2020. április 12., vasárnap

Az ikertestvér (23.fejezet)

Ez a nap is eljött... nem tudom, van-e itt még valaki. Inkább nem is magyarázok, csak kiteszem a következő részt. Köszönjük a türelmeteket! 




23. fejezet

Harry’s POV

Majdnem a szívem is megállt, ahogy a kétségbeesett menekülés közben Lou lakásának az ajtajában Randybe ütköztem. A legjobbkor. Vagy legrosszabbkor, nézőpont kérdése. Rávetettem magam, és úgy szorítottam magamhoz szipogva, mintha hónapokra háborúzni ment volna, és azt sem tudtam volna, életben van-e még. Aztán mégis rekordgyorsasággal szedtem össze magam annyira, hogy jelezhessem, nagyon szeretném, ha elvinne innen végre, ő pedig mögém pillantva valószínűleg pontosan felmérte, hogy Louis már nincs életveszélyben, így kérdés nélkül engedelmeskedett. Ez három hete történt. Én nagyvonalakban még a kocsiban elmeséltem, de tovább nem firtatta a történteket, és azóta sem kérdezett róla semmit. Nem akarom neki elmondani, hogy pontosan mit éreztem, amikor megérintett Louis, vagy elismételni a szavakat, amik azóta is kísértenek az álmaimban, ugyanakkor mégis zavar egy kicsit, hogy nem kérdezi meg. Itt van köztünk ez a feszültség, ami nem akar múlni. Bármennyire is kényeztetjük egymást, vagy bújunk össze, úgy érzem, megmérgezi minden percünket. Most pedig itt ül az anyósülésen, a kezem a combján, és az első, végtelen hosszúságúnak tűnt külön töltött hetünk után újra készülök visszamenni a suliba egy újabb teljes hétre. Újra magamban leszek, hogy Lou megint befészkelhesse magát a gondolataimba. Nem tudok szabadulni tőle, ha Randy nincs karnyújtásnyira tőlem. És ez egyre jobban aggaszt. Nagyon sokáig nem is akartam szabadulni, de miután megéreztem, még mindig mekkora hatalma van felettem, ami felidézve azóta is újra és újra halálra rémít, az én érdekem lenne végre pontot tenni az egész végére a saját fejemben is, nem elég csak a hétköznapi tetteimben. Attól még, hogy azt mondom lépten-nyomon, hogy ennek vége, az nem lesz úgy, mélyen legbelül. Magamnak hazudok vele. Tennem kell érte. Talán beszélnem kellene vele. Esetleg egy nagyot lépnem Randyvel, ami felülírja végre a múltat. Nem tudom, mi lenne a helyes. Azt érzem, hogy ha megpróbálnék beszélni Lou-val, akkor újra a hatalmába kerítene, és már képtelen lennék szabadulni. Nem beszélgetés kerekedne belőle. Az pedig baj. A mai napig halvány gőzöm sincs arról, hogy három héttel ezelőtt hogy sikerült megmozdítani a végtagjaimat, amikkel először ellöktem magamtól azt, aki után hónapok óta sóvárgok, aztán pedig még azt a nevetségesen kétségbeesett rövidtávfutást is eszközölni tudtam. Nem hiszem, hogy újra meg bírnám tenni. Ha újra érezném a cirógató ujjait az arcélemen, már nem tudna érdekelni semmi körülöttünk, csak belesimulnék a tenyerébe, és megadnám magam. Ezt pedig nem tehetem meg sem Randyvel, sem saját magammal. Mindezek ellenére nem tudom, képes lennék-e olyat tenni, ami még jobban összeköt Randyvel, csak hogy múljon a Lou-val kapcsolatban érzett függőségem. Nem szeretnék olyan döntést hozni, amit csak az agyam támogat száz százalékosan, miközben a szívem bizonytalan. Az eszemmel pontosan tudom, hogy az a kapcsolat, amiben most élek, sokkal egészségesebb, mint az előző, futóhomokra épült. És mégis, ha őszinte akarok lenni saját magammal, be kell vallanom, hogy az érzéseimmel szembe menve esélyem sincs tisztességesen továbblépni. Egy életet nem lehet higgadt döntésekre alapozni. Kell a szenvedély, a meggondolatlanság, és az őrült tettek néha, hogy érezze az ember, tényleg él.
Próbálom búcsúzáskor úgy magamhoz ölelni Randyt, hogy ne érezze azoknak a gondolatoknak a szelét sem, amik a fejemben kavarognak. Végigsimítok a gerincén, és a tarkójára csúsztatom a kezem, amikor megcsókolom. Az ajkaim közé mosolyog, aztán játékosan eltol magától. Kinyitja az Impala ajtaját, de miután kiszáll, még behajol az ablakon.
-       Várj egy pillanatot, van egy csomagom a számodra – vigyorog, majd eltűnik a villájuk ajtaja mögött.
Nem tudom mire vélni a dolgot, de persze járó motorral engedelmesen kivárom azt a néhány percet, míg egy nagyméretű, vastagon megtömött barna papírborítékkal visszatér.
-       Mi ez? – ráncolom a homlokom, mire ő csak egy halvány mosoly kíséretében megvonja a vállát.
-       Úgy döntöttem, kinőttem belőle. Van egy csodás pasim, és nincs már rájuk szükségem. Az utolsókat ki sem bontottam. De azt mondtad, látni akarod őket, úgyhogy összegyűjtöttem. Olvasd el, ha ezt szeretnéd, aztán csak dobd ki, vagy egy fura sámán rituálé keretében égesd el őket. Azt teszel velük, amit csak szeretnél.
Kiszáradt torokkal hallgatom, mert már pontosan tudom, miről van szó. A magazinok vannak a tasakban, amiknek Lou a legapróbb részletességig eladta az intim titkainkat.
-       Talán nem kellene… – veszem el tőle hezitálva, majd egy nagy sóhaj után bizonytalanul a hátsó ülésre csúsztatom a csomagot. – Könnyelmű kijelentés volt akkor ott az, hogy látni akarom mindet. Ezt még egyszer végig kell gondolnom. De köszönöm – biccentek. – Este hívlak! – intek még egyet, aztán porfelhőt hagyva magam után elindulok.

A szobatársam még nem ért vissza a kampuszra, amikor én megérkezem, és amúgy is azt írta, csak beugrik néhány cuccért, aztán belóg a csajok részlegébe, és az a terve, hogy ott is tölti az éjszakát. Egyszóval újra magam leszek. Szerencsére vagy sem, elég sokszor csinál ilyesmit. Pedig próbáltam távol tartani a kezeimet a magazinoktól azzal, hogy fel sem hoztam őket a kocsiból. Ám ez a hír szinte kötelez arra, hogy megmásítsam a döntésem, magamra húzzak egy nadrágot, és lemenjek a pakkért.
Fél éjszaka fent maradok, hogy magamévá tegyem Lou novelláinak minden egyes szavát. Újra átélek minden pillanatot, hol görcsös nevetés, hol csillapíthatatlan zokogás, vagy épp dühroham tör rám, de a vigasztalhatatlan erekció konstans már órák óta. Most gyűlölöm a testem. Nem vagyok hajlandó magamhoz nyúlni. Nem úgy, hogy a múltamról olvasok, amit a végtelenül tapintatlannak bizonyult volt szerelmem fillérekért eladott a világnak. Embertelenül dühös vagyok rá. Mindemellett azonban újra érzem azt is, mit jelentett… jelent még most is nekem, és hogy mennyire elképzelhetetlennek látom még mindig azt a jövőt, amiben Lou nem szerepel mellettem. Mennyire veszélyesen biztos vagyok most abban, hogy egyetlen esélyem volt nemet mondani neki, amit ki is játszottam, és többször nem sikerülne. A legijesztőbb az egészben pedig, amikor azon kapom magam, hogy indokokat keresek, miért is kellene nemet mondanom neki. Amikor elkezdek gondolatban dolgokat pakolni a mérleg egyik felére, aztán pedig keresem a másik felébe illőket, és nem találok elegendőt ahhoz, hogy afelé húzza a mérleg nyelvét. Ezen a ponton döntök úgy, hogy fogom a maradék félig olvasott magazint az utolsó három továbbra is bontatlannal egyetemben, és dühöngve visszagyömöszölöm őket a papírborítékba, majd az ágyam alá lököm. Jó mélyre, a cipős dobozaim mögé. Látni sem akarom őket. Nem akarom, hogy befolyásoljanak. Ezek a történetek nem azért íródtak. Fájdalmas merevedéssel, dühömben a matracot püfölve ököllel gubózok a paplan alá. De hiába van már hajnali három, még jó ideig forgolódok csak az ágyon, mire sikerül végre elaludnom.

Az éjszakázásnak hála, másnap reggel öntudatlanul némítom el az ébresztőt. Az első két előadást átalszom, és épphogy beesem a harmadikra, ami a végefelé jár már, amikor megrezzen a telefonom. Ránézek a kijelzőre, és elhúzom a számat Zayn neve láttán, miközben elutasítom a hívást. Pontosan tudja, hol vagyok, ezért nem értem, miért nem üzen, hogy az egyik szünetben hívjam fel. Ha fontos lenne, megírná, biztosan ráér még negyed órát, bármiről is legyen szó, így végigülöm a hátralévő időt. A szünetben a büfében a soromra várva hívom vissza, ám a hír hallatán rögtön elmegy az étvágyam. Csak egy dupla kávét kérek, és a papírpohárral a kezemben, gondolkodás nélkül rohanok a kocsimért, és indulok vissza Portlandbe. Csak az út felénél jövök rá, hogy nem is olyan biztos, hogy jó ötlet volt egyáltalán elindulnom.

Zayn két órával a telefonbeszélgetésünk után, miután a zaklatott barátnőjét hazavitte, a kórház parkolójában vár rám, hogy a félmondatokon túl, részletesebben is elmesélje a történteket. Egészen idáig tökéletesen biztos voltam abban, hogy ő bármit megtenne, hogy kiverjem a fejemből Lou-t, és végleg Randy mellett horgonyozzak le, ez a délután azonban úgy tűnik, teljesen a visszájára fordította a véleményét. Gyakorlatilag őt okolja a történtekért, pedig bár nem voltam ott, én mégis azonnal felfogom a szavaiból, hogy nem feltétlen Randy a bűnös. Louis provokálta, Louis ütött először, Louis kényszerítette ki a mindig higgadt Randyből az erőszakot… És most mégis ő ül a kispadon az ítéletre várva. Lou valószínűleg néhány gyorsan gyógyuló sérüléssel hazamehet napokon belül, Randyt viszont ki tudja mivel, és hová fogják innen elhurcolni. És akár be is zárni…
Amint eleget hallottam, és már csak a saját véleményét próbálja rám erőszakolni, gyorsan leállítom a haverom, elköszönök tőle, és feldúltan a kórházba indulok. Közben végigpörgetem újra és újra a fejemben Zayn szavait. Randy sem ártatlan, persze hogy nem. Az a Randy, akit én ismerek, nem veszíti el így az ítélőképességét.
-       Mire volt ez jó, Randy? – kérdem meg csalódottan, még a köszönést is mellőzve. Megállok a fehér műanyagtámlás széke mellett, és úgy nézek le rá. Nem ülök le mellé, de még csak nem is érintem meg. Mintha egy idegen felett állnék most.
-       Provokált – felel egyszerűen, és egy nagyot nyel, ahogy felnéz rám. Meglepi, hogy itt lát.
Ezek szerint Zayn nem kötötte az orrára, hogy már két órával ezelőtt telefonon beszámolt nekem. Látom rajta, mennyire retteg attól, hogy talán nem miatta, hanem Lou miatt jöttem haza. Neki nem igazán esett baja, egy kis zúzódást leszámítva, Louis az, akinek bent kell maradnia megfigyelésre néhány napra. Ő az, akit sikerült úgy összevernie, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerezzen, ami megalapoz egy teljesen jogos bűnügyi eljárást.
-       Mindig is azt csinálta. Eddig eszedbe sem jutott megütni – felelem ingerülten, de próbálom a hangerőt minimumon tartani. Elvégre ez egy kórház váróterme.
-       Nem tudom, mit hallottál a történtekről, de az egészet ő kezdte, ő ütött meg, én csak védtem magam! – kiált fel, és dühösen villannak rám a szemei.
Gondolom azért mérges, mert nem állok egyértelműen őmellé. De ezt nem fogom most eljátszani. Elegem van a színjátékokból, és a drámából. Nyugodt, kiegyensúlyozott életet szerettem volna élni. Azt gondoltam, végre megvan hozzá mindenem, a tökéletes partnerrel együtt, de most úgy érzem, csalódnom kellett.
-       Te meg folytattad – kontrázok rá szemöldökráncolva, de továbbra sem emelem fel a hangom. – Az óvodában vagyunk? Ő kezdte… – ismétlem egy csepp gúnnyal a hangomban. – Neked meg ott kellett volna hagynod minden frusztrációjával együtt. Nem pedig visszaütni. Ki tudja, hányszor… – csóválom meg a fejem. Azok alapján, amit Zayn elmondott, Randy meg sem próbálta visszafogni magát. Tisztában kellett, hogy legyen az erőfölényével, mégsem állt le. Ezek nem figyelmeztető ütések voltak. És ez egyáltalán nem rá vall. Vagy egyszerűen csak nem arra a fiúra vall, akinek szeretném őt hinni. – Tudtad, hogy te vagy az erősebb.
-       Nem hallottad, miket mondott… – jegyzi meg halkan, és felém nyújtja a kezét. – Pontosan azokat a dolgokat, amiktől félek. Mintha a fejembe látna.
-       Irodalomtanár. A szavakhoz ért. Ez új neked? – kezdem ingerülten, de aztán visszafogom az indulataim, és arra fókuszálok, amit mondott. – Mitől félsz? – suttogom, de nem lépek hozzá olyan közel, hogy meg tudja fogni a kezemet. – Mi az, amiben bizonytalan vagy még? Mi az, amiről úgy érzed, nem tudod pontosan még ebből a történetből? Mindent tudsz rólam, Randy.
Ebben a pillanatban hozza oda egy nővér a papírjait, hogy aláírja, aztán pedig hazamehessen a gyönyörű színekben pompázó féltenyérnyi zúzódásával a szemöldöke környékén, amit Zayntől kapott ajándékba. A haverom előre felkészített a látványra, szabadkozva elmondta, hogy valamiért teljesen elborult Randy agya, még sosem látta ilyennek, és képtelen volt másképp leállítani. Aztán még kedvesen hozzátette azt is, hogy talán nekem sem ártana kicsit jobban megismernem, mielőtt összekötöm vele az életem. Talán mégsem az a földre szállt angyal, akinek mindvégig gondoltam.
-       Menj haza, később benézek – vetem oda túlságosan is szárazon, és nem hagyom, hogy válaszoljon az előzőleg feltett költői kérdések sorára. Nem itt, és nem most.
-       Bemész hozzá? – húzza fel a szemöldökét meglepetten, de a fájdalomtól megrándul az arca.
-       Megpróbálom kideríteni, mire számíthatsz a kis akciódért cserébe – felelem egy bólintás kíséretében, és már indulok is Lou kórterme irányába. Nincs ölelés, nincs enyelgés, de még köszönés sem. Irdatlan frusztráltság szorongat most belülről.
Hosszú léptekkel szelem át a folyosót az ajtószámozást lesve, és amikor elérek a huszonnyolcasig, egy pillanatra megtorpanok. Végig kell gondolnom, mit érzek. Az biztos, hogy dühös vagyok, és nem hagyhatom, hogy Lou ellenem fordítsa ezt az egészet. De Randyre is haragszom, épp ezért nem véletlenül nem mutattam ki előtte, hogy nagyobbrészt Lou-t okolom az egészért. Mert igen, a történtekért Lou-t okolom, az viszont, hogy Randy nem tudta a helyén kezelni a helyzetet, és egyszerűen önvédelemként könyvelné el, mérhetetlenül csalódottá tesz, és jelen pillanatban ez alapján nem is tudom, hogyan tovább a kapcsolatunkkal.
Szándékosan nagy lendülettel rontok végül be az ajtón, és még mielőtt ideje lenne az ágyban fekvő exemnek meglepődni, és egy szót is szólni, hozzáfogok én a mondanivalómhoz.
-       Összevereted magad a fiúmmal, hogy megsajnáljalak? Mégis mit gondoltál? Nézz rá! Randy egy élsportoló, nem egy nyeszlett kis mitugrász. Egyértelmű volt, hogy ebből nem jössz ki jól – állok meg félúton az ágya és az ajtó között. Majd amikor nem felel, csak nehézkesen próbál feljebb ülni, tanácstalanul hátrébb lépek, és fejcsóválva ténfergek egy kicsit, mielőtt hozzáteszem pontosan azt, ami a legelső gondolatom volt, amint megtudtam, mi történt. – Tudom, hogy ennyire nem vagy hülye, szinte biztos vagyok benne, hogy direkt csináltad. Tudnod kellett, hogy kórházban végzed. Most majd feljelented, hogy tönkretedd? Ezzel akarsz belém rúgni, vagy visszaszerezni? Vagy mik a további terveid? – szegezem neki a kérdéseket az ágya mellé lépve, de ő csak néz rám leesett állal. Továbbra sem szólal meg. Én viszont nem tudok itt ennyinél megállni. A fülemben lüktet a vérem, olyan szinten felment a vérnyomásom attól, ahogy ezt a jövőt elképzeltem. A székre mutat, én pedig magam sem tudom miért, engedelmesen odahúzom az ágya mellé a fehér műbőr borítású ülőalkalmatosságot. Néhány másodpercnyi némaság után fejcsóválva, és jóval nyugodtabb hangon szólalok meg újra. – Egyszerűen nem hihetted, hogy jobb az állóképességed nála. Valószínűleg az egyetlen dolog, amit mostanra már jobban bírsz, az a whiskey… – szúrok felé gonosz módon, és csak nézem az összevert arcát a fejemet ingatva. Átfut a gondolat az agyamon, hogy szeretném megérinteni, és végigcirógatni a csúnya sérüléseket, de rögtön elhessegetem. Randy jól helyben hagyta, annyi biztos, de én akkor sem sajnálhatom meg! Nem lehet, hogy elérje a célját egy ilyennel. Főleg, hogy azt sem tudom, mi a célja. Vajon tényleg ekkorát fordult a világ, hogy vissza akar szerezni? Vagy csak eljátssza, hogy bosszút álljon? Mert csak úgy tud eldobni újra, ha visszaédesget magához.
-       Az egyetlen? Biztos vagy ebben? – próbál gúnyosan elmosolyodni, mert erre az egy megjegyzésre végre tud reagálni, de a száján a seb fájdalmasan meghúzódik, így egy grimasz kíséretében felnyög.
Azonnal elvörösödök, mert nem kell sokat törnöm rajta a fejem, hogy rájöjjek, mire céloz. Felpattanok a székről, és azon vagyok, hogy kirohanjak a szobából, mert nagyon úgy tűnik, hogy megint csak feleslegesen próbálok kommunikálni vele. Amiért jöttem, arról nem tudunk beszélni, amiről pedig képtelen lennék, azt készséggel tárgyalná ki.
-       Várj! – próbál utánam kiáltani, de csak egy elhaló nyögés lesz ebből is. – Nem jelentem fel – motyogja aztán, én pedig lassan visszafordulok felé, hogy jól hallottam-e. – Nem tudom, hogy jutott eszedbe ez az egész történet. Gőzöm sincs, te találtad-e ki, vagy Randy, de te ismerhetnél annyira, hogy én nem tervezem meg minden mozdulatomat. Képtelen vagyok a történéseket előre megkomponálni és manipulálni. Én közel sem vagyok olyan jó színész, mint te, Marcel. Azt teszem, amit a pillanat hoz. Pontosan ezért fekszem most ezen a fertőtlenítő szagú helyen egy kurva agyrázkódással, és ki tudja, hány zúzódással a képemen. Mert fasz voltam – horkan fel. – Én nem akarlak bántani… téged nem… – halkul le a hangja egészen a végére.
Annyira elbizonytalanít. Azt mondja, nem tud színészkedni. Azt mondja, nem akar bántani. Akkor miért látom bele a dolgokba, hogy ez az egész csak arra megy ki, hogy újra eldobjon?
-       Ha őt bántod, engem is bántasz… – rebegem el, de képtelen vagyok kiűzni a hangomból a kétkedést. Azt, hogy valójában egyáltalán nem Randy sérülése érdekel most, sokkal inkább az egésznek a miértje. Hogy hogyan tudtam volna elkerülni, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
-       És ha ő bánt engem, az neked már nem fáj? – kérdez vissza szomorúan.
-       Nem lennék most itt, ha így lenne – nyelek egy nagyot, és mielőtt bármi ostobaságot tennék, még sietve végigfut a szemem minden apró véraláfutáson és horzsoláson, majd sarkon fordulok. – Sajnálom, ami történt. Kívánom, hogy sikerüljön rendbe hoznod az életed, Lou – mondom még a kilinccsel a kezemben, aztán gyorsan elhagynám a kórtermet, de megintcsak utánam szól.
-       Melyik suliba jársz? – kérdi, én pedig képtelen vagyok erre az ártatlan érdeklődésre indulatosan felelni, vagy akárcsak figyelmen kívül hagyni és kimenni az ajtón, ahogy terveztem.
-       Pontosan oda, ahová te jártál. Szerintem még a rohadt kollégiumi szobádat is megkaptam – morgom halkan. – Az ágytámla mögött a falba van vésve egy nyálas szívecskébe, hogy L+L…
-       Az Liam szobája volt – kuncog fel egy pillanatra, de a sebei hamar emlékeztetik rá, hogy ez nem jó ötlet.
-       Remek. Akkor ez a büntetésem, hogy évekig az exed ágyában kell aludnom… – sóhajtok fel.
Furcsa érzés beszélgetni vele. Nem érzem helyénvalónak most. Sokáig bármit megadtam volna érte, de a körülmények változtak. Nem beszélve arról, hogy összeverték egymást a fiúmmal…
-       Büszke vagyok rád, Marcel – suttogja végül.
-       Hagyd ezt – felelem keményen, mert egyáltalán nem azért jöttem ide, hogy béküljünk. Baromi idegesen léptem be ezen az ajtón. Csalódottan. És most már zavarodott is vagyok. Egyre inkább. Mi történt, ami egy ilyen fordulatot eredményezett nála? Biztosan van valami, amiről nem tudok. – Mennem kell – motyogom már inkább csak az ajtólapnak, és sietve lenyomom a kilincset.
Randyt azzal küldtem haza, hogy később meglátogatom, mégsem az ő villájuk irányába visz az utam. Nem tudom az okát, de anyám háza felé kanyarodok. Bár hozzá sem szívesen megyek most, mert ha meglát, biztosan részletekbe menően kíváncsi lesz az okára is így, hogy épp tegnap kocsikáztam vissza a suliba. Ahhoz pedig végképp nincs kedvem, hogy vele vitassam meg miként, és főleg mi okból verekedett össze egymással Randy és Lou.
Szerencsére anya még nincs itthon, de jól tudom, hogy ez nem lesz így sokáig. Még ha nem is figyelmezteti telefonon egy pletykás szomszéd a kocsifelhajtón álló Impalára, egy órán belül valószínűleg akkor is hazaér. Azt a kis időt azonban ki akarom használni. Csendben, nyugalomban, kizárólag a saját gondolataim társaságában. Zayn hamarosan megcsörget, de őt is lerázom azzal, hogy később átugrom. Szükségem van erre a kis időre, hogy rájöjjek végre, mit kellene kezdenem a szerelmi életemmel. Talán egyszerűen csak meg kellene szüntetnem, mert látszólag nem értek hozzá. Mi van, ha nem volt véletlen az, ahogy éltem régebben? Talán nekem az való. Nyers őszinteség, zéró elkötelezettség, minimális érzelmek, amik valójában inkább csak a fizikai vonzalomra épülnek. Minden sokkal egyszerűbb volt.
Mire anya feltételezett hazatérte közeledik, már pontosan tudom, mit fogok mondani Randynek. Miután megláttam Lou-t a kórházi ágyon, nem volt nehéz rájönnöm arra, amire egészen idáig nem voltam hajlandó. Arra, hogy ezt nem csinálhatom így tovább. A kapcsolatunk Randyvel a kényszerre épült a kezdetektől. Rettegtem, hogy egyedül maradok, felemésztett a tehetetlenség, és a mellőzöttség érzése a padlóra taszított. Ő pedig látszólag mindent megadott, amire szükségem volt. Körülöttem forgott a világ, ő forgatta minden erejével, és én észre sem vettem. Körülöttem, de legfőképp az exemből való kigyógyítás körül. Talpra kell állnom végre. Anélkül, hogy közben folyamatosan ott lenne a hónom alatt a mankó. Egyedül. Se Randy, se Lou, se közös ismerősök. De még Portland sem tesz most jót nekem. Fel kell építenem az új életem Seattle-ben, ha már úgyis odakötöttem magam jópár évre, és kiverni a fejemből az így vagy úgy, de elcseszett kapcsolataimat. Oh igen… és egy ideig biztosan nem belemenni egy újabba. Ez lesz a megoldás.
Azt nem mondom, hogy visszatérek a régi életemhez, mert arra valószínűleg már képtelen lennék, de megpróbálom a szívemet átmenetileg elzárni valami poros sarokba.
Még mielőtt anya hazaér, átmegyek Zaynhez. Inkább vele tárgyalom ki ezt, mint anyámmal. Nem azért, mert rossz lenne a kapcsolatunk, sőt, mostanában egészen jó. Egyszerűen csak… ő az anyám. Zayn sokkal több mindenről tud. Még ha nem is állt mellettem mindig minden döntésemben.
-       Szevasz, haver! – veregeti meg a vállam félkézzel, ahogy benyitok a műhelyébe. – Hogy vagy?
-       Nem túl jól… – húzom el a szám.
-       Bocs, hogy behúztam a fiúdnak – mosolyodik el zavartan.
-       Meg kéne köszönnöm – vonok vállat. – Ha nem teszed, talán most nem az ágya szélén ülne a körmét rágva, rám várva, hanem egy cellában – vetem oda szarkasztikusan.
-       Tényleg úgy nézett ki, mint aki simán képes lett volna kinyírni… – csóválja a fejét.
-       Nem hiszem, hogy… – kezdem, és látom a bólintásából, hogy valójában egyetért, úgyhogy ezt felesleges ragozni. – De mindegy is. Innen hozzá megyek és… – sóhajtok egy nagyot, mielőtt halkan folytatnám. – Szakítok vele.
Fennakadnak a szemei, és pár másodpercig csak néz rám. Próbál a fejembe látni, de amikor nem sikerül neki, inkább rákérdez.
-       És Louis-val…? – harapja el a kérdés végét.
-       Nem! – vágom rá azonnal. – Nem megyek vissza hozzá hason csúszva. Ezt már nem lehet ugyanott folytatni. Épp annyira idegenné tette őt számomra az, amiket művelt, amióta nem vagyunk együtt, mint amiket Randy tett mostanában. Élen a mai nappal… A könyveimen kívül mostanában semmit sem fogok az ágyamba engedni.
Felhorkan, és fejcsóválva kísér a kis faasztal mellett álló két székhez.
-       Bárkitmegkúrok Harryből monogám Marcel, és most jön az apáca éned? Annak milyen nevet adsz majd? – kérdi gúnyosan. – Ne szórakozz már, szedd össze magad! Attól még, hogy nem pont olyan egyik sem, amilyennek a kis fejedben elképzelted, nem kell világgá szaladni… te sem vagy épp egy mintapéldány – morogja.
-       Miért, szerinted mit kellene csinálnom?! – csattanok fel.
-       Semmiképp se menekülni, mint egy beszari kis tüllruhás buzeráns – vágja rá, és indulatosan felpattan a székről, hogy kivágja a hűtő ajtót, és kivegyen belőle két doboz sört.
-       Szép, most már azzal is bajod van, hogy meleg vagyok… – tátom el a számat a hátát bámulva, és nem tudom leplezni a meglepettségemet.
Azt pedig még mellékesen sem akarom most megemlíteni, hogy az a „buzeráns”, aki elég bátor ahhoz, hogy tüllruhában szaladgáljon emberek között, semmiképp sem nevezhető beszarinak.
-       Sose volt. Most sem azzal van – csapja elém az alumínium dobozt. – Csak nem tudom felfogni, hogy jutottál ide, hogy mostanra már a csajoknál is hisztisebb picsa tudsz lenni néha. A régi Harry férfi volt, ha rád nézek, a farkadon kívül már nem sok minden bizonyítja a biológiai nemedet – húzza meg a sörét. – Szedd össze magad, és állj oda Randy elé, ha ezt akarod. Szakíts vele, de ne valami mondvacsinált indokkal. Mondd el neki, hogy nem szereted, és soha nem is fogod, hogy ne reménykedjen szerencsétlen. Aztán ugyanúgy állj oda Louis elé is, és neki is mondd meg kerek perec, pontosan mi az, amit akarsz, mert ez az egész már kezd kurvára nevetséges lenni.
-       Nem igaz, hogy nem szerettem Randyt… – motyogom a doboz mögé bújva, miután belekortyolok.
-       Na fejezd be! Legalább most ne hazudj! – vonja össze most már mérgesen a szemöldökét, ahogy a szavamba vág. – Ha egy kicsit is előrébb helyezted volna Louis-val szemben, nem így reagáltad volna le az egészet. Meghallgattad egyáltalán? Azt mondtad, elmész hozzá a kórház után. Ehelyett az egyetlen, akit ezúttal többé-kevésbé meghallgattál, az Louis volt. Aztán fogtad magad, elbújtál a biztonságot adó kis gyerekszobádban, magadban meghánytad-vetetted a dolgot, és anélkül, hogy hallottad volna az ő verzióját, arra jutottál, hogy szakítanod kell vele. Nem ismerős ez egy kicsit valahonnan?
Ahogy vesz egy frusztrált levegőt, és hagyna végre engem is megszólalni, én képtelen vagyok válaszolni. Csak leesett állal próbálom felfogni a megalapozott vádakat, amikre egyáltalán nem voltam felkészülve.
-       Louis nem ugyanezt csinálta veled? – fogja vissza egy kicsit a hangját. – Nem hallgatott meg, csak lelépett.
A kezeimbe temetem az arcom, ahogy a szavai elérik a céljukat. Én mindig is éreztem, hogy nem szabadna ebbe belemennem. Hogy nem szabad kihasználnom ezt a fiút. És most a szememre vetik azt, amibe majdhogynem belekényszerítettek.
-       Nem értelek… – dörmögöm hosszú percek óta tartó síri csend után. – A kórház előtt, ahogy elmesélted az egészet, kétséget kizáróan és számomra igencsak meglepőmódon Randy ellen fordultál. Most pedig véded?
Megforgatja a szemét, és egy hosszú sóhaj közben kisimulnak a feszültség okozta mély ráncok az arcán.
-       Csinált ma valami faszságot, amit nem néztem ki belőle, ennyi – magyarázza. – Attól még nem kell lehúzni a vécén. Te hány faszságot csináltál? Én? Én mennyit? Ennél sokkal nagyobbakat. Ennyi erővel hetente keresgélhetsz új barátot, haverokat, dugópajtást. Családot. Új várost. Új földrészt. Vigyázz, mert abból speciel hamar kifogysz.
-       Lehet, hogy igazad van – rázom meg a fejem. – De akkor is úgy érzem, szakítanom kell vele. Nem csak azért, ami ma történt, az csak a lökést adta meg. Száz százalékosan biztos vagyok abban, hogy ezt itt most le kell zárnom, mindkettővel, és tényleg új életet kezdenem Seattle-ben – kötöm az ebet a karóhoz, és ez most valamiért erőt ad. Az, hogy Zayn megpróbált elbizonytalanítani, és nem sikerült neki. Vagy hogy olyan dolgokat vágott a fejemhez – még ha építő szándékkal is –, amit másnak biztosan nem hagytam volna, és mégsem változtatott a véleményemen. Erőt adott. Kurva sokat.
-       Tedd azt – bólint. – De tegyél meg egy szívességet mindhármótoknak. Legyél egyértelmű.

Talán fél órát is üldögélek a kocsiban Randyék házától egy saroknyira, mire összeszedem a bátorságomat, hogy megtegyem végre, amit már régen meg kellett volna.
Amikor ajtót nyit nekem, pirosak a szemei, és képtelen vagyok megakadályozni, hogy azonnal a karjaimba fészkelje magát. Biztos vagyok benne, hogy azt gondolta, azóta is ott ülök Lou-nál, és ő már el is van felejtve, majd amikor egy-két nap múlva eszembe jut, talán küldök neki egy szakító üzenetet. És szarul érzem magam, hogy nem fog sokáig tartani az a fellélegzés, amit most talán egy kicsit elkezdett érezni.
-       Menjünk be, Randy. Beszéljünk – motyogom a füle mellett, és finoman eltolom magamtól.
-       Mit beszéltél vele? – kérdi, ahogy leül az ágya sarkára. Olyan félelem van a szemeiben, amilyet talán még sosem láttam.
-       Nem fog feljelentést tenni – felelem lényegretörőn.
-       Nem ez érdekel! – fakad ki. – Mi… mi lesz… veletek?
-       Velünk…? – szalad fel a szemöldököm a homlokomra. – Lou és én a múlt, ezerszer elmondtam már neked. Otthon voltam, aztán pedig Zaynnél – közlöm, de valójában nem is tudom, miért van szükségem ezt tisztázni.
Annyira széppé teszi a megkönnyebbülés, ami sugárzik az arcáról most. És nekem újra el kell csúfítanom. Félős mosollyal felém nyújtja a kezét, de én csak megrázom a fejem.
-       Nem, Randy. Nem szeretnék hozzád érni. Nem szeretnék az ágyadra ülni. Tisztában vagyok azzal, milyen szexuális hatalmad van felettem, ha igazán próbálkozol. De én ezt a lehetőséget már nem szeretném megadni neked – a rettegés visszatér a szemeibe, de nem hagyhatom itt abba. – Nem tesz jót ez a kapcsolat egyikünknek sem. Be kell fejeznünk. A mániáddá váltam, néha úgy érzem, akaratlanul is egy megszállott pszichopatává tettelek, mert bármit megtennél nekem vagy értem anélkül, hogy csak átvillannának a következmények az agyadon. Nem tehetem ezt veled.
-       Ne csináld ezt… – suttogja.
-       Nem tudsz változtatni a döntésemen – szólok közbe határozottan, de próbálok barátságos hangnemben beszélni hozzá. Nem akarom, hogy kiboruljon, mert azt aztán végképp nem tudom, hogy kezelhetném most. – Ha szeretnél valamit megbeszélni, itt vagyok, kérdezz vagy mondd el, amire úgy érzed, szükséged van a lezáráshoz. Én nem akarok rosszat neked. Szabadon akarlak engedni, mert fulladozol mellettem.
-       Nem igaz…
-       Randy! – szakítom félbe újra, hogy el se kezdje. Ne akarjon győzködni. Ne alázza meg magát.
-       Miért mondtad, hogy szeretsz? Sosem kértem, hogy hazudj. Nem akartam, hogy hazudj! – veti a szememre indulatosan. Leszánkázik egy könnycsepp az arcán, ő pedig dühösen törli le a kézfejével az árulót.
-       Nem hazudtam. Próbáltalak szeretni, és úgy éreztem, sikerült. Szerettem a tökéletességet, amit láttam benned. Egyszerűen elképzeltelek valamilyennek, és elhitettem magammal, hogy létezik az a hibátlan ember. Csak mostanában kezdtem rájönni, hogy nem vagy tökéletes. Ami egyáltalán nem baj, mert senkinek sem kell annak lennie. Csak meg kell találnunk azt az embert, akit a tökéletlenségeivel együtt tudunk szeretni. És ez az, ami nekem nem megy veled. Én benned a tökéletest szerettem, a hazugságokat, amiket saját magamnak beadtam. Görcsösen kapaszkodtam valamibe, elhitettem a szívemmel, hogy létezik valami, amiről az eszemmel pontosan tudtam, hogy nincs. De nem érdekelt, elhallgattattam. Létezik. És az enyém. Csak ezt mantráztam. De egy ideje már elkezdett repedezni az illúzió. Ma pedig darabokra hullott. És ezt már nem lehet összerakni. Senkinek nem lenne jó, ha megpróbálnánk, higgy nekem. Érzem, hogy nem működhet.
-       Menj el – morogja mélyről jövő hangon.
Erre nem számítottam. Azt gondoltam, nem akar majd elengedni. Meg akar majd beszélni mindent. Tudni akarja a gondolataimat, minden apró részlettel. Ehelyett gyakorlatilag kidob két rövidke szóval.
Bólintok egy halványat, aztán nézek rá még néhány másodpercig, hogy biztosan itt hagyhatom-e, nem fog-e kárt tenni magában, de a sötéten örvénylő kékség visszatántorít. De nem csak a szemei, az egyenes háta, ahogy ül az ágyon, vagy a vékony vonallá préselődött szigorú ajkai… Olyan erő van benne, amit most sajnálok, hogy nem volt alkalmam megismerni. Semmi baja nem lesz. Csak erősebbé vált ettől ő is. Mind csak erősebbek leszünk a kudarcoktól.

Úgy megyek vissza Seattle-be, mint akivel szakítottak, és nem fordítva történt volna. Rendesen a padlóra küldött ez a nap. Gépiesen csinálom a dolgom hetekig, próbálok nem is gondolni arra, mi van otthon. Anyával és Zaynnel néha beszélek telefonon, de valójában mindig rövidre vágom a hívást, mert nem akarok senkiről semmit sem hallani. Eltelik így három hét, már a szemeszter közepén járok, a tanároknak hamar a kedvencévé váltam, a diákok viszont nem szeretnek. Amikor néha leülök, hogy végiggondoljam, furcsa érzések kavarognak bennem, mert régen, a gimiben épp ellenkezőleg volt minden. De valójában nem csoda, hogy nem loptam magam a társaim szívébe, hiszen minden próbálkozást visszautasítok, legyen az baráti, vagy esetleg annál több. Remeteként bújom a könyveimet a kis barlangomban, vagy ha szép idő van, esetleg a közeli park egy kieső szegletében. Mindig egyedül. Én lettem a fura fiú, aki az órákon mindig bármire tudja a választ, az iskolán kívül viszont mindenre csak egy futó pillantás utáni rövid "kösz nem"-re futja, és már bújik is vissza a csigaházába.
Nem jártam otthon három hete. Van még egy hét haladékom, de vészesen közelít a jövő hét vége, amikor anya szülinapja miatt muszáj lesz haza merészkednem. Úgy döntök, ezt a hétvégét arra fordítom, hogy egy kicsit félreteszem az olvasásra váró tucatnyi felhalmozott kötetet, hogy kitakarítsam a kuckómat, mert anya már többször fenyegetett azzal, hogy ha én nem megyek haza, neki kell eljönnie meglátogatni. Ha pedig meglátja ezt a kuplerájt, ő kezd neki. Abból pedig semmi jó nem sülhet ki.
Szerzek egy nagy fekete szemeteszsákot, amibe elkezdem beledobálni a szemetet. Az ágy alól üres pizzás és kínai, vagy épp indiai gyorskajás dobozok tömkelege néz rám vissza. Miután mindet összelapítottam, mélyen belülről kihúzok egy barna papírborítékot is, hogy azt is kidobjam, de még mielőtt a kezemben tartanám, belém nyilall a felismerés, miért is nyújtózkodom épp. Eltemettem, mintha nem is létezne. Pedig létezik. Fölötte alszom lassan egy hónapja. Dühösen vágom a többi szemét közé, mintha ezzel megszüntetném a novellák létezését is, bekötöm a zsák száját, majd felhúzom a cipőm, és leszaladok vele a konténerhez.
Hulla fáradtan fekszem be az ágyba. Nem annak a tizenkét négyzetméternek a kitakarítása miatt, inkább azért, mert valójában pénteken suli után eleve fáradtan estem neki. A szobatársam ma is valamelyik csajnál éjszakázik, a nyugalom elviekben adott, de hiába próbálok elaludni, csak szenvedek. Hánykolódom az ágyon, hol melegem van és kitakarózom, aztán két perc múlva arra eszmélek, hogy vacognak a fogaim, és újra nyakig begubózom. Így megy ez legalább két órán át, amikor felugrom ülő helyzetbe, leteszem a lábaimat a hideg padlóra, és frusztráltan belebokszolok a matracba magam mellett.
-       A kurva életbe, Louis…! – sziszegem, és beleugrok a cipőmbe. Kabátot ráncigálok magamra, és szitkozódva lerohanok a konténerhez.
Ha most elkapnak, tuti hogy meglincselnek. Nem is hibáztathatnék érte senkit. Mit látnak? Egy pizsamás elmebeteg az éjszaka közepén dobálja ki a szemetes zsákokat a konténerből. Eddig sem gondoltak normálisnak, hát most bárki is lát meg, egy életre megerősítem a pozíciómat a dilinyósok között.


Louis' POV

Mióta kiengedtek a kórházból, nem találkoztam senkivel. Niall egyszer átjött, hogy megnézze, hogy vagyok, de Harry nem keresett többet, és a rémült fiújáról sem hallottam, aki ezek szerint amiatt reszketett, hogy beperelem. Azokban a pillanatokban, amikor egymásnak estünk, ez még csak eszembe sem jutott, de utólag azért megmosolyogtatott a gondolat, hogy milyen egyszerűen tönkre is tehettem volna. Egy kibaszott csettintés az egész. Akkor viszont ez meg sem fordult a fejemben, egyszerűen csak Harry lebegett a szemeim előtt. Vagy inkább Marcel… A csodálatos pillanatok, amiket együtt éltünk meg. Az a rengeteg emlék, amiktől kezdetben talán némiképp sikerült, de mostanra egyáltalán nem tudok szabadulni, és utána ezt mosta el az a sok szar, ami az ütésekre késztetett. Az a kurva fájdalom, amit a hazugságaival okozott. Amiket végül egymásnak okoztunk. Tudom, hogy miután kiderült az igazság, messze nem bántam vele kesztyűs kézzel. Pontosan tudom, hogy sokszor már kifejezetten kegyetlen voltam vele, de azokban a pillanatokban képtelen voltam visszafogni magam. Mostanra viszont talán kezdek teljesen megőrülni. Az érzéseim az esküvő óta még saját magamnak is zavarosak. Eltelt isten tudja hány hónap, és Niall menyegzője óta mást sem teszek, csak gondolkodom. Mostanra már azért nagyjából meg tudom fogalmazni, mi van a fejemben. Hiányzik. Azt hiszem, sikerült elérnem abba a szakaszba, hogy már se az alkalmi partnerek, se az alkohol nem vigasztal. A harag kezd párologni, aminek hiányában egyre inkább csak üresség és magány marad a helyén. Grátisznak pedig Marcel hiánya. A közös életünk hiánya. Szeretném, ha újra mellettem lenne. Szeretném, ha megérinthetném, és ő megint úgy remegne bele, mint régen. Az utóbbi hónapokban papírra vetettem minden egyes csodálatos pillanatunkat, amit egymás testét érintve éltünk át, és ezzel nem maradt több emlék, amibe kapaszkodhatok. Beszélnünk kellene. Azt hiszem, ha mindketten higgadtan vágnánk neki, most már képes lennék beszélni vele a múltról. Még azt is pontosan tudom, hol keressem, mert megcsinálta. A céltalan életéből a hazugságok súlya alatt is sikerült kovácsolnia valamit, amire büszke lehetek. Amit mindenek ellenére is egy kicsit a saját érdememnek is tartok. Nem tudom, hogy ha mi ketten többé soha nem találkozunk, akkor elkezdte volna a tanulást, vagy még mindig Zaynnel és az Impalával furikázna buliról bulira, anyuci pénzét költve. Megmosolyogtat, hogy a voksom mégis emellett tenném le. Viszont ott van bennem a bizalom elvesztése miatti félelem, amivel még mindig nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, hogy valaha működhetne-e újra a kettőnk közti dolog így, vagy halálra van ítélve minden további próbálkozásunk. Attól tartok, hogy a gesztusait fürkészném, és a szavai, mondatai mögött megbújó titkokat. Titkokat és hazugságokat, amik talán nem is léteznek, de én odaképzelném, mert félnék újra teljesen a kezébe adni mindenem. Ez egy valós, és nagyon erős ellensúly a szenvedéseimben, amik egyre inkább újra felé löknek. Ettől még az érzés, hogy hiányzik, napról napra erősebb. Egyelőre nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, ezért nem is teszek semmit. Próbálok magammal foglalkozni, és írni. Minden szabad percemben írok, és azt hiszem, ez működik. Olyankor el tudok vonatkoztatni ettől az egésztől, ami egyébként az idegeimet őrli. Ma megbeszéltük Niallel, hogy feljön, és együtt megnézzük a meccset, de előtte még van néhány órám, amit jobb, ha a képzeletembe temetkezve töltök el. Mostanában túl gyakorivá vált, hogy csak ülök a gépem előtt, és az ablakon bámulok kifelé, Marcelen merengve. A könyvem gyakorlatilag készen van, már csak az utolsó simításokra vár, és ezt most nem cseszhetem el. Jelen pillanatban erről kell szólnia az életemnek, és hálás vagyok, amiért van valami, amiben ennyire elmerülhetek.

Olyan mélyre sikerült ásnom magam a munkába, hogy szinte meglep a csengő zavaró berregése, amikor megérkezik Niall. Gyorsan még mentek egyet az éppen megnyitott dokumentumra, mert már jártam úgy, hogy egy hanyagul lecsukott laptoppal mindent elveszítettem, amit aznap írtam, aztán beengedem Niallt.
-       Na, mizu haver? – karol át futólag, és megpaskolja a hátam, mielőtt belép mellettem a lakásba, aztán ledobja a cipőjét.
Még mindig nem túl otthonos ez a kis lyuk, pedig nem kellene sok cuccot vásárolnom, hogy ne tűnjön üresnek. Nem túl nagy. Igazából mindent vettem, vagy szereztem, amire nap mint nap szükségem van, egyedül a még mindig csak a nappali sarkába dobott matracom miatt szokott húzni Niall. Már egy ideje hallgatom a tegyem rendbe az életem mantrát, és mondhatnám, hogy kurvára unom, mert lenne benne igazság, de azt sem tagadhatom le, hogy valójában nem mond hülyeséget. Lehet, hogy az, ha a lakást végre teljesen a magamévá teszem, befejezem a könyv utómunkálatait is a kiadónak, és elkezdjük a publikálás körüli melót, azt a hatást érné el, hogy megint élek.
Még mindig a boltban dolgozom, de minden további szabadidőmben a könyvem szerkesztésén ügyködöm, amit még akkor kezdtem el, amikor rájöttem, hogy az írás valójában mennyire szórakoztat. Ahogy arra is, hogy ezen keresztül le tudok vezetni olyan energiákat, amik károsak, ha bennem maradnak, és az alkalmi szexpartnereimnek se sikerült maradéktalanul elfüstölnie. Mondhatjuk, hogy az írásnak szerves része lett a gyógyulásomban. Ni azzal is nyaggatott egy ideig, hogy keressek egy terapeutát, de végül nem dőltem le senki kanapéjára, hogy a nyomorult életemről beszélgessünk. Itt van nekem ő, aki tényleg mindig meghallgat, és a könyvem, ami üres oldalakkal vár, ha valami olyat kellene leírni, ami belülről akarja kirágni magát, és bele tudom valahogy fogalmazni a történetbe. A történetbe, ami az első olyan művem, amiben nem szerepel Marcel. Semmi köze hozzá, mindentől teljesen független, ami az életemben történt, és mégsem, hiszen a saját érzéseim tükörképe. A kiadó, amit találtam hozzá, nagyon lelkes és bizakodó volt, amikor megmutattam nekik a nyers verziót. Igaz talán némi protekcióm is volt, mert Jimmy, a volt egyetemi csoporttársam ajánlatára kerestem fel őket. Ott dolgozik valakije, aki addigra már várta a hívásom, és ezért hálás vagyok a régi haveromnak, bár úgy gondolom, ha szar lenne, amit összehoztam, akkor nem akarnának velem dolgozni, csak mert Jimmy azt kérte.
-       Louis, könyörgöm, vegyél végre egy rohadt kanapét, mert ez az utolsó, hogy itt nézünk meccset, ha továbbra is csak ezekben a kurva kényelmetlen karosszékekben lehet ülni – darálja el úgy, hogy szinte levegőt sem vesz közben, amin muszáj felnevetnem.
-       Márpedig nálad többet nem jövünk össze. Ide húzhatjuk a matracot is – rántok vállat, de csak a fejét csóválja, és lehuppan az egyik, igazából tényleg kurva kényelmetlen karosszékbe. Szerintem még nagyanyáméknak volt hasonló, és már akkor is ódivatúnak számított, de a lakásban volt, amikor kivettem és beköltöztem, szóval úgy éreztem, legalább nem kell vennem. Viszont az, hogy nála meccsezzünk, teljesen kizárt, mert egyszer volt rá példa, az asszonykája pedig gyakorlatilag azon igyekezett, hogy sírba vigyen. Folyamatosan beszélt, teljesen jelentéktelen dolgokról, és szinte sértődött volt, amikor a játék elhúzodott a hosszabbítások miatt, és túl későn lett vége. Imádom Niallt, és kedvelem Sarah-t is, de ezt még egyszer nem csináljuk, az halál biztos.
-       Most már komolyan kérdezem – kezd bele, amikor kinyitja a sörét, én pedig a meccset keresem a tévében. – Már jó ideje itt laksz. Miért nem könnyíted meg végre egy kicsit az ittléted? Vegyél egy normális kanapét, meg egy ágyat is. Egy komód is elférne annál a falnál, és akkor azok a dobozok is eltűnnének. Hidd el, te is jobban leszel, ha végre minden kezd rendezettebb lenni körülötted. Beleértve a lakásodat is.
-       Csak bérlem, te is tudod – felelem erre, mire felém fordítja a fejét, és csak rám figyel. – De nem csak ez tart vissza. Nem tudom… Talán csak nem vagyok biztos abban, hogy ez a lakás… Hogy ez a mostani életem hosszútávú lesz. A közelmúltban minden darabjaira hullott körülöttem, amire azt hittem, életem végéig kitart.
-       Tudom, te meg azt tudod, hogy sajnálom – biztosít erről már századszor, így csak elmosolyodom rajta, és bólintok. – De…
-       Nem arról van szó, hogy félek éppen valamitől, vagy ilyesmi – szakítom félbe, bármit is akart mondani, és én is kortyolok egyet a sörömből. – Egyszerűen… A kiadó miatt fel kell utaznom Seattle-be. Ki tudja. Ha bejön a dolog, talán ott ragadok náluk, és akkor sokkal egyszerűbb, ha inkább a közelükbe költözöm.
-       Vissza akarsz menni? – kérdi komoly hangon, és még a szemöldökét is összehúzza. Nem mondhatnám, hogy meglepte ez a dolog, inkább csak csalódottnak tűnik miatta.
-       Talán – motyogom bizonytalanul, és tehetetlenségemben újra csak kortyolok egyet. – Nem tudom. Ott még minden sínen volt. Boldog voltam az egyetemen, tele voltam barátokkal, akik egyébként még mindig ott élnek. Itt mindenki szétszéledt, csak mi maradtunk. És persze működött a dolog Liammel. Talán Seattle volt jó hatással az életemre.
-       Már régen is szinte menekültél Portlandből – bólint, mintha egyetértene velem abban, hogy az a város talán sokkal inkább nekem való, mint a saját otthonom. Mintha Portlandben el lennék átkozva. Amik itt történnek velem, azokra néha szavak sincsenek. És igaza van Niallnek. Már régen sem szerettem itt élni, és a gimi végén alig vártam, hogy végre elköltözhessek. Talán most is az tenne rendbe körülöttem mindent. – Ha ennyire jól érezted ott magad, lehet, hogy tényleg meg kellene próbálnod újra.
-       Ezért nem fektetek sok energiát a lakásba – vonom meg a vállam. – Meglátjuk, mi lesz a könyvvel, és utána ráérek gondolkodni a maradáson vagy a költözésen.
-       Beszélgettem múltkor Zaynnel – hozza fel óvatosan a témát egy hosszú hallgatás után, amit csak a foci bámulásával töltöttünk. – Azt tudod, hogy Harry is ott van?
-       Tudom. Amikor bent volt nálam a kórházban, akkor beszéltünk róla. De Seattle nem egy kis porfészek – nevetek fel, mert bár tény, hogy Portland sem, mégis sikerült hónapokig lépten-nyomon egymásba botlanunk, tényleg nem hiszem, hogy ugyanezt képesek lennénk Seattle-ben is eljátszani. Azt gondolom, ott minden más lehetne. Ha nem keresnénk egymás társaságát, akkor egyszerűen nem találkoznánk. Valójában még arra is gondoltam, hogy itt azért nem tudtam szabadulni tőle, bármerre is jártam, mert a kettőnk dolga lezáratlan maradt. Mintha egy ősi erő akarná folyamatosan, hogy akárhogy is, de oldjuk meg. Zárjuk le. – Beszélni akarok vele.
-       Tényleg? – fordul felém, és nem csak a hangja, az arca is igencsak meglepett. Látom rajta, hogy ez az utolsó dolog, amire számított tőlem ezekben a pillanatokban.
-       A múltról, a miértekről, és az egésznek az elrendezéséről, bárhogy is végződik majd. Azt hiszem, ideje pontot tennünk a háborúnk végére – folytatom, és bár nem fejtem ki neki mindazt, ami a fejemben kattog már jó ideje, azért még mindig nem hagy nyugodni. Szeretném, ha ennek a mesének, ami a közepe felé egy kibaszott horrorrá alakult, végül mégis lehetne happy endje. Szeretném, de képtelen vagyok bárkinek is beszélni erről, mert közben itt van bennem a bizalmatlanság Marcel felé, ami azt eredményezi, hogy csak zárjam le, és sétáljak el, mert aki egyszer ilyet tett veled, talán másodszor is megteszi. – Remélem, mostanra képesek lennénk mindketten higgadtan beszélgetni.
-       Talán tényleg mindkettőtöknek csak erre lenne szüksége ahhoz, hogy továbblépjen – biztosít a támogatásáról, és még bólint is egyet, mielőtt iszik az üvegéből. – Zayn elmondása alapján, ő sincs túl semmin se, hiába próbálja még magának is ezt hazudni. És mindketten tudjuk, hogy te sem. Akkor akarsz találkozni vele, ha Seattle-be utazol?
-       Még nem tudom – rázom meg a fejem, mert ezt igazából nem terveztem meg. Egyelőre csak a szándék van meg a fejemben, semmi több. – Eléggé elfoglalt leszek, és a régi professzorommal is megbeszéltem, hogy ránéz az írásomra, mielőtt bemegyek a kiadóhoz. Majd kitalálom, mikor vagy hogyan. Egyelőre csak annyit tudok, hogy beszélni akarok vele.
-       Állítólag eléggé magába fordult – húzza el a száját, és közben a képernyőre mered, mintha ezt csak amolyan mellékesen közölte volna. – Már nem az a srác, aki előtted volt, hiába hazudott mindenről.
-       Nem, tudom, hogy nem az – adok neki igazat.
-       Őt is teljesen megtörte ez az egész – sóhajt fel, és a karikagyűrűjével kopogtatja a sörösüveget a kezében. – Én elhiszem neki, hogy szeretett, még ha az elején mindent csak bosszúból is tett. Megfizetett érte, mert most ugyanúgy nincs semmije, ahogy neked.
-       Ott van Randy… – motyogom, és még én is hallom a sértett élt a saját hangomban. – Ez sem egy olyan pont, ami azt mutatja, hogy sokáig szenvedett. Látod, éppen ezért nem tudok mit kezdeni Harryvel. Marcellel… Sokszor azt se tudom, hogy szólítsam! Ez az egész egy téboly.
-       Tudom, de jól gondolkodsz – bólint, és meglöki a bokám a lábával. – Beszélj vele. Négyszemközt. Zárjátok le.
Erre semmit sem felelek, és míg ő végül teljesen ejti a témát, és csak a rúgásokat, kihagyott passzokat, vagy gólpozíciókat szidja, én mélyen a gondolataimba merülök, és Marcelen agyalok. Megint. Azon, hogy mit kellene mondanom neki, ha végül úgy alakul, hogy találkozunk. Akárhányszor nekiállok komolyabban gondolkodni ezen, végül mindig arra jutok, hogy talán a legjobb az lenne, ha nem is beszélnék vele. Tudom, hogy az egy szánalmas megfutamodás, amire nekem igazából semmi okom, mégis… Félek attól, hogy megint nem vezet majd az egész sehová sem, és nem kellene már több fájdalmat okoznunk egymásnak. Szerintem mindketten eleget szenvedtünk ebben a néhány hónapban egymás miatt.
Az este további része úgy telik el, hogy már egyetlen szó sem esik a göndörről. Végtére egészen jól szórakoztunk, mire Niallnek fellövik a pizsit, és ideje hazarohannia az asszonyhoz. Úgy a meccs háromnegyedénél sikerült kivernem Marcelt a gondolataimból, és élveznem a sörözős focizós estét. Most viszont, mire túl vagyok minden esti rutinon, és már a takaróm alatt fekszem a plafont bámulva, megint ő jár a fejemben. Nem úszom meg. A tudatalattim most már nem hagyja, hogy megússzam, mert addig nem nyugszik, amíg valamilyen módon, de pontot nem teszünk ennek az egésznek a végére. A sorsunk elbaszott játéka folytán már azt is tudom, hogy ha bemegyek az egyetemre, amikor beszélek a proffal, utána hol kellene keresnem őt. Minden a kezemben van, és képes lennék a meglepetés erejével érkezni, ami talán az én malmomra hajtja a vizet, de még mindig kibaszottul bizonytalankodok. Képes lennék pofán vágni saját magam emiatt, de… nem könnyű ez az egész.

Reggel, még akkor is Marcel jár a fejemben, amikor kinyitom a boltot, de már kezd sok lenni, hogy hirtelen nem tudok szabadulni tőle. Inkább úgy döntök, hogy ma rendes alkalmazottat játszom, és kipakolok minden felhalmozódott dobozt, ezzel feltöltve az összes polcot, ami a lusta napjaimon félig leürült. Az üzlet szerintem még azóta nem volt ennyire jó állapotban, amióta itt dolgozom. Így, hogy most már hivatalosan sincs semmi dolgom, leülök a pult mögé, és felnyitom a laptopom, hogy dolgozzak egy kicsit a nyers kéziratomon. Néha betéved pár srác, hogy gumit vegyen, vagy körbejárjon puszta szórakozásból. Esetleg néhány hölgy valami izgalmasabb játékszerért, de különösen nagy forgalom sincs ma. Most is csak egy pasi lézeng a sorok között, amit a kamerán át figyelek, de közben nagyobb részt a laptopomat bűvölöm. Végül egy tubus síkosítót tesz csak elém a pultra, de mostanra már megtanultam kezelni ezeket is. Még a szemöldököm sem húzom fel, hogy negyven percig sétált körbe ezért. Nyilvánvalóan valami mást akart, csak talán nem elég bátor megvenni. Sosem elég bátrak, pedig csak én látom és ők. Én nem ítélkezem, sőt kifejezetten leszarom, mit visznek haza, szóval az egész rajtuk múlik.
Miután fizet, én pedig szatyorba tettem neki amit vett, még mindig csak áll előttem, és nem mozdul. Most már felnézek rá, és bár ismerősnek tűnik, nem tudom hova tenni, pedig ő mosolyogva néz a szemembe.
-       Segíthetek még valamiben? – kérdem, és most már felhúzom a szemöldököm is hozzá. A halványkék szemei felcsillannak, és olyan csodálatos mosolyt villant felém, amibe majdnem beleszédülök.
-       Igen, azt hiszem – bólint lassan, aztán elindul a kijárat felé, elfordítja az apró kulcsot a zárban, és kiteszi a zárva táblát. Most már tudom, miért ismerős. Valószínűleg az egyik srác volt, akit a shop kanapéján dugtam meg valamikor. További szó nélkül sétál be a pult mögé, és mire egyet pislantok, már le is térdel előttem. Az ujjai olyan gyorsan mozognak, hogy mire észbe kapok, hogy mi történik, már kicsatolta az övem, és a nadrágom is nyitva van.
-       Hé, hé… – motyogom, és elkapom a kezét, hogy felhúzzam őt magamhoz. – Mit művelsz?
-       Annyira jól szórakoztunk – mosolyodik el újra azzal az őrjítően szép ajkaival, aminek örülök, mert nem akartam olyan hangot megütni, ami sértő lehet, és ezek szerint sikerült is elkerülnöm. – Gondoltam, megismételhetnénk.
-       Jó lenne, de… – kezdek bele, és már körvonalazódik bennem az emlék, ami a sráchoz köthető, bár a nevére akkor sem tudnék visszaemlékezni, ha fegyvert tartanának a fejemhez. Az viszont egyre élénkebben él bennem, hogy két menetet is nyomtunk, és az egyik jobb volt, mint a másik.
-       Ne kéresd magad! – nyalja végig az alsó ajkát, amiről képtelen vagyok levenni a szemem, mert már pontosan emlékszem, mire képes a szájával. Nem elég, hogy kibaszott jól csókolt, másra is tökéletesen tudja használni. Kiszabadítja a kezeit az ujjaim közül, és a hasamhoz nyúl, hogy a pólóm alá csúsztassa őket. A testem reagál az összes érintésére, és ezt letagadni sem tudnám, az agyam mégis visszavonulót parancsol. Kérdés nélkül engedelmeskedem, és újra eltolom magamtól a srácot, ezúttal begombolva a nadrágom, és megigazítva az övem. Biztos ami biztos, ezzel is jelezve, hogy komolyan beszélek.
-       Azt mondtam, nem – vonom fel a szemöldököm, és sokkal komolyabb hangon szólok hozzá. Megütközve néz rám, az arca egy egészen meglepett grimaszba ugrik, és a fejét ingatva lép távolabb tőlem. Végül vállat von, mintha azt mondaná, három másik szerencsést talál a helyemre, akik szívesen megdugják, és tulajdonképpen igaza is van. Maximálisan. Ez a srác kibaszottul tökéletes volt már az első alkalommal is, és rögtön azután, hogy kilép az ajtón, bele akarom verni a fejem a pultba, amiért visszautasítottam. Valójában távolról sem értem saját magam. Nincs senkim. Sokat gondolok Marcelre, de az esküvő óta kétszer is próbáltam vele legalább csak beszélni, mégis mindig falat húzott kettőnk közé. Mintha valami rejtélyes módon megfordult volna az egész történet, és ő lenne az, aki menekül a jelenlétem elől. A legvalószínűbb talán, hogy soha többé semmi nem lesz a kettőnk kapcsolatából, én meg játszom itt a hűségest, mintha bárkinek is elszámolással tartoznék a tetteimről. Miután leléptem tőle, szinte azonnal maga mellé vette a kis szőke játékszerét, szóval nem is értem, mi a faszért kellene rosszul éreznem magam, ha elfogadom egy díjnyertes srác ajánlatát. Az egész helyzet annyira elbaszott, amire nehéz akár szavakat is találnom.
Elengedem az egészet. Túl sokat agyalok a bizonytalan kimenetelű dolgaimon ahelyett, hogy azokra koncentrálnék, amik biztosak. Csak élveznem kellene az életem, a szabadságom, amit bár nem kértem, de ha már így alakult, ki kellene használnom. A munkám laza, senkinek nem tartozom számadással. Talán el kellene járnom újra szórakozni, és nyitottan élni. Túl kell végre tennem magam mindenen, igaza van Niallnek. A kérdés mégis ott kopogtat belül, egy nagyon mélyen elásott dobozban. Akarok-e tovább lépni? Hagyni Marcelt, és elfogadni, hogy történt, ami történt? Ez az a kérdés, amit nem csak, hogy nem tudok megválaszolni, de még a dobozt se merem felnyitni. Nagyon jó lenne olyan mélyen eltemetve hagyni, ahová akkor rejtettem, amikor dühösen összeszedtem a cuccaimat a közös londoni fészkünkben. A fészekben, ami valójában egy lepellel letakart kalitka volt, én pedig a madár, akivel próbálják elhitetni, hogy a sötétség a valóság, nem a lepel mögötti fény. Amikor végül látni engedte a fényt, és betekintettem a fájdalmas valóságba, akkor azt gondoltam, hogy látni sem akarom többé Harryt… Marcelt… De a doboz tartalma egyre dühösebben próbál kiszabadulni, és amit rejt, az minden bizonnyal képes lenne leigázni, ha szabadon engedném. Ez az, amivel képtelen vagyok mit kezdeni, és ez tehetetlenné tesz.

Az egész belső hisztimet félretéve, inkább folytattam a munkát a laptopomon és a boltban egyhuzamban, aztán zárás után csak állok a kocsim előtt. El kellene mennem anyámék házához, mert még nem irányíttattam át a leveleimet az új albérletembe, így minden náluk van. Viszont se anyámmal, se apámmal nincs kedvem ma találkozni, még ha külön-külön indok is bújik meg a kettő között. Végül egy sóhajjal beletörődöm a sorsomba, de még elautózom a bankba, ami a belvároson át útba esik, mert ott személyesen kell új lakcímet jelenteni. Még csak öt perce állok sorba, amikor a sorsom megint úgy dönt, hogy játszik velem egy kicsit.
-       Louis? – lép mellém egy nő, és elég egyetlen másodperc, hogy felismerjem a hangját. Csinos öltözet, magassarkú cipő, a haja pedig tökéletesen áll, mint mindig.
-       Szia, Anne – mosolyodom el illedelmesen, ő pedig leveszi a napszemüvegét. A szemeiben azonnal Marcelt látom, és ez mellkason vág. Főleg a mai gondolataim után, amik háborút vívnak a fejemben. Talán nem is kellene bejelentenem az új címem. Egyszerűen csak elhagyni ezt a kibaszott várost, mert egészen biztosan a vesztemet akarja. Mostanra már nevetségesen ellenem van.
-       Sajnálom, ami történt – szorítja össze a száját, és dönti kicsit oldalra a fejét, mintha kifejezetten szánna. Szerencsére a bomba felrobbanását követő hónapban már hozzászoktam ehhez a reakcióhoz, így most nem csesz fel annyira, mint akkoriban. – De jó látni téged.
Erre csak esetlenül bólintok egyet, és a lábammal dobolva várom, hogy végre az én számomat mutassa a tábla, és mehessek valamelyik ügyintézőhöz.
-       Tudom, hogy kellemetlen velem beszélgetned, csak…
-       Nem – rázom meg a fejem, és egy sóhajjal jelzem, hogy inkább csak fogalmam sincs, mit csináljak. Az egész helyzet kellemetlen, nem pedig Anne. Ő kedves, ahogy régen is mindig az volt. – Nem tudom, mit kellene mondanom a hazug exem anyjának, akit tulajdonképpen eléggé kedveltem.
-       Én is kedveltelek – teszi a vállamra a kezét, és olyan kellemetlenül mosolygunk össze, amilyet még életemben nem tapasztaltam. Az egész szituáció a nulladik másodperctől kezdve elbaszott, és szeretnék elmenekülni belőle. Mondjuk most, ebben a pillanatban. – Elkeserítő a gondolat, hogy ez lett a vége. Bárcsak Harry ne ezt az utat gondolta volna az egyetlen járható megoldásnak.
-       Az jó lett volna – bólintok, aztán meggondolom magam, és még a soromat sem várom ki. El kell mennem innen, mert még egyelőre ott tartok, hogy rávegyem magam, és mindent megbeszéljek Marcellel. Az, hogy az anyjával beszéljem ki a fájdalmas kapcsolatunkat, nem csak szürreális, de képtelen is vagyok rá. A mai napig nem tudom, hogy Anne mennyire volt benne bármiben is, ahogy azt sem, most mit tud a dolgainkról. Egyszerűen nem vele kell kezdenem. Nem beszélhetek bármiről is hamarabb vele, mint Marcellel. – Ne haragudj, mennem kell.
-       De hát a dolgodat sem intézted el – mutat a sorbanállók felé, és a hangjában is tisztán hallani, hogy pontosan tudja, miatta akarok lelépni. Nem szándékozom megsérteni őt, de ez a beszélgetés nekem tényleg nem megy. Nem is akarom megejteni. Igazából nem is kell megtennünk.
-       Túl sokan vannak, és nincs ennyi időm – mosolygok az ügyintéző előtt álló három emberre, aztán Anne kezébe adom a sorszámom, mert látom, hogy az övé későbbi. Csak elmosolyodik a gesztusomon, de azelőtt ölel át, hogy észrevenném, mire készül.
-       Vigyázz magadra, Louis – sóhajtja, aztán elenged, és egy szomorkás mosolyt váltunk, mielőtt kilépek a bankból, és sikerül fellélegeznem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy el kell hagynom ezt a várost. Örökre. Új életet kell kezdenem máshol, és soha vissza sem nézni ide, mert amíg itt vagyok, az univerzum kibaszott jót szórakozik velem minden alkalommal, amikor kiteszem a lábam a lakásomból.

*

Végre eljött Seattle-be utazásom napja, és én szándékosan nem repülővel jöttem, hanem inkább felvezettem. Csak egyszer kellett tankolnom, ami sokkal olcsóbb, mint egy repjegy, és autót sem kell bérelnem. Tudtam, hogy jó érzéssel tölt majd el újra ebben a városban lenni. Az egész rémes szakítást követően is itt bújtam el, és tudom, hogy sehol máshol nem tudtam volna annyira sem lehiggadni, mint itt. Egyszerűen szeretem ezt a légkört, ami itt körülvesz. Az egész államon belül pedig esküszöm ez a kedvenc helyem. A WSU csodálatos parkjai és utcái, ahol egyszerűen csak otthon érzem magam. Életem legjobb éveit töltöttem itt, amit aztán azt gondoltam felülírt a Marcellel közös világunk, de végül olyan pokolivá vált az egész, hogy újra ez került az első helyre. Most itt vagyok, és mintha újra tudnék lélegezni. Washington pumpál megint oxigént a tüdőmbe, ami életre kelt. Az egyetem éppen úgy zsong a diákoktól, mint amikor itt tanultam, és én is részese voltam az egésznek. Hiányzik az élet a kampuszon. Valószínűleg már senki sem jár ide, akit ismertem, de mégis többen rám mosolyognak, vagy éppen köszönnek nekem, ahogy az irodalmi szárny felé tartok. Higl professzor már vár, és egy különleges izgalom munkálkodik bennem a találkozónk miatt. Néhány napja elküldtem neki az elkészült írásom, és azt mondta, mára elolvassa, hogy tudjunk róla beszélni. Átlépve az épület hatalmas boltíves kapuját, már futólépésben tartok az emeletre, és halkan kopogok az előadóterem nyitott ajtaján, ahol rengeteg órán ültem bent annak idején.
-       Louis! Jöjjön, jöjjön! – int a már ősz hajú, kicsit borostás volt tanárom. A szemüvege most is olyan görbén ül az orrán, mint akkoriban. Szokásához híven egy szürke öltönyt visel, fekete nyakkendővel, és az én könyvem nyomtatott lapjai vannak a kezében. Megint legalább annyira izgulok, mint amikor előadások alatt kérdezett valamit, és én próbáltam bemutatni neki a saját látásmódom az adott témában. Mindig is nagyra tartottam Higl professzort. – Hogy van?
-       Köszönöm, jól. Hálás vagyok, hogy szánt rám időt – mosolygok rá, aztán int, hogy üljünk le az első sorba. – Nos, mit gondol?
-       Már akkor is tehetségesnek tartottalak, amikor a diákom voltál – fog bele, és a hangja még mindig megnyugtat. Kedves és meleg. Tudod, hogy törődik veled, amikor így szól hozzád. Muszáj mosolyognom a szavain, és nem tudok mondani rá semmit, csak bólintok, ezzel köszönve meg szavak nélkül is. – Nagyon tetszik a történet, amit írtál. A képi világ, amit megidézel, és az is, ahogy profin tudtál dolgozni a komor hangulattal, mégis képes voltál életben tartani, mint olvasót. Nem vesztettem el a hitem és a reményem a végére sem.
Tudom, hogy a lényeg majd csak ezután következik, mert ismerem már ennyire az öreget. Először egy kis életet tölt beléd, hogy aztán elmondja a hibáidat, amihez így legalább van elég erőd, hogy elfogadd.
-       Jegyzeteltem a kinyomtatott lapokra, remélem nem bánod – mosolyog rám egy pillanatra, és amikor megrázom a fejem, teljesen beletemetkezik a kezében tartott oldalakba. – Van néhány olyan bekezdés, amit a helyedben átnéznék, mert nekem ott valahogy nem volt az igazi a tempó. Pontokkal jelöltem a pillanatot, amikor valami megfogott, és így megszakította az egyébként nagyszerű tempót, amit felvettél az elején.
-       Rendben, köszönöm, megnézem majd – vágom rá egyből, mert ezt még az első verziónál a szerkesztő is említette, és próbáltam is dolgozni rajta, de ezek szerint még van mit csiszolnom bizonyos részeken.
-       Aztán van egy párbeszéd itt – mutatja felém a szóban forgó jelenetet. – Ezen finomítanék. Nekem Ingrid karaktere nem engedi meg ezt a néhány mondatot. Nem kell kihúznod, vagy teljesen átírnod, csak finomíts rajta. Olvass vissza egy néhány oldallal korábbi párbeszédet, és utána ezt, aztán érezni fogod, miről beszélek.
-       Rendben – bólintok, és innen teljesen belemerülünk a történetem hibáiba, vagy buktatóiba. Két órán át bújjuk a jegyzeteket, és már egészen fáradtnak érzem magam, amikor végül azt mondja, hogy ennyi. Nincs több feljegyzése a lapjain. Nagyon hálás vagyok a munkájáért, amit neki is elmondok, és még azt is megbeszéljük, hogy mivel nem fogad el ezért semmilyen fizetséget, holnap együtt vacsorázunk vele és a feleségével. Ha máshogy nem, legalább így meghálálhatom.
-       Még mindig együtt vagytok Payne-nel? – kérdi, amikor már felfelé baktatunk a lépcsőkön, az előadó kijáratához.
-       Nem – rázom meg a fejem mosolyogva. Az egyetemi tanáraink nagy százaléka tudott a kapcsolatunkról annak idején, mert sosem rejtettük véka alá. Nem rejtőzködtünk, és igazából azt hiszem, ez tetszett nekik. – Már akkor szakítottunk, amikor végeztünk. Visszamentem Portlandbe tanítani.
-       Ez a szakítás ellenére is nagyszerű hír – paskolja meg a hátam, és muszáj a halántékom vakargatva elmondani neki az igazat. Attól tartok, a holnapi vacsorán úgyis szóba kerülne, és nem akarok hazudni.
-       Már nem tanítok – vallom be egy sóhajjal, ő pedig figyelmesen hallgat, hogy folytassam a magyarázatot. – Volt egy másik kapcsolatom, aki miatt Londonba költöztem, de annak is vége lett. Még nem tettem egészen rendbe az életem, amióta hazaköltöztem. De azóta írtam meg a könyvem.
-       Már értem a komor hangulatot – mosolyodik el keserűen, és megállunk a folyosó végén, ahonnan ő az irodája felé tud tovább indulni, én pedig ellentétes irányba jutok ki az épületből. – Mindig is életvidám srác voltál. Remélem jobban leszel. Viszont az írás neked való. Én a helyedben semmiképpen nem hagynám abba itt. Ha kiadód is van, mindenképp írj. És ha bármilyen segítségre van szükséged, én itt vagyok.
-       Hálás vagyok érte – mondom újra, és kezet fogunk, mielőtt elköszönnénk. Igaza van, mint mindig, és el kell gondolkodnom azon, hogy komolyabban ezzel foglalkozzak. Talán amikor éppen az írói szakaszban vagyok, még valamilyen szerkesztői munkát is vállalhatnék a diplomámmal a kiadónál. Az öreg elültette a bogarat a fülemben, mint mindig.
Már a kampusz folyosóin sétálok, a professzor jegyzeteivel a kezemben, amikor újra Marcel veszi át az uralmat a gondolataim felett. A lábaim gondolkodás nélkül is, automatikusan visznek a diákszállások felé, és mire sikerül megtorpannom, már az épület előtt vagyok. Nem kellene mást tennem, csak felsétálnom a harmadik emeletre, és bekopognom hozzá, valamiért mégis nehezemre esik elindulni. Szinte parancsot kell adnom a lábaimnak, hogy mozgásra bírjam őket, de végül elindulok, és amikor legközelebb megállok, már az ajtaja előtt vagyok. Nem tudom, meddig voltak ma órái, vagy esetleg még mindig tartanak-e, de most már mindegy. Már itt vagyok, és egyáltalán nem futamodhatok meg. Most már nem. Pont én nem. Itt az ideje, hogy elrendezzük a dolgainkat.
-       Faszom… – morgom az orrom alatt, és erőt veszek végre magamon, mert amit művelek, az nevetséges. Hangosan kopogok be, és várok. A folyosó teljesen üres. Amikor errefelé jöttem, lézengett néhány diák, de azóta ők is eltűntek a szobáik ajtajai mögött, és egyedül maradtam. Az ajtón túl néma csend, de én újra hangosan kopogtatok, hátha csak fülhallgató van a fején, és nem hall engem. Én mindig úgy tanultam, mert legalább akkor sikerült kizárnom a többi diák zaját a papírvékony falakon át. Végül, amikor már percek óta szobrozok itt, és kopogok be harmadszor is, csak a fejem rázom a saját elbaszott szerencsémen. Itt vagyok. Eljöttem. Rávettem magam, és tényleg akarom ezt, ő pedig nincs itt. Ha ez nem egy nagyon erős jel, akkor nem tudom, hogy mi az.


16 megjegyzés:

  1. Ah, de jó volt erre kelni.
    Már komolyan azt gondoltam feladtátok.
    Ez a sztori szédítő hullámvasút. Néha pegig őrjítő gyorsvonat. Már ami az érzelmeket érinti.
    Hihetetlenül sajnálom a fiúkat, és nagyon bizom egy szerelmes végben.
    Majd a bizonytalanságot, bizalom elvesztését megoldják együtt.
    Szépen felepitik újra, közösen.
    Újra egy pár kell lenniük, mert ha így megy tovább, szépen lassan belehalnak mindketten.
    Örülök, hogy újra itt vagytok! Mindig feldobja a napom mikor olvashatlak titeket.
    Tudom, hogy nem egyszerű az élet, de lehetne, hogy ne kelljen ilyen hosszú időt várni a kövi részre?
    Türelmetlen vagyok? Naná, hogy igen! 😁 😊 💕
    Bocsi! 💖
    Imádlak! Pussz 😘 😘 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmiképp nem adjuk fel, és semmiképp sem szeretném, ha ennyit kellene várni a következő részre is. Már körvonalazódik a végkifejlet, szóval talán jobban állunk, mint eddig. Talán. :D
      Köszönjük, hogy még mindig itt! Puszi! ��

      Törlés
  2. Jujj már úgy vártam az új részt! És de jó volt olvasni!!! De hogy pont így van vége!? Már úgy várom, hogy megbeszéljék a dolgokat! Régóta most először éreztem úgy, hogy még elindulhat valami talán. Nagyon várom a következő részt és remélem megtörik a jég!.❤😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vajon képesek lennének beszélni? Háát nem tudom..... Meglátjuk. Esetleg ajtó alatt átdugdosott cédulákkal. Akkor talán nem tépik le egymás fejét. Vagy más testrészét.
      Igyekszünk a következővel! Én is szeretnék már pontot tenni a végére :) puszi ��

      Törlés
  3. Nagyon vártam a folytatást és örülök hogy, nem adtátok fel!! :)
    Kíváncsi vagyok, mi lesz a srácokkal, talán lehiggadnak kicsit és még tudják beszélni! :)
    Izgatottan várom!!! :)))
    Feldobtátok a napomat! Köszönöm!! :)))

    VálaszTörlés
  4. Válaszok
    1. Tudom, nagyon lassúak vagyunk... még néhány napot kérek :)

      Törlés
  5. Csak halkan kérdesem: ugye valamikor be lesz fejezve?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A napokban megpróbálom kitenni a következő részt. Igen, be lesz fejezve mindenképp :)

      Törlés
  6. Válaszok
    1. Kedves Victoria!
      Látom az írás sem megy, tekintve hogy a rövidke megnyilvánulásodban a "szar" kivételével semmit sem sikerült helyesen leírni, ezalapján gondolom az olvasással is ugyanennyire hadilábon (értsd: "szarul") állsz. Megértem, sok betű, hosszú mondatok...
      De persze minden vélemény számít, köszönjük az építő kritikát. Csak azért sem törlöm ki :)
      Üdv: C.

      Törlés
  7. Én már nagyon várom a következő részt!!!!!! ❣❣❣😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ah lejöttem vidékre, ahol alig pislákol a net... Deee kész van, ígérem legkésőbb egy héten belül fent lesz! Köszönöm a türelmet 😘

      Törlés
    2. Ah lejöttem vidékre, ahol alig pislákol a net... Deee kész van, ígérem legkésőbb egy héten belül fent lesz! Köszönöm a türelmet 😘

      Törlés
    3. Hujujj, dejooo! Várjuk nagyon!

      Törlés