Nagyon-nagyon régi, csaknem 10 éves, huh... Ez még elsőszámú Steve lelépésekor íródott, és lám-lám most már ott tartunk, hogy a kettes számú is elfutott... milyen morbid, újra aktuális egy kicsit :D (Bár nekem ez Hewitt-ről szól, de kinek a pap...)
Cold
Brian's POV
Fekszem a hideg ágyamban, a lakásban fellelhető összes takaró alatt, és reszketek. A legfelső fokozatra állítottam a termosztátot, legalább harminc fok van már a szobában. Mégis megfagy a testem. Nem érint már senki. Senki, akinek az ujjaira vágyom. Akinek lophatnék a teste melegéből, hogy újra életre kelhessek.
Én csak a szádat akartam. Annyiszor nekem adtad már. Miért zavart, hogy most egy kicsivel több tűz volt a kívánságomban? Neked nem kellett volna beleadnod a lelkedet. Elég, ha én érzem magam nyomorultul a közeledben. Csak engedned kellett volna nekem. Csak egy kicsit. Ahogy már olyan sokszor tetted előtte.
Az utóbbi időben már megölelni sem akartál. Pedig ez tartott életben oly sok nappal és éjjel óta. Amióta az a szajha bolondot csinált belőlem, és Te megbosszultad. Hogy imádtalak akkor! Mert törődtél velem. Csak Te. Mindenki más csak tapos rajtam, amióta az eszemet tudom. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy egy mágikus „áldozat”-felirat díszeleg a homlokomon, amit csak a gonosz emberek láthatnak.
Akkor felemeltél, a szárnyaidon szállva megmutattad, milyen a bolygónk felülről. És most kegyetlenül visszadobtál a mocskos földre, amit olyan hihetetlenül jó volt a magasból nézni… de most hogy négykézláb estem vissza rá, újra fullasztóan tele a szám az utca porával. Örökre elmentél. Csak azért, mert érezni akartam az ajkaidat az enyémeken. Csak egy apró érintés, nem követeltem az életed, csupán néhány varázslatos másodpercet belőle.
A karodra fogva, a tenyerem alatt éreztem az izmaidat idegesen megfeszülni, ahogy eltoltál magadtól. Ennyit ért a fél életünk, amit együtt töltöttünk? Persze. Barátként. De nekem akkor is szükségem van rád! Egy egyszerűen odavetett ez-már-nekem-túl-sok-szabad-akarok-lenni. Ennyi volt. És kisétáltál az ajtón. Ki a lakásból. A bandából. Az életemből.
Hónapok óta mondogattad, szinte minden koncert után, hogy ehhez az élethez már öreg vagy és fáradt, hogy mást szeretnél. De nem hallottam meg. Nem akartam meghallani. Mindig csak mosolyogtam, és megöleltelek. Azzal áltattam magam, hogy ettől majd mindent elfelejtesz. És néha még úgy is látszott az arcodon.
Hideg az ágy. Olyan jeges, mint a szavaid, amik utoljára szóltak hozzám. SZABAD akarsz lenni. Még mindig visszhangzik a fülemben. Tudom, hogy igazán nem rám értetted, hanem leginkább a zenekari kötöttségekre, de így is hűvös pengeként hasítottak a szívembe. Ezek a jéghideg szavak sosem fognak már felolvadni, akármilyen forró levegőt is eresztek ebbe a nyomorult szobába. Csak Te tudnád őket vízzé olvasztani és engedni, hogy a lefolyóban kis örvényként tűnjenek el örökre. De nem fogod megtenni. Ismerlek. Nem vonsz vissza semmit. A jeges szavak örökre a lelkembe vésődtek.
Minden hideg. A tenyered is hideg volt, amivel megszorítottad a vállaimat, amikor arrébb löktél. Nem hallottad, hogy a nevedet nyögtem, amikor kiléptél az ajtón. És nem hallod, hogy most is a te neved suttogom az éjszakába… a neved és azt a szót, aminek sosem akartad felfogni az igazi értelmét. Szeretlek, Steve.
Fekszem a hideg ágyamban, a lakásban fellelhető összes takaró alatt, és reszketek. A legfelső fokozatra állítottam a termosztátot, legalább harminc fok van már a szobában. Mégis megfagy a testem. Nem érint már senki. Senki, akinek az ujjaira vágyom. Akinek lophatnék a teste melegéből, hogy újra életre kelhessek.
Én csak a szádat akartam. Annyiszor nekem adtad már. Miért zavart, hogy most egy kicsivel több tűz volt a kívánságomban? Neked nem kellett volna beleadnod a lelkedet. Elég, ha én érzem magam nyomorultul a közeledben. Csak engedned kellett volna nekem. Csak egy kicsit. Ahogy már olyan sokszor tetted előtte.
Az utóbbi időben már megölelni sem akartál. Pedig ez tartott életben oly sok nappal és éjjel óta. Amióta az a szajha bolondot csinált belőlem, és Te megbosszultad. Hogy imádtalak akkor! Mert törődtél velem. Csak Te. Mindenki más csak tapos rajtam, amióta az eszemet tudom. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy egy mágikus „áldozat”-felirat díszeleg a homlokomon, amit csak a gonosz emberek láthatnak.
Akkor felemeltél, a szárnyaidon szállva megmutattad, milyen a bolygónk felülről. És most kegyetlenül visszadobtál a mocskos földre, amit olyan hihetetlenül jó volt a magasból nézni… de most hogy négykézláb estem vissza rá, újra fullasztóan tele a szám az utca porával. Örökre elmentél. Csak azért, mert érezni akartam az ajkaidat az enyémeken. Csak egy apró érintés, nem követeltem az életed, csupán néhány varázslatos másodpercet belőle.
A karodra fogva, a tenyerem alatt éreztem az izmaidat idegesen megfeszülni, ahogy eltoltál magadtól. Ennyit ért a fél életünk, amit együtt töltöttünk? Persze. Barátként. De nekem akkor is szükségem van rád! Egy egyszerűen odavetett ez-már-nekem-túl-sok-szabad-akarok-lenni. Ennyi volt. És kisétáltál az ajtón. Ki a lakásból. A bandából. Az életemből.
Hónapok óta mondogattad, szinte minden koncert után, hogy ehhez az élethez már öreg vagy és fáradt, hogy mást szeretnél. De nem hallottam meg. Nem akartam meghallani. Mindig csak mosolyogtam, és megöleltelek. Azzal áltattam magam, hogy ettől majd mindent elfelejtesz. És néha még úgy is látszott az arcodon.
Hideg az ágy. Olyan jeges, mint a szavaid, amik utoljára szóltak hozzám. SZABAD akarsz lenni. Még mindig visszhangzik a fülemben. Tudom, hogy igazán nem rám értetted, hanem leginkább a zenekari kötöttségekre, de így is hűvös pengeként hasítottak a szívembe. Ezek a jéghideg szavak sosem fognak már felolvadni, akármilyen forró levegőt is eresztek ebbe a nyomorult szobába. Csak Te tudnád őket vízzé olvasztani és engedni, hogy a lefolyóban kis örvényként tűnjenek el örökre. De nem fogod megtenni. Ismerlek. Nem vonsz vissza semmit. A jeges szavak örökre a lelkembe vésődtek.
Minden hideg. A tenyered is hideg volt, amivel megszorítottad a vállaimat, amikor arrébb löktél. Nem hallottad, hogy a nevedet nyögtem, amikor kiléptél az ajtón. És nem hallod, hogy most is a te neved suttogom az éjszakába… a neved és azt a szót, aminek sosem akartad felfogni az igazi értelmét. Szeretlek, Steve.
Igen, ezt már olvastam mikor - mint valami fanatikus - felkutattam az írásaid. :P Viszont még nem kommenteltem hozzá, szóval most megteszem. Félelmetesen gyönyörű érzelmekkel van tele, és a legszebb búcsúztató, ami Steve-nek íródott, ez biztos. :) Bármelyik Steve-nek. :D Lassan jöhet hármas számú Steve, ahogy az Ördög házában megjósoltad. XD
VálaszTörlés"Akkor felemeltél, a szárnyaidon szállva megmutattad, milyen a bolygónk felülről. És most kegyetlenül visszadobtál a mocskos földre, amit olyan hihetetlenül jó volt a magasból nézni… de most hogy négykézláb estem vissza rá, újra fullasztóan tele a szám az utca porával." Ez annyira elképesztő, hogy a hideg futkos rajtam, mikor elolvasom. :)
Na hát ennyi lettem volna. Szentimentális hangulatban vagyok, nézdd el nekem. :D
Jaj, hogy én mennyire szeretlek téged! <3
VálaszTörlésÁh én nem akarok III.Steve-et... bár lehet egyszerűbb lenne, mert ennek az új gyereknek a nevét sem tudom XD
Ez tényleg nagyon szép volt! *-* Ebben a melankolikus stílusban is otthon vagy. :) Köszi, hogy újraosztottad. :) Élmény volt.
VálaszTörlésÉn köszönöm, hogy elolvastad, és hogy írtál! Nekem meg ez az élmény, mindig! :)
TörlésNagyon szép volt!!!! Egészen leesett az állom!!! Azt hiszem akkor én is utána járok a régebbi műveidnek. Hol találok ilyet még?
VálaszTörlésKöszönöm szépen, jól esik :)
TörlésAzért nem mindent éri meg ám elolvasni a régiek közül... én is pl szappanoperával kezdtem, mint általában sokan XD
A legtöbb a placebofic.uw.hu-n volt.