2018. december 21., péntek

Az ikertestvér (14.fejezet)

Üdvözlet minden kitartó játszópajtinak! 

Először kívánjak boldog karácsonyt, vagy előbb az ajándék? Lényeg a lényeg, jön a fejezet, amire már elég rég óta vár mindenki, azt hiszem. Kell a 18+ figyelmeztetés? Vagy aki olvas engem (/minket), annak ez már természetes? Mindenesetre szólok előre, hogy ennek a cirka ötven oldalnak a nagyrésze nagyon nem worksafe... ;)

Akkor egy kis összegzés, mert idén már nem valószínű, hogy láttok. Annyi tervem lett volna erre az évre, de a munkám megakadályozta, hogy kiírjam azt a sok betűt a fejemből. De örülök, hogy ezt a sztorit végig tudtuk vinni Sophie-val. Egy élmény volt az év! (Most úgy csinálok, mintha vége lenne a történetnek, pedig még nincs...) Szóval ha mást nem is, ezt a csúnyán vaskos kötegnyi karaktert legalább sikerült papírra vetni. (Csak mondom, hogy a 600e leütést most léptük át, és 425 oldalnál áll épp a word doksi... uhh... o_O)

Köszönöm, hogy itt vagytok velem, hogy támogattok, és hogy nem hagyjátok, hogy elmenjen a kedvem az írástól, még akkor sem, ha néha nehéz időt szakítanom rá.

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok, és egy még ennél is szebb új évet 2019-re! 

Millió puszi! 

~C.




14. fejezet

Harry’s POV

Még a meccs vége előtt elköszöntem Nialltől azzal, hogy örültem a találkozásnak, de elfáradtam, és elmegyek fürdeni. Reméltem, hogy veszi az adást, és amint letelik a hosszabbítás, felpattan, hogy hazaszaladjon az asszonykájához. Vagy ha ő nem is veszi, Louis majd tesz róla, hogy értse a célzást.
Nem is kell csalódnom, mert amint kisétálok a derekamra tekert törölközővel a fürdőből, és Louis meglát, nagyokat nyeldesve próbálja minél előbb kitessékelni a barátját a lakásból, szeme sarkából megállás nélkül a hálószoba résnyire nyitva hagyott ajtaját figyelve. Amint sikerrel jár, és végre kattan a zár, villámsebességgel cibálja le magáról a ruhákat, a néhány méteres út közben szétdobálva őket a padlón, és rohan a még mindig párafelhős fürdőbe. Mosolyognom kell, ahogy látom félig letolt gatyában bukdácsolni, aztán pedig hallom szitkozódni a hirtelen túl hideg, vagy túl meleg víz miatt.
Talán tíz perc sem telik el, mire megérzem, hogy bekúszik mögém az ágyba, a karja végigsiklik a derekamon, és a hasamat cirógatva, nedves hajával a vállamba bújik. Azonnal becsukom a tőle kölcsönzött könyvet, amit addig olvastam, és halk morgással adom tudtára, mennyire jól esik, amit csinál. Apró csókokat kezd hinteni a gerincem vonalára, én pedig visszafojtott lélegzettel, összeszorított szemekkel próbálok nem olyan nyögéseket hallatni, mintha épp elélveznék. Felkönyököl mögöttem, a hasamon játszadozó ujjai pedig elkezdenek felfelé kúszni, hogy a mellkasomra tenyerelve megpróbáljon gyengéd erőszakkal az oldalamról maga felé fordítani. Vajon mennyire venné rossz néven a tiltakozást? Hátra nyúlok a karja alatt, és a derekára simítom a tenyerem, úgy húzom közelebb a hátamhoz. Kijjebb tolom a fenekem, hogy tökéletesen beleilljen az ágyéka ívébe, és nyöszörgő kéjes sóhajok közepette finoman dörgölőzni kezdek hozzá.
-       Marcel, ne csináld ezt… – mordul fel, ahogy elnyom egy mélyről jövő nyögést. A keze az oldalamra csúszik, és ösztönből markol rám, hogy leállítson. De én ettől csak még hangosabban nyögök fel. A kézfejére fektetem a tenyerem, és még intenzívebb mozgással dörgölöm a fenekem a mostanra már kőkemény farkához.
-       Ne utasíts vissza, kérlek – nyöszörgöm a párnába, mire egy pillanatra lemerevedik. Megfagy a levegő, a zihálása leáll, az eddig szorító ujjai erőtlenül fekszenek a csípőmön a tenyerem alatt, és kell néhány másodperc neki, mire újra kezd lélegezni. A kezét a combomra csúsztatja, míg szorosan a hátamhoz simul, és a tarkómra csókol.
-       Sosem tenném… – suttogja a hajamba, és közben ujjai lágyan fel-le siklanak a combomról a fenekemre és vissza.
Sosem. Vajon tisztában van azzal, miféle ígéretet jelent ez nekem?
-       És ha kiderülne egy-két dolog a múltamból, amire nem vagyok büszke? – mondom ki halkan, amit valójában csak saját magamtól szerettem volna megkérdezni.
Felemeli a fejét, és az állát a vállamra támasztja, onnan néz egy darabig mozdulatlanul, mielőtt megszólal.
-       Ki vele, hány embert öltél meg? – kérdi széles mosollyal az ajkain.
-       Egyet sem – nevetek fel halkan, és elpirulok, mire kapok egy cuppanós puszit az állkapcsom vonalára, és egy szeretetteljes szorítást a csípőmön, amitől újra borzongás fut végig a gerincem mentén. Eddig nem voltam tisztában ezzel a fétisemmel, mennyire el tudja venni az eszem egy-egy erőteljesebb érintés. Ha durvaságról volt szó, minden esetben én voltam a fogalom túlfelén.
-       Ezesetben tényleg sosem utasítanálak vissza – bólint viccesen határozottan, és az arcát visszafúrja a tincseim közé.
Reszkető sóhajjal csóválom meg a fejem, és halkan felkuncogok.
-       Bárcsak mindig emlékeznél erre… – motyogom a párna sarkába. És megint későn jövök rá, hogy újfent sikerült a saját magamnak szánt gondolataimat hangosan kimondani.
Újra kinyújtja a nyakát, hogy a szemembe nézhessen. A hónom alatt átbújtatja a karját, amivel aztán megcirógatja az arcomat. Nem tudom, hogy a ténynek, hogy ennyire szeretem háttal az ölelésébe fészkelni magam, mennyire van köze ahhoz, hogy így nem láthatja az arcom, és elbújhatok egy kicsit előle, de Lou mindig jelez, ha látni szeretné a szemeimet, miközben hozzám beszél. És én ezt is annyira szeretem! Elfordítom a fejemet, hogy ránézzek, és ő csak azután kezd beszélni.
-       Marcel, mind követünk el hibákat. Senki sem tökéletes. Hidd el, én is tettem olyasmit, amit legszívesebben kitörölnék a múltamból. Ilyen az emberi természet. De most csak az számít, hogy itt vagy, velem akarsz lenni, én pedig veled. És ezen nem változtathat egyikünk múltbeli hülyesége sem.
Felé hajolok, és egy halvány bólintás kíséretében egy apró puszit lehelek a szája sarkára, majd visszateszem a fejemet a párnára, és újra szorosan az ölelésébe fészkelem magam. Varázslatos érzés, ahogy a hátamra olvad minden porcikája. Orra hegyével eltűri a hajamat, és alaposan végigcsókolja a nyakam minden szegletét, miközben a keze egyre kevesebbet időzik a lábamon, és egyre többet a csípőmön meg a fenekemen.
Mindvégig pontosan tudtam, mire készül, amikor elindult a nyelvével lefelé a csigolyáimon, gondos figyelmet fordítva egyesével mindegyikre, és mégis, amikor belém nyal, olyan váratlanul ér, hogy lüktetve rándul össze minden izmom. Marokra fogom a lepedőt magam alatt, és bár sikoltani szeretnék, a torkom nem engedelmeskedik, csak hang nélkül tátogom a nevét újra és újra, levegő után kapkodva. Jó néhányszor végigcirógat a selymes nyelvével, hogy lazuljon a szorítás, mielőtt mutatóujjával áthatolna az egyre kevésbé tiltakozó izomgyűrűn.
-       Ígérd meg, hogy szólsz, még mielőtt megint olyasmi történne, amit nem szeretsz – követeli gyengéden, minden szó közt egy-egy meglepetés puszit hintve a fenekem különböző pontjára.
Tudom, mire utal most. De az az igazság, hogy mostanra már nem hiszem, hogy tudna olyat tenni, amit ne szeretnék. Most már azt is tudom, hogy egyszer majd szeretném, ha mélyen a torkomba élvezne, pontosan abban a pillanatban, amikor ő is megadja nekem ugyanezt. Ilyet még sosem csináltam. Mindig túlontúl észnél voltam, amikor kipróbáltam, vajon mit szeretnek ebben az emberek, és folyton arra jutottam, hogy nem jutottam semmire. Sosem értettem. De talán ha úgy csinálom, hogy elragad a szenvedély, vele rálelek a válaszra. Ha az orgazmus küszöbén feszül meg a számban, és akkor spriccel forrón a torkomra, amikor engem is elnyel az éjsötét mélység, úgy érzem, mindennél elsöprőbb lesz az élmény.
-       Marcel…? – ragad ki a gondolataimból a kérdő hangja, és óvatosan kihúzza belőlem az ujját, amitől hirtelen újra rám tör az érzés, hogy magamban akarom őt. Most. Mert mi van, ha holnap vége a világnak?
Gyorsan végiggondolom, mire nem reagáltam, ami miatt meghátrálhat.
-       I-igen… Ígérem… – nyöszörgöm. – Kérlek, ne hagyd abba.
-       Nem szándékozom – mosolyodik el. – De szükségem van síkosítóra. Te nem az a kategória vagy, akinél egy kis nyál is megteszi – térdel fel, hogy átnyúljon felettem az éjjeli szekrényhez. – Az őrületbe akarlak kergetni – kuncog, és ahogy kezében a tubussal betolja a fiókot, az ajkaimon hagy egy egészen gyors, de annál erotikusabb csókot.
Ezt talán bóknak szánta, de az én fejemben mindig ott a fordított tükör, és elönt a bűntudat. Nem vagyok képes megadni neki, amit más könnyedén? Velem meg kell szenvednie érte?
Még mielőtt elhelyezkedne mögöttem újra, a hátamra gördülök, és védekezőn feljebb húzom a térdeimet. Kérdőn felvont szemöldökkel könyököl fel mellettem.
-       Visszavonulás…? – mosolyog gyengéden, és egy cseppnyi csalódottságot sem látok a tekintetében, vagy hallok a hangjában. Csak halvány puszikat hint a vállamra, és közben a karomat cirógatja.
-       Nem! – vágom rá tágra nyílt szemekkel, miközben az ajkai a vállam felől a mellkasom irányába indulnak. – Akarom!
-       Marcel, várhatunk… bármennyit… – mormogja alig érthetően, szájával továbbra is a bőrömre tapadva, miközben a tubust a párna alá rejti, és a lábaimat visszanyomva a matracra, apró puszikkal borítva a mellkasomat, csábítón a testemre kúszik.
-       Nem erről van szó – bújok arccal a vállába, ahogy a dereka köré fonom a karjaimat, és magamhoz szorítom. – Nem akarok várni. És nem akarom, hogy neked teher legyen ez az egész.
-       Miről beszélsz? – kérdi a fejét felkapva, és a hangja egy oktávval magasabban szól most.
-       Mással, gondolom sosem okozott problémát, ha szeretkezni volt kedved…
-       Hé, állj le. Meg ne próbáld még egyszer egy mondatban említeni a veled való szeretkezést és a probléma szót! – dorgál hitetlenkedve.
Nem felelek, csak lesütöm a szemeimet, aztán az arcommal a nyakhajlatába temetkezem. Érzem, hogy nem akarja a dolgot ennyiben hagyni, de amint elkezdem rágcsálni a vékony bőrt a füle alatt, úgy tűnik, elfelejt mindent. Csak az ajkaimra és a finoman karcoló fogaimra tud koncentrálni, és elgyengült ujjakkal, sóhajtozva cirógatja tovább az oldalam.
-       A nyelvedet… szeretném újra… – motyogom a fülébe, és nem kerüli el a figyelmemet, ahogy az egész testén végigfut egy halvány remegés a szavaimra.
-       Fordulj hasra, édesem – morogja, ahogy egy utolsó feszült sóhaj után egy pillanatra ő is a fogai közé csípi a nyakam bőrét. – És húzd magad alá a térdeid – utasít, miközben lecsúszik rólam, két forró tenyerével végigsimítva a mellkasomon.
Engedelmesen fordulok meg, és tolom a fenekem az arcába. Hallom, ahogy az összeszorított fogai közt néhányszor beszívja a levegőt, aztán próbálja hangtalanul kilehelni, de nem igazán sikerül neki. Várok néhány végtelennek tűnő másodpercet, míg feldolgozza a látványt, hogy úgy kínálom fel magamat neki, ahogy eddig egyszer sem, és közben élvezem a visszafojtott hangjait, majd várakozón a párnába nyomom az arcomat.
Először csak rásimítja a két tenyerét a fenekemre, majd lágyan cirógatni kezd. Az ujjai a közelébe sem merészkednek a szoros izomgyűrűknek, én pedig már most alig bírom tartani magam a térdeimen. Amikor aztán egy halvány mozdulattal az egyik hüvelykujja egy röpke pillanatra mégis odatéved, a párnába nyögök.
-       Gyönyörű vagy… – suttogja, és a matrac süllyedéséből érzem, hogy közelebb hajol.
Apró csókokkal kezd, miközben a kezei egyre nagyobb területen kényeztetnek, és egyre távolabb kerülnek attól a ponttól, ahol mostanra már leginkább érezni szeretném őket. Aztán váratlanul egy lassú, óvatos mozdulattal végignyal a bejáratomon, amitől előrelendül a csípőm, és akaratlanul is eltávolodom a nyelvétől. Összeszedem az erőmet, és gyorsan visszatolom neki a fenekem, hogy folytassa. Halk kuncogás kúszik a fülembe, a kezei pedig végigsimítanak a félgömbjeimen, hogy széthúzza őket, majd finoman beléjük markol, hogy stabilan tartson, és ne ficánkoljak újra arrébb, amikor úgy dönt, hogy a kezdeti gyengéd nyalogatást egyre intenzívebb nyelvmozdulatokkal váltja fel.
Szeretném elmondani neki, mennyire jó érzés, amit csinál, de képtelen vagyok rá. Nagyon úgy fest, hogy a torkom jelenleg a nyöszörgésen, és a minimálisan szükséges légzés fenntartásán kívül másra nem használható. Félelmetesen nagy hatalma van felettem ennek a srácnak.
-       Nyúlj a párna alá – kéri halkan. – Ha készen állsz…
Gondolkodás nélkül csúsztatom hátra a tubust neki, de amikor felpattintja a kupakját, akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom a halk kattanásra. Az agyam talán igen, de kétlem, hogy a testem valaha is azt üzenné, készen áll. Az ujja ellen is épp eléggé tiltakozott, és habár Lou nem egy szörnyeteget cipel a lábai közt, azért mégsem egy kis jelentéktelen semmiségről van szó… Bár nagyon kívánom, legbelül szinte rettegve figyelem a matrac mozgását, minden éberségemmel arra koncentrálva, vajon mikor kell számítanom rá, hogy megjelenik mögöttem, és fájdalmat okoz majd.
Amint rájövök, mit is művelek, összeráncolom a szemöldököm, és gondolatban egy kicsit megrázom a fejem, hogy kitisztítsam az agyam. Ennyire nem félhetek valamitől, amit azért teszünk, hogy igazán egymáséi lehessünk. Akarom. Talán először kellemetlen lesz, és? Túl fogom élni. Bármennyire is könyörtelen voltam a partnereimmel néha, mind túlélte. Lou pedig minden, csak nem könyörtelen. Idővel pedig biztosan jobb lesz, csak ezt is meg kell tanulnom élvezni, mint ahogy minden mást is tanulás útján ismer meg az ember. Meg akarom adni neki, amit szeretne, ez nem kérdés.
Lehunyom a szemem, veszek egy mély lélegzetet, és arra gondolok, mennyire imádom a kezeit magamon. A hangját, amikor átitatja a vágy. A csókjait a testem minden pontján. Arra, hogy mennyi minden tudja majd elterelni a figyelmem az egyre jelentéktelenebbnek tűnő kellemetlenségről. Már abban sem vagyok biztos, hogy valóban a fizikai fájdalomtól félek-e. Talán sokkal inkább az tart vissza, hogy fel kell adnom az irányítás minden kezemben maradt morzsáját. Át kell adnom magamat valakinek feltétel nélkül. Valószínűleg sokkal inkább a kiszolgáltatottságtól tartok. De ha valakinek ki kell szolgáltatnom magam, az csak ő lehet. Lehet, hogy rosszul teszem, de mostanra már sokszor úgy érzem, hogy mindenkinél jobban bízom benne.
De hiába várom, az ágy nem süpped a lábaim mellett. Aprókat mozdul csak – azt sejtem, épp magát készíti fel –, de nem jön annyira közel, mint ahogy számítok rá. Végül megérzem a hűvös zselét a cirógató ujja hegyén, a puha csókjait pedig a combom tövénél, és pillanatokon belül elkezdenek lazulni az egész testemet feszítő görcsös izmaim, a tüdőmet pedig elhagyja az isten tudja, mióta visszatartott levegő. Felszabadultan nyögök fel, amikor az ujja hegye könnyedén áttöri a gátat, a nyelvével pedig közben letéved a golyóim alá. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy azonnal meg akar dugni. Talán a saját múltamból indultam ki. Azt gondoltam, várt már eleget, és többet már nem képes. De ő nem Harry. Eltűnik egy észrevétlenül összegyűlt könnycsepp a párnában, amikor villámcsapásként rám tör a felismerés, valójában miért is van bennem ez a félelem. Mindent magamnak köszönhetek. Elrejtőztem egy álca mögé évekre, aminek az lett az eredménye, hogy a tudatalattim úgy hiszi, hogy mindenki más is pontosan ugyanazt az álruhát hordja, hogy megvédje magát. Talán erősnek tűntem, de valójában gyengébb voltam, mint bárki más, aki látni engedi, ha valami fáj. És most itt ez a fiú, akiben úgy érzem, hogy bíznom kell, mégis vannak pillanatok, amikor nehéz… Mert mi van, ha ő is csak játszik? Honnan lehetnék biztos abban, hogy nem? Létezik egyáltalán feltétel nélküli bizalom? Lehet az ember valaha is bármiben megkérdőjelezhetetlenül és kétségbevonhatatlanul biztos?
-       Marcel, merre jársz…? – suttogja a derekamba, amikor feljebb kúszik, és közben forró csókokat hint a bőrömre.
-       Ne haragudj – motyogom bűntudattal telve. – Rajtad gondolkodtam. Meg azon, hogy mennyire… ahh… – fullad bele a gondolat egy hosszú nyögésbe, amikor megérint bennem valamit, amitől elakad a szavam.
Érzem a derekamon pihenő ajkai közül kiáramló perzselő levegőn, hogy halkan felkuncog.
-       Szerintem ne gondolkodj most – mondja, és gyengéden beleharap a hátsómba, miközben megforgatja bennem az ujját.
-       Azt hiszem, igazad van… – nyöszörgöm, és ahogy egy újabb intenzívebb mozdulatára a csípőm is előrelendül, a farkam pedig a paplanhoz ér alattam, le kell nézzek, hogy elhiggyem. Mikor kezdett így lüktetni?
-       Szólj, ha sok – suttogja, és még mielőtt végiggondolhatnám, miről is beszél, újabb adag hűvös zselét érzek magamon, és rögtön utána egy sokkal feszítőbb betolakodót. Vagyis inkább kettőt. Két ujja jár bennem a kellemetlenség meglepően minimális érzete nélkül, és ahogy alám nyúl, hogy marokra fogjon közben, még az is átfut a gondolataimon, hogy azon nyomban képes lennék elélvezni.
-       Azonnal hagyd abba – nyögöm, ő pedig rémülten húzza ki belőlem az ujjait.
Zihálva emelkedek térdre, és ahogy hátrafordulok, hogy lássam az arcát, értetlenséget fedezek fel a szemeiben. Az éjjeliszekrény felé pillantok, amin otthagyott egy ezüstös csomagot, amikor a síkosítót elővette a fiókból, ő pedig bár felsóhajt a megkönnyebbüléstől, lassan ingatni kezdi a fejét.
-       Várj még – kéri karcos hangon.
-       Nem – mosolyodok el fejcsóválva, és csak most jövök rá, mennyire élvezem, hogy még ebben a helyzetben is dönthetek. Odaadom magam neki, de igenis van beleszólásom abba, hogy mikor és hogyan. Hogy meddig és mennyire.
-       Marcel… – nyílnak tágra a szemei, én pedig felnevetek, és felé lendülök. Elkapom a derekánál, és magam alá gyűröm. Csak meglepetten pislog fel rám, amikor szenvedélyesen az ajkaira tapadok.
-       Fogd már azt a gumit, és ne ellenkezz! – utasítom a szájába kuncogva. – Vagy tudod mit…? – kezdem, de szándékosan nem fejezem be a gondolatot. Feltérdelek felette, és a tasak felé nyújtózom, aztán amint megszereztem, lejjebb kúszok a nyakát, majd pedig a mellkasát végigcsókolva. Elhelyezkedem a lábai közt, ő pedig sietve egy párnát gyűr a feje alá, úgy figyel. Feltépem a fogaimmal a fóliát, és miközben kiveszem a gumit a csomagból, a hasán fekvő farkára pillantok. Huncut mosollyal az ajkaimon fogom meg a tövénél, de amikor arra számítana, hogy harci díszbe öltöztetem, inkább kéjesen végignyalok a teljes hosszán. Hátrahanyatlik a feje, és egy pillanatra lecsukódnak a szemei, ahogy egy halk sóhaj tör elő a torkából. Ezt a látványt nem engedhetem el. Újra végignyalok rajta, de most nem hagyom ennyiben, a csúcsához érve ráhajolok, és lassan a torkomig engedem. A lepedőbe markol, és bár próbálja visszatartani a mozdulatot, nyögve fellendíti a csípőjét. Néhány gyengéd szívás után kiengedem a számból, és az arcát csodálva végre rágörgetem az óvszert. Feljebb mászok felette, és négykézláb tartva magam hajolok újra a szájára. Végigsimít a combjaimon, majd a derekam köré fonva a karjait húz közelebb magához úgy, hogy nem tudok mit tenni, elengedem a súlyomat, és ránehezedek. A merevedése beilleszkedik a lábaim közé, és minden apró mozdulatnál a fenekemet súrolja. Nem bírok magammal, perceken belül eleresztem a száját, és kéjes sóhajok közepette az ágyékához dörgölőzve támaszkodom fel a karjaimra felette.
-       Imádnám, édesem… – sóhajtja, miközben próbál felülni alattam. – De nem hiszem, hogy a lovagló póz lenne a tökéletes első alkalom.
-       Nem volt szándékomban… – felelném, de belém fojtja a szót.
-       Ó, szóval csak incselkedsz – ölel át, és egy meglepően sima mozdulattal a hátamra fordít.
-       Nem incselkedek… csak kívánlak – húzom le magamhoz, és mindkettőnk arcáról eltűnik a mosoly, amikor érzéki csókolózás közepette a combjaim közé fészkeli magát, és a merevedése segítség nélkül találja meg az útját. Még mindig nem tesz semmit a csókjait kísérő finom ringásokat leszámítva, de ezek is épp elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy elkezdje teljesen elvenni az eszem. Gondolkodás nélkül, sóhajtozó önfeledt nyögdécselések kíséretében tárom szét egyre jobban a lábaim, és húzom feljebb a térdeimet. A sarkaimat a combjai hátsó felére támasztom, két tenyeremet pedig a fenekére csúsztatom, és olyan szorosan húzom magamhoz, hogy a ringatózás hatására a farkam kettőnk közt kezd veszélyesen fájón lüktetni.
Amikor lenyúl közénk, pánikkal telt tekintettel készülök arra, hogy ellökjem a kezét, de hamar kiderül, hogy nem tervezett marokra fogni. Két ujja újra belém csusszan, én pedig a meglepetésen továbblépve, aztán pedig azon felbuzdulva, milyen könnyedén jár bennem, elhúzom a csuklóját, és egyértelmű célzással vonom a fenekénél megmarkolva őt a combjaim közé.
-       Bízz bennem – suttogja, de elnyeli a hangját a műanyag kupak kattanása.
-       Bízom… – nyöszörgöm, és megborzongok, ahogy a mozdulataiból érzem, hogy alaposan bekeni magát.
Semmit sem bíz a véletlenre, a maradékot újra bennem simogatja el az ujjaival, de miután egy pillanatra kihúzódik belőlem, bármennyire is várakozón sóhajtozom utána, még mindig nem hatol belém. A farka helyett ezúttal három ujja késztet arra, hogy hátravessem a fejem. Nincs időm reklamálni, mert az első pillanatokban a feszítő érzés fagyasztja a torkomra a szót, közvetlenül azután viszont a meggörbített ujjai érintik meg bennem újra azt a pontot, ami sikoltásra sarkallna, ha nem harapnék olyan hévvel az alsó ajkamba. Fel sem tűnik, amikor mindeközben védekezőn lenyomom a lábaimat a matracra. Csak akkor jövök rá, amikor Lou ujjai megint kihúzódnak belőlem, és a térdhajlatomba kapaszkodva gyengéden visszatolja a térdeimet, hogy kényelmesebben hozzám férjen. A következőre nem voltam felkészülve. Bármennyire is hittem, hogy már nem tud új érzést kelteni bennem, ha végre megkapom, mégis az egész testem beleborzong, amikor a makkja egy minimálisan feszítő érzéssel, könnyedén eltűnik bennem. Minden porcikám reszket azért, hogy mélyebben magamba fogadhassam, de ő nem mozdul. A combjaimat cirógatva hajol a számra, fogai közé szívja a megkínzott alsó ajkam, és érzékin szopogatni kezdi. Amikor aztán a számba nyal, megmozdulok alatta, megemelem a fenekem, hogy jelezzem, még akarok belőle, de továbbra sem merül el bennem úgy, ahogy én szeretném.
-       Lou… – nyögöm a nevét kétségbeesve, amitől azt várom, hogy majd elveszi az eszét, és ledobja végre a láncait.
-       Csss… megkapod – susogja az ajkaimra, és az ígéretével egyetemben nagyon-nagyon lassan elkezd egyre beljebb siklani.
-       Ahh… – sóhajtok fel, amint célt ért, nekem pedig nemhogy kellemetlen érzésem nincs, de legbelül úgy remegek érte, hogy csak szaggatott levegővételekre vagyok képes. Csak azt érzem, hogy a testem a lehető legtöbbet akarja belőle. – Nem tudom, honnan van ennyi önuralmad – nyögöm ki elhaló hangon, és megingatom a fejem, amikor tövig bennem, mozdulatlanul nézi az arcom.
-       Őszintén? Én sem. Soha senkivel nem törődtem még így. Ezt te hozod ki belőlem, Marcel… – suttogja az ajkaimhoz érintve a száját, és gyengéden csókolni kezd. Csak amikor megbizonyosodott arról, hogy teljesen elengedtem magam, akkor mozdítja meg a csípőjét. Akkor is csak nagyon óvatosan, és bár látom az arcán, hogy legszívesebben lehunyná a szemeit, és átadná magát az érzésnek, nem teszi. A kezeivel megállás nélkül cirógat, az ajkaival pedig kényeztet, közben pedig szemmel tartja minden reakciómat.
-       Minden oké, Lou… esküszöm… engedd el magad – suttogom közvetlen közelről a fülébe.
Felmordul és lehunyja a szemeit végre. Lassan kezdi csak fokozni a tempót, olyan hangokat előcsalva belőlem, amikről nem is tudtam, hogy képes vagyok rájuk. Nehéz az égben tartanom a lábaimat, bár próbál segíteni, többször hanyatlik egyik vagy másik a matracra, alaposan megnehezítve ezzel Lou dolgát. Riadtan pattannak ki a szemeim, amikor egy ilyen alkalommal kihúzódik belőlem. Végigsimít a testemen, és néhány nedves csókot is hagy útközben a mellkasomon és a hasamon, ahogy lekúszik rólam, de nem tudom mire vélni, amikor összezárja a combjaimat. Kérdőn pillantok fel rá a párnák közül, ő pedig a derekam alá nyúl, hogy az oldalamra fordítson. Amikor mögém fészkeli magát, automatikusan tolom ki a fenekem, és húzom feljebb a térdeim, ám amint a farka visszasiklik belém, úgy érzem annyi a kedvenc alvós pózomnak. Nem hiszem, hogy ezek után képes leszek alvásra gondolni, amikor így simul a hátamra. A hónom alatt körém fonja a karját, és imádom, hogy ebben a pózban megállás nélkül tud simogatni. A nyakamat ugyan alaposan ki kell tekernem, hogy megcsókoljam, vagy csak lássam az arcát, de az élmény mindent megér, ahogy közvetlenül a fülembe nyögdécsel, és a kezével többször véti el a kigondolt útvonalat, hogy aztán véletlenül a szivárgó merevedésembe ütközzön. Egy ilyen alkalommal, már túl közel a hívogató mélységhez, össze is rándulok, amikor a tenyere éle végigsiklik a makkomon. Ezután pedig már szinte biztos vagyok benne, hogy szándékosan ér hozzá minden arrafelé kalandozásnál. Megfeszítem a hátamat, és hátrafordítom a fejem, hogy lássa az arcom, és a következő simításnál rászorítom a tenyerem a kézfejére, amit aztán a farkamra irányítok. Felnyögök az érzésre, ő pedig ráhajol a számra, és egy kéjes morgás kíséretében csókol meg vadabbul, mint eddig bármikor, miközben úgy szorít rá a farkamra, és úgy vágódik belém sorozatosan, hogy csillagokat látok tőle. Nem kell zseninek lenni, hogy kitaláljam, itt az idő, ha vele együtt akarok elélvezni, nem szabad tovább visszafognom magam. Lendítek néhányat a csípőmön, amitől a szorítás ugyan enyhül a farkamon, de sokkal intenzívebben kezdi mozgatni a kezét rajta. Felkönyököl, és a másik kezével a vállamba kapaszkodik, és bár az arcával eltávolodik tőlem, ahogy az utolsó perc gyilkos iramát diktálja, a végső pillanatban a vállamra hanyatlik a homloka, aztán pedig ajkaival rátapadva nyög a bőrömbe olyan erotikusan, hogy egészen az ágy széléig telespriccelem a lepedőt alattunk.
Forog velem az egész szoba. Hallgatom a gyors légzését, a halk nyögéseket, amiket az utórezgések váltanak ki belőle, és úgy érzem, sosem voltam még ilyen boldog. Azt mondta, soha senkivel nem törődött még így. Velem sem törődött még így senki. Képesek leszünk ezt tűzön-vízen át megtartani?
Ahogy megmoccan, és kihúzódik belőlem, halkan felsóhajtok, és hátrafordulok egy engesztelő csókra. Mosolyogva dörgöli az orrát az enyémhez, és érinti az ajkait lágyan a számhoz. Egy papírtörlővel nagyjából végigtörli az ágyat mellettem, aztán a használt gumit is belegyűri, és ledobja a galacsint a padlóra. Magunkra húzza a takarót, a hátamra gördít, és sóhajtozva a mellkasomra fekteti a kócos fejét. Néhány percig csak lágyan cirógatja a hasam, aztán feltámaszkodik az állára, hogy a szemembe nézzen.
-       Ha most megkérded, hogy minden rendben van-e, vagy jó volt-e, kicsinállak… – küldök felé ál-gyilkos pillantásokat nevetve.
-       Nem kérdem meg. Végig kőkemény voltál – harapja be az alsó ajkát mosolyogva, aztán pedig huncutul végignyal az egyik mellbimbómon. – Tudod… nem minden srác…
-       Tudom. Én is dugtam már meg párat – fojtom belé a szót. – Bár nem tudom, miért gondolod, hogy ez a megfelelő pillanat arról beszélgetni, milyen kiábrándító olyan srácot dugni, aki csak sikongat, de közben még csak félig sem kemény a farka – húzom fel a szemöldököm, kicsit talán megjátszott szemrehányással.
Tátva marad a szája, és levegőt is elfelejt venni.
-       Ha azt mondom, most le sem tagadhatnád a bátyád… – húzza be végül a nyakát védekezőn, de közben somolyog az orra alatt. – Akkor mivel kell utána gyorsan kiengeszteljelek?
-       Bármi olyasmivel, ami befogja a szádat – felelem összeszűkített szemekkel, miközben a hátára fordítom, ráhasalok, és a karjait a feje fölé feszítve a csuklóira támaszkodok, úgy hallgattatom el a nyelvemmel.

*

Másnap reggel még félálomban fekszem, amikor megérzem, hogy egy forró test simul az oldalamhoz, miközben egy észvesztően erotikus, halk nyögés kúszik a fülembe, az agysejtjeimet ébredésre invitálva.
-       Ezt csináld újra – dorombolom karcosan, a szavakat csak félig artikulálva.
-       Mit? – kérdi halkan, és a karja a mellkasomra siklik, az ajkait elhagyó sóhaj pedig a vállam bőrét perzseli.
-       Azt a nyögést… – motyogom lehunyt szemekkel, és az izmaim még mindig nem mozdulnak, csak fekszem az álomtól bénultan, szokatlanul elégedetten.
-       Nem biztos, hogy megy parancsra – kuncog fel, és az egyik combját lustán rám emeli, hogy teljesen ráolvadjon az oldalamra, és a fészkelődés közben egy még izgatóbb, párás nyögés hagyja el a gyönyörű ajkait, amikkel ezúttal szándékosan a fülkagylómra tapad.
-       Mmm.. erre ébredni… – nyitom ki lassan félig a szemeimet, ahogy köré fonom a karjaim. – Megfizethetetlen.
-       Nincsenek nagy igényeid – hagy egy apró csókot az ajkaimon. – Azt hittem, ezt majd akkor fogod csak érezni, amikoor… – nyújtja el a szó végét, és nem is tervezi befejezni, csak végignyal a tenyerén, aztán közénk nyúl, és egy újabb kéjes nyögés kíséretében marokra fogja mindkettőnk reggeli merevedését.
-       Ahh… Nem kell indulnod? – nyögöm ki, és szétnyitom a lábaimat, hogy közéjük férjenek a térdei, két kezemet pedig a fenekére csúsztatom, hogy segítsek neki az ütemet tartani.
-       Van húsz percem – dünnyögi a számba, de hátrahanyatlik a fejem, és akaratlanul is elszakadok az ajkaitól, amikor a hüvelykujjával végigsimít a makkomon, a síkos cseppeket pedig a saját hosszán keni szét. Így még könnyebben siklik a farkam az övé mellett a markában.
-       Nem hiszem, hogy szükségem lenne annyira – sóhajtom a fejem mellett támaszkodó karjába, és néhány halvány harapást hagyok a tűzforró bőrén.
-       Azt mondod, még egy gyors zuhanyra és egy kávéra is lesz időm veled? Jól hangzik – kuncog, de a hangja többször megremeg közben.
-       Szóval siessek…? – kérdem szándékosan közvetlenül a fülébe nyögve, és bár válaszra nyílt volna a szája, a torkán akad a szó, amikor néhányszor fellendítem a csípőm, és a fenekébe markolva zihálva húzom egyre gyorsabb ütemben magamhoz.
Ráhajol a számra, és pont olyan erotikusan kezd csókolni, ahogy a kezét mozgatja rajtunk. Ilyenkor mindig elveszítem az időérzékemet, de úgy sejtem a húsz percből öt se kell, mire rendszertelenné válik a légzése, és egyre nehezebben tartja meg magát az egyik karján, többször esik a homloka az enyémre. Nem tudom hányadik ilyennél adom fel, és spriccelek magunk közé, de rá kell jöjjek, hogy neki is csak ennyi kellett – az állatias nyögés a fülében, és az önkontrollt félrehajító szorítás a feneke két hibátlan félgömbjén. Rázkódva omlik a testemre, magunk közé szorítva a karját, markában kettőnk élvezetével beborított, lüktető férfiasságával.
-       Azt mondod erre az ébresztőre kellett volna szépeket mondanom? – mosolygok a hajába puszilva, és lenyúlok a pólómért a szőnyegre, hogy egy kicsit letöröljem magunkat. – Jó reggelt a szexi tanárbácsinak – fúrom az orromat a nyakamba temetett arcához, hogy felém forduljon végre. Halkan felnevet, oldalra fordítja és egy kicsit felfelé billenti a fejét, hogy elérjem a száját. Lassan, finoman csókolni kezdem, ő pedig jóleső nyöszörgéssel válaszol. Aztán ahogy belelendülök, az egyre gyorsabb zihálástól kicsit úgy érzem így beszorítva, egyre fogy a friss levegőnk is.
-       Marcel… – nyögi, amivel mostanra már bármit el tudna érni nálam, és felemeli végre a fejét, hogy eleresszem az ajkait, és beengedjen közénk némi oxigént, ne csak egymás elhasznált levegőjét szívjuk be újra és újra.
-       Igen? – húzódok hátrébb, amennyire tudok a párnák közt, és mosolyogva nézek rá, de amikor nem mond többet, biztatólag megemelem a szemöldököm.
Furcsán riadt szemekkel néz az enyémekbe, látom, hogy valamiről szeretné, ha tudnék, de hezitál, én pedig nem akarom erőltetni. A csípőjére köröket rajzolgatva cirógatom, és figyelem az arcát, elmondja-e, ami a fejében van. Néhány mély levegővétel után dönti csak el, hogy megteszi.
-       Nem tudom, mikor történt. Már csak a függőségre eszméltem fel. Beléd szerettem, Marcel – suttogja egy halvány fejcsóválás után, bennem pedig minden lángra gyúl. Nem az első eset, amikor utal rá, de ilyen nyíltan még nem mondta a szemembe. A végtagjaim elgyengülnek, a kis köröcskékből a csípőjén lassú irkafirka lesz, a hangszálaim pedig csúnyán cserben hagynak. Nem tudok reagálni. – Iszonyú ijesztő, amikor nap mint nap jutnak eszembe olyan őrült dolgok, amiket megtennék érted – folytatja tovább ingatva a fejét.
-       Milyen őrült dolgok? – kérdem elvékonyodott hangon, bizonytalanul, miután nyeltem néhány szokatlanul nagyot. – Velem jönnél a világ végére is?
-       Gondolkodás nélkül – feleli, és halkan felnevet, a nyakam köré fonja a karjait, és magához húz, hogy pontosan ott folytassuk a végtelen csókolózást, ahol abbahagytuk.
Tudom, hogy nem vette komolyan a kérdésemet. És talán a válasza sem volt száz százalékosan komoly, de meg kellett kérdeznem. Éreznem kell, hogy van esélyem arra, hogy hajlandó lesz feladni értem dolgokat.
-       Szeretlek, Lou… – suttogom az alsó ajkára, és miközben megborzongva még erősebben szorít magához, újra belekóstolok a szájába.

*

Egy órával később vidáman pörgetem Lou lakáskulcsát az ujjamon, miközben futok lefelé a lépcsőházban. Anyám megkért, hogy segítsek ma elintézni neki egy-két dolgot, mert két alkalmazottja is lebetegedett. Ilyen jó kedvvel rég indultam be az irodájába, ha nem kizárólag pénzért mentem. Mindig morogva tettem, ha megkért valamire, ami tovább tartott fél óránál. De ma egész délelőtt egyetlen rossz szó nélkül fogok a sarkában koslatni, sőt még ebédelni is hazaugrom vele. Péntek van, a hétvégi közös ebédet megpróbálom kiváltani azzal, hogy míg Lou tanít, eltöltök vele egy kis időt. Persze nem kell tudnia, hogy azért, mert a hétvége mostantól a szerelmemé.

-       Anya – kezdem a jobbára szótlan ebéd közben, ahol egy ideje már csak az evőeszközök halk tányérhoz koccanása jelzi, hogy van élet a házban.
-       Mondd, kicsim – néz rám szinte meglepetten, amiért megszólaltam.
Gondolom azt várja, hogy kibökjem, mennyi kell, és ha esetleg megosztanám vele azt is, hogy mire, még akár boldoggá is tenném.
Egy percig csak ülök mozdulatlanul. Biztosan látja rajtam, hogy hezitálok, ezért nem siettet, inkább visszatér az ebédje elfogyasztásához.
-       Miért nem erőszakoskodtál soha, hogy kezdjek valamit az életemmel? – teszem fel aztán a kérdést, hogy bevezessem, amit valójában tudatni szeretnék vele. Hogy az a tervem, hogy egy időre elhagyom az országot.
-       Próbáltalak terelgetni… – feleli halkan, de nem néz fel a tányérjából.
-       Nem adtál soha ultimátumot. Ha valamire azt mondtam „nem”, te elfogadtad.
Felsóhajt, leteszi az evőeszközt a kezéből, hátradől a székében, és megtörölgeti a szája szélét.
-       Nem akartam konfliktust, kisfiam. Te vagy a mindenem. Úgy érzem, valami néhány évvel ezelőtt történt, amiről sosem voltál hajlandó beszélni. Valami, ami nagyon megváltoztatott. És azóta nagyon törékenynek érzem a kapcsolatunkat. Időt akartam adni neked, hogy egy kicsit helyrejöjjön – néz rám szomorúan. – De azóta csak még törékenyebbnek érzem… – fejezi be egészen halkan.
-       Ne haragudj – nézek félre, és nyelek egy nagyot. Talán most oda kellene mennem hozzá, és meg kellene ölelnem. De nem akarom azt sugallni, hogy amit érez, az nem úgy van. – Szeretnék változtatni. Változni.
-       Mindenben számíthatsz rám – vágja rá.
-       Van valakim… – vallom be, magamat is meglepve vele. Egyáltalán nem terveztem ezt a beszélgetést. A sulit akartam szóba hozni, nem Lout.
Óvatosan bólint egyet, és várja, hogy folytassam.
-       Nem a szokásos, eldobható egyszerhasználatos… – fintorodok el, ahogy halkan a régi énemről mondok valószínűleg igencsak meglepő véleményt.
-       Helen mondta, hogy pár nappal ezelőtt volt itt egy fiú – ráncolja a homlokát, és óvatosan, de ezzel együtt nagyon kíváncsian les ki a szempillái árnyékából. – Csak azért nézett ki az ablakon, mert kiabált. Valami Marcelt keresett. Aztán látta, ahogy beülsz a kocsijába. Zavaros volt az egész meséje…
Helen a szomszédban élő kotnyeles vénlány, aki nem egyszer tett már keresztbe nekem a kukkoló hajlamaival. De most először valahogy nem bánom, hogy megint pletykált anyámnak.
-       Nem mese volt. Louis volt az. És igen, Marcelnek hív – bólintok.
-       Nem értem – csóválja a fejét anyám.
-       Nem akartam, hogy a múltam, és a rossz hírem rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra. Máshogy mutatkoztam be neki – ferdítem el egy kicsit a történteket. – Tényleg tetszik nekem. De ebben a városban nem hiszem, hogy bárki is képes lenne komoly kapcsolatra gondolni, ha meghallja a Harry Styles nevet. Egyszerűen kitaláltam egy másikat.
-       Huh… – fújja ki a levegőt meglepetten. – És mikor tervezed elmondani neki? Ha fontos neked, ne hazudj neki, kisfiam – emeli fel a kezét, és látom, hogy egy előrehulló tincsemet akarta hátrasimítani, de végül lesüti a szemeit, és inkább újra a szalvétáért nyúl.
-       Nem tudom – vallom be. – Sokkal jobban érzem magam Marcelként… – felelem halkan, a következő szavakat pedig már suttogva mondom ki. – Nem akarok újra Harry lenni. – Néhány pillanatig csak meredten nézek magam elé, aztán felsóhajtok, gyorsan megtörlöm a számat, és felugrok az asztaltól. – Mennem kell. Ma korán végez. Megyek érte.
-       Harry! – kiált utánam. Visszafordulok, és megrázom a fejem. Nem akarok erről többet beszélni vele. Már ennyi is a hihetetlen kategóriába tartozik, hogy előtört belőlem. – Marcel…? – próbálkozik. – Szeretnéd, ha így hívnálak Louis előtt? Bemutathatnád. Bízhatsz bennem, kisfiam.
A szemei szinte könyörgők. Hosszú ideje ez volt az első olyan beszélgetésünk, ami nem az időjárásról, a háztartásról, vagy a helyi hírekről szólt. Tudom, hogy többet szeretne belőlem. Magam sem tudom, miért zárkóztam el előle. De ez most nem az a pillanat, amikor mindent meg tudnék osztani vele. A közeledést nem lehet egy ilyen horderejű dologgal kezdeni.
Óvatosan bólintok egyet, amire felragyog az arca. Úgy kapaszkodik bármi apróságba, mint egy kisgyerek. Bólintok, de nem vagyok biztos benne, hogy ez egy jó ötlet. Sőt. Inkább fordítsunk a dolgon. Biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyon rossz ötlet. Valahogyan majd talán bemutatom neki. Futólag. De az kizárt, hogy egy családi vacsorára meghívjuk őt Lou lakásába, vagy bármi hasonlóan veszélyes dolgot műveljünk.


Louis’ POV

Az egész napom a diákokkal úgy mehetne a kukába, ahogy van. Képtelenség, hogy bármit is komolyan vegyek ma. Mióta Marcellel vagyok, magával ragadott a rózsaszín köd, én ezzel tisztában vagyok. Ő tette ki eddig is a gondolataim kilencven százalékát, de a mai reggel után… Csak vigyorogni vagyok képes, és azon sem csodálkoznék, ha észre sem venném, hogy táncikálva közlekedek egyik teremtől a másikig. Egy hatalmas mesebeli felhőn érzem magam Marcel reggeli vallomása után. Annyit gondoltam arra, hogyan kellene neki elmondanom azt, amire még én magam sem találtam a magyarázatot. Minden olyan gyorsan és észrevétlenül történt. Akaratlanul is elérte, hogy ő legyen a legfontosabb személy a hétköznapjaimban. Észre sem vettem, hogy attól a pillanattól kezdve befészkelte magát az életembe, amikor megszólítottam őt a könyvtárban. Folyamatosan újrajátsza az agyam a reggel történéseit, és bár minden olyat nagyon szeretnék legalább munkaidőben kizárni, amiktől spontán merevedésem lehet, eléggé nehéz. Nem is beszélve azokról az elveszett időkről, amikor bevillannak a tegnap este pillanatképei. Olyankor muszáj leülnöm a tanári asztal mögé, vagy ha éppen szünet van, akkor kimenni a mosdóba, hogy lehiggadjak. Úgy érzem magam, mintha egy hormontúltengéses tini lennék. És a legviccesebb az egészben, hogy mocskosul élvezem ezt az állapotot.
Idétlenül vigyorogva sétálok be a tanáriba is a nagyszünet kezdetén, hogy lepakoljak, és elmenjek ebédelni. Megörülök, amikor meglátom szőke barátom az asztalánál terpeszkedni, amint éppen körmöl valamit. Még senki más nincs a tanáriban rajtunk kívül, így egy kicsit nagyobb hévvel lendítem be az ajtót, hogy biztosan felkapja a fejét rá.
-       Hello, bro! – mosolyodik el, ahogy meglát, és ledobva a tollát hátradől a székében. Szórakozottan odasasszézok mellé, miközben lassan már fuldokolni kezd a röhögéstől. – Csak nem?
-       Ha arra célzol, hogy lefeküdtünk-e, azt kell hogy válaszoljam: de bizony, tesó! – szökkenek fel egyet, és az asztala szélére huppanok, aztán a lábamat kezdem lóbálni. – És őrületes volt!
-       Részleteket nem feltétlenül kérek – tartja ki maga elé a kezeit védekezésképp, de még mindig megállíthatatlanul nevet. – Örülök nektek. Végre! Azt hittem már komolyabban be kell avatkozzak.
-       Hát, ez talán előbb is megtörtént volna, ha nem törsz ránk este egy kis meccsnézésért unalmadban – húzom fel az egyik szemöldököm, de csak taszít rajtam egyet, így oldalra gyorsan lecsúszom az asztal lapjáról, mielőtt lezuhannék.
-       Valld be, hogy még jót is tettem vele – néz rám, és egy kicsit oldalra dönti a fejét. – Így sokkal jobban vártátok, hogy végre egymásnak eshessetek.
-       Oké, oké – nevetgélek, aztán megkerülöm őt, és amikor mögé lépek, a válla fölé hajolok, hogy közvetlenül a fülébe beszélhessek. – Mellesleg… Azt mondta, szeret. – Megragadom a vállait, és erősen rászorítva rázni kezdem, mint egy őrült. – Hallod? Szeret!
-       Hallom hát! De engedj már el! – röhög levegő után kapkodva, és lehámozza a válláról az ujjaimat. – Olyan vagy, mint egy tizenöt éves.
-       Úgy is érzem magam – riszálok a saját asztalomhoz, szándékosan gyerekes módon, és ledobom magam vele szembe. – Komolyabbra fordítva a szót, tényleg nem tudok mit kezdeni magammal. Az egész világom csak körülötte forog. Ez normális?
-       Teljesen – mosolyog, és a fejét ingatja. – Basszus, még irigyellek is érte, haver! Ez a legjobb része.
-       Tudom – bólintok vigyorogva, és odaköszönök néhány kollégának, akik közben megérkeztek. – Elmegyünk kajálni?
-       Menjünk – pakolássza össze egy kicsit a papírokat az asztalán, aztán elindulunk az ebédlő felé.
Leülünk a tanári asztalhoz, és miközben nekem még mindig visszajátszás üzemmódba van ragadva az agyam, és csak azok a göndör tincsek, zöld szempár, csodálatos test és őrjítő hangok emlékei váltják egymást a fejemben, addig Niall oldalba lök. Gyanítom, hogy valamit magyarázott eddig, ami nem jutott el a tudatomig.
-       Mi van? – sandítok rá oldalra, ő meg csak elneveti magát és a fejét csóválja.
-       Fel kell készülnöm rá, hogy most néhány hónapra elvesztettelek, ugye?
-       Azt hiszem. De azért igyekszem figyelni, ha látom, hogy mozog a szád – bólogatok vigyorogva, és a számba tömök egy adag grillezett marhát.
-       Azt kérdeztem csak, hogy az a csaj az egyik órádról, tudod – kezdi magyarázni, és amikor bólintok, akkor folytatja. – Még mindig rád van tapadva?
-       Egy ideje már nem volt vele gond – húzom össze a szemöldököm, ahogy elgondolkodom a közelmúltbeli találkozásainkon. – De lehet, hogy csak nem figyeltem fel rá.
-       Én is erre voksolnék – helyesel, és elhúzza a száját, mielőtt beleiszik a narancslevébe. – Azóta bámul téged bárgyú mosollyal, amióta bejöttünk ide.
-       Fenébe – hajtom le a fejem, és próbálok nem körbenézni a teremben. Eddig azt sem vettem észre, hogy itt van, nemhogy engem bámul. – Amíg nem csinál semmit, csak távolról csodál, addig nincs baj, nem igaz? Emlékszel Josh-ra?
-       A kémia tanárra? – húzza fel a szemöldökét tágra nyílt szemekkel.
-       Aha – bólogatok elszántan vigyorogva. – Hányszor elképzeltem, ahogy elkapom óra után a szertárban…
-       Jézusom, Louis! – fordul felém, és egy nagyot taszít a vállamon, amitől csak hangosan felnevetek, ahogy még a falat is leesik a villámról. – Ezért ment olyan jól neked mindig a kurva kémia?
-       Dehogy! – nevetek fel. – Semmit sem értettem. De gondolom ő is elképzelte párszor ezt. Váltottunk néhány pajkos pillantást és ravasz félmosolyt, de soha nem ment a dolog ennél messzebb. Megmaradt ez egy ártatlan semmiségnek egy fiatal tanárral. Csak azért mondom, hogy ha itt is ez van, az végülis nem a világ vége, nem?
-       Persze, addig nincs gond – ért velem egyet, és folytatja az evést. – De azért figyelj oda rá.
Amikor nem reagálok, újra az ebédje felé koncentrálja a figyelmét, így én el tudok merülni a gondolataimban, miközben óvatosan Emily felé pillantok. Igaza volt, engem néz, és azonnal fülig vörösödik és mosolyogva lehajtja a fejét, amikor ránézek. Talán a legtöbb velem egykorú tanárt – idősebbet meg méginkább – lázba hozná egy tinilány ilyen szintű rajongása, de én most is csak Marcelt tudom a helyére képzelni. Az ő piruló arcát, puha és törődő érintéseit, gyengéd csókjait, elhaló nyögéseit… Újra és újra itt tartok. Képtelen vagyok szabadulni tőle legalább a munkaidőm végéig. Alig várom, hogy hazaérjek, és ha kiheverte a tegnap estét, akkor újra a matracomba döngöljem. Aztán megint és megint. Istenem, már eddig is függtem minden egyes lélegzetvételétől, de most… Ezt már lehet, hogy kezeltetnem kellene.
-       Na de komolyan, Josh? – rángat ki az egyre mocskosabb gondolataimból Niall, miközben hitetlen mosollyal ingatja a fejét. – Mi a francot ettél rajta?
-       Mindent ettem volna – vigyorgok, ahogy kihúzom a villát a számból.
-       Ember… – nevet fel, és ő már a száját törölgeti. Nem értem, hogy az istenbe nem fullad meg, olyan gyorsan eszik. – Miért nem vele kezdtél el akkor inkább randizni?
-       Mi van? – húzom fel a szemöldököm.
-       Valahol itt lakik még mindig ezen a városrészen – paskolja meg a hátamat. Én is befejezem az evést, és félig felhúzott szemöldökkel pislogok rá.
-       Végre nem foglak a sírba vinni azzal a bizonyos felgyülemlett szexuális feszültségemmel. Komolyan rá akarsz dumálni a volt tanárunkra?
-       Dehogy! Isten ments! – kapja maga elé a kezeit, és hátravetett fejjel nevet fel. – Nem kezdeném elölről.
-       Kapd be! – boxolok a vállába, és kikászálódom mellőle, hogy visszavigyem a tálcám.
Azt gondoltam, ahogy haladunk előre a mai napban, a rózsaszínből hupililává fejlődött köd is kezd majd elpárologni, ami uralja az elmém száz százalékát, de ez nem történt meg. A fellegekben járok még akkor is, amikor kiérek a parkolóba, és a saját bejáratú görög istenem mosolyog felém az autónak döntve azt a hihetetlenül csábító hátsóját.
-       A napom már így is értékelhetetlen volt, erre meglátlak, és megint képes lennék megvadulni tőled – kezdek neki köszönés nélkül, és a még mindig fülig ívelt ajkaira hajolok.
-       Akkor mit javasolsz? – motyogja a számba, és érzem, hogy gyengéden bár, de megpróbál leállítani. Nem hibáztatom érte. Ha nem tenné, még talán a motorháztetőre is képes lennék felfektetni. – Vessük el azt az ötletemet, hogy üljünk be valahová enni?
-       Nem – nyöszörgök, ahogy eltávolodom tőle, és a csillogó szemeibe nézek. – Hová gondoltál beülni?
-       Menjünk valami kevésbé központi helyre. Valahová messzebb, ahol még nem jártunk – lelkesedik fel, mint egy kisgyerek, akire a szülei rábízzák, hogy eldöntse a kirándulás úticélját. – Ha te is szeretnél.
-       Ahová csak akarsz – felelek neki egyből, és igyekszem a legmagabiztosabb és legmegnyugtatóbb hangomon szólni, mert a végére egy kicsit elbizonytalanodott, én viszont azt a lelkesedést szeretném, amit az előbb elhajított. Erre a mondatomra újra egy izgalommal teli csillogás szökik a szemeibe, és egy gyenge félmosoly is játszik az arcán. Néhány másodpercig elmereng valamin, talán gondolkodik, hogy hová, vagy merre induljunk, mielőtt bólint, a nyakamba csókol, és a derekamra simítva a kezeit tol el magától.
Annyira elképzelhetetlenül boldoggá tesz ez a fiú, amit biztosan nem hittem volna el, ha valaki néhány hónapja csak úgy elmeséli nekem. Amikor nincs mellettem, akkor is csak ő motoszkál folyton a gondolataimban, de amikor velem van, akkor tényleg megszűnik a külvilág. Olyanokat csinálok vagy mondok, amiket eddig soha senkivel és senkinek. Nem hazudtam neki. Komolyan elképesztő dolgokat hoz ki belőlem, közben elérve azt, hogy semmi se létezzen a világomban, csakis ő. A munkaidőm végén felhívott anyám, és sértődötten vont felelősségre, hogy mégis miért teszek rájuk nagy ívből most, hogy végre egy városban élünk újra. Rá kellett jönnöm, hogy őket is teljesen elfelejtettem attól a pillanattól, hogy Marcel úgy döntött, megad nekem mindent, amire vágyom. Persze tettem neki néhány futó ígéretet, hogy hamarosan átugrom, de attól tartok, hogy a mellettem ülő göndör fiú újra ki fogja ezt verni a fejemből.
Oldalra sandít rám, és mosolyogva beindítja a motort, hogy elvigyen valami olyan helyre, amit majd együtt ismerhetünk meg. Találunk is egy nagyon kedves kis vendéglőt, ami nem túl elegáns ahhoz, hogy a munkába is viselt ruhám legyen rajtam, de nem is egy hamburgerezőre hasonlít. Mára tökéletesen megteszi, bár megformálja bennem a tervet, hogy valamikor elvigyem Marcelt egy igazán puccos helyre. Remélem, hogy ő is szívesen eljönne velem. Az ilyen gondolataimból sorozatosan Marcel szavai húznak vissza, mert ezen a délutánon szokatlanul beszédes. De eszemben sincs panaszkodni, imádom hallgatni a hangját, így próbálok nem is sokszor beleszólni, csak csendben elfogyasztani a késői pótebédet vagy korai vacsorát, mindegy hogyan hívjuk. Innen egyenesen hazamegyünk, ahol csak a nappaliig tudunk elvergődni az előszobából, hogy legalább ne a bejárati ajtó mögött a padlón essünk egymásnak. Helyette marad a nappali szőnyege. Aztán a zuhanyzó, és végül a hálószobában is képtelen vagyok betelni Marcellel.
És így megy ez minden egyes nap. Már egészen rituálévá vált köztünk, hogy értem jön a munkahelyemre, ahonnan elvisz valahová, amit még nap közben talált ki, és rendszerint nem enged sok beleszólást, amin én ál-hisztizem egy kicsit, ő jól kinevet, amitől duzzoghatok. Ez tökéletes indok arra, hogy ki kelljen engesztelnie még a kocsiban és ő ezer örömmel teszi azt. Legalábbis még soha nem panaszkodott érte. Egyik ilyen alkalommal sikerült egy olyan gyorskajáldába belépnünk, ahol kisebb légszomjjal kellett megküzdenem, amikor megláttam Liamet Harry cicájával az esküvőről – vagy ahogy ő definiálta a kapcsolatukat, csak a barátja, akinek tett egy szívességet, de valahogy nehéz hinnem ebben. Persze lehet, hogy csak azért, mert mindig akaratlanul is a legrosszabbat feltételezem Harryről az utóbbi időkből okulva. Eszemben sem volt ott maradni ezek után, de Marcel sem tűnt úgy, hogy szívesen vacsorázna egy helyen Liammel. Mielőtt kiléptünk az étteremből, még természetesen szembe találtam magam az exem meglehetősen kétségbeesett pillantásával, de hamarabb leléptünk, minthogy magához térhetett volna.
Ezek után volt még néhány alkalom, hogy találtam tőle nem fogadott hívásokat, vagy hagyott nekem üzeneteket. Megint elkezdte ezt a furcsa, „beszélnem kellene veled” mantrát, de én nem igazán reagáltam ezekre, ő pedig szerencsére tudja, hogy jobban teszi ha nem zaklat addig, amíg elborul az agyam. Néhány napja már nem keresett és ezt egy bizakodó jelnek veszem, hogy talán végre megint leszáll rólam, és a másik – ki tudja hány – randijára koncentrál.
Szerencsére az angyalom nem tud minden egyes hívásáról vagy üzenetéről, mert nem mindig volt nálam, amikor Liam próbálkozott. Néhányszor természetesen haza is kell mennie. Az édesanyjára, vagy egyéb szükségletekre fogva a távollétét. Minden eltelt nappal egyre inkább érlelődik bennem egy bizonyos kérdés, de nem merem feltenni neki. Rengeteg időt töltünk együtt, és szakadatlanul az összes éjszakát velem tölti, még ha családi programra hivatkozva, valamikor késő éjszaka fészkeli csak be magát a karjaimba, én pedig mindössze egy álmos csókra vagyok képes félálomban. Mégis minden reggel velem együtt hagyja el a lakásomat, hogy hazamenjen és tiszta ruhát vegyen. Szeretem, hogy ennyit van velem, de az ember mindig többet és többet akar. Szeretném, ha nem kellene reggelente egy másik otthonba mennie, hogy felfrissítse magát. Szeretném néha az ágyban felejteni reggelente, és egy búcsúcsókot lehelni az arcára, amíg békésen szuszog, tudva, hogy aznap nem megy sehová, és amikor hazaérek, akkor őt is itthon találom egy játszós melegítőben, a tévé előtt heverészve. És amikor én is átöltözöm egy otthoni ruhába, és bedobom a mosást a gépbe, akkor az ő ruhái is közte vannak, mert ő ott van otthon, ahol én vagyok. Tudom, hogy néhány hét nem túl hosszú idő, és talán felelőtlenség, meg elhamarkodott is lenne ez a dolog, de akkor is vágyom rá. Épp csak megkérdezni nem tudom. Fogalmam sincs, hogyan reagálna egy ilyen kérdésre, és biztosan beleverném a fejem a falba, ha csak elriasztanám magamtól, amikor már olyan lehetetlenül közel engedett. Lehet, hogy meg kellene próbálnom apró lépésekkel. Óvatosan adagolni azt, hogy még a mostaninál is közelebb akarom tudni magamhoz.
-       Hogy jöttök ki mostanában Harryvel? – kezdem el a lehető legmesszebbről megközelíteni a költözz hozzám témát. Talán egy kicsit túlságosan is messziről, de nem rohanhatom le. Egy pillanatra felrántja a szemöldökét, és kérdőn néz rám, miközben lenyeli az aktuális falatot. Megtörli a száját, és megköszörüli a torkát, mielőtt válaszolna.
-       Többnyire jól – rántja meg a vállát nemtörődöm módon, és iszik néhány kortyot, aztán tölt magának és nekem is még egy pohár bort. – Miért kérded?
-       Csak érdekel. Minden, ami te vagy. Tudod jól – mosolygok rá kedvesen, és az asztalon pihenő kézfejére simítom a sajátom. – Beletörődött már, hogy velem vagy?
-       Azt hiszem – feleli lassan, és helyezkedik egy kicsit a székén, mielőtt a szemembe nézne. – Nem igazán beszélgetünk a magánéletemről.
-       Helyes – kacsintok rá, és ettől neki is egy huncut mosoly jelenik meg az arcán, amiből pontosan tudom, hogy ugyanazok a képek játszanak az ő fantáziájában is, mint az enyémben. – Rég nem futottam össze vele. Nem panasz! Csak remélem, hogy téged is békén hagy, és tudsz rendesen készülni az egyetemi meghallgatásokra. Lesz néhány.
-       Igen, de ne aggódj – nyugtat meg egyből, és összeszedi a tányérjainkat, hogy a mosogatóba dobja őket, aztán egy nagyon finom mozdulattal velem szemben az ölembe simul. Érzéki puhasággal tapadnak össze az ajkaink. Lágyan a feneke alá simítom a tenyereimet, és fogalmam sincs valójában mennyi ideig, de érzésem szerint percekig csak élvezzük ezt a gyengéd egymásratalálást.
-       Mik a terveid, ha felvesznek valahová? – folytatom a már számomra is furcsán alakuló beszélgetést, amit igyekszem valahogy a saját érdekeim felé terelni. – Otthon maradsz, beköltözöl a kampuszra, vagy esetleg más terveid vannak?
-       Veled akarok lenni – rázza meg a fejét, és a vállamra támasztja a homlokát. – Eddig csak ennyit tudok.
-       Rendben van, édesem – puszilom meg a füle mögött, amibe érezhetően beleborzong, ezért nem állok le egynél, kap még néhányat. Próbálom visszafogni magam, hogy ne tűnjek a kelleténél is feldobottabbnak ettől a csodálatos hírtől. Kérdeznem sem kellett semmi ilyesmit, ő maga mondta ki, hogy velem akar élni, és ez minden súlyt leemelt a mellkasomról. Bár alig várom, hogy minden apró pontját megbeszéljük a hozzám költözésének, de látom, hogy még nem tervezett meg mindent részletesen, és egyelőre jobban frusztrálja a felvételik közelgő dátuma, ami rendben is van így. – Van még időnk mindent kitalálni. Előbb legyünk túl az interjúkon és a teszteken. Most viszont…
Kitolom a széket magunk alatt, és Marcellel az ölemben állok fel, ő pedig egyből a derekamra kulcsolja a lábait, míg elsétálok vele a nappali kanapéjáig, hogy lendületesen huppanjunk le rá.
-       Mihez lenne kedved? – kérdezem tőle két csók közben a gyönyörű ajkai közt. – Egy kis irodalom, esetleg nézzünk meg valami filmet, vagy csak zuhanyozzunk le, és bújjunk idő előtt ágyba?
-       Lehetne ebben a sorrendben? – leheli a kulcscsontomra, és a kezei már mélyen a pólóm alatt járnak. – Vagy akár fordítottban. Nekem az ellen se lenne kifogásom.
-       Nem? – sóhajtom, aztán a támlára ejtem a fejem, úgy élvezem tovább a szája és az ujjai kényeztetését, hagyva, hogy pontosan érezze a testem minden reakcióját az érintéseire. – Kíváncsi lennék, mennyi erőd lenne a végén nekiállni egy kis irodalmat böngészni.
-       Jogos – kúszik inkább vissza, az arcát a hajamba fúrva, és édesen átöleli a nyakam, úgy simul hozzám. – Akkor hozom azokat a könyveket.
-       Helyes – bólogatok hevesen, és engedem, hogy kimásszon az ölemből. – Még mielőtt a párnák közé nyomlak.
-       Na de, tanár úr! – incselkedik velem, és kiölti a nyelvét, amikor szándékosan csábítóan végigriszál előttem, hogy a polchoz sétáljon. Rácsapok a fenekére, ő pedig játékosan megugrik, és megszaporázza a lépteit.
-       Szerintem fogalmad sincs, mennyire izgató, amikor te hívsz így – nyalom meg az alsó ajkam, aztán beharapom, ahogy a hátsóját bámulom, miközben egészen véletlenül lassan lehajol a szekrény előtt. Persze tökéletesen akaratlanul nem guggolva pakolászik, hanem felém pucsítva.
-       Pontosan tudom – kacsint rám a válla felett, de még mindig nem hajlandó elengedni a pillantásomat. A feneke és a pajzánul csillogó szemei felváltva ejtettek rabul. – És a megfelelő pillanatokban alkalmazni sem szégyellem.
-       Még el kell döntenem, hogy dicséretet, vagy pedig büntetőmunkát érdemelsz.
-       Nagyon remélem, hogy jó döntést hozol – harapja be az ajkát olyan ártatlanul, amit szerintem még ő maga sem hisz el, nekem pedig muszáj felnevetnem rajta. Az inge nyakába akasztom két ujjam, és úgy húzom közelebb magamhoz egy szerelmes csókra, miközben elveszem a kezéből a könyveit. Csak hogy nekiláthassak tanári munkálataimnak is, ha már innen fakad az ismeretségünk. A kapcsolatunk tökéletes első gyümölcse lenne, ha kapásból be tudnánk juttatni őt egy jó egyetemre. Sőt, valószínűleg lelkiismeretfurdalásom is lenne, ha nem így alakulna, mert úgy érezném, hogy eljátszottam a bizalmát, hiszen ő mint tanár, mint segítség kereste kezdetben a társaságomat. Miközben én minden mást akartam tőle. Őt magát akartam, és meg is kaptam. Most rajta a sor, hogy elérje, amit tőlem akart még a legelején.

Már az ágyban fekszünk egymásba gabalyodva és nagyokat sóhajtozva Marcel előbbi elképesztő akciója után, amikor úgy döntött, egy kicsit magához veszi az irányítást, és ő mondja meg, hogy mit és hogyan csinálunk. Meglepően és végtelenül izgató kombináció volt aktív félnek lenni, mindeközben mégis az összes dominanciát átadni valaki másnak.
Az eddiginél is közelebb fészkelődök hozzá, és az álla vonalát szórom tele apró puszikkal, miközben egyre hangosabban kuncog a csókjaim kereszttüzében.
-       Hétvégén lesz a suliban a halloween parti – temetem az arcom a fürtjei közé. – Nekem muszáj mennem, mert felügyelő tanár leszek. Viszont téged nem akarlak ráerőszakolni, mert eléggé unalmasnak ígérkezik. Na meg jobb, ha nem akasztjuk ki a faszkalap főnököm.
-       Na és, ha ott lennék veled? – horkan fel az utolsó mondatomon. – Még a jelenlétem is zavarná?
-       Az nem – bólogatok mély meggyőződéssel. – De az annál inkább, ha nyilvánosan falnálak fel. Arra viszont bármiben fogadok veled, hogy képtelen lennék nyugodtan viselni a közelséged órákig úgy, hogy nem érhetek hozzád.
-       Na és, ha hercegnőnek öltözöm? Megtéveszthetnénk őket – néz le rám egy rafinált vigyorral. Belecsípek az oldalába, amitől egyből megugrik, és hangosan felnevet, miközben megpróbál védekezni.
-       Azt inkább csak a hálószobámban, jó?
-       Jézusom, nem tudtam, hogy vannak ilyen beteg vágyaid – kap a mellkasához játékosan. Hogy elhallgattassam, ezúttal én kerekedek fölé, és ülök a csípőjére, hogy aztán a nyelvemmel fogjam be a száját.
-       Na jó, akkor majd otthon alszom – suttog a számba az előző intenzívebbre sikeredett csókunktól szédülten. – Anyu már úgyis régen látott néhány óránál tovább mostanában.
-       És most sem fog – morgom a nyakhajlatába, amitől egy nagyot sóhajt. – Ez egy gimis buli. Valószínűleg legkésőbb éjfélre itthon leszek. Szeretném, ha az ágyamban találnálak.
-       Ó, igazán? – enged ki egy, az előzőnél is nagyobb levegőt, amikor finoman megharapom a nyakát a füle alatti érzékenyebb területen. – Ha úgy óhajtja, tanár úr…
-       Mmm… Marcel… Ennek ma már többször is rossz vége lett – nyögök egy nagyobbat, amikor még a csípőjét is fellendíti, ezzel jelezve, hogy már sokadszor harcra kész a mai napon.
-       Rossz? Én nem így emlékszem – ingatja meg játékosan a fejét, mielőtt lehúz magához, hogy a számba nyaljon.
-       Tudod, hogy értem – lehelem az ajkai közé, miközben ő elmosolyodik, majd úgy helyezkedik, hogy a combjai közé kerüljek, és a derekamra kulcsolhassa a lábait.
-       Szeretek veszélyesen élni – motyogja, aztán a hátsómba markol, amitől előre lendül a csípőm, és ezzel éri el, hogy újra mereven dörzsölődjön össze mindkettőnk erekciója.
-       Azt látom – mordulok fel, és már nem csak véletlenül, hanem tervezetten dörgölőzöm hozzá, és csókolom egyre intenzívebben a száját és arcát, ahol érem.

*

Bár a tanároknak azt mondták, hogy nem kötelező, mi Niallel mégis úgy döntöttünk, hogy beöltözünk a sulis buliba. Ha már szombat este hivatalosan is dolgoznunk kell, legalább egy kicsit szórakoztatóbbá tesszük magunknak a dolgot.
-       Na, hogy nézek ki? – fordulok Marcel felé, aki a fél délutánt végigröhögte a kanapén ülve, miközben készülődtem.
-       Én sem hittem, hogy így lesz, de igazából eléggé dögösen – mér végig tetőtől talpig. Már éppen formálódik a fantáziámban, mit fogok vele csinálni, mielőtt Niall ideér, amikor megszólal a kaputelefon. Szemforgatva indulok az előszobába, Marcellel a nyomomban.
-       Hallo? – szólok bele, bár szinte biztos vagyok benne, hogy Niall az, és ez a gyanúm egyből be is igazolódik.
-       Gyere haver, mert megfagyok – válaszol köszönés nélkül, én meg csak felnevetek, és leteszem a telefont. Magamra kanyarítom a kabátom, és mielőtt kilépnék a lakásból, még magamhoz húzom Marcelt egy csókra.
-       Siess haza, de azért szórakozz is egy kicsit – motyogja a számba, és nevetgél, ahogy szabadulni próbál, de én nem eresztem.
-       Sietek angyalom – felelem két csók közt, és végül neki kell kilökdösnie az ajtón, és a kezembe adnia a kocsikulcsot.
-       Addig tanulok, te pedig érezd jól magad – int egyet az ajtóban, és hiába kapálózok, vigyorogva rám csukja azt. Úgy látom, tisztában van vele, hogy ha nem kényszerít rá, akkor képtelen lennék itthagyni.

Osztatlan sikert arattunk az egész iskola körében, miután a teljes tanári karból, akik ma itt vannak, csak mi öltöztünk be. Természetesen ezzel együtt idiótán is viselkedünk, teljesen jól beilleszkedve a diákjaink csoportjába. Niallnek még egy olyan ötlete is támadt, hogy csempésszünk be egy kis vodkát, és dobjuk fel vele a svédasztalos üdítős kancsókat, aztán röhögjünk a részegen dülöngélő diákokon, de erről szerencsére sikerült lebeszélnem. Néha emlékeztetni kell, hogy már nem végzősök vagyunk, és most éppen az ilyen akciók megakadályozása a munkánk.
Aztán miután unalmasnak ítélt meg, magamra hagyott, hogy ha már nem tehet semmi diákosan rosszat, akkor átvedlik vérgeci tanárba, és mindenért bele fog kötni a kölykökbe. Lenyomozott minden vécében szexelni készülő párocskát, vagy éppen sutyiban a kabátok alól kicsempészett laposüveget. Messziről röhögtem rajta, ahogy legfőbb céljának tűzte ki, hogy kicsesszen minden nagymenővel.
-       Jó fej dolog volt tőletek, hogy beöltöztetek – lép mellém a kolléganőm, akivel a Harrys incidens óta nem is igazán beszéltem. Úgy tűnik, sikerült megemésztenie az akkor hallottakat. – Én is terveztem, de nem tudtam, miben nem tűnnék röhejesnek.
-       Ennek épp az a lényege, hogy büntetlenül hülyét csinálhassunk magunkból – mosolygok rá, és nyújtok felé is egy pohár kólát abból, amiből az előbb magamnak töltöttem.
Látom rajta, hogy éppen meg akar szólalni, amikor hangosan dübörögni kezd a zene, és elnyomja a hangját. Csak beletörődve, hogy majd beszélünk, bólintok felé, és elindulok egy kis felfedező útra. Niall őrmester keze sem ér el mindenhová.

A poharammal a kezemben sétálok végig a folyosókon, és miután mindenkit visszaküldtem a tornacsarnokba, akik odakint kószáltak a termeknél, meglátom Emilyt a parketten, ahogy az egyik osztálytársával szorosan összetapadva táncolnak. Elmosolyodom, és szinte érzem, ahogy a lelkem fokozatosan megnyugszik. Talán végre rájött, hogy jobb, ha elengedi ezt a dolgot köztünk, és a saját korosztályával kezd. Aztán eszembe jut, hogy most ráérős perceimben meglephetném Marcelt egy üzenettel, amíg ő otthon szenved a könyvek fölött.
„Remélem felkészülten vársz majd rám, mert itt tesztoszterontól terhes a levegő. Tuti, hogy mérgezéssel megyek majd haza, és gyógyszerre lesz szükségem.”
Nem kell sokáig várnom, körülbelül tíz perc múlva már érkezik is a válasz, amiből egyszerre tudom meg, hogy a barátom szerencsére meglehetősen ügyesen kezeli a hülye poénjaimat, és azt is, hogy lóg a tanulásból.
„Kérésed parancs. Addig is doppingolom magam, hogy hazatérted után egyből szolgálatkész legyek. Szamuráj Mester…”
Ám az üzenet lényege még mindig a végére beszúrt kép, amin csak a pillangója felétől lefelé látom őt. Egy fehér alsó van rajta, ami alatt tökéletesen kirajzolódik a kőkemény farka, és azt is biztosította, hogy lássam a nyitott laptopom az asztalon, amin egy képkocka villan be az általam utoljára nézett pornóból. Hát tényleg rákeresett az előzményeimre, csak azért, hogy egy pillanat alatt kicsináljon.
„Jézusom, Marcel! Most majd a puncsos tál mögött kell rejtegetnem a merevedésem.”
„Sok sikert! Szeretlek!” – érkezik szinte azonnal a válasz, én pedig mosolyogva írom vissza neki, hogy én is őt, mielőtt Niall becsatlakozik mellém, hogy beszámoljon róla, hogyan basztatta a diákokat.

Órákkal később már sokadszor járom végig ugyanazt az útvonalat a folyosókon át, amikor egy hangosan kuncogó lánycsapatba botlom az emeleten.
-       Menjetek vissza a tornaterembe lányok – közeledek feléjük, de a nevetgélések csak még élesebbek lesznek. – Ott van a parti.
-       Ne csak nekünk mondja – szólal meg az egyik szőke lány, és nyomban elpirul. – Azoknak is, akik a földrajz teremben buliznak.
Nem felelek nekik, bár esélyem sem lenne, mert futásnak erednek a tornaterem irányába. Megszaporázom a lépteimet az említett helyiséghez, és valóban némi fény dereng bent, ezért benyitok, hogy innen is mindenkit visszatessékeljek a legális körzetekbe.
-       Emily – ütközök meg azon, hogy a lány látszólag teljesen egyedül van idebent, és falnak vetett háttal a könnyeit törölgeti. A földön kuporog, a fényt pedig a telefonja képernyője keltette, amit akkor kapcsolt ki, amikor beléptem hozzá. – Minden rendben? Nem kellene itt lenned.
-       A tanár úrnak sem – feleli szipogva, és egy újabb adag nedvességet töröl le az arcáról. Csak most látom, hogy a ruhája megsérült, és a haja is kibomlott. Egészen úgy fest mintha…
-       Ugye nem bántott az a gyerek? – lépek közelebb hozzá, ő pedig lopva felpillant rám, majd az ajtóra szegezi a tekintetét, ami becsukódik mögöttem.
-       Milyen gyerek? – motyogja, de látom rajta, hogy tudja ő jól, hogy kire gondolok. Tinik… De rohadt nehéz velük. Nem irigylem a szüleimet, hogy két eléggé lázadó gyereket kellett annak idején elviselniük. Niall szüleit meg még mindig nem… Megrázom a fejem, hogy visszatérjek gondolatban is Emilyhez, és még közelebb lépek hozzá.
-       Akivel odalent táncoltál.
-       Látta? – néz rám elkerekedett szemekkel, de a szája most egy erőtlen mosolyba húzódik, az arca pedig pirosan lángol. Talán rossz ötlet, hogy itt próbálom pont őt vigasztalni, de azt sem hagyhatom, hogy idefent sírjon egyedül.
-       Bántott? – teszem fel újra a kérdést, de még mindig nem felel. Leguggolok vele szembe, ő pedig félénken néz a szemembe. – Elmondhatod. Kitaláljuk a megfelelő lépéseket.
-       Csak egy kicsit erőszakosan akart valamit… amit… én nem – adja ki zavartan a még mindig csak ködös részleteket, de már legalább abban biztos lehetek, hogy komolyabban nem ártott neki. – Ezért azt mondta, hogy csak… kéretem magam… és így nem is kellek majd senkinek. De nem akarom az ő szavaival elismételni inkább.
A mondat végén újra lehajtja a fejét, és sírni kezd. Nem tudom, mi a fenét kellene csinálnom. Adjak neki egy zsepit, vagy öleljem meg? Az nem biztos, hogy jó ötlet a mi esetünkben. Talán túlgondolná. Helyette inkább mellé heveredek, és én is a falnak vetem a hátamat. Ő továbbra sem mozdul meg, így az tűnik a legjobb megoldásnak, hogy mégiscsak nyújtok neki egy zsebkendőt.
-       Tudod, a korodbeli srácok még nem érdemlik meg, hogy komolyan vegyék őket – kezdem el neki magyarázni, bár valójában én sem tudom, miről beszélek. Még soha nem vigasztaltam csalódott tinilányokat. A húgom volt ugyan párszor maga alatt, miután szakított egy-két pasival, de hamar kiheverte. Az ő hátán fát lehetett hasogatni, ha a büszkeségéről volt szó. Anyám szintén az a fajta nő, aki inkább mindent eltűr apámtól, csak béke legyen. Szóval most kénytelen leszek a kreativitásomra hagyatkozni. – Ezt magamból kiindulva mondom. Szóval elhiheted.
-       Nehéz elhinnem, hogy a tanár úr is ilyen volt gimis korában – ingatja a fejét, a haja pedig az arcába omlik.
-       Pedig… – bólogatok bőszen, bár ezt nem is igazán láthatja. – Az első komoly kapcsolatom az egyetemen volt. Addig mindenkit csak kihasználtam, ami azt illeti.
-       Komolyan? – emeli rám a figyelmét. A halántékomat dörzsölve nézem a szemközti falat. Valószínűleg nem kellene ilyesmiket mondanom az egyik diákomnak. De már elengedtem magam, és bármiről mesélnék neki, csak legyen vidámabb, hogy visszamehessünk a buliba.
-       Hát nem pont én voltam a szemüveges stréber fiú – vonok vállat. Nem számítok rá, ezért megfeszülök, amikor a vállamra hajtja a fejét, és úgy szipog tovább.
-       De mostanra már a bátor szamuráj, aki megmenti az elkeseredett, ártatlan lányokat – feleli a szamuráj jelmezemre utalva, és hallani a hangján, hogy végre mosolyog. Érzem, hogy megrezzen a telefonom a zsebemben, és óhatatlanul is felsóhajtok, ahogy elképzelem Marcel egy újabb ajándékát, mert biztos vagyok benne, hogy nem bír magával, és feltett szándéka, hogy kellőképpen megbosszulja, amiért ma nélküle jöttem el ide. Miközben göndör szerelmem csodálatosan tetovált teste, és a szenvedélytől eltorzult arca lebeg a szemem előtt, lassan képes lennék azt is elfelejteni, hol is vagyok éppen.
Már csak akkor térek magamhoz, amikor megérzem az arcomon Emily bátortalan ujjait, és felé fordulva meglátom a közeledő arcát. Úgy tolom el magamtól, és ugrom fel, mintha mérgező lenne az érintése, ő pedig értetlen, és egyre dühösebb tekintettel méreget.
-       Emily, ezt abba kell hagynod – szólalok meg, és az én hangom is ingerültebben cseng, mint amire számítottam. – Tudom, hogy már régóta tart ez a dolog. Meg kell értened, hogy a tanárod vagyok, te pedig a diákom.
-       És? – tárja szét a kezeit, és egy valóságos gimis dráma kezd megelevenedni a szemem előtt. A fenébe is, hogyan keveredtem én ebbe a lehetetlen szituációba már megint? – Nem kell senkinek megtudnia.
-       Nem kellene – csóválom meg én is a fejem, de egyből folytatom, mielőtt túlságosan bizakodóvá válna. – De a dologgal nem is az a legnagyobb gond, hogy hogyan titkoljuk el. Egyszerűen nem csinálok ilyet, mert etikátlan. Mindennek tetejében pedig a párom otthon vár.
-       Aki szintén a diákja volt – veti a szememre, nekem pedig elnyílik a szám a ténytől, amit hozzám vágott. – Tudom jól, hogy egy egyetemi felkészítős sráccal kavar a kedves tanár úr.
-       Fogalmam sincs, honnan szedted ezt, de…
-       Gyorsan terjednek itt a pletykák – néz rám gyerekesen gúnyos arckifejezéssel, én meg készülök elszédülni a hangulatváltozásaitól.
-       Már feltűnt – forgatom meg a szemeimet, és azon vagyok, hogy lezárjam a témát, amikor mégis tovább firtatja.
-       Nem tudom, az miben más helyzet, mint a miénk lenne – húzza fel az egyik szemöldökét, és összefonja a karjait a mellkasa előtt.
-       Azzal a bizonyos diákkal egy időben voltunk gimisek, szóval az, hogy csak most készül egyetemre, nem azt jelenti, hogy egy gyerek – adom meg neki a választ, amitől abban reménykedem, hogy végre megérti, miért kell nagyon gyorsan elfelejtenie ezt az egész hülyeséget. – Mellesleg a lényeg ott hangzott el, hogy egy srácról beszélünk, Emily. Tedd túl magad ezen a dolgon, kérlek.
Erre nem reagál semmit, csak eltátja a száját, aztán nem sokkal később dacosan felhúzva az orrát félrelök, és kiszalad a teremből. Nagyszerű. Nem pont ezt akartam elérni, de talán jobb is így. Most legalább biztosan megértette, hogy teljesen hiába reménykedik.

Eszembe jut a korábbi jelzés a telefonomtól, és előveszem, hogy megnézzem. Mielőtt Marcel üzenetére kattintok, megnézem még mennyit kell itt szenvednem, és fellélegzek, amikor meglátom, hogy már csak fél óra maradt a bulizók idejéből, mielőtt felkapcsolják a lámpákat, minden hormontúltengéses tinit hazatessékelünk, és megérkezik a takarító szolgálat.
„Én sietnék” – áll az üzenetben, és majdnem belefulladok a saját levegővételembe, amikor meglátom a hihetetlenül szexi és elmondhatatlanul obszcén képet, amit a zuhany alatt készített magáról. Azonnal eléri, hogy a nadrágom kicsivel szűkösebb legyen, mint volt. Még az is lehet, hogy nem dobom haza Niallt, csak hívok neki egy taxit, és engesztelésképp ki is fizetem. Mégsem várathatok meg egy ilyen kis démont odahaza, aki ráadásul ennyire sürgetőn vár rám, nem igaz?

Végül Niall eléri, hogy hazavigyem, mondván, hogy a diszpécser szerint kell egy jó húsz perc, mire ideérne a taxija. Fájdalmasan vágyom Marcelre, de mégsem hagyhatom megfagyni Niallt a járda szélén. Amikor ki akarok kanyarodni a parkolóból, meglátom a járdán azt a lánycsapatot, amelyiket azelőtt küldtem vissza a folyosón kószálásból, mielőtt megtaláltam Emilyt. És láss csodát, ki sétál éppen a csapat kellős közepén, mint valami hercegnő? Pont az előbb említett lány. Felismerhetik az autót, aztán engem a volán mögött, mert amíg el nem hajtunk mellettük, olyan undorodó pillantásokkal méreget mind az öt lány, mintha anyagyilkos lennék.
-       Esküszöm a nők a világ legnagyobb rejtélyei közé tartoznak – ingatom meg a fejem, és értetlenül tárom szét a kezeimet a levegőben egy pillanatra, mielőtt visszatenném a kormányra.
-       Szerintem ezek legszívesebben keresztre feszítenének – röhög fel Niall, bár már elmeséltem neki, hogy mi történt odafent nemrég. Nem értem, hogy veheti ezt ilyen lazán.
-       Most komolyan velem van a baj, hogy ezt nem találom viccesnek? – morgom felé, és lendületből visszatolatok, mert sikerült úgy megállnom a piros lámpánál, hogy már ne lássam, ha vált. Amikor felhúzom magam valamin, akkor figyelmetlenül vezetek.
-       A lényeg csak, hogy ne nyírj ki – tartja ki maga elé drámaian a kezeit Niall, és ezen végül mégiscsak elmosolyodom. Ő az a típusú gyökér barát, aki tényleg mindig meg tud nevettetni. – Tudod, vőlegény vagyok.
-       Tudom, tudom… – bólogatok én is, felvéve a színjátéka fonalát. – Csak tudod az zavar, hogy nem az enyém.
-       Akkor nem hívlak meg, még a végén közbe szólsz annál a résznél, tudod… Mint a filmeken – magyarázza teljes beleéléssel, én meg már kontrollálatlanul nevetek. Még a hangját is elváltoztatja a következő mondataihoz. – Szóljon most, vagy hallgasson örökké… Erre jönnél te, berontanál a templomba egy szál vörös rózsával, és azt kiáltanád, hogy: Ne! Ő az enyém!
-       Fogd már be, te pöcs! – lököm oldalba nevetve, és már ő is a könnyeit törölgeti.
Ehhez hasonló intenzitással kapom megállás nélkül a hülye poénjait, amíg be nem parkolok a házuk elé, hogy végre kirugdoshassam az autómból.




15 megjegyzés:

  1. Neeeeeem hiszem el h nem tudom most elolvasni mert holnap meg koran kelek a munka miatt! :’(
    Holnap este ez lesz az elso dolgom!!! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziasztok!

      Vegre eltudtam olvasni, es imaaaadtam!!!
      Az elejet termeszetesen nagyon elveztem �� de talan megis a kedvenc reszem az Harry az anyjaval folytatott parbeszede volt. :) Imadom, ahogy Harry egyre inkabb Marcelle valtozik! <3
      Es nagyon bizom benne h Lou megfogja bocsatani Harrynek a hazugsagat! :( <3
      Nagyon koszonom nektek ezt a csodas fejezetet!

      Boldog Karacsonyt es Sikerekben Gazdag (fejezetekben termekeny :D) Boldog Uj Evet Kivanok Nektek is! <3

      Puszi, D.

      Törlés
    2. Szia!
      Betaláltam az elejével? ;) Épp a napokban írtam Sophienak, hogy már megint kezdek mindent a szex köré írni, ideje lenne kicsit arrébb billenteni a mérleg nyelvét... bár tudom, hogy ha nem írnék 18+ részeket, a kutya se olvasná :D
      Anyut már ideje volt elővennem. Nem lehet csak említésszintjén szerepelni többszáz oldalon keresztül.. de túl nagy szerepet sem tervezek neki. Harry felnőtt ember, nem olyan szoros a viszonya anyuval, hogy be kellene hoznom főszereplőnek.
      Boldog új évet neked is! Puszi!

      Törlés
  2. Sziiiaasztok! XDDD

    Most mennem kell főzni, amit már rég kellene...de lógok kettővel nektek! ;)
    Ezt nem hagyhattam ki!

    Imádás és zacsi hegyek, mert ilyeneket alkottok. <3<3<3<3<3<3<3<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D Sose fogod behozni magad....
      Nembaaaaaj a lényeg, hogy elolvasod, és itt vagy. Annyira szar nem lehet, ha mindig visszajössz XD

      Törlés
    2. Ne bassszz egyszer csak leszek nyugdíjas.....XDDDDD "Annyira NEM szar"?!?!?!?!:@:S:@:S NEM SZAR????? Papírt is érdemelnének műveid, műveitek!!!! Szépen rendre kötve......ne szórakozz a gyújtós nem lehet rendetlen!XDDDD

      Imádatom töretlen, csak teret biztosítok másoknak is! ;););)

      De ne aggódj ha szar lesz szólok, csak ne állj féllábra.

      SZERCSI VAN <3<3<3

      Törlés
    3. Nyugdíj? Haha.. te még hiszel a tündérmesékben? :D Én szerintem előbb leszek ágyban fetrengő halálos beteg millió szabadidővel, mint nyugdíjas.. XD
      Mindenesetre a papírt köszönöm. Feltéve, hogy nem wc papírra céloztál...... :DDD
      <3

      Törlés
    4. Nem WC papírra gondoltam.....hanem gyújtósra XDDDD De ez szigorúan csak egy munkahelyi szófordulat! XDDD Hol találod meg ezt az utasítást...azt az adózási törvényt???? válasz: Mamámnál a gyújtósban. XDDD (Bocsi ez adózási vicc, lehet nyomi.)

      Törlés
  3. Sziasztok! ❤️
    Jó hosszú résszel ajándékoztatok meg bennünket! Imádtam olvasni. ❤️
    Harry egyre inkább Marcell. De azért nekem hiányzik a mindig szemétkedő énje. Jó volt hallani az anyukájáról is. Eddig nekem ő olyan volt, mint Colombo felesége. Tudtam, hogy van,de "látni" még nem láttam. Úgy gondoltam, hogy egy munkamániás, nemtörődöm nő. Pedig tisztában van a változással ami Harryben végbe ment.
    Louis! ❤️ A kicsi rózsaszín,szivárványos felhőn lebegve olyan édes. Csak le ne essen.
    Az a csaj! Bakker! Sok galibát fog még okozni. (van egy elméletem 😉)
    Gáz az egész lány úgy ahogy van.
    Na de... Mielött elragadna az indokolatlan indulat... A fejemben elgondolt folytatás miatt... (ami remélem nem lesz igaz! Cáfoljatok rá!kérlek szépen!)
    El kell mondanom, milyen nagy örömmel olvastalak benneteket! Mindegyikőtöket külön külön is!
    Carmen! Örülök, hogy rád találtam. Nagyszerű perceket okoztál. Még a várakozás is izgalmas volt! Itt a blogon jópár történeted újra olvastam,és minden alkalommal lenyűgöz a stílusod, ami egyedi, és különleges. Gratulálok! ♥️ ♥️ ♥️

    Boldog karácsony kívánok nektek!
    Remélem az új év úgy alakul majd ahogy szeretnétek. Sok sok jó sztorit kívánok nektek (magunknak is 😄) ami még ott kavarog a fejetekben, és ki akar törni.💕💕💕
    Pussz 😘 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Néha nekem is hiányzik szemétláda Harryt írni. Lehet, hogy ezért jutott eszembe tegnap éjjel 2kor egy másik sztori, amiben szemétkedhetnék megint a nevében. De nem merem elkezdeni. Abba már többször belebuktam, ha úgy kezdtem új sorozatot, hogy az előző még futott.
      Ó, és az elméleted miért nem írtad le Emilyről? Azok a legjobbak, amikor leírjátok, hogy szerintetek mi hogy lesz, engem sokszor elgondolkodtat, és előfordul, hogy változtatok a dolgokon :)
      Köszönöm, hogy itt vagy! Az pedig, hogy újraolvasol történeteket, a legnagyobb dicséret! Puszi! És még egyszer BUÉK!

      Törlés
  4. Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon jóóó volt ezt olvasni!!! Mindkettő oldalról csodálatos volt!!! Carmen az éjszalájul mesés!! :$$$ louis szegény meg jajj Sophie :(( érzem már a szenvedését és az nekünk is fájni fog :((
    Imádlak titeket!!! Sose hagyjátok abba!!!
    Boldog karit nektek is!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen!
      Mindenki azt várja, hogy Lou nagyon pofára fog esni. Mi lenne, ha megírnánk úgy, hogy Harry nagy nyökögve elmondja a titkot, Lou meg vállrándítva közli, hogy tudta az elejétől.. Hm? XD

      Törlés
  5. Harry's POV
    Nagyon jól fogalmazod meg a felemás gondolatait. Még mindig érzem ahogy vívódik. Nem tudja hogy akkor most Harry vagy Marcel és inkább hajlik Marcel irányába. Harry viszont még mindig benne van. Az éjszakájuk lenyűgöző lett. Nem olyan sablonos szar, amit annyi helyen is olvasni lehet. Választékos és ott voltam. De jó is lenne :D:D:D Sok mást is végigolvastam a blogodon. Nagyon jó a világod. :)

    Louis's POV

    A képek Harry-től nagyon jók voltak. És nagyon szeretem a Niall-es párbeszédeiket is. Mindig röhögök rajtuk :D:D
    Tetszik az átmenet ahogy a mindentudásból átérünk a semmit sem sejtünk bekezdésre. Annyira jól hozod azt, hogy Louis is észrevesz azért néha furcsaságokat de nem foglalkozik vele mert annyira szerelmes. Érzem ahogy megalapozod a lelepleződést közben Louis egyre magasabbra szárnyal hogy onnan zuhanjon le. A te blogjaidon is szemezgetek. Már sokat elolvastam. Hagyok nálatok megjegyzéseket is fizetségként mert ezekért már tényleg fizetni kéne :)

    Félek tőletek mert nem tudom hogy ezt a történetet be tudjátok e fejezni happyenddel. :(

    Nagyon várom a következőt. Siessetek. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen. Újra. Már megint pirulok, mint a múltkori soraidtól is... :)
      Tudom, nagyon mélyre ástuk már Harryt, de én utálok rossz véget írni, úgyhogy muszáj lesz megoldanunk valamiféle happyenddel a befejezést. Ha nem is úgy, ahogy mindenki számít rá, de megoldjuk.
      Sietünk, de szerencsére mindkettőnknek van élete is a blogoláson kívül ;) Puszi!

      Törlés