Meghoztam a következő fejezetet. Azt kérem tőletek, hogy mielőtt elkezditek olvasni, zárható szekrénybe pakoljatok be minden lakásban fellelhető kést, ollót, egyéb éles tárgyat, és nyeljétek le a kulcsot. Két nap emésztés után talán már nem akartok majd levadászni minket... :)
Kíváncsi vagyok, hogy szerintetek ez még helyrehozható-e. Írjátok meg véleményeteket! (Van értelme még ide posztolni, vagy mindenki ki van békülve a wattpaddel?)
Puszi!
S&C
21. fejezet
Harry’s
POV
Amióta ő lett az elsőszámú bizalmasom,
Zayn pedig egyre kevésbé ér rá a nyavalygásommal foglalkozni, Randy egyre
többet jár el velünk. Ahová Zayn elráncigál, többnyire oda én is elcibálom
magammal őt, hogy legalább valaki értékelje is ezeket az estéket helyettem. És
hogy ne egyedül kelljen tartanom a gyertyát a szerelmespárnak. Így volt ez a
mai estén is. Azzal a különbséggel, hogy most kivételesen nem Randyvel karöltve
szenvedek, hanem inkább Zaynnel. Már órák óta pillantgatunk kétségbeesetten
egymásra, de a társaság partizósabb felére tekintettel csak csendben tűrünk.
Randy láthatólag túlságosan is élvezi a fülsüketítő zenét és a színes,
alkoholos löttyöket Lottie és a két barátnője társaságában, miközben mi Zaynnel
alig várjuk, hogy ehelyett a dübörgő szörnyűség helyett valami csendesebb pubba
költözhessünk át. De így, hogy Randy is a lányok oldalán áll, igencsak
túlerőben vannak. Megígértük Lottie-nak, hogy néhány órát kibírunk, lévén az
egyik barátnőjének születésnapja van, de túl sokáig már sörrel a kezemben sem
bírom ezt, és Zayn arcáról is pontosan ezt tudom leolvasni. Ha sokszor kell
ilyen helyekre eljárnom, fokozatosan vissza fogok szokni a piálásra, már érzem…
Amikor Randy elkezd felém billegni,
feldereng a fény az alagút végén, és rögtön nekilátok terveket szőni. Biztosan
meg tudom zsarolni valamivel, hogy segítsen lelépni innen. Magabiztos mosollyal
figyelem, ahogy közeledik, de félúton valaki megragadja a vállát. Összevonom a
szemöldököm, de csak csendben nézem ahelyett, hogy szívem szerint felpattannék,
és lesöpörném róla a fickó kezét. Nem játszhatom a féltékeny férjet, elvégre
semmi közöm hozzá, ki érinti meg. Ránéz a pasasra, először csak megrázza a
fejét, hogy nem érdekli, lépjen le, de ő csak közelebb húzza magához. A szöszi
ezúttal már dühösen löki el a kezét, a férfi azonban nem adja fel, következőre
már a derekát ragadja meg két kézzel, úgy dörgölőzik hozzá. Érzem, hogy egyre
dühösebb leszek. Nem írnám a féltékenység számlájára, mert ha bárki mással
viselkednek erőszakosan, azt sem nézem jó szemmel. Az egyik legnagyobb
pozitívum, amit a múltamra visszanézve büszkén jelenthetek ki, hogy bár nagyon
sok sráccal voltam, a töredékére sem emlékszem tisztán, és nem minddel bántam
kesztyűs kézzel, de az összes, egytől-egyig önszántából jött el velem. És ha
bármelyik azt mondta volna, álljak le, gondolkodás nélkül megteszem.
Randy megpróbál kiszabadulni, de nehezen
bír a nagydarab férfival, úgyhogy úgy döntök, talán nem fog megenni a kis szőkeség
vacsorára, ha most már közbeavatkozom. Odalépek, és először megpróbálom a pasas
vállának megkocogtatásával felhívni magamra a figyelmet.
-
Mit
akarsz? A pasija vagy? – mordul rám szinte vicsorogva.
-
Nem,
csak a barátja – felelem egyszerűen, és állom a tekintetét. Engem egy ilyen
hájfej nem ijeszt meg. – Hagyd békén.
-
Akkor
kopj le! Most velem barátkozik – köpi felém gunyoros vigyorral, és az egyik
kezét a markából épp kitekergőzni próbáló Randy tincsei közé meríti, majd
látom, ahogy erővel megrántja a haja tövét.
-
Nem
úgy néz ki, mintha élvezné a közelségedet – ragadom meg ezúttal erőszakkal a
nyakánál az ingét épp, amikor Randy megtalálja végre a legjobb fegyverét ilyen
esetekre: a térdét. A segítségem nélkül sikerül kiszabadulnia egy jól irányzott
tökön rúgással, és aztán még ugyanazzal a lendülettel ügyesen a gyomrába is
belekönyököl, ami megmagyarázhatatlan büszkeséggel tölt el.
-
Nem
sok fogalmad lehet róla, mit élvez, ha nem dugod… – vihog fel a fickó
összegörnyedve, én pedig gondolkodás nélkül még ráadásként beverem az orrát is.
Biztosan ő sem józan már, mert az ütéstől hátratántorodik, és elveszítve az
egyensúlyát a földre esik.
Tudom, hogy felesleges volt, mert Randy
már leszerelte. Mégis, több okot is fel tudnék sorolni arra, miért tettem.
Egyrészt elmondhatatlanul unom ezt a zajt, és szeretném, ha kidobnának innen,
mert Zayn tuti nem fog ultimátumot adni a szívszerelmének, így önként
valószínűleg még egy jó darabig nem mehetnénk. Másrészt olyan rég nem húztam be
senkinek, hogy oltári jól esett a felgyülemlett feszültséget végre így
levezetni egy olyan emberen, aki megérdemelte. Az alkoholt is a listára
írhatjuk, amit az elmúlt nyolc-tíz hónapban egyre kevésbé bírok. Nagyon sok
okot felhozhatnék még, de a féltékenység nincs köztük. És ha Zayntől ezt fogom
megkapni, neki is behúzok egyet, ha már így ráéreztem az ízére.
Ahogy a pasas nagy nehezen, kapálózva
feltápászkodik, és valamit az orra alatt morogva elbotorkál, én megfogom a
tánctérre épp visszatekeregni készülő Randy karját, és bár ellenkezik, magamhoz
húzom. A mellkasomhoz szorítom, és amikor a füléhez hajolok, hogy beleüvöltsem
a maradék frusztráltságommal, hogy ha nem akarja, hogy kurvának nézzék, ne
viselkedjen úgy, a háta mögött a pultnál meglátok egy alakot, aki kísértetiesen
hasonlít Louis-ra. Csak egy pillanat az egész, és mire – azt kihasználva, hogy
a másodperc töredéke alatt minden erőm elhagy –, Randy duzzogva eltol magától,
a férfi már el is tűnt. Hiába pásztázom a tömeget, nem találom.
-
Gyere!
– ragadom meg végül Randy bicepszét, és gyakorlatilag kicibálom a klubból.
-
Mit
csinálsz?! Hagyd abba! – próbálkozik kiszabadulni, amikor a parkolóban végre
hajlandó vagyok megállni, és szembe fordulni vele. – Engem nem kell megvédened!
– esik nekem, mielőtt még meg tudnék szólalni, és színpadiasan a mellkasomat
csapkodja, amitől fennakadnak a szemeim. – Szerinted eddig ki védett meg? Tudok
magamról gondoskodni!
-
Oké,
oké… – tartom fel a két kezemet, és iszonyú nehezemre esik nem elnevetnem magam
az egész jeleneten, ahogy ez az izmos, huszonegy éves, amúgy komoly orvosnak
tanuló srác úgy viselkedik, mint egy hisztiző tinilány. – Megértettem.
Mérgesen néz rám, de én ezt nem bírom.
Nevetnem kell, annyira édes. De persze tudom jól, hogy az olaj lenne a tűzre,
nem nevetgélhetek ebben a helyzetben. Megragadom a felkarjánál, és hogy ne
lássa az önkéntelenül mosolyra húzódó ajkaimat, megint magamhoz rántom. Újra
megpróbál ellenkezni, és mivel nem egy törékeny srácról van szó, nem biztos,
hogy sokáig bírnék vele, ám másodperceken belül ő dönt úgy, enged nekem, és belesimul
az ölelésembe. Lassan lenyugszik a zaklatott légzése, majd felsóhajt, és
finoman eltol magától.
-
Mi
volt ez? Miért kellett elmenekülni? – vonja össze a szemöldökét, mert még
mindig morcos, hiába nyugodott le többé-kevésbé. – Azt a faszt kellett volna
kidobatni – morogja csalódottan.
-
Lou…
ott volt – motyogom bizonytalanul. – Vagy csak már teljesen meghülyültem, és
mindenhol őt látom. Nem tudom – rázom meg a fejem, és összeszorítom a
szemeimet. A tenyerembe temetem az arcom, és látványosan szenvedek a
tehetetlenségtől.
-
És
most azt hiszi majd, hogy együtt vagyunk? Ez a baj? – kérdez vissza néhány
másodpercnyi döbbent hallgatás után a lehajtott fejem alá behajolva, és a
tekintetemet keresi.
-
Nem.
Nem érdekel. Ha azt akarja hinni, higgye – dörmögöm, de egyáltalán nem vagyok
biztos benne, hogy ez az igazság. – Tök mindegy, mit hisz, így is, úgy is,
minden este mással megy el… – teszem hozzá keserűen.
-
Na,
gyere! – ragadja meg a csuklómat, és megpróbál visszahúzni a szórakozóhelyre.
-
Nem
– állok bele, hogy visszatartsam. Eszemben sincs visszamenni. Borzasztó a zene,
drága a sör, azt a faszt meg nincs kedvem péppé verni. Louis pedig…
-
Gyere,
rámászok valaki olyanra, aki legalább minimális mértékben tetszik, hogy ha
tényleg ő volt, lássa, nem vagy velem. Úgyis hiányzik már, hogy egy kicsit…
-
Ez
hülyeség, fejezd be! – vágok közbe dühösen, és visszarántom ma este már
sokadszorra, hogy újra magamhoz szorítsam. Nem akarom, hogy odadobja magát
valakinek csak azért, hogy Lounak bizonyítson, és mert rég nem szexelt. Én sem feküdtem
le senkivel lassan két hónapja, de ez többé nem lehet indok egy érzéketlen
dugásra. Azok az idők már elmúltak. Meglepetten pislog fel rám, ahogy a
mellkasomra húzom az arcát, és megcirógatom a tarkóját. Automatikusan mozdulnak
az ujjaim a hajába, a kezei pedig olyan természetességgel siklanak a derekamra
az ingem alá, mintha minden nap ezt csinálnánk. Ijesztően természetes minden.
Ahogy lábujjhegyre áll, és az arca a nyakhajlatomba simul. Vagy ahogy a
reszkető sóhaja megborzongatja a bőröm. Ahogy meghúzom egy kicsit a tarkóján a
haja tövét, hogy újra a szemembe nézzen. Amikor az ajkai mozdulnak, és
megnedvesíti őket, azonnal lecsapok rájuk. Olyan szenvedéllyel teszem őket
magamévá, mintha ezzel a csókkal akarnám elhitetni vele, hogy szerelmes vagyok
belé. De azonnal érzem, hogy ez nem helyes. Nem hazudhatok neki, ez a
legfontosabb alapszabályom innentől fogva. Hirtelen elhúzódok tőle, amitől
döbbenten merevedik le a karjaimban, az ingem alatt egyre bátrabban felkúszó
kezei pedig a hátam közepéről visszacsúsznak a derekamra. – Várj. Nem akarlak
átverni – lehelem zihálva az ajkaira, de a kezeimmel nem eresztem, továbbra is
biztosan tartom a karjaimban, ami homlokegyenest szembe megy a szavaimmal.
-
Nem
versz át. Pontosan tudom, hogy őt szereted – próbálja visszahúzni magához a
számat a nyakamba csimpaszkodva, és közben az ajkaimat nézi megigézve.
-
Akkor
miért csinálod? – súgom bizonytalanul.
-
Ne
kérdezd, csak folytasd! – sürget, de én csak frusztráltan felsóhajtok. Tudnia
kell, el kell mondanom neki, mielőtt… De még azelőtt, hogy belekezdhetnék, ő
mondja ki. – Nem fogom azt kérni, hogy szeretkezz velem. Tudom, hogy azt nem
kaphatom meg. De dugj meg végre – leheli a fülembe, és vigyázzba áll minden
apró szőrszálam a szavaitól.
Hiába tudom, hogy nagyon nagy hülyeséget
csinálok most, és ha lenne erőm higgadtan végiggondolni, valószínűleg nem
tenném ezt, mégis azonnal a kocsihoz húzom, betuszkolom az anyósülésre, és a
többiekről teljesen megfeledkezve, fénysebességgel repítem magunkat haza. Anya
a nappaliban felkapja a fejét a laptop mögül, és ahogy meglátja Randyt, ránk
mosolyog, és kedvesen int is neki. Többször találkoztak már, és néha mesélek is
róla neki. Kedveli őt. Tudja, mennyi mindent tett értem az utóbbi időben.
Valószínűleg meglepi, hogy egy percre sem maradunk lent jópofizni. Csak
felrohanunk a lépcsőn, és alighogy becsukódott mögöttünk a hálószobám ajtaja,
szinte letépjük egymásról a ruhát. Nem csendesen és gyengéden, inkább úgy,
mintha a világvége előtt öt perccel már nem lenne értelme a következményekkel
foglalkozni. Holnap minden bizonnyal lesz egy kellemetlen beszélgetésem az
anyámmal, és talán Zayntől is kapok, de jelen pillanatban ezek a dolgok
érdekelnek a legkevésbé. Csak Randy érdekel, a követelőző csókjai, a kutató
kezei, és a gyönyörű teste, ami lángol a vágytól, és engem is úgy feltüzel,
mint nagyon régóta semmi. Teljesen mást hoz ki belőlem, mint amit Louis.
Mellette sokszor elgyengültem, rábíztam magam, szerettem és élveztem a
törődést, és cseppet sem bántam, hogy hatalma van felettem. Randy inkább erőssé
tesz, mint elgyengít. Minden téren. Talán volt, amiben igaza volt Stephannak…
Randyvel amióta csak hazajöttem, minden épp az ellenkezője a Louis-val való
kapcsolatomnak. És néha már magam sem tudom, ki vagyok valójában.
*
Nem telik el két hét sem, amikor egy
nehezen engedélyezett, puncimentes pasis estén, egy pubban Zaynre várva újra
látom Lou-t. Ezúttal viszont már biztosan nem a szemem káprázik, mert percekig
figyelem egy eldugott sarokból, ahogy a falnak támaszkodva megkísérel eljutni a
pulttól a mosdóig, lehetőleg két lábon. Aztán amikor onnan megpróbál
visszabotorkálni a helyére, egy srác ott terem, hogy segítsen neki, nehogy a
padlón végezze. Lou bágyadtan rámosolyog, és hálából belemarkol még a fenekébe
is. A normális emberi reakció az lett volna, ha erre eltolja magától, de
minimum egy szemöldökráncolást megérdemelt volna érte. De nem, a srác csak
visszamosolyog rá, és a nyakába hajolva – gondolom én – megtudakolja, hogy hova
mehetnének egy gyors numerára. Tudom jól, hogy pontosan ilyen voltam én is még
tavaly… és mégis hányingerem van, ha józanul ezt kell néznem. Már meg sem
próbálok odamenni hozzá. Annyiszor elküldött az elmúlt két hónapban, hogy már
ha csak rágondolok, hogy újra át kell élnem egy durva elutasítást, fizikailag rosszul
leszek. Csak figyelem csendben, ahogy fogja a legújabb szerzeményét, kicsoszog
vele az ajtón, és közben megpróbálom visszafogni az agyamat, hogy ne azon
járjon, hamarosan mit fog tenni vele, amíg én Zaynnel sörözök.
Egy kicsit örülök neki, hogy ezúttal nincs
velem Randy, mert tudom, hogy csak megpróbálná elterelni a figyelmem, és fel
akarna vidítani azzal, hogy a mostanra már bevált módszereivel másfelé
irányítja a gondolataim. Én viszont biztosan tudom, hogy most gondolni sem
akarok a szexre, nemhogy csinálni. Képtelen lennék közben kiverni a fejemből a
beleégett képeket, amin Lou részegen botladozik egy ki tudja hány egyéjszakás
kefélésen átesett fiú támogató karja alatt. Eddig sikerült minden alkalommal
úgy beesnem Randy ágyába, hogy teljesen kikapcsolta az agyam, és csak vele
törődtem, nem pedig egy elbaltázott szerelemből menekülésként ugrottam csupán
fejest a karjaiba. Tényleg szeretek vele lenni. Sokszor kívánom azt magamban,
bárcsak ne is ismertem volna meg Louis-t. Ez a fiú sokkal inkább nekem való.
Talán ha nem úgy kerül az életembe, hogy a szívem már másé, beleszerethettem
volna.
De ezután az este után napokig csak
telefonon beszélek vele. Úgy döntöttem, hogy amíg nem saját maga miatt akarom
látni, hanem csak azért, hogy kiverje Lou-t a fejemből, nem találkozhatunk.
Ismer, mindent tud rólam, én mégis még mindig sokszor érzem úgy, hogy
kihasználom őt. Hiába próbálja minden alkalommal belém sulykolni, hogy nem így
van, mert ő pontosan tudja mire vállalkozott, és egyetlen hazug szó sincs
köztünk, ami félrevezethetné. Most mégis inkább visszatérek pár napra a már
bevált telefonos Randy-lelkisegély szolgálathoz, és ezzel együtt a
szexmegvonáshoz. Intézem a Seattle-i egyetemre a felvételemet, amire úgy tűnik,
a londoni papírjaimmal jó esélyem van. Ám egy héten belül szinte rám parancsol,
hogy toljam végre oda a képemet hozzá, és ne nyafogjak, mint egy kislány. Vagy
ha nyafogni akarok, akkor vele szemben tegyem, és akkor ő majd helyre tesz
mindent a fejemben. Szeretem, amikor ilyen határozott, pillanatok alatt át tud
fordítani bennem dolgokat. Eszembe sem jut ellenkezni ezúttal sem. Mosolyogva
egyezem bele, és úgy döntök, elviszem ma este pizzázni.
Az ágyán hasalok, amikor épp zuhanyozni
készül, miután jól meghajtotta az alagsorban lévő edzőterem gépeit, hogy
elmehessünk végre enni. Túl korán jöttem, vagy inkább ő hajszolta túl sokáig
magát odalent. A maximalizmusát kétségkívül örökölte a szüleitől, ezért sem
értem néha, miért jó neki az, ami köztünk van. Én semmiből nem tudom neki a
maximumot nyújtani. Hogy elüssem az időt, az éjjeli szekrényről felemelek két
könyvet, hogy jobban szemügyre vegyem, mit olvas, amikor meglátom, hogy alattuk
egy felnőtt magazin lapul.
-
Ez
mi? – húzogatom a szemöldököm huncut mosollyal.
-
Háát,
ez jó barátom volt az utóbbi időben néhány testvérkéjével – feleli az alsó
ajkát a fogai közé véve, és elkezdi ledobálni az átizzadt ruháit.
Belelapozok, és alaposan szemügyre veszem
a fiúkat benne.
-
És
melyikük volt a legeslegjobb barátod? – tolom oda a félmeztelen Randy elé a
lapot kíváncsian vigyorogva fel rá.
-
Hm…
lássuk csak… – kezdi lapozni határozottan, miután leült a könyököm mellett az
ágyra, majd rabök egy képre. – Ő itt.
Magas, közepesen izmos srác van a fotón,
ahogy épp lefelé néz, így az arcából alig látszik valami, mert a vállig érő
hullámos haja eltakarja. Oldalról van lekapva egy kertben, markában a meglehetősen
tetszetős szerszámával.
-
Olyan
mint… – kezdem bizonytalanul.
-
Pontosan.
Hasonlít rád – bólint büszkén, a szavamba vágva.
Az utóbbi időben már meg sem próbálja
letagadni, mennyire rám van indulva. De ahogy mondja, ez csak szex. És
barátság. Bár egyre inkább érzem úgy, mintha – még ha csak kimondatlanul is, de
– egy kapcsolatban élnék, csak épp kötöttségek nélkül. Talán ő is érzi ezt, ám
tart attól, hogy mi történne, ha ezt a szemembe mondaná. Vagy talán nem is
tudja, mit érez. Ahogy valójában én sem. Furcsa lett köztünk minden az első
szeretkezésünk óta. És szándékosan nem dugásként emlegetem. Annak az éjszakának
semmi köze nem volt az érzéketlen, élvezetet hajszoló szexhez. Bár meglehetősen
szenvedélyes volt, de sokkal bensőségesebb volt annál, mintsem kefélésként
aposztrofáljam. Néha kicsit ijesztő ebbe belegondolnom, így inkább ráhagyom,
hogy az egészet a biztonságos zónán belül csak kötöttségek és valódi érzelmek
nélküli szexnek nevezze. Valahol igaza van, mert nem vagyok eszeveszetten
szerelmes belé, és valószínűleg soha nem is leszek úgy, mint Louis-ba. De azért
mindketten érezzük, hogy valahol van egy kis ferdítés ebben. Számít nekem.
Törődök vele. És tudom, hogy ő is velem. Mindenesetre az alapelv, hogy
hazugságok terén zéró tolerancia van köztünk, az jól működik, mert amit
magunknak sem tudunk megmagyarázni, azt hogy beszélhetnénk meg? Nincs hazugság.
Valami van, amiről egyelőre egyikünk sem tudja, valójában micsoda, de nem
hazudunk egymásnak semmiben. És ezért végtelenül hálás vagyok.
-
Basszus,
Randy! – nevetek fel, és felé dobom az újságot.
Kacagva kinyújtja a nyelvét, aztán
összeborzolja a hajam, és ad egy puszit a homlokomra, majd végre elindul
zuhanyozni. Ideje volt, mert lassan éhen halok.
-
Nézegesd,
amíg elkészülök! – kiált vissza huncutul, és pontosan tudom, mi jár a fejében.
Szívesen elcserélné a pizzát egy kis edzéslevezető szexre.
Mosolyogva megcsóválom a fejem, aztán
felveszem a szőnyegről, és elkezdem lapozgatni a magazint. Egy duplaoldalas kép
nélküli írást majdnem át is lapozok, amikor azt gondolom, valamiféle interjú
lehet egy menő pornósztárral, de megakad a szemem a címen. „Vigyázz, hova kened
a festéket!” Felnevetek, mert eszembe jut, ahogy Lou-val a lomtalanításnál
összeszedett székeket csiszolgattuk, aztán amikor előkerült a türkiz festék,
sokkal több helyre jutott belőle, mint kellett volna. Napokig takarítottunk
utána, egy szőnyeget ki is kellett dobnunk, és az egész lakás hígító szagú
volt. Az, hogy a hajamban maradt festéket csak a csoporttársam vette észre
másnap a suliban, csak hab volt a tortán. Elkezdem olvasni az írást, és eleinte
csak a szemöldököm ráncolom, de ahogy haladok vele, úgy gyorsul a pulzusom, a
légzésem pedig zihálássá válik. Ez rólam szól. Rólunk. Hogy lehetséges ez?!
Remegve térdelek Randy ágya mellett, és csak bámulok az újságra. A végletekbe
menően részletes, érzéki leírás egy csodás szeretkezésünkről Louis-val. Aztán
meghallom, hogy Randy elzárja a vízcsapot, és gondolkodás nélkül megragadom azt
a két oldalt, kitépem a helyéről, és a zsebembe gyűröm. Felpattanok és
elviharzom, mielőtt a szőkeség visszaérne a szobájába. A kocsiban jut eszembe,
hogy ezt talán nem így kellett volna, de nem látok a kétségbeeséstől és dühtől.
A szexshop előtt parkolom le tilosban az
Impalát pont, mint fénykoromban, kivágom a vészvillogót, és berontok a boltba.
Egy fiatal, szemüveges lányka nézelődik épp, de amint meglát, úgy megrémül,
hogy mondanom sem kell semmit, azonnal kislisszol. Átfordítom a „nyitva” táblát
„rögtön jövök”-re, és Lou már jön is ki a pult mögül feldúltan, hogy megnézze,
mi folyik itt.
-
Mit
művelsz? – mordul rám, miután felfogta, ki van a boltjában.
Megragadom a pólója gallérját, és
nekilököm a falnak egy plafonig érő polc mellett. Értetlenül ráncolja a
homlokát, és megpróbál kiszabadulni, de a lábai közé támasztom a falnak a
térdemet, és a felkarom a mellkasának nyomom. Sosem voltam még ilyen durva
vele, de a vörös köd kifordít önmagamból. A másik kezemmel kirántom az
újságdarabot a zsebemből, és az orra előtt lobogtatva kiabálok rá.
-
Mi
ez?? Mi a fasz ez, Louis?!
Gúnyosan elvigyorodik, miután rápillant a
papírokra, és már meg sem próbál erővel szabadulni. Csak lazán nekidönti a
fejét a falnak, és magabiztosan állja a tekintetem.
-
Mese.
Te eljátszottad, én megírtam – nevet fel. – Szeretnél a jogdíjakból? Annyit
azért nem fizetnek egy-egy ilyenért… de a heti piálásra elég.
-
Több
is van? – kérdezek vissza remegő hangon, és elgyengül a szorításom, amit rögtön
ki is használ, hogy kibújjon belőle.
-
Kéthetente
jelenik meg ez a szar, és állandó megrendelőim lettek. Azt mondják, kibaszott
jól írok – vonja meg a vállát.
-
Abba
kell hagynod! – szedem össze az erőm, hogy újra felemeljem a hangom.
-
Nem.
Kell a pénz – jelenti ki egyértelműen. – Egyébként, honnan szedted? Sosem
olvastál ilyeneket… – jegyzi meg szarkasztikusan. – Helyesbítek: Marcel sosem
olvasott ilyeneket. Hogy Harry mi a faszt olvas, arról fogalmam sem lehet – teszi
hozzá az orra alatt morogva.
-
Randy…
– kezdem megsemmisülten, de azonnal meg is bánom. – Semmi közöd hozzá, honnan –
dörmögöm végül.
-
Ó,
a kis szép nevű, aki Harryre hajtott. Vagyis rád. Szóval tényleg őt dugod.
Pedig olyan ügyesen próbáltad eljátszani a jó barátot, ha valahol
összefutottunk az utóbbi hetekben. De hát, min is lepődök meg tulajdonképpen…
Tudod mit? Egészségetekre! Legalább engem talán békén hagysz végre – pillant
félre, mintha teljesen hidegen hagyná a dolog. De nem tud átverni.
-
Ne
csinálj úgy, mintha nem érdekelne – mondom halkan, ami felér egy beismerő
vallomással, és egészen lágyan cseng a hangom.
-
Pedig
nem érdekel – néz egyenesen a szemembe, amikor ezt kimondja. Tart egy
lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt felhúzza a szemöldökét. – Azért egy valami
érdekelne: icipicit meglep, mert ő kétségkívül passzívnak tűnt, szóval vele
biztosan használnod kell a farkad. Arra viszont a mai napig nem sikerült
rájönnöm, hogy engem miért nem akartál soha megdugni?
-
Ez
nem így van… – felelem egészen halkan.
-
Hát,
pedig hiába pedáloztam… – vigyorog gúnyosan az arcomba, és egyre kínosabba válik
ez az egész helyzet. A könnyeim kezdenek összegyűlni a szemem sarkában, ahogy
magabiztosan bámul rám.
-
Félreérted.
Akartam. Jobban, mint bárkit – suttogom remegő hangon, és amikor elkezdenek a
könnyeim utat törni magunknak, óvatlanul egy pillanatra elkomorodik az ő arca
is. – Hiszed, vagy sem, gyűlöltem minden újabb hazugságot, azt akartam, hogy
mindent tudj rólam, és úgy add magad oda nekem. Megfogadtam, hogy amíg nem
tudsz mindent, addig nem veszem el tőled ezt is… – csuklik el a hangom.
Látom, hogy az ő szemében is kezdenek
csillogni a könnycseppek, de nem fogja megengedni magának, hogy gyengének
lássam. Magamhoz akarom ölelni, és eltervezem, hogy meg is teszem, ha kell
erőszakkal, bármit is próbál meg tenni ellene, hátha a karjaimban felrémlik
neki, milyen volt az az érzés, amikor még a világot jelentettem neki, de épp
amikor mozdulnék, akkor ragadja meg az ingemet, és lök ezúttal ő a falnak úgy,
hogy belesajdulnak a lapockáim.
-
Gyerünk,
dugj meg! Legyünk végre túl rajta! – kiabálja dühösen az arcomba, és hirtelen a
meglepetéstől reagálni sem tudok. – Dugj meg, aztán szívódj fel, és hagyj engem
békén végre, Styles! Legyen meg a teljes bosszúd, amire kezdetektől vágytál,
aztán tűnj el, mert én nem akarlak látni többet!
-
Lou…
kérlek… – nyögöm remegve.
-
Gyerünk,
Styles, most legyél tökös! – sziszegi az arcomba, de amikor nem reagálok, csak
reszketek, mint a nyárfalevél, és szinte csuklok a könnyeimtől, elereszt, és
hátrébb lép. – Nem? Akkor menj, dugd a szőkéd! Nekem pedig hagyj végre nyugtot,
hadd éljem az életem anélkül, hogy azt kelljen figyelnem, mikor ugrasz elő egy
kurva bokorból!
Kell néhány másodperc, míg összeszedem az
erőmet, és a faltól el tudok szakadni végre. Mondani már semmit sem tudok.
Értelmét sem látom, és a torkom is szorongatja valami. Mintha nem is az az
ember állna előttem, akit mindennél jobban szeretek. Sírva lököm el az utamból,
és kirohanok az ajtón. Beugrok a kocsiba, és csak nyomom a gázt homályos
szemekkel, egészen a külvárosig, ahol lefékezek, és a kormányra dőlve kezdek
zokogni. Percekig tart, mire össze tudom kaparni magam annyira, hogy tárcsázzam
Randyt. Meg kell neki magyaráznom, miért tűntem el. Ő nem ezt érdemli. Nem
engem érdemel. Elcsukló hangon próbálok bocsánatot kérni tőle, és bár azt
semmiképp sem akartam elmondani neki, ő mégis kiszedi belőlem, hol vagyok. Nem
tudom, mennyi idő telhet el, de mintha csak percek lettek volna. Bedobja a
gördeszkáját az anyósülés mögé, és aggódón beugrik mellém. Sokáig csak ölel, és
a hátamat simogatja, majd amikor úgy érzi, talán meg tudok szólalni anélkül,
hogy a hangom cserbenhagyna, halkan megkérdi:
-
Mi
történt?
-
Elmentem
hozzá. A boltba. Kidobott. Szörnyen viselkedett velem – felelem tőmondatokban.
– Vége. Most már tényleg.
-
De
mi ütött beléd? Miért mentél oda? Miért épp most? Kijöttem a fürdőből, és hűlt
helyed…
Az ülés mellé dobott gyűrött papírokra
mutatok. Összevonja a szemöldökét, egy icipici mosoly is bujkál a szája
szegletében, mert gondolom arra rájött, hogy ezt valamiért kitéptem az
újságból, mielőtt eljöttem, de nem érti. Felemelem az oldalakat, és láthatóan
meglepődik, amikor nem a képes felével nyújtom felé, hanem a sűrűn teleírt
oldal alsó sorában látható névre bökök.
-
Lewis
Thompson – olvassa, aztán tanácstalanul felnéz rám, én meg csak felhúzom a
szemöldököm és bólogatok. Beletelik néhány másodpercbe, mire végre neki is
leesik. – Louis Tomli… basszus… – kerekednek el a szemei a felismerés
pillanatában.
-
Pontosan.
Basszus. Ez egy kurva nagy basszus – dörmögöm, és végre vissza tudom nyelni a
könnyeimet.
-
És
ez… igaz? – kérdi meg óvatosan, és közben alig mer a szemembe nézni.
-
Minden
kibaszott szava – dörzsölöm meg a halántékomat.
-
Jól
ír… – sóhajtja, de a semmiből jövő gyilkos pillantásaim belé fagyasztják a
gondolatokat is. – Úgy értem…
-
Inkább
ne folytasd…
Megfogadja a tanácsom, és ahelyett, hogy
tovább beszélne, két kezébe veszi az arcom, és gyengéden megcsókol. Nincs benne
az a szexért könyörgő követelőzés, mint általában. Csak finomság, ami
intravénás nyugtatóként hat rám. Eltelik néhány perc, amire az agyam elkezdi
értelmezni a lágy simogatásokat és gyengéd puszikat. Finoman hátrébb húzódok,
és belenézek a szemeibe.
-
Randy,
miért csinálod ezt? Nem ezt érdemled. Te annyira… jó vagy. Tudom, ez egy nagyon
béna klisé, de nálad jobbat kívánni sem tudna magának senki.
-
Te
miért csináltad a sok őrültséget Louis-val? Hm? – kérdez vissza.
Lélegzetvisszafojtva nézek rá értetlenül.
Bosszú? Én azért kezdtem bele. De ő… miért? Milyen bosszú? Talán tettem
valamit, annak idején, amire nem emlékszem? Összevonom a szemöldököm, aztán
amikor látja, hogy ezúttal nem feltétlen értem őt, felnevet.
-
Mert
szeretlek, te bolond! – ragadja meg a combomon fekvő kezem. – És hiába tudom,
hogy talán soha nem leszel teljesen az enyém, ha választanom kell a semmi és
egy kis darabka közül, akkor a kis darabkát akarom. Akarlak. Amennyit csak
kaphatok belőled. Ha az csak ennyi, akkor ennyit – rántja meg a vállát, mintha
ezt ennyire egyszerű lenne lerendezni az embernek a saját fejében.
-
Én…
– motyogom, de elakad a szavam. Mit mondhatnék erre? Nem akartam, hogy belém
szeressen. Nem lett volna szabad hagynom. Nem akarom őt is összetörni.
-
Tudom.
Te őt szereted – bólogat mosolyogva, kimondva helyettem a szavakat, és
felsiklik a tenyere a karomon a vállamig. Ennyire rosszul még sosem esett ezt
hallani tőle.
-
Fontos
vagy nekem – vallom be szemlesütve. – Nagyon is.
-
Ez
kezdetnek nem rossz – cirógatja meg a tarkómat, én pedig érzem magamban a
késztetést, hogy belesimuljak a tenyerébe. De azt is érzem, hogy el kellene
tolnom, az ő érdekében.
-
Olyat
érdemelnél, aki mindent megad neked. Nem rám kellene pazarolnod a szerelmed – csóválom
a fejem kétkedve.
-
Mindent?
Mi mindent? Szerintem te elég sok mindent adsz nekem… – vigyorog huncutul.
-
A
szex nem minden – vigyorodok el én is halványan a még mindig nedves szempilláim
árnyékából, mert az utóbbi időben tényleg jó néhányszor sikerült elcsábítania,
és kiűznie a fejemből az önsajnálatot legalább ideig-óráig. És az ágyban
valóban úgy törődöm vele, ahogy azt kell. Abban a helyzetben sosem éreztettem
vele, hogy ő nem lehet több helyettesítőnél, aki kitölti egy kicsit az űrt,
amit életem értelme hagyott bennem.
-
Miről
beszélsz? Barátok vagyunk. Éjszakákat tudunk átbeszélgetni, mindent megosztunk
egymással – vonja fel a szemöldökét. – Olyan dolgokat tudsz rólam, amit senki,
és azt hiszem, ez visszafelé is igaz. Nagyon sok időt töltünk együtt, és
nagyrészét nem az ágyban, Marcel – mondja, aztán újra megrántja a vállát. – És
valóban, a szex is elég jól működik köztünk. Szerintem sok kapcsolatban nincs
ennyi. Mi kell még? Jó barátság, jó szex…
-
Mi
kell még? Talán a mindent elsöprő őrült szerelem? – kérdem óvatosan, hátha
rájön, hogy nem biztos, hogy jó az irány, ami felé lökdös most minket.
-
Részemről
megvan – nevet fel, ami engem is mosolygásra késztet. Fogalmam sincs, mivel
érdemeltem ki ezt a fiút. – Én jól érzem magam, és próbálok mindent megtenni
azért, hogy te is jól érezd magad. Nem foglak visszatartani, ha az a bizonyos
őrült szerelem hív, de addig miért ne maradhatna így? – húzza fel kérdőn a
szemöldökét.
-
Ez
nem helyes. Nagyon sokszor érzem úgy, hogy kihasznállak. Most még inkább… – csóválom
a fejem a szinte már szállóigévé vált mondatom mellé. Nem is tudom, hányszor
nyafogtam már el ezt neki az utóbbi időben. Tudom, hogy így van. Kihasználom.
Tudom, és mégis megteszem. Mert ő pedig ragaszkodik hozzá, hogy megtegyem.
-
Akkor
próbáld meg az én szememmel nézni. Vegyük úgy, hogy szerelmes vagy valakibe.
Ahogy mondtad, őrülten. Mit szeretnél, ha veled lenne, mert jól érzi magát
veled, vagy eltűnne az életedből, mert nem akar kihasználni?
-
Nem
tudom, Randy… – csóválom a fejem, és felnézek a sötét égre, és a szürkén fölénk
tornyosuló fákra.
-
Ülj
át az anyósülésre – int a fejével, magához ragadva az irányítást. – Ha most
hagylak vezetni, és összetöröd a kocsid, holnap engem nyírsz ki érte. – nevet
fel, és a mosolya minden esetben engem is mosolygásra késztet, annyira
ragályos.
Engedelmesen csusszanok át alá, de még
mielőtt engedném, hogy átmásszon felettem a vezető ülésbe, hirtelen megragadom
a derekát, és magamhoz szorítom.
-
Szeretlek
– motyogom lehunyt szemekkel a nyakába bújva. És tudom, hogy nem hazudok. – Azt
hiszed, nem. De valójában a magam módján nagyon is – súgom a hajába csókolva. –
Ha nem lett volna Lou…
-
Csss…
– teszi a mutatóujját a számra, ahogy hátrébb húzódik, aztán megcsókol. Sietve,
de nagyon gyengéden. – Hazaviszlek.
-
Maradsz?
– kérdem meg hirtelen, magamat is meglepve vele. Nem tudom ki, vagy mi döntött
helyettem ebben a pillanatban, de azt hiszem bármi is volt, meghozta az
egyértelmű döntést. Randy ma biztosan nem vett volna rá semmire, aminek köze
van a szexhez, vagy a kettőnk közti kapcsolatról való döntéshez. Hazavitt
volna, és hagyta volna, hogy feldolgozzam a történteket, hogy holnap barátként
felhívjon.
-
Szeretnéd?
– kérdez vissza kezével a slusszkulcson, mire határozottan bólintok.
Soha nem aludt még az ágyamban. Az egy
dolog, hogy jó néhányszor előfordult már, hogy ott szexeltünk, de hogy az
éjszakát is ott töltse mellettem, és velem ébredjen… ezt a szintet szándékosan
nem akartam meglépni. De most úgy érzem, itt az ideje. Eljött az idő, hogy
Louis-ra a múltamként tekintsek, és végre arra a fiúra koncentráljak, aki itt
van egy karnyújtásnyira, és gyakorlatilag életben tartott az utóbbi hónapokban.
Louis’s
POV
Még mindig remegő kézzel, de valamennyire
végre lehiggadva teszek rendet a nem sokkal Harry távozása után, őrjöngve
szétdúlt boltban. Talán még soha életemben nem éreztem ennyi dühöt a véremben,
mint most, ezen az estén. Még soha nem remegtem ennyire, és ömlöttek a
könnyeim, miközben üvöltve, magamból kikelve rongálom meg valaki más tulajdonát.
Akkor sem volt ilyen erős a vágyam, hogy Harryt is bántsam, amikor elmondta a
teljes igazságot. Utána sem. Részegen sem. Most viszont örülök, hogy végül nem
folytatta, és inkább elrohant, mert egy percig sem bírtam volna tovább nézni a
zokogó fiút, akit még mindig olyan kibaszottul szeretek. Mindannak ellenére,
amik történtek. Nem bírok a közelében lenni, hányingerem van a tetteitől, és
mégsem tudom őt csak úgy kitépni a szívemből. Ahogy egyértelmű szavak nélkül,
de végül bevallotta, hogy Randyvel van, a legerősebb fájdalommal szorította
marokra a szívem. Megszámolni sem tudom, hány srácot használtam fel arra a
nélküle elmúlt időszakban, hogy egy kis időre eltereljék a figyelmem. Hány
liter szesszel a hátam mögött haladok egyenes úton az alkoholizmus felé, csak
azért, mert az az egyetlen gyógyszer, ami képes öntudatlan állapotba hozni. Azt
gondoltam, egy pillanatra hihetem azt, hogy mindez talán nem akkora kibaszott
nagy bűn tőlem mindazok után. Egy kicsit lehetek én a rohadék, akit semmi és
senki nem érdekel ezen az elkúrt világon. Mocskosul gyorsan sikerült szereznie
magának egy új barátot, vagy inkább rajongót, hogy ne legyen egyedül, aztán még
van pofája idejönni, és számon kérni. Akkor azt éreztem, csak ki akarom őt
nevetni. Aztán a könnyei voltak, amik elszorították a torkom, és a reszkető
zokogása az, ami végül teljesen elvette az eszem. Akkor akartam őt megütni
mindenért. Azért, hogy képes idejönni, és előttem hullani darabokra, azt a
késztetést éreztetve velem, hogy térdre borulva próbáljam a helyére rakni a
darabkáit. Azért, mert még mindig ennyi fájdalmas érzést képes a felszínre
hozni bennem a jelenlétével. És amiért a kétségbeesett szavai, a reszkető
hangja, egy kósza könnycsepp a szeme szegletében, egyetlen zaklatott
lélegzetvétele is újra azt kívánja, hogy a karjaimba zárjam, és én legyek
számára az egyetlen biztonságot nyújtó pont az egész világon.
Miután mindent a helyére pakolok, és egy
szemeteszsákba gyűröm azokat az újságokat, amik eladhatatlanná váltak, aztán a
megrongálódott csomagolású, vagy épp törött termékeket a polcról, leszámolom a
mai bevételt, hogy végre bezárjak. Még annyira sem érdekel, éppen hol fogok ma
lerészegedni, hogy autóba üljek, helyette csak besétálok a bolttól egy
tömbnyire lévő bárba. Mára tökéletes lesz. Majd hívok egy taxit, ha túl sokat
iszom. És nagyon úgy érzem, hogy túl sokat fogok. Bár ez nézőpont kérdése, ha
az érzéseimet vesszük górcső alá, nekik talán még kevés is lesz. Kikérem a már
megszokott hatalmas korsó söröm, és most még két tequilát is, csak mert éppen akciós,
és ha kettőt veszel, egy harmadik ingyen van. Azt hiszem, ez itt ma az én
estém.
-
Hát
itthon vagy! – vág hátba valaki, és rá sem kell néznem, hogy felismerjem a
hangját. – Milyen volt London? Látogatóba jöttetek?
-
Szia
– hajtom le a második rövidem, majd Liam felé sandítok. – Olyan, hogy „mi” már
nincsen, és kímélj meg a szomorú, együttérző kiskutya tekintettől, és legörbülő
ajkaktól, míg valami megnyugtatót próbálsz nekem gügyögni. Nem fogom elmesélni,
mi történt, és beszélni sem akarok a dologról. De ne vedd magadra, nem miattad.
Csak már elegem van abból, hogy Harry minden kurva napom főszereplője, ha
akarom, ha nem.
-
Oké…?
– kérdezi szinte, és nagyon óvatosan ül le mellém, mintha attól félne, hogy még
meg is ütöm. – Akkor beszéljünk arról, hogy… hallottál Janetről? Terhes! Én még
mindig nevetek, amikor eszembe jut.
-
Jézusom
– horkanok fel, és kortyolok egyet a sörömből. – És legalább tudja, ki az apa?
-
Azt
állítja – húzza fel a szemöldökét Liam, és int a pultosnak, aki egy bólintás
után már érkezik is, hogy kiszolgálja őt. – Egy korsó sört kérek.
-
Írd
az én számlámhoz – szólok egyből a pult mögött álló sráchoz, aki csak elmosolyodik,
és teszi, amire kértük.
-
Kösz
– lök oldalba Liam, és egyből folytatja az előbb félbehagyott történetet. – Persze
senkinek sem árulja el, kitől van, de azt mondja, tudja.
-
Halvány
gőze sincs róla – ingatom a fejem, és most olyan jó érzés valaki más nyomora
felett ülni, míg a sajátom egy kicsit háttérbe szorul. – Emlékszel, amikor
egyszer megjósoltam ezt? Egyáltalán nem lep meg.
-
Persze,
hogy emlékszem! – nevet fel hangosan, és az én ajkaim is egy halvány
félmosolyra húzódnak. – Ezért meséltem el.
Meglepődöm, mennyire önfeledten
beszélgetünk hosszú ideig, és amikor elmeséli, hogyan ültette fel az a pasi,
akivel akkor randizott, amikor karácsony környékén összefutottunk egy
étteremben, végül én is megtörök. Talán már eleget ittam, vagy csak a kihívást
érzem az elcseszett meséje után, hogy bebizonyítsam, képes vagyok ennél durvább
sztorira is, de elmesélem, mi történt. Csak nagyvonalakban, éppen csak a
lényeget, hogy tudja. Nagyjából tíz hosszú mondatban summáztam a teljes
elbaszott egy évem, mégis elhűlve, mélyen ledöbbenve mered maga elé, vagy fél
perce.
-
Oké,
a következő kört én állom – mondja végül, és nem sört kér, bár már mindkettőnké
elfogyott, hanem abból az akciós tequilából. Egyszerre húzunk le egyet-egyet,
de szemét módon ő a gyorsabb, és magáévá teszi a grátisz adagot. – Hát ez
durva… Mármint, baszki, annyira tudtam!
-
Tessék?
– dörmögöm magam elé, aztán megrázva a fejem felé nézek, mert ez most kurvára
váratlanul ér.
-
Mindig
olyan furcsa volt a srác – ingatja a fejét, és mintha nem is itt járna, hanem
valahol mélyen az emlékeiben. – Emlékszel? Annyiszor próbáltam felvenni veled a
kapcsolatot. Beszélni akartam erről. Főleg azután, hogy volt egy kalandom
Harryvel. Emiatt most kurva szarul érzem magam, pedig esküszöm, nem tudtam.
Volt egy megfoghatatlan megérzésem, de akkor még nem tudtam volna szavakba
önteni. Aztán amikor nekem támadt a melóhelyed parkolójában… Amiket, és ahogy mondott,
egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy Harry és Marcel ugyanaz a személy. De
aztán megfenyegetett, hogy hagyjalak békén, és boldognak is tűntetek
karácsonykor. Elengedtem ezt a gondolatom. Pedig feltűnhetett volna, hogy Harry
állítólag itt maradt, ennek ellenére nyoma veszett neki is, miután elmentetek.
Nem láttam többé bárokban és szórakozóhelyeken, vagy akár csak a kondiban azzal
a sötéthajú haverjával. Pedig volt rá bőven példa előtte.
Egy kicsit szédülni kezdek Liam hosszú
monológjától, bár ez megszokott tőle. Mindig is nagyon jó volt a beszélőkéje,
ez az egyik legjobb adottsága, és az egyetemen könyörtelenül ki is használta.
Visszagondolva elmerengek azon, mi lett volna, ha nem rázom le annyiszor, és
hajlandó vagyok vele beszélni. Vagy a parkolós incidens után, amikor ezek
szerint egyértelműen felötlött benne a gondolat. Valószínűleg semmi sem történt
volna. A főnököm úgy állította teljesen az ellenkezőjét Harry meséjének, hogy
semmi hátsó szándéka nem volt, mégsem hittem neki. Liamet valószínűleg
egyenesen arcon nevettem volna tudva, hogy vissza akar szerezni. Ironikus. A
legjobb az lett volna, ha bár szakítunk Liammel, de Seattle-ben maradok, és
amikor rájön, hogy mégis velem akar lenni, újra megpróbáljuk. Akkor soha nem
keveredtem volna bele Harry bosszújába, és most valószínűleg boldog lehetnék
ezzel a fiúval. Egy újabb nevetséges apróság, hogy míg Harry azzal tett tönkre
mindent, és zúzott darabjaimra, hogy mindenben hazudott nekem, addig Liam annak
idején valójában csak őszinte volt. Véget vetett a kapcsolatunknak, mert azt
érezte, hogy nincs benne több, és másra vágyik. Nem hazudott csak azért, hogy
könnyebb legyen minden. Aztán rájött, hogy hibázott, és ezt be is látta. Mi
okom is van mindezek fényében továbbra is haragudni Liamre? Komolyan az
égvilágon semmi.
-
Sajnálom,
Louis – simítja a kezét a hátamra, és bár az érintésének talán égetnie kellene,
hogy elriasszon, de mégsincs így. – Jobban utána kellett volna mennem ennek.
Főleg annak fényében, hogy mennyire vissza akartalak szerezni.
-
Nem
a te hibád ez az egész – rántok vállat, és ezután ő is visszafordul a pult
felé, és kér egy újabb italt. Valami visszafogottat, és most csak magának. – Valószínűleg
nem hittem volna neked. Elég egyértelmű jelek voltak, és olyan is, aki nyíltan
kimondta, hogy Harry az orromnál fogva vezet, és mégse.
-
Szeretted
– jelenti ki vállrándítva az egyértelműt, mégis görcsbe rándul a gyomrom a
hangja nyomán. – Nem érdemelt meg téged.
-
Vicces
– horkanok fel az orrom alatt, és egy kis nevetgélés közben kérek még egy sört.
– Beszéljünk másról.
-
Amit
akarsz – dől felém, és a vállával löki meg az én vállam. Még mindig jól bírja
az alkoholt, én nem biztos, hogy képes lennék még a széken maradni, ha így
oldalra kellene hajolnom hozzá. – Akkor most visszaköltöztél a városba?
-
Igen
– morgom, és iszom egy nagy kortyot a sörömből. – Az anyámékhoz, szóval
kerítenem kell egy megfizethető albérletet.
-
Biztos
nem akarsz visszatérni a szakmádhoz? – kérdi egy kicsit rekedt hangon, amit
egyből meg is köszörül utána. Régen sem bírta jól a nagyon hideg italokat.
Megmosolyogtat, hogy mennyire kényelmes, és könnyű most vele ülnöm itt.
Mennyire nyitott könyv előttem, mert ő volt aztán mindig is az a srác az
életemben, aki semmit sem tartott titokban, és mindenről nyíltan beszélt velem.
-
Nem
– ingatom meg a fejem, és ledöntöm az utolsó pár korty söröm is, aztán intek a
csaposnak, hogy zárja le a számlám mára, mert fizetnék. – Nem mostanában
legalábbis. Nem tudom elképzelni magam a gyerekek közt most, hogy játsszam a jó
tanárt, az erkölcscsőszt, miközben…
-
Miközben?
– kérdez vissza őszinte kíváncsisággal, mire csak elmosolyodom.
Visszacsúsztatom a kártyám a tárcámba, és lemászom a székről, hogy mellé lépve
a füléhez hajoljak.
-
Hazaviszlek
– súgom olyan hangerővel, hogy még biztosan hallja, és várom a reakcióját, de
csak meglepetten rám kapja a tekintetét. – Amíg rendezed a számlád, még
használnom kell a mosdót.
Egy elégedett vigyorral lépkedek a vécék
irányába, és még párszor körülnézek az asztalok közt és a tánctéren is, mielőtt
belépnék az egyik fülkébe. Néhányszor már sikerült ugyanabba a bárba vetődnünk
Harryvel, de ma este nem látom őt. Bár gondolom a kis összezörrenésünk után nem
volt kedve szórakozni. Vagy épp egy másik helyet választott. Mondjuk a nyomulós
kis szőke gyerek hálószobáját. Egy fintorral megpróbálok inkább nem is gondolni
rájuk, helyette hazaviszem Liamet. Valószínűleg nem jó ötlet, sőt a fejemet
tenném rá, hogy rossz ötlet, de ha mindent alapul veszek, tényleg nem látom őt
olyan rossznak. Miért ne érezhetnénk jól magunkat, nem igaz?
-
Úgy
látom, jól döntöttél – szólítom meg, ahogy mögé érek, és egyből felém fordul.
Már zsebre tett kézzel várt a széke mellett, indulásra készen. – Mutasd meg,
hol laksz.
Amennyire meg tudom mondani, Liam még
keveset ivott, mert volt annyi józan esze, hogy míg én a mosdóban voltam, ő
hívott egy taxit. Ha nem teszi meg, valószínűleg nyugodt szívvel ülök volán
mögé. Az utóbbi hetekben azt hiszem, tökélyre fejlesztettem a balesetmentes
ittas vezetés művészetét. Vagy csak van egy őrangyalom valahol, aki mostanában kegyetlenül
sokat túlórázik. Egy baj van csak azzal, hogy a fülledt bárból kisietve már vár
is ránk a sofőr, így nem tudok rágyújtani egyből, pedig már nagyon vágyom rá.
Ahogy oldalra pillantok, fel kell nevetnem, mert Liam talán még soha nem volt
ennyire zavarban a közelemben, mint most. Ő egy magabiztos srác, akit
pillanatok alatt tudok kezesbáránnyá változtatni, de semmiképp sem zavarttá,
vagy beszarivá.
Nem lakik messze a munkahelyemtől, aminek
örülök, mert így legalább nem kell nagyon korán kelnem holnap, és bevergődni
valahogy odáig kocsi nélkül. A környék eléggé menő, tipikus gazdag negyed,
gondolom a szülei azért még mindig besegítenek neki. Az egyetemre sem kellett
egyetlen fillért sem elköltenie a saját pénzéből. Mit tesz, ha az embernek jól
keresnek a szülei? Nem mondanám, hogy gazdagok, de soha nem kellett
szűkölködniük, és a szülők már születésétől kezdve gondoltak rá, hogy pénzt
tegyenek félre a fiúk jövőjére. Néha irigyeltem őt ezért, aztán mindig
rájöttem, hogy nem bánom, amiért nekem minden helyzetben magamról kellett
gondoskodnom. Persze anyu néha segített a tandíjban, de ez egy egészen más
szint.
-
Nem
rossz – nézek körbe a ház puccos alagsorában, míg a liftet várjuk.
-
Ugye?
– vigyorodik el, és karbatett kezekkel a falnak dől. – Amikor kibéreltem, még
reménykedtem benne, hogy sikerül visszaszereznem téged.
-
És
láss csodát, nyolc hónap múlva… vagy kilenc? – nevetek fel, és komolyan
elgondolkodom. – Istenem, már azt sem tudom, milyen napot írunk.
-
Eléggé
szét vagy csúszva, igaz? – néz mélyen a szemembe, és pontosan látom benne a
szánalmat, amire egyáltalán nem szorulok rá. És semmiképpen sem Liamtől. – Segíthetek,
Lou.
-
Menjünk
– bökök a fejemmel a lift felé, miután csilingelve kinyílik az ajtó. Úgy
döntök, hogy erről most inkább nem veszek tudomást. Nem akarok reagálni rá.
Ittam is, és kanos is vagyok, miközben Liam teljesen őszintén ajánlotta fel a
segítségét. Nem akarok bunkó lenni, amire az egyetlen megoldás, hogy nem
szólalok meg. Miután becsukódik az ajtó, és megnyomja a hatos gombot, felém
fordul, és halványan elmosolyodik. Közelebb lépkedek hozzá, és a pólójánál
fogva húzom le magamhoz, hogy végre a lényegre térjünk. A mozdulatai, az íze,
és az ajkai puhasága ismerős, és ettől elönt egy kis melegség. Mi van, ha az én
sorsomban Liam van megírva, és Marcel… Harry csak egy állomás volt? Egy lecke,
amiért szarul bántam vele a gimi után, és most, hogy túl vagyunk rajta,
visszatérhetek a sorsomhoz. Liam lejjebb csúszik a lift fényes, acél falán, így
egymagasságba kerül velem, és olyan készséggel olvadozik a csókjaim alatt, hogy
amikor az alsó ajkamba harap, felmordulok a meglepetéstől. Minden gondolatot
kisöpör ezzel a fejemből, és olyan erősen passzírozom a falnak, hogy
szabályosan nyöszörög alattam, de a csípőjét megállás nélkül dörgöli nekem. A
lift csilingel, én pedig elvigyorodom, és a lakásába taszigálom. Valójában
fogalmam sincs, hogy néz ki, mert bár a számba nyögi a helyiségek neveit, ahogy
a háló felé haladunk, egy cseppet sem érdekel. Csak az foglalkoztat, hogy minél
előbb lekerüljenek a ruhái, és előttem hasaljon. Már a gumiba csomagolt farkam
simogatom be egy kis síkosítóval, amikor akaratlanul is elárasztják a fejem a
gondolatok. Szinte látom magam előtt, amikor Harrynek pucsított ugyanilyen
készségesen, és a fiú, akiért annyira oda voltam, akivel törődtem, és akiért
harcoltam, megkefélte ezt a srácot itt előttem, majd eljátszotta, hogy mennyire
sajnálja, amit a „bátyja” művelt velem. Rám tör a hányinger, de a fejem rázva,
és két ujjamat az orrnyergemre szorítva, minden erőmmel azon vagyok, hogy
kiverjem a fejemből ezeket a képeket. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem
leszek ma túl gyengéd vele. Még jó, hogy Liam szereti, amikor egy kicsit
elveszítem a fejem.
*
Liam halk horkolása tökéletes
háttérzajként szűrődik ki a félig nyitott hálószobából. Nagyon jó alvó, ha nem
magától, vagy a füle mellé tett ébresztő visításától kel, akkor képtelenség őt
felverni. Nyugodtan pakolászhatok mellette, égethetem a villanyt, vagy jelen
esetben ülhetek a hálóból nyíló teraszon, hogy a sokadik szál cigimet szívva
nekiálljak egy új történet megírásának. Kezdek újra hozzászokni, milyen ha Liam
mindig a közelemben van most, hogy egy ideje már nála húzom meg magam, és
minden napot együtt töltünk. Nem zavar az írásban soha, mert általában estére
időzítem, amikor már alszik, vagy a melóban írok, ha éppen nincs vevő. Most
viszont a laptopom már készen áll, de az ujjaim nem mozdulnak. Egy olyan
emléken töröm a fejem, amit még nem írtam le, pedig megérdemelné. Talán az,
amikor elmentünk arra a nevetségesen romantikus hétvégére, amit ajándékba
kaptunk. Vagy amikor egész éjszaka tanult az egyik ZH-ra, és hajnali négykor
keltem arra, hogy a jegyzeteket rendezgeti az ágyon, a toll pedig a szájában
volt, míg a megfelelő oldalt kereste, én pedig nem tudtam ellenállni a látványnak.
A kézzel teleírt oldalak a földön landoltak, és egy csodálatosat szeretkeztünk
a kislámpa fényénél a tanulástól fáradt szerelmemmel. Nem egy különleges
alkalom, de nekem emlékezetes. Ahogy az is, amikor nevetségesen gimnazistákként
viselkedtünk, és éjszaka felmentünk egy kilátóba, hogy a csillagokat nézzük,
aztán a közelben leparkolt autó hátsó üléséig jutottunk csak. Tulajdonképpen
egyik szeretkezésünk sem olyan, amiből különleges mesét lehetne csinálni, és
mégis. Mind tökéletes volt számomra. Még mindig sokszor eszembe jut, milyen
lett volna, ha néha ő tesz magáévá. Eszembe jutnak a szavai… Nem akarta ezt is
elvenni tőlem.
Hirtelen veszem a cigit a számba, hogy
mindkét kezem szabad legyen, és bepötyögöm a címet.
Mi
lett volna, ha…
A történet alapján senki sem fogja érteni
a címét, de én tudom, miért döntöttem emellett. És ha Harry kezébe kerülne ez
is, ő is tudni fogja, miért ezt adtam neki. Itt az idő, hogy kipróbáljam,
mennyire tudok jól megírni valamit úgy is, hogy nem csak az emlékeimben
kutatok, hanem valóban nekem kell megfestenem a részleteket. Egy kicsit
messzebb tolom a whiskeys poharat, és közelebb húzom a hamutartót, aztán már
nincs ami megállítson.
Hónapok
óta jár a gondolataimban, és nem szégyellem az összes adandó alkalommal a
tudtára adni, hogy mennyire vágyom rá. Arra, hogy az a férfi tegyen magáévá,
akit a világon mindenkinél jobban szeretek. Így is a kezébe adva egy
bizonyítékot a feltétlen bizalmamról. Ő az első ember ezen a világon, akivel
egyáltalán csak megfordult ez a dolog a fejemben. Volt már példa arra, hogy
kipróbáltam, milyen a másik oldalon lenni, még a gimiben. De akkor részeg
voltam, és talán még egy kis füvet is elszívtunk az aznap esti egyéjszakás
szerelmemmel. Nem volt vele különösebben probléma. Már jó ideje nem tudom megértetni
ezzel a fiúval, hogy nem azért szeretném, hogy maga alá gyűrjön, mert a kedvére
akarok tenni. Nem csak ezért. Attól még, mert az ideáljaim az olyan fiúk, akik
alám rendelik magukat, még nem azt jelenti, hogy ha találkozom valakivel, aki a
másik szerepben is jól érzi magát, én ne tudnék behódolni. Annyira hadakozik
ellene, mintha ez valami tényleg, igazán borzasztó nagy dolog lenne. Így ma
eldöntöttem, hogy nem engedek belőle, ha kell lekötözöm, és nem hagyom
mozdulni, de meg fog történni. Ezt persze csak viccesen elgondoltam, valójában
soha nem erőltetnék rá valamit, amit nem akar megtenni, de erre már nagyon
vágyom. Annyira csodálatos lenne, ha végre hagyná, hogy neki adjam magam.
-
Szia, édes! – kiált be a nappaliba, miután
hallom csukódni a bejárati ajtót. Elé sétálok, és végignézem, ahogy felakasztja
a kabátját, és lerúgja a cipőit. – Hiányoztál.
-
Te is, bébi – hajolok szerelmesen az
ajkaira, és mint minden áldott nap összes percében, most is hálát adok azért,
mert ez a csodálatos teremtés csak az enyém. – Milyen napod volt?
-
Egészen jó – hajol a nyakamba a csók után,
és még ölel néhány másodpercig. Ez a mindennapos szeánszunk azután, hogy
valamelyikünk hazaér, és végre találkozunk munka és suli után. – Van kedved
este elmenni valahová?
-
Csak ha előbb beülsz velem egy kád vízbe,
és lazulunk egy kicsit itthon – lépek el tőle, és az étkezőasztalhoz ülök,
ahová már kimertem két tál gyümölcssalátát magunknak. Csak azóta lelem örömöm
az ilyen kajákban is, mióta Marcel…
Lehunyom a szemem, és mélyen szívom be a
levegőt, miután leírom a hibás nevet. Nyilvánvalóan nem használhatom ezt, és
még soha nem is estem ilyen hibába, mint most, de annyira elmerültem a
gondolataimban, hogy elvesztettem a kontrollt felettük. Annyira mélyen éreztem
a vágyat magamban újfent, hogy ott legyek, amikor ez még megtörténhetett volna…
Teljesen elterelte a figyelmem arról, hogy ez csak egy mese. Egy kibaszott
képzelgés valamiről, ami soha nem történt meg. Keserűen szívok bele a cigimbe,
és fújom a füstöt egyenesen az elcseszett csillagaink felé, aztán folytatom,
javítva a hibám.
Csak
azóta lelem örömöm az ilyen kajákban is, mióta Marcus velem van. Előtte rá sem
néztem ezekre. Ezt teszi velem ez a zöld szemű angyal. – Most pedig egyél
velem.
-
Rendben, mindkettőben benne vagyok –
mosolyodik el, és azonnal csatlakozik hozzám az asztalnál. Miközben
elfogyasztjuk a késői uzsonnánk, elmeséli az egész napját, majd engem is
alaposan kikérdez, így amikor megengedem a vizet, már nem is nagyon marad
olyan, amit megbeszélhetnénk. Valóban csak a szerelmes összebújás vár a
fürdőkádban. Öntök bele azokból az illatos olajokból is, amit ez alatt a néhány
hónap alatt felhalmozott az egyik fiókban, és egy nagy adag habfürdő is kerül a
már erősen illatozó vízbe.
-
Mássz be, mindjárt jövök utánad – adok egy
puszit a halántékára, amikor ő már csak egy tiszta alsót a kezében tartva, de
anyaszült meztelenül jelenik meg az ajtóban. Más esetben nem tudtam volna csak
így elsétálni mellette, de most muszáj volt. A hosszú távú célom érdekében.
Gyorsan
ledobálom a ruháim, és amikor visszatérek a fürdőbe, már elterülve élvezkedik a
gőzölgő vízben. A rózsaszínes habbal játszik, és talán észre sem veszi, hogy őt
nézem az ajtóból. Szó nélkül lépek be óvatosan a lábai közé, és amikor már
éppen mozdulna, hogy hagyjon leülni, majd utána az ölembe másszon, lefogom, és
ezúttal én ülök be a lábai közé, és dőlök a mellkasának.
-
Már értem, hogy miért szereted ezt
annyira.
-
Mert rohadtul kényelmes, és most duzzogok
is – morogja a hajamba, de megérzem, ahogy mélyen beszívja az illatom, majd ad
egy puszit a tincsek közé. Nagyon furcsa érezni azt, hogy a szerelmedben ekkora
kettősség van, és mégis a sajátja mindkettő. Rajong érte, ha kényeztetem, és
csak az élvezetre kell figyelnie, minden egyéb dolog a háttérbe szorul. Rám
bízza magát, és hagyja, hogy irányítsam. Most pedig úgy ölel magához, simogatja
a mellkasom, és hint apró puszikat a hajamba, mintha én lennék a legdrágább
kincse, akit babusgatni kell, és vigyázni rá. Magabiztos ebben a szerepben is,
és én már komolyan nem tudom, hogyan magyarázzam el neki, hogy vágyom rá.
Akarom, hogy megmutassa, milyen a magabiztos Marcus, aki a kezében tartja a
gyeplőt. Felé fordítom a tekintetem, és a következő csók már az ajkaimat éri.
Ahogy áttérek a nyakára, és a hajába fúrom az arcom úgy, hogy közben mégse
forduljak felé, érzem amint mozdul egy óvatosat. Muszáj elérnem valahogy az
áttörést ma. Előre fordulok, és úgy kínálom fel neki a nyakam, hogy esélye se
legyen ellenállni, és amikor finom csókokat, aztán apró harapásokat szór szét a
bőrömön, már érzem, mennyire mereven feszül a derekamnak az erekciója. Fogalmam
sincs, hogy észrevette-e, ahogy némán rendeltem alá magam, de próbálok ma nem
túlságosan feltűnő lenni. Csak rávenni, hogy engedjen a vágyainak. Hagyja, hogy
elsöpörjék. Amikor én is megmozdulok a víz alatt, a nyakamba morog, és előre
nyúl, hogy marokra fogjon a vastag hab alatt. Pontosan tudja, hogyan érintsen
meg, mit tegyen velem, miként váltogassa a finom simításokat, és erőteljes
rántásokat, hogy pillanatok alatt elvegye az eszem. Most mégis, ahelyett, hogy
megfordulnék és az ölembe húznám, csak megmozgatom a fenekem, és amilyen élesen
szívja be a levegőt, tudom, hogy vasmarokkal fogja vissza magát.
-
Tudom, mire megy ki a játék… – leheli a
nyakamba, és az ujjai szorosabban fognak a víz alatt. – Lewis, kérlek, ne
kísérts.
-
Nem érdekel több kifogás, Marcus – rázom
meg a fejem, és megfordulok, hogy egy kicsit a kezembe véve a dolgokat, egy
sokkal izgatóbb helyzetben üljek az ölébe. – Ha kell, megfenyegetlek.
-
Mivel tudnál? – mosolyodik el, és az
ajkaim után próbál kapni a sajátjával, de megemelt szemöldökkel, hátrébb húzom
a fejem. – Na ne! Komolyan képes lennél megvonni magad tőlem ezért?
-
Lásd már meg végre, hogy mi mindenre képes
lennék érted – hajolok most már teljesen a nyakába, és a fogaim közé veszem a
puha, és mostanra nedves bőrét. Az egész mellkasát, és csodálatosan
felkínálkozó kulcscsontját is végigcsókolom, miközben megfürdetem
mindkettőnket, ha már a vízben vagyunk. Amikor talpra állok a lábai közt, hogy
lemossam magamról a habot a zuhannyal, nem törődve azzal, milyen vizes lesz az
arca, a csípőmre szorítja a fejét. A szemérmetlenül előre meredő erekcióm alá
nyúl, és lágyan csókolja végig a tövétől a csúcsáig, de még mielőtt bármi mást
tehetne, kilépek a kádból, és magamra csavarva a törölközőt, a hálóba megyek.
Egy teljes perc sem telik el, már a szoba ajtajában áll, de őt semmi sem
takarja. A szemei sötétebben méregetnek, mint valaha. Beleremeg a gyomrom,
amikor megindul felém, és lerántja rólam a frottírt. Azt hiszem, ma végre elérem,
amiért olyan régóta harcolok, és most kezdek berezelni. Már nem fújhatok
visszavonulót. Egyet tehetek, mindenben Marcusra bízom magam, mert tudom, hogy
soha nem okozna nekem csalódást.
Szó
nélkül fektet el az ágyon, és a vizes hajából megtámadó néhány hideg csepp
nyomán az eddiginél is hevesebben kell vennem a levegőt. Minden érintése
annyira lágy, biztosít a szerelméről, és felperzseli az egész testem. Ahogy a
nyelve nedvesen rajzol számomra kivehetetlen mintákat a combom tövétől az
alhasamig. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez a csoda az enyém, és
senki másé. Én voltam, aki megtalálta őt, segített neki kibontani a szirmait,
és most a leggyönyörűbb valójában ragyog rám. Úgy néz fel a szemembe a lábaim
közt hasalva, mint a legsötétebb démon, akinek ha a kezei közé kerülsz,
egyszerűen megpróbálni is felesleges a menekülést. Néha lopva felpillant rám,
de teljesen elmerült már abban, amit csinál. Megfeszülve szorítom a párnába a
fejem, amikor a kalandozó nyelve a lehető leglassabban halad végig azon a
ponton, amit épp, hogy ellazítania kellene. Csak a hangokból tudok
következtetni, mert a szemem képtelen vagyok kinyitni, és amikor a nedvesen
kutakodó ujját érzem ugyanott, még feszültebb leszek.
-
Inkább ezt használd – nyúlok a párna alá,
hogy odatoljam neki a síkosítós flakont. Nem szólal meg, egyetlen árva hang sem
hagyja el az ajkait, mintha úgy uralkodna felettem, hogy tudnom kell, maximum a
testemet fogja használni, ez a csodálatos földöntúli lény, de a társaságára már
nem méltat. Nyom egy nagy adagot a kezére, és úgy simogat, mintha törékeny
lennék. Abban a pillanatban meríti el bennem az egyik ujját, amikor a combomba
harap, és bár érzem, hogy még lazítanom kell, távolról sem olyan rossz a
helyzet, mint amennyire tartottam tőle eleinte. A mozdulatai tökéletesen
megkomponáltak, érzem a magabiztosságát, így elengedem minden láncom, és
teljesen átadom magam neki. Ezzel megszűnik az a minimális fájdalom is, amit
eddig éreztem, és nem marad semmi, csak az érzés, hogy szeretem ezt a fiút, és
akarom, hogy elvegyen tőlem mindent.
Valószínűleg
egy egészen más síkon mozoghattam egészen eddig. Már csak arra térek magamhoz,
hogy a nyelve és a fogai ezúttal nem a combom és a merevedésem kényeztetik.
Elindulnak felfelé, és míg az ujjai, bár most kívülről, de még mindig odalent
simogatnak, a nedves csókjai már a mellkasomon járnak.
-
Marcus… – nyöszörgöm, és tudom, hogy éppen
olyan vagyok, amilyen ő szokott lenni, amikor szándékosan túl hosszúra nyújtom
az előjátékot. Képes lennék bármit megígérve könyörögni neki azért, hogy végre
érezhessem őt magamban. Még érzem a kezein, hogy bajlódik a saját
előkészítésével, de közben egy pillanatra sem szakad el a nyakamtól, amire
biztosan érzem, hogy kaptam egy meglehetősen látványos foltot az előbb, amikor
a harapás mellé egy kicsit tovább is gyötörte azt a pontot. Saját magam is
meglepem azzal, ahogy önként tárom szélesre a lábaimat, aztán egy jobb ötlettől
vezérelve az egyik térdem még fel is húzom a mellkasomig. Szemérmetlenül
tárulkozom ki előtte, de nem érzem, hogy takargatnom kellene magam. Mi már egy
egészen másik szinten létezünk együtt. Feltérdel, és alaposan végignéz rajtam,
az ajkait nyalva. Egyszerűen művészi ez a fiú. Mintha egy szobrász faragta
volna csakis nekem, és most úgy legelteti rajtam a szemeit, hogy nem lenne
vétek azt gondolnom, a következő pillanatban vadállattá változik, és elevenen
fal fel. Végül a farka tövére szorítja a kezét, és lehajol hozzám egy nagyon
lassú, és nagyon szerelmes csókra, miközben olyan lassan engedi magát előre,
hogy szinte felsírnék azért, mert többre vágyom.
-
Szeretlek – súgja a számba, épp miután
végignyalja az ajkaim, és egy hangos morgással emeli a plafon felé az arcát,
éppen akkor, amikor én is felnyögök. – Istenem…
Én
is valószínűleg ezt tudnám ismételgetni újra és újra, de helyette csak a nevét
mormolom, különböző tónusú nyögésekkel megszínezve. Akartam ezt, mindennél
jobban vágytam már rá az utóbbi időben, de soha nem gondoltam volna, hogy ezt
fogom érezni. A fájdalom az első néhány másodpercben épp csak addig volt jelen,
hogy elbúcsúzzon, és most olyan mélységekben élvezek valami újat Marcus által,
mint még soha életemben. Biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az utolsó
alkalmunk ebben a formában. Az képtelenség. Érezni akarom még, ahogy elveszti
az eszét az én gyönyörű angyalom, és ütemesen csapja előre a csípőjét, míg a
haját túrja hátra, csak hogy marokra fogja azt. Zihál, nyög, és a nevemet súgja
felváltva, és éppen akkor fonja az ujjait a farkamra, amikor a sarkaira ülve
mozdul előre, és mindkét lábam a matracra teszi. Lehetetlenül mélyen érzem őt
magamban, pedig jól tudom, hogy van még olyan póz, több is, ahol ezt
fokozhatnánk. Az egyik kezével azt sem tudja, hogy simogasson, cirógasson, míg
a másikkal tökéletes mozdulatokkal sodor a végső megsemmisülés felé.
Őszintén
arra számítottam, hogy ő lesz az, aki hamarabb eléri az estéről estére hajszolt
célunkat, de komolyabban meglepődni sincs lelkierőm, olyan hevesen sodor el az
orgazmusom. A mozdulatait szándékosan felgyorsítja közben, amitől egyszerűen
muszáj felkiáltanom, mert annyira intenzív az élmény. Miután az utolsó
cseppeket is kifacsarja belőlem, vesz egy keveset az ujjára, és az ajkaira
keni. Nem nyalja le. Egyenesen lehajol hozzám, és úgy csókol meg, hogy közben
mindketten érezzük az ízét annak, hogy mennyire csodálatos volt az egész, és
tudom, hogy ő következik. Tökéletesen érzem az izmai vibrálásából, a lökései
rendszertelenségéből, és a hangokból, amik valahol a nyakam és a párna között
vesznek el. A derekára kulcsolom a lábaim, és egy utolsó nagyon mély nyögéssel
kezdenek az egyre hevesebb mozdulatok végül lelassulni, és megnyugodni.
Nem
tudok megszólalni, nem is tudom, mit mondhatnék, csak fekszem, egy sóhajjal
tűrve, hogy Marcus lassan mellém helyezkedjen, és semmi más nem jár a fejemben,
csak hogy minden bizonnyal ez volt az egyik legcsodálatosabb szeretkezésünk,
amire életem végéig emlékezni fogok.
-
Te vagy az életem, Marcus… – lehelem az
éjszaka csendjébe, amire csak egy apró sóhajjal felel, és nagy nehezen felém
fordul, hogy a karjaimba fészkelje magát. Ennyi volt, nincs már itt az a
csodálatos földöntúli lény, aki a bújós kiscicám lelkében él. De nem hagyom
többé teljesen eltűnni. Engedem, hogy szunnyadjon egy kicsit, de újra és újra…
-
Ez
meg mi a franc? – nevet fel mögöttem Liam, amire összerezzenek, de nem azért, mert
rajtakapott valamin, amit szégyellek, vagy valami ilyen szarság. Csak teljesen
elmerültem az írásban, és nem hallottam, amikor mögém lépett. Ahogy az sem tűnt
fel, hogy a whiskeym elfogyott, a hamutartó pedig megtelt. Fogalmam sincs, hogy
mennyi idő lehet, de már biztosan hajnalodik.
-
Menj
vissza aludni, én is megyek mindjárt, csak ezt még befejezem – felelem teljesen
érzelemmentesen, de megint csak felhorkan, és hátranézve látom, hogy az
ajtókeretnek támaszkodva, karba tett kézzel néz rám. – Meló.
-
Hát
persze, hogy csak meló – forgatja meg a szemeit, és rég látott ismerősként
üdvözlöm a féltékeny Liamet. Ez nem igazán az ő műfaja, és mégsem láttam még
férfit, aki nála nagyobb hisztiket képes levágni, amikor valami nem úgy
történik, ahogy azt ő elképzelte. – Azt hiszem kijelenthetem, hogy nem tetszik
a munkád.
Úgy gépelem be az utolsó záró sorokat,
hogy közben nem is méltatom válaszra a mögöttem ácsorgó srácot. Végül lecsukom
a laptop tetejét, és nyugodtan, némán készülök elszívni a még megmaradt fél
szál cigimet, de persze csak nem megy. – Nem igazán kérdeztem a véleményed a
munkámmal kapcsolatban.
-
Szereted
még, igaz? – szegezi nekem a kérdést, amikor a terasz korlátjához sétál, és
annak támaszkodva így már szemben áll velem. – Kurvára nem számít, mit művelt,
még mindig rá áll fel a cerkád, miközben idekint fantáziálsz róla.
-
Messzire
mész – felelem nyugodt hangon. Néhány hete már, hogy összefutottunk abban a
bárban, és azóta – jobb ötlet híján, és mert így kényelmesnek is bizonyult – hozzá
költöztem. Valószínűleg ő sokkal többet lát a kettőnk kapcsolatába, mint ami a
valóságban. – Ez csak egy meló, amiért fizetnek. Te pedig az exem vagy, akivel
jelenleg jól érzem magam, szóval ne lőjünk túl a célon.
-
Szóval
azért vagy itt, és töltünk együtt minden napot, azért alszol az ágyamban, és
használsz úgy, ahogy neked épp jólesik, mert jól érezzük magunkat? – vágja
hozzám felháborodottan, és valahol most tudom, hogy igaza van, még ha nem is
kértem meg a kezét. Kihasználom őt az összes lehetséges módon, és ez nem oké. Valószínűleg
el kellene költöznöm, és bár most kurva álmos vagyok ahhoz, hogy nekiálljak, de
holnap elkezdek komolyan keresni egy saját lakást. – Ó, én kérek elnézést, ha
sokat képzeltem bele.
-
Soha
nem ígértem ennél többet – ingatom meg a fejem, és erre dühösen fújtat egyet,
és tisztában vagyok vele, hogy fogalma sincs, mit feleljen, hisz nem cáfolhatja
meg.
-
Az
én bűnöm, ha azt gondoltam, hogy…
-
Nyugodj
meg, Li – sóhajtok fel, ezzel félbeszakítva a mondatát, és elnyomom az utolsó
cigim is, aztán elé sétálok, és enyhén félrefordítva a fejem, fújom ki a
füstöt, mielőtt megcsókolom. Egy szemétláda vagyok, minden bizonnyal, de tudom,
hogy ezzel el tudom lazítani. Először megpróbál elmozdulni, de végül mégsem
harcol, inkább az ölelésembe simul. Soha nem lesz olyan érzés senkit a
karjaimba zárni, mint amilyen Marcelt volt, és ennek a felismerése
napról-napra, egyre jobban fáj. Fáj, hogy az elcseszett szívem még mindig utána
dobog a legjobban, fáj, hogy képtelen vagyok elfelejteni, fáj, hogy ennyire
durván bántott, és az is nagyon fáj, amikor arra gondolok, hogy már más mellett
hajtja álomra a fejét, és mást ölel éjszakákon át. Fájnak a könnyei, amiket
olyan sokszor láttam a szemében az eset óta, és fájnak a sajátjaim is, amiket
néha képtelen vagyok elállítani. Nem állok készen arra, hogy valaki mással
éljek együtt. Nem tudok olyan gyorsan túllépni az egészen, mint ő, és ez is
fáj. Azt kívánom, hogy neki is fájjon. Éppen annyira, mint nekem. Pedig ettől
már magamat érzem szar embernek. Csak el kellene engednem őt végre. Valahogy…
Bárhogy.
-
Nem
tudom, hogy mit tegyek – ingatja meg keserűen a fejét Liam, és a nyakamba
temeti az arcát, ahogy átöleli a derekam. – Szeretlek, Louis, de így… Soha nem
leszel már az enyém újra?
-
Li…
-
Annyira
hülye voltam akkor – motyogja szorosan hozzám bújva. – Kérlek, Lou. Kérlek,
csak próbáld meg. Tudom, hogy képesek vagyunk azok lenni, akik voltunk. Csak
próbáld meg végre elfelejteni azt a hazug seggfejet.
Muszáj szorosan összeszorítanom a szemeim,
és a nyelvemre harapnom, hogy ne vágjak vissza erre. Hogy ne próbáljam
megvédeni Harryt Liammel szemben. Én érzem magam egy szemétládának azért,
amiért felemelem az arcát, hogy a szemébe nézzek és megcsókoljam. A kezét fogva
behúzom magam után a szobába, és betakarom magunkat, hogy összegabalyodva
aludhassunk el. Nem maradhatok itt, és tehetem ezt Liammel, mert egyetlen
fokkal sem leszek jobb Harrynél többé. Muszáj elmennem, és békén hagynom ezt a
fiút.
Fú micsoda rész. Megmondom őszintén, hogy én nem akartalak kınyírni Titeket miután elolvastam. De nagyon kettős érzéseim lettek tőle. Természetesen nagyon akarom hogy Lou és Harry újra egymásra találjanak, de most az is felmerült,hogy lehet hogy jobb lenne nekik ha valaki mással találnák meg a boldogságot. De pont ezért a kettősségért szeretem annyira olvasni ezt a storyt. Nagyon nagyon jó. Én szeretem itt olvasni, de ha nagyon kell akkor átszokom wattapadra. Alig várom a következőt! 😊❤
VálaszTörlésSzia! Fogadjunk, hogy nem a larryfanclub legelvetemültebb tagja vagy! :D Örülök neki, hogy el tudsz vonatkoztatni egy kicsit, és nem csak megszállottan együtt elképzelni őket. Mi van, ha a
Törlésvalóságban nincsenek is már együtt? (Hozzátenném, én hiszek bennünk. Nagyon is. Vagy együtt vannak, és szeretik egymást, vagy rohadtul élvezik, hogy együtt csinálnak hülyét belőlünk lassan tíz éve. Így vagy úgy, mindenképp együtt.. :D) De visszatérve, ha kiderülne, hogy Larry nem létezik, nagyon sokan ugranának le magas helyekről, azt hiszem. Mi pedig csak a karaktereiket többé-kevésbé felhasználva írunk velük, mégis istenkáromlás néha egyesek szemében, amit művelünk... :D Genyók vagyunk, de azért nem annyira, hogy egy olyan happy endet tegyünk életek, amiben Harry Randyvel, Lou pedig Liammel boldog, és ittavégefusselvéle... :D
Várom a folytatást. Jó itt!😍😍
VálaszTörlésköszi :)
TörlésImádom imádom imádom!!!!!!! Szomorú vagyok és félek de bízom bennetek!!! Hozzátok hamar a folytatást!! Alig várom!!
VálaszTörlésa hamar nem jött össze... de azért remélem nem fogsz csalódni :)
TörlésSziasztok lányok!
VálaszTörlésNagyon lemaradtam és teljesen elfelejtettem kommentet hagyni az előzőnél, pedig egyből olvastam csak mobilról abban a helyzetben rossz volt és utána elfelejtettem. Nagyon szeretem még mindig ezt a történetet és nekem nagyon tetszik hogy ilyen lassú a békülés. Ha lesz egyáltalán békülés és én azzal is kiegyezem ha nem mert ezt annyira szívhez közelien etettétek meg velem hogy bármit elfogadok csak nekik jó legyen. Most mindketten mással vannak és látom hogy így sem boldogok igazán ezért azt érzem együtt kell lenniük de mi van ha együtt sem lesznek azok többé. Borzasztó mély és elképesztőek vagytok hogy ezt így sikerült megalkotnotok. Alig várom hogy mi jön ezután. Nagyon érdekel Harry mit fog szólni ehhez a legutolsó novellához. Érzem hogy ezt nem véletlenül tettétek bele. És Liam más megint......a legváratlanabb pillanatokban hozzátok őt vissza mindig most viszont minden összeállt hogy miért ólálkodott akkor Louis körül és hogy érzett valamit. Nagyon tetszik. Mikor jön az új adagunk? Már nagyon türelmetlenül várok! A kérdésedre is válaszként örülnék ha ide is posztolnál mert én nem olvasok wattpaden de ha mégsem akkor csak írj annyit majd ide hogy ott tudom folytatni és akkor letöltöm.
Nagyon várom a frissítést!
Szia!
TörlésNahát én meg teljesen elfelejtettem válaszolni a kommentekre ennél a résznél :D
Jól érzed, hogy nem véletlen az a novella. De még nem most. Az majd a következőben ;)
Úgy döntöttem, mégis kiteszem ide is, ha egyszer majd lesz olyan sztori, amit mégsem, akkor is biztosan itthagyok egy linket, nem fogsz lemaradni semmiről, ígérem :) Puszi!
Ez a rész nekem is fájt, nemcsak Lounak. Fáj, hogy nincs békülés, ha lesz valaha is.
VálaszTörlésFáj, hogy így kell látni őket, szenvedve, bár nem magányosan.
De hiába van mellettük valaki, ők úgyis egyedül vannak. Egymás nélkül.
Mennyi idő feldolgozni egy ekkora csalódást? Mennyi idő míg a felejtés útjára lépünk és beismerjük, hogy az élet sokkal rosszabb nélküle?
Ez a sztori az első mondatától kezdve dübörgött a katasztrófa felé. Tudtam, persze, hogy tudtam mi lesz a vége, ha Louis rájön, hogy Harry hazudott. De komolyan kell ekkora dráma? Megszakad a szívem értük!
Lou már kezd meglágyulni, hogy védi Harry. Édes. 💖
Kérlek jelenjen meg az a novella az újságban,és kerüljön H kezébe! Talán majd akkor minden rendbe jön. Csak jó lehet a vége! Bízom benne.
Nekem jó itt a sztori.
Olvasok wattpadon is, de nem szeretem. De ha csak ott... Akkor ott. Megyek utánnatok csajok.
Deeee.... Könyvben jobb lenne!! Lapozgatós, szagolgatós formátumban! 😃
Imádat pussz 😘 😘 😘 😘
Szia!
TörlésAjaj akkor a következő rész is fájni fog. Meg fog jelenni a novella, de az még a jövő zenéje, hogy mikor és hogyan tudja meg ;)
Könyvben? Ez igazán nagy dicséret, köszönjük szépen! <3 Puszi!
Uuuuugye lesz még rész? ^^
VálaszTörlésa válasz már kint is :)
Törlés