Az ikertestvér (24.fejezet)

Sziasztok! 

Már semmi körítést nem merek írni... Inkább csak itthagyom ezt a részt.

Hagyjatok nyomot! Puszi!

24.fejezet

Harry's POV

Úgy egy órája csak bámulok magam elé, a függönyök közt már kezdenek beszökni a legelső szombat hajnali halvány napsugarak, és próbálom feldolgozni azt a két oldalt, amit legutoljára olvastam el. Nem, nem valami világirodalmi műremekről van szó, ami ilyen hatást gyakorolt rám. Egy kéthetente megjelenő szennylapban szereplő írás, ami az összes eddigivel ellentétben, nem az elmúlt évem legszebb pillanatainak egyikét hivatott egy koszos papíron megbecsteleníteni, hanem egy olyan jelenetet égetett az agyamba, amiről nem hittem, hogy még az eddigieknél is jobban fel tud zaklatni. Valamit, ami meg sem történt, és mégis bénítólag hatott rám az olvasása. A fülemben ott visszhangzik Louis részeg, akkor értelmetlennek tűnő megjegyzése, amit Niall esküvője után a kocsiban mondott. A már amúgy is repedésekkel tarkított világ összeomlani látszik körülöttem, és egyre inkább érzem úgy, hogy már nem tudom a pusztulást megállítani. 

- Ehhez nem volt jogod, Louis… - suttogom magam elé, ki tudja, mióta bámulva a szekrény oldallapját. A szempilláim sem rebbennek, arra sem emlékszem, mikor pislogtam utoljára. Csak képek villódznak előttem megállíthatatlanul, hipnotizálnak, és nem tudok tenni ellenük semmit. Mintha valami izombénító szert fecskendeztek volna belém. 

Végül, amikor elkezd zavarni az addigra már épp a szemembe tűző nap, újraindul a rendszer, dühöngve gyűröm színes labdává az ölemben fekvő újság bűnös lapjait, és vágom földhöz néhányszor. Aztán a falat kezdem ököllel ütlegelni. Mire rájövök, hogy ez nekem jobban fáj, mint a falnak, vagy akár Louis-nak, leroskadok az ágyra, a párnába nyomom az arcomat, és elkezdek üvölteni. Próbálom a lehető legtöbb frusztrációt kiadni magamból, mert ha ez mind bent marad, nem is tudom, mi történik... Ha megpróbálok ennyi elfojtott indulatot mélyre temetni, az is lehet, hogy szép lassan egy mosolygós pszichopatát csinál belőlem. A csoporttársaim már valószínűleg úgyis valami hasonlónak képzelnek. 

Miután többször is elkap a köhögési inger, és elkezd a torkom is fájni, zihálva tápászkodok fel. Már ezt sem tudom rendesen csinálni, kikiabálni a világba a sértettségemet. Csak tehetetlenül téblábolok a néhány négyzetméteres üres szobában. Bár kezdettől fogva örültem annak, hogy a szobatársam ilyen - fogalmazzunk szépen - élénk társasági életet él, és tulajdonképpen az idő nagy részében enyém az egész szoba, de mostanában sokszor kezdem azt érezni, hogy hiányzik egy barát. Vagy legalább valaki, akihez beszélhetek. Sokszor jut eszembe Randy. Nem az, ahogy mindennek vége szakadt, inkább a kellemes emlékek jönnek elő. Csak remélni tudom, hogy ahogy halványodik a fájdalom, utólag ő is talán egyre jobb érzésekkel gondol rám. Az üres szoba most is eszembe juttatja őt. Azt, hogy mennyit segített Londonban, amikor esténként a csupasz falakat leszámítva is volt kihez beszélnem. Most is valami hasonlóra lenne szükségem. Persze tudom jól, hogy az elrontott kapcsolataimból visszamaradt problémáimat éppen vele nem beszélhetem meg. Eszemben sincs zaklatni őt. Csak az érzés hiányzik, hogy valaki meghallgasson. Talán el kellene kezdenem észrevenni az embereket magam körül, és nem úgy csinálni, mintha csak én léteznék, és magamban kísértenék egy elhagyatott szellemegyetemen. Ha új kapcsolatra nem is állok készen, azért egy kis beszélgetés nem árthat.

Huszonnégy órája ébren vagyok, de hiába nézem felváltva az órát és az ágyat, teljesen biztos vagyok benne, hogy felesleges időpazarlás lenne lefeküdnöm. Amíg nem ájulok el valahol, addig értelmetlen próbálkoznom, mert a paplan alatt fekvésből csak további paplan alatt dühöngés lenne. Valahogy túl kell tennem magam az olvasottakon, el kell hallgattatnom az agyam, le kell nyugtatnom a még mindig túl heves szívverésem, és a légzésem se közelíti meg a normálist. Sőt, most hogy jobban odafigyelek, mintha kapkodnám a levegőt, ami nem jó jel. Egy pánikroham a legutolsó, amire most szükségem lenne. Gyorsan határozom el magam. Az októberi reggelek már igencsak hűvösek, de nem sétálgatni tervezek, így nem húzok magamra többet egy póló-sort kombónál. Felveszem a futócipőm, menet közben összekötöm a hajam, és már a lépcsőn lefelé elkezdem a feszített tempót. Ki kell dolgoznom a véremből ezt a mérget, legalább az élettel összeegyeztethető szintig, hogy ne tegyen még több kárt bennem. 

Másfél órán át futok, mintha üldöznének. Csak hogy ne gondoljak a csípős hidegen és a sajgó izmaimon kívül semmi másra. Amikor már minden végtagom pihenőért könyörög, csak annyit teszek, hogy visszaveszek az iramból, de nem állok meg. Nem, amíg azt nem érzem, perceken belül összeesek, és képes leszek mély, álomtalan alvásba zuhanni a hétvége hátralévő részére. Hiába tudom, hogy ez csak képzelgés, és valójában lehetetlen, akkor is ezt a gondolatot hajszolom. Pedig még a mostani elmeállapotomban is világos, hogy akárhogy is próbálkoznék, nem tudnék nyolc-tíz óránál többet aludni. Estére olyan éber leszek, hogy újabb elterelést kell találnom szombat éjjelre is. Abban pedig nem vagyok jó mostanság. Mit fogok kitalálni egy teljes éjszakára? Játsszam el a régi Harryt, és menjek el valami szórakozóhelyre, aztán hagyjam, hogy valaki addig használjon, amíg újra ki nem dőlök egy idegen ágyban? Vagy igyak - hátha úgy nem csak Louis-t, de azt is elfelejtem, én ki vagyok -, amíg alkoholmérgezéssel kórházba nem visznek? Miért csak ilyen önpusztító dolgok jutnak eszembe, amikor a magányos hétvégémet kellene úgy elütni, hogy ne gondoljak az exemre? Hihetetlen, hogy ilyen távolságból is képes kiborítani úgy, hogy hetek óta még csak a nevét sem hallottam. Végül csaknem dél lesz, mire bezuhanok az ágyba, és sikerül az áhított mutatványom - mérgező gondolatok nélkül, azonnal elaludni. 

Már sötét van, mire felébredek, elmúlt kilenc óra. És akkor most jön a feketeleves. Át kell vészelnem a teljes éjszakát Louis fejembe ültetett képzelgéseinek társaságában. Egyedül. Képtelenség. Amikor feltápászkodok és megkordul a gyomrom, akkor jövök rá, hogy ma még semmi sem ettem. Feltárcsázom Zayn-t, hátha ad neki Lottie egy késő éjszakai kimenőt, mert az időmbe aztán bőven belefér az oda-vissza négy-ötórás vezetés. Bár nem várom tőle azt, hogy megértse, mi zajlik bennem, legalább egy kis időt töltsünk végre együtt, és terelje el a gondolataim. Meglep, amikor meg sem kérdi a barátnőjét, hogy gond lenne-e, ha a szombat estéjét nélküle kellene eltöltenie, azonnal autóba ültet, és fél tizenegyre a félúton található útszéli, ismerős kis pizzázóba rendel. Lezuhanyozok, mert ma az is kimaradt, felöltözöm, és útközben már csak egy sarki kávézónál állok meg. 

Zayn már ott vár rám, mire megérkezem. Ezek szerint szokásához híven most sem kímélte a kocsiját. Már sorakoznak előtte a poharak, és az étlap sincs az asztalnál, úgyhogy szerintem már kaját is rendelt. Kivételesen nem haragudnék érte, ha nekem is választott volna valamit, mert egy gyorsan elfogyasztott duplakávés latte minden, ami a gyomromba került az elmúlt huszonnégy órában. 

- Tudod miért szeretem ezt a helyet? - vigyorodik el, miután lepacsiztunk. - Mert valójában ez egy nagyon jó kis kocsma, ahol még rendes kaját is adnak.

Összeráncolom a homlokom, mert az oké, ha megiszunk egy-két sört, azzal még lazán visszavezetek Seattle-be, de berúgni talán nem kellene nyolcvan mérföldre mindkét ágyamtól. Más ágyához meg most valahogy mégsem fűlik a fogam. 

- Lottie mit fog szólni, ha elázva mész haza hajnalban? - kérdem vigyorogva, miközben a boxba fészkelem magam. 

- Majd nem megyek haza - vonja meg a vállát, de rám sem néz, csak felhajt még egy felest, majd úgy elnyúlik hátradőlve a padon, mint aki lefeküdni készül, és a plafont kezdi tanulmányozni. Valami furcsa. Határozottan. 

- És ahhoz mit fog… - húzom fel a szemöldököm. 

- Semmit! - szakít félbe, és felnéz egyenesen a szemembe. - Nem érdekli, mit csinálok - adja meg a magyarázatot, amit még mindig nem pontosan értek. Több variáció is van a fejemben, de egyik sem az, amit a csupán pár héttel ezelőtt még hányingerkeltő módon turbékoló gerlepárral elképzeltem. Leesik az állam, és Zayn valószínűleg látja a további kérdéseket is a szememben, úgyhogy néhány szóval rövidre zárja a témát. Előre dőlve visszakönyököl az asztalra, és tőmondatokban vázolja a dolgokat. - Veszekedtünk. Egyre többet. Úgyhogy eljöttem. 

- De min? - nyögöm ki halkan, tágra nyílt szemekkel, mert én komolyan azt hittem, ebből esküvő lesz, meg gyereksereg. 

- Nem fontos - rázza meg a fejét, és int a pincérnek. - Nem nyavalyogni jöttem. Arra itt vagy te - húzza széles vigyorra a száját. - Igazam van? - vonja fel a szemöldökét, és hátradől a székében. - Általában már csak akkor hívsz, amikor épp bele akarsz halni valamibe. 

Jogos. Próbáltam elvágni minden szálat, hogy minél kevesebb információ jusson el hozzám az exeimről, de jobban belegondolva egy szemétláda voltam Zaynnel, aki mindig a legjobb barátom volt. Az ő érzéseivel nem foglalkoztam. Bár úgy gondoltam, nem is nagyon kell, mert nála minden tökéletes.

- Tudod mit, ma nem nyavalygok én sem - rántom meg a vállam, és az épp odaérkező pincértől rendelek rögtön négy felest, még a pizzáink érkezése előtt. 

Végül csak kiderül az éjszaka folyamán - még ha nem is egyértelműen mondja ezt ki -, hogy legfőképp én voltam az oka a szakításuknak. Lottie a bátyja átalakulását látva egyre jobban okolt engem és fordult ellenem, Zayn pedig próbált védeni, ami sorozatos vitákhoz vezetett. Zayn menekülésképpen újra elkezdett nélküle eljárogatni bulikba, amit szintén nem nézett jó szemmel, de a pohár akkor telt be, amikor Lottie jó barátnő próbált lenni, és meglepetésként egy ilyen buli közepén betoppanva látta, hogy Zayn valami csajnak épp belemarkol a fenekébe. Pedig sosem csalta meg. Csak én tudom, hogy ez milyen nagy dolog nála. Sosem lépkedett olyan nő a földön eddig, akit ne csalt volna meg. Valójában sosem volt olyan nő, akinek bármit is ígért volna, ami tovább nyúlt az elkövetkező néhány óránál. De Lottie ezt nem tudta. 

- Igazából csak Randyt akartam rávenni egy kis példamutatással, hogy lépjen már - vigyorog Zayn már bőven részegen, miután teli hassal az ő unszolására átköltöztünk az étkező részről a pult mellé, a sokkal kényelmetlenebb bárszékekre, csak hogy gyorsabban jöjjön a rendelt pia. - Volt egy srác, aki szerintem tetszett neki… 

Ahogy kimondja Randy nevét, félrenyelem a sört, és elkezdek köhögni, de mivel ő kettesével itta a töményet, én meg az első két pohárka után inkább csak söröztem, fel sem tűnik neki, hogy majdnem kinyírt. 

- Mit keresett ott Randy? - kérdem meg fuldokolva, amikor már képes vagyok érthető hangokat is kiadni.

- Eljárunk inni - vonja meg a vállát. - Egyszer-kétszer összefutottunk itt-ott, amikor rájöttem, hogy igazából mi jóban voltunk. Aztán már nem véletlenül futottunk össze, hanem szándékosan.

- Szóval otthagytad Lottie-t, és elkezdtél megint random csajokat dugni számolatlanul, és erre próbálod rávenni Randyt is, hogy legyen hozzá szárnysegéded, ha már én nem vagyok ott?! - akadok ki rá, és hirtelen úgy elönt a düh, hogy képes lennék megütni. Összeszorítom az ökleimet, de gyorsan elkezdek számolni magamban, mert az agyam józanabbik fele tudja, hogy csak a Louis miatti frusztráltságom hozza elő belőlem most ilyen erősen a védelmező őrangyalt. Lehalkítom a hangom, mert tudom jól, hogy ezt nyugodtabban kellene. - Ő nem ilyen. 

- Honnan tudod, milyen? Sosem érdekelt. Csak saját magaddal foglalkoztál akkor is, amikor eljátszottad a fiúját - feleli tökéletesen flegmán, miközben összeráncolja a homlokát, és elfintorodik, ahogy lehajt még egy felest. Az a fintor nem az italnak szólt, hanem nekem, tudom jól. 

- Ez nem igaz! - ragadom meg előre hajolva az ingét, és akkorát taszítok rajta, hogy ha nem kapaszkodik meg a pult szélében, talán le is esik a bárszékről. Ez a szó nagyon betalált. Talán szándékos volt, talán nem. De mivel pontosan ismeri a múltat, nem lett volna szabad ezt a kifejezést használnia. Felállok a székről, néhányszor idegesen hátrafésülöm a hajam, és pár másodpercig csak toporgok, miközben az jár a fejemben, hogy se szó se beszéd megfordulok, és itt hagyom őt.

- Nem dugok random csajokat… - morogja az orra alatt, ahogy stabilizálja magát. - Ő sem. Senkit. Pedig jó lenne, mert az azt jelentené, hogy a látszat ellenére legbelül nem utánad nyűglődik. Nem mutatja ki, de… 

- Ne… - nyögöm félbeszakítva azt, amit jobb, ha nem hallok. Egy mély sóhaj kíséretében visszaejtem a fenekemet a székre. - Nem akarom tudni - csóválom meg a fejem, aztán az arcomat a kezeimbe temetem. A manőver közben a szemem sarkából meglátok valakit a pult másik végében, akire nem merek újra ránézni. Félek, hogy tényleg az, akinek első pillantásra hittem. Az nem lehet. Nem itt, a semmi közepén. Nem akarok tudni róla, ha valamilyen elbaszott véletlen folytán mégis ő az, ezért próbálok arra se nézni többet. Inkább csak intek a pincérnek még két rövidért, és egymás után hajtom le őket, ahogy eddig Zayn tette. A fejem már zúg, mert nagyon elszoktam az alkoholtól. Egyenesen menni már biztosan nem tudnék. Talán lábra állni is nehezen. És ekkor a néhány perccel ezelőtti félelmem ölt testet. Odalép mellém a félhomályban egy alacsony, kócos, barnahajú fiú, a jégkék szemei csak úgy ragyognak a gyér megvilágítás ellenére is, és a vállamra teszi a kezét. Odahajol a fülemhez, és a forró leheletétől megborzongok. A gondolataimba furakszik Lou, az, ahogy ő megérintett és a fülembe suttogott sokszor, ha le akart lépni valahonnan, és azonnal vér áramlik az ágyékomba. A zajtól, vagy talán a szívem zakatolásától egy szót sem értek abból, amit mond, csak a karcos hangszíne borzolja tovább az idegeimet. Tökéletes pótlék. Sötétben, részegen, hibátlan hasonmás. Megragadom a felkarját, és magam elé rántom őt. 

- Meg akarsz dugni? - kiáltom az arcába, hogy biztosan értse. - Itt vannak a szabályaim: nem érdekel a neved, ma Louis-nak hívnak, durva leszel és fájdalmat okozol. Erre van szükségem. Kell, vagy sem? 

Szegény fiú rettegő arckifejezéssel áll előttem, és megszólalni sem bír. Csak most veszem észre, hogy fenyegetőn fölé magasodok, a csípőjénél a pultnak szorítom, és a markomban tartom a pólója nyakrészét úgy, hogy szabadulni se nagyon tudna. De meg sem próbálja. Halálra rémisztettem.

- Hagyd már abba, baszki… - kúszik a kézfejemre Zayn egyik tenyere, mire zavarodottan eleresztem a srácot. 

- Bocs - motyogom. - Csak hasonlítasz valakire. - Lesimogatom az összegyűrt pólóját, de mivel még mindig rémülten pillantgat rám, megpróbálom jóvátenni. - Meghívlak egy italra, oké? Hogy hívnak? 

- Én… kösz, inkább nem - makogja, és amilyen gyorsan csak tud, elslisszol a közelemből. 

Zayn először csak néz utána, aztán egy lesajnáló vigyor terül el a képén, és döbbenten csóválja a fejét.  

- Te komolyan, még mindig, ennyire…? Alig hasonlított rá.

Válasz helyett kibányászom a nadrágzsebemből a színes papírgalacsint - amit azért hoztam magammal, hogy majd valahol messze kihajítom egy kukába, de képtelen voltam rá -, és elé teszem. Összevont szemöldökkel kisimítgatja, és olvasni kezdi. Fintorog párszor, de hősiesen végigolvassa. 

- Ezt minek tetted most elém? Mondtad már, hogy ilyeneket ír - grimaszol.

- Nem. Nem ilyeneket. Megtörtént eseteket. Ez nem történt meg - mutatok a sorokra jelentőségteljesen.

- És akkor mi van? - ráncolja a homlokát, és ebből és a hanglejtéséből is pontosan tudom, hogy már elege van a témából. Nem mára. Úgy az egész évre.

- Ez egy kibaszott üzenet! Amit nem akartam megkapni! - mordulok fel, és visszagyűröm a lapokat a zsebembe. 

- Akkor mégis, mi a fasznak olvastad el?! És mi a fasznak hurcolászod magaddal?? - vinnyogja hitetlenkedve.

- Nem tudom… - nyögöm lesütött szemekkel. 

Tényleg nem tudom. Mi a fészkes fenéért van ez még mindig nálam?! Egyszerűen képtelen vagyok bármit is úgy tenni, ahogy eltervezem, ha Louis-val kapcsolatos dologról van szó. Akár most is kidobhatnám, vagy a hangulatomhoz igazítva a megsemmisítést, az előttem fekvő hamutálban el is égethetném, de nem, csak visszagyűröm a nadrágomba, és sértetten bámulom az üres poharam alját.

- Ha nem tudod, elmondom, hátha segít. Azért, mert rohadtul nem tudod túltenni magad rajta. Akarod őt. Akarod azt, amit ő elképzelt rólatok. Biztos vagyok benne, hogy újra és újra el fogod olvasni, csak hogy legyen min kínlódnod. Ha nem így lenne, az előző srácot sem ijesztetted volna halálra. Egyszerűen csak elmentél volna vele, még ha istentelenül elbaszott módon az exedet is képzelted volna a helyébe - fejezi be az elemzést, amibe nem tudok belekötni. Valószínűleg minden szava igaz. - Mikor keféltél utoljára? - böki oda a kérdést.

- Randyvel… - sóhajtom őszintén, és közben fejben számolni kezdek, hogy a mikort is korrektül megválaszoljam.

- Aha - bólogat a szavamba vágva, mert a konkrét időpont ezután az információ után már rohadtul nem érdekli. - Szóval ott vagy egy óriási kampuszon, tucatnyi potenciális jelölt között nap mint nap, még csak ki sem kell mozdulnod vadászni, és egyik sem volt jó arra, hogy gyógypuszit adjon oda, ahol fáj? - állapítja meg gúnyosan. 

- Tanulni jöttem, nem pasizni - vágom rá a kész választ.

- Nem baszd meg, menekülni jöttél… - horkan fel, felhajtja a maradék sörét, a pultra dob néhány papírpénzt, és a kijárat felé indul. 

- Most komolyan itt akarsz hagyni?! - pattanok fel, hogy utána eredjek, és meglepően jól sikerül egyik lábamat a másik elé rakosgatni. 

- Nem tudlak itt hagyni, úgyis követsz - morogja, és visszafordul felém. - Csak kiszellőztetem a fejem. És talán jobb, ha nem iszunk többet. Semmi kedvem az árokparton aludni.

Nem kezdem el taglalni, hogy két autó is áll nem messze a parkolóban, amikhez a zsebünkben van a kulcs, az árokparton semmiképp sem kellene aludnunk. Inkább igazat adok neki. Nem tudom mennyit ivott, nyolcat biztosan, szemben az én négy felesemmel. Mégis alig tudok lépést tartani vele. Más ennyitől már lábra állni sem tudna, ő meg tökéletesen egyenesen lépked a kitűzött célja felé.

- Már így is több volt, mint elég - dörmögöm, és követem a parkoló mellett a főút irányába. Leül egy villanyoszlop tövében a fűbe, én pedig mellé kuporodok. 

- Árulj el valamit nekem - néz rám hirtelen mereven, mint aki olvasni készül a gondolataimban. - Jól sejtem, hogy régen te voltál az, aki dugta a srácokat, ugye?  

Eltátom a számat. Nem nagyon beszéltünk a technikai részéről a dolognak. Egy hetero srácnak kiakasztó lehet a meleg szex taglalása, ezért sosem mentem bele igazán. De azt hiszem, mindig egyértelmű volt, amikor együtt jártunk vadászni. 

- Jól sejted - bólintok végül homlokráncolva. - De ez most mit számít? 

- Kivétel nélkül? - firtatja tovább, figyelmen kívül hagyva az én kérdésemet.

- Kivétel nélkül - bólintok, és még mindig nem értem, mire akar kilyukadni.

- Randy…? - teszi fel a vallatás soron következő fél kérdését, de azonnal megválaszolom egy fejrázással. - Csak Louis? - emelkednek meg a szemöldökei, és egy mély sóhajjal hátradől, az oszlopnak támasztva a hátát.

- Csak ő… - felelem remegő hangon, amiért újfent az ő meztelen képe furakszik az agyamba, miközben felettem támaszkodik, a felkarján megfeszülnek az izmok, a csapzott haja pedig az izzadt homlokára tapad. Mintha mára már nem gondoltam volna rá elégszer. 

- És te most ennek a srácnak komolyan felajánlottad, csak mert emlékeztetett rá? Mi van veled, Harry? - csóválja meg a fejét. 

- Nem tudom - lehelem. - Ha tudnám, tennék ellene. Egyszerűen össze vagyok törve. Nem vagyok önmagam. 

- Most jól figyelj rám. Tudom, hogy szereted, tudom, hogy voltak pillanatok, amikor a hazugságokban elveszve boldognak érezted magad vele. De épp ezért ez sosem volt felhőtlen. Valójában már amióta visszajött Portlandbe, azóta nem vagy önmagad. Egyszerűen kínoz. És te nem vagy mazochista. Nem értem, miért engeded neki. 

Erre nem tudom, mit felelnék, ha nem terelné el a figyelmem néhány méterrel arrébb egy dulakodás. Egy kopasz srác rángat egy másikat. És ahogy jobban megnézem őket, a vélhetően szerencsétlenebbül járóban felismerem a nemrégiben halálra rémített kis barnát. Szegénynek nincs ma jó napja. 

- Hagyj békén, Daniel! - kiabálja, és megpróbálja kitépni a karját a másik markából, aki láthatólag erősebb nála. 

- Maradj itt - mondom halkan Zaynnek. - Kivéve, ha úgy látod gáz van, és szükségem lehet erősítésre - vigyorodok el, és elindulok a két srác irányába. 

Zayn utánam kap, de a reflexei lassabbak, mint számít rá. Szúrós szemekkel ránézek, ahogy egy pillanatra visszafordulok, de nem tántorít el a célomtól. Csak jóvá teszem az előbbit, ennyi. A fejére dobom a kicsit sem ijesztő, flitteres farmerdzsekim, aztán felgyűröm a pólóm ujját, hogy kivillanjanak a vállizmaim és a tetoválások is jól láthatóvá váljanak, miközben gyors léptekkel a páros mellett termek. Megragadom a barna fiú szabad kezét, és birtoklón magamhoz húzom. 

- Bocs, hogy késtem, Cica. Mondtam, hogy érted jövök. Ugye nem akartál helyettem ezzel itt lépni? - mutatok szánakozva a másik srácra, aki meglepetten elereszti őt. 

Ez nem volt nehéz menet, problémásabb jótékonykodásra számítottam. Már készültem arra, milyen érzés lesz újra az öklömön keresztül levezetni egy kis feszültséget. A fiú néhány pillanatnyi döbbenet után szorosan hozzám bújik, a derekam köré fonja a karjait, és a válaszát a nyakamnak címzi, miután mélyen beleszagolt. 

- Dehogy! Rád vártam. Csak beszélgettünk addig. Igaz? - néz hirtelen jelentőségteljesen a másikra, aki védekezve maga elé emeli mindkét tenyerét, és hátrébb lép. 

- Persze. Örülök, hogy újra láttalak, Lee - biccent, és hátrálni kezd. 

Nem is sejtettem, hogy ennyire ijesztő vagyok. Annak idején élveztem ezt. Bár akkor Portlandben megvolt a hírem, most nem tudom, mi ilyen rémisztő rajtam. A magasságomon és a mély hangomon kívül mást nem igazán tudok bevetni.

Amikor már elég távol van a kopasz ahhoz, hogy ne lásson minket, elengedem a fiút, és rámosolygok. 

- Szóval Lee… látod, végül mégis megtudtam a neved. 

- Kösz ezért - mutat a távolodó alak felé. - Remélem, jól döntöttem, hogy megbíztam benned, nem pedig elbaltáztam, és a nagyobbik rosszat választottam - szűkíti össze a szemeit a mozdulataimat fürkészve. Nem hibáztatom érte. 

- Nem eszlek meg. Sőt, még haza sem kell jönnöd velem… Cica… - nevetek fel, amire megkönnyebbülten ő is elmosolyodik végre. 

- Még egyszer kösz, … - néz rám kérdőn, a mondatot nyitva hagyva, amikor rájövök, hogy a nevemre kíváncsi. 

- Oh… Marcel - nyújtok sietve kezet. 

- Örülök, hogy találkoztunk, Marcel - mosolyodik el, és egy kocsikulcsot húz elő a nadrágjából. 

- Errefelé laksz? - rémiszt ezúttal a változatosság kedvéért engem halálra egy túl ismerős hang a hátam mögül. 

- Zayn, baszki! Lehetne, hogy ne úgy lopakodj mögém, mint egy kibaszott puma? - könyöklök bele a bordáiba, amire felnyög, majd a kabátom az arcomon landol. - Lee, ő a legjobb barátom, Zayn. Ne is figyelj rá, tök részeg - bújok bele gyorsan a farmerdzsekibe, mert alkohol ide vagy oda, azért októberben hajnali kettő táján már egy pólóban, kint a pusztában nem túl komfortos.

- Mert te tökéletesen józan vagy ahhoz, hogy nyolcvan mérföldet vezess… - gúnyolódik a fülembe lehelve az említett. Mindjárt pofán csapom.

- Üdv, Zayn. Lee vagyok - nyújtja felé is a kezét a fiú. - Itt lakom nem messze. Ha szeretnétek, nálam lepihenhettek, hogy reggel biztonságban haza tudjatok menni.

- Cuki vagy! - vágja rá Zayn, mint egy tökéletes díszbuzi, és a hátamra tenyerelve a fiú felé lök, aztán pedig sietve elkezd riszálni a parkoló autók irányába. Leesett állal nézek utána, és nem tehetek mást, mint követem. 

Van egy olyan érzésem, hogy az a terve, hogy végignézi, ahogy megdugom a srácot. Csak hogy biztos lehessen benne. Mint amikor a királyi esküvők után a szolganép körülállta a nászéjszakán az ifjú párt. De azt hiszem, ma is csalódást fogok okozni neki. 

- Lee - szólok oda halkan a fiúnak a kocsi felé menet, Zaynt tisztes távolból követve. - Még egyszer bocs a benti miatt.

- Louis az exed, gondolom - bólogat mellettem baktatva. - Semmi gond, erőszakos exekből könyvet tudnék írni. Ahogy láthattad. 

- Nem, Louis nem ilyen volt. Ő inkább túl tökéletes. Én meg jól elcsesztem. Amivel belőle is egy kis szörnyeteget csináltam. És… - sóhajtok fel. - Nem tudom miért épp neked mondom ezt, de ha már belekeveredtél, és meghallgatsz - vonok vállat, mielőtt egy szégyenlős mosollyal folytatom. - Egyszerűen csak nem bírom kiverni a fejemből. És akkor abban a pillanatban, amikor megláttalak, úgy éreztem, hagyjuk a francba az átvitt értelmét a dolognak, ha az nem akar működni, jöjjön a szó szerinti. Hogy majd talán valaki, aki egy kicsit emlékeztet rá, erőszakkal kiverheti belőlem. 

- Ez hülyeség, ugye tudod? - néz rám felhúzott szemöldökkel. 

- Tudom. És ne aggódj, egy ujjal sem nyúlok hozzád, esküszöm - emelem fel a bal tenyerem, és bár látom, hogy szólni akar, nem engedem. Ezt a témát nem fogjuk forszírozni. Még ha meggondolta magát, én akkor sem fogom. - Kösz, hogy nálad éjszakázhatunk. Nem volt tervben egy sörnél több - húzom el a szám, és épp odaérünk a kocsihoz. Lecibálom a motorháztetőn pózoló Zaynt, és belökdösöm a hátsó ülésre. 

- Megvolt a csevegés, jöhet a szex - súgja a fülembe még mindig az affektálós álbuzi hangján, amíg Lee megkerüli a kocsit, hogy beüljön a vezetőülésbe. Na ilyen, amikor részeg: egyenesen menni tud, de gátlásai, azok nincsenek. 

- Meg akarod dugni? - nézek rá meglepettséget színlelve, mire leolvad a vigyor a szájáról. - Majd meghúzom magam - egyezek bele simán egy vállrándítással.

- Hülye… - feleli sápadt arccal, de a fiú beszáll, úgyhogy tovább nem ragozhatja, én meg csak mosolygok magamban az ötperces út alatt.  

Egy falusi kisház felhajtóján állunk meg pár mérfölddel később. 

- A berendezés kicsit régimódi, nemrég örököltük meg a nagyi házát a nővéremmel - szabadkozik a vendéglátónk, ahogy a kapu felé sétálunk.

- Sajnálom - fordulok felé, mire kérdőn néz rám. - A nagymamád. 

Halványan elmosolyodik, és bólint egyet. 

- Nem modern, de legalább jut külön szoba nektek. A nővérem éjszakás a kúton, aztán délutánig alszik, úgyhogy próbáljatok meg reggel minél kevesebbet zörögni légyszi.

- Persze - bólogatok.

- Te egyedül alszol? - húzza fel a szemöldökét Zayn kíváncsian, Lee pedig elpirul a célzásra, és futva rám pillant. 

- Szerintem nem vagy az esete, Zayn - segítem ki a fiút gyorsan, és belököm a haveromat az ajtón, amit Lee épp kinyitott nekünk. Édes, ahogy el akarja nyomni a vigyort azzal, hogy beharapja a száját. Tényleg aranyos ez a fiú, de képtelen lennék most bármibe is kezdeni, amikor az előzőeken sem tudom túltenni magam. Nem lehetek együtt senkivel, amíg valaki más foglalja le a gondolataim. Pontosan ezért költöztem be az egyetemre. Anya gond nélkül kifizetett volna nekem egy lakást, de nem akartam. Így nem érződik annyira, hogy egyedül vagyok, mert legalább emberekkel körülvéve vagyok magányos. - Köszi - biccentek, ő pedig bólint egyet, és visszaindul a folyosón a saját szobája felé.

- Punciiii - cincogja Zayn elterülve az ágyon, amint becsukom magunk mögött az ajtót. Az arcára húzom a kölcsön pokrócot, jelezve hogy most már igazán befoghatná, és lerúgom a cipőmet. A kabátomat és a nadrágomat a székre teszem, aztán ledőlök a franciaágy másik oldalán. Lekapcsolom az olvasólámpát, de valójában csak azért csinálok úgy, mintha aludni készülnék, hogy Zayn aludjon. Én öt órája vagyok ébren, nem sok esélyt látok arra, hogy nekem sikerülne. Az ő száját viszont részegen nem lehet máshogy befogni. 

Szerintem tíz perc sem telik el, mire horkolni kezd mellettem. Aztán újabb tíz perc talán, amikor halkan nyílik az ajtó, és Lee lopózik be rajta egy szűk halványszürke bokszerben és fehér pólóban, nedves hajjal, nyilvánvalóan frissen a zuhany alól. Pont úgy áll most a haja, mint Lou-nak fürdés után. Odalép mellém, leguggol, a szemembe néz, aztán szó nélkül összefűzi az ujjainkat, és elkezd finoman maga után húzni. Nem tudom, miért, de hiába érzem, hogy rossz ötlet, engedem neki. A szobájába irányít, és leültet az ágyára. Lehúzza a pólómat, még mindig felesleges szavak nélkül. Talán épp ezért nem ellenkezem. Csak csendben, gyengéden irányít, pont úgy, ahogy szükségem van rá. Talán ha beszélne, már rég elmenekültem volna. Amikor a földre dobja a pólóját, és fölém térdel, végre megmozdulok én is, nem csak hangtalanul tűröm, amit tesz. A kezeimet a fenekére simítom, és egy nagy sóhaj hagyja el az ajkait, amikor közelebb húzom magamhoz. Talán úgy érzi, ez volt az engedélyem arra, hogy a korábbi szavaim ellenére mégis megtehet bármit. Az ujjait a hajamba meríti, és egy kicsit meghúzza a tövénél a tincseimet, hogy felnézzek rá. Óvatosan hajol közelebb a számhoz, és amikor megcsókol, megadón lehunyom a szemeimet, és belesóhajtok a szájába. Feljebb kúsznak a kezeim a gerincén, ő pedig még közelebb húzódik hozzám, hogy az alhasamnak nyomja az éledő erekcióját. Hátravetem a fejem, mire a tarkómat cirógatva a nyakamra tapadnak az ajkai, és annyira feltüzel, hogy nem csak egy darab húsként fekszik alám, akit használhatok, hogy visszacsúsztatom a kezeimet a fenekére, és belemarkolok, hogy lenyomjam a veszélyesen gyorsan jött merevedésemre. Felnyög, és beleharap a nyakamba, mire én is zihálva sóhajtok fel.

- Oh, Lou… 

Amint kicsúszik a számon, aminek nem lett volna szabad, kipattannak a szemeim, és hátrahőkölök. Rémülten nézek a zavarodott fiúra, és rögtön megpróbálom hátrébb tolni az ölemben. 

- Semmi baj - suttogja, és megkísérli visszacsúsztatni a kezeit a tarkómra. Én viszont hajthatatlan vagyok. Mivel nem úgy tűnik, hogy a jelzések ellenére hajlandó lenne leszállni rólam, megtámasztom a feneke alatt, felállok az ágyról vele együtt, aztán leteszem a földre. - Marcel felejtsük el, nem történt semmi - nyúl a kezem után. - Gyere vissza - kérlel, de én csak megrázom a fejem, és megigazítom magam az alsómban. 

- Ne haragudj - motyogom, és kisietek a szobájából. 

Újra törni-zúzni lenne kedvem. Lassan hajnali három, az éjszakából még jócskán hátravan, és a két emberből, akik jelenleg életet menthetnének, az egyik részegen durmol, a másikra pedig ránézni sem merek. Fogalmam sincs, mit csináljak. Az biztos, hogy Zaynt nem hagyhatom itt. Az az újság viszont veszélyesen közel van a nadrágzsebemben.

- Marcel… - hallom a halk hangot az ajtó mögül. - Kijössz beszélgetni? 

Nyelek egy nagyot, és arra jutok, hogy a legkevesebb, amit tehetek, hogy elmondom neki, nem ő az oka annak, hogy visszavonulót fújtam. Kidugom a fejem az ajtónyíláson, és ő a pólómat nyújtja felém. Engedelmesen felöltözöm, és követem a kis konyhába.

- Annyira édes vagy… - csúszik ki a számon, ahogy elővesz egy doboz narancslét a hűtőből, letesz két poharat elém, és teletölti őket. 

- Nem értelek - húzza el a száját. - Miért mondasz nekem ilyeneket, ha…

- Nem vagyok neked való! - vágok közbe. 

- Nem kértelek semmire, csak az ágyamba akartalak ma estére - feleli egy kicsit talán durván. 

- Hát épp ez az. Túl édes vagy. Értékeld magad annyira, hogy nem dobod oda minden jöttmentnek, aki nem érdemel meg. Akinek csak a tested kell egy éjszakára. 

- Te most az anyámat próbálod helyettesíteni? - kacag fel halvány gúnnyal a hangjában. 

- Hidd el, nem olyan rég még kaptam volna az alkalmon. 

- Mi változott? - kérdez vissza kíváncsian.

- Beleszerettem valakibe, akibe nem kellett volna. 

Egy ilyen ködös magyarázatnak elégnek kell lennie, mert nincs kedvem töviről hegyire elmesélni neki is a teljes történetet. Épp, hogy el akarom ásni végre mélyre, nem pedig újra és újra felszínre hozni. 

- Ó én folyamatosan ezt teszem! - nevet fel fájdalmasan. - Talán épp ezért jól esett volna neked is egy kis elterelés - vonja meg a vállát. 

- Nálam semmilyen elterelés nem használ. Azóta már volt valakim, akit szintén majdnem tönkretettem miatta. Ez nem mostani történet, lassan fél évvel ezelőtt ért véget. Nem örülök, hogy csalódottnak látlak, hidd el. Ha nem a legrosszabbkor találkozunk, akkor talán máshogy is alakulhatott volna. Tetszel nekem, de erre a talajra most biztosan nem lehet építkezni. 

Bólint, és a mosogatóba teszi a poharakat. Aztán egy cetlire felírja a számát, és szó nélkül átadja. Egy másodpercre közben megfogja a kezem, és ahogy a szemembe néz, a hüvelykujjával megcirógatja a kézfejem.

- Pihenj le egy kicsit, Marcel - mondja halkan, aztán hátat fordít, és már el is tűnik a konyhából.

Visszafekszem Zayn mellé, de még előtte begyűröm Lee telefonszámát a kabátzsebembe. Újra eszembe jut Randy, ahogy az ő számát is hosszú hetekig őrizgettem, míg végül felhívtam, és még mindig nem tudom pontosan, jó döntés volt-e az akkor. Nekem segített. De neki csak ártott a közelségem. Nem szabad megtartanom Lee számát. Nem lehet ő a következő, akit akaratom ellenére is bántani fogok.

Végül valamilyen csoda folytán, talán egy órás múltba révedés után, mégis sikerül aludnom egy keveset. Lee hazaérkező nővérére ébredek fel, a mocorgásomra pedig Zayn is hamar felkel. Kávéillat csapja meg az orromat, ami vakon a konyhába vezet, Lee pedig mosolyogva nyújt egy-egy óriási bögrényit felém és Zayn felé is. Én őszintén azt terveztem, hogy azt a maximum három-négy mérföldnyit, amennyit éjjel a pizzázótól idáig autóztunk, reggeli edzés gyanánt lefutom, de ő nem engedi, ragaszkodik ahhoz, hogy visszavigyen minket. Zayn, mint főlustaság persze ennek csak örül. Nem tűnik fel neki, hogy mennyire feszengek a kocsiban, és a kínos búcsúölelésnél sem veszi a lapot. A legjobb, ha nem is beszélek neki az éjszakáról. 

Végül úgy döntök, hogy ha már úgyis félúton vagyok vasárnap reggel, hazamegyek anyához egy hétvégi közös ebédre. Az biztos, hogy az ő csacsogása számomra érdektelen emberekről valamennyire el tudja terelni a gondolataimat. Amúgy is kellene már néhány melegebb ruha is otthonról.

Csengetek, amikor odaérek, mert a kulcsomat a kampuszon hagytam, és még mielőtt anya rám vetné magát örömében, figyelmeztetőleg felemelem a mutató ujjam.

- Mielőtt belekezdesz, néhány szabály: nem beszélünk se Louis-ról, se Randyről. Oké? 

Egy széles mosollyal bólint, aztán szorosan magához ölel.

- Főzünk együtt ebédet? - tolom el egy kicsit magamtól, hogy be tudjak végre lépni a házba.

- Persze! - lelkesül fel, és a fagyasztót tanulmányozva azonnal el is kezd a szomszédságról szóló pletykákkal felzárkóztatni.

Néhány órára egészen kikapcsol, és nem bánom egy pillanatra sem, hogy úgy döntöttem, hazalátogatok, de este a két és fél órás magányos hazaúton minden újra visszatér. Képtelen vagyok elhallgattatni az agyam, és kiűzni belőle Louis-t. Mintha minden épp olyan friss lenne még, mint hónapokkal ezelőtt. Épp olyan élénkek a képek, és az illatok. Az ujjaim alatt érzem a bőre bársonyát, és a fülemben hallom a jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető hangját. Hogy teheti ezt velem egy darab nyomtatott papír, és egy hasonmás futó érintése? Az agyam megállás nélkül vetíti ki elém a képeket, és valószínűleg csak a túlórázó őrangyalomnak köszönhető, hogy épségben érkezem meg Seattle-be. Felviszem az otthonról hozott cuccokat, és újra magamra kapom a futócipőm. Ez már egyszer bevált. Meg sem állok, míg azt nem érzem, hogy biztosan nem bírnám tovább. Így sikerül megint elaludnom, reggeltől pedig újfent a mókuskerék és az órákra rohanás foglal le. Többé-kevésbé. De még mindig nem eléggé.

Amikor délután a szobám felé tartva meglátom Louis-t a folyosón, leblokkolok. A lábaim a földbe gyökereznek, és elakad a lélegzetem. Pislogok néhányat, hogy nem csak az agyam szórakozik-e velem, de nem tűnik el. A pulzusom gyorsul, és próbálom a düh irányába terelni az érzéseimet, nem pedig a rettentő csalódottság és hiányérzet felé, amit az emlékek még jobban megerősítettek, miután végtelenített lejátszásban peregtek az utóbbi napokban a fejemben.

Pihenni akartam végre, talán olvasni a felhalmozott könyveimből egy keveset az egész hétvégés káosz után. Bár reménykedtem, hogy az óráim majd végre elterelik a gondolataim Louis-ról, mégis sok mindenről ő jutott eszembe. Újra. Mint amikor még együtt voltunk. Csak akkor Londonban még mosolyogtam az órákon, amikor bevillantak a képek az arcáról egy-egy mondat, párbeszéd, vagy leírás miatt. Ma csak fintorogni tudtam, hogy nem enged. Nem tudok szabadulni tőle.

- Mit keresel itt? - szűröm a fogaim között.

- Beszélnünk kellene… - feleli lágyan, és nyel egy nagyot. Mintha zavarban lenne. Aztán lopva végigmér, és anélkül, hogy észrevenné, a nyelve egy pillanatra végigfut az ajkai közt. Nem, nem zavarban van. Csak szexet akar. Mint legutóbb is, részegen. Máig sem értem, hogy gondolta, hogy majd hányás szagúan elcsábít, amikor a párom bármelyik pillanatban értem jöhet. Csak hogy megmutassa, van még hatalma felettem?

- Beszélni?! - rontok neki a szavaimmal. - Én már nem akarok beszélni, Louis! Nagyon sokáig akartam, de már nem! - őrjöngök, ahogy felé tartok, és én is érzem, hogy alapos ok nélkül teszem, de nem tudom visszafogni magam. Persze az elmúlt hónapok is megfelelő alapot adtak hozzá, de ez a pár nap kikészített. - Csak hagyj békén! Hagyj élni! Nem hiszem el, hogy megjelensz itt azok után, hogy egész hétvégén… - kezdek bele, de a szemöldökráncolására azonnal elakad a szavam, és a mozdulataim is egy pillanatra megfagynak. 

- Mi történt hétvégén? - kérdi zavartan néhány másodpercnyi néma csend után. 

- Semmi! - vágom rá, és erőszakkal újra mozgásra bírom a végtagjaim. Rá sem nézek, úgy viharzok el mellette, és előcibálom a kulcsom. Az arcom megtelik vérrel, és a zárra fókuszálva lehajtom a fejem, hogy eltakarjam előle, mennyire zavarban vagyok attól, hogy gyakorlatilag a tudtára adtam, egész hétvégén ő foglalta le a gondolataim. A hátamon érzem a tekintetét. Aztán, amikor már a kezeit is, dühösen megugrom, hogy ellökjem magamtól. Nincs joga hozzám érni! Nincs joga még jobban felborítani a mostanában amúgy sem létező belső egyensúlyom! - Hagyj… - nyögöm elhaló hangon, mert a kezei váratlanul az arcomra simulnak, a teste közelsége pedig az ajtó lapjának kényszerít. Az ajkai másodperceken belül az enyémtől centikre kerülnek, és úgy érzem, nem kapok levegőt, kétségbeesetten keresem a menekülő útvonalat, de ő csak megcirógatja a hüvelykujjával az ajkaimat. 

- Nagyon szeretném, de ne félj, nem foglak megcsókolni - motyogja végül a számat bámulva. - Nem szeretnék megint nekiszaladni a barátod jobbegyenesének - nevet fel halkan, és felnéz a szemembe. 

Randy említése ad annyi erőt, hogy felemelem a kezeimet, és eltolom őt magamtól.

- Szakítottunk - jelentem ki, és a pillanatnyi szabadságot kihasználva a kulcsomat sietve a zárba dugom. Fogalmam sincs, miért éreztem szükségét ezt közölni vele. Talán ha lenne erőm kifejteni, elmondanám, hogy nem miatta nem csókolhat meg, hanem azért, mert én nem engedem.

- Tessék…? - kérdez vissza fojtott hangon, és a kulcsot szorongató kezemre simítja a kézfejét. De rá sem nézek. Csak szabadulni szeretnék végre. 

- A verekedésetek napján. Nem miattad, ne kergess hiú ábrándokat - nyitok be végre a szobába, és szúrós tekintettel próbálom jelezni neki, hogy ne is álmodjon róla, hogy átlépheti ezt a küszöböt. 

Ám ő csak megragadja az ingemet, szabályosan belök az ajtón, és berúgja maga után, aztán pedig a falnak nyom. Mindezt egyetlen másodperc leforgása alatt. Levegőt venni sincs időm, nemhogy feleszmélni. A szája éhesen tapad az enyémre, a kezei pedig az ingemet tépik le rólam. Az első nyögés akkor szakad ki a torkomból, amikor a hajamba markolva hátrafeszíti a fejemet, hogy a nyakamba harapjon. Onnantól pedig már nincs megállás, a beszélgetés, amiért jött, artikulálatlan hangokból áll össze, az ellenállásom pedig elporladva a szőnyeg alá söpörve. 

Semmi sem kényszerít, és mégis én vagyok az, aki a földre dobja a nadrágját, és a száját rágva, szinte nyüszítve feszíti az ágyékának a hátsóját. Készséggel nyomja nekem az erekcióját, miközben kilép a nadrágjából, és a földre hullik mellettem a felsője is. Aztán előrenyúl a karjaim alatt, és a mellkasomra markolva húz vissza magához, hogy a fogait a lapockáim feletti izomba mélyítse. Egy remegő sóhajjal nekifeszítem a hátam, és ahogy megkapaszkodom a szekrényben, egy kicsit megrogyasztom a térdeimet, hogy hátradőlve a fejemet a vállára fektethessem. A körmeivel végigszánt a mellizmaimon, és ahogy a hasizmaimhoz ér, önkéntelenül összerezzenek. De egy pillanatra sem áll meg, a tíz vörös csík rendületlenül folytatja útját a bokszerem irányába, és amikor elérik a farkam tövét, az egyik keze hirtelen eltűnik onnan. Kipattannak a szemeim, de nincs időm elégedetlenkedni, mert az ujjai az arcomat fogják erősen közre. Lou az amúgy is hátrafeszülő nyakamat még jobban megterhelve fordítja maga felé a fejemet, és csókol meg olyan mélyen és szenvedélyesen, ahogy senki más, éppen abban a pillanatban, amikor a másik kezével határozott erővel a farkam tövére szorít. A szájába nyögök, ami talán ha a szabad levegőre érkezett volna, inkább kiáltásnak hangzott volna, és azon küszködök magamban, hogy a csípőm hátranyomjam az erekciójának dörgölőzve, vagy előrelökjem magam a markába. Még így, hogy két réteg pamut van köztünk, is inkább a farkát választom. Annyira rég éreztem ezt, és úgy hiányzott, hogy semmire sem gondolok, csak magamban akarom őt érezni újra. Minden más gondolat eltörpül emellett a fejemben, csak ő van és én, ahogy eggyé olvad a testünk. Hátranyúlok, hogy megpróbáljam letolni róla az alsót, vagy legalább a merevedését kiszabadítani belőle, és a saját bokszeremet is elkezdem hátul cibálni, legalább azon a kis ponton. Csak amíg a forró feszes bőr a fenekemhez ér. De megnehezíti a dolgom, mert egyre erőteljesebb rántásokkal a farkamon kezdi elvenni az eszem. A csókja átvándorol a számról az arcomra, majd enyhítve egy kicsit a nyakam feszülésén, a fejemet egy kicsit arrébb fordítva, a fülem környékére. A nyakamba liheg, ahogy a farka már kőkemény a dörgölőzéstől, és az én kínzásomtól. Abból, ahogy nedvesen csúszkál a bőrömön, pontosan tudom, hogy legalább annyira fel van izgulva, mint én. A testem pedig annyira magába szeretné már fogadni, hogy amikor egy erőteljesebb nyomás épp az izgyűrűket célozza meg, átengedik őt szárazon. Felkiáltok, de nem a fájdalomtól, egyszerűen csak annyira intenzív volt az érzés hirtelen, hogy úgy éreztem, azonnal elélvezek. A testem készen állt rá, és egyébként is csak néhány centi volt, az előváladék megtette a feladatát, Lou azonban ijedtében gyorsan visszahúzódik, és még a farkamat is elereszti. Csalódottan zihálva hanyatlok előre, és az ágyra tenyerelek.

- Ha most abbahagyod… - lihegem fenyegetőn.

Tudom, hogy néhány másodpercig tanulmányoz, hogy nem tett-e kárt bennem, de még mielőtt eltelne annyi idő, hogy kitisztulna a fejem, a térdeimet széles terpeszben az ágyra tolja, és végignyal a megkínzott területen. A nyelve visszalök az édes öntudatlanságba, majd két benyálazott ujjával könnyedén tör utat magának. Nem tart sokáig, de alaposan felkészít, mielőtt megérzem a forró makkját nekem feszülni. Ám még a behatolás előtt a lábaim közé nyúlva megragadja a péniszem, és hátrahúzza. Néhány simogató és szorító rántás váltakozik, mielőtt hozzádörgöli a saját farkát a makkomhoz, hogy az én tetemes mennyiségű, már a lepedőre csurgó előváladékom is a segítségére legyen. Annyira intenzív és forró ez a súrlódás, hogy már csillagokat látok a lehunyt szemhéjaim mögött. Nagyon közel állok a könyörgéshez, mert én tudom, hogy nincs szükség ennyi előkészületre és óvatosságra, amikor a testem ennyire kétségbeesetten kívánja. Türelmetlenül remegve, összeszorított szemekkel várom ki azt a néhány másodpercet, amíg lassan, óvatosan tövig elmerül bennem. Hiába próbáltam volna sürgetni, erősen markolja a csípőm, hogy minden pontosan a helyén legyen. Azon a helyen, ahol ő akarja, amikor ő akarja. Azért, hogy nekem csak élveznem kelljen, amit ad nekem.

- Azt akarom, hogy úgy élvezd, mint senki mással - morogja a nyakamba, miután a hajamat a kézfejére tekerte, és mélyen bennem, mozdulatlanul előrefeszítve tartva a csípőjét, felhúzott a mellkasához.

Nem hagy időt a válaszra, mert ahogy felnyögök a szavaira, sietve visszahúzódik, majd a hajamat eleresztve, a hátamra tenyerelve újra belém hatol. A párnára hanyatlok, és belenyomom az arcom, mert már az első határozottabb mozdulatai bennem olyan hatással vannak rám, hogy sikoltozva üvöltenék. Kirángatja alólam a párnát, ezért az ajkaimat kezdem harapni. Ő viszont előrehajol, és az ujjait adja a számba. Úgy kezdem el szopni őket, mintha a farkán dolgoznék, és hamar érzem, hogy darabossá válnak a mozdulatai, amikor elveszi őket tőlem. 

Elmosolyodok magamban, amiért sikerült kizökkentenem, ám ekkor két kézzel megragadja a csípőmet, és olyan erővel kezd belém csapódni, hogy már se a párna, se az ajkaim harapdálása nem segítene rajtam. Önkívületben nyögök fel minden egyes döfésnél, hol az égieket szólongatva, hol pedig sokkal inkább valami pokolit a földre hívva. A lábaimat már nem is érzem, ő tartja a teljes súlyomat, a farkam pedig könyörgőn szivárog, és ha nem kapja meg amit kíván, biztos vagyok benne, hogy makacs elhatározással rövidesen akár önmagától is felrobban. Ha képes lennék megmozdulni, a lábaim közé nyúlnék, de olyan erővel temet maga alá a hatalma a saját testem felett, hogy csak összefüggéstelenül imádkozom hozzá, hogy tegye meg nekem ő. Végül a könyörgéseim meghallgattatnak, a hátamra dőlve a fülembe nyög néhányat olyan állatias hangon, amit ritkán hallottam tőle, és a hasam alá nyúlva marokra fogja a feszülő farkam. 

- Élvezz nekem, bébi! Most! - utasít mélyről jövő morgással. - Úgy, hogy az egész emelet tudja meg, hogy az enyém vagy! - teszi hozzá még végül, miközben mélyen belém pumpálja az összetartozásunk bizonyítékának minden cseppjét, én pedig hiába érzem, hogy józan fejjel nem tenném ki magamat annak, hogy a következő napokban furcsán méregessen és összesúgjon a hátam mögött az egész kampusz, mégis engedelmeskedem neki, és a nevét sikoltozva adom át magam az öntudatlan sötétségnek. 

Finom cirógatás a túlérzékeny farkamon térít magamhoz. Még a hasam alá beszorult kezével is képes úgy simogatni, hogy fel kell nyögjek. A hátamra tapadva hasal rajtam, én pedig lehunyt szemmel megmozdulok, hogy egy picit még érezzem az összeizzadt testünk hibátlan egymásra illeszkedését. Minden ív követi a másikét. Minden pont tökéletesen passzol. Végül kicsúszik belőlem, és az oldalára gördül, engem is magával húzva. Néhány pillanatig még csukott szemekkel hallgatom az egyre lassuló légzését, ami az enyémet is lenyugtatja. 

Amikor azonban oszlani kezd az orgazmus utáni lila köd, kipattannak a szemeim, ránézek a mellettem elnyúló elégedetten mosolygó, lehunyt szemű fiúra, és elfog a rosszullét. Mit tettem?! Mindent, amit az előző hónapokban elértem, most a kukába hajítottam. Aki egyszer függő lesz, az az is marad. Ezt mondják. Hát én nem az alkoholra vagy a drogra függtem rá, hanem Louis Tomlinsonra. És láthatólag bármit megtehet velem. Amikor már úgy érzed, elég régóta vagy tiszta ahhoz, hogy ésszerűen gondolkozz, csak szembenézel a tűvel, vagy megcsap a whiskey illata, és véged. Sosem lehetsz elég régóta tiszta. Nincs olyan, hogy elég rég. A függőség egy életre szól.

- Ez egy… egy nagyon rossz ötlet volt - motyogom, és zavartan elkezdem összeszedegetni a ruháimat a földről. Őt nem érdekli a meztelenség, kinyitja a szemét, felkel az ágyból, és bár sóhajt egy nagyot, de látszólag magabiztos nyugalommal lép oda mellém. A légzésem újra zaklatottá válik, egészen más okból. Utálom magam érte, hogy engedtem. Hogy hagytam magam elcsábítani. Te jó ég, még csábítani sem kellett! Elég volt hozzám érnie. És amit éreztem közben, azt még jobban gyűlölöm. Pontosan úgy hat rám, mint bármikor ezelőtt, semmi sem változott bennem, és ez elkeserítő. Sosem leszek képes túltenni magam rajta. Most pedig mint egy ragadozó közelít, én meg rettegek, hogy mi lesz a következő akaratommal szembemenő lépése a testemnek. De nem érint meg, csak megáll tőlem egy lépésre.

- Szeretlek - mondja ki olyan egyszerűen és nyugodtan, mintha benne egyáltalán nem dúlnának olyan harcok, mint bennem. - Próbáltam meggyilkolni ezt az érzést magamban. Hidd el, nagyon keményen próbáltam - nevet fel röviden. - Megtapostam, fojtogattam, mérget locsoltam rá. Törtem-zúztam bármivel, ami a kezembe akadt, de túlélte. Ez mindent túlél. - Csak néz rám, ahogy hirtelen elnémul. Egy gyengéd mosollyal nézi azt a rakás szerencsétlenséget, aki még levegőt sem mert venni az elmúlt súlyos másodpercekben. - Nehéz volt megbékélnem azzal, hogy elpusztíthatatlan. De már nem akarom kiirtani. Inkább magamhoz ölelem, ha már ennyire ragaszkodik. Hiányzol nagyon, Marcel - lép szorosan mellém, az arcomat betakarja a két tenyere, és óvatosan hozzám simul a teste, én pedig még mindig csak bénultan állok. Az összeszedett ruhák, amiket eddig észre sem vettem, hogy görcsösen szorítottam a mellkasomhoz, lehullanak a földre. A remegő kezeim maguktól indulnak el a lapockái felé, az arcom pedig automatikusan hajtom a nyakhajlatába. A bőre illata újra elhallgattatja az önpusztító gondolatokat. Csak üres fejjel állok, és gyakorolom a légzést a bőrén keresztül, amit olyan sokszor csináltam régen. Az illat, ami az otthont jelentette bárhol, és mindig megnyugtatott, újra a hatalmába kerít.

A csípőjére simítom a két tenyerem, néhány pillanatig csak élvezem a bőre melegét, mielőtt lassan eltolnám magamtól.

- Nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Az lehetetlen, Lou… - mondom ki olyan halkan, hogy azt kívánom, bárcsak ne hallaná meg. Nem akarom ezt mondani, de muszáj. Milliószor átrágtam már ezt, és semelyik verzió sem sült el jól a fejemben. 

- Akkor ne ott folytassuk, hanem itt - tárja szét a karját, és hátrébb húzódik, hogy rám mosolyoghasson. - Seattle-be költözöm. 

- Nem költözhetsz miattam. Újra - rázom meg a fejem elképedve. 

- Nem csak miattad - fogja a kezébe a kezeimet, én pedig hagyom neki. Két hang üvölt a fejemben, amióta csak megláttam a folyosón. Az egyik ellökné, a másik magához ölelné, néha az egyik kiabálja túl a másikat, máskor meg épp fordítva. Egyre tanácstalanabb vagyok.  - Már elterveztem a mai naptól függetlenül, hogy költözöm. A kiadóm… - kezdi, mire kirántom a kezeimet a szorításából. 

- Kiadó?! - kiáltok rá dühösen. Azt hiszem eldőlt a meccs a fejemben. - A pornóra akarsz építeni? Miért nem kezdesz rögtön filmezni? Abban is jó lennél! - visítom szinte, és észre sem veszem, ahogy döbbenten próbálja a kezeimet újra megfogni. 

- Marcel… - mondja ki a nevemet úgy, ahogy csak ő tudja, hogy megnyugtasson, és közben óriásira tágult szemekkel néz rám. De ez most nem hat. Rám zuhan minden, amit éreztem azoknak a novelláknak az olvasásakor. Az őrjöngő hang a fejemben egyértelműen nyert. Ennek itt a vége. Még egyszer utoljára érezhette, mit jelent nekem, és én is örökre emlékezni fogok a búcsúszeretkezésünkre, de nem tudom kitörölni az elmúlt hónapokat, és nem fogok tudni együtt élni ezzel a megváltozott Louis-val, akit én változtattam meg akaratom ellenére.  

- Nincs Marcel! Menj el, Louis! Menj, és írd meg ezt a sztorit is! - már a hisztérikus üvöltözés fázisánál tartok, és mivel hiába próbál az idegesen kapálózó kezeim után nyúlni, úgy dönt, a teljes testével szorít a szekrényajtóhoz. 

- Nem írok már a magazinnak. Egy könyvkiadóval lesz holnap találkozóm - duruzsolja a fülembe, miközben zihálva próbálok kitekergőzni alóla. 

- Még jobb… egy teljes könyv ezekből - morgom, de kezd elillanni az erőm, ahogy a meztelen teste beterít, és közben nyugtatón simogatja az oldalam, és a nyakamba szuszog. 

Azon vagyok, hogy összegyűjtsem a maradék erőm, és eltoljam magamtól,  aztán pedig bármennyire is fájdalmas lesz mindkettőnknek, kimondjam végre a búcsú szót, amikor kivágódik az ajtó, és a szobatársam rongyol be rajta. Először nem néz körül, de néhány másodperc múlva pont olyan bénultan áll meg tőlünk két méterre, ahogy én lefagytam. 

- Akkor én most megyek - mondja Lou, de egyáltalán nem tűnik úgy, hogy zavarban lenne. - De ígérd meg, hogy holnap suli után eljössz velem enni. - Miután felhúzta a nadrágját, végighúzza a mutatóujját a szekrényajtóra kiragasztott órarendemen a fejem mellett, majd rám néz. - Négykor a Pirate Jim-nél - jelenti ki, egy gyors puszit ad a számra, amit nem tudok kivédeni, végigsimít a mellkasomon, majd felhúzza a pólóját meg a cipőjét, és a többi cuccával a kezében megáll előttem. Lopva Ryanre pillanatok, aki látszólag már össze is szedte magát az első sokk után. - Marcel, csak ígérd meg, és már itt sem vagyok. Ismered a helyet? 

Bizonytalanul rázom a fejem. Nem tudom, hogy válasz gyanánt, vagy azért, hogy tudtára adjam, nem leszek ott. 

- Te is érzed, hogy ideje beszélnünk, el kell jönnöd - kérlel, és tudom, hogy az a terve, hogy addig nem mozdul, amíg bele nem megyek. Márpedig nem fogok. De Ryan nem hagyja, hogy kifejtsem, miért nem, csak újabb fejrázásra van időm, mielőtt kezébe veszi az ügyet. Nem mintha amúgy lett volna lelkierőm bármilyen magyarázkodásra.

- Majd én eligazítom. Csak menj már, és hagyd felöltözni végre! - forgatja meg a szemeit a szobatársam, miközben kifelé tolja Louis-t két kézzel a hátára tenyerelve, nekem pedig eljut végre az agyamig a tény, hogy totál meztelenül állok a szoba közepén, az ajtó meg nyitva. 

Gyorsan magamra kapkodom a boxerem és a pólóm, kinyitom az ablakot, hogy kiszellőztessek, és közben megintcsak azt próbálom kitalálni, hogy foglaljam le magam estig, mert most az eddigieknél is nagyobb szükségem lesz rá. Úristen, mit tettem?! Ha lehunyom a szemem újra látom magam előtt a testének minden apró ívét. Újra olyan élénken él bennem, hogy elég rágondolnom, és libabőrös leszek. Nem csukhatom be a szemem!

Miután Ryan behajtja Lou mögött az ajtót, áll még néhány másodpercig fejcsóválva a kilinccsel a kezében, aztán vigyorogva felém fordul. 

- Szóval pasikat kúrogatsz, amíg én nem vagyok itt. Hát, Styles, megleptél! Ennél sokkal unalmasabbnak hittelek az elmúlt két hónap alapján - nevet fel idegesítően.

- Nem kúrogatok senkit. Ő az exem, seggfej! - mordulok rá úgy, ahogy még sosem tettem. Inkább csak elvoltunk csendben egymás mellett, minimális kommunikációval, és nem zavartuk a másikat. A szobatársa újonnan megismert alteregóját látva azonban meg is illetődik hirtelen. A lazán lóbált karjai megfeszülnek, a vállai leesnek, és néhány pillanatig csak figyel, hogy kell-e félnie tőlem. Tudtam, hogy mindenki pszichopatának hisz… 

- Ex? - húzza fel végül a szemöldökét. - Ahhoz képest elég kétségbeesetten csimpaszkodtál rajta, és meglehetősen átszellemülten bámultad minden mozdulatát, ahogy felöltözött, miközben a lógó pöcsödet toltad a képembe. Kösz az élményt egyébként - fintorodik el, és látva, hogy nem készülök kinyírni egyetlen rosszul megválasztott szaváért, visszatér a szokásos testtartása, és elkezdi a szennyesét összegyűjteni egy zsákba. Aztán amikor nem reagálok, látszólag csak csendben teszi a dolgát. Amikor kész van, és épp elindul a mosókonyhába vinni a cuccot, összevont szemöldökkel visszafordul az ajtóból. - Kérdezd már meg!

- Mit? - ráncolom a homlokom értetlenül. 

- Hogy hol az a hülye bisztró. 

- Nem… nem akarok elmenni - motyogom bizonytalanul.

- Lófaszt nem! - vágja rá, és kinyitja az ajtót, majd kisétál rajta, én pedig hirtelen megbánom, amiért ennyiben hagytam. Talán jobb lenne, ha mégis tudnám, hol fog Lou várni rám. Akkor lenne huszonnégy órám eldönteni, hogy akarom, vagy sem. Abból, hogy megtudakolom a címet, még nem következik egyenesen az, hogy ott is leszek. Addig toporgok, hogy mire meggondolom magam, és utánafutnék, Ryan megelőz, és ő dugja vissza a fejét az ajtón. - Szerinted meddig várok még itt rád? - vigyorog undorítóan önelégült fejjel. Valahogy emlékeztet a régi önmagamra. Valószínűleg ha rögtön érettségi után jövök ide, a legjobb haverjaim közé pont ilyen srácok tartoztak volna.

- Jól van! - csattanok fel kissé talán túldramatizálva, amiért halványan el is mosolyodok magamon egy pillanatra. - Halljam, mi a cím!

- Vicces, hogy nem ismered. A kedvenc könyvesboltod mögött van. Sokszor láttalak a könyvek közt válogatni, amikor odafelé tartottam épp. De sose vettél észre - vonja meg a vállát a hozzátoldott magyarázat közben, épp amikor elkezdek olyasmin agyalni, hogy vajon honnan tud a könyvesboltomról, és mennyi mindent nyomozott még ki rólam titokban. - Először azt gondoltam, bunkó vagy, és nem akarsz megismerni, mert nem alacsonyodsz le hozzám. De rájöttem, hogy valójában csak rohadtul se látsz se hallasz, ha könyv van a kezedben - nevet fel.

- Az a piros-sárga feliratos a nagy terasszal? - esik le hirtelen. Sok egyetemista szokott mindig ott ülni, kint is és bent is. Épp ezért én inkább elkerültem. Nyugodtabb helyeket találtam magamnak. A többezer diákra tekintettel annyi étkezdét működtetnek a környéken, hogy nem olyan nehéz találni eldugottabbat.

- Az - bólint, és miután másodszor is elindul, újra váratlanul visszafordul, hogy halálra rémisszen. Tisztára mint Columbo. - Még valami. Tudod a számom. Légyszi, ha legközelebb számítanom kell a szobámba benyitva csüngő herezacskókra, dobj egy üzenetet. Nem az én műfajom, jól meglennék nélkülük. 

Fülig vörösödve nyelek egyet, és zavartan bólintok, ő pedig már el is tűnik a folyosón. Ezúttal tényleg.

Louis's POV

Nem tudom kiverni a fejemből a pillantásait. Átlátok rajta, ismerem, talán jobban, mint bárkit ezen a világon annak ellenére is, hogy a nevéről hosszú hónapokig hazudott. Meg tudom mondani, hogy mennyit vívódott ebben a néhány órában is, amit vele töltöttem, és ennek ellenére is egy elégedett mosoly ül az arcomon, ahogy a bérelt kocsimba ülök, és elhajtok az egyetemről. Őszintén fogalmam sem volt, hogy a mai találkozónk ide fog vezetni. Abban sem voltam biztos, hogy be akarok kopogni abba a kurva szobába. Egyáltalán nem gondoltam, hogy végül félrehajítva a kérésem, hogy beszéljünk, félrehajítva az ő valódinak tűnő, mégis gyenge próbálkozását is arra, hogy elküldjön, az ágyában kötünk ki. Még csak most jöttem el tőle, de megint érzem, ahogy a vér az ölembe áramlik, miközben magam elé képzelem, hogyan simult hozzám, miként nyüszített alattam, és egyáltalán nem azért, mert bármit másképp akart, vagy már akkor megbánt volna. Hiányzott, és én is neki. Tudtam, hogy így van, és mégsem hittem, hogy ennyire. Hogy ilyen módon fog maga alá gyűrni a vágy, amikor hozzá érhetek, vagy megcsókolhatom. Minden akaraterőm, minden józan eszem akkor hagyott el, amikor elmondta, hogy már nincs együtt az izomagyú szöszivel. Abban a pillanatban, hogy belöktem őt a szobába, egy másodpercig sem ellenkezett, és tudom, hogy azért mert ugyanúgy szeret még a mai napon is, mint akkor, amikor a londoni lakásunkban könyörgött, hogy ne menjek el. Félelmetes belegondolni, hogy talán igaz mindaz, amiben romantikus nők milliói hisznek. A szerelem, ami egyszerűen csak bele van írva a kurva végzetedbe. Ami elől hiába akarsz akár a föld alá is elrejtőzni, képtelenség lenne, mert az mindig és mindenhol meg fog találni. Egyszerűen ez nekem Marcel, bármit is próbálok tenni ellene. És mostanra eljött az ideje, hogy már semmivel sem akarom porba tiporni az érzést, ahogy neki is megmondtam. Vissza akarom kapni. Vissza is fogom kapni, mert ez a fiú évekkel ezelőtt mindenét nekem adta, aztán engem is rabul ejtett. Ő még mindig az a Marcel, vagy messzebb megyek, talán az a félénk, gátlásos, de édes Harry, akit megismertem. Ezt ma tökéletesen bebizonyította nekem. Minden sóhaja, minden érintése, a teste remegése, amikor én simogattam végig. Nyilván akkor sem fogom ezt annyiban hagyni, ha nem jön el holnap, de ennek ellenére is remélem, hogy ott lesz. Ha megjelenik, már biztosan tudni fogom, hogy többé nincs mese, ő az enyém, és Marcelnek is sikerült valahogy teljesen a befolyása alá vonni a sok elbaszott hazugság és színjáték ellenére is. Biztosan sokat segített, hogy volt bőven időm lenyugodni, és feldolgozni a történteket, amik ellenére is még mindig szeretem őt.

Annál a haveromnál bérelem megint a kanapét néhány napig, akinél a szakításunk után is elbújtam. Mielőtt visszamennék a lakására, még megállok egy benzinkútnál, hogy vegyek egy karton sört, meg pár doboz cigit. Azt hiszem, van mit elmesélnem neki, és most sokkal szívesebben teszem, mint legutóbb, bár már akkor is végtelenül jófejnek és megértőnek bizonyult. 

- Sör és cigi - nevet fel, amikor lepakolok mindent az asztalra, és lehuppanunk egymás mellé a nappaliban. - Kaját is hozhattál volna. Éhen halok. 

- Rendelek pizzát - ingatom a fejem, és mire kinyitja mindkettőnk sörét, aztán egy cigire is rágyújt, már le is adom a rendelést. 

- Na most pedig mesélj, miért evett ide a fene, már megint? - kérdi, miközben elterül a kanapé párnái között. - Most nem vagy olyan nyúzott, mint legutóbb.

- Nyúzott? Milyen szépen fejezted ki magad - nevetek fel, és én is rágyújtok egy cigire. Azt hiszem, a Marcel nélkül eltöltött időszakomban jobban rákaptam, mint valaha. Nem ártana visszavennem belőle. - Jobban vagyok. Munkaügyben jöttem, de valójában… Ő is itt van. Találkoztunk, és reményeim szerint holnap is fogunk. 

- Hú, akkor nem hogy túltetted magad rajta, hanem megint mélyen benne vagy, mi? - néz rám komolyan, aprókat kortyolva a söréből, és ezt a megfogalmazást nem tudom vigyor nélkül hagyni. Mondanám, hogy de még milyen mélyen, ha nem folytatná azonnal egy másik kérdéssel. - Jó ötlet ez azok után, amiket meséltél? 

- Az a helyzet, hogy már egyáltalán nem érdekel, hogy jó ötlet-e, vagy sem - rántok vállat, és az asztalra dobom a telefonomat, hogy hátra tudjak dőlni. - Csak vele akarok lenni, mert kicsinál a hiánya. Sokkal jobban, mint a tudat, hogy hazudott nekem. 

- Hát haver, akkor sok sikert! - löki meg a lábával a térdem, és mindketten elmosolyodunk, ahogy összekoccintjuk a sörösdobozainkat. 

- Neked van valami csaj a láthatáron? - kérdem, miután beáll köztünk egy hosszú csend. - Annó nem tudtad levakarni őket. 

- Jackie… Egy kibaszott gazdag picsa - ingatja a fejét, és fel kell nevetnem azon, ahogy beszél a lányról, aki elvileg érdekli. - Az apám az apja cégénél dolgozik, és egy ünnepi partin találkoztunk. Annyira beképzelt, és azt hiszi, a pénz a minden, de nagyon okos. És azzal valahogy el tudott kapni. Magam sem értem, de kell. Van egy furcsa csiki-csuki kapcsolatunk. Meglátjuk, mi lesz belőle. Szoktatom az én másfél szobás kis életemhez, itt a belvárosban. 

- Volt már itt fent? 

- Aha, többször is - bólint, és egy újabb doboz sörért nyúl. - Finoman szólva is utálja az egész helyet, mert ugye nem ehhez van szokva a hercegnő, de mindig visszajön. 

- Ez jó jel - kacsintok rá. - Szurkolok neked, mert úgy látom, eléggé odavagy érte. 

- Nagyon csinos, de valahogy tényleg az esze az, ami megfogott - magyarázza, mintha nem tudnám elképzelni, hogy ilyen megtörténhet a világban. 

- Akkor próbáld meg nem elengedni - sandítok rá oldalra, és ebben a pillanatban megszólal a csengő, jelezve, hogy valószínűleg megérkezett a pizzánk. Ő pattan fel, de még mielőtt elindulna, gyorsan a kezébe nyomom a pénztárcám, hogy abból fizesse ki. Ez a minimum, amit megtehetek, ha már mindig befogad, amikor erre járok. Akkor is, ha az utolsó pillanatban szólok. Chad mindig egy jó barát volt, és ez annak ellenére sem múlt el, hogy nem sokat beszélünk, amikor éppen nem itt vagyok Seattle-ben. 

*

A mai megbeszélés dönthet el mindent. Ma kell aláírnom a szerződéseket, és ha valami nem klappol, akkor az egész kiadás mehet a levesbe. Az utóbbi hónapok alatt egyértelművé vált számomra, hogy nem akarok mást csinálni. Ezt élvezem, és nem is fáraszt le annyira, mint bármelyik másik munkám. Nem vagyok nagyképű, viszont magabiztos annál inkább, főleg miután találkoztam a proffal. Talált sok hibát, sok olyan mondatszerkezetet, amin ő szíve szerint változtatna, még ha ezt rám is bízza, de magába a történetbe, és abba, ahogy azt prezentálom, nem kötött bele, nem talált benne problémát. Nagyon szeretném azt hinni, hogy sikerül elindítanom ezzel valamilyen karriert, amiből meg is tudok élni. Nem hajt az, hogy híres legyek, vagy bármi ilyen faszság. Nekem tökéletesen elég, ha nem kell számolgatnom a kiadásaimat minden nap. Akkor már boldog vagyok. De azt gondolom, ezzel amúgy sem lehet baj. A jövőmet egyáltalán nem egyedül tervezem. Már eddig is egyre jobban hiányzott Marcel. Egyre kevésbé éreztem magamban gyűlöletet. Sőt… Legyünk őszinték, soha nem gyűlöltem őt. Azokban a pillanatokban sem, amikor a repülőn ültem, úton haza az Államokba, és mindenkit meg tudtam volna ölni. Dühös voltam. Az egész világra, és rá a legjobban, de a düh lassan elpárolgott, maradt az értetlenség, és amikor már a hiánnyal társult, tudtam, hogy nem szabadulhatok. Szeretem őt, még ha minden erőmmel távol is akartam magamtól tudni. A tegnapi után pedig nem maradtak kétségeim. Szükségem van rá, és tudom, hogy neki is rám. Az, hogy újra hozzáérhettem, a hangja, miközben csak mi ketten voltunk, és elengedte magát. Ahogy szorosan ölelt magához, és zihálva izzadt a karjaim között… Valamiért bennem van az a hülye érzés, hogy a mai napomnak egyáltalán nem az lesz a fénypontja, ha sikerül szerződést kötnöm a kiadóval. Sokkal inkább a délutánom, amit Marcellel tervezek, és bár fontos lenne, hogy agyban is itt legyek, miközben valószínűleg a jövőm egy masszív része dől el ma ebben a szobában, mégsem tudok száz százalékosan ide koncentrálni. Beszélnünk kell Marcellel. Mindent meg kell ma beszélnünk az első hazugságtól kezdve az utolsó szerelmi vallomásokig, mert ez az utolsó nap, amit hajlandó vagyok a múltra pazarolni, de tudom, hogy minden kérdőjelet ki kell radíroznunk, és pontot kell rajzolnunk a helyükre. Nekem is szükségem van erre, és tökéletesen láttam, hogy neki is. 

- Üdvözlöm, Mr. Tomlinson! - köszönt egy fiatal, nagyon csinos nő, és kitárja előttem az iroda ajtaját, ami előtt várakoztam eddig. Csak bólintok felé, és amikor ellépek mellette, odabent már többen várnak, és miután mindenkivel kezet fogok, leülünk egy hatalmas asztal köré. Fogalmam sincs, hogyan zajlik egy ilyen tárgyalás, de mindenki kedves és jókedvű, szóval nem hiszem, hogy baj lehet belőle. A magát Mr. Gallaghernek bemutató férfi szólal meg először, és kezd el ugyanúgy áradozni a történetemről, mint ahogy már korábban e-mailben is tették. 

- Elkészítettük a szerződéstervezetet, olvassa át, és ha a fetételek önnek is megfelelnek, akkor véglegesíthetjük - mutat az előttem pihenő papírtömegre. Nem tudom, hogy okosabb lett volna-e, ha egy ügyvéddel jövök, aki helyettem átrágja ezt, vagy én magam is el tudok majd igazodni rajta, de mindenképp megpróbálom. Nem hiszem, hogy olyan sok helyen bukhatok bele a dologba. A százalékok, amik a részesedésből járnak nekem, egyáltalán nem kiábrándítóak, sőt sokkal több, mint amire előzetesen számítottam. A legszigorúbb szabályozást arra hozták, hogy más kiadót nem kereshetek meg ugyanezzel a történettel, még akkor sem, ha más nyelvre akarnám fordíttatni. Az ilyen jellegű terveimet is velük kell egyeztetnem, és az ő nevük alatt kell futnia. Minden jogot fenntartanak a könyvemmel kapcsolatban. A százalékok után eszembe sem jutna másokkal dolgozni, miközben velük már szerződést kötöttem, ezért ez a pont nem különösebben hat meg. Az egyetlen olyan, ami miatt habozok egy kicsit, az az öt év említése. Ennyi ideig szeretnének magukhoz kötni, és ez eléggé rizikós, főleg, hogy nem tudom pontosan azt sem, ez a könyv milyen fogadtatást fog kapni. - Az öt évet nem csökkenthetnénk… mondjuk kettő és félre? 

- Ez a megszokott szerződési formánk, a legtöbb írónkkal öt évre szerződünk, és az ezalatt elért közös sikerek, vagy épp sikertelenségek alapján tárgyalunk majd a későbbiekről - magyarázza el Mr. Gallagher, de nem pont erre voltam kíváncsi. Hanem hogy az én esetemben beszélhetnénk-e sokkal kevesebbről. Nem felelek semmit, nagyjából öt másodperces néma szemkontaktus után visszatemetkezem az előttem heverő oldalakba. - Esetleg, ha nagyon ellenére van, csökkenthetjük háromra. 

- Milyen feltétellel? - nézek fel, mert érzem a hangjában, hogy folytatni akarja, csak vár a reakciómra. 

- Abban a három évben minimum két új kötetnek meg kell még jelennie - ragad tollat, és jegyzetelni kezd, pedig még semmit nem mondtam. Nyilvánvalóan jó üzletember, mert valószínűleg pontosan tudja, hogy erre igent fogok mondani. 

- Azt hiszem, az menni fog. 

- Rendben, akkor erre módosítunk - bólint a titkárnője felé, és ő máris pötyögni kezd a laptopján. - Bármi egyéb dolog, amiben nem értünk egyet? A könyve nagyon tetszik a cégnek. Három különböző előolvasón ment keresztül, és mindhárman egyhangúan igent mondtak rá. Jó megérzéseink vannak vele kapcsolatban. Arra törekszünk, hogy sikerüljön megtalálni azt a szerződésformát, ami mind a cég, mind pedig az ön érdekeit is szem előtt tartja, és kielégítő. 

- Értékelem - mosolyodom el, és már az utolsó oldalakat olvasom, amikor Marcel megint a gondolataimba furakszik. Úgy futom végig a sorokat, hogy közben arra gondolok, milyen jó lett volna őt is magammal hozni. Azt érzem, hogy megint hiányzik. Nem úgy, ahogy a szakításunk alatt. Ez más. Az érintését akarom újra magamon érezni, épp úgy, mint tegnap, és a csókját az ajkaimon. - Minden más rendben van. Elfogadom, és hálás vagyok, hogy adnak nekem egy esélyt. Egy nagyon is jó esélyt! 

Miközben a titkárnő újranyomtatja a szerződéseket, ezúttal az újonnan megbeszélt adatokkal, a szerkesztő kezd el beszélni az oldalamon. Egyeztetünk, hogyan fogjuk csinálni úgy, hogy engem is maximálisan bevonjon a folyamatba. És egy illusztrátor kérdez ki arról, hogy van e bármilyen elképzelésem a borítóval kapcsolatban. Mire az utolsó aláírás és kézfogás is megtörténik, és végre a kezembe fogom a szerződésem, hogy elhagyhassam a kiadó épületét, már délután van. Ma még csak egy reggelire betolt csokis péksüteményt ettem, és töménytelen mennyiségű kávét ittam meg egészen idáig a megbeszélésen. Éhen halok, de csak egy hot dogot veszek magamnak az egyik utcai árusnál, mielőtt visszaülök az autómba, hogy Chad lakására hajtsak. Nincs sok időm a Marcellel megbeszélt találkám előtt, de muszáj lezuhanyoznom, és egy kicsit rendbe tennem magam, mielőtt a bisztróba indulok. 

Mire teljesen összeszedem magam, már fél négy, és nem én akarok lenni, aki megváratja őt. Egyelőre még abban is csak reménykedem, hogy eljön. Ellenem volt az utolsó pillanatig. Csak akkor gyengült el, és adta teljesen nekem magát, amikor hozzáértem, és nem hagytam választást. Most, hogy tegnap óta nincs a közelemben, volt ideje gondolkodni, és úgy dönteni, hogy megint megmakacsolja magát. 

A bisztró ebben az időpontban zsúfoltabb, mint amire emlékeztem, de nagy nehezen sikerül találnom egy asztalt, ami nincs túl messze a bejárattól. A telefonszámom nem változott, bármikor felhívhat, de így legalább látom is, hogy ki jön be a kajáldába. 

- Jó napot! Mit hozhatok? - áll mellém az egyik fiatal pincérlány, és a kezében már előre odakészítve a kávés kancsó. Szeretem ezt a helyet, nagyon klasszikus, szinte már retró. Még a felszolgálók egyenruhája is. Babakék és fehér rövid ruha, fodros köténnyel. 

- Egyelőre csak egy kávét kérek - mosolygok fel rá, ő pedig azonnal felfordítja az eddig is az asztalon pihenő vajszínű bögrét, hogy teletöltse. - Várok még valakit. 

- Rendben, akkor később visszajövök - bólint, aztán már el is szelel egy másik asztalhoz. Pontban négy óra van, de Marcel még nem ért ide. Miközben fél szemem az ajtón, a telefonomba temetkezem, és küldök egy SMS-t Niallnek is, hogy sikerült szerződést kötnöm a kiadóval, mégpedig nagyon biztató feltételekkel. Nem is válaszol, egyből csörögni kezd, gondolom nem akart pötyögni. 

- Gratulálok! - szól bele köszönés helyett, amitől azonnal elmosolyodom. Jobb, hogy beszélünk és nem írogatunk egymásnak, mert így legalább a teljes figyelmem az ajtónak szentelhetem. - Akkor most mi a terv? Seattle-be költözöl? 

- Valószínűleg - válaszolok, és a számat rágcsálom közben. Tény, hogy már azelőtt is ez volt a tervem, hogy találkoztam volna Marcellel, de azóta csak még erősebb a késztetés. - Majd a napokban nézek egy albérletet valahol a kiadó közelében. 

- Megengedheted azt magadnak? - kérdi úgy, hogy a hangján tisztán hallom a vigyorát is mellé. - A pornó tényleg jól fizet, mi lett volna, ha komolyabban is beleásod magad…? 

- Kapd be! - nevetek fel, de már alig bírok megülni nyugodtan. Miközben Niall-lel beszélgetek, nagyjából percenként nézek az órámra. Már négy negyvenöt van, és a feszültség azt hiszem eddig a pontig növekedett bennem, mert ezek után egy nagy sóhajjal hátradőlök, és a fejem rázom. - Nem jött el.

- Mi van? Kicsoda? Figyelsz rám egyáltalán? - soroz meg a kérdésekkel a még mindig a fülemen lévő Niall, aki eddig valami sulis dologról mesélt. 

- Igen, azt mondtad köteleznek rá, hogy elmenj kirándulni az elsősökkel - forgatom meg a szemeimet. - Őszintén sajnállak, ami azt illeti. És Marcel. Marcel az, aki nem jött el. 

- Találkoztál vele? 

- Igen, tegnap délután - felelem egyhangúan, mert a jelen helyzet lelomboz, viszont a tegnapi emlékeim még így is képesek egy pillanat alatt a gondolataim uralmára törni. - Lefeküdtünk. Megeskettem, hogy ma eljön ide négyre, és megbeszéljük a dolgainkat, de… 

- Még beeshet - próbál nyugtatni Niall, de biztos vagyok abban, hogy okkal nincs még itt. Marcel nem az a késős fajta. Legalábbis én nem úgy ismertem meg. Talán Harry… Lehet, hogy ő más. - Azta… Szóval akkor, szeretnéd újrakezdeni vele? 

- Eddig nem tudtam - válaszolok egy sóhajjal. - De a tegnapi után már biztos vagyok benne, hogy igen. 

- Akkor mi lenne, ha leszarnád azt is, ha ma nem megy el? - teszi fel a kérdést olyan lazán, ahogy csak Niall képes rá. Szerintem még a vállát is megrántotta hozzá. - Nem tud eltűnni, ismered a családját, a barátait, tudod hova jár, hol lakik. Ne add fel, ha a történtek után is ennyire akarod. 

- Nem kell meggyőznöd, Ni - ingatom a fejem, és csak mosolyogva bólintok a pincérlánynak, aki már harmadszor tölti tele a bögrém. - Én is tudom, hogy mit akarok, csak örülnék, ha nem kéretné magát. Szerintem egyikünk sincs abban a pozícióban. 

- Ebben egyetértek. Ő baszott el mindent, de utána kölcsönösen keserítettétek meg egymás életét. 

- Olyasmi - motyogom, és kinyitom az étlapot, ami az asztal közepére volt pakolva. - Na, rendelek magamnak valamit vacsorára, majd dumálunk. 

- Oké, informálj, mi a helyzet - köti még a lelkemre, aztán elköszönünk egymástól. Abban már egészen biztos vagyok, hogy Marcel nem jön, ezért rendelek magamnak egy dupla sajtburgert rengeteg hasábburgonyával, és egy pohár sörrel. A telefonomon olvasgatok, amikor hatalmas elánnal lépked el mellettem, és bár tudat alatt már akkor is tudom, hogy ő az. Csak abban a pillanatban nézek fel, amikor ledobja magát velem szemben. A hajába túr, aztán a gyűrűkkel tarkított hosszú ujjait összefűzi az asztal tetején. Nem tudom megfejteni a hangulatát, de ha tippelnem kellene a szemei csillogásából, azt mondanám, hogy zaklatott. - Azt hittem, nem jössz el. 

- Nem akartam eljönni - rágcsálja a száját, és a teste mozgásából egyértelmű, hogy a lábát rázza az asztal alatt. 

- Eszel velem, vagy csak beugrottál? - kérdem, és nagyon próbálok lazának tűnni, pedig belül érzem a feszültséget, ami már elkezdett párologni, de most újult erővel csap le rám. 

- Eszem - válaszol nagy sokára, éppen, amikor már a pincér is ideért. Legalább nem néz hülyének, mert azt mondtam, várok valakire. És azt sem hiszi, hogy felültettek. Nem mintha számítana, és mégis. A lány vár, amíg Marcel az étlapot böngészi, aztán a mosolya kiszélesedik, és készenlétbe helyezi a tollát, amikor a göndör felnéz rá. - Egy mediterrán csirkét kérek, friss kerti salátával, kéksajt dresszingben. 

- Azonnal hozom együtt mindkét rendelést - bólint a felszolgálónk, és magunkra hagy. 

- Szóval… Beszélnünk kell, nem igaz? - néz egyenesen a szemembe, amitől nyelnem kell egyet. Azzal a zöld, tiszta tekintettel még mindig meg tud babonázni. - Miért jöttél el tegnap az egyetemre? 

- Eredetileg nem miattad mentem - kezdek bele, és ő bár fürkésző tekintettel néz, nagyon próbál szigorú külsőt mutatni nekem, a vak is látja mennyire zavarban van. Talán izgul is. - Az egyik régi professzorommal volt találkozóm. Volt olyan jófej, hogy átnézte a könyvem, mielőtt leadom a végleges változatot a kiadónak. De aztán… Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ott vagy, néhány perc sétára tőlem, ezért hirtelen hoztam meg a döntést. 

- Mi ez az egész szarság a kiadóval? Miért csinálod ezt, Louis? - tárja szét a kezeit, de a hangját megpróbálja halkra venni. Inkább hisztérikus kérdésnek tűnik, mintsem dühösnek. 

- A könyvnek, amit írtam, semmi köze hozzád - rázom meg a fejem, mert már a tegnapival is összevéve erősen úgy érzem, azt hiszi, a novellákat adom ki. - Még csak említés szintjén sem tartalmaz pornót. Egy egyszerű regény, amin azokban a hónapokban dolgoztam a lakásom magányában, amíg te nem voltál velem. Aztán elkészült, és nem akartam annyiban hagyni. Elküldtem több kiadónak is, és egy itteni lecsapott rá. Ma kötöttük meg a szerződést. 

- Oh… - lazulnak el egy kicsit az izmai és a vonásai is. Az egyik gyűrűjét csavargatja az ujján. Éppen szóra nyitná a száját, amikor megérkezik a vacsoránk, és mindketten hátradőlünk, hogy a lány letehesse elénk. Marcel alaposan végigméri a rendelésem, és hiába is akarja, nem tudja teljesen elrejteni az apró mosolyt, ami a szája szegletében bújik meg. - Azt hittem sikerült leszoktatnom téged az ilyen szörnyű instant mérgekről. 

- Egy kicsit már hiányzott is az instant méreg - kacsintok rá, ahogy félbevágom a burgerem, mert úgy könnyebb kézbe fogni. - Kiéltem magam nélküled. 

- Mindenféle módon - morogja halkan, és az előbbi, pillanatnyi jókedv azonnal el is porlad, még mielőtt lángba borulhatott volna. 

- Nézd, nem fogok bocsánatot kérni érte, főleg, hogy úgy hallottam, te is eléggé hamar vetetted bele magad a Randys kapcsolatba, amint hazaértél Londonból - kezdek bele a bizonyos beszélgetésbe, bár egyáltalán nem azon a módon, ahogy terveztem. - Nem volt kapcsolatom senkivel. Én arra nem voltam képes. De nem tagadom le, hogy használtam srácokat. 

- Szóval ezzel is azt akarod éreztetni, hogy én vagyok a rossz, amiért nekem volt - csap le rám, és most egyértelműen dühösnek tűnik, pedig nem érzem, hogy sok indoka lenne rá. - Én sem fogok bocsánatot kérni. Egy szörnyeteg voltál velem hónapokon át. Te hajszoltál bele.

- Nyugodj meg, kérlek. Nem az a tervem, hogy felidegesítselek - rázom meg a fejem. - Tényleg nagyon szeretnék mindent megbeszélni. 

- Rendben - egyezik bele végül, és a kezébe veszi az evőeszközeit. - Mindenről beszélünk, aztán… 

- Szeretlek. Nem csak úgy mondtam - szakítom félbe, mert pontosan tudom, hogy merre tart ez a dolog az ő olvasatában, de az én terveim egészen mások. - Kérlek, Marcel, csak próbáld meg komolyan venni és félretenni a sértődést. Én is megtettem. 

- De előbb megpróbáltad megkeseríteni az életem - motyogja, de aztán elszántan néz fel a szemembe. 

- Ahogy te is az enyém! - mutatok rá a villámmal, és a hevességem teljesen ledöbbenti. Még az ajkai is enyhén elnyílnak, ahogy bámul rám. - Mindent tönkretettél azokkal a hazugságokkal, és úgy éreztem engem is tönkretettél. Iszonyú időszak volt. Hidd el, nem csak neked volt rossz. Ne felejtsük el, mi indította el ezt a kibaszott lavinát közöttünk. De itt vagyok, és meg szeretnélek hallgatni. Hallani akarom azt, amit akkor nem hagytam neked, hogy elmagyarázz. 

- Talán már…

- Hagyd ezt abba! - szólok rá, és megszeppenve harapja be az alsó ajkát, hogy újra azt rágcsálva nézzen hol a szemembe, hol a tányérjába, vagy épp ki az ablakon. - Amikor te akartál beszélni, én voltam vérig sértve, és hallani se akartam rólad. Most, hogy én küzdök, te játszod a hercegnőt, akinek ráléptek a szoknyájára, holott az egész szar a hazugságaidból indult. Nem apró, könnyedén megbocsátható hazugságok voltak, Marcel. Sajnálom, de időre volt szükségem, hogy túltegyem magam rajtuk, és rájöjjek, mit akarok. Ez azért szerintem elfogadható. 

- Elfogadható - ismétli el, és most valahogy sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint másodpercekkel ezelőtt, bár a falat csirkét még így is kimérten veszi a szájába. 

- Elmondod, hogy mit éreztél? Miért érezted azt, hogy ez az egyetlen mód, ahogy közeledhetsz felém? - kérdezek halkan, és a hangomra minden kedvességem ráerőltetem, hogy lássa, tényleg nem feszkót akarok ebből az egészből. 

- A fenébe, Lou… - sóhajtja, és miután leteszi a villáját, egy lélegzetvételnyi ideig a kezeibe temeti az arcát, aztán felnéz rám. A pillantása elgyötört, és egyértelműen kényelmetlenül érzi magát. Nem tudom, hogyan kellene ellazítanom, pedig ez így tényleg nem fog menni. Nem akarok nagyon tolakodó lenni, mert azzal félek, hogy csak rosszabb lesz az egész, ezért csak a lábam csúsztatom előre, hogy az övének simítsam. Úgy néz a szemembe, mintha az első randinkon lennénk, és zavarba hoznám ezzel. Szinte látom, ahogy megadón leereszti a vállait, és elenged mindent, hogy azt tegye amire kértem. - Szerettelek. Távolról, de szerettelek. Ezt már elmondtam. A taknyos kis Harry a mennyországban érezte magát csak öt perc figyelmedtől is azon a bulin. Hát még amikor… Képzeld csak el, miután mindent neked adtam. És törődtél velem, Lou… Nem tudtad, hogy még senkivel nem voltam, mégis odafigyeltél rám. Talán ezért is hittem, hogy számít.

- Miért nem mondtad el? 

- Nem egyértelmű? - nevet fel keserűen, és hátradől. - Féltem, hogy akkor visszavonulót fújsz. Az életemnél is jobban akartam azt az estét veled. 

- Aztán eltűntem - fejezem be a gondolatot. - Ezzel törtem össze a szíved, ugye? Jól bántam veled, aztán szó nélkül leléptem. 

- Igen, többet nem voltam ugyanaz a srác - rázza meg a fejét. Érzem, hogy kényelmetlen neki az egész helyzet, de ezen végig kell mennünk. - Magamat hibáztattam. Aztán az egész világot, mert annyira szerettelek, hogy csak végső sorban tudtalak téged gyűlölni mindenért. 

- Ha elmondtad volna… 

- Tudom - bólint, és most sokkal elszántabban néz a szemembe. - Figyelj, én ezt az egészet a létező összes szögből megvizsgáltam már. Nem mondom, hogy nem vagyok hibás semmiben. Sose mondanám ezt, tudom, hogy én basztam el a legjobban. Bosszút akartam, évekig ültem rajta, és amikor megláttalak, csak azért voltam boldog, hogy végre megfizetheted az egészet. De legyél velem nagyon őszinte, ha nem találom ki Marcelt, számításba vetted volna Harryt, azok után, hogy visszajöttél? Komolyan onnan akartál volna mindent folytatni, ahol öt évvel azelőtt abbahagytuk? Tegyük fel, hogy nincs bosszúvágyam, szóba álltál volna azzal a sráccal? Nem hiszem. Akkor már teljesen más ember voltam, nyoma sem volt annak, akit megismertél. 

- Szóba akartam állni vele - emelem meg a szemöldököm, és tényleg nagyon komolyan így is gondolom. - Sokszor eszembe jutott az a kis bongyori fiú, amíg meg nem ismertem Liamet. És miután visszajöttem, egyből felismertelek. Tudtam, hogy te vagy az, amikor majdnem elüttetted magad a suli mellett. Direkt voltál ott? Már akkor el volt tervezve az egész színjáték? Tudtad, hogy a városban vagyok? 

- Tudtam, láttalak egy házibuliban előző este - feleli őszintén, amit nagyon értékelek. Azt hiszem jó úton haladunk. - Azt viszont nem tudtam, hogy a sulinál leszel. Nem miattad mentem arra, anyám kért valami szívességre. Már nem is emlékszem. Marcelt ott, abban a pillanatban találtam ki. Nem terveztem el semmit, csak azt tudtam, hogy bosszút akarok állni. És hidd el, nem volt tervben, hogy újra beléd szeressek. Jobban, mint valaha. De akkor már nem volt visszaút. 

- Mindig lett volna visszaút - ingatom meg a fejem, és harapok egyet a hamburgeremből, aztán teli szájjal folytatom. - Zayn azt mondta, próbált rávenni, hogy beszélj velem. 

- Ja, de ezt kurva könnyű volt mondani - motyogja lemondóan. Ő eddig csak azt az egy falat csirkét ette, és azóta is csak piszkálja a kaját a villájával. - Nyakig benne voltam, miközben rettegtem attól, hogy elveszítelek. Ami meg is történt. 

- Miért mondtad el végül? Miért pont akkor?

- Mert már nem bírtam tovább - nyög fel. Az egész beszélgetéssel kínzom őt, de nagyon jól csinálja. Még most sem hiszem, hogy ez volt a legjobb módja annak, hogy a tudomásomra hozza, mennyire haragszik, amiért gyerekként nem figyeltem rá eléggé. - Anya el akart jönni, hogy meglátogasson minket, és túl nagy volt már mindenféle nyomás. Nem akartam több hazugságot, és csak imádkoztam, hogy eléggé szeress. 

- Nagyon szeretlek, Marcel - lököm meg őt az asztal alatt, ahol eddig finoman simogattam a lábammal. Egy pillanatig sem hagytam abba. - De nem tudom, mit kellett volna tennem, ha szerinted ez teljesen elfogadhatatlan volt. Te mit tettél volna a helyemben? 

- Fogalmam sincs, Lou… - sóhajt fel egy nagyon hosszúra nyúlt csend után. Már attól féltem, válaszolni sem fog. - Tényleg nem tudom. Valószínűleg én is nagyon kiakadtam volna, de azt hiszem, engem érdekelt volna, hogy miért történt az egész. Nem futottam volna el válaszok nélkül. Tudom jól, hogy nagyon elbasztam, oké? Ne gondold, hogy nem ostoroztam magam miatta. 

- Akkor megértheted, hogy úgy éreztem, mindent tönkretettél - fogok bele abba, hogy én is elmondjam neki, mi zajlott le bennem azokban az időkben. - Ott álltam, elárulva és átverve. Képtelen voltam elhinni akár egyetlen szavadat is. Hidd el, ha akkor hagyom, hogy beszélj, és mindent elmagyarázz, az sehova se vezetett volna. Nem éreztem mást, csak hogy távol akarok lenni tőled. 

- Hát… elérted, amit akartál - morogja, és a hangja megint egy kicsit mintha sértett lenne. 

- Szeretted Randyt? Már akkor is többet jelentett neked, amikor összefutottunk vele az utcán? - szegezem neki azokat a kérdéseket, amik a mai napig sem hagynak nyugodni. - Abban biztos vagyok, hogy ő szeretett téged. Jelentettél neki valamit már azon a napon is, amikor a kezedbe adta azt a cetlit a számával. Megtartottad.

Csak néz rám, de nem mond semmit. A száját rágja, már vörös és duzzadt, de mindig ezt csinálja, ha frusztrált, vagy bizonytalan. Azt hiszem, egy kicsit bele fogok halni, ha azt feleli, őt is szerette mellettem. Fel vagyok rá készülve, mert egyszerűen még mindig nem értem, hogy ugorhatott bele egy kapcsolatba ilyen hamar, amikor arról próbált meggyőzni, hogy én vagyok a minden. 

- Soha meg se közelítette azt, amit irántad éreztem - szólal meg végül. A hangja most megtört. Szinte fájdalmas. - Annak idején, sokszor hazavittem őt bulikból. De nem mindre emlékszem, Randy mesélte, hogy nagyon részeg voltam. Szinte mindig. Ő sem vágyott komoly kapcsolatra. 

- Akkor miért? - kérdem, szinte hitetlenkedve, mert már annyira rohadtul érteni akarom. Ha most nem egy étteremben ülnénk, rágyújtanék. - Miért rohantál egyből hozzá? Ez az egyik olyan dolog, amit teljességgel képtelen vagyok felfogni, és nem tagadom, hogy szarul esik az egész. Számomra ez is az egyik legkritikusabb pontja a történetünknek a hazugságon felül. 

- Egyáltalán nem egyből rohantam az ágyába. Két hónapig senkihez sem nyúltam - ingatja a fejét, és a hangja most sokkal magabiztosabb, mint eddig volt. - A szex shopos elbaszott incidensünk után történt közöttünk először valami. Egészen addig csak barátok voltunk, és kiállt mellettem, amikor nem tudtam kivel beszéljek, mert te elhajtottál minden egyes alkalommal. Tehetetlen voltam, és ő meghallgatott. Azon a délutánon nagyon kiborultam.  

- Attól még kapcsolatot kezdtél valaki mással. Még így is relatíve hamar. Bárkit hazavihettél volna - rázom meg a fejem. - Az se érdekelne, ha százharminc egyéjszakáson lennél túl, mert tudnám, hogy semmit sem jelentettek. Pont, ahogy nekem se. Még Liammel is elmentem azokban az időkben, basszus! De amint rájöttem, hogy túl komolyan veszi, leléptem. De neked ez… ez valami más. 

- Hány hónapig kellett volna várnom, Lou? Elég világossá tetted, hogy felesleges reménykednem. Fontos lett nekem, igen. Törődött velem, és éheztem rá. Szerettem őt - nyögi ki, de talán csak az indulatos mondataim húzták ki belőle. - Azt hittem szeretem őt, de… Ma már úgy érzem, hogy csak kihasználtam. Csak magamat akartam gyógyítani. Elterelni a figyelmem arról, hogy mit tettem velünk. Én… A picsába, nem tudom! Ha arra kérsz, mondjam el, mi volt a tervem, mit éreztem Randyvel kapcsolatban, a válaszom, hogy nem tudom. 

- Ez nem segít. 

- Bántott, hogy vele látsz? - néz fel rám, és bár meglep a magabiztos kérdésével, nem egy olyan fajta, amire nem akarok, vagy nem tudnék válaszolni. - A shopban azt mondtad, leszarod.

- Igen, bántott - bólintok, és kortyolok egyet a sörömből, aztán betolok három szem krumplit. - Nyilván abban a vitában támadni akartam, nem bevallani a gyengeségemet. Úgy éreztem, az is egy bizonyíték arra, hogy az egész csak egy játék volt neked, és továbbra is hazudsz arról, mennyire sajnálod, és vissza akarsz kapni. Még kevésbé hittem neked. 

- Sajnálom… - mondja, aztán az ujjait mustrálja. Meglep, hogy bocsánatot kért miatta, mert nem erre számítottam. Nem is vártam el, hiszen én hagytam el őt, csak egy magyarázatra vártam. - Nem volt jó ötlet. Neki is többet ártottam vele, és én is tudom, hogy hiba volt. Szükségem volt valakire, aki ott van nekem, akivel őszinte lehetek a sok hazug hónap után, és nem akartam többet elkúrni senkivel ennyire. Talán egy esélyt láttam benne, hogy valakihez végre jó legyek. Megérdemelte volna, de végül csak kihasználtam. Mondd csak, te provokáltad őt azon a délutánon? 

- Talán… - húzom fel az egyik vállam. - Bár ha őszinte akarok lenni, felidézni sem tudnám, miket vágtunk egymás fejéhez. Mindketten benne voltunk, inkább így mondanám. De tény, hogy addigra már egyre jobban hajlottam afelé, hogy vissza akarlak kapni, és én ütöttem először. 

- Nem tudom… Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - ingatja meg a fejét egy kicsivel később, és hosszú idő után a második csirkedarabot is a szájába dobja. - Félek, hogy ez soha nem működne már igazán. 

- Én meg úgy döntöttem, hogy szarok a félelmekre, és gátlásokra - rántok vállat ezúttal rendesen, és elkezdem betolni a másik fél hamburgerem is. Fel se nézek rá, teljesen némán eszem meg az egészet, és a hasábburgonyám felét is, aztán leöblítem egy kis sörrel. Már a számat törölgetem, amikor elhúzom tőle a lábam, és előre dőlve mélyen a szemébe nézek. Szerencsére közben ő is enni kezdett. - Akarlak, Marcel. És ha engem nem érdekel a múlt, ha hajlandó vagyok mindent félretenni, akkor nem hiszem, hogy éppen neked kellene húzódoznod. Mindketten bántottuk a másikat, és azt hiszem, hagynunk kellene az elemezgetést, hogy ki jobban, és ki kevésbé. Hibáztam régen, te nagyon elbasztad később, én pedig végül egy paraszt voltam veled, miközben te másnál kerestél vigaszt. Elbaszott egy szerelmi történet, ezzel talán még többet is kereshetnék, ha megírtam volna. Háziasszonyok és tinédzserek milliói sírnák csöpögősre a kispárnájukat rajta. De ők csak olvasnák. Mi megéltük. És most itt vagyunk - mosolyodom el, és bár nagyon erősen próbálkozik, képtelen visszafogni magát. Az ő szája széle is megrándul, mielőtt egy nagyon apró mosoly kezd játszani rajta. - Iszonyatosan hiányzik a mosolyod, a nevetésed. Az, hogy önfeledt legyél velem. Bármilyen rémálommal is ért véget, a Londonban töltött napjaink volt életem legszebb időszaka. 

- Az enyém is, Lou - néz fel rám a pillái takarásából, és szinte megvadít vele. Még mindig. Talán örökké. - Ne hidd, hogy nem így van. 

- Hiányzik az érintésed - suttogom halkan, olyan közel hajolva hozzá, amennyire csak lehet, az asztal alatt pedig újra nekisimítom a lábam, de már sokkal intenzívebben. - Hiányzol, Marcel. A csókod, az ízed, az, ahogy a nyelveddel simogatod körbe a köldököm. Az mindig kikészített… Tudod, hányszor gondoltam erre? 

- Lou… - lihegi, mert neki is épp annyira felgyorsult a légzése, mint nekem. Teljesen a hatásom alá került, és ezt muszáj kihasználnom. Előhalászom a pénztárcám a farzsebemből, és egy akkora köteg pénzt dobok az asztalra, ami mindkettőnk fogyasztását, és a pincér jattját is biztosan fedezi. Talán túl durván rántom fel a helyéről, mert felnyög, ahogy próbálja tartani a tempót, de egyetlen szóval se ellenkezik. Amikor kiérünk, körbe kémlel, talán mintha az autóját keresné, és egy másodpercre meg is akar torpanni, amikor megnyomom a gombot a kocsikulcson. A szemeiben látom a pillanatnyi bizonytalanságot, és a vágyat a menekülésre, de végül egy percig sem ellenkezik, magától ül be az autómba. Nem igazán van hova vinnem, mert Chad lakásában nem lenne pofám ilyet művelni, az ő koliszobája pedig nyilvánvalóan szintén egy rossz ötlet. Már előző alkalommal is pusztán szerencsénk volt, hogy a szobatársa nem pont akkor nyitott ránk, amikor mindennek a közepén voltunk. Az egyetlen lehetőség, hogy felviszem a hegyekbe, ami innen nincs annyira messze, és leállok vele valami nyugodt helyen. Éppen felhajtok a csupán kétsávos, kissé kihalt erdőn átvezető hegyi útra, amikor Marcel kicsatolja magát, és a csipogással nem törődve feljebb tekeri a rádió hangerejét, aztán a nadrágomhoz hajol. Néhány lélegzetvételnyi idő alatt gombolja ki a farmerem, és nyúl egyenesen az alsómba. Megszólalni sem tudok, csak felnyögök, amikor megérzem a forró ajkait körém záródni. Még egy kicsit a másik sávba is áthajtok, mire realizálom, hogy muszáj az útra is figyelnem. 

- Baszki… - morgom, és az egyik kezemmel már a hajába is túrok, és bár mélyebben akarom magamra nyomni, ő mozdul helyettem. Szinte csillagokat látok, ahogy a torkára csúszok. Magamon kívül vagyok, és keresem az első olyan táblát, ami arra utal, hogy van ott egy parkoló, vagy valami erdei pihenőre hajthatok le az irányába, de az istenért nem jön egy se, pedig egyáltalán nem így akarok elélvezni. - Imádom a szád. Istenem… 

- Tudom - feleli. A hangján érzem, hogy mosolyog, aztán végighúzza a nyelvét a farkamon. - Parkolj már le! 

Szó nélkül kanyarodok oldalra, és a kocsit egyenesen bevezetem az erdőbe. Nem volt tábla, nem volt semmi, de pont leszarom. Megállok olyan távol az úttól, amennyire csak lehetséges, nehogy valaki meglássa a kocsit, és amikor parkoló állásba teszem a váltót, Marcel már az ölembe is szökken. A kezeim a hátsóját markolják, és képtelen vagyok bármire is, csak a merevedésemhez szorítom az övét, és a nyakát csókolom, harapom. Nincs nálam semmi. Nem készültem erre, a kocsi kesztyűtartójában pedig nem tartok síkosítót, bár lehet ezek után nem ártana. Marcel hosszú ujjai találják meg az ülés állító gombját, és nem csak hátrébb tolja, de le is fektet, aztán egyből a nadrágját kezdi hihetetlen sebességgel lejjebb vergődni. Sok helyen szeretkeztünk már, de az autóban ilyen messzire nem mentünk, mint amit most nyilvánvalóan ő akar. Eszemben sincs ellenkezni. Annak ellenére, hogy továbbra is marad ő a passzív fél, Marcel irányít, és olyan hamar fogad magába, hogy ellenkezni se lenne időm. Nem használt mást csak nyálat, és máris megértem, miért volt olyan türelmetlen a szájával, mielőtt még megálltam volna a kocsival. Ez nem egy érzéki együttlét, ugyanolyan szenvedélyes és elemi, mint a kollégiumban volt. Megint olyan érzésem van, hogy fel akarom falni. Mindenét akarom egyidőben, és csak a hangos, artikulálatlan nyögéseink hangja tölti be az egész autó belterét. Amikor a hasamnak feszülő farkára markolok, felszisszen, de az eddiginél is durvább tempót diktál mindkettőnknek. Odáig fajul a kontrollálatlanságunk, hogy azt sem tudom, melyikünk élvez el először, miközben egymás nevét nyöszörögjük a másik szájába. Még mozdul párat, de aztán csak egyszerűen a mellkasomra fekszik, és hangosan lihegve próbál magához térni. Egyikünk se szólal meg. Csak lélegzünk, és élvezzük a másik jelenlétét. Talán percek óta fekszünk így, amikor Marcel légzése egyenletessé válik, és az eddig szorosan a nyakam köré feszülő karjai elernyednek. Szeretem őt. Akarom őt, és nem fogom feladni, bármennyire is azt próbálja bemagyarázni mindkettőnknek, hogy az lenne a jobb, ha nem erőltetnénk ezt a dolgot. Összetartozunk, még ha a sorsunk olyan embertelenül nevetséges módon is igyekezett próbára tenni minket a múltban. Eszemben sincs őt felébreszteni, mert ezek a pillanatok felbecsülhetetlenek, de én egy cseppet sem vagyok álmos, ezért csak kihalászom a telefonom a mellettünk lévő tartóból, és folytatom azt, amit addig csináltam, míg őt vártam az étteremben. Lakásokat nézek, mert ide akarok költözni. Lakásokat nézek, mert kell egy hely, ahová vihetem Marcelt. Egy hely, ahol végre hazugságok és sallangok nélkül élhetünk együtt. 

Nagyjából negyven perc telik el, mire kezd minden végtagom olyan zsibbadt lenni, ami már fáj. Marcel súlya mostanra már túl sok rajtam. Éppen, amikor a haját cirógatom, mert fel akarom ébreszteni, felvillan a mobilja, ami az anyósülésre esett, amikor az ölembe mászott. Az SMS, amit kapott tökéletesen olvasható, és egy pillanat alatt érzek megint egy kis feszültséget magamban miatta. 

“Ha esetleg ma este is pasikat lenne kedved kúrogatni, leléptem. :) Reggel beugrom a cuccaimért. Ryan” 

Nézem a kijelzőt egészen addig, amíg el nem sötétül, aztán már egy fokkal bátrabban merítem az ujjaim a göndör tincseibe. Ettől ébredezni kezd, és amikor felfogja, hol van, és mi történt, azonnal igyekszik feltápászkodni, hogy visszamásszon a másik ülésre. Miután mindketten visszaöltözünk, éppen előhalássza a mobilját a feneke alól, amikor felhajtok az aszfaltra, hogy a koliba vigyem.

- Gyakran szoktál pasikat kúrogatni az egyetemen? - kérdem, amikor nyilvánvalóan a választ pötyögi éppen. Szándékosan használtam azokat a szavakat, amiket a szobatársa is. Hogy lássa, azért nem egy vérkomoly számonkérésről van szó, elvigyorodom, miközben felé fordulok egy pillanatra. 

- Nem igazán tartozom számadással róla - feleli egy vállrándítással. Ugyanott tartunk. Szex utáni ridegség. A dolgainkat, úgy érzem többé-kevésbé megbeszéltük, bár mivel tiszta lappal esélyünk sincs kezdeni, még biztos szóba fog jönni köztünk később is a múlt, vagy csak bizonyos momentumai. - Meddig vagy a városban? 

- Még semmiről nincsenek pontos terveim - adok egy teljes egészében kitérő választ. Persze szándékosan. - Chad egy régi egyetemi haverom. Nála húzom meg magam egy kicsit. 

- Értem. 

- Hogy megy az egyetem? - nézek felé, amikor leteszi a telefonját, és az ablakon bámul ki. - Szereted? 

- Igazából jól - válaszol egy olyan barátságos, beszélgetős hangon, amivel még meg is lep a korábbi viselkedése után. - Nem mászkálok el sok helyre. Könyvesbolt vagy könyvtár, néha beülök valahova kajálni, de legtöbbször azt is csak az egyetem konyháján teszem. Nincsenek rossz kajáik. Szeretnék tanulni, és leköti a figyelmem is. 

- Nagyon örülök ennek, ugye tudod? - nyúlok oldalra, és a combjára simítom a tenyerem. Érzem, ahogy megfeszül alattam, de nem mozdul arrébb, vagy tolja el magától a kezem. - A londoni eredményeidnek is, és annak is, hogy sikerült átiratkoznod ide. Jó tudni, hogy élvezed az egészet. 

- A csoporttársaim valószínűleg valami flúgos hülyegyereknek gondolnak - nevet fel, és nekem egy kicsit elolvad a szívem, ahogy hallgatom. Tényleg borzasztóan hiányzott már. - Sose bandázok senkivel. A szobatársammal szerintem összesen nem beszélgettem még annyit, mint tegnap, miután elmentél. De nem is bánom. Nem ezért vagyok itt. Jól érzem magam a kis burokban, amit építettem. 

- Beengedsz a burokba ma éjszakára? - nézek rá, amikor rákanyarodok az útra, ami egyenesen az egyetemhez visz. Mostanra teljesen besötétedett, és tulajdonképpen a vacsorán is túl vagyunk, bár Marcel nem evett sokat. - Ígérem, ezúttal csak csendben meghúzom magam. 

Bár még mindig látom a hezitálást, azért vonakodva, de bólint egyet. Ezután már csak arra kér, hogy meséljek a regényről, amit írtam, és egészen fellelkesül, miután végighallgatja a tartalmát. Megesket, hogy amint megvan a végleges verzió, elolvashatja, én pedig ezer örömmel ígérem meg neki. Nem tudom, hogy annak idején, amikor Marcelnek öltözve, de akkor még hivatalosan Harry elkezdte a színháza felépítését a könyvtárban, azért volt ott, mert tényleg imádta az irodalmat, vagy csak mellettem lett valódi függő. Talán egy nap erről is beszélünk majd, de mára elég volt ezekből a témákból. Nem akarom már felhozni, és úgy látom, ő is sokkal jobban van, több pozitív energia csillog a szemeiben, miközben a koliszobája felé tartunk. 

Nem húzzuk az időt feleslegesen, gyorsan mindketten lezuhanyozunk, és már csak egy alsóban ülünk az ágyon, amikor megérkezik a kínaink. Marcel gyomra éhesen korgott, amikor beértünk, szóval nem hagytam kiutat, egyedül annyi engedményt kapott, hogy választhatott, mit akar enni. 

- Ez a legjobb - motyogom a hajába, amikor már minden dobozt üresen hajítottunk a kukába, és a filmnek is vége, amit kajáláshoz indítottunk el. Az ágyában fekszünk, ami nyilvánvalóan egy személyre van tervezve, már az én időmben is ugyanezek voltak, de éppen ezért muszáj összebújnunk. Főleg, hogy takaró is csak egy van. Nekem háttal fekszik, de minden porcikája hozzám simul, és jóleső hümmögéssel fogadja a puszikat, amiket a vállán és a hajában szórok szét.

*

Tegnap sikerült találnom három olyan lakást, amit szívesen kivennék, de mivel terveim szerint nem egyedül fogok ott élni, megnézni sem csak egymagam mennék. Nem beszéltünk meg semmit Marcellel, azt sem tudom, pontosan mikor végez. A tervem az volt, hogy megvárom a szobájában, ha Ryan bent van, vagy letelepszem előtte a laptopommal, ha mindketten órán vannak. Puszta szerencsés véletlen, hogy már relatíve messziről kiszúrom, ahogy éppen a diákszállások felé sétál. Néhány könyv van a hóna alatt, egyet pedig a kezében tart és olvassa. Hasonló öltözékben van, amit Harryként hordott, de az ing már nem olyan lengén lóg rajta. A haja a feje tetején egy kontyban, és azt meg kell hagyni, hogy ezek a szűk nadrágok sokkal jobban állnak rajta, mint amikben beleszerettem, pedig azokban is imádtam. Örülök, hogy szépen lassan még mellettem visszatért ehhez a stílushoz, és megtalálta azt a középutat, ami talán a leginkább ő. Nem bírom visszafogni magam, mivel senki sem jön a szembe sávban, áthajtok, aztán lelassítok mellette, hogy fütyülhessek neki egyet. Meglepetten, már majdnem inkább dühösen fordul felém, de azonnal a fejét ingatva mosolyog, amikor rájön, hogy csak én vagyok az. 

- Elvihetlek egy darabon, szépfiú? - kérdezem vigyorogva. - Pattanj be! 

- A koli kb tíz méter - feleli, és sétál tovább. - Parkolj le inkább, megvárlak a kapuban. 

- Ülj már be, Marcel! - fékezek le egyértelműen, hogy még csak ne is lássa rajtam a szándékot arra, hogy tovább megyek. Értetlenkedve, de megkerüli az autót, és beül mellém. Csak elveszem a kezéből a könyveit, és hátradobom, miközben az ajkaira tapadok. Be se köti magát, csak amikor már egyértelműen látja, hogy nem állok meg a kollégium parkolójában, hanem egyenesen a főút felé tartunk. 

- Oké, hova megyünk? - kérdi, amikor már tíz perce elhagytuk az egyetem területét is. 

- Meglepetés - mosolyodom el. Egyik lakás sincs messze, amit kinéztem, mert úgy gondoltam, inkább az egyetem legyen közelebb, mint a kiadó. Marcelnek minden nap be kell járnia, nekem viszont csak alkalomadtán. Számomra igazából teljesen mindegy, hol lakunk, ha ott együtt lehetünk, neki viszont így sokkal könnyebb lesz. - Milyen napod volt? 

- Tűrhető - feleli, miközben az autórádióval babrál. Már Londonban is feltűnt, hogy szépen lassan becsempészte a zenét a mindennapjainkba. Akár otthon, akár az autóban voltunk, valami szólt a háttérből. - Volt egy nagyon érdekes eszmecserém a francia irodalom professzorral. Nem értett egyet velem, de végül sikerült alátámasztanom az igazam, és mosolyogva adta áldását az elméletemre. 

- Imádlak! - nevetek fel, és ahogy korábban is, mostanra újra teljesen természetessé válik a mozdulat, ahogy a combján pihen a jobb kezem, ő pedig összefűzi az ujjainkat. Csak lazán, hogy ha szükségem van rá, a kormányhoz kaphassam, de ettől egy kicsit megint a boldog kapcsolatomban érzem magam Marcellel. A sráccal, akit talán túlságosan is szeretek. - Meséld el! 

Miközben megállás nélkül, teljes odaadással, büszkén darálja a történetet irodalom óráról, megérkezünk a címre. Egy nagyon szép, biztonságos parkoló tartozik a házhoz a belső udvarban, és már ez is szimpatikussá teszi a helyet, de nem szállok ki, vagy mondok bármit is, amíg Marcel be nem fejezi a meséjét. - Most pedig mondd el, miért vagyunk itt. 

- Gyere velem! - kacsintok rá, és bár egyre bizonytalanabb léptekkel, de követ egészen a kapuig, ahol az ingatlanos már vár ránk. A nő egyből tudja, hogy mi lehetünk azok, és azonnal be is mutatkozik. Semmi olyan nem hangzott még el, amiből Marcel tudhatja, mit csinálunk, bár szerintem sejti. Nem hülye. - Üdv, Louis Tomlinson! 

Lifttel megyünk fel egészen a hatodik emeletig, ami sokkal világosabb a lépcsőházban is, mint a földszint volt. Kiértünk a környező épületek árnyékából, és ez tetszik. A folyosó, ahonnan a lakások nyílnak, fehérre van festve, és a végeiben egy-egy hatalmas kaspó áll valami virággal. Ahogy belépünk, a kicsi, de nyitott és világos előszobában állunk meg. - Szerintem ez a lakás nagyon fog tetszeni maguknak. Bár az épület maga régi, a közös helyiségek, és a lakás is frissen felújított.

- Mi folyik itt? - fogja meg a felkarom Marcel, és barátságosan mosolygok a nőre, aki mintha a pillantásomból olvasna, bólint egyet. 

- A nappaliban megvárom magukat - hallom még a hangját, ahogy Marcel felé fordulok. 

- Tegnap találtam két lakást. Illetve három volt, de az egyiket már ki is vette valaki - kezdem elmagyarázni, mert tudom, hogy nem fog tovább jönni velem odabent, amíg nem kap választ. - Közel vannak az egyetemhez, ez volt az egyik legfontosabb szempont. A másik, hogy legyen két hálószoba. Ha anyukád meg szeretne látogatni minket. 

- Te most komolyan beszélsz, vagy ez csak valami elbaszott gúnyolódás? - a hangja mély, és a szemében tökéletesen látom egyszerre a félelmet, fájdalmat és dühöt. Azt hiszi, hogy ez most az én gyerekes bosszúm, vagy valami ilyesmi. Talán az a pillanat jár az eszében, amikor a portlandi első saját lakásomat is vele mentem megnézni. Vagy az, hogy elmondása szerint az anyja látogatása volt az utolsó csepp a pohárban, amiért úgy érezte, színt kell vallania. Nem tudom biztosan, de nem is érdekel. 

- Teljesen komoly vagyok - bólintok, és állom a pillantását. - Elég volt a szarakodásból. Nincs kedvem tovább játszadozni, és nem foglak randikra vinni, hogy összemelegedjünk, vagy mindent elölről kezdjünk… Illetve, elviszlek randizni bármikor, de a közös lakásunkba foglak hazahozni utána. 

- Louis, ez… 

- Csak kettő van - folytatom úgy, hogy őt félbeszakítom. Tudom, hogy a jelen helyzetünkben ezt kell tennem. Kész tények elé állítani, és a kezembe venni az egészet. Ő is akarja, csak fél, látom rajta, hogy szinte minden mozdulatom mögött a kandikamerát keresi. Azt, hogy mikor derül ki, most én csinálok hülyét belőle, pedig ezt a faszságot elengedtem. Rájöttem, hogy csak így működhet. Vagy teljesen elengedek mindent, és átadom magam ennek a kapcsolatnak Marcellel, mert ez ad életet, vagy örökre magam mögött hagyom. Nincs középút. És nekem kell ez a fiú. - Ha megnéztük mindkettőt, utána ígérem elviszlek vacsorázni, mert nem is ebédeltem. Éhen halok. Vacsi közben átbeszéljük, és együtt választunk. 

Nem mond semmit, de hagyja, hogy megfogjam a kezét, és az egész lakáson így sétálunk végig ezek után. 

Valóban vacsoraidő van, mire végzünk, és beviszem őt egészen a belvárosba, hogy az egyik kedvenc seattle-i éttermemben együnk a halász dokkok felett. Nem puccos, nem azért szeretem. Az egyetem alatt pénzem sem volt a puccos helyekre, de ezt nagyon szerettük a haverokkal. Ha az ablak mellett ülsz le, látni az óriáskereket, a komp is épp alattunk közlekedik, és a kikötő fényei csodálatosak, amikor ránk sötétedik. - Jártál már itt?

- Még nem - rázza meg a fejét, de nem emeli fel a pillantását az étlapról. - A Pike Place az egyik kedvenc helyem, ha vásárolni akarok. A legjobb piac a városban, de még nem jöttem fel ebbe az étterembe. Pedig láttam a táblát mindig. Mit ajánl a tapasztalt fél? 

- A steak és a burger itt a legjobb - mosolygok rá, ő meg a szemét forgatja, még mindig a menü mögé bújva, de látom a szeme sarkában, hogy ő is mosolyog. - De a fitt és szálkás barátomnak a sült halat ajánlanám. 

Lassan rám emeli a tekintetét, és a mosoly eltűnik az arcáról, ahogy összecsukja és leteszi az étlapot. Tudom, hogy még mindig szokatlan neki ez az egész szituáció. Vagy talán nem is a szokatlan a jó szó. Meglepő. Fel kell dolgoznia, hogy ha úgy vesszük, nem sok beleszólást hagytam neki a dolgokba. Nem azért, mert az a tervem, hogy ráerőltessem magam. Ha nem látnám, miként gyengül el egy érintésemtől, vagy remeg meg a csókomtól, ha nem pirulna el, amikor éppen bókolok neki, annak ellenére, amiken keresztülmentünk, talán nem lennék ilyen következetes. De pontosan tudom, látom, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, és nem vágyom már további időhúzásokra. Végül egyikünk sem szólal meg, csak leadjuk a rendelést egy steakre meg egy halra, aztán a kilátásban gyönyörködünk egy kicsit. 

- Melyik tetszett jobban? - fordulok felé, és ugyanúgy a két bokája közé simítom az enyém, ahogy mindig szoktuk, ha kajálni megyünk valahova. 

- Neked kellene választanod. 

- Marcel, kérlek - ingatom a fejem, ő pedig most már minden figyelmét nekem szenteli. - Nekem mindkettő tetszett. A konyha állati volt a másodikban, de az első… 

- Világosabb - veszi át a szót, bár még mindig nem maximális magabiztossággal. Nem bánom, amíg azt látom, hogy szinte másodpercről másodpercre válik a régi, szerelemtől önbizalommal teli Marcellé. - Szeretem a fényt. És a háló ablakából látni a Space Needle-t a távolban. 

- És van kád meg zuhanykabin is a fürdőben - hozok fel egy újabb érvet az első mellett. - Nekem is jobban tetszett az első. 

- Láttam magunkat, ahogy a teraszon kávézunk reggelente - leheli halkan, mintha valójában ez csak egy álom lenne, amit nem valósíthatunk meg. 

- Vehetnénk egy apró kis kültéri kanapét oda - bólogatok, és miután nyel egyet, már sokkal izgatottabb, csillogó szemekkel néz rám. - Néhány takaró, és elüldögélhetünk ott minden reggel. 

Nem válaszol semmit, csak előre hajol, és megragadja a pulóverem nyakát, hogy közelebb rántson, és megcsókoljon. - Akkor azt hiszem eldöntöttük - motyogom a szájába, és ettől elmosolyodik, mielőtt mélyebben az ajkaim közé nyal. Nem megyünk azért túl messzire, bár szerencsére nincsenek sokan körülöttünk. 

Észrevétlenül merülünk bele a témába, hogyan kellene berendeznünk, aztán egy kicsit fel is dobnunk a lakást. Az egész vacsoránk erről szól, csak akkor térünk el a témától, amikor megpróbálom rábeszélni, hogy együnk együtt valami desszertet is. Csak abba megy bele, hogy rendeljünk egyet, és osztozzunk rajta. Nem vitatkozom, mert itt hatalmas adag kaját adnak, és ő mindent elpusztított a tányérjáról, sőt még az én steak burgonyámat is lopkodta közben.

- Tudod, ez egy kicsit félelmetes - néz rám oldalra, amikor már a koli parkolójában vagyunk. A motort leállítottam, de még nem szálltunk ki. - Már rég nem hittem abban, hogy mi ketten valaha kibékülhetünk. Azt meg végképp nem gondoltam, hogy ha igen, az így fog történni. 

- Idő kellett ahhoz, hogy ezt így, hideg fejjel, és teljes erőbedobással folytassuk - bólintok, mert tudom miről beszél. Én személy szerint nagyon sokáig nem is akartam ezt. Eszemben sem volt se békülni, se újra Marcel közelébe menni. Mindent megtettem, hogy ne érezzem ezt, de ahogy neki is elmondtam, van, ami ellen úgy tűnik, semmit nem tehetsz. És akkor egyszerűbb inkább valahogy lenyelni, aztán megemészteni, hogy elengedhesd a sérelmeket. - Bízom benne, hogy mindketten megtanultuk a leckét ebből az egészből. 

- Igen - feleli halkan, és kiszáll. Nem köszönt el, ezért gyanítom, azt akarja, hogy kövessem. A kocsim oldalának dőlve vár, és amikor elé lépek, magához húz. Minden porcikánk összesimul, és nagyon örülök, hogy már késő este van, mert nem bírom visszafogni magam. Muszáj szenvedélyesen szorítanom magamhoz, miközben a csókjaink szinte kétségbeesettek. Amikor felkínálja a nyakát is, már morogva temetem az arcom a hajába és karcolom végig a forró bőrét a fogaimmal. - Lou… 

- Menj… - motyogom az álla vonalába, de még mindig erősen ölel. - Holnap reggel felhívom az ingatlanost, hogy mikor költözhetünk. Suli után érted jövök, hogy elvigyelek valahova. Ezúttal te is választhatsz helyet. 

- Jól hangzik - bólogat, de közben szór pár puszit az arcomra. - Megmutatom az egyik kedvenc búvóhelyem, amióta itt vagyok. 

Fogalmam sincs, mennyi ideig csókolózunk még a parkoló sötétjében, mintha megint tinik lennénk, de nem is érdekel. Izgatott vagyok a jövő miatt. Terveim szerint hétvégén haza is mehetnénk minden cuccért, amink van, hogy jövő héten beköltözzünk. Nem akarok több időt vesztegetni, és ezt az érzést is gyűlölöm, hogy el kell válnunk éjszakára. Nem vágyom már többre, mint a közös életünk. Talán Seattle az a pont számunkra, ahol mindent hátrahagyhatunk. Elérhető közelségben marad minden és mindenki, de mégis csak mi ketten vagyunk, hogy felépítsünk valamit újra, amit egy kegyetlen vihar félig lerombolt.