonalakban, éppen csak a lényeget, hogy tudja. Nagyjából tíz hosszú mondatban summáztam a teljes elbaszott egy évem, mégis elhűlve, mélyen ledöbbenve mered maga elé, vagy fél perce.

-       Oké, a következő kört én állom – mondja végül, és nem sört kér, bár már mindkettőnké elfogyott, hanem abból az akciós tequilából. Egyszerre húzunk le egyet-egyet, de szemét módon ő a gyorsabb, és magáévá teszi a grátisz adagot. – Hát ez durva… Mármint, baszki, annyira tudtam!

-       Tessék? – dörmögöm magam elé, aztán megrázva a fejem felé nézek, mert ez most kurvára váratlanul ér.

-       Mindig olyan furcsa volt a srác – ingatja a fejét, és mintha nem is itt járna, hanem valahol mélyen az emlékeiben. – Emlékszel? Annyiszor próbáltam felvenni veled a kapcsolatot. Beszélni akartam erről. Főleg azután, hogy volt egy kalandom Harryvel. Emiatt most kurva szarul érzem magam, pedig esküszöm, nem tudtam. Volt egy megfoghatatlan megérzésem, de akkor még nem tudtam volna szavakba önteni. Aztán amikor nekem támadt a melóhelyed parkolójában… Amiket, és ahogy mondott, egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy Harry és Marcel ugyanaz a személy. De aztán megfenyegetett, hogy hagyjalak békén, és boldognak is tűntetek karácsonykor. Elengedtem ezt a gondolatom. Pedig feltűnhetett volna, hogy Harry állítólag itt maradt, ennek ellenére nyoma veszett neki is, miután elmentetek. Nem láttam többé bárokban és szórakozóhelyeken, vagy akár csak a kondiban azzal a sötéthajú haverjával. Pedig volt rá bőven példa előtte.

Egy kicsit szédülni kezdek Liam hosszú monológjától, bár ez megszokott tőle. Mindig is nagyon jó volt a beszélőkéje, ez az egyik legjobb adottsága, és az egyetemen könyörtelenül ki is használta. Visszagondolva elmerengek azon, mi lett volna, ha nem rázom le annyiszor, és hajlandó vagyok vele beszélni. Vagy a parkolós incidens után, amikor ezek szerint egyértelműen felötlött benne a gondolat. Valószínűleg semmi sem történt volna. A főnököm úgy állította teljesen az ellenkezőjét Harry meséjének, hogy semmi hátsó szándéka nem volt, mégsem hittem neki. Liamet valószínűleg egyenesen arcon nevettem volna tudva, hogy vissza akar szerezni. Ironikus. A legjobb az lett volna, ha bár szakítunk Liammel, de Seattle-ben maradok, és amikor rájön, hogy mégis velem akar lenni, újra megpróbáljuk. Akkor soha nem keveredtem volna bele Harry bosszújába, és most valószínűleg boldog lehetnék ezzel a fiúval. Egy újabb nevetséges apróság, hogy míg Harry azzal tett tönkre mindent, és zúzott darabjaimra, hogy mindenben hazudott nekem, addig Liam annak idején valójában csak őszinte volt. Véget vetett a kapcsolatunknak, mert azt érezte, hogy nincs benne több, és másra vágyik. Nem hazudott csak azért, hogy könnyebb legyen minden. Aztán rájött, hogy hibázott, és ezt be is látta. Mi okom is van mindezek fényében továbbra is haragudni Liamre? Komolyan az égvilágon semmi.

-       Sajnálom, Louis – simítja a kezét a hátamra, és bár az érintésének talán égetnie kellene, hogy elriasszon, de mégsincs így. – Jobban utána kellett volna mennem ennek. Főleg annak fényében, hogy mennyire vissza akartalak szerezni.

-       Nem a te hibád ez az egész – rántok vállat, és ezután ő is visszafordul a pult felé, és kér egy újabb italt. Valami visszafogottat, és most csak magának. – Valószínűleg nem hittem volna neked. Elég egyértelmű jelek voltak, és olyan is, aki nyíltan kimondta, hogy Harry az orromnál fogva vezet, és mégse.

-       Szeretted – jelenti ki vállrándítva az egyértelműt, mégis görcsbe rándul a gyomrom a hangja nyomán. – Nem érdemelt meg téged.

-       Vicces – horkanok fel az orrom alatt, és egy kis nevetgélés közben kérek még egy sört. – Beszéljünk másról.

-       Amit akarsz – dől felém, és a vállával löki meg az én vállam. Még mindig jól bírja az alkoholt, én nem biztos, hogy képes lennék még a széken maradni, ha így oldalra kellene hajolnom hozzá. – Akkor most visszaköltöztél a városba?

-       Igen – morgom, és iszom egy nagy kortyot a sörömből. – Az anyámékhoz, szóval kerítenem kell egy megfizethető albérletet.

-       Biztos nem akarsz visszatérni a szakmádhoz? – kérdi egy kicsit rekedt hangon, amit egyből meg is köszörül utána. Régen sem bírta jól a nagyon hideg italokat. Megmosolyogtat, hogy mennyire kényelmes, és könnyű most vele ülnöm itt. Mennyire nyitott könyv előttem, mert ő volt aztán mindig is az a srác az életemben, aki semmit sem tartott titokban, és mindenről nyíltan beszélt velem.

-       Nem – ingatom meg a fejem, és ledöntöm az utolsó pár korty söröm is, aztán intek a csaposnak, hogy zárja le a számlám mára, mert fizetnék. – Nem mostanában legalábbis. Nem tudom elképzelni magam a gyerekek közt most, hogy játsszam a jó tanárt, az erkölcscsőszt, miközben…

-       Miközben? – kérdez vissza őszinte kíváncsisággal, mire csak elmosolyodom. Visszacsúsztatom a kártyám a tárcámba, és lemászom a székről, hogy mellé lépve a füléhez hajoljak.

-       Hazaviszlek – súgom olyan hangerővel, hogy még biztosan hallja, és várom a reakcióját, de csak meglepetten rám kapja a tekintetét. – Amíg rendezed a számlád, még használnom kell a mosdót.

Egy elégedett vigyorral lépkedek a vécék irányába, és még párszor körülnézek az asztalok közt és a tánctéren is, mielőtt belépnék az egyik fülkébe. Néhányszor már sikerült ugyanabba a bárba vetődnünk Harryvel, de ma este nem látom őt. Bár gondolom a kis összezörrenésünk után nem volt kedve szórakozni. Vagy épp egy másik helyet választott. Mondjuk a nyomulós kis szőke gyerek hálószobáját. Egy fintorral megpróbálok inkább nem is gondolni rájuk, helyette hazaviszem Liamet. Valószínűleg nem jó ötlet, sőt a fejemet tenném rá, hogy rossz ötlet, de ha mindent alapul veszek, tényleg nem látom őt olyan rossznak. Miért ne érezhetnénk jól magunkat, nem igaz?

-       Úgy látom, jól döntöttél – szólítom meg, ahogy mögé érek, és egyből felém fordul. Már zsebre tett kézzel várt a széke mellett, indulásra készen. – Mutasd meg, hol laksz.

Amennyire meg tudom mondani, Liam még keveset ivott, mert volt annyi józan esze, hogy míg én a mosdóban voltam, ő hívott egy taxit. Ha nem teszi meg, valószínűleg nyugodt szívvel ülök volán mögé. Az utóbbi hetekben azt hiszem, tökélyre fejlesztettem a balesetmentes ittas vezetés művészetét. Vagy csak van egy őrangyalom valahol, aki mostanában kegyetlenül sokat túlórázik. Egy baj van csak azzal, hogy a fülledt bárból kisietve már vár is ránk a sofőr, így nem tudok rágyújtani egyből, pedig már nagyon vágyom rá. Ahogy oldalra pillantok, fel kell nevetnem, mert Liam talán még soha nem volt ennyire zavarban a közelemben, mint most. Ő egy magabiztos srác, akit pillanatok alatt tudok kezesbáránnyá változtatni, de semmiképp sem zavarttá, vagy beszarivá.

Nem lakik messze a munkahelyemtől, aminek örülök, mert így legalább nem kell nagyon korán kelnem holnap, és bevergődni valahogy odáig kocsi nélkül. A környék eléggé menő, tipikus gazdag negyed, gondolom a szülei azért még mindig besegítenek neki. Az egyetemre sem kellett egyetlen fillért sem elköltenie a saját pénzéből. Mit tesz, ha az embernek jól keresnek a szülei? Nem mondanám, hogy gazdagok, de soha nem kellett szűkölködniük, és a szülők már születésétől kezdve gondoltak rá, hogy pénzt tegyenek félre a fiúk jövőjére. Néha irigyeltem őt ezért, aztán mindig rájöttem, hogy nem bánom, amiért nekem minden helyzetben magamról kellett gondoskodnom. Persze anyu néha segített a tandíjban, de ez egy egészen más szint.

-       Nem rossz – nézek körbe a ház puccos alagsorában, míg a liftet várjuk.

-       Ugye? – vigyorodik el, és karbatett kezekkel a falnak dől. – Amikor kibéreltem, még reménykedtem benne, hogy sikerül visszaszereznem téged.

-       És láss csodát, nyolc hónap múlva… vagy kilenc? – nevetek fel, és komolyan elgondolkodom. – Istenem, már azt sem tudom, milyen napot írunk.

-       Eléggé szét vagy csúszva, igaz? – néz mélyen a szemembe, és pontosan látom benne a szánalmat, amire egyáltalán nem szorulok rá. És semmiképpen sem Liamtől. – Segíthetek, Lou.

-       Menjünk – bökök a fejemmel a lift felé, miután csilingelve kinyílik az ajtó. Úgy döntök, hogy erről most inkább nem veszek tudomást. Nem akarok reagálni rá. Ittam is, és kanos is vagyok, miközben Liam teljesen őszintén ajánlotta fel a segítségét. Nem akarok bunkó lenni, amire az egyetlen megoldás, hogy nem szólalok meg. Miután becsukódik az ajtó, és megnyomja a hatos gombot, felém fordul, és halványan elmosolyodik. Közelebb lépkedek hozzá, és a pólójánál fogva húzom le magamhoz, hogy végre a lényegre térjünk. A mozdulatai, az íze, és az ajkai puhasága ismerős, és ettől elönt egy kis melegség. Mi van, ha az én sorsomban Liam van megírva, és Marcel… Harry csak egy állomás volt? Egy lecke, amiért szarul bántam vele a gimi után, és most, hogy túl vagyunk rajta, visszatérhetek a sorsomhoz. Liam lejjebb csúszik a lift fényes, acél falán, így egymagasságba kerül velem, és olyan készséggel olvadozik a csókjaim alatt, hogy amikor az alsó ajkamba harap, felmordulok a meglepetéstől. Minden gondolatot kisöpör ezzel a fejemből, és olyan erősen passzírozom a falnak, hogy szabályosan nyöszörög alattam, de a csípőjét megállás nélkül dörgöli nekem. A lift csilingel, én pedig elvigyorodom, és a lakásába taszigálom. Valójában fogalmam sincs, hogy néz ki, mert bár a számba nyögi a helyiségek neveit, ahogy a háló felé haladunk, egy cseppet sem érdekel. Csak az foglalkoztat, hogy minél előbb lekerüljenek a ruhái, és előttem hasaljon. Már a gumiba csomagolt farkam simogatom be egy kis síkosítóval, amikor akaratlanul is elárasztják a fejem a gondolatok. Szinte látom magam előtt, amikor Harrynek pucsított ugyanilyen készségesen, és a fiú, akiért annyira oda voltam, akivel törődtem, és akiért harcoltam, megkefélte ezt a srácot itt előttem, majd eljátszotta, hogy mennyire sajnálja, amit a „bátyja” művelt velem. Rám tör a hányinger, de a fejem rázva, és két ujjamat az orrnyergemre szorítva, minden erőmmel azon vagyok, hogy kiverjem a fejemből ezeket a képeket. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem leszek ma túl gyengéd vele. Még jó, hogy Liam szereti, amikor egy kicsit elveszítem a fejem.

*

Liam halk horkolása tökéletes háttérzajként szűrődik ki a félig nyitott hálószobából. Nagyon jó alvó, ha nem magától, vagy a füle mellé tett ébresztő visításától kel, akkor képtelenség őt felverni. Nyugodtan pakolászhatok mellette, égethetem a villanyt, vagy jelen esetben ülhetek a hálóból nyíló teraszon, hogy a sokadik szál cigimet szívva nekiálljak egy új történet megírásának. Kezdek újra hozzászokni, milyen ha Liam mindig a közelemben van most, hogy egy ideje már nála húzom meg magam, és minden napot együtt töltünk. Nem zavar az írásban soha, mert általában estére időzítem, amikor már alszik, vagy a melóban írok, ha éppen nincs vevő. Most viszont a laptopom már készen áll, de az ujjaim nem mozdulnak. Egy olyan emléken töröm a fejem, amit még nem írtam le, pedig megérdemelné. Talán az, amikor elmentünk arra a nevetségesen romantikus hétvégére, amit ajándékba kaptunk. Vagy amikor egész éjszaka tanult az egyik ZH-ra, és hajnali négykor keltem arra, hogy a jegyzeteket rendezgeti az ágyon, a toll pedig a szájában volt, míg a megfelelő oldalt kereste, én pedig nem tudtam ellenállni a látványnak. A kézzel teleírt oldalak a földön landoltak, és egy csodálatosat szeretkeztünk a kislámpa fényénél a tanulástól fáradt szerelmemmel. Nem egy különleges alkalom, de nekem emlékezetes. Ahogy az is, amikor nevetségesen gimnazistákként viselkedtünk, és éjszaka felmentünk egy kilátóba, hogy a csillagokat nézzük, aztán a közelben leparkolt autó hátsó üléséig jutottunk csak. Tulajdonképpen egyik szeretkezésünk sem olyan, amiből különleges mesét lehetne csinálni, és mégis. Mind tökéletes volt számomra. Még mindig sokszor eszembe jut, milyen lett volna, ha néha ő tesz magáévá. Eszembe jutnak a szavai… Nem akarta ezt is elvenni tőlem.

Hirtelen veszem a cigit a számba, hogy mindkét kezem szabad legyen, és bepötyögöm a címet.

Mi lett volna, ha…

A történet alapján senki sem fogja érteni a címét, de én tudom, miért döntöttem emellett. És ha Harry kezébe kerülne ez is, ő is tudni fogja, miért ezt adtam neki. Itt az idő, hogy kipróbáljam, mennyire tudok jól megírni valamit úgy is, hogy nem csak az emlékeimben kutatok, hanem valóban nekem kell megfestenem a részleteket. Egy kicsit messzebb tolom a whiskeys poharat, és közelebb húzom a hamutartót, aztán már nincs ami megállítson.

Hónapok óta jár a gondolataimban, és nem szégyellem az összes adandó alkalommal a tudtára adni, hogy mennyire vágyom rá. Arra, hogy az a férfi tegyen magáévá, akit a világon mindenkinél jobban szeretek. Így is a kezébe adva egy bizonyítékot a feltétlen bizalmamról. Ő az első ember ezen a világon, akivel egyáltalán csak megfordult ez a dolog a fejemben. Volt már példa arra, hogy kipróbáltam, milyen a másik oldalon lenni, még a gimiben. De akkor részeg voltam, és talán még egy kis füvet is elszívtunk az aznap esti egyéjszakás szerelmemmel. Nem volt vele különösebben probléma. Már jó ideje nem tudom megértetni ezzel a fiúval, hogy nem azért szeretném, hogy maga alá gyűrjön, mert a kedvére akarok tenni. Nem csak ezért. Attól még, mert az ideáljaim az olyan fiúk, akik alám rendelik magukat, még nem azt jelenti, hogy ha találkozom valakivel, aki a másik szerepben is jól érzi magát, én ne tudnék behódolni. Annyira hadakozik ellene, mintha ez valami tényleg, igazán borzasztó nagy dolog lenne. Így ma eldöntöttem, hogy nem engedek belőle, ha kell lekötözöm, és nem hagyom mozdulni, de meg fog történni. Ezt persze csak viccesen elgondoltam, valójában soha nem erőltetnék rá valamit, amit nem akar megtenni, de erre már nagyon vágyom. Annyira csodálatos lenne, ha végre hagyná, hogy neki adjam magam.

-       Szia, édes! – kiált be a nappaliba, miután hallom csukódni a bejárati ajtót. Elé sétálok, és végignézem, ahogy felakasztja a kabátját, és lerúgja a cipőit. – Hiányoztál.

-       Te is, bébi – hajolok szerelmesen az ajkaira, és mint minden áldott nap összes percében, most is hálát adok azért, mert ez a csodálatos teremtés csak az enyém. – Milyen napod volt?

-       Egészen jó – hajol a nyakamba a csók után, és még ölel néhány másodpercig. Ez a mindennapos szeánszunk azután, hogy valamelyikünk hazaér, és végre találkozunk munka és suli után. – Van kedved este elmenni valahová?

-       Csak ha előbb beülsz velem egy kád vízbe, és lazulunk egy kicsit itthon – lépek el tőle, és az étkezőasztalhoz ülök, ahová már kimertem két tál gyümölcssalátát magunknak. Csak azóta lelem örömöm az ilyen kajákban is, mióta Marcel…

Lehunyom a szemem, és mélyen szívom be a levegőt, miután leírom a hibás nevet. Nyilvánvalóan nem használhatom ezt, és még soha nem is estem ilyen hibába, mint most, de annyira elmerültem a gondolataimban, hogy elvesztettem a kontrollt felettük. Annyira mélyen éreztem a vágyat magamban újfent, hogy ott legyek, amikor ez még megtörténhetett volna… Teljesen elterelte a figyelmem arról, hogy ez csak egy mese. Egy kibaszott képzelgés valamiről, ami soha nem történt meg. Keserűen szívok bele a cigimbe, és fújom a füstöt egyenesen az elcseszett csillagaink felé, aztán folytatom, javítva a hibám.

Csak azóta lelem örömöm az ilyen kajákban is, mióta Marcus velem van. Előtte rá sem néztem ezekre. Ezt teszi velem ez a zöld szemű angyal. – Most pedig egyél velem.

-       Rendben, mindkettőben benne vagyok – mosolyodik el, és azonnal csatlakozik hozzám az asztalnál. Miközben elfogyasztjuk a késői uzsonnánk, elmeséli az egész napját, majd engem is alaposan kikérdez, így amikor megengedem a vizet, már nem is nagyon marad olyan, amit megbeszélhetnénk. Valóban csak a szerelmes összebújás vár a fürdőkádban. Öntök bele azokból az illatos olajokból is, amit ez alatt a néhány hónap alatt felhalmozott az egyik fiókban, és egy nagy adag habfürdő is kerül a már erősen illatozó vízbe.

-       Mássz be, mindjárt jövök utánad – adok egy puszit a halántékára, amikor ő már csak egy tiszta alsót a kezében tartva, de anyaszült meztelenül jelenik meg az ajtóban. Más esetben nem tudtam volna csak így elsétálni mellette, de most muszáj volt. A hosszú távú célom érdekében.

Gyorsan ledobálom a ruháim, és amikor visszatérek a fürdőbe, már elterülve élvezkedik a gőzölgő vízben. A rózsaszínes habbal játszik, és talán észre sem veszi, hogy őt nézem az ajtóból. Szó nélkül lépek be óvatosan a lábai közé, és amikor már éppen mozdulna, hogy hagyjon leülni, majd utána az ölembe másszon, lefogom, és ezúttal én ülök be a lábai közé, és dőlök a mellkasának.

-       Már értem, hogy miért szereted ezt annyira.

-       Mert rohadtul kényelmes, és most duzzogok is – morogja a hajamba, de megérzem, ahogy mélyen beszívja az illatom, majd ad egy puszit a tincsek közé. Nagyon furcsa érezni azt, hogy a szerelmedben ekkora kettősség van, és mégis a sajátja mindkettő. Rajong érte, ha kényeztetem, és csak az élvezetre kell figyelnie, minden egyéb dolog a háttérbe szorul. Rám bízza magát, és hagyja, hogy irányítsam. Most pedig úgy ölel magához, simogatja a mellkasom, és hint apró puszikat a hajamba, mintha én lennék a legdrágább kincse, akit babusgatni kell, és vigyázni rá. Magabiztos ebben a szerepben is, és én már komolyan nem tudom, hogyan magyarázzam el neki, hogy vágyom rá. Akarom, hogy megmutassa, milyen a magabiztos Marcus, aki a kezében tartja a gyeplőt. Felé fordítom a tekintetem, és a következő csók már az ajkaimat éri. Ahogy áttérek a nyakára, és a hajába fúrom az arcom úgy, hogy közben mégse forduljak felé, érzem amint mozdul egy óvatosat. Muszáj elérnem valahogy az áttörést ma. Előre fordulok, és úgy kínálom fel neki a nyakam, hogy esélye se legyen ellenállni, és amikor finom csókokat, aztán apró harapásokat szór szét a bőrömön, már érzem, mennyire mereven feszül a derekamnak az erekciója. Fogalmam sincs, hogy észrevette-e, ahogy némán rendeltem alá magam, de próbálok ma nem túlságosan feltűnő lenni. Csak rávenni, hogy engedjen a vágyainak. Hagyja, hogy elsöpörjék. Amikor én is megmozdulok a víz alatt, a nyakamba morog, és előre nyúl, hogy marokra fogjon a vastag hab alatt. Pontosan tudja, hogyan érintsen meg, mit tegyen velem, miként váltogassa a finom simításokat, és erőteljes rántásokat, hogy pillanatok alatt elvegye az eszem. Most mégis, ahelyett, hogy megfordulnék és az ölembe húznám, csak megmozgatom a fenekem, és amilyen élesen szívja be a levegőt, tudom, hogy vasmarokkal fogja vissza magát.

-       Tudom, mire megy ki a játék… – leheli a nyakamba, és az ujjai szorosabban fognak a víz alatt. – Lewis, kérlek, ne kísérts.

-       Nem érdekel több kifogás, Marcus – rázom meg a fejem, és megfordulok, hogy egy kicsit a kezembe véve a dolgokat, egy sokkal izgatóbb helyzetben üljek az ölébe. – Ha kell, megfenyegetlek.

-       Mivel tudnál? – mosolyodik el, és az ajkaim után próbál kapni a sajátjával, de megemelt szemöldökkel, hátrébb húzom a fejem. – Na ne! Komolyan képes lennél megvonni magad tőlem ezért?

-       Lásd már meg végre, hogy mi mindenre képes lennék érted – hajolok most már teljesen a nyakába, és a fogaim közé veszem a puha, és mostanra nedves bőrét. Az egész mellkasát, és csodálatosan felkínálkozó kulcscsontját is végigcsókolom, miközben megfürdetem mindkettőnket, ha már a vízben vagyunk. Amikor talpra állok a lábai közt, hogy lemossam magamról a habot a zuhannyal, nem törődve azzal, milyen vizes lesz az arca, a csípőmre szorítja a fejét. A szemérmetlenül előre meredő erekcióm alá nyúl, és lágyan csókolja végig a tövétől a csúcsáig, de még mielőtt bármi mást tehetne, kilépek a kádból, és magamra csavarva a törölközőt, a hálóba megyek. Egy teljes perc sem telik el, már a szoba ajtajában áll, de őt semmi sem takarja. A szemei sötétebben méregetnek, mint valaha. Beleremeg a gyomrom, amikor megindul felém, és lerántja rólam a frottírt. Azt hiszem, ma végre elérem, amiért olyan régóta harcolok, és most kezdek berezelni. Már nem fújhatok visszavonulót. Egyet tehetek, mindenben Marcusra bízom magam, mert tudom, hogy soha nem okozna nekem csalódást.

Szó nélkül fektet el az ágyon, és a vizes hajából megtámadó néhány hideg csepp nyomán az eddiginél is hevesebben kell vennem a levegőt. Minden érintése annyira lágy, biztosít a szerelméről, és felperzseli az egész testem. Ahogy a nyelve nedvesen rajzol számomra kivehetetlen mintákat a combom tövétől az alhasamig. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez a csoda az enyém, és senki másé. Én voltam, aki megtalálta őt, segített neki kibontani a szirmait, és most a leggyönyörűbb valójában ragyog rám. Úgy néz fel a szemembe a lábaim közt hasalva, mint a legsötétebb démon, akinek ha a kezei közé kerülsz, egyszerűen megpróbálni is felesleges a menekülést. Néha lopva felpillant rám, de teljesen elmerült már abban, amit csinál. Megfeszülve szorítom a párnába a fejem, amikor a kalandozó nyelve a lehető leglassabban halad végig azon a ponton, amit épp, hogy ellazítania kellene. Csak a hangokból tudok következtetni, mert a szemem képtelen vagyok kinyitni, és amikor a nedvesen kutakodó ujját érzem ugyanott, még feszültebb leszek.

-       Inkább ezt használd – nyúlok a párna alá, hogy odatoljam neki a síkosítós flakont. Nem szólal meg, egyetlen árva hang sem hagyja el az ajkait, mintha úgy uralkodna felettem, hogy tudnom kell, maximum a testemet fogja használni, ez a csodálatos földöntúli lény, de a társaságára már nem méltat. Nyom egy nagy adagot a kezére, és úgy simogat, mintha törékeny lennék. Abban a pillanatban meríti el bennem az egyik ujját, amikor a combomba harap, és bár érzem, hogy még lazítanom kell, távolról sem olyan rossz a helyzet, mint amennyire tartottam tőle eleinte. A mozdulatai tökéletesen megkomponáltak, érzem a magabiztosságát, így elengedem minden láncom, és teljesen átadom magam neki. Ezzel megszűnik az a minimális fájdalom is, amit eddig éreztem, és nem marad semmi, csak az érzés, hogy szeretem ezt a fiút, és akarom, hogy elvegyen tőlem mindent.

Valószínűleg egy egészen más síkon mozoghattam egészen eddig. Már csak arra térek magamhoz, hogy a nyelve és a fogai ezúttal nem a combom és a merevedésem kényeztetik. Elindulnak felfelé, és míg az ujjai, bár most kívülről, de még mindig odalent simogatnak, a nedves csókjai már a mellkasomon járnak.

-       Marcus… – nyöszörgöm, és tudom, hogy éppen olyan vagyok, amilyen ő szokott lenni, amikor szándékosan túl hosszúra nyújtom az előjátékot. Képes lennék bármit megígérve könyörögni neki azért, hogy végre érezhessem őt magamban. Még érzem a kezein, hogy bajlódik a saját előkészítésével, de közben egy pillanatra sem szakad el a nyakamtól, amire biztosan érzem, hogy kaptam egy meglehetősen látványos foltot az előbb, amikor a harapás mellé egy kicsit tovább is gyötörte azt a pontot. Saját magam is meglepem azzal, ahogy önként tárom szélesre a lábaimat, aztán egy jobb ötlettől vezérelve az egyik térdem még fel is húzom a mellkasomig. Szemérmetlenül tárulkozom ki előtte, de nem érzem, hogy takargatnom kellene magam. Mi már egy egészen másik szinten létezünk együtt. Feltérdel, és alaposan végignéz rajtam, az ajkait nyalva. Egyszerűen művészi ez a fiú. Mintha egy szobrász faragta volna csakis nekem, és most úgy legelteti rajtam a szemeit, hogy nem lenne vétek azt gondolnom, a következő pillanatban vadállattá változik, és elevenen fal fel. Végül a farka tövére szorítja a kezét, és lehajol hozzám egy nagyon lassú, és nagyon szerelmes csókra, miközben olyan lassan engedi magát előre, hogy szinte felsírnék azért, mert többre vágyom.

-       Szeretlek – súgja a számba, épp miután végignyalja az ajkaim, és egy hangos morgással emeli a plafon felé az arcát, éppen akkor, amikor én is felnyögök. – Istenem…

Én is valószínűleg ezt tudnám ismételgetni újra és újra, de helyette csak a nevét mormolom, különböző tónusú nyögésekkel megszínezve. Akartam ezt, mindennél jobban vágytam már rá az utóbbi időben, de soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom érezni. A fájdalom az első néhány másodpercben épp csak addig volt jelen, hogy elbúcsúzzon, és most olyan mélységekben élvezek valami újat Marcus által, mint még soha életemben. Biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az utolsó alkalmunk ebben a formában. Az képtelenség. Érezni akarom még, ahogy elveszti az eszét az én gyönyörű angyalom, és ütemesen csapja előre a csípőjét, míg a haját túrja hátra, csak hogy marokra fogja azt. Zihál, nyög, és a nevemet súgja felváltva, és éppen akkor fonja az ujjait a farkamra, amikor a sarkaira ülve mozdul előre, és mindkét lábam a matracra teszi. Lehetetlenül mélyen érzem őt magamban, pedig jól tudom, hogy van még olyan póz, több is, ahol ezt fokozhatnánk. Az egyik kezével azt sem tudja, hogy simogasson, cirógasson, míg a másikkal tökéletes mozdulatokkal sodor a végső megsemmisülés felé.

Őszintén arra számítottam, hogy ő lesz az, aki hamarabb eléri az estéről estére hajszolt célunkat, de komolyabban meglepődni sincs lelkierőm, olyan hevesen sodor el az orgazmusom. A mozdulatait szándékosan felgyorsítja közben, amitől egyszerűen muszáj felkiáltanom, mert annyira intenzív az élmény. Miután az utolsó cseppeket is kifacsarja belőlem, vesz egy keveset az ujjára, és az ajkaira keni. Nem nyalja le. Egyenesen lehajol hozzám, és úgy csókol meg, hogy közben mindketten érezzük az ízét annak, hogy mennyire csodálatos volt az egész, és tudom, hogy ő következik. Tökéletesen érzem az izmai vibrálásából, a lökései rendszertelenségéből, és a hangokból, amik valahol a nyakam és a párna között vesznek el. A derekára kulcsolom a lábaim, és egy utolsó nagyon mély nyögéssel kezdenek az egyre hevesebb mozdulatok végül lelassulni, és megnyugodni.

Nem tudok megszólalni, nem is tudom, mit mondhatnék, csak fekszem, egy sóhajjal tűrve, hogy Marcus lassan mellém helyezkedjen, és semmi más nem jár a fejemben, csak hogy minden bizonnyal ez volt az egyik legcsodálatosabb szeretkezésünk, amire életem végéig emlékezni fogok.

-       Te vagy az életem, Marcus… – lehelem az éjszaka csendjébe, amire csak egy apró sóhajjal felel, és nagy nehezen felém fordul, hogy a karjaimba fészkelje magát. Ennyi volt, nincs már itt az a csodálatos földöntúli lény, aki a bújós kiscicám lelkében él. De nem hagyom többé teljesen eltűnni. Engedem, hogy szunnyadjon egy kicsit, de újra és újra…

-       Ez meg mi a franc? – nevet fel mögöttem Liam, amire összerezzenek, de nem azért, mert rajtakapott valamin, amit szégyellek, vagy valami ilyen szarság. Csak teljesen elmerültem az írásban, és nem hallottam, amikor mögém lépett. Ahogy az sem tűnt fel, hogy a whiskeym elfogyott, a hamutartó pedig megtelt. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő lehet, de már biztosan hajnalodik.

-       Menj vissza aludni, én is megyek mindjárt, csak ezt még befejezem – felelem teljesen érzelemmentesen, de megint csak felhorkan, és hátranézve látom, hogy az ajtókeretnek támaszkodva, karba tett kézzel néz rám. – Meló.

-       Hát persze, hogy csak meló – forgatja meg a szemeit, és rég látott ismerősként üdvözlöm a féltékeny Liamet. Ez nem igazán az ő műfaja, és mégsem láttam még férfit, aki nála nagyobb hisztiket képes levágni, amikor valami nem úgy történik, ahogy azt ő elképzelte. – Azt hiszem kijelenthetem, hogy nem tetszik a munkád.

Úgy gépelem be az utolsó záró sorokat, hogy közben nem is méltatom válaszra a mögöttem ácsorgó srácot. Végül lecsukom a laptop tetejét, és nyugodtan, némán készülök elszívni a még megmaradt fél szál cigimet, de persze csak nem megy. – Nem igazán kérdeztem a véleményed a munkámmal kapcsolatban.

-       Szereted még, igaz? – szegezi nekem a kérdést, amikor a terasz korlátjához sétál, és annak támaszkodva így már szemben áll velem. – Kurvára nem számít, mit művelt, még mindig rá áll fel a cerkád, miközben idekint fantáziálsz róla.

-       Messzire mész – felelem nyugodt hangon. Néhány hete már, hogy összefutottunk abban a bárban, és azóta – jobb ötlet híján, és mert így kényelmesnek is bizonyult – hozzá költöztem. Valószínűleg ő sokkal többet lát a kettőnk kapcsolatába, mint ami a valóságban. – Ez csak egy meló, amiért fizetnek. Te pedig az exem vagy, akivel jelenleg jól érzem magam, szóval ne lőjünk túl a célon.

-       Szóval azért vagy itt, és töltünk együtt minden napot, azért alszol az ágyamban, és használsz úgy, ahogy neked épp jólesik, mert jól érezzük magunkat? – vágja hozzám felháborodottan, és valahol most tudom, hogy igaza van, még ha nem is kértem meg a kezét. Kihasználom őt az összes lehetséges módon, és ez nem oké. Valószínűleg el kellene költöznöm, és bár most kurva álmos vagyok ahhoz, hogy nekiálljak, de holnap elkezdek komolyan keresni egy saját lakást. – Ó, én kérek elnézést, ha sokat képzeltem bele.

-       Soha nem ígértem ennél többet – ingatom meg a fejem, és erre dühösen fújtat egyet, és tisztában vagyok vele, hogy fogalma sincs, mit feleljen, hisz nem cáfolhatja meg.

-       Az én bűnöm, ha azt gondoltam, hogy…

-       Nyugodj meg, Li – sóhajtok fel, ezzel félbeszakítva a mondatát, és elnyomom az utolsó cigim is, aztán elé sétálok, és enyhén félrefordítva a fejem, fújom ki a füstöt, mielőtt megcsókolom. Egy szemétláda vagyok, minden bizonnyal, de tudom, hogy ezzel el tudom lazítani. Először megpróbál elmozdulni, de végül mégsem harcol, inkább az ölelésembe simul. Soha nem lesz olyan érzés senkit a karjaimba zárni, mint amilyen Marcelt volt, és ennek a felismerése napról-napra, egyre jobban fáj. Fáj, hogy az elcseszett szívem még mindig utána dobog a legjobban, fáj, hogy képtelen vagyok elfelejteni, fáj, hogy ennyire durván bántott, és az is nagyon fáj, amikor arra gondolok, hogy már más mellett hajtja álomra a fejét, és mást ölel éjszakákon át. Fájnak a könnyei, amiket olyan sokszor láttam a szemében az eset óta, és fájnak a sajátjaim is, amiket néha képtelen vagyok elállítani. Nem állok készen arra, hogy valaki mással éljek együtt. Nem tudok olyan gyorsan túllépni az egészen, mint ő, és ez is fáj. Azt kívánom, hogy neki is fájjon. Éppen annyira, mint nekem. Pedig ettől már magamat érzem szar embernek. Csak el kellene engednem őt végre. Valahogy… Bárhogy.

-       Nem tudom, hogy mit tegyek – ingatja meg keserűen a fejét Liam, és a nyakamba temeti az arcát, ahogy átöleli a derekam. – Szeretlek, Louis, de így… Soha nem leszel már az enyém újra?

-       Li…

-       Annyira hülye voltam akkor – motyogja szorosan hozzám bújva. – Kérlek, Lou. Kérlek, csak próbáld meg. Tudom, hogy képesek vagyunk azok lenni, akik voltunk. Csak próbáld meg végre elfelejteni azt a hazug seggfejet.

Muszáj szorosan összeszorítanom a szemeim, és a nyelvemre harapnom, hogy ne vágjak vissza erre. Hogy ne próbáljam megvédeni Harryt Liammel szemben. Én érzem magam egy szemétládának azért, amiért felemelem az arcát, hogy a szemébe nézzek és megcsókoljam. A kezét fogva behúzom magam után a szobába, és betakarom magunkat, hogy összegabalyodva aludhassunk el. Nem maradhatok itt, és tehetem ezt Liammel, mert egyetlen fokkal sem leszek jobb Harrynél többé. Muszáj elmennem, és békén hagynom ezt a fiút.