Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2013. szeptember 5., csütörtök

Basic instinct (11. fejezet)

Íme az új twincest részem. Ugye még emlékeztek rá, hogy lett vége az előző Tom-résznek? Csak mert ez percre pontosan ugyanott folytatódik.
Ja, és légyszi ne dobáljatok meg nagyon a második feléért... ;D



-------------------------------------



11. fejezet



Bill’s POV



Most mégis mi a jó büdös francot kéne csinálnom?! Állok a tükör előtt, bámulom a halálsápadt képemet, és rendkívüli erőfeszítésembe kerül, hogy ne törjem be az említett fóliázott üveglapot puszta ököllel.

Most komolyan? Adam Lambert? Ezt egyszerűen nem hiszem el. Részegen lehet valaki annyira eszetlen, hogy olyat csinál, amitől józanul hányna? Mi ez, Tom??

A halántékomhoz kapok, néhány körkörös mozdulattal megmasszírozom a lüktető fejem, mielőtt darabjaira hullik az egész, aztán rátámaszkodok a mosdókagylóra, fölé hajolok, mint aki épp okádni készül, és kinyitom a csapot. Azt mondtam fogat mosok, legalább a látszata legyen meg. Ha nem hallod folyni a vizet, gyanús lehet.

Vagy negyed órán keresztül engedem a vizet, mire feleszmélek, hogy talán most már épp ez lehet a gyanús. Gyorsan tényleg fogat mosok, megcsapkodom magam egy kicsit, hátha felébredek a rémálomból, aztán visszasietek a hálóba.

-  Oké. – nyelek egy nagyot, ahogy megállok az ágy lábától jó egy méterre.

-  Mi oké? – nézel fel rám a takaró alól kikukucskálva.

-  Megteszem, amit annyira szeretnél. – felelem halkan.

Eltátod a szád, és csak bámulsz rám, mintha szellemet látnál.

-  Csak azért, hogy ne máshoz rohanj vele. – folytatom, mire teljesen megváltozik az arckifejezésed – Féltelek, Tom. Nem akarom, hogy bántódásod essen. Más nem figyelne rád úgy, ahogy én. Nem hagyom, hogy lefeküdj Lamberttel.

-  Szóval csak ezért? – kérdezel vissza mogorván, bár inkább kijelentésnek hangzik.

Megszólalnék, de nem hagyod.

-  Hagyjuk, fáradt vagyok. – visszaejted a fejed a párnára, az orrodig húzod a takarót, és befordulsz a fal felé.

Akkor ezt most elcsesztem? Vagy mi van? Kéne hozzád egy használati utasítás, mert mostanában nagyon nem értelek. Eddig mindent megtettél, hogy megpróbálj rávenni, most pedig, hogy végre rábólintanék, mert féltelek a Lambert-féléktől, megsértődsz, és alvást színlelsz.

-  Tom… – szólalok meg öt perc némaság után a sötét plafont bámulva, de azonnal a szavamba vágsz.

-  Jó éjt. – vágod rá.

-  Jó éjt. – felelem halkan felsóhajtva.

Talán tényleg jobb, ha most hagylak, és nem firtatom az egészet. Aludjunk rá egyet.




Másnap amikor felébredek, már nem vagy az ágyban. Biztosan elvitted a kutyákat sétálni. Azonban ahogy kibotorkálok félig nyitott szemekkel a konyhába, majdnem felbukok az egyikben. Aztán a többi is jön oda a lábam alá farkcsóválva, orrukkal hol a bokámat, hol a kajás táljukat bökdösve. Hol a fenében vagy, Tom?

Megetetem őket, aztán fogom a pórázaikat, és elindulok tenni velük egy kört. Te szoktad ezt csinálni, tudom, hogy nem vagyok jó gazdi, főleg így korán reggel (délben) nem.

Már épp fordulnék visszafelé, amikor meglátlak egy kávézó nyitott teraszán valakivel. Nem látom pontosan ki az, mert épp háttal ül nekem, de van egy tippem. Magas, fekete, jellegzetesen meleg cuccokban. Nem mondhatnám, hogy túl sok ilyen haverod lenne. És a néhány méterre parkoló feltűnő, csilli-villi fekete Mustang se nehezíti meg a tippelősdit.

Egy pillanatra megtorpanok, és csak nézlek a távolból. A kutyák csak bámulnak fel rám, hogy mi van. Muszáj elszámolnom magamban tízig, nem mehetek oda, és rendezhetek jelenetet. Aztán amikor látom, hogy felnevetsz, közelebb hajolsz, és megérinted az asztalon fekvő kezét, elönt a méreg. Tök mindegy, meddig számoltam el, szinte futó lépésben közelítem meg a kávézót, és csak közvetlen az asztalotok mellett állok meg.

-  Helló. – mordulok oda mindkettőtöknek köszönésképp – Tom, hazajönnél? Van némi megbeszélnivalónk. – támadok neked ellentmondást nem tűrve, te pedig összeráncolt szemöldökkel nézel fel rám.

-  Majd megyek. Most nem érek rá… apu… – gúnyolódsz, és Lambertre sandítva kinevetsz.

Tátott szájjal nézek rád, a szavam is elakad. Sosem beszélsz így velem. Ha bármi bajunk is van egymással, magunk közt intézzük, nem pedig alig-ismerősök szeme láttára.

Egy percre megfagy a levegő.

-  Mikor? – nyögöm ki végül halkan.

-  Menj csak, majd beszélünk valamikor. – mosolyog rád kedvesen Adam, ahogy közbeszól, próbálva enyhíteni a helyzeten.

-  Nem. – vágod rá, kerek szemeket meresztve beszélgetőpartneredre, aztán újra felém fordulsz – Majd megyek. – nyomatékosítod.

-  Oké. – felelem, és egyetlen további szó nélkül távozom, már így is elég szánalmasnak érzem magam, nem kell, hogy még egyet-kettőt belém szúrj Lambert előtt.

Az úton hazafelé folyamatosan százötvennel ver a szívem. Mintha futnék, pedig alig sétálok. Azt sem tudom, hogy rakosgatom egyik lábam a másik elé, még jó hogy huszohhárom év gyakorlás után automatikusan megy a dolog.

Mi van, ha…? A szám elé kapom a kezemet. Nem. Nem akarom elképzelni. Nem teheted. Nem fogod megtenni, tudom. Tegnap este, amikor elmondta, mi történt múlt héten, te is legalább annyira ki voltál akadva, mint én. Nem is értem, mit keresel most mellette, azt hittem, rá sem fogsz tudni nézni hányinger nélkül. Ráadásul ilyen rövid időn belül.

Mit művelsz, Tom? Engem akarsz megbüntetni? Vagy túl egoista vagyok, hogy ezt gondolom, és valójában tetszik neked, és tényleg vele akarsz lenni? Nehéz elképzelnem azok után, hogy előző este láttam az undort az arcodon. De fogalmam sincs, mit gondoljak. Csak azt remélem, hogy nem fogod megbánni, amit teszel. Hogy nem fog bántani. És a fizikai sérülés a legkevesebb ebben az esetben, a lelki sérülés sokkal mélyebb lehet. Főleg nálad, tudom milyen nehéz volt eleinte feldolgoznod, hogy fiúkkal érzem jól magam, és bár mindenben én vagyok melletted, nem én leszek a kedvenc csajozós partnered.

Automatikusan nyitom ki az ajtónkat, szedem le a pórázokat a kutyákról, adok nekik vizet, aztán pedig, mint egy holdkóros botorkálok fel a hálószobámba. Leülök az íróasztalomhoz, kezembe veszem a mobilom. Ilyenkor mindig Erwin az, aki legelőször eszembe jut. Nem tudom, miért épp vele akarom megosztani az érzéseimet, miért egy alig tizennyolc éves fiútól kérnék tanácsot. Ráadásul alig néhány napja gyakorlatilag közöltem vele, hogy néhány dugásnál többre már ne számítson tőlem. Nem értem magamat, de titkon most is azt kívánom, bár itt lenne, ledobná a ruháit, és az ő szemtelenül profi módján elterelné a figyelmemet rólad.

Azért néha jókat mosolygok magamon, kézzel-lábbal tiltakozom azon, hogy megdugjam a felnőtt, önálló döntési joggal rendelkező bátyámat, és szinte minden egyes alkalommal egy kiskorúhoz menekülök, hogy inkább rajta vezessem le a feszültséget. Az mennyivel elfogadhatóbb törvényileg, morálisan, akárhogyan, kedves Bill Kaulitz?

Ilyenkor szokott megrezzenni a mobilom a kezemben a frászt hozva rám. Kis telepata. De most nem ír, pedig mindig olyan ügyesen olvassa a gondolataim akár több ezer kilométer távolságból is. Nem írt amióta utoljára beszéltünk. Örülnöm kellene, hogy tartja magát ahhoz, amiről szó volt, hogy nem próbál meg rám akaszkodni, meggyőzni, számonkérni. De valahogy mégis hiányzik.

Épp azon vagyok, hogy kikeressem a nevét a telefonkönyvből, amikor csaholást és lábdobogást hallok odalentről.

Leteszem a telefont az asztalra, és lesietek. A kutyákat dögönyözöd, amikor meglátlak.

-  Mi volt olyan fontos? – veted oda nekem mogorván, amikor felnézve meglátsz a lépcső alján.

Mit mondjak? Egy szó sem jön ki hirtelen. Megleptél, hogy egy szűk fél órával utánam már itthon is vagy. Odalépek melléd, morcosan nézel rám, de én két kezembe fogom az arcodat, és megcsókollak. Ezzel nem hibázhatok.

Először lefagysz, el akarsz lökni, amiért jelenetet rendeztem, tudom, hogy meg akarsz büntetni, de nem tudsz, önkéntelenül hozzámsimulsz, és visszacsókolsz. Csak lehunyod a szemeid, szétnyitod az ajkaid, és engedelmesen várod, hogy nyelveink egymáshoz simuljanak. Percekig botladozunk egymás karjaiban a lépcsőig, aztán ott kézen foglak, és felhúzlak a hálóba. Szótlanul követsz.

-  Beszéljük meg. – súgom aztán, amint leültettelek az ágyamra, szorosan melléd ültem, és a combodra tettem a kezemet.

-  Mit szeretnél tudni? – húzod el a szádat – Nem feküdtem le vele.

-  Tudom. – mosolygok – Ilyen hamar nem értél volna haza.

Cinikus rövid nevetés a válasz, de aztán mégis inkább mesélni kezdesz.

-  Csak bocsánatot kértem tőle, amiért előző este elrohantam. Elmondtam neki, hogy nem emlékeztem semmire a múlt hetiből, és hogy sajnálom, hogy akkor kihasználtam. Nagyon kedves volt. – sütöd le a szemed, én pedig nyelek egy nagyot és bólogatok.

Sose mondtál ilyesmit egy lánynak sem, pedig egy hadseregnyit használtál már ki. Vajon most miért érintett ilyen érzékenyen?

-  Szeretném tudni, hogy pontosan mire vágysz tőlem, Tomi. – kérdem halkan – Ha lefekszem veled, elvárod, hogy te legyél az egyetlen, örök társam? És senki mással nem lehetünk együtt… mint egy kifordított házasság? Vagy hogy gondolod? Tudod, hogy mindig itt leszek neked, de én szeretném, ha feleségül vennél egy lányt, ha lennének gyerekeid. Talán egyszer nekem is lesz valakim, akivel néhány éjszakánál többet tölthetek.

-  Én nem akarlak elvenni senkitől, Bill. – fordulsz felém egész testeddel, és a combodon fekvő kezemre teszed a tenyered – Csak… – újra lesütöd a szemeid – Nem tudom, egyszerűen csak szeretnék veled lenni. Ne kérd, hogy magyarázzam meg, nem vagyok rá képes, csak azt tudom, hogy kívánlak. Értem azt, amit a kezdetektől mondasz, hogy nem helyes, hogy a testvérem vagy, de nem tehetek róla… folyamatosan csak az jár a fejemben, hogy milyen lenne… ezzel fekszem és ezzel ébredek…

Felemelkedek, átvetem rajtad az egyik lábam, és a combjaidra ülök, azonnal a derekam köré fonod a karjaid. Beletúrok a hajadba, lassan ajkaimmal a tiedhez érek, és gyengéden csókolni kezdelek. Kezeid felkúsznak a póló alatt a csupasz hátamon. Lassan hanyatt döntlek, és föléd támaszkodok, minden rezdülésem figyeled, minden irányító mozdulatomnak azonnal engedelmeskedsz. Lehúzod rólam a pólót, zokszó nélkül hagyom, és tovább csókollak, lassan, érzékien.

Minden egyes mozdulatra vigyázok, figyelek rád, ahogy talán senki másra még. Nem sietem el, a lehető legbiztosabbra megyek. Talán valahol tudat alatt azért is, hogy a lehető legtöbb időt hagyjam neked arra, hogy esetleg visszakozz. De nem teszed. Rám bízod magad, semmit sem kérdőjelezel meg, csak mozdulsz velem, ösztönösen.




Hosszú ideig tart, mire kitisztul a kép, és csak az egyenletes szuszogásod érzem a mellkasomon. Nézem a mennyezetet, végiggondolom az előző órát és most először úgy érzem, meg kellett tennem. Mindent és bármit, amit te kérsz.

-  Nem hittem, hogy… – kezded, aztán nyelsz egyet.

-  Hogy…? – simítok végig a hajadon lágyan.

-  Hogy ilyen jó lesz. – folytatod pillanatnyi hezitálás után szégyellősen – Azt hittem, bömbölni fogok a fájdalomtól. – nevetsz fel aztán, mire én is elmosolyodok.

-  Tudod, ez annak köszönhető, hogy az öcséd rendkívül gyakorlott és hozzáértő a témában. – froclizlak.

Felemeled rólam a fejed, rám nézel összeszűkült szemekkel, és nevetve gyengéden belebokszolsz a hasamba.

-  Hééé! – kapom el a csuklódat, de már késő, az ütés betalált.

Nagy lendülettel hanyatt döntlek, rád mászok, és cserébe őrült módon csikizni kezdelek.

-  Állj! Bill, állj le! Áááállj…… – nyüszíted, és végül valahogy sikerül lelöknöd magadról.

Vicces az egész. Szexelünk, aztán hip-hop egyik pillanatról a másikra úgy viselkedünk, mint a tizenkét éves gyerekek. Mindezt lassan huszonnégy évesen, ikrekként. Azt hiszem, mi vagyunk a legelcseszettebb ikerpár a Földön. De valamiért most jó érzés annak lenni.




A csütörtök azzal telik, hogy visszarepülünk Németországba. Szinte az egész utat végigalusszuk. Nagyon fárasztó már ez az ide-oda ingázás. Igaz, magunknak köszönhetjük, senki nem kért meg rá, hogy minden héten visszarohanjunk L.A-be, tölthettük volna akár az egész félévet Németországban is. Csinálhatnánk úgy, mintha az lenne az otthonunk, gondolom ezt is várnák el tőlünk. Valamiért mégsem megy, sokkal inkább otthon érezzük magunkat Kaliforniában. Németországból csak egy kalitka jut nekünk, Los Angelesben viszont akkor megyünk ki az utcára, amikor akarunk, kicsit átlagembereknek képzelhetjük magunkat, elvétve futunk csak bele egy-egy paparazziba, de azok is ha megkapták, amit akartak: néhány jól sikerült fotót, békénhagynak. Valószínű, hogy a honfitársak megköveznének, ha hallanák, de nem tehetek róla, hogy mára már sokkal szívesebben gondolok L.A-re otthonként.

A csütörtöki egész napos relaxálás megteszi a hatását, éjjel alig tudunk aludni, tele vagyunk energiával. Már szemem sem rebben, ahogy a sötétben, az ágyban álmatlanul forgolódva rámarkolsz a farkamra. Ugyanolyan természetességgel fogom meg én is a tied, és verem ki neked.

Valahogy aztán mégis sikerül elaludnunk, de korán kelünk pénteken. Mindenkit meglepve, tőlünk szokatlanul korán megyünk be a tévéstúdióba, úgyis el kell intéznünk néhány interjút szombat előtt, hát egy-kettőt előrehozunk.

Eszembe sem jut, hogy esetleg ott találom majd Erwint is. Egyetlen SMS-t sem váltottunk egész héten. A kiesetteknek nem kell itt lenniük a próbákon, csak az esti felvételen. Amikor mégis összefutunk a folyosón kicsit meglepődök, de örülök hogy látom, ő viszont csak rám mosolyog, köszön, és továbbmegy.

Hirtelen azt érzem, meg kell érintenem. Muszáj.

Hogy lehet ilyen hatással rám?!

-  Öhm… mindjárt jövök. – szólok oda neked, épp a büfébe indultunk az egyik interjú után, mindenttudó mosollyal bólintasz, gyorsan hátat fordítok, és Erwin után sietek – Várj!

Megfordul, még mindig mosolyogva, és kérdőn néz rám kedvesen. Hirtelen elszégyellem magam. Mit művelek vele? Nem húzhatom be a legközelebbi nyitott ajtón újra, ahogy mindig teszem, csak hogy megkapjam a szokásos adagom. Tisztára mint egy drogos.

-  Hogy vagy? – kérdem halkan, mire válasz nélkül még feljebb húzza a szemöldökét – Nem írtál egész héten.

-  Nem akarom, hogy azt gondold, rád erőszakolom magam. – feleli végül komoly arccal.

-  Nem gondolom. – vágom rá gyorsan – Hiányoztak az üzeneteid. – sütöm le a szemeim rám nagyon nem jellemző módon.

-  Bill… – sóhajt fel – Múlt héten gyakorlatilag közölted, hogy ne vegyelek komolyan, most pedig reklamálsz, mert nem viselkedtem úgy, mint egy szerető? Tudod te egyáltalán, mit akarsz? – kérdi őszintén kíváncsian, nem számonkérve, lehalkítva a hangját, amikor elsiet mellettünk egy háttérmunkás – Gyere be az öltözőbe. – indul tovább, aztán hirtelen visszafordul – Nem azért… – teszi hozzá zavarban, nehogy félre értsem.

Eszemben sem volt félreérteni. Mint ahogyan ő is engem, én is sokszor félszavakból megértem őt. Csendben követem.

Becsukja magunk mögött az ajtót, nekidőlök a fának, ő pedig tisztes távolságban áll meg tőlem.

-  Hallgatlak. – néz rám az arcomat fürkészve.

Felé mozdulok, megfogom a kezeit, de – bár nem húzódik el – érzem, hogy megfeszülnek az izmai az érintésemtől, így elengedem. Azt hiszi, megint meg akarom dugni.

Basszus, hát persze, hogy meg akarom! Akárhányszor a szemeim elé kerül!
De most nem ezért vagyok itt.

-  Én nem akarlak kihasználni. Én… – a nagy Bill Kaulitz a szavakat keresgéli – Én… tényleg jól érzem magam veled. Egyszerűen csak úgy érzem, nem fér bele az életembe egy kapcsolat. Főleg nem egy olyan emberrel, aki nem tud hozzám alkalmazkodni, akinek saját élete van. Nem rángathatlak magammal mindenhova. Meg különben is… nem hiszem, hogy bárki is együtt akarna lenni az igazi Bill Kaulitz-cal. – motyogom a végén.

-  Miről beszélsz? – kérdi sóhajtva, összeráncolja a homlokát, úgy néz rám.

-  Nem ismersz… – suttogom – Senki sem ismer. És jobb is ez így.

-  Akkor ez azt jelenti, hogy soha senkinek nem fogod hagyni, hogy közel kerüljön hozzád? – lép közelebb most ő – Örökre így akarsz élni? Futó kalandok, felületes ismeretségek, és ennyi?

-  Nem hagyhatom. – ingatom a fejem szomorúan.

Összeszorul a szívem. Engem soha senki nem fog úgy szeretni, ahogy arra őszintén vágyom. Most komolyan, kinek kellene egy olyan társ, akinek ilyen kapcsolata van a saját ikertestvérével?

-  Ez butaság. Nincs olyan dolog, ami miatt, aki tényleg szeret, hátat fordítana neked. Még a sorozatgyilkosokat is szereti valaki.

-  Hidd el, ez nem olyan… – nyelek egyet, kényelmetlenül érzem magam, azt tervezem, hogy szökhetnék el, de ő valószínűleg megérzi ezt, mert megfogja a kezeim.

Alig két perccel ezelőtt még én akartam a kezeimben tartani az övéit, de éreztem, hogy ő nem akarja, most pedig mégis ő fogja meg az enyémeket. 

-  Elmondod? – lép közelebb, mellkasa már majdnem az enyémet éri.

Megrázom a fejem.

Nem tehetem.

-  Rendben. – vonja meg a vállát, és kulcsra zárja a hátam mögött az ajtót – Akkor játsszuk azt, amit eddig. – változik meg hirtelen a hanglejtése, arca kifürkészhetetlen lesz.

Megragadja a nadrágom elejét, belemarkol ernyedt férfiasságomba, és száját szorosan az enyémre nyomja.

-  Várj. – kapkodok levegő után egy-két perccel később.

-  Mire? – veti oda magabiztosan – Meg akarsz dugni. Értem. Beszélgetni nem akarsz. Ezt is értem. Hol itt a gond? – szegezi nekem a kérdést.

-  Nem engedhetlek közel, hát nem érted?! – tolom el magamtól szinte hisztérikusan.

Nem ismerek magamra. Tényleg jobb lett volna, ha pár perccel ezelőtt valahogy elszököm.

-  Nem, nem értem, Bill. – feleli keményen – De nem fogok erőszakoskodni veled. Ha nem akarod elmondani miért, ne mondd. Elfogadom. Akkor csináld azt, amire jó vagyok neked. Vagy menj el. Ne kínozzuk egymást tovább.

Amennyire nem ismerek magamra, legalább annyira rá sem. Annyira éretten tud viselkedni, amennyire még talán én sem.

-  Nem akarhatsz velem lenni, mert… – fogom meg a kezeit újra, amikor hátrébb lép tőlem.

Nem akarom, hogy elforduljon tőlem. Hogy elmenjen, vagy hogy engem küldjön el.

Csak néz rám, várja a folytatást, de nem tudom megtenni. Nem mondhatom ki.

Lassan kihúzza a kezeit a szorításomból. Megijeszt. Mi van, ha soha többet nem foghatom meg őket? Nem engedhetem el. Senki nem értett meg úgy szavak nélkül, mint ez a kölyök itt előttem.

-  Mert…? – kérdi nyugodt hangon, még egyszer utoljára, a sminkasztalnak támasztva a csípőjét.

Amikor nem válaszolok, csak állok némán, feladja. Felsóhajt és fejcsóválva az ajtó felé indul.

-  …mert lefekszem a bátyámmal. – suttogom nagyon halkan, amikor elsétál mellettem, a cipőm orrát bámulva, a szégyenkönnyeimmel küszködve.

Nem hittem, hogy valaha képes leszek ezt bárkinek is elmondani. Főleg nem ilyen hamar. Főleg nem egy kvázi ismeretlennek. Nem is tudom, miért tettem. Miért bízom benne?

Úgy érzem, mindjárt elájulok. Tudom, hogy pillanatok kérdése, mire eljut az agysejtjeiig, hogy mit mondtam, rosszul lesz, a hányinger fogja kerülgetni, talán üvölteni is fog velem, de az biztos, hogy elkerget. És még csak nem is hibáztathatom érte.

A mozdulatai neszéből veszem csak észre, amikor visszalép mellém. Félve nézek fel rá, hirtelen valamiért arra számítok, hogy megpofoz. Nem védekeznék. Teljességgel megérteném.

De ő újra megfogja a kezeimet.

-  Azt tudtam, hogy szokatlanul közel álltok egymáshoz. De ezt nem hittem. – a szemeiben nem látom az undort, csak azt látom, hogy nagyon járnak a fogaskerekek a fejében.

Meglep. Annyira, hogy teljesen elgyengülnek a kezeim, csak az ő szorítása tartja őket. Mindig is én voltam az erős. De ez a fiú elgyengít. Összezavar. A feje tetejére állít mindent, amit eddig fekete-fehérnek hittem.

-  Hagynád, hogy… – kezdi aztán halkan – …hogy megpróbáljak megbirkózni ezzel? Együttélni a dologgal?

-  Ezt hogy érted? – találok rá a hangomra végül.

Soha nem éreztem még magam ennyire kicsinek. Ilyen önbizalomhiányos kisfiúnak.

-  Azt mondod, senki nem ismer. Én szeretnélek megismerni. – mondja végül, és megölel, maga köré húzza a karjaimat, és belesimul a mellkasomba.

Lassan fogom csak fel a szavait. Lehunyom a szemeimet, és figyelem, ahogy a szíve az enyémen ver. Nehezemre esik elhinni, hogy így reagál. Hitetlenül ráznám csak a fejem, ha nem épp az állam alá préselte volna be a fejét. Így csak lassan magamhoz szorítom, aztán felemelem az állát, és a szemébe nézek.

-  Hogyan? – suttogom – Az elkövetkező ki tudja, mennyi időben szinte alig lehetünk egy városban.

-  Azt mondtad, mást úgy sem engednél közel. – mosolyog rám – Hát akkor majd kivárjuk azokat a napokat, amikor egy városban lehetünk. – vonja meg a vállát lazán.

Csak csóválom a fejemet visszamosolyogva rá.

-  Nem kell, hogy kapcsolatnak hívd, nem kell, hogy megkötve érezd magad, bárminek nevezhetsz, csak szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz. – mondja kezeit végighúzva a hátizmaimon.

Beleremegek az érintésébe és még szorosabban magamhoz ölelem. Nem tudom, elhigyjem-e, hogy itt van, azok után is, hogy elmondtam neki a legsötétebb titkom. Felé hajolok, és gyengéden megcsókolom az ajkait. Lehunyja a szemeit, és ha lehet, még jobban a karjaimba simul.

Fogalmam sincs, mi lesz ebből. De most úgy érzem, hogy hozzá tudnék ehhez a „kapcsolatnak nem hívjuk” nevezetű kapcsolathoz szokni. 





-------------------------------------



Nagyon utáltok? 8-)






13 megjegyzés:

  1. Igen, de csak azért, mert abbahagytad!
    ma27

    VálaszTörlés
  2. Csak azért mert megint várhatok egy hetet. Amúgy géniusz vagy. Annyira jó.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát... vagy többet... az igazság az, hogy mostanában lassabban haladunk vele :(
      Mindenesetre köszönöm szépen, örülök, hogy tetszik! :)

      Törlés
  3. Elég fura lett. Veszekszenek, lefeküdnek, aztán Bill elkezd "járni" Erwinnel. Mi sülhet ki ebből.. De csak fura, nem rossz! Nem kell hogy ostorozd magad. :) Egyébként én nagyon szeretem azokat a jeleneteket amiben a "felhőkarcoló, díszbuzi" Adam is benne van :D
    Cindy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyelőre még Bill nem gondol bele ennyire, hogy mit művel, kicsit inkább belekényszerítve érzi magát a Tomos szituba, Erwinnel meg gondtalannak érzi magát, sokkal egyszerűbb minden. Adam lesz még, ezt megígérhetem! ;)

      Törlés
  4. Oh és egyébként én is kezdek egy blogot. Linkcsere? Amúgy nagyon keveset tudok róla szóval hogyha beleegyezel segítened kéne megmondanod hogy hogy kell kiírni a linkcserét.. :D A visszautasításodon nem fogok megbántódni. :)
    Cindy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Majd ha már megvan a blog, és van is rajta valami, küldj egy linket! :)

      Törlés
    2. Megvan, és az első fejezet már fent is van :) És sikerült is rájönnöm hogy kell azt a modult beállítani, úgy látszik mégsem vagyok olyan hülye :D
      http://lovewinsoverglamour.blogspot.hu/
      Cindy

      Törlés
    3. Kitettem! :) Jól sejtem, hogy hetero sztori lesz?

      Törlés
  5. Jól. :) Nem tudtam eldönteni, hogy milyen legyen de aztán csak maradtam ennél..

    VálaszTörlés
  6. hűha, őszinteségi roham... o_O érdekes fejezet volt, tökéletesen megírva. szóval a szöszi marad még egy darabig, örülök :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fogalmam sincs, hogy kapcsoljam le, túlságosan beleszőttem :D

      Törlés