Bad romance 1.fejezet (3/1)

Helytelen románc

Írta: Pseudonymph

Fordította: Carmen

Összegzés: Egy BDSM tündérmese

Kategória: Slash, NC-17

Karakterek: Bill Kaulitz, Tom Kaulitz

Műfaj: alternatív univerzum, dráma, románc, twincest - nem rokonságban

Páros: Tom/Bill

Figyelmeztetés: felnőtt tartalom, BDSM, perverzió, megalázás, OOC, verés

Fejezetek: 8

Írói jegyzet: A történet egy alternatív univerzumban van elhelyezve. Ne várd, hogy a technológia, vagy annak hiánya alapján meg lehessen állapítani a pontos korszakot.

Fordítói jegyzet: Próbálok nem elrugaszkodni, és mindent úgy fordítani, ahogy az tényleg le van írva, ami azt eredményezheti, hogy néha nem kifejezetten magyarnak hangzik, de átírni nem akarom. (Plusz profi fordító sem vagyok...)

1. Fejezet: Egyszer volt, hol nem volt...

Bill nyugtalanul bámult ki fényűző hálószobájának ablakából. A királyi kastély kőfalai már évek óta klausztrofóbiát ébresztettek benne, de mint a trón örököse, kötelezettségei mindig a személyes vágyai elében álltak.

Alig hallotta meg, amikor az inasa, Gustav sietett be a szobájába, csak akkor fordult meg, amikor Gustav léptei már egészen közel hallatszottak, és a szőke férfi gyorsan, gépiesen meghajolt előtte.

„Tudod, hogy nem kell ezt tenned, ha csak én vagyok itt,” mondta Bill, egy ritkánlátott mosollyal jutalmazva szolgáját és egyetlen barátját.

Gustav úgy tűnt, mintha visza akart volna mosolyogni rá, de ehhez ő túlságosan is gyakorlott volt. „Sosem tudhatja az ember, ki megy el épp a folyosón,” mondta mentegetőzve.

Bill irigyelte barátja rendíthetetlen hidegvérét – ilyesvalakinek kellene lennie a hercegnek, nem pedig olyannak, amilyen ő maga, akinek a szemei eláruják minden egyes érzelmét. Bill tett egy nemtörődöm kézmozdulatot – már eljutott arra a pontra, ahol nem érdekli, hogy az apja valamelyik palota körüli „szeme és füle” azt találná mondani róla, hogy túlságosan bizalmas viszonyban van az egyik szolgálójával. Még a látszat minimális fenntartása is kellemetlenné vált neki az utóbbi időben.

„Atyja látni kívánja, Felség,” folytatta Gustav.

„Azt hiszem, ez esetben mennem kell,” mondta Bill, magára terített egy a rangjához illő gyönyörűen kidolgozott brokát palástot, hátrafésülte hosszú haját és szoros lófarokba kötötte, hogy ne kelljen újabb megjegyzéseket elszenvednie apjától, hogy mennyire nőiessé vált a külseje.

„Felség?” Gustav megállította mielőtt kisétált volna. Bill felnézett a barátjára és látta, hogy egy egyszerű fekete maszkot nyújt felé, ami eltakarja az arcát egészen a homlokától az orráig, amit minden egyes nap hordott.

„Hogyan is felejthettem el – köszönöm, Gus” mondta Bill, helyére téve a maszkot, eltakarva vele finom arcvonásait. Fiatal kamasz kora óta viseli, apja utasítására, egy sor felkavaró megkísérelt merénylet után az egész királyi családnak be kellett látnia, hogy az ő hatalmi helyzetükben veszélyes, ha felismerik őket, különösen a hercegnek, aki a király egyetlen fia volt. Azóta senki sem látta a herceget nyilávnosan a maszkja nélkül - senki, kivéve apját és Gustav-ot -, legalábbis olyan helyen nem, ahol bárki is tudhatta, ki is ő valójában. A bosszúság ellenére, amit a maszk jelentett, Bill időközben kitanulta az előnyeit is. Az egyszerű tény, hogy biztonságban kimerészkedhetett a nyilvánosság elé, anélkül hogy felismernék, többet jelentett, mint amit apja hitt volna, miután az évtized nagyobbik részét a palotába zárva kellett töltenie.

Bill ahogy megérkezett apja dolgozószobájához és udvariatlan kopogással illette ajtaját, felkészítette állkapcsát a várható verbális ütközetre. Ez volt minden, amit az utóbbi időben az apjától várhatott.

„Gyere be,” mondta a király, és Bill belépett a legcsekélyebb tiszteletteljes fejbólintással, levéve a maszkját, amint az ajtó bezáródott mögötte.

„Betegnek tűnsz,” köszöntötte az apja. „Túl sápadt vagy.”

„Nos, tél van,” hangzott Bill rövid válasza.

„Igen,” értett egyet a király. „Tél van, és mi még mindig nem vagyunk túl a Terra-val folytatott háborúnak a felén se, mint ahogy azt vártuk, tekintettel arra, mennyivel felszereltebbek vagyunk náluk ilyen időjárás mellett.

„Talán elemzőink nem számoltak előrejelzéseikben azzal a tényezővel, hogy az emberek elveszítik a földjeiket és otthonaikat,” felelte Bill enyhe gúnnyal. Sosem értette meg apja minden elérhetőnek a leigázására irányuló vágyát, de követte őt. Ez volt a kötelessége.

„Akkor talán az embereinket hasonló veszteségekkel kellene fenyegetnünk,” jelentette ki a király ridegen, sarkonfordulva, hogy Billre nézhessen, kezeit a háta mögött tartva. „Miért nem vagy ott velük?”

„Amint azt tudja, két hónapig a harctéren voltam és csak most tértem vissza, hogy irányítsam a gyakorlatokat. Az újoncok úgy érkeznek a csatába, hogy a tudásuk közel egyenlő a nullával. Bizonyosan Ön sem várná el tőlem, hogy egyidejűleg tartsak kiképzést, mialatt megpróbáljuk lerohanni Terra-t?”

„Egyáltalán nem érdekel, hogyan viszed véghez a győzelmet. Amit különösen bosszantónak találok, a haladás teljes hiánya.”

Bill ráharapott a nyelvére. Az apjával való érvelés sosem vezetett sehová, és jól látta, hogy az öreg király pillanatnyilag egyébként sem volt abban a hangulatban, hogy odafigyeljen rá.

„Másik okom is van arra, hogy idehívattalak,” mondta a király, leülve egy cirkalmasan faragott székre egy hallható nyögés kíséretében. „Kétségtelenül látod, hogy eljár felettem az idő.”

Bill felhúzta egyik szemöldökét, miközben figyelte, ahogyan a király drámaian köhint egyet. Valahogy képtelen volt szánalmat találni saját magában aziránt a férfi iránt, aki az élete legnagyobb részét pokollá tette.

„Orvoscsapatom, legyenek átkozottak Hádész minden bugyrában, úgy tűnik semmit sem tudnak már tenni az állapotom javításáért,” mondta a király elakadó lélegzettel, megütögetve izületi gyulladásos öklével a mellkasát. „Emellett egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy talán nem te vagy a megfelelő személy, ki továbbviszi majd büszke családunk nevét.”

„Miről beszél?” kérdezte Bill meghökkenve.

„Az utódnemzésről,” felelte a király kereken. „Nemzz egy örököst. Nem tudok addig békében nyugodni, amíg nem tudom, hogy a vérvonalam fennmarad majd a következő generációban.”

„Alig vagyok húsz, apám – jobb szeretné, ha fattyakat nemzenék körös-körül Ontoviában, akik majd követelik a trónt, vagy vár míg találok valakit, aki méltó lesz arra, hogy gyermekem anyja legyen?” A szavak keserűen buktak ki Bill ajkain. Sosem érzett érdeklődést a női nem iránt, de ezt persze sosem árulná el az apjának.

A király elcsigázottan dörzsölte meg a szemöldökei közötti részt, sokkal idősebbnek nézett ki megélt évinél. „Ha ez lenne az egyetlen, ami miatt aggódhatnék, nem gyötörne ennyire,” dünnyögte az ősz hajú férfi. „De te még csak rá sem nézel a független nőkre magad körül.”

„És Ön kit ítélne arra érdemesnek, apám? A szolgáló lányokat, akik a kastély padlóját sikálják? A pénzéhes szajhákat, akik a hivatalos fogadásokon rámvetik magukat?”

„Bill, elég,” mondta a király mérgesen. „Amisland hercegnője nem volt pénzéhes szajha, és te mégis több figyelmet szenteltél a kacsapecsenyének, mint neki.”

„A mellei gyakorlatilag ki voltak aggatva a ruháján kívülre,” ellenkezett Bill.

„A legtöbb férfi ezt jó dologként ítéli meg,” felelte a király fáradtan.

Hosszú szótlan percekig álltak karba tett kézzel.

„Szeretném, ha visszamennél a csatamezőre egy héten belül,” mondta végül a király. „Az unokafivéred, Georg átveheti a katonák kiképzését. Komolyan fontolgatom, hogy egyéb kötelezettségeid is átadom neki, ha rövid időn belül nem látok változást.”

„Mit akar ez jelenteni?” kérdezte Bill óvatosan.

„Egy nőre van szükséged, Bill. Egy derék asszonyra. Szeretném látni, hogy megállapodsz, a lehető leghamarabb. Rendezek egy álarcos bált a hónap végén, ahova meghívatok minden jó családból származó bájos hölgyet a környékről. Ha akkor és ott nem tudsz választani, akkor…”

„Akkor?” kérdezte Bill.

„Akkor muszáj leszek Georg-ot választani, hogy kövessen engem a trónon.”

Bill keserűen felnevetett. „Tegyen bármit, amit úgy érez, tennie kell, apám. Nem fogom irigyelni tőle a pozícióját, amennyiben így dönt.”

Bill célzott egy mély, csúfondáros főhajtást apja irányába mielőtt finom kelme örvénylése közepette távozott, csaknem elfelejtve újra felölteni maszkját, amikor mentében jóformán elgázolta az előcsarnokban rá várakozó Gustav-ot.

„Gyere a lakosztályomba, Gustav,” mondta Bill mogorván, mire jámbor szolgája hangtalanul követte, tudva hogy nem most van itt az ideje a beszédnek.

Amikor egyedül voltak, Bill elkezdte levetni a rudadarabokat magáról, mintha csak undorítóak lennének, véletlenszerűen dobálta őket át a szobán.

„Ki megyek ma este, Gustav,” mondta Bill. „Nem bírom egy perccel sem tovább itt, vele és az elvárásaival és az ő méltó nőivel.” Bill émelyegve fintorgott. „Hozd a csizmáim.”

„Azt tevezi, hogy ugyanarra a helyre megy?” kérdezte Gustav aggódva. „Tudja, hogy nem érzem azt a helyet biztonságosnak az Ön számára.”

„És ez az, ami része a vonerejének,” vigyorgott rá Bill, befűzve a legkihívóbb bőrcsizmáját, ami épp csak a térde alá ért és látni engedte hosszú combjait.