2018. június 14., csütörtök

Az ikertestvér (9.fejezet)

Sziasztok! Végre újra itt! Hiányoztunk? :) Nagyon sokat dolgoztunk Sophie-val ezen a részen, de csak megszületett. Bár senki sem reklamált, azért remélem már vártátok. Számítunk a véleményetekre! 
Puszik!



9. fejezet

Harry’s POV

Az egész hetem azzal telt, hogy Louis-ra gondoltam, és közben megpróbáltam elhitetni vele, hogy egyáltalán nem gondolok rá. Megmondani sem tudom, hányszor vettem a kezembe a telefont, hogy írok neki, vagy felhívom. És hányszor kellett visszaszerencsétlenkednem az akksit meg a hátlapot, miután a falhoz csaptam, vagy a szőnyegre dobtam mérgemben. De végül kisebb-nagyobb elterelésekkel csak kibírtam ezt a hét napot. Louis pedig a legnagyobb meglepetésemre – és talán egy kis csalódottságomra is – tiszteletben tartotta a kérésemet, és egyik este sem gubbasztott a lábtörlőmön, ahogy azt a múlt héten gondoltam, hogy tenné, ha nem keresem egy hétig.
Az első néhány nap dühös tehetetlensége után taktikát váltottam. Ahányszor csak eszembe jutott a csókja, vagy a súlya a combjaimon, a telefon helyett próbáltam inkább a könyveit elővenni. Ha azt mondom, négy nap alatt kivégeztem mindkettőt, talán sejthető, mennyit járt a fejemben a drága tanár úr.
Hamar eljutottam arra a szintre, ahol őszintén tudok örülni annak, hogy a mai napomat Zayn teljes egészében le fogja kötni. Az ostoba álmomat félretettem, és eszembe sem jutott többször annak a lehetősége, hogy lemondanám a lagzis szereplést. Legalább egy napig nem kell a Louis-ra irányuló gondolataimmal harcolnom a fejemben. Holnapra talán sikerül annyira összeszednem magam, hogy már képes leszek fel is hívni. Kilencedik nap már illendő lenne jelentkeznem, ha még egyáltalán akarok tőle bármit is. De a mai napot még hadd élvezzem ki nélküle, és a gondjaim nélkül, amik észrevétlen telepedtek rám, amióta visszatért az életembe.
Szombat délután van, itt állok az ágyam mellett puccparádéban Zaynre várva, és közben a párnám mellett fekvő könyveket bámulom. Ideje elszakadnom tőlük. És legfőképp a tulajdonosuktól. Szükségem van erre a napra, hogy kiszellőzzön a fejem. Bár azt nem tudom, miért hiszem, hogy majd ma sikerül, ha az elmúlt egy hétben nem jutottam el odáig, ameddig szerettem volna, de valamiért bízom ebben a napban. Úgy érzem, jót fog tenni egy kicsit olyasmit csinálnom, amit nem szoktam. Kezembe fogom a napszemüvegem, és a tükör felé fordulok.
Zakót ugyan vettem, de a szűk fekete farmert senki sem fogja lerobbantani rólam. Örüljenek, hogy nem szakadtat húztam fel. Ez egy egészen új darab, nincs kifakulva sem, még akár elegánsnak is mondhatnám azzal az aprómintás fekete inggel, meg fekete bőr bokacsizmával, amit felvettem. Elgondolkodom azon, hogy összekötöm a hajam, de végül mérgesen elhajítom a gumit a sarokba. Az nem én vagyok.
Felbosszant, ahogy az alteregóm beette magát a hétköznapjaimba. Még arról is Marcel jut eszembe, amiről nem kellene. Marcelről meg persze Louis. Már azt sem tudom, kire haragudjak, amiért nem vagyok önmagam.
-       Kész vagy? – Összerezzenek a hátam mögül jövő hangtól.
Jó előre megbeszéltük, hogy Zayn fog vezetni, mert én nem garantálhatom, hogy ezt a színjátékot akár csak félig is józanul végigcsinálom. Már most tudom, hogy épphogy a hullarészegség előtt egy lépéssel fogom abbahagyni az ivást.
-       Aha – dörmögöm, és megfordulok.
Állig begombolt fehér ing van rajta, sötét nyakkendő, és szűkre szabott, halványszürke öltöny. Mondhatnám akár azt is, hogy kurva jól néz ki, de ismerve őt, valahogy nem illik hozzá ez a szerelés. Tuti, hogy anyuci öltöztette.
-       Hoztam neked is nyakkendőt – nyújt felém szemlesütve hármat is, hogy válasszak.
-       Felejtsd el – tolom el a kezét, és a fejembe nyomok egy fekete kalapot. Ma én leszek a sötét herceg. Minden fekete rajtam. A ruházatom tökéletesen tükrözi a lelkiállapotomat. Biccentek, hogy magam elé engedjem. – Induljunk.
-       Oké – suttogja.
A házból kifelé menet nem szól egyetlen szót sem, a bejárattól a kapuig gondosan kirakott műkő úton is csak leejtett vállakkal, némán sétál előttem a kocsijáig. Nem tudom, mi van vele. Olyan furán szégyellős. Mintha az idegen ruhákban egy idegen Zayn jött volna értem. Lehet, hogy már most megbánta az egészet, de nem mer visszalépni? Jó fej leszek, és megkönnyítem a helyzetét.
-       Biztos, hogy ezt akarod? – kérdem, miután beültem az anyósülésre mellé, de a motort még nem indította be.
-       Nem tudom – von vállat. – Hülyeség? – néz rám félrehúzott szájjal.
-       Az! – röhögök fel a vállába bokszolva, mire az ő képéről is elszáll végre az a kétségbeesett arckifejezés.
-       Akkor pont nekünk való – bólint elszántan, és nevetve végigsimít a combomon. Vigyorogva ráütök a kezére, ő pedig elfordítja végre a slusszkulcsot, és gázt ad.
Szándékosan megyünk külön, nem pedig a szülei kocsijával. Zayn csak annyit közölt az anyjával, hogy a kedvéért hoz valakit, mire Mrs. Malik azonnal örömmámorban kezdett úszni, és a továbbiakra nem is igazán volt kíváncsi. Ha még a showtime előtt megneszelte volna, hogy én vagyok az a plusz egy fő, ráadásul nem is épp abban a státuszban, amiben elsőre hinné, biztosan minden eszközt bevetve próbálta volna jobb belátásra bírni a fiát. De így, hogy már csak a házigazdák, és az első vendégek után fogja meglátni a karomon csimpaszkodó egyszem gyermekét, nem fog tudni mit tenni, mosolyognia kell. Akkor is, ha legbelül őrjöng.

*

Jól telik az este. Anyuci sokkolása sikerrel járt, a pia ütős, a kaja sem rossz, és még a zenekar sem az a fajta, akiket öt perc után máglyára vetnék. Emellett egészen meglepő, hogy senkinek egy rossz szava, vagy lesajnáló pillantása sincs felénk irányozva, ami persze kihozna a sodromból, és azonnal kötözködni kezdenék. Furcsamód most az egyszer egyikünknek sem jut eszébe magára hagyni a másikat egy gyors numeráért, egyszóval bár nem hittem volna, de egyszerűen csak élvezem ma este a „csajom” társaságát.
Vigyorogva belemarkolok az újabb cigiszünetre készülő, mellettem sétáló Zayn seggébe, mire rám néz, és felhúzott szemöldökkel arrébb taszít. Mivel már nem mondhatnám, hogy teljesen józan lennék, majdnem orra is esek a lökéstől, alig bírom megtartani az egyensúlyomat.
-       Mi van? Hitelesnek kell lennünk… – nevetgélek idétlenül a vállai köré tekerve a karomat. Egészen addig, míg a szemem sarkából meg nem látok egy túlságosan is ismerős arcot, ami aztán lehervasztja azt a vigyort, úgy, hogy nyoma sem marad.
Mi a büdös kurva istent keres itt Louis?!
Hátat fordítok neki – hátha csak a szemem káprázik, és majd eltűnik a délibáb, ha nem látom –, de nem hat a varázslat, amikor oldalra sandítok, még mindig ott áll.
Bár eddig sikerült porcelánbabaként és nem egyszerhasználatos lotyóként bánnom vele – Oscart ide! – most nagy lendülettel nekipréselem Zayn-t a falnak. Próbálom elnyomni az ereimben éledő dühöt, de valahogy az ilyesfajta kísérleteim mostanában nem sikerülnek túl jól, főleg ha az indulataim kiváltó okának középpontjában egy szemtelen kis irodalomtanár áll. Emellett persze a veszélyesen magas véralkoholszintem sem segít a saját szörnyetegem féken tartásában.
-       Tudtad, hogy itt lesz?! – sziszegem Zayn arcába, miközben a lábai közt a cicomás falnak támasztom az egyik térdem, hogy még véletlenül se tudjon kiszabadulni.
-       Miről beszélsz? – kérdi ijedten, és próbál kibújni a szorításomból. A nyakát nyújtogatja, megkísérel átnézni a vállam felett, hogy lássa, kiről beszélek. Nem sok sikerrel. Biztos kézzel tartom a helyén, esélye sincs mozdulni.
-       Ha megtudom, hogy szándékosan baszakszol velem… – morgom a nyakába, miközben a fülei mellett tenyerelek a gondosan festett falnak. A méregtől gondolkodni sem tudok. Úgy érzem, ki akarom tölteni rajta a dühömet. Mert megérdemli. Bevállalta anyuci előtt, hogy velem kefél, hát akkor becibálom a vécébe, és megmutatom neki, mit is játszik valójában. Mit kap az a ribanc, aki szórakozni próbál velem…
-       Állj le – lök végül el magától minden erejét összeszedve, és nyugalmat erőszakolva magára egy szál cigit dug remegő kézzel a szájába. Közben Louis hátat fordít, így nem tűnik fel neki. Hosszú léptekkel elindul a kertbe vezető kijárat irányába, és közben hallom, ahogy az orra alatt morog. – Nem tudom, mi a fasz bajod van.
Tisztában vagyok vele, mennyire utálja ezt az egész helyzetet. Amióta csak meséltem neki Louis-ról, a múltról, és a terveimről, csak cseszeget, és húzza a száját minden megmozdulásomra. Nem esne nehezemre elhinni, hogy pontot akar tenni az ügy végére, és szándékosan avatkozik a dolgokba. Valószínűleg pontosan tudta, hogy Louis is itt lesz, amikor eljátszotta a kis tervének a gyors kiötlését előttem. Annak a tervnek a kiötlését, ami tulajdonképpen már régen megvolt.
Nem követem – még véletlenül sem indulnék el abba az irányba, ami közelebb visz Louis-hoz –, csak magamban fortyogva nézek utána, de még a kijárat előtt lelassulnak és elbizonytalanodnak az addig határozott lépései. Visszafordul felém, és ezúttal ő ragadja meg az ingem gallérját, és nyom neki a falnak döbbent arccal.
-       Nem tudtam, baszki – nyögi a nyakhajlatomba temetve az arcát. – Esküszöm…
Megragadom a vállait, fordítok magunkon, és már nem csak a vállait szorítom a falhoz, az egész testemet préselem neki egyre frusztráltabban, ahogy kezd úrrá lenni rajtam a pánik. Veszek néhány nagy levegőt, közben – amennyire jelen állapotomban képes vagyok rá – átgondolom a helyzetet, és arra jutok, hogy hinnem kell neki. De arról aztán fogalmam sincs, hogy fogok ebből kimászni úgy, hogy Zaynt se hagyjam cserben, és Louis előtt se essek ki a szerepemből!
-       Ezért már tényleg járna az a beígért szopás… – dörmögöm cinikusan, hogy enyhítsek az előbbi tetteim élén. – Kurvára el fog csesződni minden.
Legszívesebben a fejemet verném a falba, de végül csak az arcomat temetem a vállába, mint egy kisgyerek, aki eltakarja a szemeit, és azt hiszi, hogy ha ő nem lát valakit, akkor az a bizonyos valaki sem láthatja őt.
-       Lelépjünk? – nyel egy nagyot. Tudom, hogy érzi, hogy keményedek, de azt is tudom, hogy nem arra céloz, hogy beváltaná a könnyelmű kis ígéretét. Tanácstalanságot látok csak a szemeiben. Én viszont nem tudom hova tenni a testem jelen reakcióit, gőzöm sincs, hogy Zayn egész estés közelsége, vagy Louis jelenléte, vagy mi a szent szar készteti a farkamat arra, hogy a környezetem tudtára adja, mennyire ki vagyok éhezve egy kis figyelemelterelésre. – Minden oké. Megértem, ha nem akarod folytatni a színházasdit – ajánlja fel, és továbbra sem próbál meg mozdulni a kétségbeesett szorításom alól.
-       Nem – sóhajtok fel végül, és egy kicsit hátrébb húzódok. Valószínűleg már így is épp eléggé zavarba hoztam. Nem hiszem, hogy mindennapos dolog nála, hogy egy pasi nekinyomja a kemény farkát. Két tenyeremmel a vállainak támaszkodok, és lehajtott fejjel veszek néhány mély levegőt. Nem tagadom, nagyon meglep vele, hogy beáldozná a saját drámáját az enyémért. – Most már végigcsinálom. Csak változtatunk egy kicsit. Nem leszek hős szerelmes előtte. Azt a látszatot továbbra is fenntartom, ha megfelel, hogy alkalomadtán duglak.
-       Oké – bólint lassan. Megdöbbent, amikor a nyakam köré fonja a karjait, és visszahúz magához, hogy rám tapassza a száját. Miután elereszt, elképedve nézek rá, óriási kérdőjelekkel a szemeimben. – Pont idenézett… – jelenti ki magyarázatként.
Nem tudok felelni, csak biccentek jóváhagyólag. Kell néhány másodperc, míg feldolgozom. Megcsókolt. Nem az anyja miatt, hanem Louis miatt. Nem a saját érdekében, hanem az enyémet tartva szem előtt. Néha-néha azon kapom magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, mennyire nem igazi az a barátság, ami köztünk van, és valójában csak kölcsönösen kihasználjuk egymást, de az ilyen pillanatokban legszívesebben elsüllyednék szégyenemben ezek miatt a gondolatok miatt.
Hátrébb lépek, és ahogy elindulunk az ellenkező irányba, újra a fenekére simítom a tenyerem, hogy közelebb húzzam magamhoz, de most már meg sem rezzen tőle, inkább csak még közelebb húzódik hozzám.
-       Menjünk ki, szívd el azt a cigit – hajolok a nyakába, mire mosolyogva bólint.
A következő néhány órában próbálunk úgy helyezkedni, hogy Zayn rokonságának – tartva magunkat az eredeti tervhez – megfelelően szúrjuk a szemét, Louis családjától viszont a lehető legtávolabb legyünk.
Az előbbi nem könnyű feladat, mert úgy tűnik, hogy a haverom anyján kívül senki sem borul ki, bármennyire is szemérmetlenül taperoljuk egymást. Szerintem Zayn ezzel a színjátékkal sem úszta meg a jövőbeni kötelező családi megjelenéseket. Sőt. Mostantól aztán bérelhet fel minden alkalomra valami srácot.
Az utóbbi küldetés ezzel ellentétben jóval egyszerűbbnek bizonyul. Abban persze nem bízom, hogy Louis egész este nem fog észrevenni, de addig jó nekem – meg neki is –, amíg nem kell kommunikálnunk egymással. Szerencsére nem annyira nehéz elkerülni, mert egy óriási fennhéjázás az egész flancos rendezvény, többszáz vendéggel. Az asztalok egy vaskos oszlopokkal teli, díszes teremben vannak szétszórva, ahol könnyű takarást találni, a tánctér is elég tömött ahhoz, hogy szintén ne legyen nehéz elvegyülni, a kert pedig hatalmas. Fákkal, bokrokkal és padokkal teletűzdelve. Emellett nemcsak hogy egy mű tó van a közepén, tele mivel mással, mint ponty méretű aranyhallal, de még egy rohadt patak is keresztülcsörgedezik rajta, ami felett egy fa hidacska ível át az esküvői fotósok örömére. Az egész hely egy merő giccs. Nem tudom, hogy ettől, vagy inkább a számolatlanul ledöntött alkoholtartalmú italtól, de sokadszorra tör rám a hányinger. Eddig még sikerült legyőznöm egy kis szellőztető sétával vagy sós sütivel, de egyre inkább érzem, hogy a most közeledő vörösszőrű hosszúfarkú erdőlakóval nem lesz ilyen szerencsém.
Megpróbálok egy olyan távolabb eső fát becélozni magamnak, aminek a tövébe egyedül kuporodhatok le, és nem kell attól tartanom, hogy egy szintén nyugalmat kereső párocskát hányok váratlanul telibe. Ritkán szoktam a rosszullétig inni magam, de ha így sikerül, nem szeretem a közönséget magam körül.
-       Nem hittem, hogy majd itt futok össze veled. Ráadásul épp a pasiddal leszel… – hallom meg az ismerős hangot pont a kiválasztott fa árnyékából, amint odaérek.
Összeakadó lábakkal kerülöm meg a vaskos törzset, hogy lássam. Nem mintha szükségem lenne a látványra a bizonyossághoz: Louis is pontosan ugyanezt a fát választotta arra, hogy elvonuljon a fárasztóan sznob társaságtól egy kicsit. A lábainál pihenő üres poharat és teli hamutartót nézve valószínűleg nálam jóval előbb jutott erre a döntésre.
Azon meg sem lepődök, hogy pontosan tudta ő is, hogy itt vagyok. És talán az, hogy eddig sikerült elkerülnöm, annak volt köszönhető, hogy ő is épp azon volt egész este, hogy ne akadjunk össze.
-       Nem a pasim… csak…
-       Nem kell mentegetőznöd – szakít félbe. – Aranyosak vagytok együtt. Hol hagytad? – vigyorog fel rám, és hirtelen nem tudom eldönteni, mennyire gúnyosak ezek a megjegyzések, így az elmúlt heteinket alapul véve inkább a rosszabbat feltételezem. Olyan gyorsan kijózanodok, mint még soha.
-       Kapd be – vetem oda neki. – Mondom, hogy nem a pasim. A haverom. És megkért, hogy parádézzak neki anyuci szeme előtt. Én meg jó haver vagyok.
-       És szeretsz parádézni… – jegyzi meg az orra alatt, nem kis szarkazmussal a hangjában.
-       Ezt hogy érted?! – kapom fel a vizet, és épp azon vagyok, hogy hátat fordítok neki, és inkább lelépek, még mielőtt felelne. És még mielőtt meggondolatlan dolgot cselekszem.
-       Ülj le ide, úgyis azért jöttél, nem? – sóhajt egyet fáradtan. – Nem muszáj nekünk mindig vitázni…
-       Hányni jöttem, nem cseverészni – morgolódok, mert érzem, hogy semmi olyan nem kerekedne ki ebből, amire szükségem lenne.
-       Ott egy bokor – emeli maga elé a kezét egy féloldalas vigyor kíséretében. Talán már letesztelte ő is. – Aztán ülj ide – csúszik arrébb a fenekével. Hát persze, Marcelként is megtanultam már, hogy nála nem létezik olyan válasz, hogy „nem”. Ha ő azt mondja, ülj le, akkor leülsz és kész. Tipikus tanár.
-       Mit akarsz…? – kérdem halkan, miután ledobtam mellé magam. A hányingerem már rég elmúlt. De úgy tűnik, rókakoma az eszemet is elvitte magával, amiért teszem, amit Louis mond.
-       A diri nekem esett tegnap a múltkori kis akciód miatt.
-       Hát bocs… – nyomom el a vigyort, szándékosan csak fél sikerrel.
-       Valójában szarok rá, ha bárki is megtudja – rántja meg az egyik vállát. – De nem éreztem szükségét a munkahelyemen mindenkivel közölni, kivel fekszem le. Nem érdekel, ki mit gondol, de nincs közük hozzá – magyarázza. – De nem erről akartam beszélni. Inkább arról, amit megemlített még mellékesen. Azt mondta, ültél nála annak idején – mered rám. – Miattam.
-       Nem emlékszem – vonom meg a vállam sietve. Hát persze, hogy emlékszem. Mindenre. És hát persze, hogy ezt nem kötöm az orrára. – Ültem nála mindenért már a végefelé. Nem tudom, miért ültem volna pont miattad – ingatom meg a fejem, és gúnyosan összeszűkítem a szemeimet.
Hihetetlen, hogy a környezetében mindenki méginkább megerősíti abban az öntelt kis hitében, hogy ő a világ közepe!
-       Tudtad ki vagyok, amikor néhány hete összefutottunk, igaz? – szegezi nekem a kérdést, és olyan hévvel fordul felém, hogy az egyik térde a combomnak feszül. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy durcásan ne húzzam el azonnal a lábamat.
-       Hagyjuk ezt abba, Louis – mordulok rá, és felállnék, hogy visszamenjek, és inkább Zaynnel töltsem az időm, ha már a partnerét játszom, de Louis rámarkol a csuklómra.
-       Nem tudom, miért viselkedsz velem így, amióta visszajöttem, de ha haragszol rám valamiért, inkább zúdítsd rám, hogy tudjam, milyen faszságot csináltam, amiért büntetsz.
Érzem, hogy lassan elhagy az erőm, és nem szabad most elkezdenem ráborítanom a szaros vödröt minden sértettségemmel, ahogy ő mondja, mert akkor biztosan minden kiderül. Az is, aminek nem kellene.
-       Azt mondtam, hagyjuk! – emelem fel a hangom, és elrántom a kezem.
Újra megpróbálkozok a talpra állással, de féltérden megbillenek, mert bár hánynom már nem kell, de azért a nem kevés alkohol még nagyon is ott kering az ereimben, ő pedig kihasználja ezt, és visszaránt. Nem hagy időt arra, hogy meglepődjek, fenékre esek, és háttal a fatörzsnek lök.
-       Én pedig azt mondtam, nem! – támaszkodik a mellkasomra a két tenyerével, és kísértetiesen hasonló módon szökken az ölembe, mint múlt pénteken a kocsiban. Érzem rajta, hogy most sem ivott kevesebb vodkát, mint akkor, de egy kicsit meglep ez az egész szituáció, mert azt azért biztosan tudja, hogy ezúttal nem Marcellel diskurál. Vagy neki mindegy?! – Eljátszhatod, hogy nem emlékszel rám, de én tudom, hogy nem így van. Emlékszel rám. Ahogyan én is. Minden pillanatra – hajol egyre közelebb hozzám. – Tudom, mi az, ami tetszett. Tudom, mi az, amitől elakadt a lélegzeted.
Leblokkolok, ahogy a kezei lassan felkúsznak a mellkasomról a nyakamra, majd a tarkómon a hajam tövére markolva erőszakkal hátrakényszeríti a fejem. De ahelyett, hogy gondolkodás nélkül arrébb tenném az ölemből, az alkohol úgy dönt a szervezetemben, hogy a józan eszem fölé kerekedik. A kezeim meggondolatlanul az oldalára kúsznak, ahol sürgetőn kihúzkodják az inget a nadrágjából. Rámarkolok a meztelen, forró bőrére.
Ha ezt akarja, játsszunk így! Nem gondolok arra, mi lesz holnap, mi lesz a terveimmel, a bosszúmmal, és hogy egyáltalán, mi lesz Marcellel…?
Nem kímélem, erővel ragadom meg a derekát, és még jobban magamra húzom. Megpróbálja elnyomni a nyögést, ami kiszakad a torkából, amint megérzi maga alatt a merevedésem. Nem sok sikerrel. Már most elveszett. A szorítás is azonnal enged a hajamban. Egyik kezemet a tarkójára csúsztatom, és abban az óvatlan pillanatában, amíg próbálja feldolgozni, hogy hirtelen nem elrohanni akarok, hanem nagyon is benne vagyok a dologban, bármire is készült, megcsókolom. Élvezem, hogy nem kell visszafognom magam, hogy nem kell azon gondolkodnom, Marcel mit tehet meg, és mi az, amire muszáj nemet mondania. Egyszerűen csak tehetem, amit akarok. Mert Harry ilyen. Teszi, amihez kedve van, és senki véleménye nem változtat a szándékain.
A szája durván nyomódik az enyémnek, a nyelve hamar felveszi a ritmust, és küzdeni kezd az irányításért. Nekem dönti a mellkasát, beszorít a fatörzs és a felsőteste közé, és a térdeit a fűbe támasztva mellettem, felemelkedik az ölemből. Tudom, miért csinálja. Nem akarja, hogy a nekifeszülő erekcióm túl intenzív hatással legyen rá, és elhomályosítsa az ítélőképességét. Mintha bármelyikünknél is kellően működne most… De egy percig sem hagyom, hogy azt gondolja, övé lehet az irányítás. Belemarkolok a fenekébe, és a csípőmet is megemelem egy kicsit, ahogy újra magamra húzom, és nekinyomom a farkam. Nagyot nyel, és megrántja a hajam, mielőtt újra erőszakosan a számnak esik, és térdre emelkedik felettem.
-       Ne játszd a szüzet – morgom a fülébe, miközben újfent visszakényszerítem az ölembe. – Keressünk egy nyugodtabb helyet és megduglak. Ezt akartad, nem?
Nagy kerek szemekkel néz rám, ahogy hátrébb húzódik. Néhány pillanatig nem tud megszólalni, aztán egy kaján mosoly kúszik az ajkaira.
-       Azt mondtam, emlékszem mindenre. Tudom, mit szerettél… – kezdi lassan, és felhúzza az egyik szemöldökét.
Na azt már nem! Tényleg azt képzeli, hogy belém teheti a farkát? Senki sem teheti. Főleg nem Louis Tomlinson!
-       Lehet, hogy emlékszel arra, mit csináltál egy tizenhat évessel annak idején, de ne hidd, hogy még mindig gyerek vagyok – szűkítem össze a szemeimet. – Szívesen lefekszem veled, nem fogom letagadni. Nem lenne értelme, úgyis érzed. De ne gondold, hogy irányíthatsz.
-       Nem vagy gyerek, Harry, pontosan tudom. De én sem leszek egy sorszám a prédáid gyűjteményében – pattan fel az ölemből.
-       A farkad nem ezt mondja – mutatok vigyorogva az orrom előtt dudorodó nadrágjára, és szétterpesztett lábakkal kényelmesen nekidőlök a fatörzsnek, majd az ölembe ejtem a kezem, és rásimítom a tenyerem a nadrágom elejére.
Egy éles levegővétel után szólal csak meg, fojtott hangon:
-       A farkam néha elveszi az eszem. Mint most is. De szerencsére egyre többször ébred fel az agyam, mielőtt hülyeséget csinálnék – veti oda, és sarkon fordulva hanyatt-homlok elviharzik. Gondolom, mielőtt a farka újra visszavenné az agyától azt a bizonyos irányítást.
Győztes vigyorral nézek utána. Hátradöntöm a fejemet, és terpeszből lazán felhúzom a térdeimet. Beletelik néhány felhőtlen percbe, mire rájövök, hogy valójában nem nyertem én itt és most semmit. Csak hagytam, hogy sodorjon az ár, és olyan dolgokat tettem, mondtam és éreztettem vele, amiket nem lett volna szabad. Kiadtam neki Harry-szeletkéket, ő pedig egyáltalán nem úgy reagált, ahogy az elvárható lett volna, ha igaz, amit Marcelnek mondott. Talán mégsem nyerte még meg a fődíjat a kis könyvmolyom. Pedig azt képzeltem, már senki és semmi nem terelheti el Louis figyelmét róla, erre tessék, egy nagyszájú macsónak, némi alkohol kíséretében lazán összejött. Persze, ha úgy vesszük senki nem terelte el, mindössze én magam saját magamról… de ezt az egészet egyre nehezebb reálisan látnom. Ő azt hiszi, két különböző személy vagyunk, ergo simán „megcsalta” volna a fiút, aki tetszik neki, a srác bátyjával. Nem, ez semmiképp sem okés.
Összevont szemöldökkel nézek fel, amikor meglátom, ahogy Zayn sétál felém.
-       Figyeltelek messziről. Mi történt? – ráncolja a homlokát.
-       Áh, semmi… – legyintek sóhajtva. – Majdnem megdugtam.
-       Azt hittem, nem ez a cél – húzza fel a szemöldökeit, és apró, büszkének ható mosoly bujkál a szája szegletében.
-       Marcelként nem. De Harry egy kicsit elveszítette a fejét – vigyorodok el én is, bár továbbra is érzem, hogy nem kellene. – Pedig azt hittem, már kellően beleesett a kis nyomiba…
-       Vicces, amikor magadról beszélsz így – nevet fel.
-       Nekem is fura, elhiheted – nyújtom felé a kezem, ő pedig megragadja, és felránt a földről. – Szívj el egy cigit, aztán bent találkozunk. Szerintem lépjünk le, mára elég volt a színházból. Amíg végzel, egy kicsit összeszedem magam. Bemosok egyet a tükörképemnek, vagy valami…
-       Oké… – röhög, és az épület felé biccent, miközben szájában egy szállal becéloz néhány rokont a homályban.


Louis’s POV

Régen próbáltam már ennyire gyorsan eltűnni az összes körülvevő szempár elől. Cseppet sem kívánom magam köré ezt a tömeget, és azt sem tudom, hogy a levegőtlen belső tér, a túl sok ember, vagy a semmiből rám törő erőteljes hányinger fojtogat ilyen elviselhetetlen erővel. Minden lehetőséget egyszerre védve ki, az emeleti mosdók lesznek ideálisak nekem, amiket elzártak ma a vendégek elől, éppen ezért bizonyul valamelyikük a tökéletes menedéknek.
Magamra csukom az ajtót, és a kagyló fölé hajolva mély levegőket veszek, hogy egy kicsit lehiggadjak. Percekbe telik, és egy jó adag hideg vízbe, amit az arcomba locsolok, de a vérnyomásom kezd visszaállni a normálisnak mondható intervallumba. Elzárom a csapot és végtelennek tűnő másodpercekig bámulom magam a tükörben.
-       Barom! – fröcskölöm le a tükörképem, és az ajtó melletti falhoz simulva a földre csúszom. Most az sem érdekel, hogy idebent több mint valószínű, hogy nem lehet dohányozni, nincs annál kellemesebb érzés, ahogy a füst eltelíti a tüdőm, és gyorsabban hat az idegrendszeremre, mint a legütősebb nyugtató.

Tizenhat. Mintha ez a szám élesen vibrálna a pupilláim előtt minden alkalommal, amikor lehunyom a szemem. Mindenre emlékszik. Pontosan tudja, mit csináltam vele és mikor. Rohadt fiatal volt. Persze akkor még én is egy kis gimis hülyegyerek voltam. Azóta minden megváltozott, köztük ő is, bár a főnököm elültette azt a kicseszett idegesítő bogarat a fülembe. Már nem vagyok biztos semmiben sem. Fogalmam sincs, hogy Harry tényleg megváltozott, vagy csak megjátssza magát. Kibaszott naiv voltam, amikor azt gondoltam, ha majd összefutok vele, akkor normálisan el tudunk beszélgetni. A jelenlétében nyilvánvalónak éreztem, hogy erre mi ketten képtelenek vagyunk. Ennek az okát viszont nem ismerem. De most, hogy nincs itt, megint le akarok menni, és beszélni vele. Mint két felnőtt ember. Eddig tartott a kiborulásom, miszerint mi erre nem vagyunk képesek. Olyan erős a késztetés bennem, hogy rákérdezzek, mi történt vele – vagy inkább ki, ha Marcel mondataira gondolok.
-       Marcel… – szívok egy akkora slukkot a cigiből, hogy már feszítse a mellkasom, és addig tartom bent, ameddig csak tudom. Leteszem magam mellé, és előhalászom a telefonom. Nem bírom, és nem is akarom tovább visszafogni magam. Tárcsázom Marcelt, és olyan idegesen emelem a fülemhez a készüléket, mintha az tehetne mindenről.
Kicsöng. Sokáig. Talán egy, vagy másfél perc is eltelik, mire a vonal szétkapcsol, a hangpostája pedig be.
-       Marcel, én… – hirtelen belémhasít, hogy már éjszaka van. – Remélem, hogy alszol, és nem keltettelek fel. Nem is figyeltem az időt. Csak hívj vissza, ha meghallgattad.
Újra elteszem a telefont, és magamhoz veszem a legkárosabb szenvedélyem. Már nem maradt belőle sok, én pedig a járólapon elnyomva egy újabbra gyújtok. Mindezt addig fokozva, míg legalább három szálat magamba nem szívok, mire meghallom, hogy valaki a folyosón közelít, a lépései pedig egyre hangosabbak. Nem is különösebben érdekel, viszont időm se lenne eltüntetni a nyomaimat, mert az ajtó kicsapódik, és egy dühös alak csörtet be az általam már korábban uralom alá vett menedékhelyre.
-       Foglalt – dörmögöm annak a személynek, aki elsőre valószínűleg észre sem vett a telefonjával a fülén, én pedig éppen miatta bujkálok idefent.
-       Mi a fasz? – rivall rám, mikor tudatosul benne, hogy nincs egyedül, majd a mosdónak dőlve felém fordul, és bárkivel is beszélt, köszönés nélkül vágja zsebre a mobilját. – Te mindenhol ott vagy?
-       Ne aggódj, már itt sem vagyok – morgom felé, és feltápászkodom, hogy innen is leléphessek, amilyen gyorsan csak lehet.
-       Itt bagóztál? – szaglászik a nyilvánvalót kutatva. – Zayn családja ki fog nyírni…
-       Úgy ismertél meg, mint akit érdekelnek ilyen apróságok?
-       Valójából inkább úgy, mint akit az égvilágon semmi és senki sem érdekel – fordul vissza a csap felé, de én megakadok a kilincset markolva. Hogy érti, hogy senki? Törődöm a környezetemben lévő emberekkel, amit igaz, hogy ő nem tudhat, de ez talán nem is akkora baj, ha az utóbbi véletlen találkáinkat vesszük górcső alá. Egyre inkább érzem úgy, hogy oka van annak, hogy Harry így viselkedik velem, és ezesetben tudni akarom, mi volna az.
-       Nem is ismersz, Harry – fordulok felé, és látom, hogy meglepem ezzel. – Valójában semmit sem tudsz rólam, mégis úgy érzem, valamiért a kezdetektől szándékosan paraszt vagy velem.
-       Azt hiszed ez rólad szól? Ne legyél ilyen nagyképű – veti felém, de a hangja fokozatosan halkul, ahogy egyre közelebb lépek hozzá. Meg akarom rettenteni, azt szeretném, ha ezúttal ő menekülne el, mert tudom, hogy nem érezném jól magam, ha vesztesként kellene elhagynom ma a helyszínt. Épp elégszer láttam már a képén a győzelmi vigyort az utóbbi hetekben. – Azt gondolod a világ csak körülötted forog? – teszi hozzá, és közben egy nagyot nyel. Összeszedettnek akarja mutatni magát, de átlátok rajta. Elbizonytalanítottam, és halvány gőze sincs, mire készülök, ezt pedig rohadtul élvezem.
-       Akkor meséld el nekem, hogy a te világod mi körül forog – szorítom végül a kagylónak, és a dereka mellett a pultnak támaszkodom, hogy esélyt se adjak neki a gyors menekülésre. Vesz néhány mély lélegzetet, de sikerül megtartania a hidegvérét, amivel engem már kevésbé lehetne megvádolni. Lehetetlenül közel hajolok hozzá, és szinte az ajkaira suttogok. – Áruld el, mivel foglalkozol, amikor nem épp engem basztatsz?
Feltettem neki egy kérdést, de a választ már szándékosan nem várom ki. Durván csókolom meg, és egyből a számba szívom a nyelvét, amitől hangosan nyög a giccses fürdőszoba csendjébe. Érzem, hogy kellőképpen meglepem ezzel, mert meg sem tud mozdulni a karjaim ketrecében. A szájában szinte az összes létező durvább alkohol ízét érzem. Egyenként fel tudnám sorolni őket, de sokkal izgatóbb mindezt a nyelvemmel kielemezni. A kis játékom közben viszont érzem, hogy bár egyáltalán nem ez volt a tervem, kezdem elveszíteni a kontrollt a testem felett. Tudom, hogy mit kellene tennem, de a kezeim szinte maguktól mozdulnak, és a mosdó márványáról Harry derekára kúsznak, ahonnan viszont sokkal veszélyesebb övezet felé haladnak tovább. Eddig még résnyire nyitott szemekkel tudtam kémlelni, hogyan taszítom a kábulatba ezt a sötét herceget, de képtelen vagyok tovább uralkodni magamon. A nadrágjánál fogva rántom magamhoz, rajta pedig továbbra sem látom a menekülés gondolatának legkisebb jelét sem, minimális ellenkezést sem mutatva kapaszkodik belém, és sikerül azonnal megéreznem, hogy az izgalma újra elérte a korábbi szintet. Nem kellett hozzá túl sokat tennem. Vagy az alkohol miatt van, vagy igencsak kellemes emlékeket hagyhattam benne annak idején. Akárhogy is, elmosolyodom a gondolattól, hogy bár kitartóan próbálja mindig az ellenkezőjét mutatni, nyilvánvalóan nem hagyom hidegen. Szorosan hozzátapadva tolom magam előtt, és akkor ütközöm az első akadályba, amikor megérzi, hogy a pulthoz érve háttal akarom fordítani magamnak. Ezzel biztosan kiakasztom, és elérem, amit szeretnék. Odalent is ez verte ki nála a biztosítékot.
Nem lep meg, hogy most sem hagyja magát, indulatosan oldalra tolja a fejem, és a nyakamba csókol. Aztán egy kicsit hátrébb, majd még hátrébb, míg félig megkerülve mögém nem ér. Az egész komolytalanul indult, egy játéknak a részemről, mert biztos voltam benne, hogy meghátrál. De ahogy a szája pillanatok tört részei alatt számtalan nedves nyomot hagy a nyakamon, elveszek a karjai közt, miközben a kezei szemérmetlenül tapogatják végig a felsőtestem. Meg akarok fordulni. Érezni akarom, ahogy rám hajol, és nekem nyomódik a csípője. Félig nyitott ajkakkal, lihegve próbálok felé fordulni, de amikor megérzi, sokkal szorosabban tart. Észre sem veszem, mire készül, mert addigra, hogy kinyithatnám a szemem, csak hogy megnézzem, már a combjaim megragadva a hideg márványra ültet. Semmi gyengédség nincs a mozdulataiban. Talán ezzel indított be ennyire, nem tudom, de amikor erőszakosan szétfeszíti a lábaim, és egészen közel lépve a mosdóhoz magára ránt, aztán tenyerét a hátamon végigsimítva a nadrágomba csúsztatja, az felráz abból a kábulatból, amibe az imént taszított.
Még vívódok magamban néhány másodpercig, és ezt megérezheti, mert elhajol tőlem, és ahogy rám néz, végignyalja a száját.
-       Kell a farkam vagy nem? – kérdezi olyan mély hangon, amilyen mélyen most én is érzem magam.
A mellkasára teszem a kezem, és egyetlen pillanatot adok magamnak, hogy eldöntsem: megragadom az ingjét és újra magamra húzom a csókját, vagy eltolom magamtól. Az agyam pedig pontosan ezt a pillanatot választja, hogy Marcel szemüveges, mosolygós arca elhomályosítsa a látásom, és könnyedén meg tudjam hozni a döntést.
-       Neked meg mi a fasz bajod van? – emeli fel a hangját, amikor végül erővel ellököm magamtól, és leugrom a szekrényről.
-       Semmi – ingatom meg a fejem, és még egy apró mosolyt is magamra erőltetek, ahogy a totálisan értetlen szemeibe nézek. – Rájöttem, hogy ez még mindig mennyire rossz ötlet.
Nem számítok rá, de hátulról a hófehér csempének taszít, és szorosan nekipasszíroz a falnak.
-       Velem ne szórakozz, érted?! – sziszegi a fülembe, és a hajamnál fogva hátrarántja a fejem, de nem rémít meg igazán, akármennyire is dühösnek tűnik. Nem tudom miért, hiszen magasabb nálam, és ahogy feldobott a pultra, talán még erősebb is, de nem tud rám ijeszteni.
-       Higgadj le – felelem nyugodtan, ő viszont több szóra nem méltat. Elereszt, és lendületből kifordul a mosdóból. Veszek egy mély levegőt, és újra végigjátszom magamban mindazt, ami az előbb történt, miközben rendbe szedem magam, és a cipőmmel próbálom eltüntetni az elnyomott csikkek hagyta kormos nyomokat a járólapról.

Már otthon vagyok, az idő mélyen az éjszakában jár, mire kitisztulnak a gondolataim annyira, hogy rájöjjek, bár jó, hogy semmit sem tettem végül Harryvel, azért valószínűleg így is kínozni fog a lelkiismeretem, ha valaha is újra Marcel szemébe fogok nézni. Csökkentenem kellene az alkohol adagjaimat, mert amióta itthon vagyok, mindig történik velem valami, ha a kelleténél többet iszom. Az ágyamban fekve kezembe veszem a telefonom, amire azóta nem néztem rá, hogy Harryvel másodszor is összesodródtam, és megfeszülök, amikor meglátom az olvasatlan üzenetet Marceltől. Az időpont szerint olyantájt küldhette, amikor a nyelvem valahol az ikertestvére szájában járt, de ezt pontosan belőni úgysem tudnám.
„Semmi baj, nem ébresztettél fel. Holnap beszélünk.”
Mindössze ennyi áll az üzenetben, de én legszívesebben ugrándoznék az ágyon örömömben. Hatalmas mosoly terül el az arcomon, és olyan hamar merülök végre egy nyugodt álomba, mint már nagyon régen.

Másnap délelőttig szerintem mozdulatlan mély kómába eshettem, mert ugyanabban a pózban, beállt nyakkal és végtagokkal ébredek a telefonom rezgésére. Eltart néhány pillanatig, mire összeszedem magam annyira, hogy csukott szemmel vegyem fel, és emeljem a fülemhez.
-       Halló? – szólok bele rekedt hangon. A válasz először csak egy torokköszörülés, majd utána hallom meg azt a csodálatosan ismerős hangot.
-       Szia, felébresztettelek? – teszi fel a világ legédesebb kérdését. Persze az is lehet, hogy mindenen ilyen idétlenül mosolyognék, bármit is mondott volna.
-       Már kelni akartam – hazudom, hogy ne érezze magát kellemetlenül emiatt. Hosszú másodpercekig egyikünk sem szólal meg, és kezd nagyon frusztráló lenni ez a csend. – Jaj, Marcel, annyira örülök, hogy hívtál.
-       Igen? – kérdez vissza, de a hangján hallom, hogy mosolyog. – Én is. Nem tudom, hogy milyen a jövőheti időbeosztásod, de ha valamikor ráérsz munka után, akkor…
-       Ma is ráérek – vágom rá, de egyből rájövök, hogy nem lehetek ekkora fasz. Észben kell tartanom, amit Niall javasolt. Muszáj azt mutatnom neki, hogy csak mint a diákom vagy barátom érdekel. Nem mint valaki, akit nagyon szívesen látnék meg először az ágyamban magam mellett reggel, amikor kinyitom a szemem. – De ha inkább hétköznap, akkor viszont a kedd lenne a legjobb.
-       Rendben. Akkor legyen kedd – felel, és újra csend telepszik ránk.
-       Legyen kedd – töröm meg, de még nagyon nem akarom letenni. Annyira hiányzott már, és valamiért ez az érzés csak most tisztult ki bennem igazán, amikor meghallottam a hangját, és hamarosan láthatom is.
-       Ne érts félre, igazából a ma is jó lenne, csak anyu nem dolgozik, és Harry is túl másnapos ahhoz, hogy elmenjen bárhová. Családi napot akar tartani – magyarázkodik, de semmi szükség rá. Akkor is elfogadnám, ha csak úgy ezt a döntést hozta volna.
-       Megértem – mosolygok, de máris érzem a mardosó rosszullétet, Harry nevét és fizikai állapotát meghallva. – Alig várom, hogy lássalak.
Rohadtul tudom, hogy vissza kellene fognom magam, de nem megy. Ha lehetne egy időgépem már ott is lennék valahol kedd délutánjában.
-       Négykor a könyvtárban? – kérdezi, és hallom, hogy mozgolódik, recseg a vonal vége. Biztos előszedett valami lapot, hogy felírja a részleteket.
-       Igen, és hozd a könyveket. Megbeszéljük, amiket olvastál.
-       Oké – vágja rá. – Akkor kedden. Legyen szép napod, Louis.
Kellemes bizsergés fut végig rajtam, ahogy kimondja a nevem, és miután nyeltem egyet, kell vennem egy mély levegőt.
-       Köszönöm, neked is!
Magam mellé ejtem a mobilom, és a plafont bámulom. Te jóságos ég! Egy egész napot fog eltölteni Harryvel. Ha este nem küld nekem egy olyan sms–t, amiben közli, hogy nem csak kedden, de soha többet nem óhajt látni, vagy csak a nevemet hallani, akkor irtó nagy szerencsém lesz. Harry tutira nem fogja magában tartani a tegnap esti kis történetünket.
Várjunk… Igazából azzal vajon lenne probléma, ha ezt elmondaná Marcelnek? Persze, tudom, hogy nincsenek különösebben jóban, de Marcel a tudtomra adta, hogy csak mint tanár és maximum barát tart rám igényt. Akkor én meg azzal randizok, akivel csak akarok, nem igaz? Bár talán túlzás lenne épp Harryt felhasználni erre… Úgy érzem, hogy kezdek teljesen elveszni ebben az idióta játékban, ezért arra a döntésre jutok, hogy Niall lesz a szárnysegédem. Míg tárcsázok, elkezdek öltözködni, hogy elindulhassak beszerezni valami ehetőt, mert rendesen háborog a gyomrom.
-       Hali – köszön szőke barátom a telefonba. – Mi a helyzet?
-       Mit csinálsz? – kérdem, miközben kihangosítva az asztalra teszem a mobilom, és felhúzok egy pólót.
-       Meccset nézek, miért? – nevet fel, mintha épp a menyasszonya érdeklődne afelől, hogy mit művel.
-       Nagyszerű, nézzük nálam – kapom újra a fülemhez a készüléket. – Míg ideérsz lefutok a pizzériába kajáért.
-       Oké, én meg hozok sört – egyezik bele a programba, nekem pedig egy szempillantás alatt felfordul a gyomrom a sör hallatán. Lediktálom neki az új címem, és a lakáskulcsot magamhoz véve, elindulok a közeli étterembe. Nagyon remélem, hogy Niallnek lesz valami tippje, hogy hogyan tovább, mert az ötlet amit adott, tökéletes. A kivitelezéssel vannak problémáim. Azt hiszem ideje lesz a legnagyobb mélységekig beavatnom a jelen helyzetembe. Meg a tegnap estébe is. Bár már előre látom a kárörvendő röhögéstől vörösödő fejét.




14 megjegyzés:

  1. Már nagyon vártam. Nagyon jó rész volt. Kivancsi vagyok a folytatásra.

    VálaszTörlés
  2. Sziasztok!

    Ah, vegre! Attol meg h nem irogattam h mikor lesz mar friss, higyjetek el, minden nap, napi tobbszor is feljottem megnezni h van e mar friss, es fejben igenis panaszkodam h mikor lesz mar. :( De most veeeegre! Ahj, mar nagyon hianyzott! <3

    Imadtam benne a Harry-Zayn parost! :D Zayn vajon tenyleg csak zavarban lett volna, vagx inkabb elbizonytalanodott magaban es esetleg o is kacsintgat a sajat nemehez? :P

    Es utana amit Harry es Lou muveltek! Hat kest, vegem volt!!! Csak annyit tudok mondani h meeeeeeg! :P En komolyan azt hittem h lesz majd valami koztuk, aztan meg Lou h nez majd Marcel szemebe? :D
    Imadtam!!! <3
    Es hihetetlenul varom ezek utan a kovit, remelem azt mar tudjatok hamarabb is hozni! :) <3

    Koszonom! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Zayn csak féltékeny, hogy elveszik a legjobb haverját.. (És most itt azt írtam volna, hogy ne csináljunk mindegyikből homokost, deeee igazából nélkülünk is épp eléggé azok XD)
      Próbáljuk hamarabb hozni, de a nyár elég káosz.. :(
      Köszönöm, hogy továbbra is velünk vagy, és bármit írok(/írunk) számíthatok rád! Puszi! <3

      Törlés
  3. Én is nagyon nagyon nagyon vártam mááár!!! Féltem hogy nem is folytatódik mert nincs rá idődök :( nagyon nagyon jó rész lett!!! Siessetek a következővel mert nagyon kíváncsi vagyok marcel milyen lesz louissal!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Olyan nincs, hogy nem folytatódik! Be fogjuk fejezni, még ha kicsit többet is kell várni a részekre, mint az elején.
      Köszi, hogy írtál! <3

      Törlés
  4. Sziasztok!
    Szegény Harry! Neki lőttek. Már ami a felejtés,elterelés, alcázás hadművelet illeti. Egyre jobban úgy látom, hogy bizony ő lesz az aki lekeplezi saját magát.
    Kezd egy kicsit szetcsúszni, nem?
    Z egy kicsit összezavart. Akar vslamit H tól? Ijj...
    Komolyan azt hittem, hatalmas egymásba olvadás lesz ott a fa tövében! De mostmár roppant kíváncsi vagyok ki teszi meg az első lépést.
    Louis,Harry, vagy Marcell? Én inkább az utóbbira voksolok!
    Harry,Marcellként még mindig vállalhatóbb a számára.
    Gyorsan a következővel,kíváncsi vagyok 😂 😂 😂 😂

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ugyee? Neki már akkor lőttek, amikor Lou visszajött a városba.. :D
      Oké, szóval rendelésre Marcel erőszakolja meg Lou-t... hm, meglátjuk... XD
      Köszi, hogy itt vagy! Pusszantás! <3

      Törlés
  5. Mikor lesz folytatás? Várjuk!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Most már büszkén mondhatom, hogy véégre kész. Amint átnéztük mi is, és Hajni is, ki tudom tenni :)

      Törlés
  6. Most rohanok......

    1. Zayn szerelmes Harrybe???? Oooooo....
    2. Lou továbbra is alkesz. XDDD

    Az egy zseniális megoldás lett volna, hogy Marcell megerőszakolja Lou-t. XDDD

    De az túl egyszerű lett volna....XDDD nem ti lennétek!

    Garantálhatom, hogy nem csak a fiúk indultak be ettől a többszörös keménykedéstől!!!XDDD Több értelemben.

    De most megyek kertészeti áruházba ásót venni. Ebből, hogy fognak kiáskálódni???

    Bár lehet ez mind a kettő fiúnk szemét felnyitja egy kicsit. Még sem olyan közömbösek egymás felé mint gondolják. (Harry Lou még is téged akar...csak kicsit MaHa-sabban. XDDD)


    Sodor a hév...

    Pusszantás Gyö

    Szercsi van és, hát persze, <3<3<3 (szottyadt herezacsik ;) ) (Bár kétség sem fér hozzá itt elég fittek!XDDD)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. 1. Öööö... neeeeeem... :D (Ez így hihető volt? (Nem az. Tényleg nem. :D))
      2. Csak fiatal. És szereti néha egy kicsit elengedni magát. Már ez is baj?? (Hadd védjem már meg egy kicsit magunkat is, ugye, Sophie? :D)
      Pusszantás a herezacskóidnak! (Úristen, remélem ezt nem olvassa csak úgy egy véletlen idetévedt emberke... XDDD)

      Törlés
    2. Nem alkesz. :DD Lehet kicsit néha túl könnyen veti bele magát a súlytalan lebegésbe az alkohol által, deee ez az ő korában szerintem rendben van. :DD
      És hadd tegyem fel a kérdést. Zayn és Harry??? Azta már... Neee :DD

      Törlés
    3. Hát Sophie, tudod, alakulnak a dolgok a fejemben a komik által.... hmm Zayn és Harry... :DDDDDDDD (NEM.)

      Törlés