lassan eljön a már menetrendszerinti egy hónapos várakozási idő vége, így elkészült végre az újabb fejezet!
Azoknak, akik úgy érezték, hogy mostanában hanyagoljuk a szex kifejtését, és inkább átugorjuk: hát tessék, egy pornófejezet. Na jó, azért történik is valami. Kíváncsi vagyok, például mit szóltok a statisztából mellékszereplővé avanzsált fiúcskához ;)
Kellemes olvasást! Ne tartsátok magatokban továbbra sem a véleményeteket!
Puszi!
S&C.
17. fejezet
Harry’s
POV
Úgy röppen el a hét az utazás
szervezésével – néha mardosó kétellyel, de legtöbbször szerelmes izgatottsággal
–, mintha csak egy percre hunytam volna le a szemeimet. Lou közölte az
igazgatóval, hogy a félév végéig még marad, de a következőre keresnie kell a
helyére valakit. Meglepetten mesélte, ahogy a történtek után még marasztalni
próbálta az öreg. De ő persze büszkén mosolyogva utasította vissza.
Úgy döntünk, a húga nyafogásának engedve
megünnepeljük a visszaszerzett szabadságát is, és szombat este – bár ritkán
tesszük – kirúgunk a hámból. Bár ha jobban belegondolok, Lou ezt már rég
eldöntötte helyettem, amikor meginvitálta Zaynt és az ikremet is az estére,
mielőtt egyáltalán beszélt volna velem róla. De Harry persze nem fog eljönni,
ezt Zayn tökéletesen jól megérezte előre. Az esküvő óta nem mutatkoztam Lou
előtt Harryként. Számára az ikremet elnyelte a föld. Nem tudom, mit gondol a
dologról – mert a Harry név említésére érezve az azonnali feszültséget rajtam,
ritkán hozza csak fel, és akkor is inkább visszakozik –, de biztosan furcsállja
a megmagyarázhatatlan fordulatot. De amíg nem firtatja, én nem fogok újabb
mesét kitalálni. Idővel úgyis megérti. Addig pedig elegem van a kegyesnek
titulált hazugságokból.
Az őrült színjáték az oka annak is, hogy
bár kettesben vele úgy érzem, már tökéletesen el tudom engedni magam, és mégis…
még mindig félek a társaságában néhány pohárnál többet inni. Ezért alakítottam
úgy, hogy minden ilyen alkalommal, amikor az alkoholnak csak a fogalma
felmerül, én vagyok az önkéntes sofőr. Ma viszont nem hagyta, hogy vezessek,
ragaszkodott hozzá, hogy otthon hagyjuk mindkét autót. Le akar itatni, biztos
vagyok benne, úgyhogy résen kell lennem. Bár az is eszembe jutott, hogy talán
bele kellene törődni a sorsomba, és hagyni, hogy végre megtörténjen az
elkerülhetetlen. Sokat vívódok ezen, hogy mennyivel lesz jobb, ha jó előre
megtervezek mindent. A reakcióját úgysem tudom megtervezni. Kiszámítani sem.
Csak remélni tudom, hogy megpróbál majd megérteni.
Ma Niall választott pubot, és mivel a
város másik felében lakik, nagyon számítottam arra, hogy olyat, ahol nem jártam
eddig. Szerencsére így is lett. Ám, mint ahogy tartottam tőle, ez nem
biztosíték arra, hogy más sem jár ide az ismerőseim közül.
-
Harry!
– kiált utánam, alighogy megérkezünk, egy mostanra már ismerőssé vált hang.
Pontosan ugyanúgy, ahogy a múltkor tette az utcán. Randy. Már ezer közül is
megismerem. Ijesztő.
Megfeszül a kezem Lou ujjai közt, és
lassan hátrafordulok.
-
Marcel
– mondom halkan, miközben a szemeibe nézek.
Sóhajt egy nagyot, és most is pontosan úgy
fixíroz, mintha a fejembe látna. A telt ajkait rágcsálja, és közben néha
félrenéz, amíg kitalálja, hogy a kavargó gondolataiból a jelenlévőkre
tekintettel melyeket merje fennhangon kimondani.
-
Beszélhetünk
négyszemközt? – kérdi meg végül a legbiztonságosabbnak ítélt kérdést, és amikor
nem felelek, halkan hozzáteszi a jolly joker szót is. – Harryről… – mintegy
engedélyt kérve odapillant Lou-ra, mire segélykérőn én is felé fordítom a
fejem.
-
Menj
csak. Itt leszek a többiekkel – mosolyog rám Louis, és a bárpult felé biccent,
ahogy elereszti a kezemet. Mielőtt elindul Niall-lel és Lottie-val a lány
barátainak irányába, még biztatón végigsimít a derekamon, és lehel egy gyengéd
puszit a fülem alatti területre, amitől finom borzongás szalad végig a
gerincemen. Gondolom arról akart biztosítani, hogy nyugodtan beszélgethetek
bármilyen dögös srácccal, nem lesz féltékeny, mert bízik bennem. Persze,
fogalma sem lehet, miért nem akarok vele menni.
Kelletlenül bár, de követem a mostanra már
félelmetesnek tűnő angyalt. Rettegek attól, amit most akar tőlem. Érzem, hogy
belém lát, hogy többet tud, mint szabadna. A terem egyik csendesebb zugába
vezet, ahová a társaságom tagjai nem látnak el, majd szembe fordul velem, és
átható tekintetét rám irányítja.
-
Mit
művelsz? – kérdi halkan.
Nem számonkérő, inkább szomorú és
csalódott. Amit én egyáltalán nem tudok mire vélni. Összevonom a szemöldököm,
és értetlenül nézek rá.
-
Nem
értelek. Mit szeretnél? Odaadtam Harrynek a számod. Ha nem hívott fel… – kezdem,
de egy kézmozdulattal és dühösen villanó szemekkel leint. Most lesz csak igazán
ijesztő a srác a elbűvölő álca mögött.
-
Hagyd
ezt abba! Pontosan tudom, hogy ki vagy. Miért csinálod ezt azzal a szegény
sráccal? – támad nekem most már erélyesebben, hitetlenkedve a fejét ingatva.
-
Miről
beszélsz? – próbálok higgadt maradni, és nem összeomlani, de érzem, hogy ez a
beszélgetés nagyon veszélyes irányba indul. – Louis a párom. Együtt élünk.
Szeretem őt. Nem csinálok vele semmit, ami miatt sajnálnod kellene… – magyarázom
a kétségbeesésem elnyomva, de közben rájövök, hogy nekem itt most semmi
magyarázkodnivalóm nincs. – Nem is ismersz – teszem hozzá halkan, és szemeimmel
tanácstalanul keresem a lehetséges menekülőutat.
-
Talán
azt hiszed, nem… – mosolyodik el lemondón. – Pedig jobban is, mint kellene – fordítja
a plafon felé a fejét egy nagy sóhaj kíséretében.
Tartok tőle, hogy többet tud rólam, mit
sejtettem. Talán nem volt véletlen egyik találkozásunk sem. Nemrég még
valószínűleg imponált volna egy őrült rajongó, de mostanra csak a rettegés fog
el, ha arra gondolok, hogy valaki nyomoz utánam, követ, és mindenen átgázolva
meg akar szerezni magának. Mert az azt jelenti, hogy el akar venni az én
Lou-mtól.
-
Nézd,
szólok Harrynek, hogy beszélni szeretnél vele, oké? Ennél többet nem tudok
tenni. – Próbálom lezárni a beszélgetést a lehető legkedvesebben, és sietve ott
is hagynám, hogy visszaszaladjak Lou biztonságot adó karjaiba, de úgy tűnik, ő
nem az a fajta, aki könnyen feladja.
-
Csalódtam
benned – markolja meg tőle cseppet sem várt erővel a felkarom, mire a torkomba
ugrik a szívem, és kitágult pupillákkal bámulok rá. Mozdulni sem bírok, ahogy
közelebb lép hozzám, és egyenesen a szemembe mondja a következő mondatokat,
olyan magabiztossággal, ami talán még Harryként is lebénított volna. – Azt
hittem, te az a típus vagy, aki még ha keményen is, de megmondja, mire
számíthat nála az ember. Aki nem kertel. Nem hazudik. Nem csal meg, egyszerűen
csak közli az elején, hogy nem te vagy az egyetlen.
-
Randy!
– Hogy elnyomjam a remegést a hangomban, rákiáltok azt remélve, hogy azzal
elhallgattatom végre.
Össze kell szednem magam, mert ez a
beszélgetés már nem csak kezd nagyon rossz irányba elmenni, azon már rég túl
vagyunk. Elhúzom a karomat, és segélykérőn oldalra fordítom a fejem, de persze
közel s távol senki ismerős sincs. Tudom, hogy örülnöm kellene, hogy meg
akarták hagyni nekem a privát szférám, és hogy Lou bízik bennem, de most
valahogy nem ez az első gondolatom.
-
Harry!
– kiált vissza rám, mire dühösen kapom újra felé a tekintetem, és teszek is egy
vészjósló lépést az irányába. Valószínűleg ez az egész nem fog menni kedvesen,
bármennyire is próbáltam úgy hozzáállni, és nem elárulni magam. De mivel úgy
tűnik, semmivel sem tudom meggyőzni arról, ki is vagyok én, teljesen
feleslegesnek látom a további próbálkozást. Jelenleg az egyetlen célom, hogy
meg szeretnék szabadulni tőle, kerül, amibe kerül. Elmondani persze nem fogom
neki az igazságot, de innentől kezdve nem érdekel, mit gondol. Ahhoz már túl
magas a feszültségszint a testemben.
-
Nem
vagyok Harry… – sziszegem az arcába közvetlen közelről, és a mellkasára
tenyerelve a falnak szorítom.
-
Ha
szereted, ne hazudj neki – feleli halkan, és egy cseppnyi ijedtséget sem látok
a szemeiben. Mintha már nem először nézne farkasszemet a bennem rejlő
vadállattal.
-
Szállj
le rólam! – vetem oda a döbbenetem elnyomva, és mégis inkább hátrébb lépek
tőle. Úgy tűnik, őt nem tudom megijeszteni azzal sem, ha egy kicsit
erélyesebben szólok hozzá, vagy fölé magasodom. Valószínűleg ha nem lenne Lou,
hatással lehetett volna Harryre ez a fiú. Talán tényleg ez az angyal menthetett
volna meg, ha Louis nem jön vissza, ahogy épp ő mondta. De most csak a félelmet
érzem a jelenlétében. – Ne kövess. Ne érj hozzám. Ne is szólj hozzám, ha
képtelen vagy felfogni, hogy nem az vagyok, akinek gondolsz. Ha legközelebb
meglátsz, egyszerűen csak fordítsd el a fejed, oké?
-
Nem
követlek. Én, veled ellentétben, errefelé lakom – jelenti ki higgadtan. – Sokat
járok ide, és egyáltalán nem azért vagyok itt, hogy keresztbe tegyek neked,
ezért nem kell aggódnod. Nem akarom bántani a barátodat sem. Csak megláttalak,
és újra rámtört az érzés, hogy meg akarlak érteni. Azt hittem, értelek – mondja
halkan.
Nem akarom tudni, miről beszél. Rettegek a
válaszaitól. Felelet helyett inkább csak lemondón megcsóválom a fejem, és újra
a menekülés mellett döntök, de – bár fizikálisan ezúttal nem tart vissza – a
következő szavaktól földbe gyökerezik a lábam:
-
Mindig
tudtam, mikor vagy már annyira részeg, hogy másnap ne emlékezz túl sok mindenre
a tegnapból. Fogalmad sincs, hányszor voltunk együtt, ugye? – kérdi meg olyan
arckifejezéssel, amiben annyi minden benne van, hogy hirtelen feldolgozni sem
tudom a sok kusza érzelmet.
Döbbenten nézek rá, pislogni sem tudok,
csak próbálom végigpörgetni a vele kapcsolatos emlékeimet. Nem megy. Arra az
estére emlékszem, amikor Liam miatt kelletlenül lekoptattam. És arra, hogy
akkor ismerősnek tűnt, a zsigereimben éreztem, hogy nem először találkoztunk.
Aztán már csak az utcán való egymásba botlásunk van meg Marcelként. Fogalmam
sincs, miről beszél ez a fiú itt nekem. De a legrosszabb az egészben az, hogy
eszembe sem jut, hogy őrült lenne. Minden szavának hiszek. Éppen ezért ilyen
rémisztő.
-
Köszönöm
– bólint kedvesen mosolyogva. Továbbra is túl magabiztosan.
-
Mit…?
– nyögöm halkan, de még mindig alig találom a hangomat. A kezeimet ökölbe
szorítom, amint rájövök, hogy irgalmatlanul remegnek az ujjaim.
-
Ezzel
az egy perces mozdulatlan néma csenddel igazoltad a feltevéseimet.
Megint nyitnám a szám, de már másodszor
éri el, hogy mozdul a keze, és a felemelt mutató ujjától a torkomra fagy a szó.
Mintha varázsereje lenne felettem. Egy angyal démoni hatalommal.
-
Én
nem az ellenség vagyok… – kezdi gyengéden, de meggondolja magát, kihúzza a
hátát, határozottan bólint, és meglepően tárgyilagos hangon folytatja. – Amennyiben
Harry megtartotta a számom, fel tudsz
hívni, ha kell egy barát – biccent, és megkerüli a még mindig szoborrá dermedt
testem. – Nagyon rossz úton haladsz most – érinti meg futólag a felkaromat
elköszönésképp.
Mire sikerül annyira összeszednem magam,
hogy meg tudjak fordulni, Randynek már hűlt helye. Hiába jártatom a szemeimet a
tömegen, nem találom a szőke fürtöket.
Ismer engem. Ki tudja, mennyire. Ki tudja,
hány éjszakát töltöttünk együtt. És itt most nem az a kérdés, hányszor feküdtem
le vele, hanem inkább az, mennyit beszélgettünk. Mennyi titkomat fecsegtem ki
az elragadó ártatlan hallgatóságnak a párnák közt. Vajon azóta is voltunk
együtt, hogy Lou újra megjelent a városban? Talán nem. Nem úgy tűnt. Bár az
elején sikerült néhányszor istentelenül a pohár fenekére néznem, és nem
csodálkoznék, ha kihullott volna az emlékezetemből egy-egy numera, de úgy
tűnik, Randynek fogalma sincs arról, mi ez az egész Marcel dolog.
Veszek néhány mély levegőt, és elindulok,
hogy megkeressem Louis-t. Most mindennél nagyobb szükségem van az ölelésére.
Csak egy kis néma vigasztalásra, mert megbeszélni vele ezt nem tudom. Egyelőre
arra sincs ötletem, mit fogok mondani neki, ha kérdez róla. Itt valószínűleg
egy vállrándítással lerendezhetem, ha eszébe jutna érdeklődni, de holnapra ki
kell találnom valami hihető semmiséget.
Nem nehéz megtalálnom a bandát, csak
mennem kell a zaj után. Őrületes hangú néhány ember verődött össze ennél az
asztalnál, és hirtelen ránézésre megszámolni sem tudom, hány üres feles pohárka
díszeleg a kis társaság előtt. Mintha nem csak tizenpár perc esett volna ki.
Randy elrabolt egy órára, és nekem fel sem tűnt? Lou-ra pillantva rájövök, hogy
a megértő vigasztalásról mára lekéstem. Valami másba kell menekülnöm. Ahogy
felnéz rám, vigyorogva megcsapkodja a combjait, hogy jelezze, hol a helyem, és
a biztonság kedvéért a csuklómat is megragadja, hogy lehúzzon magára. Nem hagy
választást nekem, nem kérdi, van-e kedvem az ölébe ülni, úgy pottyanok oda,
mint egy játékbaba. Lottie és Niall egyszerre tol elém egy-egy teli pohárkát,
és már röhögnek is fel, ahogy hirtelen összekoccanva kilöttyen az asztalra a
tartalmukból egy kevés. Lou újfent átveszi az irányítást, megfogja az egyiket,
és a számhoz emeli.
-
Egészségedre,
édes! – vigyorog hozzá, én viszont összevonom a szemöldököm, és megpróbálom
tartani magam az eddigi „két-három sör egy estére” biztonságos adagomhoz, ezért
tiltakozva hátrébb húzom a fejem. Csalódottan lebiggyed a szája, amikor
hirtelen döntök. Lesz ami lesz, szükségem van ma este az italra, mert
pszichoterápiára most nem számíthatok a szerelmemtől. Felemelem a fenekem az
öléből, és a csípőjére tenyerelve beljebb tolom a padon, lehuppanok mellé, és a
két felest egymás után hajtom fel, egyetlen szó, vagy fintor nélkül.
-
Köszönöm,
édes! – vigyorgok vissza rá az egyik szemöldökömet csábosan felhúzva, majd a
tenyeremet a tarkójára simítom, és magamban kuncogva a meglepett ábrázatán,
olyan szemérmetlenül csókolom meg, hogy a már részeg társaság hangosan ujjongva
dobol az asztalon.
-
Hm…
ez jól indul… – nevet fel, ahogy eleresztem, és még egyszer végignyal az
ajkaimon.
-
Undorítóak
vagytok – kacag Niall is harsányan. – Hozok még egy kört! – kászálódik ki a
helyéről, de túl nagy lendülettel fordul az italpult irányába, nem veszi
számításba az épp megérkező autószerelőjét, és jól lefejeli a vállát. Zavart
nevetgélések közepette futva megöleli Zaynt, majd neki is ígérve egy italt, az
eredeti tervei szerint a pult felé indul.
-
Öhm…
sziasztok – int Zayn mindenkinek, de úgy érzem, engem minden erejével próbál
ignorálni. Nem lesz ez így jó. Nem lehet köztünk feszültség. Nem lehet köztünk
semmi. Én sem tudom, mi a fenét fogok csinálni a társaságában Marcelként, de
felnőttek vagyunk, tudnunk kell kezelni ezt az elbaszott helyzetet, ha már
voltunk annyira hülyék, hogy belekevertük magunkat.
Lou felpattan, és átbukdácsolva rajtam,
kezet fog az újonnan szerzett haverjával.
-
Hé,
örülök, hogy itt vagy! – veti rá magát gyanúsan boldogan, amitől egyrészt
felüti bennem a fejét a féltékenység, másrészt viszont őrült jót mulatok Zayn
arckifejezésén és testbeszédén. Fogalma sincs, mit csináljon. Végül, miután Lou
bemutatja a húga barátainak, elfoglalja Niall helyét Lottie mellett, aki persze
visszatérve egy kicsit zokon veszi a dolgot.
-
Nincs
mese, valakinek az ölébe kell ülnöd, Ni! – kiált fel a fodrász srác, Kevin,
látva a tétovázását.
-
Az
nem te leszel – rázza meg a szőke fejét hevesen, majd megbökdösi Lou vállát. – Hé,
pajti, megtennéd, hogy átadod a helyed? Szerintem elférsz Marcel végtelen
hosszú combjain – kacsint rám, én pedig viszonzom, sőt még fel is emelem a bal
kezem egy ötösre.
-
Összefogtatok
ellenem? – nevet fel Lou, és bár látom rajta a pillanatnyi hezitálást,
engedelmesen az ölembe mászik.
Lottie furcsán méregeti – talán neki is az
futott át az agyán, ami nekem, hogy azt várta volna tőle, engem ültessen a
saját ölébe inkább –, majd egy mindentudó mosoly után visszafordítja a fejét
Zayn irányába. Mint a régi jó ismerősök, úgy beszélgetnek. Pedig nekem úgy adta
elő a haverom, hogy annak idején ráhajtott, de nem sikerült becserkésznie.
Ezzel szemben most nagyon úgy tűnik, egy napon majd van esélyünk sógorokká is
válni akár.
Két újabb kör múltán, amikor a részeg
bagázs Lou biztatására megrohamozza a zenegépet, hogy a lehető legcikibb
zenéket kiválogatva dobálják be az aprót, magunkra maradunk Zaynnel az
asztalnál. Senki sem bírja úgy a piát, mint mi ketten, ezek mind óvodások
mellettünk. Négy feles, egy-két sör, és már azt sem tudják, hol vannak,
ugrándozva I’m a Barbie girl-t
énekelnek. Zayn lesütött szemekkel birizgálja az üres poharát, és látom, hogy
már épp állna fel, hogy hozzon egy újabb italt, csak hogy elmeneküljön ez elől
a hülye helyzet elől, amikor megragadom a csuklóját.
-
Hé,
jól csinálod… – mondom halkan, miután a biztonság kedvéért körbepillantottam.
Úgy érzem, szüksége van legalább egy
minimális pozitív megerősítésre, mert az utolsó vitánk épp egy hasonlóan
elbaltázott helyzetből adódott, amikor Lou-val összefutott a kávézóban, és
ahelyett, hogy akármilyen ürüggyel ott hagyta volna, leült vele Harryről
cseverészni. Nagyon kiborultam akkor. Tudom, hogy nem árult el, sőt, próbálta
minden szavát végiggondolni és alaposan megválogatni, mielőtt kimondta volna
őket, de akkor is úgy érzem, olyan dolgokat osztott meg Lou-val, amiket nem
feltétlen kellett volna. Amiket nekem kellene.
-
Kösz
– horkan fel. – De hadd ne élvezzem!
-
Tudom,
hogy nem miattam jöttél, hanem Lou húga miatt – mosolyodok el. – Azt meg úgy
tűnik, eléggé élvezed…
-
Szerelmes
beléd – jelenti ki.
-
Ki?
Lottie?! – rántom fel a szemöldököm sokkoltan.
-
Hülye…
– húzza végre egy apró vigyorra a szája szegletét, és az asztal alatt
sípcsonton rúg az idióta viccemre, majd szemlesütve tovább pörgeti az üres
poharat az ujjai közt.
-
Tudom
– fordítom komolyra a szót, és néhány fájdalmas bólintás és nehézkes nyelés
után halkan folytatom. – Kurvára nem akarom elcseszni.
-
Ennél
jobban már nehezen tudnád – fintorodik el, és felnéz a szemeimbe. – Egy fasz
vagy, hogy még mindig nem merted elmondani. És még nagyobb fasz vagy, ha
komolyan azt képzeled, hogy erre létezik tökéletes időpont… – kezdi újra a
szokásos baszogatásomat, de mivel ez most itt biztosan nem a legmegfelelőbb
hely erre, mérgesen összevonom a szemöldököm, és érzem, hogy a feleslegesen
kreált veszélyhelyzet miatt éledni kezd a dühöm. Az alkoholnak köszönhetően
talán el is veszíteném a fejem, ha Niall váratlanul nem vágja hátba Zaynt, hogy
letegyen elé egy teli poharat.
-
Mit
játszol azzal az üressel? Igyál! – dobja le magát mellé vigyorogva, az én
nyakamban pedig másodperceken belül egy nagyon-nagyon részeg Tomlinson landol.
Szerencsére a férfiasabb kiadásból.
-
Nem
akarsz elhúzni innen? – nyögdécseli a fülembe, amikor megpróbál két lábon
megállni mögöttem, miközben a vállaimba kapaszkodva lehajol hozzám. Megragadom
a kezét, és az este folyamán folyamatosan gyűlő frusztrációm inkább pozitív
irányba vezényelve, rajta töltöm ki, egy nagyobb lendülettel az ölembe rántva
őt. Viháncolva kapaszkodik a nyakamba, és nyújtózkodva próbálja elérni a
számat, de az állvonalam puszilgatásáig jut csak. Sosem láttam ilyen részegnek.
Nem tudom, mi lehet az oka, hogy most így elengedte magát. Talán a tény, hogy
ha még egy darabig muszáj is tanárként viselkednie, hamarosan már nem lesz több
ő sem a sulisok szemében a szomszéd srácnál. A kibaszottul szexi szomszéd
srácnál. Úgy tűnik, kezd lazulni a példamutatási kényszer marka a tökein. Ez
egyfelől tetszik, másfelől viszont megijeszt a teória – az alapján, mennyire
megváltozott az öt évvel ezelőtti Louis-hoz képest –, hogy talán a szabadság
ízét megérezve visszatérne a régi énje. Mi van, ha egy nap ráébred, hogy a menő
srácnak mégsem kell a kötöttség? Mert a menő srác még mindig bármikor bárkit
megkaphat.
-
Menjetek
már! – jelenik meg mögöttünk a másik, nem kevésbé harsány Tomlinson is, és
taszít rajtam egyet a vállamnál. Aztán közel hajol a fülemhez. – Szerintem most
bármit kérhetsz tőle… – kuncog, és a bármit
úgy kihangsúlyozza, hogy egy óriásit kell nyelnem. Biztos, hogy semmire sem
próbálnám meg rávenni, amikor ilyen szinten nincs birtokában az
ítélőképességének. Maga az ötlet viszont kapóra jön. Az lesz a legjobb, ha ezt
az elcseszett éjszakai kimenőt most lezárjuk. Túl sok a veszélyforrás. Először
Randy, aztán Zayn épp csak beléfojtott, de érezhetően elkezdett cseszegetése,
na meg a szokásosnál több alkohol. Ebből egyet is bőven soknak ítéltem volna,
ha előre tudok róla, de így együtt azonnal a „játsszunk halálos beteget, hogy
kihúzzuk magunkat bármi áron” kategóriába sorolódott volna az este.
Hívok egy taxit, és elköszönünk a
bandától. A várakozás következő tíz percében azonban Lou, nem értem mi okból,
de úgy csinál, mintha máris otthon lennénk. Szemérmetlenül kanos, amit egy pillanatra
sem próbál elrejteni senki elől. Először a pubban várunk, de perceken belül úgy
döntök, jobb lesz, ha kiviszem a friss levegőre. Ami, mint utóbb kiderül,
cseppet sem hat rá ilyenkor. Majd ezek után a taxiban is pontosan ugyanúgy
próbál szétszedni, mint előtte a nagyközönség előtt. Nekem pedig az egyetlen
célom az elkövetkezendő húsz percre az kell, hogy legyen, hogy ne hagyjam magam
megerőszakolni egy autó hátsó ülésén.
-
Tudod
mit fogsz csinálni, amint hazaérünk? – érinti az ajkait a fülemhez, amibe először
beleborzongok, de a hangját nem halkítja le annyira, amennyire kellene, így a
fájdalmas hangerőre elkapom a fejem tőle.
-
Sejtem
– vigyorgok rá, és próbálom lefogni a kezeit, amikkel szüntelen próbál a ruháim
alá férkőzni.
-
Biztos?
– rágcsálja a száját csábítón. – Azért csak tisztázzuk.
-
Csak
egy kicsit halkabban. A sofőrünknek nem feltétlen kell tudnia a részleteket – pillantok
a tükörben lopva a taxi vezetőjére.
Lou újból a fülemhez hajol, és esküszöm,
tényleg próbálja úgy beledörmögni a fülembe a választ, hogy az ne jusson el
máshoz, de nem jár túl sok sikerrel.
-
Úgy
fogsz a matracba vasalni, hogy levegőt is nehezemre essen venni, és addig fogsz
dugni, amíg már nem bírom tovább élvezni a farkad, és el nem ájulok…
-
Jézusom,
Lou! Azt mondtam, halkabban… – kapom a tekintetem a büszke vigyorára, és a
tenyerem a szájára szorítom. Érzem, hogy kúszik fel az arcomba a vér, és
felgyorsul a pulzusom.
-
De
cuki vagy! Zavarba hoztalak – nevet, ahogy elhúzza a kezem, és ebben az óvatlan
pillanatomban eléri, hogy másfelé irányuljon a figyelmem, becsúsztatja a
nadrágomba a másik kezét, és rámarkol a farkamra. – Azt hittem, rögtön kőkemény
leszel a gondolattól – motyogja a nyakamba egy kicsit talán csalódottan. De
legalább végre úgy, hogy csak én halljam.
Hát nem. Egyelőre csak azon pörög az
agyam, hogyan vészeljem át ezt az estét anélkül, hogy Lou olyasmire vegyen rá,
amit józanul biztosan tudom, hogy nem tenne. A csuklójánál fogva kikapom a
kezét a gatyámból, és annál fogva rántom az ölembe. Belemarkolok a fenekébe, és
úgy magamra húzom, hogy esélye se legyen nyúlkálni a következő néhány percben,
míg végre hazaérünk. Ezzel persze magamat is megszivatom, mert a közelségére
persze, hogy egy percen belül segítségért kiáltó merevedést produkálok, amin ő
pimaszul táncikál is a csodás fenekével szakadatlan, mert azt képzeli, hogy ez
egy ígéret a javaslatának megvalósítására. A nyakát csókolva szorítom magamhoz,
és a kendőzetlen nyögései miatt megintcsak emlékeztetnem kell, hogy figyeljen a
hangerőre, aztán pedig a füléhez hajolok, és belesuttogok.
-
Ájulásig
foglak ma lovagolni, ezt megígérhetem – ferdítek egy hangyányit a fantáziáján.
Egy óriás hangyányit. Egy atomkatasztrófa után brutális méretűre növekedett
rovarnyit. De egy érthető válasznak is betudható éles levegővételtől eltekintve,
nincs ideje reagálni, mert végre megérkezünk. – Kiszállás! – paskolom meg a
fenekét, aztán ahogy kimászik a kocsiból, és próbál két lábon megállni, a
söfőrnek bocsánatkérő szemekkel egy tisztességes borravalót nyújtok előre, majd
én is Lou után sietek.
A kapualjban egy cigarettát próbál
szitkozódva meggyújtani, de nem sikerül neki. Amint odaérek mellé, és meglátom,
hogy fordítva van a szájában, kikapom belőle, és hitetlenkedő nevetéssel az
aszfaltra hajítom. Mielőtt felgyújtja magát, vagy bármi mást, az öngyújtót is
kiveszem a kezéből, és a nadrágzsebembe süllyesztem.
-
Oké,
ne pazaroljuk az időt cigizésre… majd szívok mást – vigyorog, és újfent
rámarkol a farkamra, ezúttal nadrágon keresztül.
-
Viselkedj,
fél perc, és fent vagyunk a lakásban – sziszegem a fülébe hátulról, miután
megpördítettem, és a hátának feszülve, a derekának nyomom az összefogott
csuklóit. Ő csak nyöszörögve beharapja az alsó ajkát, és kéjesen mosolyogva,
félig lehunyt szemekkel élvezi az irányításomat.
Nem tudom, mennyire van tudatában annak,
hogy mindennel, amit tesz, csak lépésről lépésre csalogatja elő a barlangjából
a bennem eltemetett vadállatot. Úgy érzem, szándékosan csinálja, direkt
feszegeti a határaimat. Vágyik arra, hogy uralkodjak felette, de mivel józanul
ezt sosem vallaná be, így kell kikényszerítenie. Éppen ezért semmiképp sem
tehetem meg. Tartanom kell ehhez magam. Nehéz éjszaka elé nézek, az biztos.
Megteszek mindent, amit kíván, egyetlen dolgot kivéve. Ha az erőmet szeretné
érezni, megkapja. Ha irányításra vágyik, szigorú leszek. Ha alá akarja rendelni
magát az én élvezetemnek, elfogadom. De mindezt kizárólag passzív félként.
*
Arra ébredek, hogy fájdalmas módon tűz át
a nap a csukott szemhéjaimon, mert amikor hazaértünk, siettünkben elfelejtettük
behúzni a sötétítő függöny egyik felét. Végiggondolom az éjszakát, hogy
hányszor kapcsoltuk fel a lámpákat, és mennyire voltunk közben meztelenek a
szemben lakók szórakoztatására, de arra jutok, hogy főképp sötétben
botladoztunk, és vakon szeretkeztünk. Morogva visszacsukom a szemeim, és hátat
fordítok az ablaknak. Az ágy túlfelén fekvő mozdulatlan test irányából felém
áramló hő arra késztet, hogy gondolkodás nélkül simuljak rá. A jóleső érzéstől
nyöszörögve vackolom magam minél közelebb Lou hátához, és a derekán átvetve a
karomat, arccal a nyakába bújok. Minden levegővétel egy aprócska orgazmus,
ahogy az illata bekúszik az orrlyukaimba, a bőre melege pedig az ajkaimon
pihen. Nem is bírom ki halk sóhajtozó nyögések nélkül. Amikor félálomban
elmosolyodik, a füle alatt hagyok néhány gyengéd puszit, és bár nem terveztem
idő előtt felébreszteni, nem bírok leállni. Olyan nekem, mint a drog, ha
egyszer elkezdem, pillanatokon belül telhetetlenné válok, nem elég egy darabka,
az egészet akarom, mindent, amit csak adhat nekem. A puszikból csókok lesznek,
amikből aztán gyengéd harapások, mire Lou kuncogva próbál messzebb kerülni
tőlem, az épp csipogni kezdő telefonja felé nyújtózkodva, de amint kinyomta, a
dereka köré fonom a karjaim, visszarántom magamhoz, és a fenekéhez dörgölöm a farkam.
-
Ne
csináld. Elkések – húzódozik el nevetgélve, de nem mondhatnám, hogy meggyőző a
visszautasítása.
-
Nem
csinálok semmit. Csak jó reggelt puszival ébresztem a szerelmem – motyogom a
bőrére tapadó párás ajkakkal, és úgy húzódok egyre jobban az ő térfelére, ahogy
kúszik az ágy széle felé, a ujjaim pedig már a hasa alját simogatják.
-
Persze,
nem csinálsz semmit… – próbálkozik egyre hevesebben megszabadulni tőlem, de
erősen tartom a karjaimban. – Csak olyan erotikusan nyalogatsz, meg rágcsálsz,
hogy megvadulok tőle. Eressz! – utasít nevetve.
-
Nem
– ingatom a fejem, miközben még szorosabbra húzom a karjaim körülötte, és
belecsókolok a vállgödrébe.
-
El
fogok késni…
-
És?
Kirúgnak? – vigyorodok el.
Eltátja a száját a szemtelenségemen, de
pillanatokon belül összeszedi magát. Egy röpke másodpercnyi hezitálás után
szembe fordul velem, és szinte szó szerint hanyatt dob, majd megragadja a két
csuklómat, hogy a fejem fölé kényszerítse a karjaimat. Fölém mászik, és egy
kézzel a matracra nyomja a csuklóimat. Rajongok ezekért a játékos kis harcokért
köztünk!
-
Ugye
tudod, hogy nagyon rossz fiú vagy most? – húzza fel az egyik szemöldökét. – Nem
fogadsz szót.
-
Egyáltalán,
minek kell neked egy vasárnap délelőtti rendkívüli tanári megbeszélésen részt
venned, amikor pár hét múlva már nem is dolgozol ott? – nyafogom, aztán
fellököm a csípőmet, hogy a farkam épp az övének ütközzön, amire felszisszen.
Ilyen alkalmakkor kimondhatatlanul imádom, hogy mindketten meztelenül alszunk.
– Rossz fiú vagyok. Kötözd meg a kezeimet – helyeslek bólogatva az előző
megállapítására.
-
Nincs
idő erre, Marcel! – nevet fel hitetlenkedve. – Mennem kell. Tényleg.
Csalódottan felnyögök, de már rég
elhatároztam, hogy nem fogom ennyiben hagyni. A térdeimmel arrébb tolom az
övéit, hogy szétcsússzanak a lábai, és egész testével rajtam landoljon. A
nyakát veszem célba újra, nyalogatni és harapdálni kezdem, és közben a
merevedésem sürgetőn hozzá dörgölöm. Bármiben hajlandó lennék fogadni, hogy
ennek az ostromnak nem fog tudni ellenállni. Nem is kell csalódnom, mert egy
mordulás után közénk nyúl, és egy kézzel rászorít mindkettőnk farkára úgy, hogy
az izmaim cserben hagynak, és minden végtagom erőtlenül huppan a lepedőre.
-
Nagyon
rossz fiú vagy – dörmögi, és az élvezettől eltátott számba nyal.
-
Igen,
ezt már mondtad – nyögöm egy óriási nyelés után, de nehezemre esik a beszéd,
ugyanis azonnal eszeveszett tempót diktál a kezével.
-
Este
meg kell, hogy büntesselek ezért – morogja fojtott hangon, amitől egyre vadabb
képek villannak az agyamba.
-
Hátra
kötözöd a kezeim, és addig ütöd a fenekem, amíg lángoló vörös nem lesz, és azt
nem nyüszítem, hogy elég?
-
Jézusom,
Marcel… – remeg bele a szavaimba, és még fokoz a tempón. Ahogy homlokát az
enyémnek támasztja, biztos vagyok abban, hogy részletesen elképzelte a
jelenetet. Lehunyja a szemeit egy pillanatra, és felsóhajt. – Most élvezz el
nekem, bébi! Az ondóddal akarom kiverni magamnak – zihálja, és tudom jól, hogy
a határain táncol, de visszafogja magát. Én viszont úgy érzem, pillanatokon
belül atomjaimra hullok szét. Ellenem fordította a saját fegyverem. Ezúttal
engem rohamoznak meg a szavaira előugró vadító képek.
Amikor még erősebben szorít az övéhez
simuló farkamra, egy halk sikoly vegyül a nyögéseim közé, mégsem engedem, hogy
utolérjen az orgazmus. Élvezni akarom még ezt egy kicsit így. Néhány mozdulat
után azonban elereszt, még egyszer végigsimít a merevedésem teljes hosszán,
aztán feltérdel mellettem.
-
Nem
fogadtál szót. Most mennem kell – jelenti ki, és az arckifejezése egyáltalán
nem arról árulkodik, hogy netalán viccelne.
Nem tudom, honnan szerzem az erőt, ami
utána veti a testem, de ahelyett, hogy meglepetten tátognék, mint egy hal, még
mielőtt letenné a talpát a szőnyegre, megragadom a derekát, és hanyatt vágom a
matracon. A csípőjére szorítva a két tenyeremet nyomom le az ágyra, és fölé
magasodok. Széttolom a lábait, közéjük térdelek, és ráhajolok az izgatottan
ágaskodó merevedésére. Tátott szájjal, lefagyva nézi végig, ahogy egyetlen sima
mozdulattal engedem a torkomig, és még tovább, hogy ráfeszüljek a makkjára, és
ne kapjak levegőt sem, őt viszont az őrületbe kergessem egyetlen morgással.
Ahogy a torkomból kiinduló rezgés az egész testén végigfut, elernyed a teste,
és pillanatokon belül adja át nekem a teljes irányítást. Lehunyja a szemét, és
egyszerűen csak elfogadja, amit adok neki. Megint eszembe jut, hogy talán
tényleg szeretné, amit tegnap éjjel mondott nekem. Talán nem csak az alkohol
beszélt belőle, az csak a gátlásait csökkentette, hogy képes legyen kimondani,
amit józanul talán kicsit még fél a saját szájából hallani. Úgy éreztem,
tényleg kívánja, minden mozdulata arról árulkodott, de abban a helyzetben nem
mertem megtenni. Lehunyom a szemem, és elképzelem, hogyan szeretkezhetnék még
vele. Minden lehetséges módon akarom őt, ez nem kérdés. Néhányszor lassan kiengedem
a számból a feszülő merevedését, egészen addig, míg csak a makkja köré fonódnak
az ajkaim, aztán ugyanolyan kínzóan lassan siklok vissza rá, és kényszerítem
amilyen mélyre csak tudom.
-
Marcel…
– szakít ki a kétségbeesett nyöszörgés a képzeletem világából, miután
néhányszor már megtettem ezt a tudom, hogy őrülten izgató mozdulatot.
Végül látva őt ebben a teljesen alárendelt
helyzetben, hirtelen döntök, és kiengedem a számból. Felegyenesedek a lábai
közt a térdeimre, és marokra fogom a szivárgó merevedésem. Hátravetett fejjel,
lehunyt szemekkel, csak néhány heves mozdulatba kerül, hogy érezzem a
forróságot az alhasamban. Kinyitom a szemeim, és a tekintetem az övéhez
láncolom. Elnyílt ajkakkal, zihálva figyel, mozdulatlanul. Gyönyörű így. Így
is, és mindenhogy. Beharapom az alsó ajkam, és egy visszafogott nyögés
kíséretében próbálok pontosan a farkára célozni.
-
Így
akartad kiverni. Hát most hadd lássam! – lihegem elsötétedett tekintettel,
miután körbespricceltem a könyörgő merevedését.
A kezei először bizonytalanul siklanak le
a hasfalán – talán nem is mondta komolyan azokat a szavakat, csak eszközként
használta akkor ott őket –, de hamar eltűnik a hezitálás a mozdulataiból. Úgy
saccolom, hogy két egész percre sincs szüksége ahhoz, hogy a farkára simogatott
ondóm végül az övével keveredjen össze.
Amint az őrjítő show, amit mozdulatlanul
csodáltam végig, befejeződik, mellé ereszkedem a matracra, és az oldalához
simulok. Nem szól egyetlen szót sem. Csak lehunyja a szemeit és csendben,
lihegve fekszik. Nem csókol meg, nem ölel magához, nem bújik hozzám. Bár azt
hagyja, hogy én megtegyem, de még ezzel együtt is furcsa. És nem tudom,
mennyire kellene kényelmetlenül éreznem magamat most. Remélem ő nem érzi annak
a helyzetet. Talán csak az agya jár neki is arrafelé, amerre nekem is
elkalandozik mostanában. Az is előfordulhat, hogy ez a kis dominanciaharc hozta
elő a tegnap éjjeli emlékeit. Nem tudtam, emlékezni fog-e rájuk ma, de azt
tudtam, hogy ha igen, nem szeretném, ha arra emlékezne, hogy kihasználtam a
helyzetet. Szinte félve emelem fel a kezemet, hogy megcirógassam a mellkasát,
de amikor az érintésemre felém fordítja a fejét és elmosolyodik, rájövök, hogy
minden rendben van. Az én ajkaim is megkönnyebbülten húzódnak mosolyra, és
közelebb hajolok, hogy egy halvány csókot hagyjak az övéin.
-
Elkésel
– motyogom.
-
Igen…
– kuncog bólogatva.
-
Megfürdetnélek,
dee…
-
Nem
– jelenti ki egyértelműen, és nevetve a fejét rázza.
-
Siess,
addig főzök egy kávét neked, és összedobok egy szendvicset – adok egy utolsó
ártatlan puszit a szájára, és kipattanok az ágyból. – Szeretlek! – kiáltom
vissza, de meg sem várom a választ, gyorsan eltűnök az ajtó mögött.
Louis’s
POV
Szinte észrevétlenül repült el a hátralévő
idő a költözésig. Itt állok a majdnem teljesen összecsomagolt lakásomban, pedig
úgy érzem, mintha tegnap költöztem volna ide. Kettő hatalmas bőrönd várakozik
türelmesen a nappali sarkában, olyan dolgokkal, amikre már tudom, hogy nem lesz
szükségem addig, így elcsomagolhattam őket, és még egy a háló padlóján
kinyitva, amit ráérek az utolsó napon összecsukni. Tudom, hogy ma valami
elegánsabbat kellene felvennem, mégiscsak karácsonyozni megyek haza, de mivel
azokat már elpakoltam, így marad egy fekete póló, és egy szürke farmer. Ez
legalább nem melegítő. Ma estére megteszi. Apám valószínűleg úgyis többnapos
sörfoltos ruhákban lesz. Mielőtt elindulok anyámékhoz, nem bírom ki, hogy ne
beszéljek vele. Csak néhány mondatra van szükségem. Reggel óta nem láttam, és
már késő délután van.
-
Egyetlen
napot sem bírsz ki nélkülem, igaz? – szól bele köszönés helyett, és a hangján
hallani, hogy a megszokott fülig érő vigyora van az arcán. Szeretem látni,
amikor mosolyog. Ha visszagondolok a megismerkedésünkre… Szörnyen szomorú és
magába fordult fiúnak tűnt akkor. Nagyon sokat változott, de ezt egy cseppet
sem bánom, mert minden alakulása pozitív irányba történt. Jó kedve van,
viccelődik, néha még fölém is kerekedik velük, és ezt baromira élvezem. A
külsőségeket illetően meg… Akkor is imádnám, ha még mindig olyan kis jófiúnak
nézne ki, esküszöm, az is legalább annyira beindított, mint az, hogy mostanában
egyre lazább és szexibb. Egy kicsit remélem, ezt én hoztam ki belőle. Mellettem
lett magabiztosabb. A lénye minden apró részletébe szerelmes vagyok. Mostanra
már tudom, soha nem volt még senki, aki ennyire boldoggá tudott tenni, mint ő.
Ha visszagondolok, hogy az egész úgy indult, hogy Harryhez akartam közelebb
férkőzni rajta keresztül… Nevetnem kell.
-
Addig
jó neked, amíg ez így van – szurkálódok egy kicsit, de nem felel egyből. – Hogy
állsz a pakolással?
-
Nos,
anya egy perc nyugtot sem hagy nekem, de így legalább jól – vallja be nevetve,
és hallom, ahogy Anne a háttérben kikéri magának, hogy piszkálódással
gyanúsítják. – Szerintem ma már mindent át tudok vinni. Anya segít, ha nem
bánod, hogy egy percre majd felviszem a lakásba.
-
Dehogy!
Csak tüntesd el majd a szétszórt óvszeres tasakokat. Múltkor találtam egyet a
kanapé párnái alá csúszva. Kellemes emlékeket idézett fel – vigyorgok magam elé
az ominózus berendezési tárgy előtt állva. Szinte látom magam előtt a
jelenetet.
-
Ne
már! – kuncog fojtott hangon a fülembe. – Nem vagyok egyedül.
-
Harry
is ott van? – bátorkodom felhozni a testvérét. Még meg sem kérdeztem, valójában
mit szól az egészhez, hiszen mégiscsak a világ másik felére megyünk. Azonnal
félbeszakad a jókedvű nevetgélése, és ezért máris átkozom magam. Soha nem
tudom, mikor kellene megemlítenem, és mikor nem. Úgy tűnik semmiképp sem akkor,
amikor valamelyik olyan kalandunk a téma, amikor még a hálószobáig sem sikerült
eljutnunk. Vagy talán csak megint összevesztek, nem tudom.
-
Nem,
nincs – feleli végül, és hallani lehet a háttérzajokon át, ahogy behúzzák a
cipzárt egy táskán.
-
Hiányzol
– vallom be végül, mint valami romantikus, szentimentális idióta, pedig reggel
mellőlem kelt fel. Enyhíteni akarok a köztünk megkeményedett hangulaton.
-
Te
is – vallja be halkan, gondolom nem akarja az anyja elé tárni az intim
világunkat. – Este látjuk egymást.
-
Alig
várom – mosolygok, mint egy eszelős, és valójában tényleg csak ez mozgat, hogy
túléljem ezt az estét. Inkább tölteném Marcellel a karácsonyt, és a
szülinapomat, de úgy beszéltük meg, hogy ma mindketten a családjainkkal
ünneplünk, végtére is elég messze utazunk.
Nem rohanok, hogy minél több időt kelljen
anyámékkal töltenem. Marcel talán azt hitte amikor hívtam, hogy már rég velük
vagyok, de valójában kicentiztem a dolgot. Mire odaérek, már az asztal
megterítve, és mindenki körülötte ül. Tökéletes. Éppen így terveztem az
érkezésemet időzíteni.
-
Végre
– mosolyodik el anyu, amikor belépek az étkezőbe, aztán lenyom az egyik székre
gyorsan, és azt sem hagyja, hogy kifújjam magam, vagy egyáltalán eldöntsem, mit
akarok enni, egyből szedni kezd nekem az összes fogásból egy kicsit.
-
Oké,
elég lesz – nevetek fel, és apám is velem tart, amit egy egészen kellemes
fordulatnak tekintek ma estére. Talán nem jön elő a téma, hogy kivel osztom meg
az ágyam. – Hagyj a többieknek is.
-
Mikor
utaztok pontosan? – néz rám apa, amíg várja, hogy Lottie után végre ő is sorra
kerüljön.
-
A
félévzáró értekezlet a jövő év első hetében lesz. Tulajdonképpen egyből másnap
– bólogatok felé, ahogy magyarázok neki. Látom, hogy komolyan érdekli az, ami
velem kapcsolatos, de ettől még ott van a szemében az ellenszenv is, és azt ha
akarná se tagadhatná le. – Az lesz az utolsó munkanapom.
-
Felkészültetek
mindennel? – folytatja a faggatózást, és hátradől a székében, amikor anya végre
neki is elkezdi kimerni az isteni illatokat árasztó ünnepi menüt. Anya a világ
legjobb szakácsa, ebben biztos vagyok. Marcel is nagyszerűen főz, de őt
olyankor inkább a pultra akarom ültetni érte, meg amiért gondoskodik rólam.
Anya főztjének ízei inkább… Maga az otthon számomra.
-
Igen
– bólintok felé, és addig kapok a lehetőségen, hogy töltsek mindenkinek egy kis
fehérbort a kikészített üvegből. – Az útlevelek és vízumok készen állnak, és a
repjegyek már jó ideje lefoglalva. Kibéreltünk egy lakást is, közel az
egyetemhez. És már van néhány állásinterjúm is megbeszélve.
-
Hát
akkor tényleg készen álltok – sóhajt fel, mintha titkon abban bízott volna,
hogy bele tud majd kötni valamibe. Valószínűleg pontosan azt is tervezte. – Mi
a fene? Louis fele akkora, mint én vagyok, mégis dupla annyit kapott!
-
Éppen
ezért! – rivall rá anya, de az egész párbeszéd játékos, és mindketten nevetnek.
Úgy tűnik, sikerült megfűznie apámat, hogy nem kellene annyit ennie, mert árt
az egészségének, de a sör megmaradt. Nem vagyok itt túl régóta, de az akkor
kibontott üveg máris üresen csendül a padlóra téve, hogy egy következőt emeljen
fel. Látszólag minden rendben, de itthon még mindig gyökereiben van a probléma.
Anyu folyton Marcelről kérdez, amikor apa nincs a közelben, de meghúzza magát,
amint fültanúja lehet bárminek is, apa pedig eljátssza a jó családfőt, aki
elfogadja a fiát olyannak amilyen, de valójában még mindig homofób és
alkoholista. Sokat harcoltam, de az évek során rájöttem, hogy ezek ellen nem
tehetek semmit sem, és el kell fogadnom azt, hogy legalább megpróbálnak
normálisan viselkedni, amikor összejövünk. Nekem ez már elég. Azért mégis azt
kívánom, bárcsak Marcel feszültségtől mentesen itt ülhetne mellettem.
- Szóval,
Louis, azt tudjátok, hogy mennyi időre mentek, vagy ezt még nem látjátok előre?
-
Nem
tudom – ingatom a fejem, és ahogy anya is leül az asztalhoz, mind megfogjuk a
poharunkat. – Azt sem bánom, ha Marcel ott akar lediplomázni. Egy londoni
egyetemen szerzett diplomával bárhol elismerik majd.
-
Eléggé
biztos vagy abban a srácban ahhoz, hogy olyan messzire költözz vele? – mondja
ki végre azt, amit valószínűleg az összes eddigi érdeklődőnek tűnő kérdésével
előkészített. Sejtettem, hogy nem csak úgy spontán jött rá, hogy érdekli az
életem. – Alig ismered.
-
Troy,
ne kezdd ezt most – motyogja anya, ami meglep valahol, de azt is tudom, hogy
édeskevés apám megfékezéséhez.
-
Nem
kezdek semmit, csak kíváncsi vagyok – feleli teljesen nyugodtan, és talán
tényleg így van. – A fiam, csak tehetek fel neki kérdéseket, nem?
-
Készséggel
válaszolok is rájuk – vágom rá, ezzel kihúzva anyát ebből a dologból, és apámra
mosolygok az univerzum leghamisabb vigyorával. – Éppen eléggé ismerem, hogy
tudjam, a világ végére is elmennék vele. Megkockáztatom, hogy bár van egy ikre,
még a családjánál is többet tudok róla.
-
Nyugi,
apa – száll be a beszélgetésünkbe Lottie is, és csak remélni merem, hogy ebből
tényleg nyugtatás lesz, nem pedig csak olaj a tűzre. A húgom néha nem tudja,
mit kell kimondania, és mikor kellene inkább tartani a száját. – Marcel egy
angyal.
-
Szóval
már mindenki ismeri – dörmögi apám, de nem valódi sérelem ez a hangjában. Tudom
jól, és ő is tisztában van vele, hogy esze ágában sem volt megismerni őt, bár
egyszer kénytelen lesz. – Akkor igyunk. Louis-ra, és az új lehetőségekre!
-
Boldog
szülinapot, édesem! – koccintja az enyémnek a saját poharát anyu, és tényleg
boldognak tűnik most, a szemeiben egy csipetnyi szomorúsággal, amiért olyan messze
megyek.
-
Boldog
karácsonyt! – koccintok mindenkivel, aztán végre iszunk, hogy nekiállhassunk a
vacsorának.
Szerencsére a beszélgetés elterelődik
rólam, és gyakorlatilag minden szóba jön, amit a napokban a híradóban mondtak,
illetve csevegünk egy kicsit a politikáról is, mire mindenki elfogyaszt
mindent. Ha nem a magánéletemről van szó, olyan jól el tudok beszélgetni
apámmal, hogy még az asztalra készített tortát sem vettem észre, amíg Lottie,
és anya énekelni nem kezdtek. Egy egyszerű, fehér kremmel lefedett torta.
Valószínűleg csokis, mert nem vagyok túl édesszájú, de azt szeretem. A tetején
annyi gyertya, amit meg sem akarok számolni, és egy levegővel elfújom mindet,
miután végeztek a dalolással. Mindannyian eszünk belőle egy szelettel, de annyira
édes, hogy akár vacsorára is ehettük volna, egyből eltelít, ezért mind
átköltözünk a nappaliba. Apa és Lottie elkezdenek vitázni a húgom jövőjéről,
amiből úgy döntöttem, most nem veszem ki a részem, és kimegyek anyuhoz a
konyhába.
-
Kicsim,
ezt még oda akartuk adni, szülinapodra – mosolyog rám miközben a kezét megtörli
a kötényébe, aztán a konyhaszekrénybe nyúl. Elképzelni sem tudom, mit akar adni
nekem onnan, ahogy egy nagy borítékot nyújt át nekem. A tetején mindhármuk
neve, de gyanús nekem, hogy nem odabent adta oda. – És karácsonyra is,
kettőtöknek.
-
Ezt
nem gondolhattátok komolyan – ingatom a fejem, amikor kihalászom belőle a
kinyomtatott foglalást, és egy prospektust a szállodáról. Egy wellness hétvége,
nekem és Marcelnek Londonban. Rögtön az első hetünk végén. – Ez egy vagyon
lehetett. Nem kellett volna ilyesmire költened.
-
Szerettünk
volna adni nektek valamit, aminek hasznát is veszitek – mosolyog önelégülten,
de folyton az ajtót nézegeti, hogy bejön-e valaki ide rajtunk kívül.
-
Ő
nem tud erről, ugye? – húzom fel az egyik szemöldököm. Anya csak a fejét rázza
és sóhajt egyet. Sejtettem. Nagyon meglepett volna, ha belead ebbe a dologba. –
Valószínűnek tartottam, hogy nem ő lenne az elsődleges támogatója egy
romantikus hétvégének a barátommal.
Ezen mindketten felnevetünk, aztán
megnyugtatom, hogy most kiviszem a kabátomhoz, és nem beszélünk róla. Anyu
hálásan mosolyog, és a nappaliba sétál a többiekhez. Bár tényleg nem lett volna
szükség ilyesmire, máris epekedve várom, hogy kettesben legyünk abban a
hotelban. Senkire és semmire nem kell majd gondolnunk, csak egymásra. Nincs
munka miatti korai kelés, amikor olyan kibaszott szar az ágyban hagyni őt.
Az este további része meglepően kellemesen
telik. Mindenki odaadja az ajándékait, mert holnap reggel nem leszünk együtt,
aztán már bőszen nézegetem a telefonom, hogy mikor lenne a legkevésbé illetlen
haza indulnom. Épp az egyik ilyen alkalommal kapok egy üzenetet Marceltől, amit
azonnal mosolyogva nyitok meg.
-
Louis
olyan, mint egy hormontúltengéses, szerelmes tini – kuncog Lottie, mire csak a
szememet forgatom meg, pedig anya is felnevet rajta.
-
Szerintem,
maradj csendben inkább – kacsintok rá, és gyorsan megnyitom az üzenetet.
„Hazaértem.
Csináljak valami könnyű vacsit, vagy degeszre etted magad?”
Még mindig melegség árad szét a
mellkasomban, amikor azt mondja a lakásomra, hogy haza, még ha a valódi közös
otthonunk, még csak most vár ránk a tengerentúlon.
„Felesleges.
És a hűtőből is dobálj ki mindent. Anya valószínűleg annyi kaját küld haza,
hogy kitart a költözésig. Vigyek sütit?”
Talán fél perc telik el, míg megérkezik a
válasz, és érzem, hogy ez a végszavam ma estére a családi vacsorán. Fészkelődni
kezdek, és háromszor is végigolvasom.
„Csak
ha krémes, és a hasadról ehetem le. Siess haza.”
Szerintem öt percen belül már az autóban
ülök, és hála a karácsony esti gyér forgalomnak, nagyobb fennakadások nélkül
érek haza. Ahogy bezárom a kocsit, és felnézek, látom, hogy ég a villany a
hálószobában, de a lakás többi része sötét. A legjobb helyen vagy, bébi. Jobb,
ha nem is mozdulsz onnan. Izgatottan lépek be a lakásba, és úgy érzem, minden
részlet az én malmomra hajtja a vizet, mert hallom, ahogy éppen a zuhany alatt
áztatja magát. Mindent bedobálok a hűtőbe, és muszáj felnevetnem, amikor szembe
tűnik, hogy tényleg kipucolt onnan mindent. Egyedül a tortaszeletet tartom
magamnál, egy tányérra teszem, és hozzá csapva egy desszertes villát, a
hálószobába megyek. Biztos vagyok benne, hogy a leghalványabb fogalma sincs
róla, hogy a kis szórakozása a fantáziámmal, végül testet ölt előtte, ahogy
kilép azon az ajtón. Úgy helyezem a fotelt, hogy szembe legyen az ajtóval, és
minden ruhámtól megválok. Csak hanyagul a sarokba szórom őket, és szinte a
fotelba ugrom, amikor meghallom, hogy elzárja a vizet. Ez azt jelenti, hogy van
még legalább öt percem, hogy elképzeljem őt meztelenül, amint a haját törölgeti
a törölközővel, és egy merevedést is kapjon ajándékba tőlem a torta mellé. Mire
nyílik az ajtó, éppen a fehér krémet kenegetem az alhasamra, és fél
szemöldökömet felhúzva nézek rá.
-
Ilyesmi
járt a fejedben? – kérdem tőle, Marcel viszont képtelen válaszolni. Teljesen
lefagy a fürdő kijáratában, és nagyokat nyelve, hatalmasra tágult szemekkel néz
rám. Nem a szemembe. A tekintete teljesen elvarázsoltan követi a jobb kezem,
amiben a villa van, és a hasamra simogatom vele az édes krémet. Továbbra is szó
nélkül, egy mozdulattal ledobja a derekáról a rácsavart fehér frottírt, és
felém indul. Térdre ereszkedik a lábaim közt, és eltolja a kezemet. A villát a
tányérba teszem a mellettem lévő asztalon, és csak ellazulva nézem, hogy mit
csinál velem. Körbenyalja az ajkait, és végignyal a hasamon, hogy megízlelje a
desszertjét, de be sem csukja a száját, kiöltött nyelvvel néz fel rám, hogy
totálisan az őrületbe kergessen. Nyelnem kell egy nagyot a látványra, ahogy a
fehér krém a nyelvén van még akkor is, amikor a torkára ereszti a farkam.
Élesen szívom be a levegőt, és egy nyögéssel eresztem ki, ahogy megérzem a
hűvös édesség miként oszlik el a merevedésem teljes felületén a nyálával
keveredve. Imádom ezt köztünk. Szüntelenül képesek vagyunk meglepni egymást, és
szinte küzdünk, hogy melyikünk képes erotikus kreativitással a másik fölé
kerekedni. A kis meglepimmel erősen indítottam, de ezzel most megint ő vette át
a vezetést, és minden kibaszott pillanatát élvezem ennek a játéknak. Liammel
ennyi idő után már csak annyi izgalom vegyült a szexuális életünkbe, hogy éppen
aznap milyen pózokat próbálunk majd ki, hogy legalább egy kicsit feldobjam az
estéinket. És akkor itt van ez a fiú, akivel minden egyes szeretkezésünk olyan
élvezetet hoz magával, mintha az első lenne. Ahogy a lehető legerotikusabb
módon nyalogatja körbe a farkam, megint eszembe jut, hogy mi lenne, ha ma este
átadnám neki az irányítást. Túl régóta ülök ezen a dolgon úgy, mintha minimum a
fél vesém készülnék odaadni valakinek, vagy valami annál is komolyabbra…
Istenemre esküszöm, hogy megbízom benne. Tudom, hogy soha nem csinálna semmit,
amit én nem akarok. A gyávaságom inkább abban gyökerezik, hogy mi van, ha egy
cseppet sem fogom élvezni, és tudom, hogy akkor csak magát ostorozná, mert
belement ebbe. Ezt akarom a legkevésbé. Esélyem sincs ezen tovább gondolkodni,
mert mire észbe kapok, már előkotort az fiókunkból egy csomag óvszert a
síkosítóval, és éppen azon munkálkodik, hogy a lehető legóvatosabban görgesse
rám a fogaival. A végén besegít a kezével is, de addigra azt már átnedvesítette
a hideg zselével, aminek a váratlanságától felszisszenek. Miután elégnek
gondolja, hátra nyúl és magát is bekeni, mielőtt az ölembe mászik. A fenekébe
markolok mindkét tenyeremmel, miközben lehajol hozzám, hogy érkezésem óta
először megcsókoljon. Már fáj, annyira kívánom őt, és ahogy a csók közben
finoman a farkamra ereszkedik, elfelejtem mozgatni a számat az övén, és csak az
ő nyelve kóstolgat, amíg tövig el nem merülök benne. Annál a pontnál már
mindketten felmordolunk, de alig hagy időt, hogy magamhoz térjek, olyan
intenzíven kezd erotikus vonaglásba a csípője. Úgy mozog, mintha világéletében
ezt gyakorolta volna, és az, ahogy a merevedése a hasának csapódik minden
mozdulatnál, újabb és újabb nyögésekre késztet. Az alkarját a vállamra
támasztotta, és két kézzel markolja a hajam tövét. Ez normális esetben talán
még fájdalmat is okozna, de nem most. Csak még több kicseszettül erős olaj a szenvedélyünk
tüzére, amiben szépen lassan készülünk porrá lenni, hogy aztán főnixekként
éledjünk majd újjá, és legközelebb túléljünk egy ennél is nagyobb tűzvészt. Nem
tudom, hogy meddig fokozható ez, de a végtelenségig akarok próbálkozni vele.
Amikor élvezetében már hangosan nyög a plafon felé, a mellbimbóit kezdem el
felváltva nyalogatni, ezzel is fokozva az kéjt, mert már most tudom, hogy ma
nem hagyom magához érni. A farkamtól fog elélvezni, hogy ennek a látványára én
se tudjam tovább tartani magam. Fürgén tekergeti a csípőjét, amikor érzem, hogy
az egyik kezével elenged. Tudom, hogy most jött el az idő. El akar menni, de
elkapom a csuklóját, a mellkasomra húzom, hogy rám támaszkodhasson, amíg egy
kicsit lejjebb csúszok a fotelban. Így már én is jobban tudok mozogni. Megérti,
hogy ez egy néma tiltás volt. Sokkal nagyobb sebességgel kezd dolgozni,
miközben én is erősen csapódok belé. Igyekszem olyan mélyre menni minden
alkalommal, hogy biztos legyek benne, elérem azt a pontot, amitől hamarosan
megkönnyebbülhet, és az apró sikolyaival vegyített nyögéseit hallva úgy érzem,
hogy közel járunk hozzá. Végül felemelkedik rólam, és a fejem mellett a fotel
támlájába markol. Két kézzel szorítom a csípőjét, és diktálom neki az ütemet,
mert látom, hogy kezdi teljesen elveszíteni azt. Végül egy erőteljes lökésemmel
adom meg neki, amiért keményen megdolgozott, és reszketve fröcsköli össze a
mellkasom úgy, hogy egyetlen érintést sem kapott közben. Miközben hullámokban
érkezik az összes élvezete rám, ugyanabban az ütemben szorul a farkam köré, és
ettől gyorsan követem őt. Egy hangos nyögéssel ragadom meg a tarkójánál, és
lerántom magamhoz, aztán végighúzom a mellkasomon a kezem, hogy az ondójától
fénylő ujjammal végigsimítsak az ajkain, csak azért, hogy aztán lenyalogassam róla.
Így az ízével a számban élvezhetek el, amíg még mindig aprókat mozog rajtam.
-
Annyira
szeretlek – lihegem a szájába, és érzem ahogy mosolyra húzódnak az ajkai.
-
Én
is – feleli egyből, és egy lassú csók után elválik tőlem, hogy a szemembe
nézzen. – Boldog szülinapot!
-
Várj,
ugye nem azt akarod mondani, hogy ez volt az ajándékom? – tágulnak ki a szemeim
tettetett felháborodással, amitől csak hangosan felnevet. A legszebb hang a
világon, ebben biztos vagyok.
-
Volt
torta, és orgazmus – tárja szét a kezeit, és egy aprót mordulok, ahogy
felemelkedik, így újra rám ül. A farkam még eléggé merev ahhoz, hogy benne
legyen, de kellőképpen érzékeny, hogy alig tudjak figyelni a szavaira. – Mit
vársz még tőlem, Louis?
-
Egyre
szemtelenebb vagy – vigyorgok rá, és a fejemet rázom, de hamar ledermedek,
amikor lassan lemászik rólam. Feltápászkodom a fotelból, és lehúzom a gumit,
közben még mindig őt nézve. A haja már félig száraz, és ilyenkor hullik a
legszebb hullámokban a vállára. Kezdetekben furcsán éreztem magam, amikor
kibontott hajjal kezdett mutatkozni előttem. A kelleténél jobban emlékeztetett
Harryre, de rájöttem, hogy egy idióta vagyok. Harry dögös, éppen ezért mentem
bele majdnem valami hülyeségbe azon az elbaszott esküvőn, ebből pedig egyenesen
következik, hogy Marcel tökéletesen ugyanannyira szexi. Annyi különbséggel,
hogy az iránta érzett szerelmem fel is nagyítja ezt. Baromi furcsa módon azóta,
hogy együtt vagyok Marcellel, egyszer sem futottam össze Harryvel, így nem
tudom, milyen hatással lenne rám, de tudom, hogy meg sem közelítené ezt. Van
egy olyan érzésem, hogy Marcel keze mélyen benne van abban, hogy Harry elkerül
engem. Kíváncsi lennék, hogy mit mondott neki. Talán majd rákérdezek egy
nyugisabb pillanatunkban. Biztosan nem most. Sokkal több tervem van ahhoz
Marcellel.
-
Már
mondtad ezt – mutat rá, ahogy szemérmetlenül megáll előttem, még mindig
csupaszon. – Azt is ígérgeted mindig, hogy ezért nagyon kikapok, de hiába
várom…
-
Nyomás
a zuhany alá – utasítom őt mosolyogva, és a hátsójába markolok, ahogy mögötte
lépkedek.
-
Én
éppen most végeztem ott, miért mennék vissza? – kéri ki magának, de ettől
függetlenül már be is lép a fürdőszobába.
-
Mert
szülinapom van, és ha már az orgazmust választottad meglepetés gyanánt, akkor
megajándékozhatsz még néhánnyal – magyarázom neki úgy, mintha ez teljesen
magától értetődő lenne. Egy huncut mosollyal lép be a zuhanytálcára, és nyitja
meg a langyos vizet, a kezét nyújtva, hogy kövessem.
*
Mire sikerül kiásnunk magunkat az ágyból,
már messze nem mondható az idő karácsony reggelnek, de ezt azt hiszem egyikünk
sem bánja. Végül abban állapodunk meg, hogy elmegyünk valahova ebédelni, annak
ellenére, hogy a hűtő roskadásig van ünnepi ételekkel. Már az egyik belvárosi
kellemes kis étteremben ücsörgünk, amikor Marcel halk nyöszörgésére emelem fel
rá a tekintetem.
-
Annyira
azért nem kicsi ez a rohadt város… – morogja az orra alatt, aztán visszatemeti
a figyelmét az étlap tartalmának tanulmányozásába. – Most komolyan?
-
Mi
az? – kérdem, de fel sem nézve csak sréhen mögém bök a fejével. Ahogy hátra
fordulok, Liam tekintetével találom szembe magam. Egy nála valamivel idősebbnek
tűnő sráccal üldögél, de közben míg a pasinak bólogat, felénk sandít
folyamatosan. Megrántom a vállam és visszanézek Marcelre. Egy kicsit meglököm a
lábát az asztal alatt, hogy felnézzen rám. – Kit érdekel? Mit eszel?
Először csak fürkésző szemekkel vizslat,
de hamar megfejti, hogy komolyan nem hoz lázba a dolog, ezért elmosolyodik, és
közli, hogy rákot biztosan nem, miután egyszer éppen itt lett rosszul tőle. Így
maradunk valami madárnál és zöldség köretnél. Egy cseppet sem bánjuk meg, hogy
nem valamelyik extrém ismeretlen fogást kértük, mert isteni az étel, és
hipersebességgel tűnik el mindkettőnk tányérjáról. Amikor Marcel már a
desszertnek rendelt fagyit eszegeti, a kabátzsebembe nyúlok, és előveszem az
ajándékát. Úgy teszem az asztal közepére a hosszúkás bársony dobozt, mintha
semmiség lenne, és én is kanalazni kezdek.
-
Mi
ez? – néz rám rémülten, mintha nem tudná pontosan. – Megbeszéltük, hogy nincs
ajándék.
-
Addigra,
mire letámadtál ezzel az ötlettel, már rég megvolt – mosolygok rá, és a kezére
simítom az enyém. – Nyugi, oké? Szeretlek.
A dobozért nyúl, és ahogy felnyitja,
egyből magán kívülre kerül. Olyan imádnivalóan ráncolja a szemöldökét, mint
amikor koncentrál valamire, és a kis téglalap alakú ezüst medált nézegeti a
lánc végén.
-
Imádom
a gyűrűket az ujjaidon, és nem kerülte el a figyelmem, hogy időről időre egyre
több van – kezdem el magyarázni, mert úgy látom ő használhatatlanná vált. – De
attól tartottam, ha bővíteni akartam volna a készleted, és egy kocka alakú
dobozka feküdne itt, azzal halálra rémítettelek volna. Így emellett döntöttem.
A nyakláncokat is szereted. Az egyik oldalán a te csillagjegyed, a másikon az
enyém. Remélem ez nem ijeszt meg annyira.
-
Imádom…
– suttogja, de közben nagyokat nyel, és nem túl meggyőző a fájdalmas
arckifejezése, amit mellé kapok. Az viszont megnyugtat, ahogy az ékszerért
nyúl, és egyből felteszi magára. – Szeretlek. És az a nagy szerencséd, hogy bár
karácsonyra tényleg nem, azért én is készültem. Bár én szörnyű vagyok ajándék
választásban, Lou… Komolyan.
-
Bébi,
bármit választottál, tutira imádni fogom – próbálom megnyugtatni őt, mert olyan
aranyosan szétcsúszott a meglepetésemtől.
-
Reméltem
is, hogy kedvelni fogod azt a cuki kis vibrátort – húzza csibészes félmosolyra
a száját, amit most legszívesebben megharapnék. Nyilván viccel, de annak
örülök, hogy összeszedte magát. – Majd otthon bemutatlak neki.
Válaszképp csak felnevetek, és lábszáron
rúgom. Miután kimulatta magát a kis poénján felkelek, hogy a mosdóba menjek,
amíg ő fizet. Már induláskor elkobozta a tárcám, és eldugta valahová a
lakásban, hogy esélyem se legyen kijátszani őt. Mindenáron Marcel akart
meghívni. Ahogy kilépek az egyik fülkéből, azonnal megtorpanok. Liam
támaszkodik háttal az egyik csapnak, ebből tudom, hogy utánam jött, és nem
azért, mert szüksége volt rá.
-
Szia
– köszön viszonylag szerényen, és továbbra sem mozdul.
A mellette lévő mosdóhoz sétálok, hogy
megmossam a kezem, miközben ugyanilyen röviden visszaköszönök.
-
Ne
aggódj, megértettem – kezdi, és felém fordul, de a csípőjét még mindig a
porcelánnak dönti. Továbbra sem közeledik. Talán igazat mond. – Boldognak
tűnsz.
-
Az
vagyok – bólintok, ahogy megtörlöm a kezem egy darab papírban, és a szemetesbe
hajítom. – Szerelmes és boldog.
-
Örülök
– sóhajt fel, és a farzsebébe csúsztatja mindkét kezét. – Volt amikor… Azt
hittem, valami nem stimmel ezzel az ikerpárral. De tényleg látszik rajtad,
mennyire igazat beszélsz, szóval csak… Örülök, hogy végre megint sugárzol.
Úgy beszél, mintha mellette is ilyen
lettem volna, és legszívesebben lelohasztanám az önbizalmát. Vele meg sem
közelítettem ezt az életérzést. De nem mondom ki. Hamarosan elmegyünk, őt is
itt hagyva. Nincs értelme a további bántásoknak pusztán bosszúból. Réges régen
túl vagyok ezen a srácon. Marcel az első pillanattól kezdve gondoskodott erről.
-
Igen
– mosolyodom el végül, és úgy döntök, annyit azért megosztok vele, hogy
elmegyünk. – Az újév után Londonba költözünk. Marcel ott fog tanulni.
-
Ó,
ez jól hangzik – halványul el a hangja, de végül ő is rám mosolyog. – Vigyázz
magadra. Nekem… Visszamegyek Kenhez. Rendes pasi. Jól kijövünk.
-
Találd
meg a boldogságod – felelem neki erre, és együtt indulunk el a vendégtérbe.
Marcel már kabátban üldögél, és azon az észveszejtően ennivaló módon húzza
össze a szemöldökeit, amikor meglát minket együtt. Intek Liamnek, aki ugyanígy
tesz, majd bólint Marcel felé. Az imádnivalóan féltékeny fiúm nem reagál
semmit, csak felkel, és úgy csókol meg, hogy abból a helyiségben tartózkodó
összes embernek egyértelmű legyen, hogy az övé vagyok. Nem bánom, csak rá
mosolygok, és az ujjainkat összefűzve, úgy hagyjuk el az éttermet, hogy többet
nem nézek Liam irányába. Marcel felettem uralkodó viselkedése pedig egy igazán
szenvedélyes feszültséglevezető szexet ígér.
*
Az utolsó napom a munkahelyemen több
meglepetést rejtett magában, mint sejtettem. Kezdve a Niall által szervezett
búcsú ebéddel, amin mindenki részt vett a tanári karból, még az igazgató is.
Olyannyira kivette a részét az egészből, hogy később az irodájába hivatott,
hogy egy kis jutalmat nyújtson át. Nem gondoltam, hogy számíthatok ilyesmire,
ezért nagyon jól esett ez a fajta támogatás. Az pedig, hogy közölte, ha
visszatérek, keressem meg, egy olyan biztonságérzetet adott, amire talán
szükségem sincs, mégis könnyebbé tette a mellkasom. Az utolsó fizetésemen túli
bónuszt örömmel tettem zsebre. A költözés miatt minden jól jön most, és bár
Marcel már többször is biztosított róla, hogy nincs miért aggódnom, van elég
pénze kettőnknek is, én azért remélem, hogy hamar sikerül munkát kapnom
Londonban. Nyugodtabb leszek, ha újra én leszek a kereső fél.
Ezt a meglehetősen jónak mondható utolsó
napot pedig az koronázta meg, hogy Emily elém állt, hogy bocsánatot kérjen
mindenért, elmondja mennyire sajnálja, hogy elmegyek, és csak remélni meri,
hogy nem miatta van.
Amikor hazaérek, a tévé be van kapcsolva,
valami vígjáték megy benne, Marcel pedig a kanapén fekszik. Csak a karfán
átlógó, keresztbe tett csupasz lábait látom, amin vigyorognom kell. Nem mozdul
meg, szóval gondolom elaludhatott időközben. Csendben ledobom a cipőm és a
kabátom, hogy mellé lopózzak. Az ajkaira akarok hajolni, hogy csókkal
ébreszthessem, de a csuklójára tekert fólia elvonja a figyelmem. Egy új
tetoválás? Nem is mondta, hogy időpontja volt mára. Végül csak egy apró csók
elég, hogy mozgolódni kezdjen, és rám emelje a most éppen smaragdra hasonlító
szemeit.
-
Megjöttem
– súgom neki, és még egyszer a szájára tapadok, aztán elkezd arrébb kúszni,
szinte egészen beépül a párnák közé, hogy én is leülhessek mellé. Miután
elkelyezkedtem az oldalán, óvatosan a kezembe fogom a csuklóját. – Megnézhetem?
Nem mondtad, hogy újat tervezel. Mehettünk volna együtt is.
-
Ez…
– kezdi el a világ legszexibb mély és álmos hangján, közben pedig letekeri a
fóliát. – Valójában a tiéd. Mármint… Hozzád tartozik.
-
Meséld
el – utasítom, és apránként kezdem kielemezni, megnézegezni a horgonyt ábrázoló
új darabot a bal kézfeje felett.
-
Csak…
Mondtam, hogy az ajándék választásban béna vagyok, és amikor rájöttem mit
akarok, már csak a mai napra tudott beszorítani a tetkós srác – meséli, én
pedig egy picit elolvadok, hogy ezt már akkor megtervezte nekem. – A horgony
pedig… Te vagy nekem. Illik a csuklód köteleihez, és… Mást is jelent, de azt
most még azt hiszem nem tudom elmagyarázni. De ígérem, el fogom tudni mondani.
A lényeg, hogy hozzád vagyok horgonyozva, ezt mostanra már biztosan tudom.
Nem szólok inkább semmit. Mondhatnám, hogy
szeretem, de azt minden nap annyiszor mondom. Amit a szavai után érzek, arra
nem elég egyetlen szó. Mellé fekszem, és vigyázva a friss alkotásra, a
karjaimba zárom úgy, hogy a feje a mellkasomnál pihen. Összekuszálom a
lábainkat, és nem mozdulok, csak ölelem őt, mert ez most mindennél többet
jelent nekem.
-
Felkészültél
a holnapra? – dörmögi a mellkasomba, amitől összerezzenek. Észre sem vettem,
hogy már félálomban ringattam csak magunkat egy ideje.
-
Már
régen – köszörülöm meg a torkom, és távolabb húzódok, mert meg akarom csókolni
őt. Felemeli a fejét, hogy szembe nézzünk egymással, és készséggel várja az
ajkaimat. – Alig várom, hogy új életet kezdjünk együtt.
-
Egy
teljesen újat – súgja a számba, és a csókjai kétségbeesetté válnak, de minden
erőmmel igyekszem megnyugtatni őt a sajátjaimmal.
-
Izgulsz,
vagy aggódsz valami miatt? – ölelem újra magamhoz, így nem láthatom az arcát,
de a mély sóhajból már szavak vagy pillantások nélkül is tudom a választ. – Felesleges.
Ott leszek veled. Együtt mindent megoldunk.
-
Ámen
– morogja, amitől felnevetek, és ahogy eltolom magamtól látom, hogy ő is
félszegen elmosolyodik egy kicsit.
-
Mikor
kezdtél te imádkozni? – húzom össze a szemeimet vigyorogva. Megforgatja a
szemeit, így már tisztán tudom, hogy valami velős poénra számíthatok tőle.
-
Azóta,
hogy realizáltam, a pasim egy tanár, én meg hamarosan diák leszek – nyöszörög,
és eljátssza, hogy ez mennyire kétségbeejtő a számára. Meg kell hagyni, pokoli
jól csinálja. Nehezemre esik visszafojtani a nevetésem. – Vége a víg napoknak.
Ki is kérdezel majd esténként?
-
Abban
biztos lehetsz – bólintok, és a következő mondatommal előre könyvelem a
sikeremet az elhallgattatásában. – A farkammal a hátsódban. És csak akkor
élvezhetsz el, ha mindenre tudod a választ.
Rémülten néz rám, de valójában tudom, hogy
ha tényleg megtenném ezt vele, akkor is inkább summa cum laude diplomázna, csak
hogy minden este az élvezet jegyében teljen.
-
És
csodálod, ha ideges vagyok… – mosolyodik el végül, aztán feltápászkodik a
kanapéról, és átszökken a háttámlán, hogy ne rajtam kelljen. Már tökéletesen
ismer ahhoz, hogy tudja, magamra rántottam volna. – Ideje befejeznünk a
csomagolást, holnap korán kell indulnunk.
Bólintok, és követem a szobába, hogy az
utolsó két táskán is behúzzuk a cipzárokat, ezzel elbúcsúzva az eddigi
életünkről. A másnap hajnal pedig villám gyorsan jön el. Túl gyorsan.
Szerencse, hogy taxi visz minket a reptérre, különben csak résnyire nyitott
szemekkel lennék képes vezetni. Így, hogy mindketten még félig alszunk, úgy
jutunk át a bejelentkezésen, és a biztonsági vizsgálaton, hogy felocsúdni sincs
időnk. Már a beszállókapunál állunk, egy-egy hátitáskával a vállunkon, amikor
kezdek magamhoz térni. Az első az lesz, hogy kérek egy kávét. Ébernek kell
maradnom ahhoz, amit Marcelnek tartogatok odafent. Egy ravasz mosollyal
fordulok felé, de ő csak a hatalmas ablakon bámul kifelé, és a felszálló, vagy
éppen landoló gépeket nézi. Nem tűnik annyira boldognak, mint kellene lennie,
és ez egy kicsit aggaszt.
-
Nyugi
– lépek közelebb hozzá, és összefűzöm az ujjainkat, aztán adok egy puszit az
arcára. – Együtt vagyunk.
-
Igen
– bólint, és amikor sorra kerülünk, már mosolyogva adja a beszállókártyákat az
ajtó mellett álló hölgynek. A helyünk egészen jó. Direkt eggyel drágább jegyet
vettünk. Még nem az első osztály, de csak két szék van egymás mellett, így nem
kell valakin mindig átmásznunk, és fültanúja sem lesz senki minden szavunknak.
Lehunyt szemekkel csak sóhajt egy nagyot, amikor a gép elrugaszkodik, és
megkezdjük a közel tizenkét órás utunkat. Tizenkét óra nagyon sok. Túl sok
ahhoz, hogy addig nélkülözzem őt, amikor végig ilyen közel van hozzám. Csak
hagyok időt, és várom a tökéletes pillanatot, miközben folyamatosan
kiszolgálnak minket.
Már harmadszor akarnak valami kaját tenni
elénk. Marcel visszautasítja, és a telefonját is unottan nyomkodja.
-
Mióta
vagyunk úton? – fordul felém, és tényleg úgy tűnik, mostanra gémberedhetett el
mindene, és kezdte el az összes tevékenységet halálra unni, kezdve a
filmezéstől, a zene hallgatáson át, a netezésig. Eljött az én pillanatom.
-
Nagyjából
hét – felelem, és felkelek, hogy kimenjek a mosdóba, de előbb még olyan közel
hajolok a füléhez, hogy az ajkaim hozzá érjenek, ahogy beszélek. – Neked van
bakancslistád? Nekem van. Két perc múlva várlak a mosdóban.
-
Lou…
Louis! – szól utánam fojtott hangon, de nem reagálok rá, csak a szűkös
fedélzeti mosdóba zárkózom. Szerencsére minden osztálynak saját van, így nem
fognak sorok állni az ajtó előtt. Nagyjából tizen utazhatnak a komforton.
Nem késlekedik, szerintem el sem telik
annyi idő, egy halk kopogást hallok meg az ajtón, mire elfordítom a zárat, ő
pedig aggódó arccal néz körül többször is, hogy észrevette-e valaki az
akciónkat, mielőtt belép hozzám.
-
Louis,
nem vagy normális – suttogja, de a szája szélén játszik egy kis huncut mosoly.
Tudom, hogy élvezi, amibe belekevertem. Mindig élvezi.
-
Térdelj
le elém, bébi – utasítom, amitől az a kis mosoly is eltűnik, és egy nagyot
nyel, de kérdés nélkül teszi, amit mondok neki. Nyúlna a nadrágom után, de nem
hagyom neki. – A-aa, kezeket a combodra. Jó fiú.
A térdemig tolom a farmerem és az alsóm,
neki meg egy percet sem kell várnia. A készségesen előttem térdelő alakja látványára már
kőkemény vagyok. A merevedésemre markolok, az arcához simítom, és erre a puha
érintésre lehunyja a szemeit. Kidugja a nyelvét, amikor a száját rajzolom körbe
a makkommal, aztán az álla alá nyúlok, hogy egy kicsit megemeljem a fejét.
Kérnem sem kell, már nyitja a száját, és ezzel egyidőben előre is nyomulok.
Ösztönösen hátra akar mozdulni, de elkapom a tarkóját, és magamra húzom. Rögtön
elengedem, amikor megérzem az orrát a hasamon. Vesz egy nagy levegőt, ahogy
eltávolodok tőle, de éhesen tátja el a száját újra, mire már nem csak egy kis
kóstolót kap.
-
Legszívesebben
órákig kínoználak a legkülönfélébb módokon idebent – motyogom a kéjtől
kábultan, ő pedig a farkammal a torkában mordul fel, amire majdnem hangosan
nyögök, de ráharapok a számra, így sikerül még idejében elfojtanom azt. – Gyorsnak
kell lennünk, édes.
-
Tudom
– lihegi, ahogy eltávolodik a farkamtól, és megtörölve magát az inge ujjában,
feltápászkodik és a számra tapad. Érzem rajta saját magam, és ez mindig
kibaszottul szexi. Egy utolsót harap az alsó ajkamba, majd megfordul, és
letolja a szűk fekete farmert az ennivalóan tökéletes fenekéről. Nem bírok
magammal. Tudom, hogy pörgetnünk kellene az eseményeket, de muszáj… Letérdelek,
és a nyelvemmel simogatom végig a frissen felfedett részeket, mire sóhajtozva
simul a kis fülke falához. Amikor újra talpra állok, Marcel hátratolja magát,
hogy visszakönyörögje az ingereket, amiktől megfosztottam, és cserébe, míg
felteszek egy óvszert, és kenek rá egy kis zselét, megkapja az egyik ujjam. Úgy
mozog rajta, hogy abból pontosan tudom, ez neki már réges régen nagyon kevés
belőlem, ettől pedig önelégülten elmosolyodom, és egy gyors mozdulattal
kicserélem a farkamra. Olyan ütemben lököm neki a műanyag falnak, hogy talán
csak néhány percre lesz szükségem, hogy végem legyen. Igazi hős, mert halkabban
liheg és sóhajtozik, mint én, és ezért le a kalappal előtte. Talán örülnöm
kellene a jófiú barátomnak, de ez csak mégnagyobb kihívásként lebeg a szemeim
előtt, és erősebben lököm előre a csípőm.
-
Lou…
– nyög fel, és mindkét keze maga előtt van a falon, ahogy próbál egy helyben
maradni. – Bassza meg…
A vállait markolom, hogy tövig magamra
tudjam húzni minden egyes mozdulatomnál, és ez végül elsodor. Az utolsó nagy
lökésre Marcel egy igazán hangosat kiált, és ettől veszem el az örvényben.
Átölelem a mellkasát, és a hátának simulva mozgok benne tovább, de már csak nagyon
finoman. Minden másodpercet megélve, amit a felhők felett töltünk. Szó szerint
és képletesen is ebben a pillanatban. Lenyúlok, hogy rajta is segítsek, de az ő
keze már fürgén mozog magán. Hátrahúzódom, a kis szemetesbe dobom a gumit, és a
pici síkosítós palackot is, és miután felrántottam a nadrágom, a csípőjénél
fogva magam felé fordítom. Az arcán látom, hogy másodperceim vannak csak.
Letérdelek, és hagyom, hogy a torkomban találja meg az örömét. Szinte azonnal,
ahogy elmerül a számban. A farkával a nyelvemen nézek fel rá. Annyira
elképesztően gyönyörű. Mindig az, de ezek a pillanatok azok, amikért bármit
megtennék, hogy soha ne halványuljanak el. Fogalmam sincs, hogy volt-e olyan
nap, amit kihagytunk az együtt töltött fél évünk alatt, de nem rémlik. Valamilyen
formában, de mindig előhívtam ezt az arcot, és ezt fogom tenni egészen addig,
míg ő maga nem mondja, hogy elég. A rabja lettem, és egyetlen napot sem bírok
ki nélküle.
Mindketten összerezzenünk, amikor kopogást
hallunk az ajtón, amit a stewardess hangja követ.
-
Minden
rendben? Rosszul érzi magát? – kérdi kedvesen, a hangja aggódó, ezen pedig
mindketten elmosolyodunk. Marcel is felöltözik, aztán kilépünk a fülkéből.
Szegény lány majdnem szívrohamot kap, amikor meglátja, hogy ketten voltunk
odabent, de gyorsan a vállára teszem a kezem és elmosolyodom.
-
Most
már rendben van – magyarázom, Marcel felé bökve a fejemmel, aki hitetlenkedve
néz rám. – A barátom nehezen bírja a repülést, de most már sokkal jobban van.
-
Értem
– bólint, és Marcelt mustrálja a tekintetével. Ő akaratán kívül is tökéletesen
játssza a szerepét, ahogy fal fehérre sápad. – Segíthetek?
-
Egy
pohár víz jól jönne mindkettőnknek – felelem neki, és rákacsintok, aztán beülök
a helyemre, és a világ legönelégültebb vigyorával nézek Marcelre. – Pipa.
Sziaaasztok!
VálaszTörlésCsak bejelentkezem, talan ma este jovok olvasni! :)
Puszi, D.
Sziasztok!
TörlésImadtaaaaaam! <3
Kellett mar egy ilyen resz is, na! :D
Egyebkent, en Randyt birom benne (egeszen addig amig nem kever be nagyon nekik!) :)
A kozos pialasukat is szerettem, Zaynt mondanom sem kell :D
Annnnnnyira kivancsi vagyok h mi lesz most h elkoltoztek! Lou mikor es hogyan fogja megtudni az igazat? Szeretem, ha a foszereploink kinlodnak egy kicsit egymas nelkul, de azert remelem h nem sokaig lesz koztuk mosoly szunet, mert gondolom h Lou nagyon ki lesz bukva... :/
Amuuuuugy nagyon “elultettetek a bogarat a fulemben”, szoval naggggggyon varok egy olyan reszt, amikor Louis lesz a passziv fel! :P
Koszonom es nagyon varom a kovi reszt! <3 Minden nap feljovok megnezni h van-e uj resz, pedig tudom h kb 1 honap mulva lesz csak friss, de akkor is. :’D
Puszi, D.
Sziaa!
TörlésVégre eljutottam odáig, hogy válaszolgassak... Na kb így állok a folytatással is. Baromira sehogy.
És igen, Randy tök jó karakter, és ha nagyon belekeverem, lehet hogy kinyírtok, szóval még eldől, kockáztatok-e :D
Ha a jelenlegi hozzáállásomat nézzük ehhez a sztorihoz, én Marcel mellé passzív Lout nem írok. Szerintem Sophie se nagyon, szóval ez marad a képzeletetekre bízva... vaaagy Harryre bízva... meglátjuk.
Na remélem elég ködös voltam. Puszi! :D
Szuper rész volt! Várom a folytatást.
VálaszTörlésKöszönjük :)
TörlésMost csak egy gyors komi,többre nincs időm. ��
VálaszTörlésNagyon vártam,szuper lett.
Kicsit féltem Lout. Már előre sajnálom. Remélem... vagyis nem remélek semmit. Csak bízom bennetek, hogy jó véget írtok.
Pussz ��
Marcelt jobban kell félteni, ő az, aki 8 napon túl gyógyuló sérüléseket fog szerezni, ha ez kiderül, nem?:) Pussz!
TörlésSziasztok
VálaszTörlésFogalmam sincs hogy tudtok ilyen hosszat írni de én minden alkalommal hálás vagyok érte! :D Azonnal elolvastam de csak most van időm kommentálni is. Most teljesen befejezett lett nekem is a Liam szál. Azt hittem kalamajkát fog csinálni ott az étteremben de örülök hogy nem. Randy egy furcsa fiú, tőle is féltem, de ő sem. Most viszont attól félek hogy ez inkább a vihar előtti csend volt. :D
Nagyon várom a következő részt!
Siessetek vele!
A következő sztori nem ilyen lesz. Megígértem Sophienak. Pár bekezdés kétnaponta :D
TörlésNa de ezt még így kell befejezni, szóval ezzel még szenvedünk egy kicsit.. én legalábbis most nagyon :/
Mikor várható folytatás?? Már nagyon türelmetlen vagyok. Nagyon várom!! Siessetek, kérlek!!
VálaszTörlésSzia!
TörlésSajnos most nem tudom azt mondani, hogy egy-két nap és hozom, mert ez most nehéz időszak.. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem látom, hogy mikor tudom befejezni a fejezetet. Addig meg ugye Sophie sem tudja érdemben megírni a Lou-részt. Igyekszem. Bár egyelőre csak lelkiekben, mert fizikailag nem tudok most igazán ott lenni. A héten nem valószínű, hogy lesz folytatás, de a jövő hetet sem merem megígérni.
De annyit ígérhetek, hogy nem marad befejezetlen a történet!
Tudom hogy türelmet kértetek, de már olvasnám ezt. Ugye most már nem kell sokat várnunk?? Nagyon hiányzik az írásotok!!
VálaszTörlésIgyekszünk jövő héten hozni, most már tényleg! :)
Törlés