Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2011. december 9., péntek

Kölyök(?) - DAY 4



DAY 4


Egy ikerpárról álmodtam. Meglepő?

Egy pszichopata ikerpárról, akik szisztematikusan kivégzik egymás szeretőit, annyira megszállottan rajonganak egymásért, és annyira féltékenyek mindenkire, akire a másik akárcsak ránéz. Minden hullát közösen darabolnak fel egy szent rituálé keretein belül a pincéjükben apró darabokra, majd a közeli farmon nevelkedő disznóknak adják a cafatokat éjféli nasiként. Aztán pedig minden ilyen „buli” után végigkefélik az éjszakát.

Az arcukat nem láttam az álomban, de lehet tippelni, kik lehettek a szereplők.

Talán eljött az a pont, hogy jól jönne egy agyturkász. Mindössze három napra volt szüksége ennek az angyalian ördögi teremtménynek ahhoz, hogy beismerjem magamnak, bediliztem tőle. Nem mondom, ez aztán a teljesítmény!

A sötét napszemüveget le sem véve, hullafáradtan trappolok be a stúdióba, egyenesen a kávéfőzőre vetve magam, de a bödönt üresen találom. Fantasztikus.

- Kit kell leszopni egy kávéért?! – kiáltom el magam idegesen.

Hallom, hogy lassan, feszengve fordul felém mindenki. Túl nagy csendben. Óvatosan fordulok csak meg, valószínűleg nem véletlen, hogy rosszat sejtek.

Talán jobb lenne most nekem, ha nem is fordulnék meg, hanem kimennék azon az ajtón, amin bejöttem, mintha mi sem történt volna. Csak kimegyek, aztán pár perc múlva bejövök megint, mintha az lenne az első. Á, kicsit se néznének bolondnak…

- Mindössze egy kávéért? – kérdi egy vékony hang a szoba túl feléről.

Leesik az arcom. Bill. Hát ez remek. Egyáltalán mit csinál itt? Eltévedt? Ez nem a VIP napfényes stúdió, hanem a szakadt zenészek tűzfalra néző odúja…

- Gondoltam hozatok ma ebédre indiait. Szereted az indiait? Dee… most már nem is merek belegondolni, hogy azért mi járna. – nevetségesen megjátszott ártatlansággal takarja el a szemeit manikűrözött ujjaival.

Köpni-nyelni nem tudok. Már megint. Kezd nagyon idegesíteni az a majom a tükörben.

Valójában csak magamnak köszönhetem, hogy sorozatosan hülyét csinálok magamból. Az igazi Brian például gondolkodás nélkül visszaszólt volna neki, hogy „téged kávé nélkül is, bármikor, szépségem”, ahelyett, hogy csak paprikavörös fejjel hápog.

Egész este azon gondolkodtam, miért viselkedik így velem. És hogy miért viselkedek én úgy, ahogy. Mert az is elég egyértelmű, hogy nem csak őbenne fordult valami nagyon át az ellenkező irányba, én sem vagyok magam, amikor róla van szó. Az igazi Brian azt sem hagyta volna neki, hogy előző éjjel úgy kisétáljon abból a mosdóból. Pár évvel ezelőtt nem hagytam. És ezzel most nem azt akarom sugallni, hogy büszke vagyok arra, amit akkor tettem, de amit most csinálok, az sem egészséges. Muszáj összeszednem magam. Nem lehetek ennyire szánalmas. Engedelmes és szánalmas, az két külön dolog. Ha csak irányítani akar, azt megkaphatja, ha csak érezni akarja, hogy férfi, akkor itt leszek és hagyom, hadd érezze, de nem lehetek ennyire nem önmagam, csak azért, mert akarom őt. Jobban, mint valaha.

Összekapom magam, körbefordulok, és fennhangon közlöm, üsse kő, kissé talán túlságosan teátrálisan:

- Miután senki nem ugrott azonnal, az előző ajánlatot tekintsétek visszavontnak. DE: kávét akarok. Most. – rámutatok a cingár technikus fiúra, aztán nyomatékosításképp a kávéfőzőre. Miután sietve felugrik a forgószékéből, magabiztosan visszafordulok Bill felé. – Szeretem az indiait. A többit megbeszéljük ebéd közben.

Édesen mosolyogva felhúzza a szemöldökét. Szóval kimásztam a gödörből, amit ástam magamnak? Juhéj! Kicsit most örülök magamnak, oké?

- A cigizős helyünkön, kettőkor, papírdoboz, műanyag villa. Megfelel?

- Tökéletes. – mosolygok vissza neki, ő pedig bólint, elköszön a többiektől, és magabiztosabban, mint egy szupermodell a kifutón, kisétál.

- Te hívtad át? – szegezem a kérdést a basszerosomnak, aki már megint csak vigyorogni tud rajtam.

A szőke meg csak csorgó nyállal néz abba az irányba, ahol pár másodperce Bill feneke eltűnt az ajtó mögött. Az én seggem után miért nem bámult soha ilyen tátott szájjal?

- Cigiztünk odakint, és kérdezte, hogy itt vagy-e már, én meg mondtam, hogy mostanában kellene, hogy beess. Erre mondta, akkor beül hozzánk addig, felajánlottam neki egy kávét. – magyarázza Stef – Nem gondoltam, hogy…

- Szuper… – fintorgok, és gyorsan elveszem a gőzölgő bögrét, amit a képembe tolnak. Legalább van mi mögé elbújnom.



* * *



- Ez vega? – kérdezem néhány órával később, a második falatot lenyelve, kedvenc lépcsőmön ülve.

- Aha. – bólint – Tőlem halott állatokat ne várj.

Szóval vega lett? Bár lehet, hogy az is volt, fogalmam sincs, sosem ettünk együtt, még csak nem is beszélgettünk ilyesmiről azelőtt. Tulajdonképpen nem csak ilyesmiről, hanem kábé semmiről nem beszélgettünk azelőtt. Azt hiszem összefüggéstelen hangokat többet hallottam tőle, mint értelmes beszédet. Nem panaszkodás, szeretem az összefüggéstelen hangjait.

- Ahhoz képest nem is rossz. – jegyzem meg.

Erre nem válaszol, csak mosolyog.

- Azért én csak szeretem a kolbászt, meg…

- Igen, tudom. – szúrja közbe széles mosollyal az arcán, és jelentőségteljesen rám bámul. Én meg elkezdek jelentőségteljesen vörösödni.

Basszus. Mintha nem is a szavakból élnék. Hogy követhetek el ilyen bakit? Lesütöm a szemeimet, és kínosan vihogva megrázom a fejemet.

- Rossz vagy… – mondom halkan.

- Én? Ugyan miért? – nevet fel.

- Állandóan zavarba hozol.

- Te hozod zavarba saját magadat, Brian.

Ott a pont. Ahogy mostanában állunk, azt hiszem ez vitathatatlan.

- Régen nem tudtalak volna zavarba hozni. – teszi hozzá sokkal halkabban.

Milyen igaz.

Mindketten változtunk. Épp ellenkező irányba. Vajon ez közelebb hozott minket, vagy csak még távolabb lökött?

Jobban belegondolva, annál távolabbra, amilyen távol akkor voltunk, nem kerülhettünk volna, úgyhogy ezennel boldogan az első verzió mellett döntök.

- Van valakid? – szegezem neki a kérdést váratlanul.

- Ezt hogy érted? – kérdez vissza könnyedén.

- Hát, szerintem elég egyértelmű kérdés. De… – megrázom a fejem – Hagyjuk, nem akarok kíváncsiskodni, ha kellemetlenül érint a dolog.

- Van egy bátyám, akivel együtt élek. – erre megforgatom a szemeim, még fel is nyögök önkéntelenül – Emellett van egy-két barátom, akikkel tudok beszélgetni, szórakozni. És mindig akad olyan is, aki szétteszi a lábait és nem beszél. Mindenre megvan a megfelelő ember, ennél több nem kell.

Csak nézem egy darabig. Közben eszem az ebédem, és nem szólok semmit. De egy idő után nem bírom ki.

- Sosem voltál szerelmes?

Erre cinikusan felnevet. Feláll, a kukába dobja az üres papírdobozt, és lenéz rám.

- Nagyon hamar megtanultam, hogy ilyesmit nem engedhetek meg magamnak, Brian.

Aztán köszönés nélkül besétál a kapun.

Már megint csak értetlenül nézek utána. Ennyire rossz helyre nyúltam volna?



* * *



Megint éjszakába nyúlt ez a nap. Itt állok újra, bámulok a tükörbe, az arcomról a vizet törölgetve, hajnali fél kettőkor. Mindenki lelépett már, és újra csak nyikordul az ajtó. Déjá vu érzésem van. Nem fogok meglepődni, ha Bill lép be rajta.

És persze, hogy ő az.

- Térdelj le. – utasít szenvtelen arccal amint mellém ér, és a mosdókat körülvevő márványlapra leteszi a papírpoharat a kezéből.

- Miért? – kérdem kissé bizonytalanul.

Talán érthető, hogy az előző este után annyira nem bízom benne.

- Na vajon miért? – pimaszul felhúzza egyik szemöldökét, és valami hihetetlenül öntelt módon elvigyorodik. Ez annyira, de annyira jellemző lett rá, amióta nem láttam!

Végigsimít az arcomon, egy pillanatra lehunyom a szemem és a tenyerébe hajtom a fejem. Ennyit a nem-bízom-benne történetről. Nem tudok mit tenni, hozzám ér, és végem van.

Hüvelykujjával végigsimít az alsó ajkamon, aztán egy picit erősebb nyomásra szétnyitom ajkaim, ő pedig becsúsztatja az ujját a számba.

Kinyitom a szemem, és lassan térdre ereszkedek. Látom rajta, hogy tetszik neki, hogy nem kell újra kérjen, vagy hogy lefelé nyomja a vállaim. Tudok én engedelmes kiscica is lenni. Ha úgy érzem megéri, minden további nélkül.

Nyelvem a festett körméhez érintem, tökéletesen sima a felülete, átsejlik rajta némi acetonszerű íz. Vajon mennyire perverz, hogy ez felizgat? Lehunyom újra a szemeim, összezárom az ajkaim az ujja körül, és lassan elkezdem szívni.

Úgy érzem, mindjárt felrobbanok, már ennyitől úgy lüktet a farkam a farmerban, hogy gondolkodni sem tudok tőle. Pedig nem ártana. Mi van, ha valaki például ránk nyit?

Mintha olvasna a gondolataimban. Kihúzza az ujját a számból, amit helytelenítve halkan felnyögök, tesz két lépést hátrafelé, és a csukott ajtónak dönti a hátát.

Aztán pedig kicsatolja az övét.

Egyfolytában engem néz, nem szól semmit, csak felém nyújtja a mutató ujját, és int, hogy menjek oda.

Én még mindig a mosdók mellett térdelek. Vajon mennyire értékelné, ha nem állnék fel, hanem négykézláb másznék a lábai elé? Nem gondolkodom rajta sokat, tenyereim a hideg kőpadlóra teszem, érzem a fertőtlenítő szagát, és elkezdek kúszni felé. Erre elmosolyodik, és lehúzza a sliccét. Azt hiszem szereztem egy piros pontot.

A lábai előtt újra felemelkedek a térdeimre, és az ágyékának dörgölöm az arcom. Ha már úgy jöttem ide, mint egy kiscica, akkor akár folytathatjuk is ezt a játékot. Olyan jó érzés tudni, hogy tőlem ilyen kemény, még dorombolni is megpróbálok.

Megragadja a hajam tövét, hátrahúzza a fejem, előveszi a farkát, és minden átmenet nélkül kis híján lenyomja a torkomon. Nem egyszerű megállnom, hogy ne kezdjek öklendezni. Ugyanakkor annyira felizgat ez a nyersség, hogy képes lennék azonnal elélvezni attól, ahogy a fejbőrömet masszírozzák az ujjai, és mélyen, határozottan, a torkomba kényszeríti magát, csak minden talán ötödik lökésnél húzva kicsit kijjebb a farkát, hogy néha levegőt is tudjak venni. Őrjítő az egész. Ami valójában őt lenne hivatott szolgálni, akár pillanatokon belül a vesztem lehet.

Néha felpillantok, és látom, ahogy folyamatosan engem figyel. Kicsit kezdi égetni a torkomat, ahogy kíméletlenül, megállás nélkül dörzsöli. Felnyúlok és megpróbálom kibontani az ujjait a hajamból. Hagyja, leereszti a karjait, és a vállaimra teszi a kezeit. Aztán a csípőjének támasztom a tenyereimet, az ajtóhoz nyomom a fenekét, és a saját ütememben folytatom.

Lehunyja a szemét, hátradönti a fejét, és még az ajkai is szétnyílnak. De halk sóhajokat hallok csak, nem nyögdécsel, visszafogja magát.

Egy pillanatra kiengedem az ajkaim közül a farkát, és a tövénél megragadom egyik kezemmel.

- Élvezd… – suttogom, és újra a torkomig csúsztatom.

Erre hangosan felnyög. Én pedig még lelkesebben dolgozom azon, hogy minél hangosabb legyen. Néhány perc múlva újra a hajamba túr, és erőszakkal magához húzza a fejem. Tövig löki belém magát, hangosan felkiált, én pedig érzem, hogy megremeg a torkom, ahogy még keményebbre duzzad és lüktet a farka mélyen bent. Ahogy nyelni próbálok, a torkom megfeszül körülötte, nagyon kell koncentrálnom ahhoz, hogy ne hányjam telibe, miközben élvez. Nem lenne túl szép dolog.

Aztán alig egy percre van csak szüksége, hogy összeszedje magát. Jelez, hogy keljek fel, lépjek hátrébb. A mosdók mellé állok szótlanul, összeszorított combokkal. Nem esik jól ebben a farmerban most itt állnom. Felhúzza a nadrágját, becsatolja az övét, és néhány másodpercig néz rám. Aztán megfordul, és az ajtó felé indul.

Tátva marad a szám. Ennyi? Egy szót sem érdemlek? Nem mondom, hogy hasonló viszonzást vártam, csak egy kedves szót, mosolyt, vagy érintést. Valamit. Bármit.

Két lépés után megáll, és visszanéz a vállai fölött. Egyenesen a szemeimbe fúrja a tekintetét, mintha azt kérdezné a szemeivel „Ki vagy te? A valódi Brian nem hagyná, hogy így elmenjek.”

„Ne kérdezd, nem tudom, ki vagyok.” fut át az agyamon.

Aztán megmozdulnak az ajkai.

- Kérj! – sziszegi a fogai közt, én meg csak megbabonázva nézek a szemeibe – Kérd, hogy ne hagyjalak így itt. – utasít.

Mély és érzéki a hangja, olyan, amivel bármit elérhet, és ezt tudja is. Bele is remegek, mint egy tinédzser.

- Ne hagyj itt így, kérlek. – vágom rá gondolkodás nélkül, nyöszörögve.

Megfordul, tesz néhány lépést, szó nélkül megmarkolja a combjaimat és szinte feldob a márványlapra.

Felborul a papírpohár.

Kávé.

Nézem, ahogy szétfolyik a sima felületen.

Na ne… szopás egy kávéért. Tudom, magas labda volt, de ilyen szépen lecsapni huszonnégy órán belül másodszor is, mintha csak önmagamat látnám. Olyan mintha évekig neveltem volna, pedig csak néhányszor beengedtem az ágyamba.

Felemeli az állam, kicsit talán nyersebben, mint várnám. Megmarkolja a hajam tövét, és még időm sincs felfogni, hogy mi történik, amikor már a számban érzem a nyelvét. Nem tudok mit tenni, lehunyom a szemeimet, és hangosan belenyögök a szájába.

Napok óta ez jár a fejemben. Azon zakatol az agyam, vajon milyen lesz újra megcsókolni. Hogy egyáltalán eljön-e a pillanat. Vagy egyszer csak kapok egy „Kész átverés” feliratos pezsgősüveget az arcomba.

Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rám. Mintha cseppfolyóssá válna minden izmom, mintha méreg, vagy sokkal inkább kábítószer lenne a nyelvén, teljesen magához ragadja az irányítást minden mozdulatom és gondolatom felett. Erővel szélesre tárja a combjaim, közéjük lép, mindkét kezével a fenekembe markol, és durván magához húz.

Nem emlékszem, utoljára mikor bánt ilyen durván velem bárki is. Nem emlékszem, utoljára mikor élveztem ennyire azt, hogy nincsenek szabályok, vagy ha vannak is, azokat egyértelműen nem én hozom, nekem csak be kell tartanom őket, és minden jó lesz. Mikor akartam utoljára ennyire kiszolgáltatni magam valakinek önszántamból. Megszállottan.

Sodródom az árral, visszacsókolok, amennyire tudok, amennyire vissza tudom küzdeni az irányítást saját magam felett. A nyaka köré fonom a karjaim, és a bokáimat összekulcsolva a derekán még közelebb húzom magamhoz.

Azt sem tudom, hol vagyok, annyira magamon kívül érzem most magam. Csak azt érzem, hogy aminek fájnia kellene, ezer apró impulzust küld az ágyékomba azzal az üzenettel, hogy ÉLVEZD! Én pedig élvezem. Ahogy a hajamat tépi, az ajkaimba vagy a nyakam finom bőrébe harap, vagy ahogy olyan erővel markol a fenekembe és a combjaimba, ami biztosan bekékül holnapra.

Egy gyors mozdulattal szétnyitja a nadrágom, aztán visszahúz magához. Egy leheletnyivel talán kényelmesebb így, hogy csak az alsóm szorítja vissza a lassan elviselhetetlenül lüketető farkam. A hasának feszül, amire csak még erősebben szorít magához. Tetszik neki, ha nem is vallja be, de élvezi!

Szédülök az ízétől, egyszerűen elveszi az eszem a csókja, az jut eszembe, hogy vajon gimis korom óta előfordult-e már velem, hogy elélveztem úgy, hogy ott senki nem ért hozzám. Nem tudom visszaidézni, nem emlékszem. De ha most vele megtörténik, arra kétségtelen, hogy örökre emlékezni fogok. Egy biztos, hogy mostanában nem éreztem olyat, ami ennyire veszélyesen égetett volna. Igen, megtaláltam a legjobb szót erre a fiúra: veszélyes. A legveszélyesebb.

Egyik kezével közénk nyúl, a másikkal viszont továbbra sem ereszti a hajam tövét a tarkómon. Pillanatok alatt a boxeremben érzem az ujjait. Aztán pedig még néhány szempillantással később már azt érzem, hogy zavarba ejtően hamar sikerült bepiszkolnom nem csak a kezét, de a boxeremet is. Magamon kívül nyögök fel a fejemet néhányszor a hátam mögött álló tükörbe ütve. Most vajon miért nem jut eszembe az, ami akkor, amikor a lábai előtt térdeltem? Hogy bárki ránk nyithat?

Lecsúsznak a karjaim a nyakáról, a mosdó mellett a kávétócsában ülve és a tükörnek dőlve kuporgok a márványon, próbálom uralni a légzésem, ennél többre most nem lennék képes.

Hátrébb lép, diadalittasan rám mosolyog, megmossa a kezeit mellettem, aztán végigsimít az arcomon, és annyit súg:

- Gute Nacht…

És pillanatokon belül el is tűnik az ajtó mögött.




/aki esetleg nem tudná: Gute Nacht = Jó éjszakát németül :) /

8 megjegyzés:

  1. aazigen! kegyetlen jó az első jelenettől az utolsóig. masterpiece! most így elsőre nem tudok többet hozzáfűzni.......
    s.

    VálaszTörlés
  2. yay. nem bírom ám a tokio hotelt, de ez a sztori kegyetlenül tetszik. Brian kibaszott nagy figura! csak így tovább!!

    VálaszTörlés
  3. Elárulom, hogy amikor elkezdtem sztorikat olvasni az ikrekről, én alig ismertem pár számukat. Nem a bandájuk miatt kezdtem el olvasni, Bill tetszett és slasher barátnőim küldözgettek róla történeteket eleinte. De valószínűleg még mindig nem ismerem minden számukat, persze meghallgattam már a legtöbbet, csak hogy képben legyek azért, de nem vagyok fan :) Viszont iszonyatosan jó sztorikat írnak a rajongók. Többszáz slash sztorit olvastam már, de a legjobbak TH-sok voltak.
    Brian más tészta, őt mindennel együtt imádom! :)

    VálaszTörlés
  4. na szia drágám :) elolvastam még egyszer, és még mindig ugyanúgy gondolom, ezt a fejezetet állatira eltaláltad! az álomtól kezdve (kurvanagy! :D), a kávéfőzős jeleneten át (szintén :D), egészen a steamy kis mosdós jelenetig, perfekt ;) a kis kolbászos viccelődés is annyira előttem van! :D az meg, hogy bill egy papírpohár kávéval lepte meg briant az éjszaka közepén... kééész :DDD
    egyébként hozzáteszem (a többieknek), hogy én sem vagyok th fan, sőt... de ezt a kismacskát bárhol, bármikor... ;)
    s.

    VálaszTörlés
  5. Köszi, köszi, köszi! :-*
    (Az álomból lehetne egy külön kis novellát gyártani... elég beteg lenne, de megfordult a fejemben... :D)

    VálaszTörlés
  6. én értékelném... de valószínűleg rajtam kívül nem sokan :D
    s.

    VálaszTörlés
  7. Ne éld bele magad, nem hiszem, hogy meg tudnám írni :D

    VálaszTörlés