2012. december 16., vasárnap

Az ördög háza (6. fejezet)

Köszi mindenkinek, aki szavazott! Nem sejtettem, hogy döntetlen lesz :)

Első körben kaptok egyet Az ördög házából, aztán a héten majd még egyet a Bekötött szemekkel sztoriból is!






 
6. fejezet

Mire visszaérek a sokktól még mindig kicsit kábultan a stúdióból a kecóba, már Bill is megérkezett a vendéggel. Nem régen jöhettek, mert még tart az idegenvezetés. Úgy veszem ki, hogy járt már itt a srác, és csak a változásokat mutogatja meg neki Bill. De ahogy a legnagyobb változás belép az ajtón, azonnal rám fókuszál. Milyen édes.
Büszkén bemutat neki, átkarolja a vállam, egy mókásan esetlen puszit nyom a homlokomra köszönésképp, és ahogy látom a traumát a fiú szemében, rájövök, hogy bizony meglepi vagyok. Egyértelmű, hogy fogalma sem volt rólam.
Érezhetném magam akár rosszul is, amiért ennyire jelentéktelen kis senki vagyok, hogy egy aprócska említésre sem voltam méltó, de valójában kicsit örülök, mert ezek szerint annyira mégsem világraszóló öribari a srác, ha a másfél hónap alatt, amióta igencsak összegabalyodtunk az én kis drágámmal, meg sem említett neki.
Andreas nehezen lesz úrrá a megrökönyödésén, de miután sikerül neki, megpróbál jópofa lenni velem. Annyira nem is erőltetett. Annyira. Azért Oscar-ra nem fogják mostanában jelölni. Szóval ő jópofi, én meg megpróbálom felvenni a jelenleg a házban túlságosan is túlsúlyban leledző vihorászós stílust, hogy ne érezzem magam nagypapinak közöttük.
Így csak idiótának érzem magam, nem öregnek. Választhattam, és most erre böktem, kövezzenek meg érte.
Nem tudom hány éves a fiú, de az biztos, hogy rá nem tudnék úgy nézni, ahogy Billre. Pedig sanszos, hogy egykorúak, ő mégis inkább gyerek a szememben, mint felnőtt férfi. Minden hepi, nem vagyok féltékeny a kölyökre! Lehetséges, hogy így baszom át magamat a legkeményebben, de most valamiért nem érzem úgy, hogy konkurencia lenne.

Mint kiderül, a szőke az én ízlésemnek egy kicsit túlságosan is társasági lény, egyetlen négyszemközti pillanatom sincs Billel egész délután. Ez már csak azért is zavar (na persze másért is), mert így nem tudom beavatni abba a világraszóló élménybe, aminek szemtanúja lehettem néhány mérfölddel arrébb. Bár örült a jövetelének épp a Stefan ügy miatt, mégsem tudom, szeretné-e, ha Andreas előtt tárgyalnánk ki a dolgot, úgyhogy inkább úgy teszek, mintha semmi sem történt volna a stúdióban. Nem mondom, hogy könnyű, de színjátékban egész jó vagyok. Andreasnál mindenesetre jobb. Bár Bill általában átlát rajtam, de ma nagyon el van foglalva ahhoz, hogy az én viselkedésemet elemezze. Aztán kapok egy üzenetet is Steftől, amiben arra kér, de oltári szépen, hogy ne a saját szavaimmal mondjam el Billnek, majd ők elmondják. Majd Tom elmondja. Na igen, nem ártana kicsit őszintének lennie az öcsivel néha. Ám legyen. Na nem Tom miatt. Kicsit meg is könnyebbülök az üzenetre, mert nagyon nem akarok még egy hajtépdesős jelenetet a szívemmel. Tépkedje inkább meg Tomot, én meg majd vigasztalom utána. Na persze nem Tomot.

Néhány órával később, amikor Stefan barátom és az ő újdonsült hódítása besunnyog az ajtón – egymástól meglepően tisztes távolságban – Andreas azonnal Tom nyakába ugrik. Stefan csak áll ott tehetetlenül, kicsit zavarban, és nézi őket. Tom megölgeti a srácot, mintha testvérek lennének, de aztán sietve hátrébb lép, és Stefan mellé áll. Most már jóval közelebb, mint előtte.
Pedig már épp kezdett jobb kedvem lenni.
-  Örülök, hogy mindenki itt van. – kezdi, és ujjait Stefan ujjai közé fűzi, mire a svédem kisfiúsan elmosolyodik.
Bloah, vajon mi lehetett az ebédben, amitől hányingerem van?
Minden zaj tengermorajjá válik, ahogy ránézek az egymásba gabalyodó ujjakra. Nem értem a szavakat, csak azt látom, hogy mozog Tom szája, Stef a válla köré tekeri a karját, mindenki virul, én meg érzem, hogy egyre inkább összefolynak a körvonalak a szemem előtt, és vagy mindjárt összeesek, vagy csak kidobom a taccsot.
Zombi üzemmódban elbotorkálok a hűtőig és kiveszek egy RedBull-t. Mire visszanézek rájuk, már érzékelem, hogy mindenki engem néz, nem csivitelnek, mint előtte, nincs fülig érő mosoly az arcukon, csak fixíroznak.
Megerőltetem magam, nagy valószínűséggel mindössze egy fintornak látszó mosolyt sikerül az arcomra szenvednem, de felemelem az alumínium dobozt, és biccentek.
-   Hát akkor egészségetekre! Remélem, nagyon boldogok lesztek. – a hangom úgy cseng, mintha részeg lennék.
-   Köszönjük. – vágja rá Stefan, de látom, hogy egy pillanatra összeráncolja a homlokát. Tudom, hogy vár még rám egy hosszú beszélgetés vele.

Eltelik a délután hátralévő része édes ötösben, és egyszercsak azon kapom magamat, hogy egyre kevésbé figyelek a Stef-Tom párosra, és egyre gyanakvóbban nézem a Bill-Andreas műsort. Egyre inkább érzem, hogy igazam volt, hogy Andreas felől nem árt féltékenynek lennem. A pillantások, érintések, kifejezetten egyetlen embernek szóló mosolyok, kedves gesztusok, annyira egyértelműek, hogy az már szinte nevetséges. Másrészt viszont Bill semmi olyat nem tesz, amivel erősítené ezt az érzést. Inkább gyengíti. Ő száz százalékosan a gyerekkori játszótársát látja a srácban. A másik oldalról ebben már koránt sem vagyok biztos. Sőt.
Nem vagyok ám paranoiás. Csak ha nagyon fülelek, néha olvasni tudok az emberek gondolataiban.
Vagy egyszerűen csak leolvasom, ami a homlokukra van írva…

Eljön az este, mire végre kettesben találom magam Billel. Még a nap fent van ugyan, de közeledik az a bizonyos betonfal mögé elbújós narancskorongos időszak.
-   Észrevetted, hogy a barátod hogy nézett rám néha? – kérdem ártatlanul, a drágám körül téblábolva a konyhában, a derekára téve az egyik tenyeremet. Muszáj megérintenem.
-   Hogy? – vigyorog hátrapördültében – Ugye nem gondolod, hogy bejössz neki? – ujjai közé csippenti az állam, felemeli a fejem, és egy puszit nyom a számra.
-   Dehogy! – nevetek fel, miután ellép mellőlem, és a hűtőből elővesz néhány papírdobozt meg üveget.
Koktélozni készül, hűha. Az mindig amolyan előjáték nála. Tom percekkel ezelőtt ment le az alagsorba, el lesz egy órát biztosan a kondiszobában. Ha szerencsénk van, akár kettőt is. Andreas pedig elkérte a kocsiját, és bement a városba. Furcsa volt, hogy egyedül akar menni, de a lényeg, hogy késő estig biztosan nem kerül elő. Ergo nem kell majd annyira nagyon csöndben lennünk!
-   Ha megdugod, halál fia vagy, Brian Molko. – nevet fel harsányan, és kivesz két nagy poharat is a szekrényből.
A szőkét? Ne már. Csak mosolyogva ingatom a fejem. Ennyire hogy lehet vak?
-   Épp ellenkezőleg. Odáig van érted, kicsikém. Féltékeny rám.
-   Miről beszélsz? – édesen összeráncolja a homlokát, miközben töltögeti egyik színes löttyöt a másik után a poharakba – Kölyök korom óta a legjobb barátom. – teszi hozzá fejcsóválva.
-   Akkor talán kölyök korod óta szerelmes beléd. Ki tudja. – rántom meg a vállam.
Összevonja a szemöldökét és nemtetszését kinyilvánítva határozottan megrázza párszor a fejét.
Én viszont nem hagyom ennyiben, komolyra váltom a szót. Nem tudom miért, egyszerűen csak úgy érzem, fel kell nyitnom a szemét. Mostanában sajnos nem pont olyan színűek a dolgok körülötte, amilyennek látszanak, és én lennék a legnagyobb szemétláda, ha mint élete párja, hagynám a sötétben botladozni, amikor ott a kezemben az elemlámpa.
-   Higgy nekem, meg tudna fojtani egy kanál vízben, amikor hozzám érsz. Őrülten féltékeny, Bill. Csak figyeld majd meg holnap.
-   Hülyeség… – morogja, aztán kisétál a tolóajtón. Látom, ahogy a medence mellett álló napozóágyak egyikére ledől a koktélját szürcsölni, és csak bámul a távolba. A másik pohár még mindig itt pihen a konyhapulton. Nem adta a kezembe, nem utalt rá, hogy kövessem. Rám sem nézett. Vajon mi járhat a fejében? És miért érzem úgy, hogy lőttek a hancúr-tervnek?

* * *

Másnap a kávé ébresztő illata után arra eszmélek, hogy Andreas összecuccolt, és eltűnt anélkül, hogy bármibe is bekavart volna. Mindössze egyetlen napot volt itt, pedig heteknek harangozta be Bill. Persze, hogy érzem, hogy valami nem klappol, de nem szólok semmit, csak őszinte sajnálkozó arcot vágok, amikor közli velem a hírt.
Megkenek egy pirítóst padlizsánkérmmel – igen, ilyeneket eszek mellette, tiszta horror! – és felteszem a fenekem a konyhapultra.
-   Késő este összefutottunk a konyhában, épp egyszerre jöttünk ki inni. És… és… megkérdeztem, hogy volt-e már sráccal. – kezdi el anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna.
És persze azt sem kell kifejtenie, hogy épp kiről beszél. Egyértelmű.
-   És? – kérdem kíváncsian, csak úgy félvállról, mintha baromira nem érdekelne a válasz.
Tuti.
Emellett az is halálbiztos, hogy odavan Billért.
De csendben maradok.
-   Nem volt.
-   Aha, persze. – bólogatok a legkevésbé meggyőzően, és félrepillantok egy második pirítós után nyúlva.
-   Brian… – próbál dorgálni, de közben érzem a kételyt a hangjában.
-   Bill. – sóhajtok fel, és végighúzom egyik kezemet a karján, gyengéden megszorítom a kezét, aztán elengedem – Nem akarlak meggyőzni semmiről, aminek tulajdonképpen nincsen jelentősége. Ha azt mondja, nem akar téged úgy, ahogyan én abban biztos vagyok, akkor nem. Nem számít. Csak az számít, hogy szeretlek, és te is engem. – vigyorgok, ami egy pillanatnyi mosolyt csal neki is az arcára, mielőtt folytatná a beszámolót.
-   Nem volt sráccal. – mondja újra, aztán megáll, érzem, hogy folytatni akarja, de nem teszi.
Visszanézek rá gyanakvón, megáll a levegőben a mozdulat, ami a kávéscsészémet hivatott eljuttatni A pontból B-be. Ő csak a padlót nézi, nem szól semmit. Végül én töröm meg a csöndet.
-   Kérdezzek? El akarod mondani? – kérdem gyengéden, mire felsóhajt, és felnéz a szemembe.
-   Utána rákérdeztem, hogy gondolt-e arra valaha, hogy milyenek lennénk mi együtt. – folytatja halkan, és közelebb lép a pult mellett lelógó lábaimhoz – Zavarba jött. – süti le a szemeit, és szórakozottan megérinti a térdeimet – Azt mondta, bolond vagyok. Hogy barátok vagyunk. De nem hagytam, hogy kibújjon a téma alól, erőszakos voltam, megkérdeztem kerek perec, szerelmes-e belém. – riadt szemeivel egyenesen a szemeimbe bámul, látja az elképedést és a kíváncsiságot, kérdeznem sem kell, folytatja – Erre elsápadt, másodpercekig egy szót sem szólt, aztán annyit mondott, hagyjam ezt abba, és berohant a szobájába. Reggelre összepakolt mindent, hívott egy taxit, nem is hagyta, hogy a reptérre kivigyem, gyorsan elköszönt, és eltűnt.
Én csak bólintok, őszinte együttérzéssel az arcomon. Tényleg nagyon sajnálom, hogy a bátyja után most a gyerekkori legjobb barátjában is csalódnia kellett egy kicsit. Talán hosszú távon jobb ez így, mint hazugságok között élni, de az biztos, hogy a friss élmény rohadt egy érzés lehet.
Végigfuttatja két tenyerét a combjaimon, gyengéden széjjelebb tolja őket, és közéjük lép. Átkarolja a derekamat, és arcát az enyémnek nyomja.
-   Nem akarok már több emberben csalódni, Brian… – suttogja – Ígérd meg, hogy benned sosem fogok.
-   Ígérem. – súgom vissza, és összeszorul a szívem, ahogy szorosan magamhoz ölelem.
Azt hiszem, ezzel az egyetlen szóval épp most vettem magamra életem legnagyobb terhét.



----------------------

Remélem mindenki, aki erre a történetre szavazott, hozzá fog szólni majd egy-két szót :)

4 megjegyzés:

  1. dráááma... nekem tetszett :)

    VálaszTörlés
  2. Ez még nem a dráma. Az majd csak ezután jön ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezzel a mondattal elindítottál bennem egy halvány gyanút, miszerint Brian megszegi véletlenül az ígéretét...de ez csak gyanú (remélem) :D

      Törlés
    2. Ezzel a mondattal elindítottál bennem egy halvány gyanút, miszerint Brian megszegi véletlenül az ígéretét...de ez csak gyanú (remélem) :D

      Törlés