Az ikertestvér - Epilógus

Sziasztok! 

Na most az a helyzet, hogy én ezt teljesen elfelejtettem ide kitenni... Sophie szólt rám :D Aztán mondtam neki, hogy jujj nem szándékos, holnap kiteszem. Aztán megint elfelejtettem. Szóval eltelt egy kis idő, és sokan talán wattyn már elolvastátok, de a rend kedvéért azért ide biggyesztem végre. 

Köszönjük, hogy végigkísértetek minket a történeten. Nekem az egyik kedvenc írásom lett. A kedvenc írómmal karöltve, szóval mindenképp szívem csücske.

~C. 

Epilógus 

Harry's POV

Minden megváltozott. A szeretkezéseink a türelmetlen, szenvedélyes aktusoktól fokozatosan eltolódtak a lassú, érzéki együttlétek irányába. Már nem ész nélkül érünk egymáshoz, minden pillanatát kiélvezzük, mert már tudjuk, mi az, amink van. Csak akkor jössz rá igazán, mi van a kezeidben, ha egyszer elveszíted. És ha van olyan szerencséd, hogy mégis visszakapod, mindennél jobban tudod értékelni. 

Lou sokszor bízza rám magát. Megszámolni sem tudom, hányszor adta a kezembe a bizalmát, és adott fel minden irányítást. Imádom nézni, ahogy átszellemülten mozog a forró tenyerem alatt, ahogy megemeli a csípőjét az ujjaim simogatására, és elnyílt ajkakkal hátraveti a fejét, felkínálva nekem a nyakán a legfinomabb bőrt, amit valaha kóstoltam. Nem tudom, hogy a testét érő apró csókjaim alkalmával a nyelvem futó érintése, vagy a párás leheletem csalja elő belőle azokat a halk nyögéseket, amikért érdemes élnem, de egyszerűen beleszerettem. Újra. Minden áldott nap. 

Egy összebújós, álmodozós hajnalt követő reggelen, miközben zuhanyozni mentem, ő pedig valamit égre-földre keresett, megtalálta azt az össze-vissza gyűrögetett, ám mégis gondosan összehajtogatott újságcikket, amit azóta sem voltam képes kidobni. A farmerdzsekim zsebéből esett ki, amit egy jó ideje nem vettem már fel így tél közepén. Már majdnem el is felejtettem, hogy ott van. A kanapén ülve húztam fel a zoknijaimat éppen indulásra készen, amikor felvont szemöldökkel sétált felém, kacér vigyorral a szája szegletében. A kiegyengetett lapot tartotta a kezében, amit persze azonnal felismertem, én pedig csak pirulva rágcsáltam a számat, míg a szívem egyre jobban zakatolt. Az első megfejthetetlen másodpercekben próbáltam kiszagolni, veszélyt érzek-e a levegőben vagy sem, de ő csak egyre szélesebben mosolygott, majd amikor mellém ért, nemes egyszerűséggel ledobta a derekára tekert nedves törölközőt a szőnyegre. 

- A legrosszabb mind közül - mondta rekedten, miközben feltérdelt felettem a kanapéra. - Fogalmam sem lehetett, milyen. Amit megírtam, meg sem közelíti a valóságot. 

- Szerintem azért nem lett olyan rossz… - motyogtam szégyellősen, miután megkönnyebbülten a hasába temettem az arcom, és mélyen beleszagoltam a bőrébe.

- Gyenge - gyűrte galacsinná a papírt, és a fejem felett egy jól irányzott mozdulattal a szemetesbe hajította. - Ha szeretnéd, most hogy már valóban tudom, miről is firkálok, írok kizárólag neked egy sokkal intenzívebbet, ami jobban visszaadja a valóságot. Amit cipelhetsz a zsebedben. Ezt engedjük el - lehelte a számba, miután a hajamba markolt, és felemelte a fejem, hogy lehajolva hozzám megkezdhesse az ostromot a józan ítélőképességem ellen. Húsz percem lett volna odaérni az első előadásra. És persze sokadjára késtem el azon a napon is. 

Nem hittem, hogy újra bízni fog bennem. Ha láttam is egy apró reménysugarat rá, véres verejtékkel övezett kemény munka előzte meg. Nem tudom, mikor, vagy hogyan történt, de úgy érzem, jobban bízik bennem, mint valaha. A kétség sem csillan meg soha egy miliszekundumra sem a szemében. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem fogok okot adni rá, hogy kételkedhessen bennem. Amikor igent mondtam, az végérvényes döntés volt, és a teljes lényemre vonatkozott. 

Január közepe van, ami azt jelenti, hogy már három hónapja van újra közös otthonunk. Néha még most is nehéz elhinnem, hogy így van. Bár csak egy kis bérelt lakásról van szó - ugyanis Lou rosszallása miatt visszautasítottam anya felajánlását, hogy vesz nekünk egy kis külvárosi házat kerttel, gyümölcsfákkal, medencével, dolgozószobával, egyszóval mindennel, amit csak kívánhatnánk -, mégsem éreztem soha sehol ennyire otthon magam. Még Londonban sem. Mert bár boldog voltam ott, arról tudtam, hogy csak ideiglenes. És valahol mélyen azt is, hogy olyan alapokra épült az az otthon, ami előbb vagy utóbb kártyavárként fog összedőlni. Ez az otthon őszinteségre épült, és semmilyen földrengés nem pusztíthatja el. Talán ez sem az a lakás, amiben az idők végezetéig élni fogunk, de semmire, ami itt körülvesz, nem lehet azt mondani, hogy ideiglenes. Én itt már mindenben az örökkét látom. És az otthon szó nekem nem egy ingatlant jelent, hanem sokkal inkább azt az embert, aki mellett semmitől sem kell tartanom. Lou az én otthonom, ennyi viszontagság után ezt már biztosan tudom. 

Épp hazaértem egy vizsgáról, és bár tisztában voltam vele, hogy ő már nem lesz itthon, mégis a kis térnek köszönhetem, hogy bármerre lépek, a szerelmem illata tölti meg a tüdőm. A bejárat melletti fogason lógó szőrmés eszkimó kabátja, amit annyira imádok rajta, egy-egy elejtett ruhadarab itt-ott, vagy a törölközője illata mindenhová elkísér ezen az ötven négyzetméteren. Akárhová nézek, őt látom, még ha üres lakásba is érkezem haza. 

A konyhába lépve, a kávéfőzőt megcélozva végigsimítok a két türkizkék étkezőszék támláján, amiket Londonból hozattam haza, mert képtelen voltam megválni tőlük, és eszembe jutnak a pillanatok, ahogy a mieinkké váltak ezek a darabok. Meg az is, amikor nevetségesen sok pénzért repülőre tettem őket. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy egyszer újra a közös konyhánkban fognak helyet kapni. Egyszerűen csak meg akartam tartani őket, minden más berendezési tárgyat otthagytam a londoni lakásban. Amikor elolvastam a novellát, amit Lou írt a szereplésükkel, persze feldúlt, vagy mondjuk inkabb őrülten dühös lettem. Nem sokon múlt, hogy lerohanjak anya pincéjébe, és kidobjam, vagy a hátsó kertben elégessem őket. De később megértettem, neki is mennyit jelentettek ezek a bútordarabok. 

A kávéfőző berregését hallgatva elmosolyodok magamban, amikor felrémlik, ahogy költözés közben Portlandből az Impala hátsó ülésére bekötve hoztam el őket, Lou-nak pedig könnybe lábadt a szeme, amikor a lakásba lépve megpillantotta a székeket a dobozok mögött. Minden pénzt megért az útjuk. Rögtön kivett a kezemből mindent, leült az egyikre, az ölébe húzott, és a felfordulás kellős közepén, még egy-két fordulóval magunk előtt - cseppet sem törődve azzal, mennyire csapzottak, koszosak és kimerültek vagyunk - szeretkezett ott velem akkor, mielőtt folytattuk volna a pakolást. 

Visszasétálok a bögrémmel a nappaliba. A kanapéra hanyagul ledobott pokróc, és mellette a dohányzó asztalról ferdén lelógó laptop és félig üres teás csésze jelzi, hogy Lou sietve hagyta ott a munkáját, amikor elment itthonról. Leülök a kanapéra a gőzölgő kávéval a kezemben, és a szerelmem illatával átitatott takaróba fészkelem magam. Ahogy belekortyolok, kíváncsian felhajtom a laptopot, és látom az ezernyi megnyitott böngésző ablakot, ami a következő könyve témájához végzett kutatásával kapcsolatos. Még most is dolgozott, pedig ez az ő napja. A nagy nap. Pihennie kellett volna a könyvbemutató előtt. 

Annyira pörgött még tegnap késő este is, hogy szerintem egy szemhunyásnyit sem aludt. Próbáltam finom cirógatással és halk, szerelmes suttogással álomba ringatni, de azt hiszem, csak magamat sikerült végül elaltatnom. Néhány órával később pedig már a hajnali napsugarakra és a kávéja illatára ébredtem. Magam köré tekertem egy vastag takarót, és a lila szőrmés papucsomban, épp csak résnyire nyitott szemekkel kicsoszogtam a kis teraszra a jó reggelt csókomért.

- Jól aludtál? - kérdezte mosolyogva, majd átnyújtotta nekem a saját bögréjét, hogy belekortyolhassak. 

Én csak elmosolyodtam, és úgy döntöttem, most mégsem megyek a konyhába egy másikért, csak befészkeltem magam a hóna alá a picike kanapén, amíg ez a kávé kitart, ő pedig rám terítette a másik takarót is, és némán a hajamba csókolt. 

Hihetetlen az egész. Tudom, hogy az idill, ami körülvesz minket, külső szemlélő számára már-már émelyítő, de mi tudjuk, hogy megharcoltunk ezért. Nap mint nap megtesszük. A démonainkkal szembeszállva, csak egymással törődve. Mi ezt nem ajándékba kaptuk.

- Jövőre te ülsz itt ugyanilyen izgatottan a napfelkeltére várva - motyogta néhány perc múltán a tincseim közé. 

- Azért ezzel a kijelentéssel még várjunk. Be kell fejeznem. És egy kiadó is kell ahhoz, hogy ugyanilyen izgatottan üljek itt - kuncogtam fel apró puszikat hintve egyesével az ujjaira. 

Ő nem tudja, de nem is vagyok biztos abban, hogy szeretnék kiadót. Talán csak ki akarom írni magamból. Attól a perctől kezdve befészkelte magát a gondolataimba az ötlet, hogy Lou az újra egymásratalálásunk napján viccesen megjegyezte, hogy a mi történetünket kellett volna megírnia. Felemlegettem neki néhányszor utána is, de minden alkalommal ugratásnak vette. Én pedig az egyik magányos estémen, amikor a szerkesztőjével éjszakába nyúlóan dolgoztak az utolsó simításokon, úgy döntöttem, belevágok. 

Tudtam, hogy sebeket fog feltépni, de mindennél jobban szeretném, ha pontosan megértené, mit éreztem. Egy-egy beszélgetés alkalmával ezt nem lehet úgy átadni, mintha az ember mélyen magába fordulva többszáz oldalnyi papírt ír tele a gondolataival. 

Miután újra összeköltöztünk, nem beszéltünk sokat a múltról, úgy éreztük, amit kellett, azt az első napokban tisztáztuk, de én mégis biztos vagyok benne, hogy sok kérdés van még a fejében. Talán néhányat nem mer megkérdezni, talán néhányról ő maga sem tudja, hogy ott vannak, ezzel a könyvvel pedig mindet meg szeretném válaszolni. A legőszintébb vallomás lesz ez neki, amiről csak mi fogunk tudni. Ha valaha is nyilvánosság elé kerül, fikcióként fogom eladni, neveket, helyeket, körülményeket megváltoztatva. De Lou érteni fogja, és ez a legfontosabb.

Amikor az első száz oldal elkészült, és kezdtem azt érezni, hogy igen, meg tudom csinálni, és nem fogom félbe hagyni, csak azután avattam be, hogy min is ügyködök valójában. Meg akartam mutatni neki az első fejezeteket, de nem hagyta. Először ledöbbent, amiért én is elkezdtem írni, aztán azért, mert épp a mi történetünkbe fogtam bele, de végül mégis furcsa büszkeség sugárzott róla. Ennek ellenére meglepett azzal, amikor visszatolta elém a laptopot, és azt mondta, majd ha teljesen kész leszek vele, akkor szeretné elolvasni. Tudja, hogy képes vagyok rá, és semmivel sem akar befolyásolni írás közben. Azután viszont olyan részletesen fejti ki a véleményét, amennyire csak szeretném. 

Azóta elkészült még száz oldal, lassan a könyv felénél járok, felváltva sírok és mosolygok írás közben, és bár nagyon megvisel, érzem, hogy jót tesz nekem, és a lehető legjobb terápiát választottam a negatív dolgok végérvényes lezárásához. 

Miután a kávésbögrém kiürül, leteszem Lou teáscsészéje mellé az asztalra, aztán gondolok egyet, és a még mindig előttem világító laptopon megnyitok egy szövegszerkesztőt. Teleszórom a tiszta lapot színes szívecskékkel és szerelmes szmájlikkal, végül pedig a közepére cifra betűkkel odafirkantom, hogy "Őrülten szeretlek, és eszeveszetten büszke vagyok rád!". Kikapcsolás nélkül visszacsukom a gépet, hogy így találja majd, amikor hazaérve újra felnyitja. Ezutan már elégedetten mosolyogva sétálok a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam a bemutatóra. 

Az utóbbi időben tökélyre fejlesztettem az ehhez hasonló elrejtett apró meglepetések művészetét. Szalvétába írt rövid kis üzenetek, amivel az előre elkészített reggelijét csomagolom, vagy a zsebébe rejtett papírfecni néhány kedves szóval. A havas szélvédőjébe firkált rajzok, a cigisdobozába vagy a tárcájába dugott kinyomtatott bugyuta szelfik valami vicces megjegyzéssel a hátoldalukon, és még sok-sok ezekhez hasonló, amiket egytől-egyig azért teszek, mert mindig mosolyt csalnak az arcára. Én pedig azért élek, hogy mosolyogni lássam. 

Louis's POV

Még most is nehezen fogom fel, mekkorát fordult az életem azzal, hogy eldöntöttem, nem hagyom kicsúszni a dolgokat a kezeim közül. Mindent megtettem, hogy távoltartsam magam Harrytől, de többé nem menekülök. Nem menekülhetek, mert rájöttem, hogy Marceltől viszont nem akarom távol tartani magam. Már azt is látom, hogy nincs mi elől futnom. Szeretem őt, és nem küzdhetek tovább ez ellen. Az elmúlt három hónap, mintha egy másik dimenzióban telt volna. Most sem tudom kiszakítani magam a Marcel körüli gondolatokból, pedig ez egy fontos nap. A kiadó emberei már a bejáratnál sürgölődnek, a könyves standokat építik, amin a dedikált példányok lesznek a vendégek számára, a szerkesztőm pedig századszor kérdezi meg, hogy kérek-e valamilyen italt. Közeleg az idő, hamarosan kezdődik a parti, ami csak rólam és a regényemről szól, én pedig nem tudok koncentrálni. Az jár a fejemben, mi lenne most, ha aznap nem megyek el Marcel szobájához az egyetemen. Vajon képes lettem volna nélküle is ennyire magabiztosan eljutni idáig? Ha jobban belegondolok, az utóbbi heteim nem szóltak másról, csak róla. 

Ma este lesz az első olyan alkalom, amikor a családunk és a barátaink egyszerre lesznek egy helyen, én pedig alig várom. Persze mindenki tud róla, hogy megint együtt vagyunk, és meglepő módon Marcel anyja volt a legboldogabb a hír hallatán. Most is megmosolyogtat, mennyire be volt zsongva, amikor megtudta, hogy összeköltözünk. Mindenben segíteni akart. Pénzt, házat, bútorokat ajánlott fel, és alig győztük lebeszélni, pedig még úgy is megpróbálta, hogy Marcel nem volt ott, hátha velem sikerrel jár. Ez már a mi életünk. Eleget szenvedtünk, és egyféleképpen tudjuk normálisan újra felépíteni a boldogságunk a történtek után. Ha csak mi ketten csináljuk. Együtt. Nem akarok másokra támaszkodni. Azt akarom, hogy minden, amink van, tényleg közös legyen. Amiért együtt harcoltunk meg. 

- Készen állsz? - lép mellém Gareth, a szerkesztő, akivel végigdolgoztuk az elmúlt időszakot, és bár valamilyen módon a felettesemnek számít, mostanra mégis egy laza baráti kapcsolat alakult ki közöttünk.

- Igen - bólintok, ő pedig egy mosollyal az ajtó felé indul, hogy hivatalosan is megnyissa a rendezvényt az érdeklődők előtt. A kiadóm egy elismert cégnek számít ebben az iparban, ezért a fogadásra riporterek és kritikusok is eljöttek. Sokan vannak, és Gareth már mellettem toporog, hogy mindenkinek bemutasson, mint a legújabb felfedezettjüket, és bármennyire is értékelem a hihetetlen erőfeszítéseit, én csak félig tudok jelen lenni. A pillantásommal Marcel után kutatok a tömegben, és végre egy hatalmas mosoly ül ki az arcomra, amikor meglátom őt. Zayn, Lottie és Anne állnak mellette. Csodálatosan néz ki a fekete öltönyében, amit azzal tett kevésbé hivatalossá, hogy egy lila szatén inget visel alatta, és nyakkendő helyett csak egy fekete, lazán megkötött masni lóg a nyakában. Marcel még az első közös estéink egyikén mesélte, hogy Lottie valamiért kiadta Zayn útját, amiről ő sem tud részleteket, de azóta már azt is tudtuk, hogy újra kerülgetik egymást. Találkozgatnak, de nem akartunk faggatózni, hogyan is állnak pontosan. Zayn viszont most olyan birtoklón karolja át Lottie derekát, hogy talán még én se mernék a húgomhoz érni az engedélye nélkül. 

Bár a Seattle Times riportere éppen beszél hozzám, én pedig bőszen bólogatok, közben észrevétlenül intek Marcelnek, hogy jöjjön ide. A léptei bizonytalanok, de egy kicsit ellazul, amikor magamhoz húzom, és a körém gyűltekkel beszélek. Gareth már találkozott Marcellel, de mások érdeklődve figyelnek minket, vagy épp rá is kérdeznek, ki ő. Büszkén mutatom be a nyilvánosságnak, mint életem párját, a riporterek fotókat készítenek rólunk, Marcel pedig sugárzik. Azt hiszem, ennél boldogabb nem is lehetnék. Igyekszik nem magára vonni minden figyelmet, de egy cseppet sem érdekel, ha vele is foglalkoznak. Tudom, hogy amin dolgozik, azt tényleg komolyan gondolja, és akkor egyáltalán nem árt, ha mások is hallják a nevét. 

Az este nagy részében kérdésekre válaszoltam, és kezeket ráztam. Mindenkiét, akinek bemutattak, és valószínűleg mostanra egyetlen ember teljes nevét sem tudnám felidézni, de Gareth erre csak annyit mondott, a lényeg, hogy ők emlékezzenek az enyémre. Vigyorogva megpaskolta a hátam, és utamra engedett, ezért végre csatlakozhatok a családhoz. Marcel szinte végig mellettem volt, csak nemrég ült le Anne mellé, hogy egyenek pár falatot. Tagadhatatlanul imádom Anne-t, és ma még egy kicsit többet is ivott az átlagnál, amitől még szórakoztatóbb lett. Legalábbis Marcel, Lottie és Zayn is megállás nélkül nevetnek, miközben ő csak beszél és beszél. 

- És az ünnepelt! - áll fel egyből, amikor melléjük lépek, aztán szorosan megölel. Arra sincs időm, hogy egyetlen szót szóljak, máris rendezgetni kezdi a tányérokat, és egy székkel arrébb költözik, hogy közte és Marcel között ülhessek. - Ez az este csodálatos! Egymást érik a szenzációs hírek, és belőled is mindenki akar egy falatot. 

- Hadd halljak párat azokból a szenzációs hírekből! - nevetek fel, amikor Marcel a kezembe ad egy teli pezsgős poharat. Senki nem mond semmit, csak egymásra néznek, és mindenki mosolyog, én viszont továbbra sem tudok szart se, pedig most már nagyon érdekel, miről van szó. - Na, mi lesz már? 

- Oké, kezdem én - nevet fel Niall, és boldogan fordul felém az asztal szemben lévő oldaláról. - Ideje utánanézned, milyen kötelezettségekkel jár, ha keresztapa vagy. 

- Mi? - húzom fel a szemöldököm, az arcomon meg akkora vigyor terül el, ami még tőlem is ritka. Ahogy nézem őket, egyből összeáll a kép, mert Niall felesége előtt csak egy pohár narancslé pihen, viszont a tányérján minden van, amit a svédasztalról össze lehetett vadászni. Nem tudok a helyemen maradni, egyből oda kell mennem, hogy megöleljem ezt a szerencsés idiótát. Még igazán el sem szakadtunk egymástól, a gratulációm is éppen csak kimondom, amikor Lottie felnevet, és mellém sétál. 

- És annak se ártana utánanézned, milyen egy tökéletes nagybácsi - mosolyog fel rám, nekem pedig nyelnem kell egyet, ahogy felfogom, miről beszél. - Csak egy lesz neki. 

- Hé! - tárja szét a kezeit Marcel, és ezen mindenki hangosan nevet, Lottie pedig helyesbít, hogy teljesen igaza van, mert kettő lesz, nem csak egy, de ez így csak még jobb. 

Mindenki boldog, koccint, én a húgom ölelem, és szó szerint túlcsordulok a hirtelen impulzusoktól, ahogy Marcel boldog mosolyát nézem. Volt idő, amikor egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha látni fogom ezt még. Hogy lehetek még ennyire felszabadult és boldog a számomra legfontosabb emberek között. Egyedül apám az, aki nem igazán vesz részt a beszélgetésekben, és az ünnepi hangulatot is az előtte sorakozó sörösüvegekben éli meg. Anya úgy látom összebarátkozott Anne-el, mert már együtt iszogatnak, és járnak oda-vissza a svédasztaltól. Hol egy süti, hol egy kis saláta meg sült hús kerül a tányérjukra. 

- Jól kijönnek - szólal meg Marcel, és ezzel egy kicsit visszaránt abból a csendesen révült állapotomból, amiben egészen elvesztem. Anyáinkra céloz, és én is örülök, hogy Anne-nek sikerült egy kicsit feloldania anyát, hogy szórakozzanak végre. A székemet már az első pillanatban közelebb húztam Marcelhez, és a kezem a támlára fektettem, így most könnyedén a nyakára simíthatom, hogy közelebb vonjam magamhoz egy csókra. Egy hosszú, és szerelmes csókra. - Örülök a babáknak. Zaynt ugyan nem tudom elképzelni, mint kispapa, de ettől csak még inkább várom a dolgot. 

- Kíváncsi vagyok, hogy birkóznak majd meg az egész helyzettel - nevetek fel, és szinte látom magam előtt a kimerült, fáradt és kócos Lottie-t, ahogy azért könyörög, hogy Zayn altassa el aznap a kicsit, mert semmi másra nem vágyik, csak egy forró fürdőre. De hiszek bennük. 

- Néha besegíthetünk - feleli Marcel, és nem néz rám, csak vállat von, aztán kortyol egyet a pezsgőjéből. - Szívesen babáznék néha. Lehetne nálunk is egy kiságy a nappaliban, hogy alkalomadtán itt töltse a hétvégét. Persze, ha egy picit nagyobb lesz.

- Alaposan átgondoltad - mosolyodom el, mert ha lehet, most még jobban beleszerettem ebbe a srácba. Mindig ez van. Mindig tud tenni, vagy mondani valamit, amivel eléri. Pedig már réges rég nem gondoltam, hogy ez még fokozható. - Várod már, hogy babázhass velük, mi? 

- Igen - nevet fel, a téma pedig elterelődik, amikor Niall kezd mesélni egy történetet a gimiből, aztán Zayn is beszáll egy ezer éves mesével, ahol Harryt emlegeti. Érzem, ahogy a göndör herceg megdermed az ölelésemben, de az egész nem tart tovább egy pillanatnál, és ennek nagyon örülök. Nincs több titok. A családjaink, a barátaink is tudják, min mentünk keresztül, és valószínűleg ez az, amitől ő is azonnal megnyugszik. Sok szar van a múltunkban, és rengeteget gondolkodtam ezen, de végül arra jutottam, hogy azok nélkül ma nem lennénk ezek az emberek, akik itt ülnek egymás mellett. Ha nem ő lenne az a személy, akivel le kell élnem az életem, akkor biztosan nem lettem volna képes megbocsátani, és persze ő sem az én szemétkedéseimet. Közös a sorsunk, ebben nincs kérdőjel. - Ha most nem épp miattad lennénk itt, hazarángatnálak - súgja Zayn sztorija alatt, ahol arról beszél, Harry mennyire odavolt értem, ő pedig Lottie-ért, ma pedig csak nézzünk magunkra. A combja belső felére simítom a kezem az asztal alatt, amit úgysem láthat senki, ő pedig szorosabban hozzám dől. 

- Beindítottak az emlékek? - fúrom az arcom a loknijai közé. Kuncogva rázza a fejét, én pedig minden erőmet összeszedve húzom el a kezem a lábai közül. Máskor nem lenne bajom egy kis asztal alatti titkos rosszalkodással, de itt ma túl sok szempár kereszttüzében égünk. - Szerintem egy-két óra, és mehetünk. Gareth már vetett rám néhány jelentőségteljesebb pillantást. Megyek, futok még pár tiszteletkört, beszélgetek a meghívottakkal, mielőtt vége a napnak. 

- Menj - bólint egyetértően, aztán ad egy finom csókot, mielőtt felkelek, hogy Gareth mellé sétáljak. Élvezem az egész rendezvényt, és nagyon örülök, hogy végre eljött ez a nap. Tényleg ki akarom élvezni.

A szüleinket ma estére szállodába vittük, mert mindenki eleget ivott ahhoz, hogy ne tudjon vezetni, ezért külön, a saját kocsinkkal jöttünk haza. Mindent megadnék egy zuhanyért, de meg akarom várni vele Marcelt. A hangos nevetésem betölti a csendes nappalit, amikor felhajtva a laptopom, meglátom az üzenetét, amit a gépemen hagyott. Szeret. Tudom, hogy mennyire, és ez mindig megmelengeti a lelkem. Az viszont, hogy ennyire büszke rám, csak egy hatalmas plusz, amit nem tudok neki elégszer megköszönni. Ma éjfélkor kerül polcra a könyvem, és emiatt most már én is büszkeséget érzek. Egészen eddig próbáltam csak a tökéletesre törekedni, de nincs tovább. Megcsináltam, és ez ma megtörténik. Nincs más dolgom, csak hátradőlni, és élvezni az egészet. Persze eléggé nyughatatlan vagyok ahhoz, hogy már tervezzem a következő munkám, így a további fél órában, amíg Marcelre várok, a jegyzeteimbe írkálok, és információkat gyűjtök. A munkát magát még nem kezdtem el, de a tervek már papírra vetve, és készen a fejemben. Csak akkor szakadok el a kutatásomtól, amikor hallom nyílni az ajtót. 

- Anya tényleg berúgott a végére - nevetgél, ahogy beljebb sétál, és lerúgja a cipőit. - Ritkán iszik egy pohár bornál többet. A pezsgő lehet a hibás. Nagyon jól szórakozott anyukáddal. 

- Nem bánom - rázom meg a fejem, és félre tolom a munkám. Készültem egy kis ajándékkal Marcelnek, amit gyorsan kiveszek a dohányzóasztal fiókjából. Az égvilágon semmit nem tartunk ott, ezért tudtam, hogy nem fog rábukkanni. - Örülök, hogy ennyire összebarátkoztak, jól érezte magát. Remélem, te is. 

- Nagyon - bólint Marcel, és közelebb jön, hogy lehuppanjon mellém a kanapéra. Már nem viseli a zakóját, csak a lila szatén inget, és a nyakába kötött masnival bíbelődik, majd azt is az asztalra hajítja. - És amióta nem tanítasz, soha nem látlak elegáns ruhában. Hiányzik az öltönyös Louis. 

- Érdekes, hogy ezt mondod - mosolyodom el, és az ölébe teszem az A4-es borítékot, amit eddig a kezemben tartottam, aztán megcsókolom. - Egy kis apróság. Mert hálás vagyok a mai estéért. Hálás a sorsnak érted. Mert szeretlek. És mert te vagy a mindenem. Biztos felsorolhatnék még ezer indokot, de valójában te is tudod. Mindet.  

- Mi ez? - veszi izgatottan a kezébe az ajándékot, és miután olvasni kezdi a lapokat nyel egy nagyot, aztán hatalmas vigyor terül el az arcán. Néhány sorral lejjebb már nem mosolyog annyira, csak felhúzza a szemöldökét és tovább falja a mondatokat. Tudom, hogy elért oda, ahol az öltönyeink a földre hullanak, mert olyan szenvedéllyel húzza végig a nyelvét az alsó ajkán, hogy egyből neki akarok esni. Gyönyörű. Éteri a látvány, ahogy a szűk, fekete öltönynadrág elárulja őt, de egy másodperccel később minden finomkodást félrehajítva markol a lábai közé, hogy kényelmesebb helyzetbe igazítsa a merevedését. Nehéz kivárnom, hogy végigérjen az oldalakon, de aztán szavak nélkül esünk egymásnak. Nem csak elolvasta, memorizálta is, amit leírtam, mert most úgy használja, akár egy forgatókönyvet, és mindent pontosan úgy tesz, ahogy a novellában volt. 

Amikor kidobtam a gyűrött, itt-ott már szakadt, kitépett újságlapot, megígértem neki, hogy kap egy új történetet. Egy olyat, ami tényleg visszaadja milyen az, amikor elengedem magam, és ő irányít. Mert az minden eszem elveszi. Fogalmam sem lehetett, milyen lesz, de a valóság felülmúlta a legvadabb elképzeléseimet is. Az egész kapcsolatunkra ez jellemző. És azt hiszem, ezért szeretjük egymást ennyire. Ezért tudjuk, hogy összetartozunk, bármilyen szarság is érjen minket. Ezért vagyunk képtelenek elengedni egymást. Ezért lehetetlen, hogy valaha is unatkozzunk egymás mellett. Mert a valóságunk, a kapcsolatunk felülmúl minden elképzelést. 

*** Vége ***