Tuudoom, nagyon rég volt. De most a hosszú hétvégére hoztunk nektek megint egy hosszút. Cirka 50ezer leütés... talán kissé elszaladt velünk a ló... :D
Dee én úgy érzem, haladunk. Remélem tetszeni fog nektek is az irány. Írjátok meg! Azt is, ha nem :D
Kellemes olvasást, aztán pedig jó pihit a nagyszünetre!
Pusszantás!
S&C
8. fejezet
Harry’s POV
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, amikor
az ingatlanos közölte: magunkra hagy minket, hogy megbeszélhessük, mit
gondolunk a lakásról. Tényleg úgy nézünk ki, mint akik közös szerelmi fészket
keresnek? Louis meg sem próbálta hárítani a feltételezést, szinte a beleegyező
vállrándítását is odahallucináltam.
Addig csak a bútorokat és a tágas tereket,
a berendezést és az ablakokat láttam. Itt-ott még eszembe is jutott, mit
csinálhatnék vele, ha egyedül hagyna minket a nő. A konyhapult gyönyörű és
hatalmas. A zuhanykabin nem egy egyszemélyes kis lyuk, ahol be kell húznod a
könyöködet, ha nem akarsz csúnya zúzódásokat magadon, hanem bőven elég két
embernek is. És mit ne mondjak, a reggeli tornához sem utolsó helyszín egyik
sem… A nagyszobában a fény pedig egy álom. Szinte láttam magam előtt, ami a
szemközti házból tárulhat a szemfüles szomszéd szemei elé: Louis tenyerei a
nappali óriási ablakaira tapadva, amint lassan csúsznak lejjebb és lejjebb a
zihálásától egyre párásodó üvegfelületen, miközben a csípőjét markolom
véraláfutásosra mögötte. Mindezek ellenére amikor aztán – a kis megjegyzését
követően – tényleg kettesben is hagyott az ingatlanos minket, már csak a
menekülésre tudtam gondolni. Eszembe sem jutott volna hozzáérni. Úgy éreztem,
bármit is tettem volna, azzal csak megerősítem abban, hogy a szándékaim
hasonlóak ahhoz, amit ez a nő gondol rólunk. Elmotyogtam a véleményemet, és
odalent már inkább magukra hagytam őket, hogy a továbbiakat négyszemközt
beszéljék meg.
Arról nem is beszélve, hogy előtte még megkaptam
az arcomba Louis-tól azt is, hogy igazából Liam előtt senkit sem vett komolyan.
Gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenül bedugott a jelentéktelen egyéjszakások
skatulyába. Amíg tárgyaltak, ezt le kellett rendeznem magamban. Túl sok
indulatot szabadított fel ezzel a fél mondatával bennem. Kellett az a tíz perc
magány a kocsiban, hogy az elképzeléseim szerint tudjam folytatni az estét.
Végül nyugalmat és bájos mosolyt erőltetve
magamra, a terveimhez hűen elhoztam a szomszéd kisvárosba, abba a bárba, ahova
egyszer régen Zaynnel jöttünk el az első füvezős esténkre. Akkor sem akartunk
ismerősöket magunk körül. Hát most se szívesen találkoznék egyel sem.
-
Igyál
még egyet – mosolyog sugárzó arccal a negyedik feles után rám. Én csak egyet
ittam, és nem is szándékozom többet, az viszont már egy ideje kiderült
számomra, hogy Louis nem viseli el a nemleges választ. – Kérlek – próbál megbabonázni
azokkal a büntetendően gyönyörű kék íriszeivel, de mindenki érdekeit szem előtt
tartva, nem hagyom magam.
-
Nem
– rázom a fejem elszántan.
-
Kéérlek…
– csicsergi, és ezúttal veszélyesen közel hajol hozzám, ami még inkább
megerősít abban, hogy nem engedhetek a csábításnak. Nem csak az alkoholt érzem
a leheletén, de a fűszeres parfümöt is a bőrén. Ha megiszom még egyet-kettőt, már
nem leszek képes ilyen ártatlanul tűrni, ahogy rám hajol, félek hogy Marcelhez
nem illő módon kapnám el.
-
Vezetnem
kell, Louis – felelem halkan, és a vállánál fogva gyengéden távolabb tolom
magamtól.
-
Majd
én vezetek! – kiált fel, és mielőtt hátra dőlne, elém teszi a saját,
újratöltött poharát.
-
Kizárt,
hogy beüljek melléd így! – nevetek fel halkan, és megcsóválom a fejem.
-
Akkor
sétálunk… – vonja meg a vállait nyeglén.
-
Húsz
mérföldet? – húzom fel a szemöldököm hitetlenkedő mosollyal. Már el is
felejtette volna, hol vagyunk?
-
Taxizunk…
– próbálkozik tovább.
-
Lou…
most inkább hazaviszlek – kuncogok rajta, és már nem is tudom, hogy azért
teszem, mert ezt diktálja a szerepem, vagy azért, mert olyan édes.
Nem tudom mire vélni, amikor minden előjel
nélkül, váratlanul megváltozik az arckifejezése és a testbeszéde. Összezavar
azzal, hogy hirtelen úgy néz rám, mintha valami borzasztó dolog történt volna.
Miről maradtam le? Hátrébb is húzódik, és lesüti a szemeit.
-
Mi
a baj? – ráncolom a homlokom, mert tényleg nem értek semmit. A gondolataimba
nem láthat bele. Akkor már rég nem ülnénk itt így.
Nem szól egy szót sem, csak megrázza a
fejét. Én pedig még mindig tanácstalanul bámulom, ahogy rá nem jellemző módon
behúzta magát a csigaházába, és valahogy nem jut eszembe más, csak az, hogy az
asztalra hajolva a kézfejére fektetem a tenyerem.
Rám kapja a tekintetét, és kitágulnak a
szemei, de a kezét nem húzza el, csak ijedten odapillant, mintha égetné az
érintésem.
-
A
nevem… – motyogja a fél választ, amiből nekem kell kitalálnom a lényeget.
Csak most esik le, hogy hogy hívtam. Liam
használta ezt a becenevet. Basszus, akkor ez a gond!
-
Az
exed hívott így… – mondom halkan. – Ne haragudj – simítok végig a kezén, ahogy
elhúzom az enyémet, és pillanatnyi visszavonulót fújva az ölembe ejtem.
-
Nem,
semmi gond – rázza meg a fejét, és ahogy eleresztem, hiphop visszatér belé az
élet, a vonásai kisimulnak, és az ajkaira is visszakúszik egy halvány mosoly. –
Valójában sokan hívnak így, csak tőled furcsa volt, és hirtelen valamiért nehéz
volt feldolgoznom. Gondolom az ital, meg fáradt is vagyok… De semmi gond, csak…
– harapja el a mondat végét, ahogy észreveszi, hogy az arcom lassan közelít az
övéhez.
Lássuk, minden érintésem bénítóan hat-e
rá. Néhány másodpercig úgy teszek, mintha meg akarnám csókolni, de persze
mégsem teszem. Csak megcirógatom a haját a tarkójánál.
-
Aranyos
vagy. Nem tudom, hogy bánthatott így meg – dörmögöm, aztán lecsúszik a kezem
róla, és hátradőlök.
Csak néhány pillanatig hezitál, mielőtt
előre lendül, egyik kezével a székem lapjára tenyerel, szorosan a combom
mellett, a másikkal pedig beletúr a hajamba, és mielőtt észbe kaphatnék,
hevesen, mégis gyengéden a számra tapad. Tudtam, hogy hatással lesz rá ez az
apró simogatás, de arra nem számítottam, hogy ennyire. A borzongás, ami
végigfut rajtam, nem hagyja, hogy azonnal reagáljak. Az agyam lekapcsol, csak a
forró leheletét és a simogató ajkait érzem a számon, eszembe sem jut, hogy ha
magamnál lennék, mit kellene csinálnom. Csak az tombol bennem, ahogy az öt
évvel fiatalabb énem letépi a láncait, és szabadulni akar a börtönéből. Ott
akar folytatni mindent, ahol azon az estén végeszakadt. Azzal a különbséggel,
hogy most nem hagyja elmenni őt évekre. Nem hagyja elmenni őt többé egyetlen
napra sem.
Végül az ránt vissza a valóságba, hogy
Louis telhetetlenül még közelebb férkőzik, a combja már a térdemnek nyomódik,
és az alsó ajkamon a borostája finom szurkálása helyett megérzem a forró nyelve
hegyét. Azonnal hátrébb húzódok, és meglepetten pislogok rá.
-
Louis…
ezt nem kellene… – motyogom, látszólag azért, mert Marcel szégyellős, és nem
csinál ilyesmit nyilvános helyen. Valójában viszont sokkal inkább azért, mert
Harry képes lenne jóval többre is, bármennyire is nyilvános az a hely… így
egyre erőteljesebben villódzik a vörös “lebukásveszély” jelzés a szemeim előtt.
Zihálva nyitja ki a szemeit, és tér vissza
ő is csalódottan a jelenbe.
-
Igazad
van. Ne haragudj – ejti vissza a fenekét a székére. – Talán tényleg jobb lenne,
ha hazavinnél – mereszt rám bűnbánó kiskutya szemeket. – Bocsáss meg.
-
Semmi
baj – felelem szándékosan nem túl magabiztosan. Hadd egye egy kicsit a fene.
Én meg hadd szedjem össze magam, mert
hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt rám hatással ez a csók. Még ha
próbáltam is viszonzás nélkül ott ülni, mint egy darab fa, egy tornádó
háborgott bennem, ami mindenáron rá akart venni, hogy ragadjam meg, és
vonszoljam valami privátabb helyre. Igen, mert az öt évvel ezelőtti, éretlen
szentimentális énem mellett igencsak bennem lakozik felnőtt Harry is, aki egyre
inkább szeretné maga alá gyűrni a tanárbácsit.
-
Nem
igaz, látom rajtad! – vágja rá, és azt hiszem ilyen kétségbeesettnek még sose
láttam. Hosszú másodpercekig csak néz rám elveszetten, aztán hirtelen – mint egy
mentőövért – az itala után nyúl, sietve felhajtja, majd fintorogva lecsapja a
poharat az asztalra, és rövid hezitálás után térdre vágja magát előttem. A szám
is tátva marad. – Ne haragudj rám, kérlek. Egy hülye vagyok – markolja meg a
combjaim a térdeim felett, amitől végképp elakad a szavam. Csak nézem az ujjai
egyre fakuló végeit, ahogy a szürke szövetbe olvadnak, és próbálom rávenni
magamat arra, hogy ne képzeljem el, milyen lenne, ha feljebb kúsznának a kezei.
Arról nem is beszélve, hogy milyen lenne, ha nem cseverésznének körülöttünk
gyanútlan emberek, én pedig meggondolatlanul hagynám, hogy kicsomagoljon ebből
a röhejes nadrágból.
-
Lou…
– motyogom óvatlanul megint azt, amiből az egész kiindult, mert nehéz most
gondolkodnom. Egyáltalán nem könnyű mit kezdenem ezzel az egész helyzettel. De
ahogy mondani szokták: én főztem, egyem is meg!
-
Ne!
Most hagyj beszélni! – szakít félbe, és bár tudom, hogy minden egyes mozdulat,
amit tesz, vagy szó, ami elhagyja a száját, többnyire a vodka számlájára
írható, azért meglep. – Bár állatira tetszel nekem, százszor megfogadtam magamnak,
hogy nem teszek semmi…
-
Állj
le! – ragadom meg nem túl erőszakosan a csuklóit, mert azt hiszem, erre a
beszélgetésre még nem állok készen, és felhúzom a padlóról. – Nem kell, hogy
megmagyarázz bármit is. Kialszod magad, és legközelebb, ha sörözésről van szó,
akkor nem négy felessel indítasz éhgyomorra, hanem a sörözés az tényleg sörözés
marad.
Nem akarom hallani, hogy mennyire tetszik
neki Marcel, és hogy mit tenne vele, ha nem lenne semmi, ami visszatartja.
Nekem ilyet sosem mondott annak idején.
-
Lesz
legközelebb? – pislog rám döbbenten, aztán csak a még mindig a csuklói köré
fonódó ujjaimat bámulja. Gyorsan eleresztem, felállok, és sietve átvetem a
táskám pántját a vállamon.
-
Feltéve,
hogy most elindulunk haza – bólintok, és próbálom láttatni a nagyon is bennem
élő gondterheltséget, csak hogy ne villanyozzam fel túlzottan ezzel a legközelebbel.
Miután végre sikerült bekönyörögnöm az
anyósülésre, és még a biztonsági övet is anélkül beköttetnem vele, hogy át
kelljen hasalnom rajta, beindítom a motort, és gázt adok. Egy kicsit talán túl
nagy hévvel, megintcsak mellőzve a gondolkodást… amolyan Harrysen. Nagy kerek
szemekkel pillant felém, én meg gyorsan feljebb engedem a gázpedált, és mint a
kisgyerek, akit elkaptak csokilopás közben, lesütöm a szemeimet, majd két
kézzel megfogom a kormányt, és az útra szegezem a tekintetem.
-
Bocs
– motyogom, és nyelek egyet. Egy rövid ideig csak csendben mosolyog, de aztán
nem tud mit tenni, önkéntelenül is egyre szélesebbre húzódnak az ajkai, és
végül kitör belőle a röhögés. – Most mi ilyen vicces? Szoknom kell még a
vezetést – magyarázkodok, de az önfeledt vidámságát figyelve a szemem sarkából,
nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy legalább egy hangyányit elmosolyodjak
én is.
-
Szerintem
meg most pont úgy indultál el, mintha már évek óta vezetnél – kuncog felhúzott
térdekkel az ülésbe kuporodva. Olyan picinek tűnik most. És olyan imádnivalóan
gubbaszt ott. És mindjárt adok magamnak egy rohadt nagy pofont, hogy be tudjam
fejezni az áradozást arról az emberről, akivel elvileg nem szórakozásból töltöm
az időmet. Vagy legalábbis a “szórakozás” fogalom nem épp legáltalánosabban
vett értelmében.
Nem tudok felelni, mert mielőtt
kigondolnék egy elfogadható választ, két sarokkal arrébb már jön is a soron
következő sokk, ahogy meglátom a visszapillantóban a piros-kék fényeket. Remek.
Csak ez hiányzott. Mintha nem lenne elég probléma egy túlságosan ennivalóan
részeg Tomlinson az anyósülésen, akitől kezdem kurvára nem tudni, mit akarok,
most még lehet, hogy rövidúton le is bukok. És nem lesz szükség arra, hogy
kitaláljam, mert innentől kezdve állatira nem is fog számítani, mit akarok.
Átfut az agyamon, hogy gyorsan
továbbhajtok, de végül nyer a józan ész. Szirénázó rendőrkocsit mégsem
akarhatok a seggembe. Ha lesittelnek éjszakára, akkor tutira kiderül minden.
Félrehúzódok, és átadom a papírokat a zsarunak, aki csak futólag néz rájuk,
mindent rendben talál, és szerencsére csak Mr. Stylesnak hív, majd két percen
belül tovább is enged.
Fellélegzek, de hamar kiderül, hogy túl
szép volt ez a jelenet ahhoz, hogy igaz legyen. Ilyen könnyen persze, hogy nem
úszom meg. Amikor már indulnék tovább, Louis a fejébe veszi, hogy mindenáron
elkunyerálja a jogsimat.
-
Hadd
nézzem meg a fotót! Levetted a szemüveged? Kibontottad a hajad? Mutasd! Naa,
légyszi… – nyafog pont úgy, mint egy ötéves, amikor nem vagyok hajlandó a
kezébe adni a műanyag lapocskát, amin jelenleg nagyon is sok minden áll vagy
bukik. Aztán egy óvatlan pillanatban ő mégis pimaszul kikapja a kezemből,
előttem meg lepereg az életem.
-
Harry
jogsija…? – néz rám ledermedve.
-
Nem
akartam, hogy tudd, ezért nem mutattam meg. A szemedben túl jófiú vagyok az
ilyen… csaláshoz – felelem halkan, mozdulatlanul várva az ítéletre. Vajon itt a
vége mindennek? – Valamit elkevertek, és nem készült el az enyém, de mivel már
megbeszéltük, hogy elhozlak, Harry kölcsönadta – harapom be a szám
bűntudatosan. – Cserébe egy hónapig én nyírom otthon a füvet…
Egy ideig nem tudom hova tenni a fürkésző
tekintetét. Fogalmam sincs, bevette-e a mesét. Aztán újfent a hangos nevetésben
kitörő Louis néz velem farkasszemet, amikor visszanyújtja nekem a kártyát.
-
Tele
vagy meglepetésekkel. Egyre kevésbé hiszek ennek a jófiú álcának – jegyzi meg
nevetve. Erre a megjegyzésére pedig megint elkezdenek életem filmjének kockái
villódzani előttem. Vajon sejti egy kicsit is, mennyire közel jár az
igazsághoz? – Fogadjunk, hogy nem csak az a picike tetkó van rajtad, amit a
kezeden láttam. Valld be, hogy a ruha alatt rendesen ki vagy varrva!
-
Van
egy-kettő… – felelem bizonytalanul. Nem tagadhatom le, előbb vagy utóbb ki fog
derülni, ha hazudok neki még erről is. Hacsak nem zárom be magunkat egy
vaksötét szobába, mielőtt bármit is levennék magamról. De mivel nagyon is látni
akarom magam alatt, ez nem opció. – És mielőtt kinyitnád a szád, ne fáradj,
tudom mit mondanál. Nem fogok elkezdeni vetkőzni, hogy végigmutogassam őket!
Válasz helyett nevetve beharapja az alsó
ajkát. Én pedig újfent csak mosolyogni tudok rajta, pedig nem kellene.
-
Megint
kezdesz messzire menni… – csóválom meg a fejem.
-
Esetleg
gondolatban – vonja meg a vállát. – De nem én mondtam ki, te voltál! – kacag
fel.
Lefékezek a házuk előtt, és óvatosan
oldalra sandítok. Semmi pénzért nem fordulnék teljes testemmel felé, nem akarom
azt sugallni, hogy búcsúcsókra várok. Nem tudom, mennyire írta a
visszautasítást a környezet számlájára, és mennyire a sajátjára. Talán azt
gondolja, csak azért nem csókoltam vissza, mert túl sok ember volt körülöttünk,
de én egyáltalán nem szeretném, ha azt hinné, már az övé is vagyok. Nem fogom
hagyni, hogy ma este még megpróbálja kipuhatolni, kinek vagy minek szólt az a nem.
-
Gurulj
egy kicsit tovább – mosolyog rám huncutul, és látom a szemeiben, hogy készül
valamire. Újabb visszautasításra van szüksége? Valójában nem is vagyok biztos
abban, hogy képes lennék újra nemet mondani neki. De annyi biztos, hogy ma még
minden erőmmel azon leszek.
-
Miért?
– kérdem gyanakodva, közben viszont engedelmesen teszem, amire kér.
Talán csak a család miatt. Talán csak nem
szereti, ha beszélnek róla. Talán csak beálltam az apja parkolóhelyére. Ezernyi
ártatlan indoka lehet.
-
Van
egy kis éjjelnappali a sarkon. Hozok egy üveg… mit is? Mit szeretsz? – húzza
fel a szemöldökét kíváncsian.
Vállveregetés a megérzéseimnek. Hát
persze, hogy le akar itatni!
-
Nem
kellene többet innod ma már, Louis – csóválom a fejem. Azt azért mégse
mondhatom, amit valójában gondolok…
-
Nekem
lehet, hogy nem. Te viszont arra fogtad, hogy vezetned kell. Most már nem
feltétlen kell vezetned. Aludhatsz akár nálam is. Szóval mit szeretsz?
-
Kizárt
– csóválom meg a fejem hevesen.
-
És
ha megígérem, hogy nem mászok rád? Elég nagy a szobám, még egy kis kanapé is
van benne.
-
Akkor
sem – vágom rá magabiztosan.
Abból semmi jó nem sülne ki. Illetve
feltételezhetőleg szex sülne ki belőle. Amire azért mégsem mondhatom, hogy semmi
jó. De a jövőbeli terveimet valószínűleg rövid úton romba is döntené.
-
Akkor
nem ígérem meg… – ráncolja össze a szemöldökét, és kicsatolja a biztonsági
övét.
Elsőre nem értem pontosan, mit akar ezzel,
de hamar megértem, amikor azt gondolva, hogy a bolt felé indul, váratlanul
mégis a másik irányba lendül, és egy gyors szökkenéssel lovaglópózban az
ölemben terem.
-
Louis
– fogom meg a vállait, hogy távol tartsam magamtól. Már amennyire a farkamon a
fenekével ez lehetséges. – Fejezd be.
-
Mondd,
mit hozzak, és leszállok rólad – vigyorog céltudatosan.
-
Szeretném,
ha most kiszállnál az autóból! – mordulok rá, és nem eresztem el a vállait,
mert ha most hozzám ér, vagy megcsókol, az biztos, hogy kiadom magamat. Nem
leszek képes Marcelt játszani, Harryként fogom a hátsó ülésre dobni.
Amikor látom rajta, hogy megleptem ezzel a
hangnemmel, és végre elkezdi komolyan venni a szavaimat, kitárom a vezető
oldali ajtót, és szótlanul nézem, ahogy szemlesütve kimászik az ölemből, és
elsomfordál.
Nem sokáig jártathatom az agyamat az
elkövetkezendő napokon. Épp csak hazaértem, és levedlettem az álruhámat, máris
pittyeg az üzenetjelző hang a telefonomon.
“Igazad volt, túl messzire merészkedtem.
Úgy tűnik, folyton csak bocsánatot kell kérnem tőled.”
Sóhajtok egyet, és – bár tudom, hogy
mindent, ami történt, én magam váltottam ki – elgondolkodom azon, hogyan fújjak
visszavonulót, és szerezzek magamnak egy kis gondolkodási időt. Ha nem írom
neki azt – amit eddig bármit is tett, mondtam –, hogy semmi baj, akkor
rájön, hogy igenis haragszik Marcel? Harry is haragszik. Teljesen más okból
kifolyólag, és mégis. Haragszom, amiért összezavar, amiért elterel az
eredetileg megtervezett mederből. Haragszom rá, amiért egyre többször érzem
azt, amit csupán a marionett bábumnak kellene éreznie.
“Most egy kicsit ne találkozzunk, jó?
Elolvasom a könyveket, amiket adtál, és majd kereslek.” – küldöm a válaszüzenetet. Kell egy kis
idő, hogy kitaláljam, hogyan tovább. Túlságosan hamar eljött az a pillanat,
amire tulajdonképpen az egész játék kiment. Pontosan ott vagyok, ahol lenni
akartam, és mégis valamiért úgy érzem, most mégsem szeretnék itt lenni.
“Ne rázz le, kérlek. Inkább beszéljük meg.
Nem hazudtam, amikor azt mondtam, tetszel.” – érkezik az újabb üzenet másodperceken belül.
Nem tudom, mit kellene éreznem. Én, mint
Harry, nem tudtam elérni, hogy érdekeljem. Hogy komolyan vegyen. Egyáltalán
érdemesnek tartson arra, hogy elmondja, el kell mennie a városból. Csak
ideiglenes játékszerként tekintett rám. De így, hogy elkezdtem színészkedni,
gond nélkül sikerült felkeltenem az érdeklődését. Egyre kétségbeesettebben
akarja azt, aki nem én vagyok. Aki nem létezik. Velem van a baj? Az igazi Harry
ennyire szerethetetlen? Egyáltalán ki ez a Marcel? Ez is én vagyok, csak eddig
elrejtettem? Már én sem tudom, hogy csak kitaláltam, vagy csupán szabadon
engedtem az évekkel ezelőtt, épp Louis miatt megépített fogságból.
“Nem vagy abban az állapotban, hogy
beszélgetni lehessen veled, Louis. Pihend ki magad.” – hárítom közönyt erőltetve magamra. Le
kell zárnom ezt a napot valahogy.
“Holnap hívhatlak?” – próbálkozik újra, de érzem, hogy
nem leszek képes mostanában újra belebújni a Marcel-bőrbe. Szükségem van egy
kis szünetre. Azt hiszi, túl messzire ment, pedig valójában én vagyok az, aki a
messzinél is messzebb jár már.
“Adj még egy kis időt. Jó éjt.” – küldöm el, és azonnal ki is kapcsolom a
telefont, hogy véletlenül se tudjon ma már elérni.
Amilyen frusztráltan dőltem be az ágyba,
arra számítottam, hogy fél éjszaka forgolódni fogok, mégis hamar elnyomott az álom.
Olyan szerencsém persze nem volt, hogy nyugodtan is aludjak reggelig. Öt perce
ébredtem, izzadtan és zihálva. Talán két órát aludhattam, és még azt a keveset
is egy elborult álommal megspékelve kellett végigélveznem. Azóta is remeg
mindenem.
Nem tudom, hogy a tanárbácsimat vagy Zayn
elmebeteg ötletét – amibe elmebeteg módon én is belementem – okoljam az agyamba
égett mentális képért, amin fehér fátyolban mosolygok boldogan az összes
ismerősöm előtt, miközben Louis, a vőlegényem, az oltár előtt vár rám.
Ez valami jel. Azt persze nem tudhatom, hogy annak szól-e, hogy hagyjam abba az
ikertestvér-színjátékot, vagy hogy a Zaynnel tervezettet már inkább el se
kezdjem, de figyelmeztető jel, annyi biztos. Talán le kellene fújnom a jövő
hétvégi lagzis szereplést. Zayn kinyírna, főleg ha nem mondom el az okát. Ha
elmondom, akkor meg életem végéig ezzel szekálna. Muszáj ott lennem. A
Louis-szal kapcsolatos terveimet viszont nem fogom félredobni egy bugyuta álom
miatt sem!
Louis’s
POV
Az utolsó üzenetét olvasva – amivel
világosan a tudtomra adta, hogy nem kívánja folytatni a késő esti
üzenetváltásainkat – dühösen hajítom az ágyamra a telefonom. Szédülök attól a
töménytelen mennyiségű vodkától, amit magamba döntöttem az este alatt, és a
pokolra átkozom magam miatta. Talán ha a sörözésünk tényleg csak sörözés lett
volna, akkor nem vetem el a sulykot.
Rohadtul haragszom saját magamra, de
egyfajta vezeklésként élem meg a józanító jeges zuhanyt, amit kíméletlenül
hagyok a nyakamba és az arcomba zúdulni. Gondolkodás nélkül dobáltam le a
ruháimat és most vacogva állok a hideg víz alatt, hátha az majd észhez térít.
Először csak a rosszak, majd a bénító fürdő hatására minden más gondolatom is
elszáll. Már csak a bőrömbe maró jeges, mégis maga után égető fájdalmat hagyó, zubogó
vízre tudok koncentrálni.
Vezeklés. Mintha egy kis hidegzuhany
elegendő lenne, hogy Marcel elnézze nekem amit csináltam. Hirtelen dühömben egy
hatalmasat ütök a kabin csempéjébe és azonnal megérzem a kezembe hasító éles
fájdalmat. Régen engedtem ki így a dühöm. Hosszú ideje nem volt már olyan, ami
miatt így kellett magam megnyugtatnom, mert úgy éreztem, más már nem lenne elég
hatásos. Épp az utolsó ilyen alkalmat próbálnám felidézni, mikor kopogást
hallok a fürdő ajtaján. Biztos felébresztettem a szüleimet. Nagyszerű! Még
nekik is magyarázkodhatok, hogy mi a fene bajom van. Elzárom a csapot, és
remegve lépek ki a lehűlt testem alatt szinte forrónak ható járólapokra. Anyám
áll kint, és halálra vált arccal mered az elkékült tagjaimra.
-
Mi
történt veled? – kapna utánam egyből, de kirántom a karom az ujjai közül, és a
szobámba lépkedek. Pont annyi életkedvvel, amennyit érzek magamban. Azt hiszem
most semmire sem vágyom jobban, mint hosszú órákig csak gondtalanul aludni. –
Louis!
-
Semmi,
anyu, aludj tovább – felelem egyhangúan, és már csuknám be magam után az ajtóm,
de megakadályozza, belép utánam, és maga mögött csukja be.
-
Liam
volt? – teszi karba a kezét, mintha épp az oviból jöttem volna haza, és azt
meséltem volna el, hogy egy csoporttársam a sárba lökött.
-
Nem.
-
Ma
délután itt járt, de apád nem engedte be a házba – süti le a szemét, mintha ez
egy szégyellnivaló dolog lenne.
-
És
az miért baj? Már semmi közöm Liamhez.
-
Nem
vágtak túl szép dolgokat egymás fejéhez. Apád elemében volt – dönti oldalra
elismerően a fejét, és leül az ágyam szélére, mintha a beszélgetésben való
részvételem egy kimondatlan engedély lenne, hogy helyezze magát kényelembe,
mert ez most el fog tartani egy darabig. – De azért Liamet sem kellett félteni.
Mocskos szája van, ha arról van szó, hogy megvédje a becsületed.
A mondat végére felkapom a fejem. Ezek
szerint apám nem is az én oldalamon állt, ellenben Liam igen? Bár nem is értem,
ezen miért csodálkozom.
-
Szerintem
az a fiú még mindig szeret téged. Miért hagytad ott? Mármint… – próbálná máris
enyhíteni a nyíltan feltett kérdésének élét, de felesleges. Már egyre
könnyebben tudok róla beszélni. Az más kérdés, hogy annyira nem akarok.
-
Nem
én hagytam ott. Ő mondta azt, hogy megunta a dolgot és élni akar. Mostanra
biztos kiélte magát, és kellene vissza a biztonságos ágyas.
Látom az arcán, hogy a mondatom
megbotránkoztatja, de nem szól érte. Úgy tűnik a látványosan fortyogó dühöm
kellően veszélyesnek tűnik.
-
Fiam,
tudod, hogy nekem is nehéz ez a dolog, de hidd el, apád is és én is próbáljuk elfogadni.
-
Egy
szart… – horkanok fel, és közben magamra rángatom az alsóm. – De már kezdem
megszokni.
-
Hidd
el, nekünk sem könnyű.
-
Bár
nem értem nektek mi a nehéz ebben - hangsúlyozom a mondat közepét, mert tényleg
nehéz felfognom, hogy miért ilyen baszottul lehetetlen mosolyogva bólintani
erre a dologra. – Nem kell szeretni, csak el kell fogadni.
-
Nehéz
elfogadnom, hogy sosem lesz egy szép lagzid, vagy unokánk tőled, Louis.
Felkapom a fejem erre. Nem tudom, miért
pont most keveredtünk bele ebbe a témába, de valamiért olyan mélyen kezdünk
benne lenni észrevétlenül, mint talán még soha.
-
Ugye
tudod, hogy nekem is lehet már esküvőm, és gyereket is vállalhatok? Több opció
is van rá, hogy hogyan.
-
Tudom,
de… – kezdené, de elharapja a mondat végét. Talán hogy ne fájjon nekem a
befejezés. Tudom, hogy szeret engem. Az indentitásomat gyűlöli csak. Értem
tűzbe tenné a kezét.
-
De
az nem ugyanolyan – fejezem be helyette, hogy megkönnyítsem mindkettőnk
helyzetét. – Meg gondolom a barátaitok előtt sem olyan lenne a dolog.
-
Nem
erről van szó – próbál enyhíteni az előző mondatán, de hiába.
-
Pontosan
erről szól, és épp ezért szar érzés, de már rég elfogadtam, anya – emelem magam
elé a kezem, hogy ne csak szavakban, de gesztusokban is kifejezzem, mennyire
nem akarom erőltetni tovább ezt a beszélgetést. Semmi értelmét nem látom, és
most egészen más dolgok bosszantanak. – Mit mondott Liam? Miért jött? – terelem
inkább a beszélgetést, hogy aztán lezárhassuk végre.
-
Meg
akart hívni – az ő szavaival élve egy “fergeteges partiba”, de mondtam, hogy
nem érsz rá.
-
Így
volna? – szökik magasba a szemöldököm anyám kéretlen döntéshozatalán.
-
Tudod,
már beszéltünk róla, aznap Amyékhez vagyunk hivatalosak. Nagyon szeretnek
téged, és szomorúak lennének, ha nem jönnél el. Ugye nem fogod az utolsó
pillanatban lemondani?
Hát persze, egyszer már áldásom adtam rá,
hogy azt a napomat feláldozom anya boldogságáért.
-
Nem
sok kedvem van hozzá, de már megígértem – húzom el a szám, de anyámnak mégis
isteni jókedve támad a válaszomtól.
-
Köszönöm
– ugrik fel, és hirtelen megölel, én pedig összeszorítom a fogam kínomban,
nehogy felkiáltsak a kezem miatt. Szerencsére eddig még nem vette észre, és
szeretném ha ez így is maradna. – Most elmondod nekem, hogy miért vagy ennyire
ideges?
-
Semmiség
– legyintek, miután sikerül kievickélnem az öleléséből. – Csak rossz napom
volt. Holnapra kialszom.
Ezt olyan mosollyal az arcomon sikerül
előadnom neki, hogy még én is majdnem elhiszem, hogy ha most lefekszem,
reggelre semmissé válnak a mai faszságaim. Ő minden bizonnyal feltétel nélkül
elhiszi, mert széles mosolyra húzza a száját, és ad egy futó puszit, mielőtt
hátat fordít nekem.
-
Anya
– szólok még utána gyorsan, mert talán a pillanatnyi jókedvét kihasználva ez a
megfelelő alkalom, hogy közöljem a költözésem. – Ma kivettem egy lakást. Még a
napokban átcuccolok oda. Nem zavarok itt tovább.
-
Miről
beszélsz, Louis? – néz rám összeráncolt szemöldökkel. – Egyáltalán nem zavarsz.
Ez a te otthonod is.
-
Nagy
gyerek vagyok már – mosolygok rá idétlenül, hogy a mondatomat egyből meg is
cáfoljam, és ez a kettősség újra nevetésre készteti anyámat.
-
Itt
bármeddig maradhatsz, de ha úgy látod jónak…
Az ajkait rágcsálja, és láthatóan nem
tetszik neki az ötlet, de én biztos, hogy nem akarok a kelleténél tovább itt
maradni. Talán ha most nem laknék itt, épp egy feszültséglevezető szexpartnert
próbálnék előkeríteni valahonnan. Itt viszont… jobb ha nem merészkedek
messzire. Addig jó, míg néma tiltakozásuk nem csap át hangos undorba az
irányomba. Tudom, hogy soha nem fognak megbékélni az életemmel, de tudomásul
veszik, hogy ez nem egy választható dolog. Ha úgy vesszük, járhattam volna
rosszabbul is velük.
-
Ha
van kedved, segíthetsz berendezkedni. Nincs olyan nagyon messze – próbálom
megtartani anya hajnali életkedvét.
-
Még
szép – bólint.
Ásítok egy hatalmasat, hogy értse mennyire
le akarok már feküdni, és ne kelljen őt kiküldenem a szobámból, de még be sem
fejezem, mire kisiet az ajtón.
-
Jó
éjt! – kiáltok utána, és ő is ugyanezt kívánva becsukja az ajtóm. Nem is vagyok
olyan rossz színész. Ha már tönkrevágtam Marcel és a saját napomat is, legalább
anyámét vigyorgósra varázsoltam így a végére. A vezeklés második felvonása.
Attól tartok, ez egy hosszú színdarab lesz.
Fogalmam sincs hány óra lehet, de már
világosodik, az ablakpárkányomon pihenő madarak átkozottul hangosan dalolnak,
és én egy szemhunyásnyit sem aludtam mostanáig. Vagy csak dobáltam magam, vagy
a plafont bámulva gondolkodtam, hogyan lehetek ekkora seggfej. Valahogy helyre
kell ezt hoznom, mert mikor belegondoltam, hogy emiatt akár el is veszíthetem
Marcelt szem elől, nagyon erősen markolt rá valami a gyomromra. Kezdett nyitni
felém, egyre felszabadultabb volt a találkáinkon, erre én mindent elbaszok egy
pillanat alatt. Talán igaza volt, nem kellene ennyit innom a közelében. Elveszi
az eszem. A pia is, de Marcel még inkább. Nem tudom kiverni a fejemből azt sem,
amikor bevallotta, hogy van még néhány rejtett tetoválása. Napról napra
erősebben kapom magam azon, hogy mindent tudni akarok róla. A
legjelentéktelenebb, csekély információra is szomjazom. Korábban talán inkább
hagytam volna, de most úgy érzem, minden erőmmel rendbe akarom hozni, még ha
hátrányból is indulok. Többször kellett erőszakkal visszatartanom magam éjjel,
nehogy felhívjam, de tudom, most azzal kell kezdenem, hogy eleget teszek a
kérésének, és inkább nem keresem egy ideig. Mindeközben abban reménykedem,
mielőbb eljön a pillanat, amikor végre ír, vagy hív, olyan Marcelesen, hogy
elolvasta a könyveket és készen áll rá, hogy azokat is kielemezzük. Aztán talán
minden onnan tud majd folytatódni, ahol a leendő lakásomban abbahagytuk.
Barátokként. Aha… Csakhogy én nem akarok a barátja lenni. Többet akarok annál,
ez már biztos. Már csak azt kell elérnem, hogy nyomulás és erőltetés nélkül
jöjjön rá, hogy ő is azt akarja, amit én.
Ez a gondolat csal egy kis mosolyt az
arcomra végre, és ebből merítve erőt, kimászom az ágyból, és beöltözöm egy
frissítő hajnali futásra. Jót fog tenni a háborgó gyomromnak és gondolataimnak
is a friss levegő.
Már jó ideje halmozom a kilométereket a
folyó mentén, amikor felzárkózik mellém valaki.
-
Jó
reggelt, tanár úr! – köszön lihegve az oldalamon Emily, én pedig csak a levegőt
kapkodva biccentek felé. – Nem is tudtam, hogy a tanár úr is szereti a hajnali
futást.
-
Ez
nem is lep meg – állok meg, és a térdeimre támaszkodva próbálom elegendő
oxigénhez juttatni a tüdőm. – Honnan is tudhatnád.
Nem szántam bunkónak a hangszínem, és
remélem nem is sikerült annak, de valójában nem mondanám, hogy feldob ez a
szituáció. Emily valamiért feltűnően keresi a társaságom, és az a mosoly a
pirulásokkal karöltve semmi jó érzést nem hagy bennem maga után.
-
Csak
hétvégén szokott futni? – kérdi, miután elkezd mellettem nyújtani. Zavarba
kellene jönnöm? Minden bizonnyal, de egyértelmű okokból kicsit sem érzem
varázslatosnak ezt a pillanatot. Talán Emilyhez nem jutott el az iskolai
pletyka.
-
Nem.
– Semmi körítést nem akarok hozzáfűzni. Leginkább mielőbb ki akarok szakadni
ebből a szituációból.
-
Akkor
ezért van olyan jó formában – csiripeli mellettem, én pedig önkéntelenül
rákapom a tekintetem. A gyanúm beigazolódni látszik. És most valahogy cseppet
sem örülök neki, hogy igazam lett. Ahogy ránézek, egyből rózsás arccal kapja el
rólam a tekintetét, és szendén kezdi fürkészni a folyót. Miért érzem úgy, hogy
ennek még rossz vége is lehet?
-
Neked
viszont aludnod kellene – felelem, egyértelműen terelve a témát az ő általa
megásott mederből. – Minden nap korán kelsz. Legalább hétvégén… kellene.
Nem tudom, hogyan kezeljem. Fogalmam
sincs, mit mondjak neki, amitől egyértelművé válik neki, nem csak hogy zárt
ajtókon dörömböl, az ominózus ajtó nem is létezik.
-
Ahogy
a tanár úrnak is.
-
Talán
igazad van – kapok azonnal a lehetőségen. – Megyek is vissza aludni. Hétfőn
találkozunk!
Választ nem is várva, az utolsó mondatot
már futás közben kiáltom hátra, és csak egy pillanatra látom a csalódott arcát.
Ezentúl el kell kerülnöm a hajnali futásokat ezen a szakaszon. Az iskolai
környezet más, ott kötelességeim vannak, de civilben távol akarom tartani magam
az ilyen helyzetektől.
Nem túl meglepő módon, apám sokkal
könnyebben fogadta a hírt, hogy elköltözöm. Talán most még fel is lélegzik egy
kicsit, hogy se az exeim, se az aktuálisaim nem fogják zaklatni az itthoni,
sörszagú hétköznap estéit.
Egy fél nap is bőven elég, hogy minden
cuccomat átcipeljük az új lakásba. Mindketten elkísérnek, alaposan fel is
mérik, és bár anyán látom, mennyire próbálja lehúzni az ötletet, hogy végleg
elvágjam a köldökzsinórt, de túlságosan tetszik neki a saját munkája. Igazán
otthonos lett, és kellemes érzés tölt el, hogy bár egyedül leszek itt, azért
anya keze nyoma is rajta lesz a helyen.
-
Ha
mosni kellene, vagy főzni, nyugodtan szólj. Átfuthatok bármelyik délután – ölel
meg, még mielőtt apám után sietne.
-
Van
mosógép anyu, és ideje megtanulnom főzni is – nevetgélek kényszeredetten, mert
életemben nem fogtam még fakanalat a kezemben. Liam volt a konyhatündér.
-
Tudom,
tudom – helyesel, ahogy elereszt. – Nagyfiú vagy…
-
Bizony
– düllesztem ki a mellkasom, de mindketten nevetésben törünk ki. - Anyu, azért
örülök, hogy közel lesztek.
Nem felel semmit, csak egy szeretetteljes
mosoly terül el az arcán, aztán a könnyeivel küszködve beharapja az ajkát, és
elindul.
A konyhába sétálok, hogy valami ehetőt
csináljak magamnak, közben pedig mint valami idióta megszállott, ki sem tudom
verni a fejemből azt a szemüveg fedte zöld szempárt. Vajon meddig akar még
büntetni? Vagy ez már mindig így marad? Csak akkor találkozunk majd, amikor ő
ír, hogy kész a házi, és fussunk össze megbeszélni a könyvtárban? Hát engem
azzal tuti ki fog nyírni.
Lehet, hogy fel kellene szednem valakit,
hogy biztonságban érezze magát mellettem? Áh, marhaság! Nem akarnám a Liames
szituhoz hasonló kellemetlen helyzetbe hozni. Csak azt tudom, hogy nem akarom
ezt. A gondolatát is gyűlölöm, hogy haragszik rám. Annyi minden eszembe jutott
már, de azt sem tudom, hol lakik. Hová jár el. Semmit sem tudok. Esélyem sincs
egy véletlen találkozásra vele. Bezzeg ha Harryvel akarnék véletlenül
összefutni… számtalan ötletem lenne, hol keressem. Ez a gondolat egyből szöget
üt a fejembe. Bár eddig még egyik találkozásunk sem volt életem top három
randijában, talán tőle – akár kéretlenül is – megtudhatom, hogy mi van
Marcellel. Harry már az eleje óta túlzottan is minden lében kanál módjára vesz
részt a mi… nem is tudom… kapcsolatunkban? Lehet ezt így nevezni? Fogalmam
sincs, milyen címkét aggassak magunkra, de kiborít ez a mozdulatlan
tehetetlenség, muszáj valamit csinálnom. Hirtelen ötlettől vezérelve mindent
visszadobálok a hűtőbe, magamhoz veszem a kocsikulcsom, és elindulok a legvalószínűbb
helyekre, ahol összefuthatok vele, de a hiába járom végig a környék
legnépszerűbb szórakozóhelyeit, ma este nem járok szerencsével. Bezzeg, ha nem
akarnék találkozni vele…
Néhány napja szándékosan nem jártam a
szüleim házában. Jól esik egy kis önállóság, és továbbra sem adtam fel, hogy
valami infóhoz jussak Marcelről. Bár mostanra már nem csak Harrytől, hanem
bárkitől szívesen vennék valami útmutatást.
Egy újabb fárasztó nap után nagy sóhajjal
dobom le magam a kanapéra. Napok óta semmi hírt nem kaptam Marceltől. Ma egy
kicsit elterelte a figyelmem a sűrű órarendem, de most, hogy újra egyedül
maradtam ezzel a nyomorúságos tehetetlenséggel, megjelenik a szemem előtt,
ahogy ennek a szobának a közepén áll, és szerényen kifejti a véleményét a
helyről.
Ahogy a tekintetem pásztázik a helységben,
Marcel emlékét kutatva benne, hirtelen villámcsapásként ér a felismerés. Annak
idején Jackson barátom buliján futottunk egymásba Harryvel, szóval ha minden
igaz, ismerniük kell egymást. Gondolkodás nélkül már tárcsázom is, hogy egy kis
információhoz jussak.
-
Louis!
– üvölt a telefonba. Ezek szerint ő már most sem szomjas. – De örülök neked,
haver!
-
Nem
különben! – kiáltok én is vissza óvatosan. – Csak nem valami ígéretes buliban?
-
Gyere
haver! Csajok és pia dögivel!
-
Holnap
meló – felelem megjátszott csalódottsággal.
-
Ne
legyél már ennyire puhapöcs – röhög fel.
-
Nem
is tudom – húzom még egy kicsit az időt. Valahogy meg kellene tudnom a
helyszínt, és hogy kik vannak ott. – Merre vagy?
-
Itthon.
-
Ajaj,
a medencédnek már sokkal nehezebb ellenállni, mint neked.
-
Kapd
be! Gyere már!
-
Kik
vannak ott? – Azt hiszem elég részeg hozzá, hogy ne legyen már szükségem
különösebb körítésekre. Valahogy ki kellene derítenem, Harry ott van-e,
anélkül, hogy nyíltan megkérdezem. Azt mindenképp el kell kerülnöm, hogy bárki
is azt higgye, miatta vagyok ott.
-
Sokan
– feleli egyszerűen. – Legtöbben még a suliból.
-
Még
mindig az alsóbb évfolyamos nyomikkal lógsz? – röhögök fel, hátha ezzel
kicsalhatom a választ a fel sem tett kérdésemre.
-
Keresve
sem találsz jobbat azoknál a punciknál – kiált a fülembe szemérmetlenül.
-
De
te nem csak csajokkal lógtál… – vigyorgok tovább. Talán most.
-
Kussolsz!
Na gyere már, nem érek rá egész este telefonnal a fülemen futkosni, mintha az
asszonnyal beszélnék.
-
Oké,
megyek – zárom le, és már ki is nyomja a telefont. Nem tudtam meg sokkal
többet, de annyit azért igen, hogy van esélyem összefutni vele.
Mikor lefékezek a ház előtt, még az
autóban ülve örömtáncot járok gondolatban, mert mit ad isten, nem messze
Jackson otthonától pont annak a gyönyörű piros Impalának a motorháztetején
csillan meg az egyik utcai lámpa sárgás fénye. Ezek szerint nem tévedtem,
amikor Jacksont tartottam a legvalószínűbb közös pontnak. Eddig még minden
alkalommal sikerült Harrynek meglepnie úgy, hogy fogalmam se legyen, mit
reagáljak a lekezelő monológjaira. Most viszont egy lépéssel előtte járok, mert
felkészülten jöttem, és számítok rá.
Belépve azért egyből látom, hogy nem lesz
olyan könnyű dolgom. Rohadt sok ember van itt, és olyan sűrűn állnak, hogy
levegőt is alig lehet venni, mikor közéjük passzírozod magad. Annak idején
leginkább a szabadban, a medence környékén szerette tölteni az idejét.
Kiverekszem magam a hátsó kertbe, és bár az állam is leesik némelyik régi ismerőstől,
akik igencsak kikupálódtak az évek alatt, őt sehol nem lelem. Bent sem láttam a
bárpultnál. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy itt kell lennie valahol.
-
Louis
– simít végig egy kéz a hátamon, és ahogy megfordulok az egyik régi
néhányéjszakásom néz rám olyan vágytól lobogó tekintettel, hogy mindjárt itt
helyben lángra lobbanok abban a mennyei tűzben. – Annyira régen láttalak. Mikor
jöttél vissza?
-
Csak
nemrég – mosolygok rá. – Itt aztán semmi sem változott, mi?
-
Nem
nagyon, bár nélküled sokkal unalmasabb volt minden. Ugye már nem mész el
többet?
-
A
jövő mindig kiszámíthatatlan, de most nem tervezek semmi ilyesmit.
-
Nagyon
helyes – simít végig most már a nyakamon, én pedig önkéntelenül is hátrébb
lépek. – Még mindig?
-
Én…
– Szeretnék valami épeszű magyarázatot kinyögni, de magam sem tudom, miért
utálom a gondolatát, hogy mindenki azt bámulja, ahogy egy sráccal flörtölök.
Talán a régi hírnevem árnyéka. Nem tudom. Seattle-ben ez soha nem zavart. Az
első pillanattól az voltam, aki valójában vagyok.
-
Akkor
menjünk egy csendesebb helyre – húzza csábos félmosolyra a száját, én pedig már
kezdek is keményedni tőle. Nem tudom, hogy a kinézete miatt, vagy mert
tökéletesen emlékszem, mire képes, de valamiért most szívesen vele tartanék.
-
Még
iszom valamit, és beszélek néhány arccal – simítok végig a bicepszén, ami azóta
veszélyesen megvastagodott. Talán úgy gondolja, most ő fog ledönteni? – Csak
most érkeztem. Aztán ne tűnj el. Megkereslek.
Rákacsintok, és a félmosolya egy hatalmas
vigyorrá fejlődik, amikor magára hagyom. Visszapasszírozom magam a tömegbe, és
töltök egy sört, miközben veszettül jártatom a tekintetem a helyiségben. Csak
akkor szúrom ki a tömegben, mikor már magam sem tudom, hány kört tettem meg, és
mennyiszer töltöttem újra a poharam, beljebb tuszkolva magam az emberek közé.
Harry a sokaság közepén táncol egy nála tutira sokkal fiatalabb sráccal a
karjaiban. Nem tudom, hogy az elpusztított sörök, vagy a vibráló fények teszik,
de félelmetesen jól néz ki a lehetetlenül szűk fekete farmerben, és egy
izzadtan a hátára tapadó, hófehér ingben. Beugrik, amikor először láttam őt
Jackson exkluzív partijai egyikén. Most szemérmetlenül simul hátulról a fiúnak,
és hajtja az arcát a nyakhajlatába, miközben szorosan fogja a csípőjét. Szöges
ellentéte annak a fiúnak, akibe belebotlottam akkor. Egész este szégyellősen a
poharát szorongatva sétálgatott. Sokszor vettem észre, hogy figyel. Olvastam a
jelekből. Tetszett az ártatlansága. Biztos voltam benne, hogy ő soha nem jönne
oda hozzám, bármennyire is vágyik rá – márpedig láttam, hogy vágyott rá –, így
megtettem én. Őszinte izgalmat és élvezetet láttam az arcán, amit azóta keresve
sem találok. Még most sem, hogy bizonyára a ma esti áldozatát hálózza be. A fiú
már teljes eufóriában fogadja a csókjait a nyakán, és észre sem veszi, amit én.
Egy másik srác sétál el mellettük, fejcsóválva nevet rajtuk, aztán
észrevétlenül lepacsizik Harryvel. Gratuláció a ma esti fogásért?
Összeszűkített szemekkel fürkészem Harry arcát. Nyomát sem látom annak a
szerény fiúnak. Ki volt az, akit annyira szerettél, hogy képes volt ennyire
elbaszni mindent? Bár ennek a rejtélynek talán sosem bukkanok a nyomára, mégis
nagyon elkeserít a látvány.
Bár nem pont ezt terveztem, de végignézem,
ahogy teljes befolyása alá vonja a fiút, és felcipeli az emeletre. Lemondóan
megcsóválom a fejem, és a kocsim felé menet még behajítom a poharam egy útba
eső kukába. Beszélni akarok vele, de nem ez az az este. Beugrom a volán mögé,
és mielőtt hazamennék, még vetek egy pillantást a telefonomra, de Marcel
továbbra is hallgat. Rácsapok a kormányra, és magam mellé hajítva a telefont,
csikorgó kerekekkel kanyarodok ki az útra. Ez a város egy átok. Vissza se
kellett volna jönnöm.
A hét minden egyes eltelt napjával egyre
jobban a pokolban érzem magam. Ahelyett, hogy normálisan tudnám szemlélni a
dolgokat az idő múlásával, inkább a kiborulás peremére sodor, hogy az ég
világon semmit sem tudok Marcelről immáron egy hete. Képtelen vagyok
odafigyelni a rohadt munkámra, és ezt az igazgató is megneszelhette, mert
bekurjantott a tanáriba egy kurta “Tomlinson, következő szünetben gyere be az
irodámba!” parancsot. Sejtem, hogy valami fejmosás fog következni, amin nem is
kellene csodálkoznom, lévén a szemeim pont olyanok, mint a legrosszabb
narkósnak, a borostám meg egyenesen arányosan nő a kétségbeesésemmel.
-
Mi
a pálya, Tomlinson? – lök oldalba Niall, én meg csak pislogok párat, ahogy
kiránt az aggodalommal telt gondolataimból. – Szarul nézel ki.
-
Mindig
tudod, hogyan dobd fel az embert.
-
Most
komolyan – ül le mellém, ami azt jelenti, hogy tényleg komolyan akar beszélni,
mert az asztala épp az enyémmel szemben van. Sose szokott annál közelebb jönni.
– Mi van?
-
Dráma
– sóhajtok fel, és egy nagyot ásítva a combjaim közé szorítom a kezeim, és
rásandítok.
-
Pasi
ügy? – súgja olyan halkan, hogy senki ne hallhassa.
-
Aha.
-
Na,
hallgatlak – támasztja az asztalra a könyökét. – Niall bácsi majd segít.
Felnevetek a hangnemén, ő meg csak
felhúzott szemöldökkel néz rám. Nem tudom, hogy a picsába csinálja, hogy a
legsötétebb pillanataimban is képes megnevettetni, de talán pont ezért
avanzsált a legjobb barát posztra, mióta hazajöttem.
-
Van
egy srác, akivel a könyvtárban találkoztam nem sokkal azután, hogy
visszaköltöztem.
-
Huhu,
és megsoroztad már az irodalom romantikusaival? – röhög fel, én meg csak egyik
szemöldököm megemelve meredek rá. Komoly beszélgetésről volt szó, barátom. –
Folytasd.
-
Bár
igazából csak egy kicsit fiatalabb nálam, az egyetemre készül, és
felajánlottam, hogy tartok neki felkészítő órákat.
-
Látom
már, ez egy szép romantikus történet lesz. A fiúcska belezúg a tanárbácsiba,
aki előbb azért őrlődik egy kicsit, mert mégiscsak milyen már ez, de valójában
az elején is tudja, hogy úgyis belemegy?
-
Hagyjuk
– legyintek, mert sikerül feldühítenie a hülyeségeivel, amiket normálisan
nagyon is bírok, de nem akkor, amikor épp én vagyok a vicc tárgya.
-
Na
már – dől nekem a vállával. – Befogtam. Mondhatod.
A teljes lyukasórámat kiteszi, míg az
elejétől a végéig elmesélem neki a komplett történetünket. Megtartja a szavát.
Egyszer sem szakít félbe többet, és hol a száját rágva, hol a szemöldökét
rángatva, de csendben hallgatja. És akkor sem szólal meg, mikor én már a
végéhez értem, és felhúzott szemöldökkel várom, hogy végre akkor mondjon
valamit, ha képes poénkodás nélkül is beszélni a dilemmámról.
-
Most
már megszólalhatsz – sürgetem meg, mert szétvet az ideg.
-
Nem
nagyon tudom, mit mondjak – vakarássza meg a tarkóját, és látom, hogy most nem
poénkodik. Komolyan megakasztottam a kis mesémmel. – Ezt csúnyán elbasztad.
-
Tudom
– emelem a magasba a kezeimet, a homlokom pedig az asztalon koppan.
-
De
azért ez még nem a világ vége. Nem csináltál olyan komoly szartengert magad
köré, amit ne tudnál feltakarítani. Most vicc nélkül. Várd meg amíg
jelentkezik, és…
-
De
mi van, ha nem fog? Egy hete semmi hírem róla – szakítom félbe kétségbeesett
hangon.
-
Azt
mondta fog, szóval biztos fog – próbál nyugtatni, és még a vállamba is
belemarkol. – A legfontosabb, hogy a következő találkozásoknál tartsd kordában
az alfahím éned. Ne akard mindenáron magadévá tenni. Inkább hagyd, és mutasd
meg neki, miről csúszott le.
-
Mire
gondolsz? – húzom ki magam, mert talán tényleg kapok egy valamirevaló tervet.
-
Mutasd
meg neki, hogy milyen vagy te. Ne lekapni vagy leteperni próbáld. Tök komolyan
előszednék a helyedben néhány romantikus klasszikust. Az intelligenciád vesd
be, ne pedig a csáberőd. Úgy néz ki, ez nem az a fajta srác, akinek csak a
farkad kell. Nem adja magát könnyen, hát akkor kezdj el ésszel harcolni. A
végére az idejére sem fog emlékezni, mikor esett beléd végzetesen.
-
Ez
működhet? – ráncolom a homlokom, de ő csak felnevet, és a vállaim átkarolva
bizalmasan közel hajol.
-
Bomba
biztos módszer. Az élő és sétáló tesztalanya itt ül előtted.
Kicsengetnek a jelenleg tartó óráról,
Niall pedig egyből felpattan mellőlem, és az ajtó irányába megy.
-
Nem
jössz kajálni? – néz vissza rám.
-
Nem
– sóhajtok fel, és indulok én is utána. – A diri beszélni akar velem valamiről.
-
Uh,
a nagyszünetben? Hosszú szónoklat lesz, bármiről is fog szólni – és már el is
siet az ebédlőbe.
Halkan kopogok az igazgató ajtaján, ő
pedig egyből kiszól, hogy mehetek.
-
Ülj
le – int a vele szemben lévő székre, de cseppet sem abban a mézes-mázas
stílusban, mint amikor első alkalommal voltunk ugyanitt. – Nos, Tomlinson,
érdekes szóbeszéd járja az iskolám, aminek szeretnék végre pontot tenni a
végére.
-
Mi
lenne az? – kérdezek vissza óvatosan.
-
Szerintem
nem kell elmesélnem – bólogat a legnagyobb meggyőződéssel. – Tudod, Louis,
egyetlen szerencséd van. Az, hogy kedvellek. Ezért úgy fogok tenni, mintha ez
az egész meg sem történt volna. És cserébe…
-
Tessék?
-
Ne
szakíts félbe – mordul rám, de annyira felbasz már az első pár mondatával is,
hogy nehéz befognom a szám. Tudom, hogy az lenne a legokosabb, ha meg akarom
tartani a munkám, de soha nem arról voltam híres, hogy képes vagyok magamban
tartani, amit gondolok. – Az iskolám falai között soha nem tűrtem meg az
ilyesfajta feslett életformát. Annak idején jó gyerek voltál. Még azt a Styles
fiút is be kellett hívatnom, hogy elbeszélgessek vele egy kicsit. A vak is
látta, hogy folyton utánad koslatott. Nem akartam, hogy esetleg szégyentelen
módon megkörnyékezzen. De a beszélgetésünk láthatóan nem ért el eredményt, ha
azt nézzük, milyen ember lett belőle.
Valósággal sokkolnak a szavai. Harryről
beszél? Harry miattam ült nála sulis korunkban? Én erről semmit sem tudtam.
Egyszer sem mondta. Sőt, kifejezetten úgy viselkedett, mint akinek fogalma
sincs arról, ki vagyok. De mostanra leginkább én nem tudom, hogy ki vagyok, és
mi folyik körülöttem. Megrázom a fejem, és felpattanok az igazgató fölé
magasodva.
-
Megkörnyékezzen?!
– zihálom a dühtől. – Nem lett volna szükség rá, hogy megóvjon, talán őt
kellett volna megvédenie tőlem!
Ő is felugrik, így már magasabb nálam, de
megbaszhatja, ezzel nem félemlít meg.
-
Na
mi az? Takarodjak az irodájából? Netán ki is rúg? A mai világban nem annyira
díjazzák az emberek ezt a fajta előítéletet, de tudja mit? Megkönnyítem a
dolgát. Magamtól kimegyek, mert ez egy iskola, ahol nem az számít, kivel
kefélek, hanem az, hogy mit tanítok a gyerekeknek. Majd akkor hívjon be
legközelebb, ha a munkámra van panasz, és nem a hálószobatitkaimra.
Mielőtt megpördülök és kiviharzok az
irodájából, még látom, ahogy az álla a földet súrolja. Becsapom magam után az
ajtót, azzal sem törődve, hányan fordulnak felém emiatt. Felkapom a könyveket,
amiket a következő órámhoz készítettem elő, és már indulok is, hogy a tanítás
egy kicsit lenyugtasson.
Tegnap este még beültünk Niallel meginni
néhány sört, mert látta rajtam mennyire kiakasztott a diri. Vajon miért van az,
hogy ha Niall elhív sörözni, akkor nem baszok be annyira, hogy a lábai előtt
térdepeljek? Minél több nap telik el Marcel nélkül, annál nagyobb idiótának
érzem magam.
A mostanra már megszokottá vált reggeli
gondolataimból anya kopogása szakít ki.
-
Ébren
vagyok – ásítok egy nagyot, és ledobva magamról a takarót, felülök az ágyban. –
Készülök.
Semmi kedvem ehhez a mai parádézáshoz
anyámék barátai közt, de remélhetőleg lesz iható alkohol, ami majd segít
ellazulnom, és talán még élvezhetem is a bájcsevejt azokkal az emberekkel, akik
az ég világon semmit sem jelentenek nekem.
Miután elkészülök, még utoljára ránézek a
telefonomra. Továbbra is néma csönd.
-
Ilyen
nincs! – Megnyitom az üzeneteket, és elkezdem gépelni, hogy könyörgöm, legalább
életjelet adjon magáról, de mielőtt elküldhetném a kellőképp szánalmasra
sikerült üzenetem, észbe kapok és kitörlöm, aztán a zsebembe dugva a telefont
lesétálok az emeletről, hogy – anyám szavaival élve – még ebben az évszázadban
oda is érjünk.
Sziasztok!
VálaszTörlésAhhh, eloszor is nagyon-nagyon koszonom ezt a hosszu fejezetet! <3 Elvezet volt olvasni, es csak azt tudom mondani (kerni) h meg, meg, meg tobb ilyet! <3
Az eleje naaaaaagyon tetszett! Vegre, vegre, vegre csokoloztak, meg ha nem is sult el eppen a legszerencsesebben. De en imadtam Lou nyomulos enjet! :D
A bulizos resztol feltem, de vegulis nem tortent semmi komoly, azert ennek orulok. :)
Niallt meg mindiiiiig imadom! <3
Kivancsi vagyok h kikhez/hova mennek Louek, egy percre eszembe jutott az is h esetleg arra az eskuvore mennek ahova Harryek is. :’D
Ahj, kivancsi vagyok h mi lesz ezek utan. Marcel mikor “ter vissza”? Es mi lesz Louval a suliban? Jaj, amugy az a kis diak csaj rohadtul idegesit... -.- Liam pedig ne koslasson mostmar Lou utan!
Nagyon varom a koviiiit! <3
Puszi, D.
U.i.: Ha kihagytam volna vmit es eszembe jut, ugyis irok meg! ;)
Szia!
TörlésKöszöjük szépen a sok dicséretet! Kezd végre függőséget okozni a sztori? ;)
A bulizós rész most inkább kivesézetlenül maradt, elég sokkot kaptatok már.. de azért sejthető volt, hogy aznap sem maradt Harry szex nélkül :P
A sok kérdés egy részére nem sokára választ kapsz :) A kiscsaj engem is idegesít, ez szándékos XD
Köszönjük a kitartást, meg azt hogy szinte mindig elsőnek kommentelsz! Pusszantás! <3
Sziasztok lányok!! ❤️
VálaszTörlésJesszus de jó hosszú részt kaptunk. Nem is tudok most igazán mit írni. Át kell gondolnom, sőt újraolvasnom az egész részt.
Csaj azt az egyet tudom, hogy Harry teljesen kész van. Kezd belebolondulni ebbe a szerepjátékba
Nem sokáig fogja húzni a dolgot, ráveti magát Louisra,és teljesen szétmarcangolja! ��Na jó,talán nem ,de mindenképp elszakad nála a cérna.
Harry talán nem is szinészkedik annyira mint gondolja. Talán mégis Marcell az igazibb énje a szerethető édes fiú, akinek szüksége van a törődésre a biztatásra, a szeretetre a szerelemre. A kemény magatartás kifelé csak egy álca, egy fal amiből már potyognak a téglák. Leomlik ez a fal és ott marad Harry egyedül, pőrén az érzelmeivel
küszködve, hogy mennyire elbaszta az egészet.Akkor nagyon fogom majd sajnálni őt.
A mai kiruccanás az esküvői "fellépés" lesz. A találkozás Louval döbbenet lesz H nak.������
Kíváncsi vagyok, hogy valóban így lesz e.
Az iskolában a dirit nem értettem miért hívatta be Lout. Látták a csajjal? Vagy a kis ribi panaszkodott? El kell olvasnom újra. Ott elvesztettem a fonalat,de nem is csoda! Amilyen késő van.
Pussz csajok ❤️ imádtam mindkettőtök írását!
Köszönöm ❤️ ❤️ ❤️ ❤️ ❤️ ❤️
Szia!
TörlésAjaj ennnnnyire hosszú volt, hogy mire a végére értél, már el is felejtetted a felét? :D Azt hiszem egy kicsit vissza kell fogni akkor magunkat. Bár ígérni nem tudok ilyesmit... :D
Ó az igazgató nem volt egyértelmű? Nem a diáklány miatt hívta be Lou-t, hanem inkább a tanárok közt elterjedt Harry-Lou jelenet miatt. Szerintem ha újra elolvasod, egyértelmű lesz :)
Köszönjük a szeretetet! Millió puszi! <3
Halihó ❤️ Újraolvastam és már minden világos! Az a baj, hogy mindig este van mire lesz egy kis időm olvasni. Mindig megfogadom, hogy nem olvasok fáradtan. De.... nincs akaraterő! Úgyhogy valóban úgy járok, hogy kiesnek részek. De ez csak jó nem? Legalább minden sorotokat többször élvezek.
TörlésMeg se forduljon a fejedben, hogy rövidebb részeket írjál!!
Egyikőtöknek sem!! Pussz ❤️ ❤️ ❤️ ❤️
Az, hogy fáradtan olvasod, nem olyan nagy gond, mint mikor mi pl fáradtan írjuk, és csak huszadik olvasásra utólag derül ki, hogy azt sem tudjuk milyen nap van, hol vagyunk, és összeakadnak szálak.. :D én pl a legelején megírtam azt a részt, ahol Harry telefonál Lou előtt Marcellel, és arról volt szó, hogy nem tud vezetni, aztán kb két résszel később nagy bőszen vittem Marcelt anyuci Priusával.. na ott át kellett írni utólag. És nem ez az egyetlen ilyen. Ha bármi ilyet tapasztaltok, az a véletlen műve, meg a mi bénaságunk, hogy benne maradt... :D
TörlésNagyon jó rész volt. Várom a folytatást. Szegény szenvedő, hiszékeny Louis. Kivancsi vagyok, merre csavarodik a sztori.
VálaszTörlésKöszönjük szépen! Igyekszünk a folytatással, de magamra vállalom, hogy az én hetem most katasztrófa volt, így a friss biztosan késik.. de azért csak figyelj, jövő héten remélem hogy tudunk hozni egy szép kis fejezetet! :)
TörlésSziasztok itt is :) Elképesztőek vagytok. Baromi hosszú rész volt, és valahogy az éjszaka közepén is teljesen lekötött minden egyes szava. Igaz, másnap fáradt voltam, de egyszerre végigolvastam, mert elkezdtem, és nem volt megállás :D Kicsit sajnáltam, hogy Louis vagy Harry nem erőszakolta meg a kocsiban Louis-t vagy Harryt XD Csak nézőpont kérdése... de ha majd odajutunk, szívesen nézelődök akár egy kocsi vagy egy zuhanyfülke bepárásodott üvegén keresztül, vagy egy légyként a hálóban a falon... stbstb :D Siessetek, nagyon várom a folytatást :) Puszi!
VálaszTörlésSziaa!
TörlésHát, így sikerült, előre figyelmeztettelek, hogy naagyon hosszú :D És bár még a fele sincs kész, nem látom úgy, hogy a következő rövidebb lenne... szóval készülj :D
Ezt már megírtam mélben, de azért leírom itt is: kizárólag azért nem erőszakolt meg senki senkit, mert a Prius hátsó ülése túl szűkös lett volna. Ha az Impala lett volna alattuk, akkor......... sem XD
Na de csak várj. Szerintem innentől kezdve minden részben ez lesz a probléma, hogy miért nem erőszakolta meg az egyik a másikat. Egészen addig, amíg meg nem történik :D
Köszönjük az ezer oldalas javításokat! Pusz-pussz! <3
Ti vagytok akik a leghosszabbakat írjátok és ezért ez a kedvenc történetem!!! Még így sem akarom hogy vége legyen a résznek!! Nekem is van egy olyan érzésem hogy louis bulija is az esküvő lesz és ha igen akkor azt nagyon várom már!!! Ugye lesz ott valami?!? Siessetek nagyon!!
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönjük :) Néha mi sem akarjuk abbahagyni, sőt volt olyan, hogy azt vadásztuk, mi az istent húzzunk ki, hogy ne legyen ilyen hosszú XD
Na hát ha már kb mindenki betippelte ezt, hogy Lou is oda megy, ahova Zayn viszi Harryt, akkor meg kell lepnünk titeket. Remélem sikerül :D
Köszi, hogy írtál! Puszi!
Sziasztok Imádott Betűvetőim!
VálaszTörlésHát ez a fejezet (IS) egy tekintélyes, nekem már,bocsi, őszi búzatábla lett.
(Szép őszi napunk van...ti lettetek a mai ajim. Óriási ölelés.)
Nem is tudom mit írhatnék, betűhöz sem jutok...mondhatni.
Azt hagyjuk, hogy Zayn-ből ismételten hímringyót csináltatok. Liam meg nem is tudom mi lett, egy seggfej???
Niall a bölcs ír manó! XD
Harry baba......hümmmm.....most Ő viszi a prímet. Ebben a részben neki adom a stafétabotot, és nem biztos, hogy Ő ettől túl boldog...de ezt majd.
LOUIS!!!!!! Na őbelőle KONKRÉTAN alkeszt csináltok, csináltok!!!!XDDD
Imádom, bár még ebben a történetben nem igazán találtam részére feloldozást a tetteire, de bízom bennetek!
Jelenleg gonosz vagyok és úgy értékelem, hogy megérdemli Harry/Marcell és a kicsi Emily által kiszabott minden büntetést, még a jövőbelieket is. (Bár korrektül nem tudom hova vezet az Emily szál...hisz már az igazgató is vágja melyik kapura játszik...vagy ebből a "botrányból", amit majd a kiscsaj csinál, akár sértettségében is, lesz a NAGY ROBBANÁS??? Amikor Lou leteszi a kényszerű bujkálást? Vagy MaHa menti meg egy "együtt" vagyunk vallomással??? Na jó...nem kerültem közelebb.....csak messzebb...de ebben semmi újdonság nincs.......:S:S XDD)
Szóval Lou VAK alkesz.....hihetetlenek vagytok, HDawn hihetetlenül kreatív a szexszeljenek, de nehogy már a szokásos módon, és itt nem a konkrét aktusra, ábrázolására gondolok. Na de ezt itt hagyjuk is....ti is jók vagytok ebben is....ÁÁÁÁÁ ebbe kár volt belefognom....XDDDD
Tehát Ti hihetetlen kreativitást tanúsítotok abban, hogy hogy legyen vak Lou és mégis lásson. Annyira ott volt a bulizós, táncparkettes jelenet.....én is Lou lettem és MINDENT láttam, éreztem.
Meddig lehet ezt még "húzni"??? Meddig kínozzátok Harryt??(Remélem még azért egy darabig tervezitek, mert akkor én olvashatok. :) )
Értem én Lou dolgait is, nem elfogadó szülők, mert ha szereted a gyereked NINCS olyan, hogy csak egy részét nem.....értem Én, hogy EZ egy rohadt NAGY tüske. Szülők, szerető szülői magatartás 0, NULLA pont.
De akkor még az egyéb dolgokkal sem értem, miért tette azt amit tett Harryvel...hisz Ő maga is látta, hogy milyen jóravaló, ártatlan lélek volt. (Jó oké ha nem így történt volna ez a mese sem volna!XDDD vágom....XDD)
Itt azért adok egy jó pontot a dirinek, bár Ti érdemlitek ezt is XD, mert a degeneráltan maradi felfogásával talán megpendített valamit Lou fejében.
Harry sérelmeit, jelen viselkedését továbbra is full jogosnak vélem.
Soha nem szeretnék ilyen lelki tusában, megpróbáltatásba kerülni mint Ő!
1. Most még jobban megértettük miért viselte meg ennyire Lou viselkedése, mert valljuk be lehet ha más lett volna simán tovább tud lépni. MERT QVA RÉGÓTA SZERELMES VOLT BELÉ! (Köszi diri ;) )
2. Te tudod, hogy mind a kettő egyén Te vagy...és megérni azt, hogy akibe menthetetlenül szerelmes vagy....igen-igen MaHa még mindig az...ez NEM kérdés....az az általad kreált személyedbe, aki azért te vagy és lehettél is volna, szeret bele. Az más kérdés Lounál is mennyire mosódik össze, mert szerintem ő sem különíti el, még ha azt hiszi is.
Na ennyit az össze-vissza hadovámról.
Köszönöm, egy élmény, mint mindig!!!
Nem siklottam el a bútorok és egyéb felületek szüntelen imádata felett sem....XDDDD....Pulse-nál kezdődött....reméljük itt sem szakítunk a hagyományokkal. XDDD
U.i.: Eskü nem olvastam még tovább de NAGYON remélem egy bulira tartanak, azt már elfelejtettem, hogy ki lesz a lány züllött Zaynünk szerint, de remélem nagyot fogok nevetni és már vizualizáltam is ahogy koppan Lou álla....XDDD
Szia megint :)
TörlésMilyen csúnya dolgott tett Lou Harryvel? Nem tett semmit. Egy bulizós végzős szokásához híven, egy este engedett a csábításnak, és elkényeztetett egy édes kis másodikost. Nem ígért semmit. Nem bántotta. Másnap elutazott. Arról, hogy a kiskölyök erre sokkal régebb óta várt, és így sokkal többet képzelt bele, nem hiszem, hogy ő tehet... persze lehet Harry szemével is nézni, deee aki csak engedi hogy vigye az ár, és nem nyitja ki a száját, nem beszél, az később hiába rinyál, ha nem pont arrafele vitte a sodrás, amerre ő tervezte némán a kis fejében.
(Affene, ez az egy buliba tartanak dolog nagyon megjósolható lett... :D)