Puszik!
9. fejezet
Harry’s POV
Az egész hetem azzal telt, hogy Louis-ra
gondoltam, és közben megpróbáltam elhitetni vele, hogy egyáltalán nem gondolok
rá. Megmondani sem tudom, hányszor vettem a kezembe a telefont, hogy írok neki,
vagy felhívom. És hányszor kellett visszaszerencsétlenkednem az akksit meg a
hátlapot, miután a falhoz csaptam, vagy a szőnyegre dobtam mérgemben. De végül
kisebb-nagyobb elterelésekkel csak kibírtam ezt a hét napot. Louis pedig a
legnagyobb meglepetésemre – és talán egy kis csalódottságomra is – tiszteletben
tartotta a kérésemet, és egyik este sem gubbasztott a lábtörlőmön, ahogy azt a
múlt héten gondoltam, hogy tenné, ha nem keresem egy hétig.
Az első néhány nap dühös tehetetlensége
után taktikát váltottam. Ahányszor csak eszembe jutott a csókja, vagy a súlya a
combjaimon, a telefon helyett próbáltam inkább a könyveit elővenni. Ha azt
mondom, négy nap alatt kivégeztem mindkettőt, talán sejthető, mennyit járt a
fejemben a drága tanár úr.
Hamar eljutottam arra a szintre, ahol
őszintén tudok örülni annak, hogy a mai napomat Zayn teljes egészében le fogja
kötni. Az ostoba álmomat félretettem, és eszembe sem jutott többször annak a
lehetősége, hogy lemondanám a lagzis szereplést. Legalább egy napig nem kell a
Louis-ra irányuló gondolataimmal harcolnom a fejemben. Holnapra talán sikerül
annyira összeszednem magam, hogy már képes leszek fel is hívni. Kilencedik nap
már illendő lenne jelentkeznem, ha még egyáltalán akarok tőle bármit is. De a
mai napot még hadd élvezzem ki nélküle, és a gondjaim nélkül, amik észrevétlen
telepedtek rám, amióta visszatért az életembe.
Szombat délután van, itt állok az ágyam
mellett puccparádéban Zaynre várva, és közben a párnám mellett fekvő könyveket
bámulom. Ideje elszakadnom tőlük. És legfőképp a tulajdonosuktól. Szükségem van
erre a napra, hogy kiszellőzzön a fejem. Bár azt nem tudom, miért hiszem, hogy
majd ma sikerül, ha az elmúlt egy hétben nem jutottam el odáig, ameddig
szerettem volna, de valamiért bízom ebben a napban. Úgy érzem, jót fog tenni
egy kicsit olyasmit csinálnom, amit nem szoktam. Kezembe fogom a napszemüvegem,
és a tükör felé fordulok.
Zakót ugyan vettem, de a szűk fekete
farmert senki sem fogja lerobbantani rólam. Örüljenek, hogy nem szakadtat
húztam fel. Ez egy egészen új darab, nincs kifakulva sem, még akár elegánsnak
is mondhatnám azzal az aprómintás fekete inggel, meg fekete bőr bokacsizmával,
amit felvettem. Elgondolkodom azon, hogy összekötöm a hajam, de végül mérgesen
elhajítom a gumit a sarokba. Az nem én vagyok.
Felbosszant, ahogy az alteregóm beette
magát a hétköznapjaimba. Még arról is Marcel jut eszembe, amiről nem kellene.
Marcelről meg persze Louis. Már azt sem tudom, kire haragudjak, amiért nem
vagyok önmagam.
-
Kész
vagy? – Összerezzenek a hátam mögül jövő hangtól.
Jó előre megbeszéltük, hogy Zayn fog
vezetni, mert én nem garantálhatom, hogy ezt a színjátékot akár csak félig is
józanul végigcsinálom. Már most tudom, hogy épphogy a hullarészegség előtt egy
lépéssel fogom abbahagyni az ivást.
-
Aha
– dörmögöm, és megfordulok.
Állig begombolt fehér ing van rajta, sötét
nyakkendő, és szűkre szabott, halványszürke öltöny. Mondhatnám akár azt is,
hogy kurva jól néz ki, de ismerve őt, valahogy nem illik hozzá ez a szerelés.
Tuti, hogy anyuci öltöztette.
-
Hoztam
neked is nyakkendőt – nyújt felém szemlesütve hármat is, hogy válasszak.
-
Felejtsd
el – tolom el a kezét, és a fejembe nyomok egy fekete kalapot. Ma én leszek a
sötét herceg. Minden fekete rajtam. A ruházatom tökéletesen tükrözi a
lelkiállapotomat. Biccentek, hogy magam elé engedjem. – Induljunk.
-
Oké
– suttogja.
A házból kifelé menet nem szól egyetlen
szót sem, a bejárattól a kapuig gondosan kirakott műkő úton is csak leejtett
vállakkal, némán sétál előttem a kocsijáig. Nem tudom, mi van vele. Olyan furán
szégyellős. Mintha az idegen ruhákban egy idegen Zayn jött volna értem. Lehet,
hogy már most megbánta az egészet, de nem mer visszalépni? Jó fej leszek, és
megkönnyítem a helyzetét.
-
Biztos,
hogy ezt akarod? – kérdem, miután beültem az anyósülésre mellé, de a motort még
nem indította be.
-
Nem
tudom – von vállat. – Hülyeség? – néz rám félrehúzott szájjal.
-
Az!
– röhögök fel a vállába bokszolva, mire az ő képéről is elszáll végre az a
kétségbeesett arckifejezés.
-
Akkor
pont nekünk való – bólint elszántan, és nevetve végigsimít a combomon.
Vigyorogva ráütök a kezére, ő pedig elfordítja végre a slusszkulcsot, és gázt
ad.
Szándékosan megyünk külön, nem pedig a
szülei kocsijával. Zayn csak annyit közölt az anyjával, hogy a kedvéért hoz
valakit, mire Mrs. Malik azonnal örömmámorban kezdett úszni, és a továbbiakra
nem is igazán volt kíváncsi. Ha még a showtime előtt megneszelte volna, hogy én
vagyok az a plusz egy fő, ráadásul nem is épp abban a státuszban, amiben elsőre
hinné, biztosan minden eszközt bevetve próbálta volna jobb belátásra bírni a
fiát. De így, hogy már csak a házigazdák, és az első vendégek után fogja
meglátni a karomon csimpaszkodó egyszem gyermekét, nem fog tudni mit tenni,
mosolyognia kell. Akkor is, ha legbelül őrjöng.
*
Jól telik az este. Anyuci sokkolása
sikerrel járt, a pia ütős, a kaja sem rossz, és még a zenekar sem az a fajta,
akiket öt perc után máglyára vetnék. Emellett egészen meglepő, hogy senkinek
egy rossz szava, vagy lesajnáló pillantása sincs felénk irányozva, ami persze
kihozna a sodromból, és azonnal kötözködni kezdenék. Furcsamód most az egyszer
egyikünknek sem jut eszébe magára hagyni a másikat egy gyors numeráért,
egyszóval bár nem hittem volna, de egyszerűen csak élvezem ma este a „csajom”
társaságát.
Vigyorogva belemarkolok az újabb
cigiszünetre készülő, mellettem sétáló Zayn seggébe, mire rám néz, és felhúzott
szemöldökkel arrébb taszít. Mivel már nem mondhatnám, hogy teljesen józan
lennék, majdnem orra is esek a lökéstől, alig bírom megtartani az
egyensúlyomat.
-
Mi
van? Hitelesnek kell lennünk… – nevetgélek idétlenül a vállai köré tekerve a
karomat. Egészen addig, míg a szemem sarkából meg nem látok egy túlságosan is
ismerős arcot, ami aztán lehervasztja azt a vigyort, úgy, hogy nyoma sem marad.
Mi a büdös kurva istent keres itt Louis?!
Hátat fordítok neki – hátha csak a szemem
káprázik, és majd eltűnik a délibáb, ha nem látom –, de nem hat a varázslat,
amikor oldalra sandítok, még mindig ott áll.
Bár eddig sikerült porcelánbabaként és nem
egyszerhasználatos lotyóként bánnom vele – Oscart ide! – most nagy lendülettel
nekipréselem Zayn-t a falnak. Próbálom elnyomni az ereimben éledő dühöt, de valahogy
az ilyesfajta kísérleteim mostanában nem sikerülnek túl jól, főleg ha az
indulataim kiváltó okának középpontjában egy szemtelen kis irodalomtanár áll.
Emellett persze a veszélyesen magas véralkoholszintem sem segít a saját
szörnyetegem féken tartásában.
-
Tudtad,
hogy itt lesz?! – sziszegem Zayn arcába, miközben a lábai közt a cicomás falnak
támasztom az egyik térdem, hogy még véletlenül se tudjon kiszabadulni.
-
Miről
beszélsz? – kérdi ijedten, és próbál kibújni a szorításomból. A nyakát
nyújtogatja, megkísérel átnézni a vállam felett, hogy lássa, kiről beszélek.
Nem sok sikerrel. Biztos kézzel tartom a helyén, esélye sincs mozdulni.
-
Ha
megtudom, hogy szándékosan baszakszol velem… – morgom a nyakába, miközben a
fülei mellett tenyerelek a gondosan festett falnak. A méregtől gondolkodni sem
tudok. Úgy érzem, ki akarom tölteni rajta a dühömet. Mert megérdemli.
Bevállalta anyuci előtt, hogy velem kefél, hát akkor becibálom a vécébe, és
megmutatom neki, mit is játszik valójában. Mit kap az a ribanc, aki szórakozni
próbál velem…
-
Állj
le – lök végül el magától minden erejét összeszedve, és nyugalmat erőszakolva
magára egy szál cigit dug remegő kézzel a szájába. Közben Louis hátat fordít,
így nem tűnik fel neki. Hosszú léptekkel elindul a kertbe vezető kijárat irányába,
és közben hallom, ahogy az orra alatt morog. – Nem tudom, mi a fasz bajod van.
Tisztában vagyok vele, mennyire utálja ezt
az egész helyzetet. Amióta csak meséltem neki Louis-ról, a múltról, és a
terveimről, csak cseszeget, és húzza a száját minden megmozdulásomra. Nem esne
nehezemre elhinni, hogy pontot akar tenni az ügy végére, és szándékosan
avatkozik a dolgokba. Valószínűleg pontosan tudta, hogy Louis is itt lesz,
amikor eljátszotta a kis tervének a gyors kiötlését előttem. Annak a tervnek a kiötlését,
ami tulajdonképpen már régen megvolt.
Nem követem – még véletlenül sem indulnék
el abba az irányba, ami közelebb visz Louis-hoz –, csak magamban fortyogva
nézek utána, de még a kijárat előtt lelassulnak és elbizonytalanodnak az addig
határozott lépései. Visszafordul felém, és ezúttal ő ragadja meg az ingem
gallérját, és nyom neki a falnak döbbent arccal.
-
Nem
tudtam, baszki – nyögi a nyakhajlatomba temetve az arcát. – Esküszöm…
Megragadom a vállait, fordítok magunkon,
és már nem csak a vállait szorítom a falhoz, az egész testemet préselem neki
egyre frusztráltabban, ahogy kezd úrrá lenni rajtam a pánik. Veszek néhány nagy
levegőt, közben – amennyire jelen állapotomban képes vagyok rá – átgondolom a
helyzetet, és arra jutok, hogy hinnem kell neki. De arról aztán fogalmam sincs,
hogy fogok ebből kimászni úgy, hogy Zaynt se hagyjam cserben, és Louis előtt se
essek ki a szerepemből!
-
Ezért
már tényleg járna az a beígért szopás… – dörmögöm cinikusan, hogy enyhítsek az
előbbi tetteim élén. – Kurvára el fog csesződni minden.
Legszívesebben a fejemet verném a falba,
de végül csak az arcomat temetem a vállába, mint egy kisgyerek, aki eltakarja a
szemeit, és azt hiszi, hogy ha ő nem lát valakit, akkor az a bizonyos valaki
sem láthatja őt.
-
Lelépjünk?
– nyel egy nagyot. Tudom, hogy érzi, hogy keményedek, de azt is tudom, hogy nem
arra céloz, hogy beváltaná a könnyelmű kis ígéretét. Tanácstalanságot látok
csak a szemeiben. Én viszont nem tudom hova tenni a testem jelen reakcióit,
gőzöm sincs, hogy Zayn egész estés közelsége, vagy Louis jelenléte, vagy mi a
szent szar készteti a farkamat arra, hogy a környezetem tudtára adja, mennyire
ki vagyok éhezve egy kis figyelemelterelésre. – Minden oké. Megértem, ha nem akarod
folytatni a színházasdit – ajánlja fel, és továbbra sem próbál meg mozdulni a
kétségbeesett szorításom alól.
-
Nem
– sóhajtok fel végül, és egy kicsit hátrébb húzódok. Valószínűleg már így is
épp eléggé zavarba hoztam. Nem hiszem, hogy mindennapos dolog nála, hogy egy
pasi nekinyomja a kemény farkát. Két tenyeremmel a vállainak támaszkodok, és
lehajtott fejjel veszek néhány mély levegőt. Nem tagadom, nagyon meglep vele,
hogy beáldozná a saját drámáját az enyémért. – Most már végigcsinálom. Csak
változtatunk egy kicsit. Nem leszek hős szerelmes előtte. Azt a látszatot
továbbra is fenntartom, ha megfelel, hogy alkalomadtán duglak.
-
Oké
– bólint lassan. Megdöbbent, amikor a nyakam köré fonja a karjait, és visszahúz
magához, hogy rám tapassza a száját. Miután elereszt, elképedve nézek rá,
óriási kérdőjelekkel a szemeimben. – Pont idenézett… – jelenti ki
magyarázatként.
Nem tudok felelni, csak biccentek
jóváhagyólag. Kell néhány másodperc, míg feldolgozom. Megcsókolt. Nem az anyja
miatt, hanem Louis miatt. Nem a saját érdekében, hanem az enyémet tartva szem
előtt. Néha-néha azon kapom magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, mennyire
nem igazi az a barátság, ami köztünk van, és valójában csak kölcsönösen
kihasználjuk egymást, de az ilyen pillanatokban legszívesebben elsüllyednék
szégyenemben ezek miatt a gondolatok miatt.
Hátrébb lépek, és ahogy elindulunk az
ellenkező irányba, újra a fenekére simítom a tenyerem, hogy közelebb húzzam
magamhoz, de most már meg sem rezzen tőle, inkább csak még közelebb húzódik
hozzám.
-
Menjünk
ki, szívd el azt a cigit – hajolok a nyakába, mire mosolyogva bólint.
A következő néhány órában próbálunk úgy
helyezkedni, hogy Zayn rokonságának – tartva magunkat az eredeti tervhez –
megfelelően szúrjuk a szemét, Louis családjától viszont a lehető legtávolabb
legyünk.
Az előbbi nem könnyű feladat, mert úgy
tűnik, hogy a haverom anyján kívül senki sem borul ki, bármennyire is
szemérmetlenül taperoljuk egymást. Szerintem Zayn ezzel a színjátékkal sem
úszta meg a jövőbeni kötelező családi megjelenéseket. Sőt. Mostantól aztán
bérelhet fel minden alkalomra valami srácot.
Az utóbbi küldetés ezzel ellentétben jóval
egyszerűbbnek bizonyul. Abban persze nem bízom, hogy Louis egész este nem fog
észrevenni, de addig jó nekem – meg neki is –, amíg nem kell kommunikálnunk
egymással. Szerencsére nem annyira nehéz elkerülni, mert egy óriási fennhéjázás
az egész flancos rendezvény, többszáz vendéggel. Az asztalok egy vaskos
oszlopokkal teli, díszes teremben vannak szétszórva, ahol könnyű takarást
találni, a tánctér is elég tömött ahhoz, hogy szintén ne legyen nehéz
elvegyülni, a kert pedig hatalmas. Fákkal, bokrokkal és padokkal teletűzdelve.
Emellett nemcsak hogy egy mű tó van a közepén, tele mivel mással, mint ponty
méretű aranyhallal, de még egy rohadt patak is keresztülcsörgedezik rajta, ami
felett egy fa hidacska ível át az esküvői fotósok örömére. Az egész hely egy
merő giccs. Nem tudom, hogy ettől, vagy inkább a számolatlanul ledöntött
alkoholtartalmú italtól, de sokadszorra tör rám a hányinger. Eddig még sikerült
legyőznöm egy kis szellőztető sétával vagy sós sütivel, de egyre inkább érzem,
hogy a most közeledő vörösszőrű hosszúfarkú erdőlakóval nem lesz ilyen
szerencsém.
Megpróbálok egy olyan távolabb eső fát
becélozni magamnak, aminek a tövébe egyedül kuporodhatok le, és nem kell attól
tartanom, hogy egy szintén nyugalmat kereső párocskát hányok váratlanul telibe.
Ritkán szoktam a rosszullétig inni magam, de ha így sikerül, nem szeretem a
közönséget magam körül.
-
Nem
hittem, hogy majd itt futok össze veled. Ráadásul épp a pasiddal leszel… –
hallom meg az ismerős hangot pont a kiválasztott fa árnyékából, amint odaérek.
Összeakadó lábakkal kerülöm meg a vaskos
törzset, hogy lássam. Nem mintha szükségem lenne a látványra a bizonyossághoz:
Louis is pontosan ugyanezt a fát választotta arra, hogy elvonuljon a fárasztóan
sznob társaságtól egy kicsit. A lábainál pihenő üres poharat és teli hamutartót
nézve valószínűleg nálam jóval előbb jutott erre a döntésre.
Azon meg sem lepődök, hogy pontosan tudta
ő is, hogy itt vagyok. És talán az, hogy eddig sikerült elkerülnöm, annak volt
köszönhető, hogy ő is épp azon volt egész este, hogy ne akadjunk össze.
-
Nem
a pasim… csak…
-
Nem
kell mentegetőznöd – szakít félbe. – Aranyosak vagytok együtt. Hol hagytad? –
vigyorog fel rám, és hirtelen nem tudom eldönteni, mennyire gúnyosak ezek a
megjegyzések, így az elmúlt heteinket alapul véve inkább a rosszabbat
feltételezem. Olyan gyorsan kijózanodok, mint még soha.
-
Kapd
be – vetem oda neki. – Mondom, hogy nem a pasim. A haverom. És megkért, hogy
parádézzak neki anyuci szeme előtt. Én meg jó haver vagyok.
-
És
szeretsz parádézni… – jegyzi meg az orra alatt, nem kis szarkazmussal a
hangjában.
-
Ezt
hogy érted?! – kapom fel a vizet, és épp azon vagyok, hogy hátat fordítok neki,
és inkább lelépek, még mielőtt felelne. És még mielőtt meggondolatlan dolgot
cselekszem.
-
Ülj
le ide, úgyis azért jöttél, nem? – sóhajt egyet fáradtan. – Nem muszáj nekünk
mindig vitázni…
-
Hányni
jöttem, nem cseverészni – morgolódok, mert érzem, hogy semmi olyan nem
kerekedne ki ebből, amire szükségem lenne.
-
Ott
egy bokor – emeli maga elé a kezét egy féloldalas vigyor kíséretében. Talán már
letesztelte ő is. – Aztán ülj ide – csúszik arrébb a fenekével. Hát persze,
Marcelként is megtanultam már, hogy nála nem létezik olyan válasz, hogy „nem”.
Ha ő azt mondja, ülj le, akkor leülsz és kész. Tipikus tanár.
-
Mit
akarsz…? – kérdem halkan, miután ledobtam mellé magam. A hányingerem már rég
elmúlt. De úgy tűnik, rókakoma az eszemet is elvitte magával, amiért teszem,
amit Louis mond.
-
A
diri nekem esett tegnap a múltkori kis akciód miatt.
-
Hát
bocs… – nyomom el a vigyort, szándékosan csak fél sikerrel.
-
Valójában
szarok rá, ha bárki is megtudja – rántja meg az egyik vállát. – De nem éreztem
szükségét a munkahelyemen mindenkivel közölni, kivel fekszem le. Nem érdekel,
ki mit gondol, de nincs közük hozzá – magyarázza. – De nem erről akartam
beszélni. Inkább arról, amit megemlített még mellékesen. Azt mondta, ültél nála
annak idején – mered rám. – Miattam.
-
Nem
emlékszem – vonom meg a vállam sietve. Hát persze, hogy emlékszem. Mindenre. És
hát persze, hogy ezt nem kötöm az orrára. – Ültem nála mindenért már a
végefelé. Nem tudom, miért ültem volna pont miattad – ingatom meg a fejem, és
gúnyosan összeszűkítem a szemeimet.
Hihetetlen, hogy a környezetében mindenki
méginkább megerősíti abban az öntelt kis hitében, hogy ő a világ közepe!
-
Tudtad
ki vagyok, amikor néhány hete összefutottunk, igaz? – szegezi nekem a kérdést,
és olyan hévvel fordul felém, hogy az egyik térde a combomnak feszül. Nagy
erőfeszítésembe kerül, hogy durcásan ne húzzam el azonnal a lábamat.
-
Hagyjuk
ezt abba, Louis – mordulok rá, és felállnék, hogy visszamenjek, és inkább
Zaynnel töltsem az időm, ha már a partnerét játszom, de Louis rámarkol a
csuklómra.
-
Nem
tudom, miért viselkedsz velem így, amióta visszajöttem, de ha haragszol rám
valamiért, inkább zúdítsd rám, hogy tudjam, milyen faszságot csináltam, amiért
büntetsz.
Érzem, hogy lassan elhagy az erőm, és nem
szabad most elkezdenem ráborítanom a szaros vödröt minden sértettségemmel,
ahogy ő mondja, mert akkor biztosan minden kiderül. Az is, aminek nem kellene.
-
Azt
mondtam, hagyjuk! – emelem fel a hangom, és elrántom a kezem.
Újra megpróbálkozok a talpra állással, de
féltérden megbillenek, mert bár hánynom már nem kell, de azért a nem kevés
alkohol még nagyon is ott kering az ereimben, ő pedig kihasználja ezt, és
visszaránt. Nem hagy időt arra, hogy meglepődjek, fenékre esek, és háttal a
fatörzsnek lök.
-
Én
pedig azt mondtam, nem! – támaszkodik a mellkasomra a két tenyerével, és
kísértetiesen hasonló módon szökken az ölembe, mint múlt pénteken a kocsiban.
Érzem rajta, hogy most sem ivott kevesebb vodkát, mint akkor, de egy kicsit
meglep ez az egész szituáció, mert azt azért biztosan tudja, hogy ezúttal nem
Marcellel diskurál. Vagy neki mindegy?! – Eljátszhatod, hogy nem emlékszel rám,
de én tudom, hogy nem így van. Emlékszel rám. Ahogyan én is. Minden pillanatra
– hajol egyre közelebb hozzám. – Tudom, mi az, ami tetszett. Tudom, mi az,
amitől elakadt a lélegzeted.
Leblokkolok, ahogy a kezei lassan
felkúsznak a mellkasomról a nyakamra, majd a tarkómon a hajam tövére markolva
erőszakkal hátrakényszeríti a fejem. De ahelyett, hogy gondolkodás nélkül
arrébb tenném az ölemből, az alkohol úgy dönt a szervezetemben, hogy a józan
eszem fölé kerekedik. A kezeim meggondolatlanul az oldalára kúsznak, ahol
sürgetőn kihúzkodják az inget a nadrágjából. Rámarkolok a meztelen, forró
bőrére.
Ha ezt akarja, játsszunk így! Nem gondolok
arra, mi lesz holnap, mi lesz a terveimmel, a bosszúmmal, és hogy egyáltalán,
mi lesz Marcellel…?
Nem kímélem, erővel ragadom meg a derekát,
és még jobban magamra húzom. Megpróbálja elnyomni a nyögést, ami kiszakad a
torkából, amint megérzi maga alatt a merevedésem. Nem sok sikerrel. Már most
elveszett. A szorítás is azonnal enged a hajamban. Egyik kezemet a tarkójára
csúsztatom, és abban az óvatlan pillanatában, amíg próbálja feldolgozni, hogy
hirtelen nem elrohanni akarok, hanem nagyon is benne vagyok a dologban, bármire
is készült, megcsókolom. Élvezem, hogy nem kell visszafognom magam, hogy nem
kell azon gondolkodnom, Marcel mit tehet meg, és mi az, amire muszáj nemet
mondania. Egyszerűen csak tehetem, amit akarok. Mert Harry ilyen. Teszi, amihez
kedve van, és senki véleménye nem változtat a szándékain.
A szája durván nyomódik az enyémnek, a
nyelve hamar felveszi a ritmust, és küzdeni kezd az irányításért. Nekem dönti a
mellkasát, beszorít a fatörzs és a felsőteste közé, és a térdeit a fűbe
támasztva mellettem, felemelkedik az ölemből. Tudom, miért csinálja. Nem
akarja, hogy a nekifeszülő erekcióm túl intenzív hatással legyen rá, és
elhomályosítsa az ítélőképességét. Mintha bármelyikünknél is kellően működne
most… De egy percig sem hagyom, hogy azt gondolja, övé lehet az irányítás.
Belemarkolok a fenekébe, és a csípőmet is megemelem egy kicsit, ahogy újra
magamra húzom, és nekinyomom a farkam. Nagyot nyel, és megrántja a hajam,
mielőtt újra erőszakosan a számnak esik, és térdre emelkedik felettem.
-
Ne
játszd a szüzet – morgom a fülébe, miközben újfent visszakényszerítem az
ölembe. – Keressünk egy nyugodtabb helyet és megduglak. Ezt akartad, nem?
Nagy kerek szemekkel néz rám, ahogy
hátrébb húzódik. Néhány pillanatig nem tud megszólalni, aztán egy kaján mosoly
kúszik az ajkaira.
-
Azt
mondtam, emlékszem mindenre. Tudom, mit szerettél… – kezdi lassan, és felhúzza
az egyik szemöldökét.
Na azt már nem! Tényleg azt képzeli, hogy
belém teheti a farkát? Senki sem teheti. Főleg nem Louis Tomlinson!
-
Lehet,
hogy emlékszel arra, mit csináltál egy tizenhat évessel annak idején, de ne
hidd, hogy még mindig gyerek vagyok – szűkítem össze a szemeimet. – Szívesen
lefekszem veled, nem fogom letagadni. Nem lenne értelme, úgyis érzed. De ne
gondold, hogy irányíthatsz.
-
Nem
vagy gyerek, Harry, pontosan tudom. De én sem leszek egy sorszám a prédáid
gyűjteményében – pattan fel az ölemből.
-
A
farkad nem ezt mondja – mutatok vigyorogva az orrom előtt dudorodó nadrágjára,
és szétterpesztett lábakkal kényelmesen nekidőlök a fatörzsnek, majd az ölembe
ejtem a kezem, és rásimítom a tenyerem a nadrágom elejére.
Egy éles levegővétel után szólal csak meg,
fojtott hangon:
-
A
farkam néha elveszi az eszem. Mint most is. De szerencsére egyre többször ébred
fel az agyam, mielőtt hülyeséget csinálnék – veti oda, és sarkon fordulva
hanyatt-homlok elviharzik. Gondolom, mielőtt a farka újra visszavenné az
agyától azt a bizonyos irányítást.
Győztes vigyorral nézek utána. Hátradöntöm
a fejemet, és terpeszből lazán felhúzom a térdeimet. Beletelik néhány felhőtlen
percbe, mire rájövök, hogy valójában nem nyertem én itt és most semmit. Csak
hagytam, hogy sodorjon az ár, és olyan dolgokat tettem, mondtam és éreztettem
vele, amiket nem lett volna szabad. Kiadtam neki Harry-szeletkéket, ő pedig
egyáltalán nem úgy reagált, ahogy az elvárható lett volna, ha igaz, amit
Marcelnek mondott. Talán mégsem nyerte még meg a fődíjat a kis könyvmolyom.
Pedig azt képzeltem, már senki és semmi nem terelheti el Louis figyelmét róla,
erre tessék, egy nagyszájú macsónak, némi alkohol kíséretében lazán összejött.
Persze, ha úgy vesszük senki nem terelte el, mindössze én magam saját magamról…
de ezt az egészet egyre nehezebb reálisan látnom. Ő azt hiszi, két különböző
személy vagyunk, ergo simán „megcsalta” volna a fiút, aki tetszik neki, a srác
bátyjával. Nem, ez semmiképp sem okés.
Összevont szemöldökkel nézek fel, amikor
meglátom, ahogy Zayn sétál felém.
-
Figyeltelek
messziről. Mi történt? – ráncolja a homlokát.
-
Áh,
semmi… – legyintek sóhajtva. – Majdnem megdugtam.
-
Azt
hittem, nem ez a cél – húzza fel a szemöldökeit, és apró, büszkének ható mosoly
bujkál a szája szegletében.
-
Marcelként
nem. De Harry egy kicsit elveszítette a fejét – vigyorodok el én is, bár
továbbra is érzem, hogy nem kellene. – Pedig azt hittem, már kellően beleesett
a kis nyomiba…
-
Vicces,
amikor magadról beszélsz így – nevet fel.
-
Nekem
is fura, elhiheted – nyújtom felé a kezem, ő pedig megragadja, és felránt a
földről. – Szívj el egy cigit, aztán bent találkozunk. Szerintem lépjünk le,
mára elég volt a színházból. Amíg végzel, egy kicsit összeszedem magam. Bemosok
egyet a tükörképemnek, vagy valami…
-
Oké…
– röhög, és az épület felé biccent, miközben szájában egy szállal becéloz
néhány rokont a homályban.
Louis’s
POV
Régen próbáltam már ennyire gyorsan
eltűnni az összes körülvevő szempár elől. Cseppet sem kívánom magam köré ezt a
tömeget, és azt sem tudom, hogy a levegőtlen belső tér, a túl sok ember, vagy a
semmiből rám törő erőteljes hányinger fojtogat ilyen elviselhetetlen erővel.
Minden lehetőséget egyszerre védve ki, az emeleti mosdók lesznek ideálisak
nekem, amiket elzártak ma a vendégek elől, éppen ezért bizonyul valamelyikük a
tökéletes menedéknek.
Magamra csukom az ajtót, és a kagyló fölé
hajolva mély levegőket veszek, hogy egy kicsit lehiggadjak. Percekbe telik, és
egy jó adag hideg vízbe, amit az arcomba locsolok, de a vérnyomásom kezd
visszaállni a normálisnak mondható intervallumba. Elzárom a csapot és
végtelennek tűnő másodpercekig bámulom magam a tükörben.
-
Barom!
– fröcskölöm le a tükörképem, és az ajtó melletti falhoz simulva a földre
csúszom. Most az sem érdekel, hogy idebent több mint valószínű, hogy nem lehet
dohányozni, nincs annál kellemesebb érzés, ahogy a füst eltelíti a tüdőm, és
gyorsabban hat az idegrendszeremre, mint a legütősebb nyugtató.
Tizenhat. Mintha ez a szám élesen vibrálna
a pupilláim előtt minden alkalommal, amikor lehunyom a szemem. Mindenre
emlékszik. Pontosan tudja, mit csináltam vele és mikor. Rohadt fiatal volt.
Persze akkor még én is egy kis gimis hülyegyerek voltam. Azóta minden
megváltozott, köztük ő is, bár a főnököm elültette azt a kicseszett idegesítő
bogarat a fülembe. Már nem vagyok biztos semmiben sem. Fogalmam sincs, hogy
Harry tényleg megváltozott, vagy csak megjátssza magát. Kibaszott naiv voltam,
amikor azt gondoltam, ha majd összefutok vele, akkor normálisan el tudunk
beszélgetni. A jelenlétében nyilvánvalónak éreztem, hogy erre mi ketten
képtelenek vagyunk. Ennek az okát viszont nem ismerem. De most, hogy nincs itt,
megint le akarok menni, és beszélni vele. Mint két felnőtt ember. Eddig tartott
a kiborulásom, miszerint mi erre nem vagyunk képesek. Olyan erős a késztetés
bennem, hogy rákérdezzek, mi történt vele – vagy inkább ki, ha Marcel
mondataira gondolok.
-
Marcel…
– szívok egy akkora slukkot a cigiből, hogy már feszítse a mellkasom, és addig
tartom bent, ameddig csak tudom. Leteszem magam mellé, és előhalászom a
telefonom. Nem bírom, és nem is akarom tovább visszafogni magam. Tárcsázom
Marcelt, és olyan idegesen emelem a fülemhez a készüléket, mintha az tehetne
mindenről.
Kicsöng. Sokáig. Talán egy, vagy másfél
perc is eltelik, mire a vonal szétkapcsol, a hangpostája pedig be.
-
Marcel,
én… – hirtelen belémhasít, hogy már éjszaka van. – Remélem, hogy alszol, és nem
keltettelek fel. Nem is figyeltem az időt. Csak hívj vissza, ha meghallgattad.
Újra elteszem a telefont, és magamhoz
veszem a legkárosabb szenvedélyem. Már nem maradt belőle sok, én pedig a
járólapon elnyomva egy újabbra gyújtok. Mindezt addig fokozva, míg legalább
három szálat magamba nem szívok, mire meghallom, hogy valaki a folyosón
közelít, a lépései pedig egyre hangosabbak. Nem is különösebben érdekel,
viszont időm se lenne eltüntetni a nyomaimat, mert az ajtó kicsapódik, és egy
dühös alak csörtet be az általam már korábban uralom alá vett menedékhelyre.
-
Foglalt
– dörmögöm annak a személynek, aki elsőre valószínűleg észre sem vett a
telefonjával a fülén, én pedig éppen miatta bujkálok idefent.
-
Mi
a fasz? – rivall rám, mikor tudatosul benne, hogy nincs egyedül, majd a
mosdónak dőlve felém fordul, és bárkivel is beszélt, köszönés nélkül vágja
zsebre a mobilját. – Te mindenhol ott vagy?
-
Ne
aggódj, már itt sem vagyok – morgom felé, és feltápászkodom, hogy innen is
leléphessek, amilyen gyorsan csak lehet.
-
Itt
bagóztál? – szaglászik a nyilvánvalót kutatva. – Zayn családja ki fog nyírni…
-
Úgy
ismertél meg, mint akit érdekelnek ilyen apróságok?
-
Valójából
inkább úgy, mint akit az égvilágon semmi és senki sem érdekel – fordul vissza a
csap felé, de én megakadok a kilincset markolva. Hogy érti, hogy senki? Törődöm
a környezetemben lévő emberekkel, amit igaz, hogy ő nem tudhat, de ez talán nem
is akkora baj, ha az utóbbi véletlen találkáinkat vesszük górcső alá. Egyre
inkább érzem úgy, hogy oka van annak, hogy Harry így viselkedik velem, és
ezesetben tudni akarom, mi volna az.
-
Nem
is ismersz, Harry – fordulok felé, és látom, hogy meglepem ezzel. – Valójában
semmit sem tudsz rólam, mégis úgy érzem, valamiért a kezdetektől szándékosan
paraszt vagy velem.
-
Azt
hiszed ez rólad szól? Ne legyél ilyen nagyképű – veti felém, de a hangja
fokozatosan halkul, ahogy egyre közelebb lépek hozzá. Meg akarom rettenteni, azt
szeretném, ha ezúttal ő menekülne el, mert tudom, hogy nem érezném jól magam,
ha vesztesként kellene elhagynom ma a helyszínt. Épp elégszer láttam már a
képén a győzelmi vigyort az utóbbi hetekben. – Azt gondolod a világ csak
körülötted forog? – teszi hozzá, és közben egy nagyot nyel. Összeszedettnek
akarja mutatni magát, de átlátok rajta. Elbizonytalanítottam, és halvány gőze
sincs, mire készülök, ezt pedig rohadtul élvezem.
-
Akkor
meséld el nekem, hogy a te világod mi körül forog – szorítom végül a kagylónak,
és a dereka mellett a pultnak támaszkodom, hogy esélyt se adjak neki a gyors
menekülésre. Vesz néhány mély lélegzetet, de sikerül megtartania a hidegvérét,
amivel engem már kevésbé lehetne megvádolni. Lehetetlenül közel hajolok hozzá, és
szinte az ajkaira suttogok. – Áruld el, mivel foglalkozol, amikor nem épp engem
basztatsz?
Feltettem neki egy kérdést, de a választ
már szándékosan nem várom ki. Durván csókolom meg, és egyből a számba szívom a
nyelvét, amitől hangosan nyög a giccses fürdőszoba csendjébe. Érzem, hogy
kellőképpen meglepem ezzel, mert meg sem tud mozdulni a karjaim ketrecében. A
szájában szinte az összes létező durvább alkohol ízét érzem. Egyenként fel
tudnám sorolni őket, de sokkal izgatóbb mindezt a nyelvemmel kielemezni. A kis
játékom közben viszont érzem, hogy bár egyáltalán nem ez volt a tervem, kezdem
elveszíteni a kontrollt a testem felett. Tudom, hogy mit kellene tennem, de a
kezeim szinte maguktól mozdulnak, és a mosdó márványáról Harry derekára
kúsznak, ahonnan viszont sokkal veszélyesebb övezet felé haladnak tovább. Eddig
még résnyire nyitott szemekkel tudtam kémlelni, hogyan taszítom a kábulatba ezt
a sötét herceget, de képtelen vagyok tovább uralkodni magamon. A nadrágjánál
fogva rántom magamhoz, rajta pedig továbbra sem látom a menekülés gondolatának
legkisebb jelét sem, minimális ellenkezést sem mutatva kapaszkodik belém, és
sikerül azonnal megéreznem, hogy az izgalma újra elérte a korábbi szintet. Nem
kellett hozzá túl sokat tennem. Vagy az alkohol miatt van, vagy igencsak
kellemes emlékeket hagyhattam benne annak idején. Akárhogy is, elmosolyodom a
gondolattól, hogy bár kitartóan próbálja mindig az ellenkezőjét mutatni,
nyilvánvalóan nem hagyom hidegen. Szorosan hozzátapadva tolom magam előtt, és
akkor ütközöm az első akadályba, amikor megérzi, hogy a pulthoz érve háttal
akarom fordítani magamnak. Ezzel biztosan kiakasztom, és elérem, amit
szeretnék. Odalent is ez verte ki nála a biztosítékot.
Nem lep meg, hogy most sem hagyja magát,
indulatosan oldalra tolja a fejem, és a nyakamba csókol. Aztán egy kicsit
hátrébb, majd még hátrébb, míg félig megkerülve mögém nem ér. Az egész
komolytalanul indult, egy játéknak a részemről, mert biztos voltam benne, hogy
meghátrál. De ahogy a szája pillanatok tört részei alatt számtalan nedves
nyomot hagy a nyakamon, elveszek a karjai közt, miközben a kezei szemérmetlenül
tapogatják végig a felsőtestem. Meg akarok fordulni. Érezni akarom, ahogy rám
hajol, és nekem nyomódik a csípője. Félig nyitott ajkakkal, lihegve próbálok
felé fordulni, de amikor megérzi, sokkal szorosabban tart. Észre sem veszem,
mire készül, mert addigra, hogy kinyithatnám a szemem, csak hogy megnézzem, már
a combjaim megragadva a hideg márványra ültet. Semmi gyengédség nincs a
mozdulataiban. Talán ezzel indított be ennyire, nem tudom, de amikor
erőszakosan szétfeszíti a lábaim, és egészen közel lépve a mosdóhoz magára
ránt, aztán tenyerét a hátamon végigsimítva a nadrágomba csúsztatja, az felráz
abból a kábulatból, amibe az imént taszított.
Még vívódok magamban néhány másodpercig,
és ezt megérezheti, mert elhajol tőlem, és ahogy rám néz, végignyalja a száját.
-
Kell
a farkam vagy nem? – kérdezi olyan mély hangon, amilyen mélyen most én is érzem
magam.
A mellkasára teszem a kezem, és egyetlen
pillanatot adok magamnak, hogy eldöntsem: megragadom az ingjét és újra magamra
húzom a csókját, vagy eltolom magamtól. Az agyam pedig pontosan ezt a
pillanatot választja, hogy Marcel szemüveges, mosolygós arca elhomályosítsa a
látásom, és könnyedén meg tudjam hozni a döntést.
-
Neked
meg mi a fasz bajod van? – emeli fel a hangját, amikor végül erővel ellököm
magamtól, és leugrom a szekrényről.
-
Semmi
– ingatom meg a fejem, és még egy apró mosolyt is magamra erőltetek, ahogy a
totálisan értetlen szemeibe nézek. – Rájöttem, hogy ez még mindig mennyire
rossz ötlet.
Nem számítok rá, de hátulról a hófehér
csempének taszít, és szorosan nekipasszíroz a falnak.
-
Velem
ne szórakozz, érted?! – sziszegi a fülembe, és a hajamnál fogva hátrarántja a
fejem, de nem rémít meg igazán, akármennyire is dühösnek tűnik. Nem tudom
miért, hiszen magasabb nálam, és ahogy feldobott a pultra, talán még erősebb
is, de nem tud rám ijeszteni.
-
Higgadj
le – felelem nyugodtan, ő viszont több szóra nem méltat. Elereszt, és
lendületből kifordul a mosdóból. Veszek egy mély levegőt, és újra végigjátszom
magamban mindazt, ami az előbb történt, miközben rendbe szedem magam, és a
cipőmmel próbálom eltüntetni az elnyomott csikkek hagyta kormos nyomokat a
járólapról.
Már otthon vagyok, az idő mélyen az
éjszakában jár, mire kitisztulnak a gondolataim annyira, hogy rájöjjek, bár jó,
hogy semmit sem tettem végül Harryvel, azért valószínűleg így is kínozni fog a
lelkiismeretem, ha valaha is újra Marcel szemébe fogok nézni. Csökkentenem
kellene az alkohol adagjaimat, mert amióta itthon vagyok, mindig történik velem
valami, ha a kelleténél többet iszom. Az ágyamban fekve kezembe veszem a
telefonom, amire azóta nem néztem rá, hogy Harryvel másodszor is
összesodródtam, és megfeszülök, amikor meglátom az olvasatlan üzenetet Marceltől.
Az időpont szerint olyantájt küldhette, amikor a nyelvem valahol az
ikertestvére szájában járt, de ezt pontosan belőni úgysem tudnám.
„Semmi baj, nem ébresztettél fel. Holnap
beszélünk.”
Mindössze ennyi áll az üzenetben, de én
legszívesebben ugrándoznék az ágyon örömömben. Hatalmas mosoly terül el az
arcomon, és olyan hamar merülök végre egy nyugodt álomba, mint már nagyon
régen.
Másnap délelőttig szerintem mozdulatlan
mély kómába eshettem, mert ugyanabban a pózban, beállt nyakkal és végtagokkal ébredek
a telefonom rezgésére. Eltart néhány pillanatig, mire összeszedem magam
annyira, hogy csukott szemmel vegyem fel, és emeljem a fülemhez.
-
Halló?
– szólok bele rekedt hangon. A válasz először csak egy torokköszörülés, majd
utána hallom meg azt a csodálatosan ismerős hangot.
-
Szia,
felébresztettelek? – teszi fel a világ legédesebb kérdését. Persze az is lehet,
hogy mindenen ilyen idétlenül mosolyognék, bármit is mondott volna.
-
Már
kelni akartam – hazudom, hogy ne érezze magát kellemetlenül emiatt. Hosszú
másodpercekig egyikünk sem szólal meg, és kezd nagyon frusztráló lenni ez a
csend. – Jaj, Marcel, annyira örülök, hogy hívtál.
-
Igen?
– kérdez vissza, de a hangján hallom, hogy mosolyog. – Én is. Nem tudom, hogy
milyen a jövőheti időbeosztásod, de ha valamikor ráérsz munka után, akkor…
-
Ma
is ráérek – vágom rá, de egyből rájövök, hogy nem lehetek ekkora fasz. Észben
kell tartanom, amit Niall javasolt. Muszáj azt mutatnom neki, hogy csak mint a
diákom vagy barátom érdekel. Nem mint valaki, akit nagyon szívesen látnék meg
először az ágyamban magam mellett reggel, amikor kinyitom a szemem. – De ha
inkább hétköznap, akkor viszont a kedd lenne a legjobb.
-
Rendben.
Akkor legyen kedd – felel, és újra csend telepszik ránk.
-
Legyen
kedd – töröm meg, de még nagyon nem akarom letenni. Annyira hiányzott már, és
valamiért ez az érzés csak most tisztult ki bennem igazán, amikor meghallottam
a hangját, és hamarosan láthatom is.
-
Ne
érts félre, igazából a ma is jó lenne, csak anyu nem dolgozik, és Harry is túl
másnapos ahhoz, hogy elmenjen bárhová. Családi napot akar tartani –
magyarázkodik, de semmi szükség rá. Akkor is elfogadnám, ha csak úgy ezt a
döntést hozta volna.
-
Megértem
– mosolygok, de máris érzem a mardosó rosszullétet, Harry nevét és fizikai állapotát
meghallva. – Alig várom, hogy lássalak.
Rohadtul tudom, hogy vissza kellene fognom
magam, de nem megy. Ha lehetne egy időgépem már ott is lennék valahol kedd
délutánjában.
-
Négykor
a könyvtárban? – kérdezi, és hallom, hogy mozgolódik, recseg a vonal vége.
Biztos előszedett valami lapot, hogy felírja a részleteket.
-
Igen,
és hozd a könyveket. Megbeszéljük, amiket olvastál.
-
Oké
– vágja rá. – Akkor kedden. Legyen szép napod, Louis.
Kellemes bizsergés fut végig rajtam, ahogy
kimondja a nevem, és miután nyeltem egyet, kell vennem egy mély levegőt.
-
Köszönöm,
neked is!
Magam mellé ejtem a mobilom, és a plafont
bámulom. Te jóságos ég! Egy egész napot fog eltölteni Harryvel. Ha este nem
küld nekem egy olyan sms–t, amiben közli, hogy nem csak kedden, de soha többet
nem óhajt látni, vagy csak a nevemet hallani, akkor irtó nagy szerencsém lesz.
Harry tutira nem fogja magában tartani a tegnap esti kis történetünket.
Várjunk… Igazából azzal vajon lenne
probléma, ha ezt elmondaná Marcelnek? Persze, tudom, hogy nincsenek
különösebben jóban, de Marcel a tudtomra adta, hogy csak mint tanár és maximum
barát tart rám igényt. Akkor én meg azzal randizok, akivel csak akarok, nem
igaz? Bár talán túlzás lenne épp Harryt felhasználni erre… Úgy érzem, hogy kezdek
teljesen elveszni ebben az idióta játékban, ezért arra a döntésre jutok, hogy
Niall lesz a szárnysegédem. Míg tárcsázok, elkezdek öltözködni, hogy
elindulhassak beszerezni valami ehetőt, mert rendesen háborog a gyomrom.
-
Hali
– köszön szőke barátom a telefonba. – Mi a helyzet?
-
Mit
csinálsz? – kérdem, miközben kihangosítva az asztalra teszem a mobilom, és
felhúzok egy pólót.
-
Meccset
nézek, miért? – nevet fel, mintha épp a menyasszonya érdeklődne afelől, hogy
mit művel.
-
Nagyszerű,
nézzük nálam – kapom újra a fülemhez a készüléket. – Míg ideérsz lefutok a
pizzériába kajáért.
-
Oké,
én meg hozok sört – egyezik bele a programba, nekem pedig egy szempillantás
alatt felfordul a gyomrom a sör hallatán. Lediktálom neki az új címem, és a
lakáskulcsot magamhoz véve, elindulok a közeli étterembe. Nagyon remélem, hogy
Niallnek lesz valami tippje, hogy hogyan tovább, mert az ötlet amit adott,
tökéletes. A kivitelezéssel vannak problémáim. Azt hiszem ideje lesz a
legnagyobb mélységekig beavatnom a jelen helyzetembe. Meg a tegnap estébe is.
Bár már előre látom a kárörvendő röhögéstől vörösödő fejét.
Már nagyon vártam. Nagyon jó rész volt. Kivancsi vagyok a folytatásra.
VálaszTörlésKöszönjük szépen! :)
TörlésSziasztok!
VálaszTörlésAh, vegre! Attol meg h nem irogattam h mikor lesz mar friss, higyjetek el, minden nap, napi tobbszor is feljottem megnezni h van e mar friss, es fejben igenis panaszkodam h mikor lesz mar. :( De most veeeegre! Ahj, mar nagyon hianyzott! <3
Imadtam benne a Harry-Zayn parost! :D Zayn vajon tenyleg csak zavarban lett volna, vagx inkabb elbizonytalanodott magaban es esetleg o is kacsintgat a sajat nemehez? :P
Es utana amit Harry es Lou muveltek! Hat kest, vegem volt!!! Csak annyit tudok mondani h meeeeeeg! :P En komolyan azt hittem h lesz majd valami koztuk, aztan meg Lou h nez majd Marcel szemebe? :D
Imadtam!!! <3
Es hihetetlenul varom ezek utan a kovit, remelem azt mar tudjatok hamarabb is hozni! :) <3
Koszonom! <3
Puszi, D.
Szia!
TörlésZayn csak féltékeny, hogy elveszik a legjobb haverját.. (És most itt azt írtam volna, hogy ne csináljunk mindegyikből homokost, deeee igazából nélkülünk is épp eléggé azok XD)
Próbáljuk hamarabb hozni, de a nyár elég káosz.. :(
Köszönöm, hogy továbbra is velünk vagy, és bármit írok(/írunk) számíthatok rád! Puszi! <3
Én is nagyon nagyon nagyon vártam mááár!!! Féltem hogy nem is folytatódik mert nincs rá idődök :( nagyon nagyon jó rész lett!!! Siessetek a következővel mert nagyon kíváncsi vagyok marcel milyen lesz louissal!
VálaszTörlésSzia!
TörlésOlyan nincs, hogy nem folytatódik! Be fogjuk fejezni, még ha kicsit többet is kell várni a részekre, mint az elején.
Köszi, hogy írtál! <3
Sziasztok!
VálaszTörlésSzegény Harry! Neki lőttek. Már ami a felejtés,elterelés, alcázás hadművelet illeti. Egyre jobban úgy látom, hogy bizony ő lesz az aki lekeplezi saját magát.
Kezd egy kicsit szetcsúszni, nem?
Z egy kicsit összezavart. Akar vslamit H tól? Ijj...
Komolyan azt hittem, hatalmas egymásba olvadás lesz ott a fa tövében! De mostmár roppant kíváncsi vagyok ki teszi meg az első lépést.
Louis,Harry, vagy Marcell? Én inkább az utóbbira voksolok!
Harry,Marcellként még mindig vállalhatóbb a számára.
Gyorsan a következővel,kíváncsi vagyok 😂 😂 😂 😂
Szia!
TörlésUgyee? Neki már akkor lőttek, amikor Lou visszajött a városba.. :D
Oké, szóval rendelésre Marcel erőszakolja meg Lou-t... hm, meglátjuk... XD
Köszi, hogy itt vagy! Pusszantás! <3
Mikor lesz folytatás? Várjuk!!
VálaszTörlésSzia! Most már büszkén mondhatom, hogy véégre kész. Amint átnéztük mi is, és Hajni is, ki tudom tenni :)
TörlésMost rohanok......
VálaszTörlés1. Zayn szerelmes Harrybe???? Oooooo....
2. Lou továbbra is alkesz. XDDD
Az egy zseniális megoldás lett volna, hogy Marcell megerőszakolja Lou-t. XDDD
De az túl egyszerű lett volna....XDDD nem ti lennétek!
Garantálhatom, hogy nem csak a fiúk indultak be ettől a többszörös keménykedéstől!!!XDDD Több értelemben.
De most megyek kertészeti áruházba ásót venni. Ebből, hogy fognak kiáskálódni???
Bár lehet ez mind a kettő fiúnk szemét felnyitja egy kicsit. Még sem olyan közömbösek egymás felé mint gondolják. (Harry Lou még is téged akar...csak kicsit MaHa-sabban. XDDD)
Sodor a hév...
Pusszantás Gyö
Szercsi van és, hát persze, <3<3<3 (szottyadt herezacsik ;) ) (Bár kétség sem fér hozzá itt elég fittek!XDDD)
1. Öööö... neeeeeem... :D (Ez így hihető volt? (Nem az. Tényleg nem. :D))
Törlés2. Csak fiatal. És szereti néha egy kicsit elengedni magát. Már ez is baj?? (Hadd védjem már meg egy kicsit magunkat is, ugye, Sophie? :D)
Pusszantás a herezacskóidnak! (Úristen, remélem ezt nem olvassa csak úgy egy véletlen idetévedt emberke... XDDD)
Nem alkesz. :DD Lehet kicsit néha túl könnyen veti bele magát a súlytalan lebegésbe az alkohol által, deee ez az ő korában szerintem rendben van. :DD
TörlésÉs hadd tegyem fel a kérdést. Zayn és Harry??? Azta már... Neee :DD
Hát Sophie, tudod, alakulnak a dolgok a fejemben a komik által.... hmm Zayn és Harry... :DDDDDDDD (NEM.)
Törlés