Az ikertestvér (19.fejezet)

Na, hát újfent nem sikerült tartani az egy hónapot, deee majdnem. A legutóbbihoz képest mindenképp bravúrosak voltunk... :)
Kicsit szenvedünk most, ha nem bánjátok, de lesz ez még jobb is, ezt megígérhetem. Hogy hogyan és kinek, azt viszont csak tippelgethetitek ;)
Jó szórakozást hozzá! Hagyjatok nyomot! Puszik!
S&C

19. fejezet

Harry’s POV

Remegő kézzel mászkálok fel-alá a lakásban az ajkaimat rágcsálva, miközben végigpörgetem magamban újra és újra az előző perceket. Aztán pedig az elmúlt hónapokat. Az elmúlt öt-hat évet. Csak akkor jövök rá, mit csinálok, amikor már a vér ízét is érzem a nyelvemen. Hogy történhetett ez meg? Hogy lehet, hogy nem volt pokolian dühös, és nem őrjöngött? Hogy egyszerűen csak kisétált, és nem volt kíváncsi semmiféle magyarázatra. Az okokra. Arra, hogy mi zajlott le bennem. De még arra sem, mennyire szeretem. Hogy dobhatott el ilyen egyszerűen hét tökéletes hónapot anélkül, hogy megpróbált volna megérteni? Többet hittem a kapcsolatunkról, mint ami valójában? Csak én akartam tökéletesnek látni?

Belenézek a tükörbe, és hirtelen nem tudom, hogy a kétségbeesetten összeszorított véres ajkaim, vagy a reményvesztett tekintetem ijeszt meg jobban. A két kezemmel hátrafésülöm a szemembe hulló tincseim, és néhány gyors mozdulattal kontyba kötöm a hajam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amióta elment, talán csak öt perc, talán ötven. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Beleugrok a cipőimbe, és kirohanok az ajtón. Muszáj megtalálnom. Ha kell, könyörgök neki. Ha kell, térdre vetem magam bárhol, bárki előtt. Meg kell hallgatnia, akkor is, ha az lesz az utolsó együtt töltött óránk.

Elszaladok a parkig, ahol a kedvenc padunk áll, amin ülve a futkározó mókusokat szoktuk délutánonként bámulni. Biztos voltam benne, hogy ha jelent neki bármit is, ami köztünk van… volt, itt találom őt. Olyan lelkesen futottam idáig, hogy gondolatban már azt tervezgettem, mivel fogom ott tartani, és rávenni, hogy hallgasson végig. Amikor azonban csak az üres pad áll előttem, még inkább eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Fogalmam sincs, hova mehetnék ezután, és rám tör az érzés, hogy talán nem is fogom megtalálni. Ha akarta volna, hogy megtaláljam, akkor itt várt volna rám. Ha nem szeretné, akkor viszont esélyem sincs ellene. Túl nagy ez a város.

A tehetetlenségtől dühösen a fába rúgok, aztán pedig sajgó lábujjakkal térdre rogyok, és a két könyökömmel előre esem az ülőlapra, hogy elveszetten a tenyereimbe temessem az arcom. Nem bolyonghatok egész éjjel London utcáin. Főleg, hogy értelme se lenne akkor, ha Lou megnyugszik egy kicsit, esetleg mégis hazajön, és nem talál ott. Ha visszajön, mindenképpen ott kell lennem.

Benyitok az üres lakásba, és elszorul a torkom. Imádom ezt a kis fészket, amit berendeztünk magunknak. Minden szegletét, és minden innen-onnan beszerzett bútordarabot, vagy apróságot. De most azt érzem, nem akarok itt lenni. Nélküle nincs értelme. Nem akarom látni azt a két kis széket, amiket közösen újítottunk fel, és festettünk nevetségesen rikító türkizkékre. Vagy a komódot, aminek a sarkát már akkor levertük, amikor még el sem foglalta a helyét, csak cipeltük felfelé a lépcsőn, mert a liftbe nem fért be. A kis dohányzóasztalt, amit egy lomtalanítás alkalmával szedett össze Lou az út szélén azzal, hogy csak le kell csiszolni meg lakkozni, és tökéletes lesz a nappaliba. Nem akarom, hogy bármire is pillantok, megrohamozzanak az emlékek, és a karmos mancsukkal szorongassák az amúgy is vérző szívem. A bejárathoz húzom a kis asztalt, ami biztosan felborul, ha kinyílik az ajtó, és úgy döntök, lefekszem. Fáj beismernem, de szinte biztosra érzem, hogy ma éjjel nem fog hazajönni. Ezt az éjszakát túl kell élnem, meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy mindent végiggondoljon. Reggelre talán minden más színben fog feltűnni. Vagy legalább egy kicsit más árnyalatban. Addig pedig szükségem van egy kis pihenésre. Nem egyszerű elaludnom, de azzal ringatom magam álomba, hogy a holnap biztosan más lesz.

Ám amikor kora reggel kinyitom az szemeimet, és Lou még mindig sehol, a kis asztal pedig ugyanúgy az ajtónak támasztva álldogál, ahogy hagytam, kezd eluralkodni rajtam a pánik. Kipattanok az ágyból, magamra húzom a kezem ügyébe akadó legelső göncöt, és felkapom a kocsikulcsot, a telefonom pedig a zsebembe süllyesztem. Tudom, ha meglát, fel fogja zaklatni, de muszáj a munkahelye előtt várnom rá. Kivételesen bevállalt egy szombat délelőtti vizsgafelügyeletet, mert aki általában szívesen csinálja ezt plusz pénzért, lebetegedett. Ha nem is lesz hajlandó szóba állni ma még velem, legalább látni szeretném, hogy minden rendben van-e vele.

Már vagy fél órája szobrozok az épülettől nagyjából húsz méterre, de Lou nem tűnt még fel. Sosem szokott ennyivel előbb beérni, viszont elkésni sem, ezért arra jutok, hogy talán nem tudott aludni, és mégis sokkal hamarabb jött dolgozni, én pedig lemaradtam róla. Tárcsázom a titkárság számát, hogy legalább megtudjam, bent van-e, és rendben van-e. A titkárnő azonban csak annyit mond, hogy még nem érkezett meg, de biztosan perceken belül feltűnik, mert ez nem rá vall. Nekem viszont ebben a pillanatban már kétségem sincs afelől, hogy ha eddig nem jött be, már nem is fog. Komolyan gondolta az eltűnést. Nem csak a lakásunkból akart eltűnni, hanem a városból is. Az életemből.

Néhány percre még erős késztetést érzek, hogy kapaszkodjak egy utolsó reményfonálba, de valójában jól tudom, hogy feleslegesen állok itt tovább az óriási sötétbarna kaput bámulva. El kellene indulnom, és eldöntenem, hogyan tovább. A lábaim azonban cserbenhagynak, elszáll belőlük minden erő, a karjaim élettelenül csüngnek a törzsem mellett, és üveges szemekkel nézek magam elé, amikor lassan megadom magam, és a téglafalnak döntve a hátam, lecsúszok a poros aszfaltra. Felhúzom a térdeim, és rájuk fektetem a homlokomat, eleresztve tekintetemmel azt a kaput végre, amiről már tudom, hogy nem fog megváltást hozni.

-       Minden rendben, fiatalember? – érinti meg egy öreg néni a vállam, lehajolva az összekuporodott alakomhoz, ami kizökkent a magam köré képzelt omladozó világból. Felnézek rá, és miközben bólintok egyet, magamra erőltetek egy halvány mosolyt is, hogy biztosra menjek, nem hívja rám a mentőket.

-       Igen… csak rossz híreket kaptam – felelem a mélynél is mélyebbről jövő reszelős hangon.

Mindentudóan bólint egyet, és biztatón megveregeti a vállam, még mielőtt felegyenesedne mellettem.

-       Néha az élet próbára tesz minket. De a Föld forog tovább, a tennivalóinkkal haladni kell. Túl kell élni. Különben benneragadunk a szomorú múltban, és mi is elveszünk.

Halványan bólintok néhányat, és felkelek a földről, hogy leporoljam magam, de felelni nem akarok. Semmi kedvem idegenekkel cseverészni a magánéletem részleteiről és az egyre gyűlő félelmeimről.

-       Higgye el. Nem csak egy férjet temettem el, hanem az egyetlen fiamat is. És mégis itt vagyok – biccent felém egy szomorkás mosollyal, majd továbbáll.

Én nem vagyok hajlandó eltemetni őt, képletesen sem! Előkaparom a telefonom, és tárcsázom Zaynt, miközben elindulok hazafelé.

-       Elbasztam – nyögöm bele a telefonba köszönés nélkül, amikor végre felveszi. Nem érdekel, hogy ott már vagy éjfél van, és az sem, hogy valószínűleg zavarom, mert vagy tízet kicsengett, mire felvette.

-       Nem most, Harry… – feleli együttérzőn, és most baromira jól esik, hogy nem próbál lerázni, vagy viccelődni rajtam. Azt pedig, hogy ő képtelen Marcelnek hívni, amikor más nem hallhat, kezdem megszokni. És mostanra már úgyis mindegy.

-       De lehet, hogy most végleg – motyogom el a fájdalmas igazságot.

-       Mit mondtál neki, amivel még ronthattál volna a helyzeten? – kérdezi meg egy hosszúra nyúlt sóhaj után.

-       Mindent – vallom be, és megremeg a hangom.

-       Az jó. Végre egyszer nem hazudtál, és nem hallgattál el semmit – feleli olyan nyugodtsággal, ami valamiért most mégis felhúz. Pedig nem viccnek szánta, vagy szurkálódásnak. Csak a tényeket közölte.

-       Jó?! – visítok fel. – Azt sem tudom, hol van! Nem jött haza éjszaka. Dolgozni se ment ma – fakadok ki, és ahogy belegondolok, kezd rám törni a légszomj.

-       Adj neki időt – próbálja higgadtan folytatni, hátha azzal hat rám. De amit mond, csak még inkább felzaklat. Ennél nagyobb kliséket nem is tudna tanácsul adni… Nem is értem, miért hívtam fel őt.

-       Adtam. Nem kerestem tegnap este óta – vágom rá duzzogva.

Iszonyú erőfeszítésembe került, de nem hívtam, és nem is üzentem. És talán most is épp azért tárcsáztam Zaynt, mert addig sem Lou neve felett remeg az ujjam a kijelzőn.

-       Nem fél napot. Ezt nem lehet pár óra alatt feldolgozni. Hagyd, hogy ő keressen majd.

-       És ha nem fog?? – vinnyogom, de figyelmen kívül hagyja a nyafogásom.

-       Mennyi van még a suliból? – tereli el a témát.

-       Tegnap vége lett – felelem színtelen hangon.

-       Úgy értem, a vizsgákból – helyesbít.

-       Jó esetben három hét – vonom meg a vállam, de tökéletesen kiérezni a hangomból, hogy jelenleg ez érdekel a legkevésbé.

-       Akkor tanulj. Mutasd meg neki, hogy tényleg akarod, nem hazudtad ezt is.

-       Nem tudom… – gondolkodom el az első épkézláb megjegyzésén egy pillanatra, de aztán megrázom a fejem. – Ő fontosabb most.

-       Elhiszem. De ő most nem akarja, hogy a közelében legyél. A suli pedig olyasvalami, ami összeköt titeket. Kapaszkodj bele, amíg másba nem tudsz. Ne jusson eszedbe most feladni! – próbál meggyőzni valamiről, amivel most úgy érzem, nincs erőm törődni.

-       Majd beszélünk, most mennem kell – hadarom, mert az utolsó dolog, amiről jelen pillanatban csevegnék, az a rohadt iskola.

-       Ígérd meg! – hallom a kiáltását, amikor már készülök kinyomni a hívást. – Hallod?! Ígérd meg, hogy kitűnőre vizsgázol! – Hagy egy kis szünetet, hogy feleljek, de nem teszem. Csak dermedten hallgatom, amiket mond nekem, eltartva a telefont a fülemtől. – Miatta. De legalább annyira magad miatt is. Csináld végig nélküle. Én tudom, milyen erős vagy – mondja végül gyengéden, majd ő maga szakítja meg a hívást.

Nézem a kijelzőt mozdulatlanul, amíg ki nem alszik, aztán úgy döntök, hazamegyek újra, hogy végiggondoljam, mit szeretnék tenni. Bár jelenleg úgy érzem, semmit. Nélküle semminek nincs értelme. Annak sem, hogy itt legyek. Miatta kezdtem bele a suliba. Miatta költöztem ide. Miatta lettem Marcel. De útközben rájövök, hogy bár ő az oka annak, hogy minden megváltozott, a régi életemhez visszatérni képtelen lennék. Mert bár miatta járok iskolába, élvezem. Miatta költöztem el otthonról, de imádom az önállóságot. És igen, miatta dobtam el Harryt, ő mentett meg tőle. Hogy történhet-e olyasmi, ami rávesz, hogy folytassam a régi életem? Kizárt. Ha soha többé nem akar látni Lou, akkor sem fordulhat elő.

Hogy eltereljem a gondolataimat, nekiállok rendet tenni a szétdúlt szekrényekben, és kezd feltűnni, hogy mintha sokkal több dolog hiányozna, mint amit Lou tegnap este beledobált abba a sporttáskába. Először próbálom azzal magyarázni, hogy biztosan nem figyeltem eléggé, miket tett el, mert túlságosan elkeseredett voltam, de ahogy egyre több minden rémlik, egyre biztosabbá válik a sejtésem. Itt járt. Letaglóz a felismerés, hogy talán amíg én a munkahelye előtt vártam rá, visszasurrant, hogy mindent elvigyen, amire szüksége van. Ami azt jelenti, tényleg nem akar ide visszajönni többet. És tényleg nem kíváncsi rám. Elszalasztottam talán az utolsó esélyt, hogy szemtől szembe álljak vele még egyszer.

Kiesnek a kezemből a dolgok, és le kell, hogy üljek a szőnyegre. Csak bámulom a nyitott szekrényeket, és kezd tudatosulni bennem, hogy még az is előfordulhat, hogy ennek itt a vége. Eddig erre egyáltalán nem gondoltam. Úgy hittem, bárhogy is lesz, meg fog oldódni köztünk minden. Talán idő és áldozatok árán, de lehetetlennek éreztem, hogy ő ne szerepeljen a jövőmben, mert egy ilyen szerelemnek bármit túl kell élnie. Peregnek előttem a képek, de képtelen vagyok őket magaménak tudni. Nem akarok olyan jövőre gondolni sem, amiben ő nincs mellettem.

Hirtelen az asztal irányába vetem magam. Ha tényleg csak most járt itt, akkor még a városban kell lennie! Eddig fel sem merült bennem, hogy talán már nincs is itt. De az, hogy összepakolt, azt sejteti, hogy el fog menni innen. Nem tudom tovább türtőztetni magam, a képernyő felső sarkában lévő gyorshívót megérintve megcsörgetem. Először meglepődöm azon, hogy egyáltalán be van kapcsolva a telefonja. Ezek szerint mégse akar száz százalékosan eltűnni a világ elől. Persze a hívásomat kinyomja, mert az, hogy nem akarja magát teljesen elvágni a külvilágtól, még nem jelenti azt, hogy tőlem sem. Ám nem adom fel, vagy hatszor újrahívom, és közben egy könyörgő SMS-t is megejtek, de hiába. Bár felcsillant egy halvány reménysugár, amikor közvetlen az üzenet utáni hívásnál úgy éreztem, hezitált, mert mintha tovább csörgött volna, mielőtt megszakította a hívást, mint előtte, de a végeredmény mégis ugyanaz lett: a foglalt jelzés idegtépő hangja. A remény úgy fulladt meg pillanatok alatt, ahogy felütötte a fejét. Egy idő után pedig már csak a sípoló hang fogad. Kikapcsolta a telefont, elvágta tőlem az egyetlen lehetőséget, hogy kommunikálhassak vele. Fogalmam sincs, mit tegyek, mert bár eláraszthatom üzenetekkel, és ha újra bekapcsolja a telefont, meg fogja kapni őket, vagy hívhatom kétségbeesetten éjjel-nappal megállás nélkül, de félek, azzal csak azt érném el, hogy még a számát is lecseréli. Azt pedig nem szeretném. Szükségem van erre az utolsó kapocsra, hogy életben tartson.

A tekintetem a komódon álló képkeretekre téved, és az összesen ott mosolygó szerelmem arcára. Mindig mosolygott. Boldog volt velem, tudom, hogy az volt. Rá fog jönni. Az nem lehet, hogy nem, ilyen opció egyszerűen nincs. Nem bajlódok azzal, hogy visszacsukjam a szekrényeket, a kupit magam mögött hagyva a konyhába kullogok. Ennem kellene, mert már vagy tizennyolc órája semmit sem ettem, és bár a gyomrom jelzéseit eddig figyelmen kívül hagyta az agyam, tudom, hogy jobban teszem, ha nem éheztetem magam, mert ha itt kiterülök, egy hétig biztosan senki sem talál rám. Azt sem tudom, anyámnak mit mondjak egy hét múlva. Talán az lenne a legjobb, ha már most elmesélnék neki mindent telefonon, hogy ne szemtől szemben kelljen. Nem hiszem, hogy képes lennék állni a tekintetét, amikor bevallom, miket tettem. Az, hogy szégyellem magam előtte, nem kifejezés, de a legrosszabb, hogy még őt is muszáj volt valamilyen szinten belerángatnom az egészbe. Kimondhatatlanul rosszul esik, hogy Lou minden bizonnyal azt gondolja róla, hogy ő is mindenről tudott, és cinkostársam volt.

Kiveszem a tegnapi maradékot a hűtőből, és beteszem a mikróba. Egyáltalán nem kívánom az ételt most, és amikor meglátom a megmaradt fél üveg pezsgőt a konyhapulton, gondolkodás nélkül húzom meg ahelyett, hogy kihajítanám a szemétbe. Szar. Meleg. Kiment belőle minden buborék. Én mégis tovább kortyolom. Lou hozta haza tegnap délután, hogy ünnepeljünk. Annyira jó kedve volt. Annyira büszke volt rám! Most vajon hol lehet?

Megrezzen a telefonom, és úgy vetődöm felé, mintha az életem múlna azon, hogy elérem-e három másodpercen belül, vagy sem. Csalódott vagyok, amikor Zayn neve villan fel, de amint azt is meglátom, hogy az üzenete úgy kezdődik, hogy Louis, fénysebességgel nyitom meg.

„Louis rendben van, Lottie beszélt vele. Nem akarta elmondani, hol van. Hagyd lenyugodni egy kicsit, ne üldözd.”

Háromszor is végigolvasom az üzenetet. Még a saját húgának sem mondta el, hova menekült. Ennyire tisztában volt azzal, hogy ha ő megtudja, Zayn bármi áron kiszedi belőle a kedvemért. Csak bámulom a képernyőt, ami valójában már csak egy fényes paca, mert a betűk már rég összefolytak a szemem előtt, és közben rutinszerűen húzom meg újra a másik kezemben lévő üveget. Aztán újra. És újra, míg üresen arrébb nem hajítom morogva. Amikor az ujjaim alatt néhány perccel az üzenetet követően megcsörren a telefon, reflexből húzom el a zöld ikont. Épp lecseszni készülök a haverom, hogy hagyjon békén, ne nevelgessen, majd teszem, amit jónak látok, amikor meghallom, hogy nem is Zayn van a vonal túlvégén.

-       Steph… mit akarsz? – mordulok rá az évfolyamtársamra köszönés helyett.

-       Hú, ennyire szarul állsz a holnaputáni vizsgaanyaggal? – kuncog bele a telefonba.

Stephan a barát fogalomhoz legközelebb álló ember itt nekem. Nem nevezném igazi barátnak, inkább csak kellemes időtöltésre alkalmas partnernek, de vele és az orvos barátjával eljárunk néha. Eljártunk. Négyesben. Valószínűleg most egy jó darabig sehova sem megyek velük. És ha belegondolok, a jó darabig jelen helyzetben erősen közelít a soha többéhez.

-       Annál sokkal nagyobb problémám van most – dörmögök a telefonba, és legszívesebben letenném. Mi a francért nem tudom megnézni, ki hív, mielőtt fogadom a hívást?!

-       Neee… egy irodalomtanárral az ágyadban nem tojhatod le a vizsgáidat! – kuncog.

-       Simán megcsinálom őket, ne aggódj – vetem oda lezárásként, és tulajdonképpen csak most kezdek ráeszmélni, hogy hétfőtől tényleg vagy elmegyek a vizsgákra, vagy minden hiába volt. Meg kell csinálnom. Stephant viszont most le kell ráznom, mert annyira azért még nincs a ranglétra csúcsán, hogy jelen állapotomban elviseljem a társaságát. Nem is tudom, létezik-e a világon olyan ember, akinek elviselném. Persze Louis-n kívül. Ő az egyetlen, aki most kell nekem. Most és mindig. Csak ő.

-       Ki vele, mi történt! Tudod mit, odamegyek, amíg a srácok dolgoznak, és ha már ilyen kedvesen magunkra hagytak mindkettőnket szombaton, kibeszéljük őket. Ne mozdulj, tíz perc, és ott vagyok! – kiált fel, és a meglepetéstől belém fagy a szó.

-       Ne… – kezdenék tiltakozni, de csak a megszakadt vonal ütemes búgása visszhangzik a fülemben. – A kurva életbe… – rúgok bele az üres üvegbe, amikor talpra állok. Ez most baromira nem hiányzott.

Másodszor dörömböl már Steph, és én még mindig ülök a padlón, és azon morfondírozok, kinyissam-e neki az ajtót. Semmi kedvem megbeszélni vele, mennyi mindent basztam el a kapcsolatomban, miközben ő a tökéletes sajátjáról áradozik. Semmiről sem tud, és szeretném, ha ez így is maradna. Ő csak egy ideiglenes barátadag itt messziföldön, nem érzem az életre szóló köteléket köztünk. Valószínűleg amint elhagyom a várost, megszűnik létezni. Esetleg egy-két e-mailt váltunk még később, ami aztán hamar el is marad majd.

-       Marcel, nyisd már ki! – kezd kiabálni is a harmadik dörömbölés mellé, és ekkor döntök úgy, hogy inkább beengedem, mintsem kijöjjenek még a szomszédok is kíváncsiskodni.

-       Bocs, vécén voltam – motyogom, amikor leszegett fejjel kitárom az ajtót.

-       Mi ez a piaszag? Ekkorát buliztatok este, hogy nem bírtatok még kiszellőztetni? – slisszol be mellettem a lakásba fintorogva, aztán meglátja a földön fekvő pezsgős üveget, és a szekrényekből kiszórt dolgokat, és megtorpan. Visszafordul felém, és elfehéredve kérdez rá a nyilvánvalóra – Összevesztetek? Te korán reggel ittál?! – lép közelebb, hogy beleszagoljon a levegőbe mellettem, aztán hátratántorodik, és csak néz rám összevont szemöldökkel kérdőn.

-       Össze. Ittam. És most menj el légyszi – biccentek a bejárat irányába, még mindig az ajtóval a kezemben, és közben próbálok nem a legbunkóbb hangomon válaszolni, de ez a végkifejleten úgysem fog változtatni: meg fog sértődni, hogy elküldöm.

-       Nem megyek sehova – ejti le magát a kanapéra, és csak bámul, közben pedig pontosan tudom, hogy a fejében elemezget. Nem igazán érdekli, hogy a kilincset szorongatom, és közben kifelé mutogatok. – Majd én feldoblak. Ha nem akarsz, nem beszélsz róla. De ha szeretnéd, meghallgatlak.

-       Nem akarok beszélni róla – közlöm, de hiába paskolgatja maga mellett a kanapét, nem ülök le. Csak állok tanácstalanul egy darabig, végül mégis becsukom az ajtót, és nekidőlök mellette a falnak. – Nem vagyok most jó társaság, hidd el. Jobb lenne, ha elmennél.

Percekig csak csendben néz tovább, én pedig magamba fordulok, és csukott szemmel támasztom a falat, mielőtt újra megszólal.

-       Elhiszem, hogy most magad alatt vagy – áll fel, és elkezd felém lépkedni. – De engem nem lep meg. Mindig úgy éreztem, nem illetek össze.

Tátott szájjal kapom felé a tekintetem, és húzódok hátrébb, amikor a pólóm gallérja után nyúl, hogy megigazítsa. Az egy dolog, hogy így érzi, de hogy még ki is mondja, az már sok. Ennyit a barátadagokról. Ők is csak forgatják benned a kést. Már épp álltam volna neki az előzőeknél durvább módon kitessékelni a lakásból, de annyira merész, hogy úgy dönt, tovább fokozza a már amúgy is gyilkos hangulatomat.

-       Állj hozzá úgy, hogy kaptál egy újabb esélyt. Újra szingli vagy, és megtehetsz olyasmit, amit mellette nem tehettél – vonja meg a vállát.

-       Nem vagyok szingli! – kiabálok rá közvetlen közelről, de alig rezzen össze. – Visszaszerzem – sziszegem.

Semmi olyasmit nem akarok tenni, amit vele nem tehettem meg! Fújtatva a kilincs után kapok újra, hogy kidobjam végre Stephant, mert már nemcsak, hogy frusztrál, de egyenesen dühít a jelenléte, amikor a kezemért nyúl.

-       Nem való neked. Mindig uralkodott rajtad, föléd kerekedett, és nem vette észre, hogy te egyáltalán nem az az engedelmes kiscica vagy, aminek ő akar nevelni.

Nem értem, honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy így beszéljen velem Lou-ról, amikor pontosan láthatja, hogy én ezt egyáltalán nem vagyok hajlandó szakításként megélni, és lezárni. Megszólalni sem bírok az ámulattól és az egyre inkább szétáradó dühömtől, a szívem a torkomban dobog, a szabad kezem ökölbe szorul, a másik pedig fájdalmasan kezdi szorítani a kilincset, és érzem, hogy felszínre akar törni a régi Harry. Ezt a helyzetet csak ő tudná kezelni. A jófiú Marcel nem keveredik ilyen helyzetekbe. Megpróbálom elhúzni a kezemet az ujjai közül, hogy ki tudjam nyitni az ajtót, és elmenekülni az egész szituáció elől, amikor váratlanul a testemnek dől, és a fának szorít.

-       Engem irányíthatsz, velem bármit tehetsz – leheli a fülembe, és felfordul a gyomrom, ahogy érzem a nedves, forró leheletét a bőrömön. Lemerevedek a meglepetéstől, és csak pislogok, mint aki azt sem tudja, hol van, de amikor a szája a nyakamhoz ér, azonnal megragadom a vállait, és durván a falnak lököm.

-       Tűnj el! – mordulok rá mélyről jövő, állatias hangon az arcától centikre, de ahelyett, hogy megijedne, ő csak elmosolyodik.

-       Ez az… – suttogja élvezettel. – Amit Louis sosem tudott kihozni belőled. Mutasd a vadállatot, ami benned rejtőzik, Marcel… légy önmagad – duruzsolja, és újfent megpróbál közelebb férkőzni hozzám. A kulcscsontomra hajol, és a kezei a derekamra siklanak.

Nyolc hónappal ezelőtt valószínűleg nem kellett volna kétszer kérnie, hogy kihasználjam a lehetőséget, most viszont csak undort érzek. Ennyit a cukormázas kapcsolatáról, meg a minden szempontból tökéletes, okos, szexi és gazdag dokibácsiról. De tőle elvonatkoztatva sem fordul meg egy pillanatra sem a fejemben, hogy meg kellene tennem, vagy hogy bármit is akarok ettől az amúgy nem csúnya fiútól. Feltépem az ajtót, és egyetlen szót sem pazarolok többet erre az elbaszott szituációra, kilököm Stephant a nyíláson, aztán olyan erővel csapom be utána, hogy beleremegnek a falak is.

A fának dőlve csúszom le a földre, és frusztráltan beleöklözök a padlóba. Mi volt ez?! Hogy nem láttam én ezt előre, hogy a nagy barátkozás valójában másról szólt? Ennyire szar emberismerő lennék? Ő pedig ennyire jó? Elképzelni sem tudom, honnan vette ezeket a dolgokat, amiket mondott nekem. Az igazi énem, meg a vadállat… Nem Harry az igazi énem!!! Mit láthatott ő néhány hónap alatt?!

Elkeserítő, ami most történt. És nem azért, mert teljesen félreismertem, és csalódtam benne. Ez cseppet sem számít, mert ő semmit sem jelent nekem. De mintha ismerné a múltam. Vagy csak megérezte volna, hogy valami nincs rendben velem. Pedig amióta itt vagyok, azóta érzem, hogy minden rendben van velem. Nem értem, hogy egy kvázi idegen hogy láthatja belém azt a fiút, aki voltam, és akit mostanra néha már egyenesen szégyellek. Vajon honnan vette, hogy nem vagyok boldog Lou-val, amikor soha életemben nem voltam boldogabb? Az pedig, hogy Louis fölém rendelte volna magát, egyáltalán nem igaz. Egyenrangú partnerként kezelt mindig. Igenis számított neki a véleményem. Voltak dolgok, amikben rábíztam a döntést, de ez nem azt jelenti, hogy bármit is rám erőszakolt volna. Önként hagytam, mert tudtam, hogy sosem akarna nekem rosszat.

Ahogy észreveszem magamon, hogy már gondolkodni is múlt időben gondolkodom, elszorul a torkom. Ebből elég! El kell foglalnom magam, hogy teljen az idő, amit Lou-nak kell adnom.

Felugrok a földről, és elkezdek villámsebességgel összepakolni. Aztán kitakarítani az egyébként nem is koszos lakást. Közben azon jár az eszem, hogy majd össze kell szednem az anyagot is, amit még át kell néznem a vizsga előtt. Bár már kívülről fújom a jegyzeteimet, biztosra akarok menni. Azt szeretném, hogy Lou lássa, komolyan gondoltam az egyetemet, és ez az egész nem színészkedés volt. Megállás nélkül szaladgálok, és amikor kimegyek a konyhába eltervezni, milyen ebédet készítsek, a fagyasztóban a kezembe akad Lou kedvenc kajája. Én nem szeretem. Ezt csak neki szoktam megcsinálni. Ki tudja, mikor főzhetek ilyet újra… Ki kellene hajítanom a szemétbe? Olyan letargia szakad rám az egy órája tartó szünet nélküli gondolatűző pörgés után, hogy leülök az egyik székre, és percekig csak nézek magam elé. Aztán megakad a szemem a konyhapult alatt egy üvegen. Meg sem nézem tüzetesebben mi az, csak gondolkodás nélkül kibontom, és teletöltök egy nagy vizespoharat. Beviszem a nappaliba, és bekapcsolom a tévét, mert talán a csend az, ami kezd megőrjíteni. Lou mellett sosincs csend. Kell valami zaj.

Magam elé teszem a jegyzeteim egy részét a szőnyegen, a háttérben szól a zenetévé, a vizespohár pedig perceken belül kiürül. Szinte fel sem pillantok, amikor a papírokkal a kezemben, olvasás közben a konyhába sétálok a bontott palackért. Már nem bajlódom a pohárral. Üvegből iszom, és közben falják a betűket a szemeim. Amikor felcsendül az ismerős dallam, amit Lou sokszor mosolyogva dúdolt a fülembe, miközben mögém sétált, és a kezeit a vállamtól elindulva lesimította a mellkasomra, hogy elterelje a figyelmem arról, amit épp olvastam, kiesik a kezemből az üveg. A maradék ital a papírokon szétfolyva színezi bordóra a jegyzeteimet, én pedig nem teszek semmit. Csak bámulom, ahogy terjed a folt, mint egy friss gyilkosság helyszínén a vértócsa. Még annak a kurva tévének is belém kell rúgnia…

Kínlódva elkúszok a dohányzóasztalig, és a szőnyegen hasalva felnyúlok a telefonomig. Egy ideig hezitálva nézek a sötét képernyőre, majd feloldom a zárat, megnyitom az üzeneteket, aztán mégis visszazárom. Lehajtom a fejem, a szőnyegbe temetem az arcom, és csak üvöltök. De hiába, nem hat. Ki kellene ölnöm a tehetetlenség érzését magamból valahogy, mert élve felzabál. Újra feloldom a telefont, a híváslistában Lou neve felett tartom az ujjam egy darabig, de nem érintem meg. Zayn szavai csengnek a fülemben, hogy ne zaklassam. Valahogy mégis a tudtára kell adnom, hogy aggódom, hogy hiányzik, és hogy meghalok, ha többet nem akar látni.

„Sajnálom. Ezt nem mondtam. Pedig ez egy nagyon fontos dolog. Ha visszamehetnék az időben, máshogy csinálnám. Kérlek, Lou, beszélj velem, nem bírom nélküled.” – pötyögöm be gyorsan, és mielőtt visszakozhatnék, amit valójában valószínűleg tennem kellene, el is küldöm.

Talán nem lett volna szabad még, hiszen alig telt el egy-két óra a figyelemre sem méltatott reggeli üzeneteim óta. De nem bírom a csendet. Nézem néhány percig a telefont, bár nem hiszek abban, hogy ezúttal választ fogok kapni rá. Aztán megcsóválom a fejem, és feltápászkodok feltakarítani a kiömlött italt.

Vajon hol lehet most? Ő is kétségbe van esve? Ő is azt gondolja, hogy vége a világnak? Annyira szeretném tudni, mit gondol! Biztosan ő is tudni akar sok mindent. A szemétbe dobom ezt az üveget is a sarokban fekvő pezsgőssel együtt, és közben újra kontroll nélkül mozognak az ujjaim.

„Tudom, hogy ezernyi kérdésed lenne. Tedd fel őket kérlek, ne csinálj úgy, mintha nem érdekelnének a válaszok.”

Amikor erre sem érkezik felelet, a konyhába megyek, hogy felkutassam a helyet egy újabb alkoholadagért. Szitkozódva kell tudomásul vennem, hogy nem egy kocsmában éltünk, így nem sorakoztak az üvegek a pult alatt. Semmi olyasmi nincs itthon, ami eltompíthatná egy kicsit a gondolataim élét. Újra a kezembe veszem a telefont, hogy egy még kétségbeesettebb üzenetet küldjek. Azután percekkel később még egyet. De amikor kitisztul annyira a fejem, hogy érezzem, itt most semmi sem számít, hiába kérem, könyörgök, vagy ezerféle módon vallok szerelmet, süket fülekre találok csak, végül a kanapéra dobom a készüléket. Annyit azért nem ittam, hogy ezek után még elhiggyem, ha folytatom, majd elérek vele bármit is.

A nap további részében csak tehetetlenül szenvedek, és várom az estét, hátha az változást hoz. Aztán pedig a reggelt. Aztán újra az estét, majd a következő reggelt. Így megy ez egy hétig: alszom, eszem, tanulok, futok reggel, futok délben, futok este, hogy a feszültségszint az ereimben elviselhető legyen, és csak várom a csodát. Többnyire a két futószerelés egyikét használom, amiket Lou a szennyestartóban felejtett, hogy egy kicsit a bőrömön érezhessem őt, amikor izzadok. Az ágyneműjében alszom, és a törölközőjét használom. A fogkeféjét elvitte, pedig esküszöm, azt is a magamévá tettem volna. A kétségbeesett tehetetlenség teljesen maga alá temetett. Senkivel sem beszélek, és sehová sem mozdulok ki. Ha elmegyek futni, vagy a suliba, megszállottan otthagyok egy üzenetet a dohányzóasztalon, hátha Lou épp akkor jelenik meg, amikor nem vagyok itthon. Szánalmas vagyok. Pontosan tudom, hogy nem fog visszajönni. Tudom, hogy ebben a lakásban már soha többé nem fogom megölelni. Sosem fogom a konyhapulton ülő alakját gyengéden a derekára markolva magamhoz húzni, és a combjai közé furakodni a lehető legközelebb kerülve a testéhez. Sosem fogok arra ébredni ebben az ágyban, hogy a hajamat cirógatja, vagy a nyakamba szuszog, miközben édes kis dolgokat súg a fülembe. Soha nem kiálthatom el magam többet itt, hogy megjöttem édesem, üdvözlő csókra várva. Már nem is tetszik annyira ez a lakás. Már nem akarom meghosszabbítani a tervezett itt tartózkodásom, mint ahogy terveztem. Csak le akarom tudni az iskolát, kezemben tartani egy bizonyítványt, amire büszke lehetek, és hazamenni.

Tudom, hogy anyám titkon boldog lesz, hogy visszaköltözöm. Bár éreztem, hogy nagyon szurkolt nekünk, és kedveli Lou-t, de a tényt, hogy elvett tőle – épp amikor már kezdtem egy kicsit visszatalálni, azzal együtt, hogy önmagamhoz is, hozzá is – nagyon utálta. Akkor is, ha sosem mutatta volna ki. Nem avatkozna látványosan az életembe, túlságosan fél attól, hogy elveszít. De ahogy telt a Londonban töltött idő, egyre biztosabb lettem abban, hogy bármit megtett volna, amivel rávehet minket a suli végeztével, hogy ne maradjunk távol. Akár egy lakást is vett volna nekünk, csak költözzek vissza a közelbe. És tessék, már megint múlt időben gondolkodom. Mintha ezt már lezártnak kellene tekintenem. Dühösen kapom fel a kocsikulcsom, és indulok el a reptérre anyáért. Nem rá vagyok mérges, csakis a körülményekre, és legfőképp saját magamra. Ezt az egészet csak magamnak köszönhetem.

Tegnapelőtt felhívtam, és elmeséltem neki mindent. Azt akartam, hogy emésztgesse, aztán tegnap újra beszéltünk róla. Sokkal könnyebb volt ez így nekem, mint szemtől szemben bevallani, mi mindent tettem. Bár nem láttam az arcát, úgy tűnt, meglepően nyugodtan fogadta. És ami a leginkább boldoggá tett, hogy nem próbált meg egyértelműen engem védeni és mellém állni, Lou-t pedig porig alázni előttem, hanem inkább pártatlan maradt. Pontosan érezte, hogy nagyon nem akarom lezárni, és azzal, hogy a szerelmem ellen fordul, csak feldühített volna. Tulajdonképpen örülök, hogy meglátogat. Én is érzem, hogy ez alatt az egy hét alatt teljesen magamba zárkóztam, és valószínűleg jót fog tenni, hogy van valaki mellettem, akinek a közelsége egy kicsit nyugtatólag hat rám, és nem csak idegesít.

Eltelik a hétvége úgy, hogy egyáltalán nem beszélünk Lou-ról, és ezért végtelenül hálás vagyok most anyának. Sikerül kicsalogatnia a csigaházból is, elviszem néhány kihagyhatatlan nevezetességhez, esténként tanulok egy kicsit, egyébként pedig nagyokat beszélgetünk, és néha még nevetünk is, mintha mindig is ilyen tökéletes lett volna a kapcsolatunk.

Hétfőn letudok egy újabb vizsgát, és végre nem úgy megyek haza, hogy bárcsak ne kellene az üres falak közé zárkóznom. Finom illat fogad, és megkordul a gyomrom. Bemegyek a hálószobába, mielőtt köszönnék anyának a konyhában, és az a rend, ami ott vár rám, megfagyasztja a vért az ereimben. Elkezdem szétdobálni az összehajtogatott ágyneműt, kihúzgálni a fiókokat, kétségbeesetten hasalok le, hogy az ágy alá is benézhessek, de nincsenek sehol. Kirohanok a konyhába, és a boldog mosoly az arcán, amint meglát, rögtön átcsap aggodalomba.

-       Hol vannak?! – üvöltök rá.

-       Harry… – csuklik el a hangja, ahogy egy számára ismeretlennek tűnő ember tör rá, eszelősen a haját túrva.

-       Nem vagyok Harry! – lépek hozzá egészen közel, és látom, hogy megijesztem, de képtelen vagyok visszafogni az indulataimat. – Hol vannak a pólók?

-       Amik az ágyad körül voltak? – kérdi majdhogynem suttogva. – Egy csomó szennyes volt a szobában, kimostam mindent. – feleli ártatlanul.

-       Kimostad őket? Kimostad?! – visítom, és érzem, hogy nem kapok levegőt. Hiába kapkodom egyre gyorsabban, az oxigén nem jut el a létfontosságú szerveimhez. A végtagjaim gyengülnek, és az ujjaim mintha már nem is tartoznának hozzám, csak lóbálom a kezeimet, de nem érzem őket. Izzadok, és remeg az egész testem. Olyan pánik tör rám, mint még soha. Leülök a földre, még mielőtt összeesnék, a térdeimre támaszkodva meredek magam elé, és azt kívánom, bárcsak meghalnék, mert mostanra ezt az egész helyzetet megoldhatatlannak látom. Ebből nincs kiút. Lou nem akar velem beszélni, és ez nem látszik változni. Az elmúlt héten titokban kétszer is küldtem neki üzenetet, bárminemű reakció nélkül. Senki sem tud róla, se anyának, se Zaynnek nem vallottam be. Elújságoltam neki, amikor a már-már háziállatunknak számító kedvenc görbefarkú mókusunk váratlanul felszaladt a combomra a mogyoróért, mert előtte sosem tette. Aztán a második vizsgám után megírtam neki, hogy két hibátlan teszten vagyok túl, és remélem büszke rám. És most anya, bár nem szándékosan, de az utolsó dolgot is elvette tőlem, ami még megmaradt. Az illatát. Felkapom a fejem, mert egyszercsak feltűnik, hogy szólongat. Nem tudom, mióta.

-       Kisfiam… ne haragudj. Édesem, nézz rám.

-       Semmi baj, anya – suttogom, de még én is tökéletesen hallom, hogy a hangom épp olyan, mintha a síron túlról jönne. Feltápászkodom, és esetlenül magamhoz ölelem. – Semmi baj – ismétlem.

-       Louis pólói, ugye…? – motyogja a mellkasomba. – Nem tudtam, ne haragudj.

-       Nem tudhattad – bólintok, és eleresztem. – Most egy kicsit szeretnék egyedül lenni – fordulok sarkon, és nem várom meg a választ, vagy azt, hogy megpróbáljon itt tartani, hogy egyek. A hálószobába sietek, és becsukom magam mögött az ajtót.

Az éjjeli szekrényen ott hever néhány dolog, amiket úgy látom a zsebeimből szedett ki anya a mosás előtt. Gépiesen átfutom a cetliket, és kidobálom, ami nem kell, amikor a kezembe akad egy papírfecni, amit igazából fogalmam sincs, miért tartottam meg. Mindig valahogy félretettem, amikor selejteztem.

Tíz napja nem láttam Lou-t. Talán nem hangzik soknak, de számomra ez a pokol. Nem mondhatom, hogy kezdek megőrülni ettől, mert egyre többször érzem, hogy azon már rég túl vagyok. A megbánáson, a kétségbeesésen, a kilátástalanság érzésén… mindenen. Mostanában inkább csak az üresség uralkodott bennem, egészen az imént átélt ijesztő pánikrohamig, amihez hasonlót még sosem tapasztaltam.

Gyűrögetem a cetlit egy darabig, aztán magamat is meglepve vele, tárcsázok. Nem tudom, miért, egyáltalán nem állt szándékomban, de valami megmagyarázhatatlan késztetés tör rám, hogy megtegyem. Már harmadszor csöng ki, amikor megrémülve attól, hogy mi lesz, ha felveszik, elkapom a fülemtől a telefont, és készülök elhúzni a piros ikont, ám épp akkor fogadják a hívást. Bizonytalanul köszönök bele az éterbe egy egészen halk, karcosnak hangzó sziával.

-       Harry? – kérdez rá egy fiatal férfihang lágyan, ám nem kevésbé bizonytalanul, majd amikor nem jön válasz, óvatosan hozzáteszi – Vagy Marcel…?

Louis’s POV

Azt hittem, hogy ez az érzés napról napra csillapodni fog bennem, és egyre kevésbé leszek majd dühös. Harry elárasztott az SMS-eivel, és némelyikre komolyan szerettem volna válaszolni, de képtelen voltam. Annyira mérges vagyok rá, és a csalódásom az irányába mérhetetlen. Mégis, ha belegondolok, kiben is csalódtam… Harryben talán nem kellene, tett pár olyan dolgot, amiből tudhattam, hogy semmi jóra nem számíthatok tőle, Marcel pedig nem is létezik. A csalódásom egy kitalált személyben pedig még a jelen állapotomban is megnevettet. A helyzetem annyira elbaszott, hogy arra nehezen lehetne szavakat találni. Nem tudom, hogy mihez kezdjek itt, és Chad nyakán sem akarok túl sokáig lógni.

-       Mi a helyzet, tesó? – néz rám a kanapéról a videojáték konzoljával a kezében az egyik legjobb seattle-i barátom. – Jutottál valamire?

-       Nem nagyon – sóhajtok fel, és ledobom az összecsomagolt sporttáskám a parkettára. Marcellel csak annyi cuccot vittünk magunkkal Londonba, ami elfért két nagy, és két kézi poggyászban. Minden más holmim anyáméknál van most dobozokban. A sokadik szarul alvós, és csak félálomban fetrengős éjszakámon eldöntöttem, hogy vissza kellene mennem Portlandbe. Talán kiveszek egy lakást. Nem nagyon szeretnék megint anyáméknál lakni, de azért a tartalékaim sem végtelenek. Londonban élni drága. Sokkal inkább, mint Portland. És ha már itt tartunk, Seattle sem olcsó, szóval két hét alatt kurva sok pénzt költöttem el. A legnagyobb százalékát pedig a bérelt kocsira, hogy ne kelljen folyton taxiznom, és piára, hogy ne kelljen gondolkodnom, vagy egyáltalán éreznem. Az elején ez nem igazán vált be, de mostanra mondhatni működik. – Visszamegyek Oregonba.

-       Itt legális a fű, de ahogy gondolod – rántja meg a vállát, de muszáj a szememet forgatnom rá, és elmosolyodnom, még ha ez egy mesterkélt gesztus is.

-       Azt hiszem, ez mentette meg az ép elmém az utóbbi két hétben, még ha szürreálisan is hangzik – felelem, miközben a cipőim kötözöm be. – Kösz, hogy meghúzhattam magam nálad.

-       Bármikor – teszi le a konzolt, és csatlakozik hozzám az előszobában a félfának dőlve, míg én összeszedem magam. – Autóval mész?

-       Foglaltam repjegyet – legyintek, és elteszem a kocsikulcsot is, majd a vállamra dobom a táskám, hogy végre indulhassak, ha már rávettem magam. Az utolsó pillanatban foglaltam jegyet, szóval sietnem kell, ha még a bérelt kocsit is le akarom adni előtte a reptéren. – Nincs kedvem órákat vezetni az elcseszett gondolataimmal.

-       Szerinted Marcel is hazament már? – kérdi óvatosan, de még így is összerezzen a belsőm a neve hallatán.

-       Nem hiszem – rázom meg a fejem, mert meggyőződésem, hogy még Londonban van. Az üzenetei alapján végigcsinálja a félévet, annak pedig mostanában lesz vége. Utána viszont nagy valószínűséggel haza fog menni. Valahol az anyja házától igazán messze kellene találnom egy albérletet. Kurvára nem állok készen arra, hogy összefussunk, mert nem tudom, hogyan reagálnék rá. A hívásaiból, és kétségbeesett üzeneteiből pedig arra következtetek, hogy nem hagyná szó nélkül azt a találkozást.

-       Vigyázz magadra, haver – nyújtja felém a kezét, és megpaskolja a hátam a gyors ölelésben, amibe ránt.

A reptér ugyanolyan nyüzsgő, és forgalmas, mint mindig, az emberek pedig csak sodornak magukkal. A biztonsági ellenőrzésen hamar és gond nélkül jutok át, a kapumnál pedig már senki sincs, és épp zárni készülnek, amikor odaérek, hogy a beszállókártyám nyújtsam a fiatal nő felé. Még mosolyogva becsippantja, és bár azt kérik, sietősen foglaljam el a helyem a gépen, mert perceken belül indul, tökéletesen szarok rá, és a saját nyugodt tempómban ülök le, és kapcsolom be az övet. Egy óra az út, szóval addig is csak csukott szemmel próbálok megszűnni a világ számára. A lakást, amit Marcel… Harry segítségével választottam ki, és ahová annyi közös emlékünk fűz, felmondtam, amikor Londonba költöztünk. Nem tudom, hogy ennek örüljek, vagy inkább ne. Jó lenne, ha most egyedül lehetnék valahol, és nem kellene anyámékhoz cuccolnom megint, de valószínűleg képtelen lennék megmaradni abban a lakásban is. Minden egyes pontja rá emlékeztetne. Soha nem vittem őt haza anyámékhoz, ezért az egy semleges terep. Nem lesz wellness nyaralás apámmal, de legalább Marcel emlékétől mentes övezet. Ez tűnik a legjobb választásnak, és ahogy landol a gép, gondolkodás nélkül diktálom be a szüleim címét a taxiban. Nem tudják, hogy jövök, szóval valószínűleg meg fogja lepni őket.

A kocsim a nyitott garázsban áll apámé mellett, anya autója meg a ház előtt. Legalább nem kell mostantól se bérautóra költenem, se taxizgatásra. Ha mindenem, amit eddig magaménak tudtam, oda is lett, legalább van egy kocsim. Ez is valami. Elfintorodom erre az egész gondolatmenetre, és kopogás nélkül besétálok a házba. Valahol vannak kulcsaim is, de mivel amikor mindenki itthon van, az ajtó úgyis nyitva, nem bajlódom ilyenekkel. Anya akkor jelenik meg az előszobából a nappaliba vezető ajtórésben, amikor a táskáimat már a földre hajítottam, és épp a cipőimet dobálom le.

-       Louis! – találja meg a hangját, amikor összeszedi magát a meglepetésből, és felém siet, hogy megöleljen. Túl szoros, és fuldoklom benne. Minden ember közelében úgy érzem, hogy fuldoklom, és csak egyedül akarok lenni. Ebben teljesen biztos vagyok. – Nem mondtad, hogy jössz. Nem is vártunk. Mi már ettünk is. Éhes vagy? Csináljak valamit gyorsan?

-       Nem kell, jól vagyok – motyogom, ahogy kibontakozom az öleléséből, és máris gyanúsan méreget. – Hazaköltözöm.

-       Marcelnek sikerültek a vizsgák? – mosolyodik el, és nyilvánvalóan arra gondol, hogy a félév végeztével úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk. Míg lehunyom a szemem, és a fejemet ingatom a Marcel név hallatán, szerencsére apám is a félfának támaszkodik, a szokásos sörösüveggel a kezében.

-       Amennyire tudom, sikerültek – kapom a vállamra a táskáim, és a lépcső felé indulok.

-       Amennyire tudod? – kérdez vissza apám, de a hangjában nem sok érzelem van. Nyilvánvalóan alig várja, hogy kimondjam, amire gondol.

-       Aha, tessék, mondd nyugodtan, hogy te megmondtad – fordulok feléjük, mielőtt még elindulnék a lépcsőkön a régi szobám felé. – Igazad volt. Szakítottunk. Hát nem nagyszerű?

Nem várom meg, amíg összekaparják a meglepettségtől leesett állukat, hanem gyorsan elmenekülök, és magamra zárom a szobám. Ki sem pakolok, és nem is igazán érdekel, hogy hol vannak a ruháim, csak ledőlök az ágyamra, és egy nagyot sóhajtva a plafont bámulom. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire egy nagyon halk kopogást hallok az ajtómon. Biztos vagyok benne, hogy anya az, de most komolyan semmi kedvem senkihez. Csak egy morgással az oldalamra fordulok, és lehunyom a szemeimet. Este el akarok menni valahova, a repülés meg, akármilyen rövid is, mindig lefáraszt. A legjobb, ha megpróbálok aludni egyet előtte.

Fogalmam sincs, hogy próbálták-e még rám törni az ajtómat, miután teljesen kidőltem, de nem ébredtem fel semmire, és már eléggé késő van, amikor halkan kisurranok a garázsba vezető ajtón. Hallom a tévé hangját, apám még biztosan ébren van, és talán anya is mellette ül a kanapén, de továbbra sem áll szándékomban lelkizni. Bár be kell vallanom, az meglep, hogy Lottie nem várt az ajtóm mellé ülve, amilyen kétségbeesetten igyekezett felvenni velem a kapcsolatot az utóbbi napokban. Anya valószínűleg nem szólt neki, hogy itthon vagyok, de esküdni mernék, hogy ez nem marad így sokáig.

Az esti ivászatomhoz egy olyan bárt választok, ahol még soha nem jártunk Harryvel. Olyan nagyon sokáig sem kellett gondolkodnom, mert ritkán mentünk olyan helyekre, amik csak arra jók, hogy a sárga földig igyuk magunkat. Nincs túl messze a házunktól, mert kocsival akartam jönni, és bármennyit is iszom, ekkora távot talán el tudok vezetni.

Ez inkább egy füstös kis kocsmának tűnik, de nekem ez is tökéletesen megfelel. Ma este sem iszom keveset, és végülis megtetszik ez a hely, mert bent is lehet dohányozni. Hosszú órákat töltök azzal, hogy csak bámulom a csapos feje feletti tévén a baseball meccset, és közben számolatlanul tüntetem el a söröskorsók tartalmát. Épp kapok egy újat, amikor mellém telepszik valaki. Egy pillanatra felé nézek, aztán vissza a meccsre. Nem különösebben érdekel most senki, hacsak nem a csaposról van szó, aki a teli korsómat hozza.

-       Kérhetek én is egy sört? – szól a pult mögötti új barátomhoz, de a székét olyan közel húzta hozzám, hogy úgy érzem, mintha a fülembe harsogna. – Szereted a baseballt?

-       Nem – felelem egyből, mindezt úgy, hogy rá sem nézek. A hangsúlyából, és a közeledéséből egyértelműek a szándékai, de egyáltalán nem érdekel a srác.

-       Pedig megszállottan nézed – nevetgél erőltetetten egy kicsit, és belekortyol a sörébe. – Azt gondoltam, szereted.

-       Úgy értem, nem – hamuzok le egy kicsit a cigimből, aztán újra beleszívok. – Nem viszlek haza.

-       Én, nem… – kezdene szabadkozni, de amikor felhúzott szemöldökkel ránézek, csak megrázza a fejét, és szó nélkül visszasunnyog az egyik asztalhoz, ahonnan vélhetőleg jött is. Egy kisebb társaság üldögél ott, de nem foglalkozom velük túl sokáig. Nem igazán érdekelnek, ezért újra a meccsre összpontosítok. A játék menete alapján nagyjából tíz perc telhet el, amikor újra leül mellém valaki, talán még az előző srácnál is közelebb.

-       Miért vagy ilyen szomorú? – duruzsolja egy női hang, és muszáj felnevetnem ezen. Amikor ránézek, egyből felismerem, és a fejem ingatva nézek a kis csapat felé, ahonnan már a második ember próbál a gatyámba jutni. Vannak még páran, talán elé kellene mennem a dolognak.

-       Ha valakit az ágyamba akarnék, még mindig inkább az előbbi barátod lenne, szóval nem, kösz – felelem neki, és a poharának koccintom a korsóm, mielőtt beleiszok. – Számíthatok még valakire a bandátokból, vagy most már békén hagytok?

A lány még annyit sem próbál meg, mint az előbbi pasi, szó nélkül, de nyilvánvalóan sértődötten trappol vissza a többiekhez. Nem vágyom éjszakai társaságra. Igazából már nagyjából el is terveztem, hogy miután a délutánt végigaludtam, és kicsit sem vagyok fáradt, talán meg kellene néznem néhány filmet, vagy sorozat epizódot. Marcellel elkezdtünk nézni párat, amikor nem volt kedvünk egy hosszú házimozizáshoz, de mégis filmezni akartunk lefekvés előtt. Nem tudom, hogy folytatni tudnám-e azokat úgy, hogy közben ne arra gondoljak, hiányzik mellőlem a másik felem, de már nagyon elegem van ebből. Meg kell tanulnom élni nélküle. Muszáj lesz, bár egyelőre fogalmam sincs, hogyan kellene csinálnom. Ahogy ezek az elbaszott gondolatok megint elárasztják az agyam, eszembe jut Chad, és hogy ő mindig készséggel kibeszélte velem ezeket. Jó lenne most is valaki, de nem tudom… Dehogynem tudom! Niall. Basszus, még csak nem is tud az egészről semmit. Vele sem beszéltem azóta, hogy a személyre szabott színházam összeomlott, és visszamenekültem az Államokba. Tudom, hogy nagyon elfoglaltak az esküvő szervezésével, már rohamosan közeleg a dátum, plusz belerondított az időeltolódás is, így csak két-három hetente beszéltünk videochaten, amikor ők is, és mi is éppen otthon voltunk és ráértünk. Gondolkodás nélkül kapom elő a telefonom, hogy írjak neki egy üzenetet, hogy itthon vagyok, és valamikor összefuthatnánk, bár már rohadt késő van. Több mint valószínű, hogy ilyenkor már alszik.

A meccsnek időközben vége, így legurítom az utolsó néhány korty sörömet is, és intek a csaposnak, ahogy kivánszorgok a friss levegőre. Azért érzem magamban, hogy sok volt a sör, és bár már az autóm mellett állok, megint vécére kell mennem, ezért csak a parkoló menti bokrokat célzom meg, aztán amennyire tudok, óvatosan hazavezetek. Csak néhány háztömb, addig csak nem lesz bajom.

Apám még mindig a tévé előtt fekszik a fotelban, amit el lehet fektetni, és hangosan horkol. A parkettán négy üres sörösüveg sorakozik, és a fejembe fészkeli magát a gondolat, hogy talán én is így végzem. Semmivel sem vagyok jobb ennél, és ami talán elkeserítő, hogy még csak nem is érdekel. Tökéletesen leszarom, így minden rossz érzés nélkül veszek ki kapásból két sört a hűtőből, és viszem fel a szobámba a filmezéshez. Tényleg nem állok még készen arra, hogy a közös dolgainkat testközelbe engedjem, ezért egy olyan sorozat mellett döntök, amit még soha nem láttunk, de van bőven rész belőle, ami lefoglalhat akár napokra is.

A sörök elfogynak, én meg egy kicsit szédelgek, de lemegyek a konyhába, és merek tányérba egy nagy adaggal a vacsorából, mert kurva éhes vagyok, és felviszem az utolsó üveg sört is, kiegészítve egy kis dobozzal, amit a hűtő ajtajában találtam. Gondolom ez amolyan vésztartalék lehet apámnak. Hát most vész van. Hiányzik, hogy Marcel mellém feküdjön, szorosan átöleljen, és hazudjon még nekem egy kicsit. Amikor visszadőlök az ágyra, a kezemben forgatom a mobilom, és érzem, hogy minden pillanattal egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy írjak neki. Hogy megkérdezzem, miért tette ezt. Elmondta már, és tudom is jól, de azt hiszem a szívem, ami rohadtul szereti őt, még mindig nem érti, hogy miért érdemelte ki ezt a hónapokig tartó játékot.

Valamikor kora reggel lehet még, és azt sem tudom, hogy mikor aludtam el, de a telefonom a kezemben, és a kaját is csak félig ettem meg, a sajtos-zöldséges tészta itt szárad az éjjeliszekrényen. Végül nem írtam Harrynek, és most, józanabb fejjel kurvára örülök ennek. Egy fasz, egy szánalmas fasz lennék, ha megtenném, és csak azt sugallnám vele, hogy van miről beszélnünk, pedig nincs. Nem akarom, hogy legyen, és erősen tartanom is kell ehhez magam. Már a reggelim vége felé járok, amikor apám megjelenik a konyhában, és egyből a hűtőbe nyúl.

-       Mi a fene? – hajol mélyebbre, aztán hangosan csapja be a hűtőt. – Hol az összes söröm? Te ittad meg?

-       Nem, szerintem anyu jár rá éjszakánként – forgatom meg a szemeimet, de apa nem úgy tűnik, mint aki jól szórakozik. Nem veszi könnyedén a viccet.

-       Volt még vagy négy üveggel! – kiáltja, és a konyhapultra csap. Pont, mintha még gyerek lennék, és valami rosszat csináltam volna. Akkor is ugyanígy viselkedett.

-       Csak három – javítom ki, és kibaszottul élvezem, hogy szinte érzem a minden pillanattal egyre erősödő dühét. – Ja, meg az a doboz oldalt.

-       Azt hiszed, hogy kurvára jópofa vagy, mi? – szűkíti össze a szemét, és közelebb sétál hozzám. – Akkor el lehet sétálni a boltba.

-       Vegyél magadnak – rántom meg a vállam, és a mosogatóhoz lépek, kikerülve őt, hogy bedobjam a tányérom. – Amúgy se kellene vedelned már kora reggel.

-       Te sem vagy jobb, úgy látom – vág vissza, de pontosan tudom, hogy jobb vagyok. Ott azért még nem tartunk, hogy már sörrel indítom a reggelem, bár tény, hogy a Seattle-ben töltött első egy-két napom, megszakítás nélküli piálásról szólt. Azóta azért visszaléptem arra a szintre, hogy csak este iszom.

-       Nem szakad le az arcod, hogy anya dolgozik, te meg csak itthon vedelsz? – emelem fel én is a hangom, de ezzel csak még lobogóbbra szítom benne a tüzet.

-       Egyáltalán nem kértem véleményt arról, hogyan élem az életem – fintorodik el, és szemmel láthatóan végignéz rajtam. – Főleg nem tőled.

-       Mi a faszt jelent ez? – üvöltök rá, most már olyan hangerővel, hogy talán a szomszédok is meghallják a nyitott ablakon át, de magasról teszek rá.

-       Nem kértem életvezetési tanácsokat tőled, miután az ágyad férfiaktól bűzlik – fejti ki a velős válaszát. Valahogy sejtettem, hogy ebből a veszekedésből sem maradhat ki, hogy mennyire hányingere van attól, hogy az egyetlen fia buzi lett. – Főleg, hogy éppen te sem vagy jobb. Munkanélküli senkiházi vagy, akit már a második faszi hagy el, akihez idő előtt odacuccolt. Talán el kellene gondolkodnod…

Nem vagyok önmagam, csak vöröset látok, amikor megragadom a már így is elnyúlt pólója nyakát, és olyan erővel szorítom a konyhaszekrénynek, hogy hallom csörömpölni a tartalmát. – Fogalmad sincs! Addig pedig kussolj! – sziszegem az arcába, de a kezdeti meglepettsége hamar elpárolog, és ellök magától. Nem várom meg, hogy erre is reagáljon valamit, magamhoz veszem a kulcsaim, és felkapva a cipőm, bevágódom a kocsimba. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal, csak gondolkodás nélkül teszem a köröket a városban, úticél nélkül. Ezt csinálom addig, amíg végül ebédidőben megállok egy kávézó előtt, hogy bedobjak egy szendvicset és egy feketét, aztán folytatom. Meg is tankolok délután, és leparkolok a folyó szélén. Órákig csak bámulom a vizet, és próbálok a felhangosított zene mellett semmire sem gondolni. A telefonom csörgése szakítja félbe ezt az idilli időtöltést, és muszáj egy félmosolyt az arcomra engednem, amikor Niall neve világít a kijelzőn.

-       Este egy sör? – kérdem tőle úgy, hogy még megszólalni sem hagyom, és nem is köszönök neki.

-       Hát ez a minimum! – röhög hangosan a telefonba. Ez kell nekem. Tudom, hogy kell valaki, aki mellettem van, és aki mindent tud, mint ahogy Chad Seattle-ben. Niall tudott mindenről attól a perctől kezdve, hogy visszatértem a városba, és így érteni fogja, hogy mit érzek most. Sokkal inkább, mint Chad. – Nem is mondtad, hogy jöttök. Hova menjünk?

-       Mindegy – rántok vállat, mintha láthatná, de aztán eszembe jut, hogy talán megint még levezethető távolságban kellene maradnom. Szerencsére van jónéhány kellemes bár a házunk környékén, szóval ez nem lesz túl nehéz. – MBar? Az egy jó hely, és nem túlságosan zsúfolt.

-       Oké, akkor hazaugrom, megvacsorázom az asszonnyal, és utána ott találkozzunk – darálja, és már hallom, ahogy beindítja a kocsit. – Írok, mielőtt indulok.

A bárban egyenesen a pulthoz telepszem le, mert nem áll szándékomban egész álló este mászkálni az italokért, és Nialltől sem várom el, aztán azonnal rendelek is egy tequilat, amit egy nagy korsó sörrel kezdek el leöblögetni, egészen a következő pohár töményig.

-       Gyorsabb voltál! – csap a hátamra Niall, én pedig lendületből megölelem. Nem terveztem, de jól esik. Megpaskolja ő is a hátam, és leül mellém, ugyanazt rendelve, amit én is iszom. – Lehet, hogy nem a legjobb napot választottuk. Elfelejtettem anyósékat. Két óra múlva landol a gépük, és ki kell menni értük.

-       Szívás – húzom el a szám, és egy elbaszott módon kezdem irigyelni még ezért is őt. A menyasszonyával jól megvannak, és néhány hete még én is ugyanilyen boldog voltam. Az anyósra várva…

-       Marcel? – kortyol az italába. A kérdése bár várható volt, és egyértelműen érthető is, mégis lehunyom a szemem egy másodpercre a neve hallatán.

-       Úgy érted, Harry? – kérdezek vissza, és én is iszom. – Még Londonban, ha jól gondolom. De lehet, hogy már hazajött, és hamarosan az ajtómon dörömböl majd. Az SMS-ei alapján nem igazán akarja feladni a dolgot.

-       Oké, ebből most konkrétan semmit nem értettem – nevet fel, és a fejét csóválja, egyértelműen zavarodottan.

-       Na, akkor most rendelj magadnak még egy sört, de lehet inkább tömény kellene, és kapaszkodj meg a székedben, mert olyan mesém van a számodra, ami után garantáltan szükséged lesz rá – felelem neki, és enyhén felé fordulok, de nem nézek rá, csak a pultosok mögötti színes piásüvegeket nézem, amik olyan szépen sorakoznak ott. Ma még biztosan megkóstolok párat azután, hogy megint ilyen mélyen ásom magam ebbe a történetbe.

Miután a végére érek, Niall enyhén elnyílt ajkakkal, a kezét a korsó fülén tartva csak bámul rám. Volt pár részlet, amire visszakérdezett, vagy elmormolt egy káromkodást, de egy ideje már csak néz rám, és láthatóan alig képes felfogni a hallottakat.

-       Egyszerűen nem tudom, hogy mit mondjak – motyogja végül a fejét ingatva. – Ez… És mi lesz most?

-       Nem tudom, hogy mihez kezdjek magammal – felelem komoran, és kérek egy újabb korsóval, mert a történet közben elfogyott. – De azt tudom, hogy nem nagyon akarok folyton erről beszélni, vagy ezen kattogni. Csak el kellett mondanom. Éreznem kell, hogy valaki tudja, mi történik velem.

-       Persze, nyilván. Rám számíthatsz – teszi a kezét a hozzá közelebb eső vállamra, és még mindig el van képedve. – Visszajössz a suliba?

-       Eszemben sincs – nevetek fel ezen, amivel nyilvánvalóan újra meglepem. Ma csupa rejtély lehetek. – Semmit sem akarok, ami kicsit is a régi énemre emlékeztet. Bármire a múltamból. És ez alatt már komolyan mindent értek. Liam, Harry… mindenkit ki akarok zárni. Csak egy új életet akarok kezdeni, ami kapcsolati faszságoktól mentes.

-       Louis… – kezdene bele, de aztán egy sóhajba fullad a dolog. – Itt vagyok, ha kellek. Bármiben.

-       Kösz – nézek rá egy pillanatra, és keserűen rám mosolyog. Még beszélgetünk egy kicsit, próbál belém valamiféle életet önteni a hülye vicceivel, de érezni lehet rajta, hogy amióta az egyetem után újra találkoztunk, most először nem gondolja komolyan ő se a saját poénjait. Csak kétségbeesett próbálkozás az én életbentartásomra, és ezért is legalább olyan hálás vagyok, mintha valóban felvidított volna. – Na, húzz el anyósékért! Már rég úton kellene lenned.

-       Nem szívesen hagylak itt – rázza a fejét, és aggódó szemekkel méreget, de csak vigyorgom ezen.

-       Túl vagyok a nehezén – ragadom meg a friss korsó söröm, és egy nagyot kortyolok belőle. – Hívj, ha ráérsz. Bármikor ihatunk egyet.

-       Vigyázz magadra – kászálódik le végül a bárszékről, és a hátamra simítja a kezét. – Taxival menj haza. És… sajnálom, haver.

Az utolsó szavai csengenek a fülemben még sokáig, és megint csak fájdalmat érzek. Azt, hogy én is milyen kibaszottul sajnálom, hogy ennek így kellett történnie, mert elmondhatatlanul boldog voltam. Talán ebből már tudnom kellett volna, hogy valami baj van. Túl szép volt minden. Túl szép, hogy igaz legyen.

Ezeket a gondolatokat újabb és újabb töményekkel öblítem le, egészen addig, amíg már az asztal szélébe kell kapaszkodnom, amikor lemászom a bárszékről, hogy a mosdóba menjek, így azt hiszem, lassan ideje lenne a távozás mezejére lépnem. Visszafelé éppen a kocsikulcsom ásom ki a farmerem zsebéből, amikor nekiütközöm egy srácnak. Épp készültem odavetni, hogy bocs, mire ő a nyakamba lendíti a karját, és így már velem kezd táncolni az óráról-órára hangosodó zenére. Oldalra döntöm a fejem, ahogy felmérem a srácot. Magasabb nálam, és vékony, de nem olyan izmos, mint Harry. Egy pillanatra szorosan hunyom le a szemem, hogy aztán megrázzam a fejem, és igyekezzek egy pillanatra sem gondolni rá. Nem feküdtem le senkivel azóta, hogy a “Harry és én” már nem létezik, és ahogy elkezdtem észrevétlenül vele összehasonlítani ezt a fiút, az felcsesz annyira, hogy úgy döntsek, ma este kitörlöm az emlékeimből a göndört, két legyet ütve egy csapásra, mert biztosan hazaviszem, és apám füle hallatára döngölöm a matracomba. Megtöröm a kontrollt, ezzel megtörve azt is, hogy ő nekem az egyetlen, amióta feljött a lakásomba, hogy elmondja, velem akar lenni. Faszság… Nem fogok elbaszott emlékekbe kapaszkodni, amikor csak hittem, hogy boldog vagyok, miközben a világ legnagyszerűbb hazugságában éltem. Visszagyömöszölöm a kulcsom a zsebembe, de csak egy kis időre. Csak addig, amíg egy kis alkoholittas ringatózással teljesen az ujjam köré csavarom ezt a srácot, és a fenekébe markolva húzom közelebb magamhoz, hogy a fülébe kiabáljak.

-       Hogy hívnak? – üvöltöm, mert mostanra már olyan hangos lett a zene, hogy garantáltan károsítsa a hallásunkat, de csak elmosolyodik, és visszahajol hozzám.

-       Jesse – hallom meg most először a hangját is, ami meglehetősen kellemes, és nem fecsérlem tovább az időt. A neve szép, a hangja biztosan izgató, amikor alattam nyöszörög, és a fiú is egészen jóképű. Megragadom a kezét, és magam után húzom az autóig, amibe készséggel ül be, egy komisz mosollyal az arcán. Talán most a kocsiban dugnám meg, vagy még az is lehet, hogy elvinném egy motelba, de iszonyúan izgatja a fantáziám, hogy odaszúrhatok vele egy hatalmasat a homofób apámnak, így gondolkodás nélkül hazaviszem.

Amikor benyitok, aztán visszazárom mögöttünk az ajtót, már teljesen sötét van a házban, gondolom mindenki alszik. Egy nagyon gonosz, és alkoholittas mosoly terül szét az arcomon, miután magunkra csukom a szobám ajtaját, és Jesse-t a nyitott ablakon befújó szellőtől hűvös fának szorítom. Az ajkai gyümölcsös vodka ízűek, és igazán jól csókol. Mondanám, hogy meg vagyok lepve, de inkább csak levetkőztetem amilyen gyorsan tudom, mert már rohadtul benne akarok lenni, és az sem érdekel, amikor hangosan nyögve kérdezi meg, hogy engem hogy hívnak, miközben a farka már a számban van.

-       Louis – morgom felnézve az arcára, aztán az ágyhoz húzom, és innentől elszabadul a pokol. Jesse hangos, és én sem tudom visszafogni magam, amit csak az tetéz még jobban, hogy nem is akarom. Fogalmam sincs, melyikünket árasztja el a nagyobb kéj, és talán mintha még kopogást is hallottam volna az ajtómon, miközben a srácot döngettem, de nem vagyok biztos benne. Túlságosan vastag köd fedte az agyam, és amint mellé hanyatlom, szinte azonnal elalszom.

Mire morogva kinyitom a szemeimet, az álmomban kezdődő kopogtatás már dörömböléssé hangosodik, és az oldalamon fekvő fiú is mozgolódni kezd.

-       Ki a fene ez? – nyöszörög halkan, és felém fordulva a nyakamba bújik. Nem tudok egyből felelni, csak néhány mély lélegzetet veszek, mert bár az utóbbi napjaim mind töméntelen ivászattal teltek, még mindig szörnyen másnapos vagyok reggelente.

-       Öltözz fel – tápászkodom fel az ágyból, és én is magamra kapok egy alsót. Jesse értetlenül néz rám egy ideig, de aztán mintha venné a lapot, elkezdi magára kapkodni a tegnapi ruháit, és mire kinyitom az ajtót, már teljesen készen áll az indulásra.

-       Végre! – harsogja Lottie, és erre összeszorított szemekkel dörzsölöm a halántékom, mert a hangja igazán bántó kora reggel, másnaposan. Amikor végül ránézek, meglátom mögötte anyámat is, de csak a fejemet ingatva elindulok mellettük, hogy kikísérjem Jesset. – Tudod, hogy mennyire aggódtam az utóbbi napokban? Ki a franc ez a srác?

-       Nem tudom, mennyire aggódtál – dörmögöm a bejárati ajtó felé, szándékosan nem adva választ az utolsó kérdésére, és a konyhából apám is lát minket néhány pillanatig. Érzem a vizslató szemeket a hátamon égni, ezért még mielőtt a fiú elmenne, magamhoz rántom, és a szájába erőltetem a nyelvem, amit készséggel fogad, majd végül egy vonzó, elégedett mosollyal lép ki az ajtón. Sokkal jobban érzem magam ma, mint eddig bármelyik reggelen, és ennek egészen biztosan Jesse az oka. Nem mondanám, hogy kifejezetten a srác személye, mert a szó legszorosabb értelmében semmiről sem beszélgettünk, de az, hogy ágytorna formájában engedtem ki a frusztrációm, ami a testemben rekedt már jóideje, egy tökéletes gyógyszernek bizonyul. Vagy fájdalomcsillapítónak… még nem tudom biztosan. A lényeg így is, és úgy is az, hogy most jól vagyok.

-       Hogy is volt az a dolog, hogy sörrel indítani a napot? – nézek apámra, aki még a reggeli maradéka fölött ül, de az üveg, ami az asztalon van, már félig üres. Nem felel, én pedig közben kiveszek egy ugyanolyat a hűtőből, majd a tűzhelyen lévő tojást lapátolom a tányérra, hogy a lehető legtávolabb tőle leüljek, és megreggelizzek. Szándékosan látványosan pattintom fel az üveg kupakját, és iszom belőle egy kortyot. Az egész mutatvány továbbra is apám bosszantására van, nem szándékozom mostantól reggel kezdeni az alkoholizálást. Most viszont jól esik öntenem még egy kis olajat a tűzre. – Nem rossz ötlet.

-       Ha még egyszer megismétlődik az éjszakai… – kezdené, de azonnal felkapom a fejem, amivel valamiért belé fojtom a szót.

-       Akkor mi a fasz lesz? – kérdem ingerülten, és ekkor dönt úgy az eddig csak az ajtóban ácsorgó anyám, hogy leül mellém az asztalhoz.

-       Kisfiam, tudom, hogy ami történt, az egy hatalmas csalódás neked, de nem szabad hagynod, hogy föléd kerekedjen. Ami történt, már megtörtént, és semmit sem tehetsz ellene. Engedd el azt a fiút – kezdi a hegyi beszédet, amiből leszűröm egyből, hogy Lottie már megtartotta a szakításunk történetének gyorstalpalóját, ahogy azt is, hogy ezek szerint anya sem igazán áll Marcel pártján.

-       Mi a fenéről beszélsz, Jay? – tárja szét a kezeit apa, és igazán ingerültnek tűnik, ahhoz képest mégis visszafogja magát velem szemben. Érdekes. – Azt gondolod még nem lépett túl Marcelen, vagy bárhogy is hívják azt a gyereket, miután odáig merészkedik, hogy más faszikkal kefél a házamban?

-       Nem csak a te házad, de szólj, ha mégis másképp gondolod, és már itt sem vagyok – vetem felé érzelemmentes hangon, mire most anya veszi át a szót. – Egyáltalán nem muszáj…

-       Oké, nyugodjunk meg – teszi a kezét az én kezemre, és finoman simogat a hüvelykujjával, ezzel elcsitítva engem. – Louis, mi veled vagyunk. Csak azt szeretnénk, hogy neked jó legyen.

-       Akkor hagyjatok békén – felelem egyből, de a hangom egy hajszálnyit elgyengül. Nem akartam, hogy hallják, belül mennyire szenvedek Marcel hiányától. Azt a fiút hiányolom mindennél jobban, aki nem is létezik. Akiről csak én hittem, hogy van, és azt is, hogy örökre az enyém, mert soha többet nem szándékoztam elengedni őt. Ehelyett most mégis újra itt vagyok, a régi gyerekszobámba menekülve, a sebeim nyalogatom, mint akkor, amikor Liam okozott nekem fájdalmat. Azt hittem, hogy Marcel mindent rendbe tesz, és meggyógyít, miközben a sebeimbe gyógyír helyett mérget kaptam, és most minden sokkal jobban fáj, mint az első alkalommal. Sokadjára jutok arra, hogy már egy kicsit sem haragszom Liamre, mert a mi kapcsolatunk ehhez képest békésen és baráti keretek közt ért véget. Talán még hálás is vagyok, mert nem éreztem azt a fájdalmat, amit most. Ironikus, hogy Marcel szerelmének hála rájöttem, hogy Liam soha nem szeretett engem olyan odaadóan, mint a göndör. Az ő szerelme soha nem volt olyan erős, mint Marcelé, és mégis… A zöld szemű démon volt, aki a legapróbb darabokra törte a szívem, miközben pontosan tudom, hogy tényleg szeretett. Szeret. Tudom, hogy így van, és ennek ellenére sem vagyok képes ránézni. Hallani a hangját. Vagy csak reagálni az üzeneteire. Képtelen vagyok rá. – Csak nem akarok beszélni róla. Semmiről, ami róla szól.

-       Ahogy akarod – egyezik bele végül anya, de Lottie arcán látom a csalódottságot. Nyilván ő sokkal több magyarázatot, vagy akár választ várt tőlem a kérdéseire. Talán majd idővel, most még egyszerűen csak ignorálni akarom őt, és végtelenül hálás vagyok azért, hogy egy másik földrészen van. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, miután minden vizsgáján túl van, és sikeresen zárta a félévet. Nem vagyok hülye, tudom jól, hogy ezzel nekem is bizonyítani akar, és én pedig annyira nagyon nem akarom bevallani magamnak, hogy büszke vagyok rá. Mindenek ellenére képes odafókuszálni, és végigcsinálni, de nem, egyszerűen csak nem akarok gondolni rá. Nem akarok elgyengülni. Ahogy egy fejrázással megpróbálom újra száműzni a Harryt érintő gondolatokat a fejemből, meghúzom a söröm, aztán a mosogatóba pakolva a reggelim maradékát, az üveggel a kezemben megyek vissza az emeletre. Este megint sok pénzt ittam el, és ha így folytatom, minden tartalékom elég hamar fel fogom élni. Muszáj lesz találnom valami munkát. Bármit, de a suliba nem megyek vissza. Gondolni sem bírok arra, hogy újra tanítsak. Alkalmatlannak is érzem magam rá. Kell valami, ami nem olyan komoly, hogy ne tudjam másnaposan is végezni, de képes legyen finanszírozni a saját kiadásaimat. Többre egyáltalán nem vágyom.

Ahogy ezen agyalok, az emlékeimbe kúszik, ahogy a tegnapi egész napos kocsikázásom közben többször is elhajtottam egy belvárosi szexshop mellett. Messziről is jól láthatóan volt kiragasztva az elsötétített ajtóra, hogy alkalmazottat keresnek. Szinte ördögi módon mosolyodom el, ahogy elképzelem apám arcát, amikor mesélek az új munkahelyemről. Csak miatta határozom el, hogy holnap visszamegyek, és megkérdezem, hogy szükségük van-e még emberre. Hihetetlen, hogy az egyetem alatt megálmodott nagy terveimből mára ez lett, és még csak nem is érzem a késztetést, hogy újra harcoljak értük. Nem, ha egyedül kell megtennem. És még ez sem igaz… Nem, ha Marcel nélkül kell harcolnom. És a legfájdalmasabb az egészben, amikor belegondolok, hogy talán Marcel tényleg valódi, ahogy Harry állította, mégis, már csak egy bábunak látom, és nem valódi személynek. Vajon tényleg ez lenne Harry valódi arca? És ha el is gondolkodom azon, hogy valami lehetetlen módon megbocsássak, csak nevetek saját magamon. Nem tudom, hogy valaha képes lennék-e annyira szeretni Harryt, mint amennyire Marcelt szerettem.