Bad romance 4.fejezet (2/1)

Addig is, amíg a közösön dolgozunk... egy kis apróság, hogy ne higgyétek, hogy meghaltam... :)

4. fejezet (1.rész)

Árulás

Bill elgondolkodva forgatta meg a pergament a kezében. Felébredt, amikor Tom kicsusszant az ágyból még napfelkelte előtt, és csendben figyelte, ahogy szeretője felöltözik, és csendben elmegy. Azután a Tom asztalán fekvő lúdtollat és tintás üvegcsét felhasználva lefirkálta a dolgokat, amiket tovább kellett adnia Gustavnak. Még mielőtt megérkezett a kastélyba, meghagyta Gustavnak, hogy a környező erdőben várjon, amíg ő itt tartózkodik, felkészülve arra, hogy bármikor szüksége lehet egy gyors menekülésre, vagy épp információtovábbításra. Most, hogy arra került a sor, hogy ténylegesen aláássa riválisa bizalmát, Bill úgy érezte nincs hozzá gyomra, még akkor is, ha mindvégig jól tudta, ennek el kell jönnie.

A tunikájába rejtette a pergament, gondosan összehajtogatva az öv alá rejtve, amivel biztosította, hogy senki se vegye észre, míg átsétál a kastély udvarán. Ahogy elhagyta a szobát, amit Tommal megosztottak, azonnal érezte, hogy valami a megszokottól eltérő volt ma. Egyrészt, csend volt. Nem volt nyüzsgés, nem korzóztak meztelen szolgák fel-alá a termekben, nem sietett a személyzet előkészíteni a király legújabb különc ötletének megvalósítását. Semmi sem volt, csak csend és nyugalom.

Bill óvatosan sétált keresztül az üres termeken. Mostanra már egy kicsivel több magabiztossággal találta meg az utat a labirintus-kastélyban, de még sosem látta ilyen sivárnak. Megkönnyebbült, amikor kicsivel maga előtt látta Andreast kisétálni az egyik szobából, utazó ruhába öltözve és teli hátitáskát cipelve.

„Andreas!” kiáltotta, és futásnak eredt, hogy utolérje. A szőke fiú kérdőn nézett hátra, elejtve egy mosolyt Bill irányába, amikor felismerte.

„Mi folyik itt? Hol van mindenki?” kérdezte, amint közelebb ért.

„Te nem hallottad?” kérdezett vissza Andreas, zavartan oldalra fordítva a fejét. „A szolgákat elbocsátották.”

„Elbocsátották?” kérdezte Bill.

„Igen, ma korán reggel,” felelte Andreas. „Senki nem ment a szobádba, hogy szóljon neked?”

Bill elpirult, nem tudta Andreasnak volt-e fogalma arról, hogy a királlyal osztozott szobáján. „Nem voltam a szobámban,” füllentett.

Andreas mindenttudóan bólintott és rákacsintott, amiből Bill tudta, hogy a szolgák jóval több közösségen kívüli tevékenységet folytatnak egymással, mint amiről tudni lehet. „Nos,” felelte Andreas. „Nem sokára te is hallani fogsz róla. A legjobb, ha el is kezdesz pakolni.”

„De miért küldött mindenkit el?” kérdezte összezavarodottan.

Andreas vállat vont. „Valószínűleg visszatér a csatába. Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy a következő évben visszajöhetünk. Én már három telet töltöttem itt. Mindig visszajövünk.”

Bill bután bólintott, letaglózva a ténytől, hogy Andreas valószínúleg jóval többször volt már Tommal, mint ő maga, és attól, hogy a szolgák mind egyszerre távoznak.

Andreas a vállára emelte a zsákját, indulásra készen, de Bill megállította, kezét a karjára téve.

„Három éve vagy a királlyal?” tudakolta Bill szégyellősen, amiért ilyesmit kérdezett.

„A kastélyt szolgálom három éve,” mondta a fiú. „A király a legtöbb szolgával sosem játszik.” Andreas újra megemelte a zsákját mielőtt Bill szemébe nézett. „De így is szeretek itt lenni – tudod, ez egy más élet. Tudod.”

Bill bólintott. Nem tudta mi mást mondhatna még.

„Akkor talán a következő télen találkozunk,” mondta Andreas, egy utolsót biccentve Bill felé, aztán elindul a folyosón, majd elkanyarodott, és Bill nem látta többé.

„Viszlát,” mondta lágyan. Össze volt zavarodva. Semmi értelme nem volt annak, hogy Tom elküldte az összes szolgát. Talán történt valami, valami a csatában. Bill tudta, hogy amilyen hamar csak lehet, találkoznia kell Gustavval.

Óvatosan sietett át a folyosókon a kastély bejárata felé, próbált gyors és halk lenni. Úgy tűnt ám, hogy nem lett volna szükség ilyen óvatosságra, senkibe nem botlott bele amíg el nem érte a nagy kaput, az őr pedig ezer örömmel eresztette le kérésre a felvonóhidat. Bill valószínűnek tartotta, hogy egész reggel rabszolgák távozását figyelte.

„Visszajövök,” mondta az ajtónállónak, biztosítani akarta, hogy vissza tud majd jönni. „Csak sétálok egyet a környéken, friss levegőt szívok.”

Az őr érdektelenül bólintott, Bill pedig kisétált, próbált közönyösnek tűnni. Miután a felvonóhíd felemelkedett mögötte, szaporán a kastély mögötti erdő felé indult. Biztonságban, láthatatlannak érezte magát, amint belépett a sűrű erdőbe, aztán elfüttyentette magát, ahogy abban Gustavval megegyeztek.

Másodperceken belül meghallotta egy ló patáinak gyors közeledését, és amint megpillantotta Gustavot, felfedte magát.

„Gus!” kiáltott olyan hangosan, amennyire mert, a barátja felé intve, Gustav pedig megállította a lovát.

Gyorsan leszállt a lóról, és kikötötte a legközelebbi fához. „Mi az? Rosszul bántak veled?”

Bill látta az aggódalmat Gustav szemében – a barátja mindig is túl elővigyázatos volt, amikor Bill jól létéről volt szó. „Nem, nem, semmi ilyesmi,” felelte kifulladva. „Csak kiderítettem, hogy Terra seregeit északról érkező hajókon érkező szállítmányokkal látják el.”

„Ez nem lehetséges,” mondta Gustav, Bill pedig bólintott, megszorítva Gustav vállait.

„De igen,” felelte komolyan. „Magától a királytól hallottam. Van egy folyó, ami még ilyenkor is folyik. Küldj felderítőket a hegyeken át, találják meg és tartóztassák fel az ellátmányt szállító hajókat, és már meg is nyertük a háborút.”

Gustav szemei felcsillantak, és óriási mosoly terült el az arcán. „Ez azt jelenti, hogy hazajössz?”

„Még nem,” felelte. „Azt hiszem, az túlságosan gyanús lenne.” Bill a talajt fedő lehullott leveleket rúgdosta csizmája orrával, képtelen lenne elmagyarázni, hogy még nem akar elmenni.

Ehelyett elővette a pergament a tunikája alól és odanyújtotta a barátjának. „Amíg nem tudok visszatérni, leírtam a parancsokat, ahogyan azokat végrehajtatni akarom. Kérlek, gondoskodj róla, hogy Georg megkapja ezt.”

„Georg tudja, hogy itt vagy? kérdezte Gustav kíváncsian.

„Georg többet tud, mint amennyit valaha is megosztanék az apámmal,” biztosította Bill. „Mindenki másra tekintettel, ennek köztünk kell maradnia.”

Gustav komolyan bólintott, és elvette a papírtekercset, mielőtt Bill törékeny alakját egy otthont idéző megnyugtató ölelésbe vonta. „Vigyázz magadra,” mondta Gustav érzelemmel telt hangon. „Rákövetkező nap visszajövök, amint a jó híreket át tudtam adni.”

„Köszönöm Gustav,” felelte Bill lelkesen, megszorítva a barátja kezét. „Mához négy napra itt találkozunk.”

---------------------------

 folyt. köv.