Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2010. május 10., hétfő

My obsession

Ez egy rövidebb kis sztori, úgy fél éves lehet, akkor még létezett a Cinema Bizarre. Folytatni is akartam annak idején, komoly kis crush volt a szöszke irányában... :P Az apropója a történetnek az volt, hogy megtudtam, hogy Brian írt nekik egy dalszöveget (klikk: Hypnotized by Jane), utánakerestem, aztán elkezdett sodorni az ár. Ha jót akartok magatoknak, ne kezdjetek el koncertvideókat vadászni, nagyon veszélyes lehet, ugyanis abszolút kielégítenek a fiúk minden yaiofangörlfétist! :D

----------------------------------

Páros: Brian Molko/Jack Strify
Tartalom: Strify és az ő kis titka... aminek titoknak is kellett volna maradnia
Figyelmeztetés: PG-13, slash sztori!
A címadó dalt azért nem árt hozzá ismerni :)

----------------------------------


Fejemet hátrahajtom, hogy tekintetem a hófehér szállodai plafonra szegezzem egy időre. Csak amíg lelassul egy kicsit a szívverésem. Ha az arcodat nézem, képtelen vagyok kontrollálni a vérem.

Lassan kifújom a füstöt.

Lehetne így mindig. Te. Mellettem. De jól tudom, hogy nem lesz.

Már az is egy megmagyarázhatatlan csoda, hogy most itt vagy. Megírtad nekem azt a dalt, aztán talán hogy bizarrmódon megköszönhessem, hagytad magad elcsábítani. Egyetlen éjszaka. Legalábbis akkor ezt mondtad.

De most, néhány hónappal később itt fekszel mellettem újra. Nem bírok betelni az illatoddal, a sivár kis szobában visszhangzó nevetéseddel, a mozdulataiddal, az érintéseddel. Az érzéssel, hogy bennem vagy. Nem mutathatom ki, de amióta először találkoztunk, a rögeszmémmé váltál.

Felkönyökölsz, megfeszül néhány izmod, én pedig csak bámulom őket némán, mintha gond nélkül halványrózsaszínű bőröd alá látnék. Felém nyújtod a kezed, mutatóujjad ráérősen végigfuttatod az államon, aztán elorzod a füstölgő rudat tőlem, amit alig egy perce én vettem ki édes ajkaid közül. Mosolyogsz, amikor nem ellenkezem. Te sem szólsz egy szót sem. Akár egy némafilm. Ami néhány perccel ezelőtt még nagyon is hangosfilm volt.

Visszahajtod fejedet a párnára, pontosan úgy fekszel mellettem, ahogyan én teszem. Mintha csak egy varázstükör állna az ágy közepén. Csak fújod a füstöt a mennyezetet felé, felhúzod a jobb térded, bal kezed a mellkasodon pihen, éppen ahogy az enyém a sajátomon. És alatta még mindig őrült tempóban ver a szívem.

Vajon ki fog előbb megszólalni? Én biztosan nem merem megtörni a varázst. Túlságosan is szeretném, ha örökké tartana ez a perc. Nem akarom a holnapot. Nem akarok megint egyedül ébredni.

- Mit csinálsz holnap, szépségem? – kérdezel végül könnyedén, mosolyogva, anélkül hogy rám néznél. Fel sem fogom igazán a szavaid lényegét, csak bámullak bambán. De még a hosszú csendre sem fordulsz felém. – És holnapután?

Mellém könyökölsz, fölém hajolsz, és gyengéden a számba nyomod a cigaretta füstszűrőjét. Reflexszerűen nyúlok utána, és szívok bele. De azt, hogy hol vagyok, még mindig nem tudom. Mit művelsz velem?

- Két napig még Berlinben kell maradnom, de gyűlölöm a szállodákat. – tovább magyarázod, mintha fel sem tűnt volna, hogy nem tudok egyetlen hangot sem kinyögni – Gondoltam megnézem, hol laksz. Persze, csak ha nem bánod.

Pislogni sem tudok. Csak elmélyülten elemzem a szivárványhártyád aprólékos hajszálmintázatát. Mint akinek kimosták az agyát. Vagy legalábbis hipnotizálták. Hypnotized by Jane? Ó dehogy… nincs a világon egy Jane, aki képes lenne úgy hipnotizálni, ahogyan te teszed velem. Megmozdulok, de mintha nem is én lennék. A cigit az éjjeliszekrényen fekvő hamutálba teszem, anélkül hogy követném a szemeimmel a mozdulatom. Belül még mindig béna vagyok. Aztán valaki halkan beszélni kezd belőlem.

- A barátaimmal lakom. Nem hiszem, hogy… – kezdi el az a bolond valaki odabentről, de azonnal elhallgattatom, amint rajtakapom, hogy épp most készül kifogást találni arra, miért nem jó ötlet az, hogy két napig az ÉN ágyamban szeretnél éjszakázni.

- Umm… oké, oké… – ülsz fel meglepetten. Nagyokat pislogsz, és zavartan nézel a szoba különböző, érdektelenebbnél érdektelenebb pontjára. Nem hittem, hogy zavarba tudlak hozni. Szándékosan biztosan nem ment volna.

- Brian! – csaknem kiáltok, amikor mozdulsz. Nehogy felkelj most az ágyból! Ha most elmész, lehet hogy magammal is végzek, csak hogy biztosan kicsináljam azt az őrült valakit is odabent, aki mindent elrontott. Lassan visszanézel. Valamit mondanom kell… gyorsan… – Meghallgattad a CD-t, amit küldtem?

- Hát persze. – vágod rá túlságosan gyorsan. Hinni persze nem hiszem. De nem is számít, csak az számít, hogy még mindig itt vagy, és hajlandó vagy rám nézni. Beszélni hozzám.

- Hányszor? – mosolygok rád – Na nem számon kérlek, csak… – félbehagyom a mondatot és megvonom a vállam. Néhány másodpercig nem tudod, mit válaszolj.

- A Hypnotized by Jane-t meghallgattam háromszor-négyszer, igazán ügyesen oldottad meg. Tetszett. Jó a dalszerződ, hol szerezted? – felnevetsz, tetőtől talpig végigbizsergetsz a hangoddal – A többit, őszintén szólva, csak úgy háttérben. Annyira nem figyeltem. Haragszol? – Felém nyújtod a kezed, és ujjaiddal a hajamba túrsz. Megbűvölsz. – Meghallgatom. – ígéred, pedig nem kértem.

- Az egyik dalt… – felülök én is, közelebb húzódok hozzád. Meztelen hátadhoz simulok, átölellek, ajkaimat édes nyakadhoz érintem, forró és sima a bőröd. Kezem lassan végigsimítom a derekadon és a füledbe súgom – Rólad írtam.

Elhúzódsz tőlem, megfordulsz, és ahogy a szemembe nézel, dühöt látok villanni benne. Igen, mérges vagy, és először nem értem miért. Én csak próbáltam helyrehozni, amit majdnem elrontottam, és… Hát persze, a saját szabályaidat csak te szegheted meg! Hogy jöhetnék én ehhez?

- Melyik dal az? És miről szól? – faggatsz ingerülten. Megijesztesz. Ha befogtam volna a számat, és csak szimplán megcsókollak, akkor velem maradsz még két csodás napig. De most csak a dühtől szikrázó tekinteted látom. – MELYIK?! – emeled fel még jobban a hangod.

- A hatodik szám. – suttogom magam elé, amikor kiugrasz az ágyból.

- Mi a címe?! – épp a nadrágodat rángatod fel magadra, a pulóvered majdnem kifordítva veszed fel – Válaszolj! – kiabálsz rám durván.

Csak rázom a fejem, nem tudnék válaszolni. Nem tudnám kimondani azokat a szavakat. Túl igazak. Hiába harcolok a könnyeim ellen, azok végül mégis erősebbek nálam. Csak nézek utánad némán, mintha zuhogó eső áztatta ablakon át nézném, ahogy kirohansz a szállodai szoba ajtaján, és becsapod magad után.

Rád néztem és elfelejtettem gondolkodni is. Pedig jól tudom, hogy ezt sosem lett volna szabad elmondanom. Neked, de senki másnak sem. És idáig meg is tudtam állni.

A te hibád. Amiért visszajöttél, pedig azt ígérted, sosem fogsz. Amiért hagytad, hogy néhány órára higgyek a tündérmesékben.

A párnára hanyatlik a fejem, rázkódik a testem. Nem tehetek ellene semmit. Csak a dallam zúg a fülemben, amit hallgatva néhány hónappal ezelőtt könnyed természetességgel írtam le a papírra azokat a szavakat egymás után.


You're my obsession
My fetish, my religion
My confusion, my confession
The one I want tonight

You're my obsession
The question and conclusion
You are, you are, you are
My fetish you are


Talán egy óra is eltelt már, és én még mindig mozdulatlanul fekszem az ágyban. Nem akarom itt hagyni ezt a szobát. Amíg még lehet, érezni akarom a párnán az illatodat.

Kopogás.

Nem fogom kinyitni. Senki sem kereshet itt egyikünket sem. Nem a te szobád, ez csak ahhoz a kávézóhoz legközelebb fekvő kis hotel, aminél néhány órája találkoztunk. Tulajdonképpen azt sem tudom, melyik hotelben szálltál meg.

Még türelmetlenebb kopogás.

Összeszedem az erőmet, magamra szerencsétlenkedem a lepedőt, odalépek az ajtóhoz, és épp készülök valami durvát mondani a szobapincérnek… vagy akárki is legyen az.

Résnyire nyitom az ajtót, de amikor meglátlak mögötte, kábultan eresztem ki ujjaim közül a kilincset, te pedig lassan belököd.

Állunk egymással szemben, és újra csak a némafilmünket játsszuk tovább. Nézel, de nem szólsz, nem mozdulsz. Nyúzottnak tűnsz. De nálam nem lehetsz nyúzottabb, a kisírt, felpuffadt, vörös szemeimet, kéttucat papírzsepivel kidörzsölt orromat nem tudod túlszárnyalni.

Kezedben az iphone-od, a fülhallgató földig lóg belőle. Biztosra veszem, hogy amint elrohantál, első dolgod volt, hogy megkeresd a dalunkat a neten. Féltél tőle, hogy mit fogsz hallani. És félelmed életre is kelt, ahogy aztán vagy egy órán keresztül bolyongtál az utcákon, azt sem tudva hol vagy éppen, és közben vagy egy tucatszor végighallgattad. Tudom. Érzem. Ez az, amiért most itt vagy.

Percek telnek el így, mire megmozdulsz. Szó nem szól, csak egy óriási csattanás az arcom jobb oldalán. Lassan odanyúlok. Iszonyúan éget. Nem tudok sírni, az összes könnyem, amim csak volt, az elmúlt egy órában elpazaroltam. Pedig annyira szükségem lenne rájuk most is.

Újabb néma, mozdulatlan percek. Aztán egy újabb, még nagyobb csattanás a bal arcomon, olyan erős, hogy térdre esek tőle. Muszáj lenne sírnom, de hiába erőlködök, nem megy.

Lehajtott fejjel a cipődet nézem. Aztán elkezdenek közeledni hozzám. Hajlik a térded, lassan felemelem a fejem, amikor mellém térdelsz. Megmarkolod a hajam, magadhoz vonsz, a testem vonalához idomul a tested. Lecsúszik a lepedő a hátamon, érzem ahogy összegyűrve a derekam köré gyűlik az anyag. És akkor megcsókolsz. Olyan erővel, hogy fáj. Téped a hajam, harapod a szám. És én mégis csak azt kívánom, tartson örökké. Alázz meg, tiporj el, rúgj belém, csak ne menj ki újra azon az ajtón. Megölelsz, erősen, hogy levegőt is alig kapok, véraláfutásosra szorítod a derekam, a vállaim, a nyakam, amiközben csókolsz, ujjaid a húsomba olvadnak.

Aztán eleresztesz, zihálva a szemembe nézel. Ajkaid vörösek, remegnek. Mutató ujjadat a mellkasomnak szegezed, és a következő mondatot úgy mondod ki, hogy minden egyes szótagra erőteljesen belémböksz vele, és egyre távolabb kényszerítesz a testedtől.

- Ehhez. Nem. Volt. Jogod. – sziszeged.

Fáj, ahol az ujjad a mellkasomba fúródik. Fáj, ahol a szavaid a szívembe szúrnak. Keserűen pillantasz rám, majd felállsz, és elindulsz az ajtó felé.

- Ehhez kurvára nem volt jogod… – ismétled halkan.


Elcsuklik a hangod, és vissza sem nézel a mögötted térdeplő összetört alakra, ahogy lassan kisétálsz az ajtón. 






---------------------- 

Update! 
Folytatás: Hypnotized by Brian



3 megjegyzés:

  1. tuudom ez csak fic.. de tökre nem ilyen a srác :D
    adjunk egy pofont a yaoifangörlfétisnek ;) http://www.youtube.com/watch?v=JEK9l28uh_I
    pusz!
    sylv

    VálaszTörlés
  2. ah még egy.. csak mert ha egyszer elkezdtem nézni őket, nem bírom abbahagyni.. :P
    http://www.youtube.com/watch?v=RFGgo_9W7aM

    VálaszTörlés
  3. Egy fanficben általában senki nem olyan, amilyen valójában :) És amikor ezt megírtam, még alig tudtam valamit róla.
    Az első videot ismertem, kb. harmincszor láttam már... ez függőség? :D A másodiknak az elején milyen édesek már?! :D

    VálaszTörlés