Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2012. december 6., csütörtök

Az ördög háza (5. fejezet)

Ezt most azért hozom, mert ígérem már egy ideje... valójában túl hosszú lett a fejezet, és a második fele még nincs teljesen kész, így csináltam belőle kettőt :)





5. fejezet

-    Tomnak nincs itt a kocsija. – téblábol be a hálónkba tündérszép szerelmem kócosan, ásítozva, ökölbe szorított kezével a szemét dörgölve, mint egy ötéves.
Valószínűleg én sem nézek ki sokkal éberebbnek a csíkszemeimmel a párnarengetegből rásandítva, de akkor is mosolyognom kell a látványon. Pofátlanul, kibírhatatlanul és büntetnivalóan édes.
Nincs már túl korán, a késő délelőtti nap sugarai már jócskán besütnek a szétnyíló függöny résein. Mégsem az idő, hanem a kávé illata az, ami ébresztett. Szokásunkká vált, hogy aki elsőnek kel, akár csukott szemmel is bekészíti a kávéfőzőt, és az éjjeli szekrényre teszi a másiknak a feketét. És hát bevallom töredelmesen, az utóbbi időben legtöbbször én vagyok az, aki a kávé illatára kelhet. De nem tehetek róla, ha egyszer egy ilyen srác fekszik mellettem az ágyban, ritkán van kedvem éjszakánként aludni. Ahhoz viszont már túl öreg vagyok, hogy reggel se pótoljam be.
-    És? Korán kelt. – vonom meg a vállam, ahogy nézem, és közben magamban továbbra is jót szórakozok rajta – Biztos nem akart találkozni velünk, mert zavarban lett volna a tegnap esti hangok miatt. – mosolyodok el újra, de az ő képére továbbra is az a túlkomor ábrázat van festve.
-    Nem. Szerintem nem aludt itthon. – rázza a fejét, és a nyakát tornáztatva nyújtózik egyet.
Felsóhajtok, és érzem ahogy szépen lassan az én vonásaim is megkeményednek.
Ha elment csajozni, kinyírom.
De ha Stefanhoz ment „csajozni”, akkor is.
Tulajdonképpen jelen pillanatban bármit is csinál, kedvem lenne egy jólmegrakott középkori máglyát alágyújtani, szóval lényegében ebből a szempontból halálmindegy, hogy éppen hol dekkol.
A szokásosnál jóval nagyobb hévvel kelek ki az ágyból, ledöntöm a torkomon a már alig gőzölgő feketét, és sietve tárcsázom Stefant. Mert talán azért mégsem halálmindegy.
Hangposta. Remek. Ezzel nem jutottunk előrébb.
-    Mit csinálsz? – tudakolja Bill a fenekét letéve mögöttem az ágy végére.
-    Hívtad Tomot? – kérdezek vissza gondolkodás nélkül, és nem mellesleg anélkül, hogy válaszolnék az ő kérdésére.
-    Kérdeztem valamit… – motyog összevont szemöldökkel, elnyomva egy ásítást.
Igaz. Én pedig ignoráltam. Önző vagyok, na. De most speciel van egy Stef nevű nyomós okom rá.
Felé fordulok, és úgy döntök jobb a békesség, inkább válaszolok a kérdésére. Erre azért még van három másodpercem, nem igaz? Plusz: az én kérdésem is hamarabb kerül megválaszolásra ily módon. Csupa haszon.
-    Stefant akartam felhívni, hogy vele van-e a bátyád. De ki van kapcsolva. Szóval? Hívtad már? – téblábolok kissé türelmetlenül a térdei előtt.
-    Gondolom nem Tomért aggódsz. – fintorodik el – Nem, nem hívtam. – felel végül – Nem szoktam ellenőrizgetni, nagyfiú már, tud vigyázni magára. Majd hazajön. – megvonja a vállát – Sűrűn előfordul, hogy nem alszik itthon. Csak most meglepődtem, mert nem volt éppen partihangulatban az este.
Partihangulatban??! Ha ő nem jön haza váratlanul, sanszos, hogy megpróbáltuk volna kinyírni egymást. De ezt persze neki nem feltétlenül kell tudnia.
-    Az lehet, hogy sokszor nem alszik itthon. – folytatom – Ez nem is érdekelne alapjáraton. De mostanában sajnos nem olyanokkal szórakozgat, akik jól tudják, mit várhatnak tőle.
-    Nem tetszik, ahogy beszélsz róla. – néz fel rám összeszűkült szemekkel, én pedig meggondolatlanul kontrázok rá.
-    Bill. Nekem sem tetszik egy sor dolog. Kezdve azzal, hogy a legjobb barátom a bátyád miatt szenved, de rohadtul.
-    A bátyám meg a te legjobb barátod miatt szenved. – vág vissza epésen, feláll az ágyról, centikre tőlem, hogy innentől kezdve nekem kelljen felnéznem őrá. Szikrákat szóró szemekkel néz le rám. Valahogy rögtön nem tűnik olyan édesen álmosnak.
Ha nem róla lenne szó, meglehetősen kellemetlen lenne a szituáció. Gyűlölöm, ha valaki a magasságbeli fölényét használja rajtam egy vitában, és ezt ő nagyon is jól tudja. De nem hiába, az elmúlt évek alatt a zsigereibe égett a dominancia. Tudom, hogy velem máshogy bánik, mint bárki mással az utóbbi években, tudom, hogy mindenki más csak a szexuális étvágyát kielégíteni kellett neki hosszú évekig, ezzel szemben velem komolyan gondolja a dolgokat, ám akkor sem képes egy ember hiphop kitörölni a múltat, a szokásait, egyik napról a másikra megváltoztatni a kiforrott természetét.
Hátrébb lépek egyet, felsóhajtok, és megingatom a fejemet. Próbálom lenyugtatni magamat, ami persze nem egyszerű történet a körülményeket tekintve.
Szóval Tom szenved? Na ne már. Esetleg tanácstalan, nem tudja, mit kellene csinálnia. Az lehet. De hogy olyan nagyon szenvedne, azt azért erősen kétlem.
-    Stefnek ehhez semmi köze. – folytatom jóval halkabban, legalább ne legyen veszekedés szaga a dolognak – Drága ikertestvéred keverte magának a szarpudingot. És most nem akarja megenni, mert büdös. – megvonom a vállam – De nem hiszem, hogy annyira szenvedne, biztos felszedett valami tyúkot az éjjel.
-    Mi az, hogy Stefnek nincs köze hozzá?! – emeli fel a hangját, annak ellenére, hogy én már kezdtem lehalkítani az enyémet – Mégis ki feküdt le egy sráccal, akiről nagyon jól tudta, hogy hetero?!
Felnézek rá nagy kerek szemekkel, és kinyitom a számat. Aztán be is csukom. Itt a vége.
Pedig szívesen megkérdezném tőle kábé ugyanebben a hangnemben, hogy neki, mint Mr. Tökély, vajon hányszor sikerült olyan nagyontökhetero pasit lefektetnie az akarata ellenére. Hetero férfiak nem szexelnek meleg férfiakkal. Ez tény. Néha bizony sajnálatos tény, de akkor is tény. Maximum a „bizonytalan” kategóriásoknak tud adni az ember egy kis lökést. És ha nem Szent Tomról lenne szó, biztos vagyok benne, hogy rövid úton ő is belátná ezt. De nem vagyok hajlandó tovább vitatkozni vele a bátyja miatt. Már ezt a néhány perc feszültséget sem érdemelte meg a dolog közöttünk.
És különben is, hiába mondanám, hogy Tom maximum ex-hetero, és hogy nem éppen Stefan erőszakolta rá magát, épp ellenkezőleg, ő építgette fel magának szépen az egészet. Felesleges lenne, Bill úgyis máshogy látja a dolgokat. Nem hibáztatom érte, kell neki idő, hogy feldolgozza, hogy a bátyja nem pontosan az az ember, akinek egész életében gondolta.
-    Kimegyek Andyért a reptérre. – közli színtelen hangon egy perc néma csend és farkasszemnézés után, majd beviharzik a fürdőbe.
Toporgok egyhelyben egy percet, agyalok vajon mit mondhatnék neki, ha utána mennék, hogy enyhítsem a helyzet súlyát, de arra jutok, hogy nem kockáztatom most az életem. Jobb ha egyedül hagyom most egy kicsit.
Negyedóra múltán ugyanolyan hévvel, ahogy a fürdő irányába tette, tervez kiviharozni az ajtón is, és otthagyni engem a hurrikán kellős közepén. Fasza. Ám én eszelősen jó refelexszel elkapom a csuklóját, és visszarántom.
Bár valószínűleg ugyanannyira kockáztatom ezzel az életemet, mintha tizenöt perccel ezelőtt mentem volna utána, de sebaj. Kiért kockáztassam, ha nem érte?
Indulattal néz a szemeimbe, egyértelmű, hogy a tízperces zuhany egy leheletnyit sem csillapította a feszültséget benne, hiába apelláltam erre, amikor hagytam, hogy elszaladjon. Ha mást nem, talán a szexuális vonzerőmet még be tudom vetni. Vagy ha nem, majd négykézláb pitizek, mint egy kiskutya. Bármit. De így elmenni, és egy idegen srác karjaiba omlani, akinek a neve említésére is fülig ér a szája, nem hagyom, az hétszentség.
Lassan felemelem a szabad kezem – végig számítva arra, hogy simán előfordulhat, hogy durván arrébb löki majd –, és végigsimítok az arcélén.
-    Kicsim, nem gondolkodhatunk mindenről ugyanúgy, de ne hagyjuk, hogy ez közénk álljon. – súgom – Egyértelmű, hogy nekem az a fontos Stef mit érez, neked pedig a bátyád. Ezen nem szabad veszekednünk.
Nyelek egy nagyot a választ várva. Az talán jó jelnek számít, hogy nem ráncigálja azonnal a kezemben lévő csuklóját, vagy nem húzza el a másik tenyeremtől az arcát, hogy nem üvölt, hogy ne érjek hozzá, vagy nem pofozkodik a szabad kezével. De nem kapkodja el a választ, kínoz még egy kicsit a kifürkészhetetlen, kemény arcvonásaival.
Aztán ellágyul, és magához ölel. Az arcomat a nyakhajlatába húzza, erősen szorít magához, alig kapok levegőt, a fejét a fejemre hajtja, beleszagol a hajamba, ad rá egy puszit, aztán egy perc múlva eltol magától, és a falhoz lök.
A combjaimat megragadva felemel, és testével a falhoz szorít. Nem mondom, hogy nem lep meg ez a hirtelen száznyolcvan fokos fordulat, de reflexből fonom a dereka köré a lábaimat, a nyaka köré pedig a karjaimat.
-    Igazából nem is kell rohannom. Még van legalább fél órám… – súgja ajkaival a számon, és a választ meg sem várva, nyelvét csaknem a torkomig tolja.
Wow. Mondtam már, hogy imádom az én kis minihurrikánomat?

Szűnni nem akaró kéjmámorban úszva telik el azon két esemény közti szűk fél óra, hogy Bill elment itthonról, én pedig képes lettem végre feltápászkodni az ágyból. Sosem fogom megszokni, hogy ismét drogfüggő lettem. Önként.
Kokain, heroin, Billoin… ilyen és ehhez hasonló agyament dolgok vágtáznak át a gondolataimon, amíg fekszem az ágyon és bárgyú vigyorral a plafont bámulom. Aztán bekattan valami, és eszembe jut, hogy ezt most vagy abbahagyom, vagy rövid időn belül hivatalosan is elmebetegnek vallhatom magamat. Egyrészt. Másrészt pedig feldereng valami homályos emlék egy Stefan nevű svédről, akinek lehet hogy az agyammal együtt kellenék, nem pedig paradicsomlevessel a helyén. Szóval indulás.
Összecuccolok, lezuhanyzok, beugrok a kocsiba, és a stúdióba vágtatok. Ha már a telefont nem veszi fel, hátha ott elkapom. Tudja, hogy ilyen korán úgyis a nullához közelít annak a valószínűsége, hogy bemennék, a legkézenfekvőbb dolog ott elbújni előlem. Amikor a parkolóban meglátom drága barátom poros járgányát, rámtör a sikerélmény, meg is veregetem a saját vállamat. Nem biztos, hogy nem néz hülyének, aki látja.
Vigyorogva betrappolok az épületbe, és nagy hévvel benyitok az ajtónkon. Talán az illusztrálhatná legélethűbben arckifejezésem hirtelen változását, hogy Joker-arcból egyetlen szempillantás alatt Sikoly-maszk. Zéró túlzással.
Visszacsukhatnám az ajtót, hátha akkor eltűnik, amit látok, de elég ócska óvodás trükk lenne, felesleges próbálkozás. A dolgok, amik kiakasztanak, sosem tűnnek el csak úgy, hipp-hopp, egyetlen csettintésre.
Meg amúgy se nagyon érzem az erőt a karomban, hogy visszacsukjam. Jó az a kilincs a kezemben. Legalább van mibe kapaszkodni, valami fix, mert a világ perpillanat igencsak forog.
-    Mi a f…? – találok rá néhány szótag erejéig a hangomra, miután feloldom az agyamat ért blokkolást, amit Tommyboy Stefan nyakába csimpaszkodó kezei, és együgyű vigyorának látványa okozott. És persze Stef Tom dereka köré tekeredő karjai sem segítettek a dolgon. Az hogy melyiknek hol volt épp a szája, nyelve, egyéb nyálas testrésze, erre gondolni sem akarok. Basszus. Én ezt nagyon nem akartam látni. És vajon miért van olyan érzésem, hogy fogok még ilyesmit látni a jövőben is?
Felém fordulnak, eleresztik egymást, Tomnak pedig azonnal eltűnik a buta vigyor a képéről.
-    Ne. – lép felém határozottan, amikor látja, hogy a Molko nevű vulkán most bizony kitörni készül. Felemeli az egyik kezét, mutató ujjával becélozva engem, és fenyegetően néz rám.
Pedig tudhatná már, hogy a megfélemlítés rám nem hat, nálam kimaradt az a gén a gyártásnál, ész nélkül megyek bele öngyilkos szitukba bármikor.
Épp azon vagyok, hogy nyitom a számat, hogy leordítsam gengszterfiú fejét, de akkor Stefan is az ajtó felé indul, két rövid lépéssel védelmezőn Tom elé kerül.
Nem értem miért kell ezt a gyereket így védeni, azt gondolja Stef, hogy le tudnám tépni a karját, vagy mi? Még a kisujját se nagyon. Kezdem unni, hogy mindenki őt védi. Szegény kicsi kiszolgáltatott Tomi, nem tudja megvédeni saját magát. Hát bassza meg.
-    Kérlek… – néz rám komolyan Stefan, és megingatja a fejét. Rohadt élet, ez mindig hat. Felsóhajtok és szépen ügyesen visszanyelem a mondandómat.
Értem én, bólogatok lassan, lépjek le, vagy ha már itt vagyok, üljek be a sarokba, de akkor viszont kussoljak. Hát köszönöm, inkább az előbbit választom, bármennyit is fizetnének az utóbbiért. Szó nélkül sarkon fordulok, vissza se csukom az ajtót, otthagyom őket, főjenek a saját levükben. Egyék meg ők, amit főztek, én ebbe már nem akarok beleszólni. Nem az én dolgom.
Persze, ha Stef majd jön sírni nekem, akkor hirtelen az én dolgom lesz minden… 

---------------------
Mit szóltok? :)

2 megjegyzés:

  1. mit szólok? azt, hogy imádlak! imádom azt a briant, akinek a fejébe be tudsz tuszkolni néha <3
    és nincs is olyan szaga, hogy elvágtad volna a fejezetet, teljesen kerek :)

    VálaszTörlés