2018. május 18., péntek

Az ikertestvér (8.fejezet)

Sziasztok!
Tuudoom, nagyon rég volt. De most a hosszú hétvégére hoztunk nektek megint egy hosszút. Cirka 50ezer leütés... talán kissé elszaladt velünk a ló... :D 
Dee én úgy érzem, haladunk. Remélem tetszeni fog nektek is az irány. Írjátok meg! Azt is, ha nem :D 
Kellemes olvasást, aztán pedig jó pihit a nagyszünetre! 
Pusszantás!
S&C




8. fejezet

Harry’s POV

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, amikor az ingatlanos közölte: magunkra hagy minket, hogy megbeszélhessük, mit gondolunk a lakásról. Tényleg úgy nézünk ki, mint akik közös szerelmi fészket keresnek? Louis meg sem próbálta hárítani a feltételezést, szinte a beleegyező vállrándítását is odahallucináltam.
Addig csak a bútorokat és a tágas tereket, a berendezést és az ablakokat láttam. Itt-ott még eszembe is jutott, mit csinálhatnék vele, ha egyedül hagyna minket a nő. A konyhapult gyönyörű és hatalmas. A zuhanykabin nem egy egyszemélyes kis lyuk, ahol be kell húznod a könyöködet, ha nem akarsz csúnya zúzódásokat magadon, hanem bőven elég két embernek is. És mit ne mondjak, a reggeli tornához sem utolsó helyszín egyik sem… A nagyszobában a fény pedig egy álom. Szinte láttam magam előtt, ami a szemközti házból tárulhat a szemfüles szomszéd szemei elé: Louis tenyerei a nappali óriási ablakaira tapadva, amint lassan csúsznak lejjebb és lejjebb a zihálásától egyre párásodó üvegfelületen, miközben a csípőjét markolom véraláfutásosra mögötte. Mindezek ellenére amikor aztán – a kis megjegyzését követően – tényleg kettesben is hagyott az ingatlanos minket, már csak a menekülésre tudtam gondolni. Eszembe sem jutott volna hozzáérni. Úgy éreztem, bármit is tettem volna, azzal csak megerősítem abban, hogy a szándékaim hasonlóak ahhoz, amit ez a nő gondol rólunk. Elmotyogtam a véleményemet, és odalent már inkább magukra hagytam őket, hogy a továbbiakat négyszemközt beszéljék meg.
Arról nem is beszélve, hogy előtte még megkaptam az arcomba Louis-tól azt is, hogy igazából Liam előtt senkit sem vett komolyan. Gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenül bedugott a jelentéktelen egyéjszakások skatulyába. Amíg tárgyaltak, ezt le kellett rendeznem magamban. Túl sok indulatot szabadított fel ezzel a fél mondatával bennem. Kellett az a tíz perc magány a kocsiban, hogy az elképzeléseim szerint tudjam folytatni az estét.
Végül nyugalmat és bájos mosolyt erőltetve magamra, a terveimhez hűen elhoztam a szomszéd kisvárosba, abba a bárba, ahova egyszer régen Zaynnel jöttünk el az első füvezős esténkre. Akkor sem akartunk ismerősöket magunk körül. Hát most se szívesen találkoznék egyel sem.
-       Igyál még egyet – mosolyog sugárzó arccal a negyedik feles után rám. Én csak egyet ittam, és nem is szándékozom többet, az viszont már egy ideje kiderült számomra, hogy Louis nem viseli el a nemleges választ. – Kérlek – próbál megbabonázni azokkal a büntetendően gyönyörű kék íriszeivel, de mindenki érdekeit szem előtt tartva, nem hagyom magam.
-       Nem – rázom a fejem elszántan.
-       Kéérlek… – csicsergi, és ezúttal veszélyesen közel hajol hozzám, ami még inkább megerősít abban, hogy nem engedhetek a csábításnak. Nem csak az alkoholt érzem a leheletén, de a fűszeres parfümöt is a bőrén. Ha megiszom még egyet-kettőt, már nem leszek képes ilyen ártatlanul tűrni, ahogy rám hajol, félek hogy Marcelhez nem illő módon kapnám el.
-       Vezetnem kell, Louis – felelem halkan, és a vállánál fogva gyengéden távolabb tolom magamtól.
-       Majd én vezetek! – kiált fel, és mielőtt hátra dőlne, elém teszi a saját, újratöltött poharát.
-       Kizárt, hogy beüljek melléd így! – nevetek fel halkan, és megcsóválom a fejem.
-       Akkor sétálunk… – vonja meg a vállait nyeglén.
-       Húsz mérföldet? – húzom fel a szemöldököm hitetlenkedő mosollyal. Már el is felejtette volna, hol vagyunk?
-       Taxizunk… – próbálkozik tovább.
-       Lou… most inkább hazaviszlek – kuncogok rajta, és már nem is tudom, hogy azért teszem, mert ezt diktálja a szerepem, vagy azért, mert olyan édes.
Nem tudom mire vélni, amikor minden előjel nélkül, váratlanul megváltozik az arckifejezése és a testbeszéde. Összezavar azzal, hogy hirtelen úgy néz rám, mintha valami borzasztó dolog történt volna. Miről maradtam le? Hátrébb is húzódik, és lesüti a szemeit.
-       Mi a baj? – ráncolom a homlokom, mert tényleg nem értek semmit. A gondolataimba nem láthat bele. Akkor már rég nem ülnénk itt így.
Nem szól egy szót sem, csak megrázza a fejét. Én pedig még mindig tanácstalanul bámulom, ahogy rá nem jellemző módon behúzta magát a csigaházába, és valahogy nem jut eszembe más, csak az, hogy az asztalra hajolva a kézfejére fektetem a tenyerem.
Rám kapja a tekintetét, és kitágulnak a szemei, de a kezét nem húzza el, csak ijedten odapillant, mintha égetné az érintésem.
-       A nevem… – motyogja a fél választ, amiből nekem kell kitalálnom a lényeget.
Csak most esik le, hogy hogy hívtam. Liam használta ezt a becenevet. Basszus, akkor ez a gond!
-       Az exed hívott így… – mondom halkan. – Ne haragudj – simítok végig a kezén, ahogy elhúzom az enyémet, és pillanatnyi visszavonulót fújva az ölembe ejtem.
-       Nem, semmi gond – rázza meg a fejét, és ahogy eleresztem, hiphop visszatér belé az élet, a vonásai kisimulnak, és az ajkaira is visszakúszik egy halvány mosoly. – Valójában sokan hívnak így, csak tőled furcsa volt, és hirtelen valamiért nehéz volt feldolgoznom. Gondolom az ital, meg fáradt is vagyok… De semmi gond, csak… – harapja el a mondat végét, ahogy észreveszi, hogy az arcom lassan közelít az övéhez.
Lássuk, minden érintésem bénítóan hat-e rá. Néhány másodpercig úgy teszek, mintha meg akarnám csókolni, de persze mégsem teszem. Csak megcirógatom a haját a tarkójánál.
-       Aranyos vagy. Nem tudom, hogy bánthatott így meg – dörmögöm, aztán lecsúszik a kezem róla, és hátradőlök.
Csak néhány pillanatig hezitál, mielőtt előre lendül, egyik kezével a székem lapjára tenyerel, szorosan a combom mellett, a másikkal pedig beletúr a hajamba, és mielőtt észbe kaphatnék, hevesen, mégis gyengéden a számra tapad. Tudtam, hogy hatással lesz rá ez az apró simogatás, de arra nem számítottam, hogy ennyire. A borzongás, ami végigfut rajtam, nem hagyja, hogy azonnal reagáljak. Az agyam lekapcsol, csak a forró leheletét és a simogató ajkait érzem a számon, eszembe sem jut, hogy ha magamnál lennék, mit kellene csinálnom. Csak az tombol bennem, ahogy az öt évvel fiatalabb énem letépi a láncait, és szabadulni akar a börtönéből. Ott akar folytatni mindent, ahol azon az estén végeszakadt. Azzal a különbséggel, hogy most nem hagyja elmenni őt évekre. Nem hagyja elmenni őt többé egyetlen napra sem.
Végül az ránt vissza a valóságba, hogy Louis telhetetlenül még közelebb férkőzik, a combja már a térdemnek nyomódik, és az alsó ajkamon a borostája finom szurkálása helyett megérzem a forró nyelve hegyét. Azonnal hátrébb húzódok, és meglepetten pislogok rá.
-       Louis… ezt nem kellene… – motyogom, látszólag azért, mert Marcel szégyellős, és nem csinál ilyesmit nyilvános helyen. Valójában viszont sokkal inkább azért, mert Harry képes lenne jóval többre is, bármennyire is nyilvános az a hely… így egyre erőteljesebben villódzik a vörös “lebukásveszély” jelzés a szemeim előtt.
Zihálva nyitja ki a szemeit, és tér vissza ő is csalódottan a jelenbe.
-       Igazad van. Ne haragudj – ejti vissza a fenekét a székére. – Talán tényleg jobb lenne, ha hazavinnél – mereszt rám bűnbánó kiskutya szemeket. – Bocsáss meg.
-       Semmi baj – felelem szándékosan nem túl magabiztosan. Hadd egye egy kicsit a fene.
Én meg hadd szedjem össze magam, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt rám hatással ez a csók. Még ha próbáltam is viszonzás nélkül ott ülni, mint egy darab fa, egy tornádó háborgott bennem, ami mindenáron rá akart venni, hogy ragadjam meg, és vonszoljam valami privátabb helyre. Igen, mert az öt évvel ezelőtti, éretlen szentimentális énem mellett igencsak bennem lakozik felnőtt Harry is, aki egyre inkább szeretné maga alá gyűrni a tanárbácsit.
-       Nem igaz, látom rajtad! – vágja rá, és azt hiszem ilyen kétségbeesettnek még sose láttam. Hosszú másodpercekig csak néz rám elveszetten, aztán hirtelen – mint egy mentőövért – az itala után nyúl, sietve felhajtja, majd fintorogva lecsapja a poharat az asztalra, és rövid hezitálás után térdre vágja magát előttem. A szám is tátva marad. – Ne haragudj rám, kérlek. Egy hülye vagyok – markolja meg a combjaim a térdeim felett, amitől végképp elakad a szavam. Csak nézem az ujjai egyre fakuló végeit, ahogy a szürke szövetbe olvadnak, és próbálom rávenni magamat arra, hogy ne képzeljem el, milyen lenne, ha feljebb kúsznának a kezei. Arról nem is beszélve, hogy milyen lenne, ha nem cseverésznének körülöttünk gyanútlan emberek, én pedig meggondolatlanul hagynám, hogy kicsomagoljon ebből a röhejes nadrágból.
-       Lou… – motyogom óvatlanul megint azt, amiből az egész kiindult, mert nehéz most gondolkodnom. Egyáltalán nem könnyű mit kezdenem ezzel az egész helyzettel. De ahogy mondani szokták: én főztem, egyem is meg!
-       Ne! Most hagyj beszélni! – szakít félbe, és bár tudom, hogy minden egyes mozdulat, amit tesz, vagy szó, ami elhagyja a száját, többnyire a vodka számlájára írható, azért meglep. – Bár állatira tetszel nekem, százszor megfogadtam magamnak, hogy nem teszek semmi…
-       Állj le! – ragadom meg nem túl erőszakosan a csuklóit, mert azt hiszem, erre a beszélgetésre még nem állok készen, és felhúzom a padlóról. – Nem kell, hogy megmagyarázz bármit is. Kialszod magad, és legközelebb, ha sörözésről van szó, akkor nem négy felessel indítasz éhgyomorra, hanem a sörözés az tényleg sörözés marad.
Nem akarom hallani, hogy mennyire tetszik neki Marcel, és hogy mit tenne vele, ha nem lenne semmi, ami visszatartja. Nekem ilyet sosem mondott annak idején.
-       Lesz legközelebb? – pislog rám döbbenten, aztán csak a még mindig a csuklói köré fonódó ujjaimat bámulja. Gyorsan eleresztem, felállok, és sietve átvetem a táskám pántját a vállamon.
-       Feltéve, hogy most elindulunk haza – bólintok, és próbálom láttatni a nagyon is bennem élő gondterheltséget, csak hogy ne villanyozzam fel túlzottan ezzel a legközelebbel.
Miután végre sikerült bekönyörögnöm az anyósülésre, és még a biztonsági övet is anélkül beköttetnem vele, hogy át kelljen hasalnom rajta, beindítom a motort, és gázt adok. Egy kicsit talán túl nagy hévvel, megintcsak mellőzve a gondolkodást… amolyan Harrysen. Nagy kerek szemekkel pillant felém, én meg gyorsan feljebb engedem a gázpedált, és mint a kisgyerek, akit elkaptak csokilopás közben, lesütöm a szemeimet, majd két kézzel megfogom a kormányt, és az útra szegezem a tekintetem.
-       Bocs – motyogom, és nyelek egyet. Egy rövid ideig csak csendben mosolyog, de aztán nem tud mit tenni, önkéntelenül is egyre szélesebbre húzódnak az ajkai, és végül kitör belőle a röhögés. – Most mi ilyen vicces? Szoknom kell még a vezetést – magyarázkodok, de az önfeledt vidámságát figyelve a szemem sarkából, nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy legalább egy hangyányit elmosolyodjak én is.
-       Szerintem meg most pont úgy indultál el, mintha már évek óta vezetnél – kuncog felhúzott térdekkel az ülésbe kuporodva. Olyan picinek tűnik most. És olyan imádnivalóan gubbaszt ott. És mindjárt adok magamnak egy rohadt nagy pofont, hogy be tudjam fejezni az áradozást arról az emberről, akivel elvileg nem szórakozásból töltöm az időmet. Vagy legalábbis a “szórakozás” fogalom nem épp legáltalánosabban vett értelmében.
Nem tudok felelni, mert mielőtt kigondolnék egy elfogadható választ, két sarokkal arrébb már jön is a soron következő sokk, ahogy meglátom a visszapillantóban a piros-kék fényeket. Remek. Csak ez hiányzott. Mintha nem lenne elég probléma egy túlságosan ennivalóan részeg Tomlinson az anyósülésen, akitől kezdem kurvára nem tudni, mit akarok, most még lehet, hogy rövidúton le is bukok. És nem lesz szükség arra, hogy kitaláljam, mert innentől kezdve állatira nem is fog számítani, mit akarok.
Átfut az agyamon, hogy gyorsan továbbhajtok, de végül nyer a józan ész. Szirénázó rendőrkocsit mégsem akarhatok a seggembe. Ha lesittelnek éjszakára, akkor tutira kiderül minden. Félrehúzódok, és átadom a papírokat a zsarunak, aki csak futólag néz rájuk, mindent rendben talál, és szerencsére csak Mr. Stylesnak hív, majd két percen belül tovább is enged.
Fellélegzek, de hamar kiderül, hogy túl szép volt ez a jelenet ahhoz, hogy igaz legyen. Ilyen könnyen persze, hogy nem úszom meg. Amikor már indulnék tovább, Louis a fejébe veszi, hogy mindenáron elkunyerálja a jogsimat.
-       Hadd nézzem meg a fotót! Levetted a szemüveged? Kibontottad a hajad? Mutasd! Naa, légyszi… – nyafog pont úgy, mint egy ötéves, amikor nem vagyok hajlandó a kezébe adni a műanyag lapocskát, amin jelenleg nagyon is sok minden áll vagy bukik. Aztán egy óvatlan pillanatban ő mégis pimaszul kikapja a kezemből, előttem meg lepereg az életem.
-       Harry jogsija…? – néz rám ledermedve.
-       Nem akartam, hogy tudd, ezért nem mutattam meg. A szemedben túl jófiú vagyok az ilyen… csaláshoz – felelem halkan, mozdulatlanul várva az ítéletre. Vajon itt a vége mindennek? – Valamit elkevertek, és nem készült el az enyém, de mivel már megbeszéltük, hogy elhozlak, Harry kölcsönadta – harapom be a szám bűntudatosan. – Cserébe egy hónapig én nyírom otthon a füvet…
Egy ideig nem tudom hova tenni a fürkésző tekintetét. Fogalmam sincs, bevette-e a mesét. Aztán újfent a hangos nevetésben kitörő Louis néz velem farkasszemet, amikor visszanyújtja nekem a kártyát.
-       Tele vagy meglepetésekkel. Egyre kevésbé hiszek ennek a jófiú álcának – jegyzi meg nevetve. Erre a megjegyzésére pedig megint elkezdenek életem filmjének kockái villódzani előttem. Vajon sejti egy kicsit is, mennyire közel jár az igazsághoz? – Fogadjunk, hogy nem csak az a picike tetkó van rajtad, amit a kezeden láttam. Valld be, hogy a ruha alatt rendesen ki vagy varrva!
-       Van egy-kettő… – felelem bizonytalanul. Nem tagadhatom le, előbb vagy utóbb ki fog derülni, ha hazudok neki még erről is. Hacsak nem zárom be magunkat egy vaksötét szobába, mielőtt bármit is levennék magamról. De mivel nagyon is látni akarom magam alatt, ez nem opció. – És mielőtt kinyitnád a szád, ne fáradj, tudom mit mondanál. Nem fogok elkezdeni vetkőzni, hogy végigmutogassam őket!
Válasz helyett nevetve beharapja az alsó ajkát. Én pedig újfent csak mosolyogni tudok rajta, pedig nem kellene.
-       Megint kezdesz messzire menni… – csóválom meg a fejem.
-       Esetleg gondolatban – vonja meg a vállát. – De nem én mondtam ki, te voltál! – kacag fel.
Lefékezek a házuk előtt, és óvatosan oldalra sandítok. Semmi pénzért nem fordulnék teljes testemmel felé, nem akarom azt sugallni, hogy búcsúcsókra várok. Nem tudom, mennyire írta a visszautasítást a környezet számlájára, és mennyire a sajátjára. Talán azt gondolja, csak azért nem csókoltam vissza, mert túl sok ember volt körülöttünk, de én egyáltalán nem szeretném, ha azt hinné, már az övé is vagyok. Nem fogom hagyni, hogy ma este még megpróbálja kipuhatolni, kinek vagy minek szólt az a nem.
-       Gurulj egy kicsit tovább – mosolyog rám huncutul, és látom a szemeiben, hogy készül valamire. Újabb visszautasításra van szüksége? Valójában nem is vagyok biztos abban, hogy képes lennék újra nemet mondani neki. De annyi biztos, hogy ma még minden erőmmel azon leszek.
-       Miért? – kérdem gyanakodva, közben viszont engedelmesen teszem, amire kér.
Talán csak a család miatt. Talán csak nem szereti, ha beszélnek róla. Talán csak beálltam az apja parkolóhelyére. Ezernyi ártatlan indoka lehet.
-       Van egy kis éjjelnappali a sarkon. Hozok egy üveg… mit is? Mit szeretsz? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.
Vállveregetés a megérzéseimnek. Hát persze, hogy le akar itatni!
-       Nem kellene többet innod ma már, Louis – csóválom a fejem. Azt azért mégse mondhatom, amit valójában gondolok…
-       Nekem lehet, hogy nem. Te viszont arra fogtad, hogy vezetned kell. Most már nem feltétlen kell vezetned. Aludhatsz akár nálam is. Szóval mit szeretsz?
-       Kizárt – csóválom meg a fejem hevesen.
-       És ha megígérem, hogy nem mászok rád? Elég nagy a szobám, még egy kis kanapé is van benne.
-       Akkor sem – vágom rá magabiztosan.
Abból semmi jó nem sülne ki. Illetve feltételezhetőleg szex sülne ki belőle. Amire azért mégsem mondhatom, hogy semmi jó. De a jövőbeli terveimet valószínűleg rövid úton romba is döntené.
-       Akkor nem ígérem meg… – ráncolja össze a szemöldökét, és kicsatolja a biztonsági övét.
Elsőre nem értem pontosan, mit akar ezzel, de hamar megértem, amikor azt gondolva, hogy a bolt felé indul, váratlanul mégis a másik irányba lendül, és egy gyors szökkenéssel lovaglópózban az ölemben terem.
-       Louis – fogom meg a vállait, hogy távol tartsam magamtól. Már amennyire a farkamon a fenekével ez lehetséges. – Fejezd be.
-       Mondd, mit hozzak, és leszállok rólad – vigyorog céltudatosan.
-       Szeretném, ha most kiszállnál az autóból! – mordulok rá, és nem eresztem el a vállait, mert ha most hozzám ér, vagy megcsókol, az biztos, hogy kiadom magamat. Nem leszek képes Marcelt játszani, Harryként fogom a hátsó ülésre dobni.
Amikor látom rajta, hogy megleptem ezzel a hangnemmel, és végre elkezdi komolyan venni a szavaimat, kitárom a vezető oldali ajtót, és szótlanul nézem, ahogy szemlesütve kimászik az ölemből, és elsomfordál.

Nem sokáig jártathatom az agyamat az elkövetkezendő napokon. Épp csak hazaértem, és levedlettem az álruhámat, máris pittyeg az üzenetjelző hang a telefonomon.
“Igazad volt, túl messzire merészkedtem. Úgy tűnik, folyton csak bocsánatot kell kérnem tőled.”
Sóhajtok egyet, és – bár tudom, hogy mindent, ami történt, én magam váltottam ki – elgondolkodom azon, hogyan fújjak visszavonulót, és szerezzek magamnak egy kis gondolkodási időt. Ha nem írom neki azt – amit eddig bármit is tett, mondtam –, hogy semmi baj, akkor rájön, hogy igenis haragszik Marcel? Harry is haragszik. Teljesen más okból kifolyólag, és mégis. Haragszom, amiért összezavar, amiért elterel az eredetileg megtervezett mederből. Haragszom rá, amiért egyre többször érzem azt, amit csupán a marionett bábumnak kellene éreznie.
“Most egy kicsit ne találkozzunk, jó? Elolvasom a könyveket, amiket adtál, és majd kereslek.” – küldöm a válaszüzenetet. Kell egy kis idő, hogy kitaláljam, hogyan tovább. Túlságosan hamar eljött az a pillanat, amire tulajdonképpen az egész játék kiment. Pontosan ott vagyok, ahol lenni akartam, és mégis valamiért úgy érzem, most mégsem szeretnék itt lenni.
“Ne rázz le, kérlek. Inkább beszéljük meg. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, tetszel.” – érkezik az újabb üzenet másodperceken belül.
Nem tudom, mit kellene éreznem. Én, mint Harry, nem tudtam elérni, hogy érdekeljem. Hogy komolyan vegyen. Egyáltalán érdemesnek tartson arra, hogy elmondja, el kell mennie a városból. Csak ideiglenes játékszerként tekintett rám. De így, hogy elkezdtem színészkedni, gond nélkül sikerült felkeltenem az érdeklődését. Egyre kétségbeesettebben akarja azt, aki nem én vagyok. Aki nem létezik. Velem van a baj? Az igazi Harry ennyire szerethetetlen? Egyáltalán ki ez a Marcel? Ez is én vagyok, csak eddig elrejtettem? Már én sem tudom, hogy csak kitaláltam, vagy csupán szabadon engedtem az évekkel ezelőtt, épp Louis miatt megépített fogságból.
“Nem vagy abban az állapotban, hogy beszélgetni lehessen veled, Louis. Pihend ki magad.” – hárítom közönyt erőltetve magamra. Le kell zárnom ezt a napot valahogy.
“Holnap hívhatlak?” próbálkozik újra, de érzem, hogy nem leszek képes mostanában újra belebújni a Marcel-bőrbe. Szükségem van egy kis szünetre. Azt hiszi, túl messzire ment, pedig valójában én vagyok az, aki a messzinél is messzebb jár már.
“Adj még egy kis időt. Jó éjt.” – küldöm el, és azonnal ki is kapcsolom a telefont, hogy véletlenül se tudjon ma már elérni.

Amilyen frusztráltan dőltem be az ágyba, arra számítottam, hogy fél éjszaka forgolódni fogok, mégis hamar elnyomott az álom. Olyan szerencsém persze nem volt, hogy nyugodtan is aludjak reggelig. Öt perce ébredtem, izzadtan és zihálva. Talán két órát aludhattam, és még azt a keveset is egy elborult álommal megspékelve kellett végigélveznem. Azóta is remeg mindenem.
Nem tudom, hogy a tanárbácsimat vagy Zayn elmebeteg ötletét – amibe elmebeteg módon én is belementem – okoljam az agyamba égett mentális képért, amin fehér fátyolban mosolygok boldogan az összes ismerősöm előtt, miközben Louis, a vőlegényem, az oltár előtt vár rám. Ez valami jel. Azt persze nem tudhatom, hogy annak szól-e, hogy hagyjam abba az ikertestvér-színjátékot, vagy hogy a Zaynnel tervezettet már inkább el se kezdjem, de figyelmeztető jel, annyi biztos. Talán le kellene fújnom a jövő hétvégi lagzis szereplést. Zayn kinyírna, főleg ha nem mondom el az okát. Ha elmondom, akkor meg életem végéig ezzel szekálna. Muszáj ott lennem. A Louis-szal kapcsolatos terveimet viszont nem fogom félredobni egy bugyuta álom miatt sem!


Louis’s POV

Az utolsó üzenetét olvasva – amivel világosan a tudtomra adta, hogy nem kívánja folytatni a késő esti üzenetváltásainkat – dühösen hajítom az ágyamra a telefonom. Szédülök attól a töménytelen mennyiségű vodkától, amit magamba döntöttem az este alatt, és a pokolra átkozom magam miatta. Talán ha a sörözésünk tényleg csak sörözés lett volna, akkor nem vetem el a sulykot.
Rohadtul haragszom saját magamra, de egyfajta vezeklésként élem meg a józanító jeges zuhanyt, amit kíméletlenül hagyok a nyakamba és az arcomba zúdulni. Gondolkodás nélkül dobáltam le a ruháimat és most vacogva állok a hideg víz alatt, hátha az majd észhez térít. Először csak a rosszak, majd a bénító fürdő hatására minden más gondolatom is elszáll. Már csak a bőrömbe maró jeges, mégis maga után égető fájdalmat hagyó, zubogó vízre tudok koncentrálni.
Vezeklés. Mintha egy kis hidegzuhany elegendő lenne, hogy Marcel elnézze nekem amit csináltam. Hirtelen dühömben egy hatalmasat ütök a kabin csempéjébe és azonnal megérzem a kezembe hasító éles fájdalmat. Régen engedtem ki így a dühöm. Hosszú ideje nem volt már olyan, ami miatt így kellett magam megnyugtatnom, mert úgy éreztem, más már nem lenne elég hatásos. Épp az utolsó ilyen alkalmat próbálnám felidézni, mikor kopogást hallok a fürdő ajtaján. Biztos felébresztettem a szüleimet. Nagyszerű! Még nekik is magyarázkodhatok, hogy mi a fene bajom van. Elzárom a csapot, és remegve lépek ki a lehűlt testem alatt szinte forrónak ható járólapokra. Anyám áll kint, és halálra vált arccal mered az elkékült tagjaimra.
-       Mi történt veled? – kapna utánam egyből, de kirántom a karom az ujjai közül, és a szobámba lépkedek. Pont annyi életkedvvel, amennyit érzek magamban. Azt hiszem most semmire sem vágyom jobban, mint hosszú órákig csak gondtalanul aludni. – Louis!
-       Semmi, anyu, aludj tovább – felelem egyhangúan, és már csuknám be magam után az ajtóm, de megakadályozza, belép utánam, és maga mögött csukja be.
-       Liam volt? – teszi karba a kezét, mintha épp az oviból jöttem volna haza, és azt meséltem volna el, hogy egy csoporttársam a sárba lökött.
-       Nem.
-       Ma délután itt járt, de apád nem engedte be a házba – süti le a szemét, mintha ez egy szégyellnivaló dolog lenne.
-       És az miért baj? Már semmi közöm Liamhez.
-       Nem vágtak túl szép dolgokat egymás fejéhez. Apád elemében volt – dönti oldalra elismerően a fejét, és leül az ágyam szélére, mintha a beszélgetésben való részvételem egy kimondatlan engedély lenne, hogy helyezze magát kényelembe, mert ez most el fog tartani egy darabig. – De azért Liamet sem kellett félteni. Mocskos szája van, ha arról van szó, hogy megvédje a becsületed.
A mondat végére felkapom a fejem. Ezek szerint apám nem is az én oldalamon állt, ellenben Liam igen? Bár nem is értem, ezen miért csodálkozom.
-       Szerintem az a fiú még mindig szeret téged. Miért hagytad ott? Mármint… – próbálná máris enyhíteni a nyíltan feltett kérdésének élét, de felesleges. Már egyre könnyebben tudok róla beszélni. Az más kérdés, hogy annyira nem akarok.
-       Nem én hagytam ott. Ő mondta azt, hogy megunta a dolgot és élni akar. Mostanra biztos kiélte magát, és kellene vissza a biztonságos ágyas.
Látom az arcán, hogy a mondatom megbotránkoztatja, de nem szól érte. Úgy tűnik a látványosan fortyogó dühöm kellően veszélyesnek tűnik.
-       Fiam, tudod, hogy nekem is nehéz ez a dolog, de hidd el, apád is és én is próbáljuk elfogadni.
-       Egy szart… – horkanok fel, és közben magamra rángatom az alsóm. – De már kezdem megszokni.
-       Hidd el, nekünk sem könnyű.
-       Bár nem értem nektek mi a nehéz ebben - hangsúlyozom a mondat közepét, mert tényleg nehéz felfognom, hogy miért ilyen baszottul lehetetlen mosolyogva bólintani erre a dologra. – Nem kell szeretni, csak el kell fogadni.
-       Nehéz elfogadnom, hogy sosem lesz egy szép lagzid, vagy unokánk tőled, Louis.
Felkapom a fejem erre. Nem tudom, miért pont most keveredtünk bele ebbe a témába, de valamiért olyan mélyen kezdünk benne lenni észrevétlenül, mint talán még soha.
-       Ugye tudod, hogy nekem is lehet már esküvőm, és gyereket is vállalhatok? Több opció is van rá, hogy hogyan.
-       Tudom, de… – kezdené, de elharapja a mondat végét. Talán hogy ne fájjon nekem a befejezés. Tudom, hogy szeret engem. Az indentitásomat gyűlöli csak. Értem tűzbe tenné a kezét.
-       De az nem ugyanolyan – fejezem be helyette, hogy megkönnyítsem mindkettőnk helyzetét. – Meg gondolom a barátaitok előtt sem olyan lenne a dolog.
-       Nem erről van szó – próbál enyhíteni az előző mondatán, de hiába.
-       Pontosan erről szól, és épp ezért szar érzés, de már rég elfogadtam, anya – emelem magam elé a kezem, hogy ne csak szavakban, de gesztusokban is kifejezzem, mennyire nem akarom erőltetni tovább ezt a beszélgetést. Semmi értelmét nem látom, és most egészen más dolgok bosszantanak. – Mit mondott Liam? Miért jött? – terelem inkább a beszélgetést, hogy aztán lezárhassuk végre.
-       Meg akart hívni – az ő szavaival élve egy “fergeteges partiba”, de mondtam, hogy nem érsz rá.
-       Így volna? – szökik magasba a szemöldököm anyám kéretlen döntéshozatalán.
-       Tudod, már beszéltünk róla, aznap Amyékhez vagyunk hivatalosak. Nagyon szeretnek téged, és szomorúak lennének, ha nem jönnél el. Ugye nem fogod az utolsó pillanatban lemondani?
Hát persze, egyszer már áldásom adtam rá, hogy azt a napomat feláldozom anya boldogságáért.
-       Nem sok kedvem van hozzá, de már megígértem – húzom el a szám, de anyámnak mégis isteni jókedve támad a válaszomtól.
-       Köszönöm – ugrik fel, és hirtelen megölel, én pedig összeszorítom a fogam kínomban, nehogy felkiáltsak a kezem miatt. Szerencsére eddig még nem vette észre, és szeretném ha ez így is maradna. – Most elmondod nekem, hogy miért vagy ennyire ideges?
-       Semmiség – legyintek, miután sikerül kievickélnem az öleléséből. – Csak rossz napom volt. Holnapra kialszom.
Ezt olyan mosollyal az arcomon sikerül előadnom neki, hogy még én is majdnem elhiszem, hogy ha most lefekszem, reggelre semmissé válnak a mai faszságaim. Ő minden bizonnyal feltétel nélkül elhiszi, mert széles mosolyra húzza a száját, és ad egy futó puszit, mielőtt hátat fordít nekem.
-       Anya – szólok még utána gyorsan, mert talán a pillanatnyi jókedvét kihasználva ez a megfelelő alkalom, hogy közöljem a költözésem. – Ma kivettem egy lakást. Még a napokban átcuccolok oda. Nem zavarok itt tovább.
-       Miről beszélsz, Louis? – néz rám összeráncolt szemöldökkel. – Egyáltalán nem zavarsz. Ez a te otthonod is.
-       Nagy gyerek vagyok már – mosolygok rá idétlenül, hogy a mondatomat egyből meg is cáfoljam, és ez a kettősség újra nevetésre készteti anyámat.
-       Itt bármeddig maradhatsz, de ha úgy látod jónak…
Az ajkait rágcsálja, és láthatóan nem tetszik neki az ötlet, de én biztos, hogy nem akarok a kelleténél tovább itt maradni. Talán ha most nem laknék itt, épp egy feszültséglevezető szexpartnert próbálnék előkeríteni valahonnan. Itt viszont… jobb ha nem merészkedek messzire. Addig jó, míg néma tiltakozásuk nem csap át hangos undorba az irányomba. Tudom, hogy soha nem fognak megbékélni az életemmel, de tudomásul veszik, hogy ez nem egy választható dolog. Ha úgy vesszük, járhattam volna rosszabbul is velük.
-       Ha van kedved, segíthetsz berendezkedni. Nincs olyan nagyon messze – próbálom megtartani anya hajnali életkedvét.
-       Még szép – bólint.
Ásítok egy hatalmasat, hogy értse mennyire le akarok már feküdni, és ne kelljen őt kiküldenem a szobámból, de még be sem fejezem, mire kisiet az ajtón.
-       Jó éjt! – kiáltok utána, és ő is ugyanezt kívánva becsukja az ajtóm. Nem is vagyok olyan rossz színész. Ha már tönkrevágtam Marcel és a saját napomat is, legalább anyámét vigyorgósra varázsoltam így a végére. A vezeklés második felvonása. Attól tartok, ez egy hosszú színdarab lesz.

Fogalmam sincs hány óra lehet, de már világosodik, az ablakpárkányomon pihenő madarak átkozottul hangosan dalolnak, és én egy szemhunyásnyit sem aludtam mostanáig. Vagy csak dobáltam magam, vagy a plafont bámulva gondolkodtam, hogyan lehetek ekkora seggfej. Valahogy helyre kell ezt hoznom, mert mikor belegondoltam, hogy emiatt akár el is veszíthetem Marcelt szem elől, nagyon erősen markolt rá valami a gyomromra. Kezdett nyitni felém, egyre felszabadultabb volt a találkáinkon, erre én mindent elbaszok egy pillanat alatt. Talán igaza volt, nem kellene ennyit innom a közelében. Elveszi az eszem. A pia is, de Marcel még inkább. Nem tudom kiverni a fejemből azt sem, amikor bevallotta, hogy van még néhány rejtett tetoválása. Napról napra erősebben kapom magam azon, hogy mindent tudni akarok róla. A legjelentéktelenebb, csekély információra is szomjazom. Korábban talán inkább hagytam volna, de most úgy érzem, minden erőmmel rendbe akarom hozni, még ha hátrányból is indulok. Többször kellett erőszakkal visszatartanom magam éjjel, nehogy felhívjam, de tudom, most azzal kell kezdenem, hogy eleget teszek a kérésének, és inkább nem keresem egy ideig. Mindeközben abban reménykedem, mielőbb eljön a pillanat, amikor végre ír, vagy hív, olyan Marcelesen, hogy elolvasta a könyveket és készen áll rá, hogy azokat is kielemezzük. Aztán talán minden onnan tud majd folytatódni, ahol a leendő lakásomban abbahagytuk. Barátokként. Aha… Csakhogy én nem akarok a barátja lenni. Többet akarok annál, ez már biztos. Már csak azt kell elérnem, hogy nyomulás és erőltetés nélkül jöjjön rá, hogy ő is azt akarja, amit én.
Ez a gondolat csal egy kis mosolyt az arcomra végre, és ebből merítve erőt, kimászom az ágyból, és beöltözöm egy frissítő hajnali futásra. Jót fog tenni a háborgó gyomromnak és gondolataimnak is a friss levegő.

Már jó ideje halmozom a kilométereket a folyó mentén, amikor felzárkózik mellém valaki.
-       Jó reggelt, tanár úr! – köszön lihegve az oldalamon Emily, én pedig csak a levegőt kapkodva biccentek felé. – Nem is tudtam, hogy a tanár úr is szereti a hajnali futást.
-       Ez nem is lep meg – állok meg, és a térdeimre támaszkodva próbálom elegendő oxigénhez juttatni a tüdőm. – Honnan is tudhatnád.
Nem szántam bunkónak a hangszínem, és remélem nem is sikerült annak, de valójában nem mondanám, hogy feldob ez a szituáció. Emily valamiért feltűnően keresi a társaságom, és az a mosoly a pirulásokkal karöltve semmi jó érzést nem hagy bennem maga után.
-       Csak hétvégén szokott futni? – kérdi, miután elkezd mellettem nyújtani. Zavarba kellene jönnöm? Minden bizonnyal, de egyértelmű okokból kicsit sem érzem varázslatosnak ezt a pillanatot. Talán Emilyhez nem jutott el az iskolai pletyka.
-       Nem. – Semmi körítést nem akarok hozzáfűzni. Leginkább mielőbb ki akarok szakadni ebből a szituációból.
-       Akkor ezért van olyan jó formában – csiripeli mellettem, én pedig önkéntelenül rákapom a tekintetem. A gyanúm beigazolódni látszik. És most valahogy cseppet sem örülök neki, hogy igazam lett. Ahogy ránézek, egyből rózsás arccal kapja el rólam a tekintetét, és szendén kezdi fürkészni a folyót. Miért érzem úgy, hogy ennek még rossz vége is lehet?
-       Neked viszont aludnod kellene – felelem, egyértelműen terelve a témát az ő általa megásott mederből. – Minden nap korán kelsz. Legalább hétvégén… kellene.
Nem tudom, hogyan kezeljem. Fogalmam sincs, mit mondjak neki, amitől egyértelművé válik neki, nem csak hogy zárt ajtókon dörömböl, az ominózus ajtó nem is létezik.
-       Ahogy a tanár úrnak is.
-       Talán igazad van – kapok azonnal a lehetőségen. – Megyek is vissza aludni. Hétfőn találkozunk!
Választ nem is várva, az utolsó mondatot már futás közben kiáltom hátra, és csak egy pillanatra látom a csalódott arcát. Ezentúl el kell kerülnöm a hajnali futásokat ezen a szakaszon. Az iskolai környezet más, ott kötelességeim vannak, de civilben távol akarom tartani magam az ilyen helyzetektől.

Nem túl meglepő módon, apám sokkal könnyebben fogadta a hírt, hogy elköltözöm. Talán most még fel is lélegzik egy kicsit, hogy se az exeim, se az aktuálisaim nem fogják zaklatni az itthoni, sörszagú hétköznap estéit.
Egy fél nap is bőven elég, hogy minden cuccomat átcipeljük az új lakásba. Mindketten elkísérnek, alaposan fel is mérik, és bár anyán látom, mennyire próbálja lehúzni az ötletet, hogy végleg elvágjam a köldökzsinórt, de túlságosan tetszik neki a saját munkája. Igazán otthonos lett, és kellemes érzés tölt el, hogy bár egyedül leszek itt, azért anya keze nyoma is rajta lesz a helyen.
-       Ha mosni kellene, vagy főzni, nyugodtan szólj. Átfuthatok bármelyik délután – ölel meg, még mielőtt apám után sietne.
-       Van mosógép anyu, és ideje megtanulnom főzni is – nevetgélek kényszeredetten, mert életemben nem fogtam még fakanalat a kezemben. Liam volt a konyhatündér.
-       Tudom, tudom – helyesel, ahogy elereszt. – Nagyfiú vagy…
-       Bizony – düllesztem ki a mellkasom, de mindketten nevetésben törünk ki. - Anyu, azért örülök, hogy közel lesztek.
Nem felel semmit, csak egy szeretetteljes mosoly terül el az arcán, aztán a könnyeivel küszködve beharapja az ajkát, és elindul.
A konyhába sétálok, hogy valami ehetőt csináljak magamnak, közben pedig mint valami idióta megszállott, ki sem tudom verni a fejemből azt a szemüveg fedte zöld szempárt. Vajon meddig akar még büntetni? Vagy ez már mindig így marad? Csak akkor találkozunk majd, amikor ő ír, hogy kész a házi, és fussunk össze megbeszélni a könyvtárban? Hát engem azzal tuti ki fog nyírni.
Lehet, hogy fel kellene szednem valakit, hogy biztonságban érezze magát mellettem? Áh, marhaság! Nem akarnám a Liames szituhoz hasonló kellemetlen helyzetbe hozni. Csak azt tudom, hogy nem akarom ezt. A gondolatát is gyűlölöm, hogy haragszik rám. Annyi minden eszembe jutott már, de azt sem tudom, hol lakik. Hová jár el. Semmit sem tudok. Esélyem sincs egy véletlen találkozásra vele. Bezzeg ha Harryvel akarnék véletlenül összefutni… számtalan ötletem lenne, hol keressem. Ez a gondolat egyből szöget üt a fejembe. Bár eddig még egyik találkozásunk sem volt életem top három randijában, talán tőle – akár kéretlenül is – megtudhatom, hogy mi van Marcellel. Harry már az eleje óta túlzottan is minden lében kanál módjára vesz részt a mi… nem is tudom… kapcsolatunkban? Lehet ezt így nevezni? Fogalmam sincs, milyen címkét aggassak magunkra, de kiborít ez a mozdulatlan tehetetlenség, muszáj valamit csinálnom. Hirtelen ötlettől vezérelve mindent visszadobálok a hűtőbe, magamhoz veszem a kocsikulcsom, és elindulok a legvalószínűbb helyekre, ahol összefuthatok vele, de a hiába járom végig a környék legnépszerűbb szórakozóhelyeit, ma este nem járok szerencsével. Bezzeg, ha nem akarnék találkozni vele…

Néhány napja szándékosan nem jártam a szüleim házában. Jól esik egy kis önállóság, és továbbra sem adtam fel, hogy valami infóhoz jussak Marcelről. Bár mostanra már nem csak Harrytől, hanem bárkitől szívesen vennék valami útmutatást.
Egy újabb fárasztó nap után nagy sóhajjal dobom le magam a kanapéra. Napok óta semmi hírt nem kaptam Marceltől. Ma egy kicsit elterelte a figyelmem a sűrű órarendem, de most, hogy újra egyedül maradtam ezzel a nyomorúságos tehetetlenséggel, megjelenik a szemem előtt, ahogy ennek a szobának a közepén áll, és szerényen kifejti a véleményét a helyről.
Ahogy a tekintetem pásztázik a helységben, Marcel emlékét kutatva benne, hirtelen villámcsapásként ér a felismerés. Annak idején Jackson barátom buliján futottunk egymásba Harryvel, szóval ha minden igaz, ismerniük kell egymást. Gondolkodás nélkül már tárcsázom is, hogy egy kis információhoz jussak.
-       Louis! – üvölt a telefonba. Ezek szerint ő már most sem szomjas. – De örülök neked, haver!
-       Nem különben! – kiáltok én is vissza óvatosan. – Csak nem valami ígéretes buliban?
-       Gyere haver! Csajok és pia dögivel!
-       Holnap meló – felelem megjátszott csalódottsággal.
-       Ne legyél már ennyire puhapöcs – röhög fel.
-       Nem is tudom – húzom még egy kicsit az időt. Valahogy meg kellene tudnom a helyszínt, és hogy kik vannak ott. – Merre vagy?
-       Itthon.
-       Ajaj, a medencédnek már sokkal nehezebb ellenállni, mint neked.
-       Kapd be! Gyere már!
-       Kik vannak ott? – Azt hiszem elég részeg hozzá, hogy ne legyen már szükségem különösebb körítésekre. Valahogy ki kellene derítenem, Harry ott van-e, anélkül, hogy nyíltan megkérdezem. Azt mindenképp el kell kerülnöm, hogy bárki is azt higgye, miatta vagyok ott.
-       Sokan – feleli egyszerűen. – Legtöbben még a suliból.
-       Még mindig az alsóbb évfolyamos nyomikkal lógsz? – röhögök fel, hátha ezzel kicsalhatom a választ a fel sem tett kérdésemre.
-       Keresve sem találsz jobbat azoknál a punciknál – kiált a fülembe szemérmetlenül.
-       De te nem csak csajokkal lógtál… – vigyorgok tovább. Talán most.
-       Kussolsz! Na gyere már, nem érek rá egész este telefonnal a fülemen futkosni, mintha az asszonnyal beszélnék.
-       Oké, megyek – zárom le, és már ki is nyomja a telefont. Nem tudtam meg sokkal többet, de annyit azért igen, hogy van esélyem összefutni vele.

Mikor lefékezek a ház előtt, még az autóban ülve örömtáncot járok gondolatban, mert mit ad isten, nem messze Jackson otthonától pont annak a gyönyörű piros Impalának a motorháztetején csillan meg az egyik utcai lámpa sárgás fénye. Ezek szerint nem tévedtem, amikor Jacksont tartottam a legvalószínűbb közös pontnak. Eddig még minden alkalommal sikerült Harrynek meglepnie úgy, hogy fogalmam se legyen, mit reagáljak a lekezelő monológjaira. Most viszont egy lépéssel előtte járok, mert felkészülten jöttem, és számítok rá.
Belépve azért egyből látom, hogy nem lesz olyan könnyű dolgom. Rohadt sok ember van itt, és olyan sűrűn állnak, hogy levegőt is alig lehet venni, mikor közéjük passzírozod magad. Annak idején leginkább a szabadban, a medence környékén szerette tölteni az idejét. Kiverekszem magam a hátsó kertbe, és bár az állam is leesik némelyik régi ismerőstől, akik igencsak kikupálódtak az évek alatt, őt sehol nem lelem. Bent sem láttam a bárpultnál. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy itt kell lennie valahol.
-       Louis – simít végig egy kéz a hátamon, és ahogy megfordulok az egyik régi néhányéjszakásom néz rám olyan vágytól lobogó tekintettel, hogy mindjárt itt helyben lángra lobbanok abban a mennyei tűzben. – Annyira régen láttalak. Mikor jöttél vissza?
-       Csak nemrég – mosolygok rá. – Itt aztán semmi sem változott, mi?
-       Nem nagyon, bár nélküled sokkal unalmasabb volt minden. Ugye már nem mész el többet?
-       A jövő mindig kiszámíthatatlan, de most nem tervezek semmi ilyesmit.
-       Nagyon helyes – simít végig most már a nyakamon, én pedig önkéntelenül is hátrébb lépek. – Még mindig?
-       Én… – Szeretnék valami épeszű magyarázatot kinyögni, de magam sem tudom, miért utálom a gondolatát, hogy mindenki azt bámulja, ahogy egy sráccal flörtölök. Talán a régi hírnevem árnyéka. Nem tudom. Seattle-ben ez soha nem zavart. Az első pillanattól az voltam, aki valójában vagyok.
-       Akkor menjünk egy csendesebb helyre – húzza csábos félmosolyra a száját, én pedig már kezdek is keményedni tőle. Nem tudom, hogy a kinézete miatt, vagy mert tökéletesen emlékszem, mire képes, de valamiért most szívesen vele tartanék.
-       Még iszom valamit, és beszélek néhány arccal – simítok végig a bicepszén, ami azóta veszélyesen megvastagodott. Talán úgy gondolja, most ő fog ledönteni? – Csak most érkeztem. Aztán ne tűnj el. Megkereslek.
Rákacsintok, és a félmosolya egy hatalmas vigyorrá fejlődik, amikor magára hagyom. Visszapasszírozom magam a tömegbe, és töltök egy sört, miközben veszettül jártatom a tekintetem a helyiségben. Csak akkor szúrom ki a tömegben, mikor már magam sem tudom, hány kört tettem meg, és mennyiszer töltöttem újra a poharam, beljebb tuszkolva magam az emberek közé. Harry a sokaság közepén táncol egy nála tutira sokkal fiatalabb sráccal a karjaiban. Nem tudom, hogy az elpusztított sörök, vagy a vibráló fények teszik, de félelmetesen jól néz ki a lehetetlenül szűk fekete farmerben, és egy izzadtan a hátára tapadó, hófehér ingben. Beugrik, amikor először láttam őt Jackson exkluzív partijai egyikén. Most szemérmetlenül simul hátulról a fiúnak, és hajtja az arcát a nyakhajlatába, miközben szorosan fogja a csípőjét. Szöges ellentéte annak a fiúnak, akibe belebotlottam akkor. Egész este szégyellősen a poharát szorongatva sétálgatott. Sokszor vettem észre, hogy figyel. Olvastam a jelekből. Tetszett az ártatlansága. Biztos voltam benne, hogy ő soha nem jönne oda hozzám, bármennyire is vágyik rá – márpedig láttam, hogy vágyott rá –, így megtettem én. Őszinte izgalmat és élvezetet láttam az arcán, amit azóta keresve sem találok. Még most sem, hogy bizonyára a ma esti áldozatát hálózza be. A fiú már teljes eufóriában fogadja a csókjait a nyakán, és észre sem veszi, amit én. Egy másik srác sétál el mellettük, fejcsóválva nevet rajtuk, aztán észrevétlenül lepacsizik Harryvel. Gratuláció a ma esti fogásért? Összeszűkített szemekkel fürkészem Harry arcát. Nyomát sem látom annak a szerény fiúnak. Ki volt az, akit annyira szerettél, hogy képes volt ennyire elbaszni mindent? Bár ennek a rejtélynek talán sosem bukkanok a nyomára, mégis nagyon elkeserít a látvány.

Bár nem pont ezt terveztem, de végignézem, ahogy teljes befolyása alá vonja a fiút, és felcipeli az emeletre. Lemondóan megcsóválom a fejem, és a kocsim felé menet még behajítom a poharam egy útba eső kukába. Beszélni akarok vele, de nem ez az az este. Beugrom a volán mögé, és mielőtt hazamennék, még vetek egy pillantást a telefonomra, de Marcel továbbra is hallgat. Rácsapok a kormányra, és magam mellé hajítva a telefont, csikorgó kerekekkel kanyarodok ki az útra. Ez a város egy átok. Vissza se kellett volna jönnöm.

A hét minden egyes eltelt napjával egyre jobban a pokolban érzem magam. Ahelyett, hogy normálisan tudnám szemlélni a dolgokat az idő múlásával, inkább a kiborulás peremére sodor, hogy az ég világon semmit sem tudok Marcelről immáron egy hete. Képtelen vagyok odafigyelni a rohadt munkámra, és ezt az igazgató is megneszelhette, mert bekurjantott a tanáriba egy kurta “Tomlinson, következő szünetben gyere be az irodámba!” parancsot. Sejtem, hogy valami fejmosás fog következni, amin nem is kellene csodálkoznom, lévén a szemeim pont olyanok, mint a legrosszabb narkósnak, a borostám meg egyenesen arányosan nő a kétségbeesésemmel.
-       Mi a pálya, Tomlinson? – lök oldalba Niall, én meg csak pislogok párat, ahogy kiránt az aggodalommal telt gondolataimból. – Szarul nézel ki.
-       Mindig tudod, hogyan dobd fel az embert.
-       Most komolyan – ül le mellém, ami azt jelenti, hogy tényleg komolyan akar beszélni, mert az asztala épp az enyémmel szemben van. Sose szokott annál közelebb jönni. – Mi van?
-       Dráma – sóhajtok fel, és egy nagyot ásítva a combjaim közé szorítom a kezeim, és rásandítok.
-       Pasi ügy? – súgja olyan halkan, hogy senki ne hallhassa.
-       Aha.
-       Na, hallgatlak – támasztja az asztalra a könyökét. – Niall bácsi majd segít.
Felnevetek a hangnemén, ő meg csak felhúzott szemöldökkel néz rám. Nem tudom, hogy a picsába csinálja, hogy a legsötétebb pillanataimban is képes megnevettetni, de talán pont ezért avanzsált a legjobb barát posztra, mióta hazajöttem.
-       Van egy srác, akivel a könyvtárban találkoztam nem sokkal azután, hogy visszaköltöztem.
-       Huhu, és megsoroztad már az irodalom romantikusaival? – röhög fel, én meg csak egyik szemöldököm megemelve meredek rá. Komoly beszélgetésről volt szó, barátom. – Folytasd.
-       Bár igazából csak egy kicsit fiatalabb nálam, az egyetemre készül, és felajánlottam, hogy tartok neki felkészítő órákat.
-       Látom már, ez egy szép romantikus történet lesz. A fiúcska belezúg a tanárbácsiba, aki előbb azért őrlődik egy kicsit, mert mégiscsak milyen már ez, de valójában az elején is tudja, hogy úgyis belemegy?
-       Hagyjuk – legyintek, mert sikerül feldühítenie a hülyeségeivel, amiket normálisan nagyon is bírok, de nem akkor, amikor épp én vagyok a vicc tárgya.
-       Na már – dől nekem a vállával. – Befogtam. Mondhatod.
A teljes lyukasórámat kiteszi, míg az elejétől a végéig elmesélem neki a komplett történetünket. Megtartja a szavát. Egyszer sem szakít félbe többet, és hol a száját rágva, hol a szemöldökét rángatva, de csendben hallgatja. És akkor sem szólal meg, mikor én már a végéhez értem, és felhúzott szemöldökkel várom, hogy végre akkor mondjon valamit, ha képes poénkodás nélkül is beszélni a dilemmámról.
-       Most már megszólalhatsz – sürgetem meg, mert szétvet az ideg.
-       Nem nagyon tudom, mit mondjak – vakarássza meg a tarkóját, és látom, hogy most nem poénkodik. Komolyan megakasztottam a kis mesémmel. – Ezt csúnyán elbasztad.
-       Tudom – emelem a magasba a kezeimet, a homlokom pedig az asztalon koppan.
-       De azért ez még nem a világ vége. Nem csináltál olyan komoly szartengert magad köré, amit ne tudnál feltakarítani. Most vicc nélkül. Várd meg amíg jelentkezik, és…
-       De mi van, ha nem fog? Egy hete semmi hírem róla – szakítom félbe kétségbeesett hangon.
-       Azt mondta fog, szóval biztos fog – próbál nyugtatni, és még a vállamba is belemarkol. – A legfontosabb, hogy a következő találkozásoknál tartsd kordában az alfahím éned. Ne akard mindenáron magadévá tenni. Inkább hagyd, és mutasd meg neki, miről csúszott le.
-       Mire gondolsz? – húzom ki magam, mert talán tényleg kapok egy valamirevaló tervet.
-       Mutasd meg neki, hogy milyen vagy te. Ne lekapni vagy leteperni próbáld. Tök komolyan előszednék a helyedben néhány romantikus klasszikust. Az intelligenciád vesd be, ne pedig a csáberőd. Úgy néz ki, ez nem az a fajta srác, akinek csak a farkad kell. Nem adja magát könnyen, hát akkor kezdj el ésszel harcolni. A végére az idejére sem fog emlékezni, mikor esett beléd végzetesen.
-       Ez működhet? – ráncolom a homlokom, de ő csak felnevet, és a vállaim átkarolva bizalmasan közel hajol.
-       Bomba biztos módszer. Az élő és sétáló tesztalanya itt ül előtted.
Kicsengetnek a jelenleg tartó óráról, Niall pedig egyből felpattan mellőlem, és az ajtó irányába megy.
-       Nem jössz kajálni? – néz vissza rám.
-       Nem – sóhajtok fel, és indulok én is utána. – A diri beszélni akar velem valamiről.
-       Uh, a nagyszünetben? Hosszú szónoklat lesz, bármiről is fog szólni – és már el is siet az ebédlőbe.

Halkan kopogok az igazgató ajtaján, ő pedig egyből kiszól, hogy mehetek.
-       Ülj le – int a vele szemben lévő székre, de cseppet sem abban a mézes-mázas stílusban, mint amikor első alkalommal voltunk ugyanitt. – Nos, Tomlinson, érdekes szóbeszéd járja az iskolám, aminek szeretnék végre pontot tenni a végére.
-       Mi lenne az? – kérdezek vissza óvatosan.
-       Szerintem nem kell elmesélnem – bólogat a legnagyobb meggyőződéssel. – Tudod, Louis, egyetlen szerencséd van. Az, hogy kedvellek. Ezért úgy fogok tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna. És cserébe…
-       Tessék?
-       Ne szakíts félbe – mordul rám, de annyira felbasz már az első pár mondatával is, hogy nehéz befognom a szám. Tudom, hogy az lenne a legokosabb, ha meg akarom tartani a munkám, de soha nem arról voltam híres, hogy képes vagyok magamban tartani, amit gondolok. – Az iskolám falai között soha nem tűrtem meg az ilyesfajta feslett életformát. Annak idején jó gyerek voltál. Még azt a Styles fiút is be kellett hívatnom, hogy elbeszélgessek vele egy kicsit. A vak is látta, hogy folyton utánad koslatott. Nem akartam, hogy esetleg szégyentelen módon megkörnyékezzen. De a beszélgetésünk láthatóan nem ért el eredményt, ha azt nézzük, milyen ember lett belőle.
Valósággal sokkolnak a szavai. Harryről beszél? Harry miattam ült nála sulis korunkban? Én erről semmit sem tudtam. Egyszer sem mondta. Sőt, kifejezetten úgy viselkedett, mint akinek fogalma sincs arról, ki vagyok. De mostanra leginkább én nem tudom, hogy ki vagyok, és mi folyik körülöttem. Megrázom a fejem, és felpattanok az igazgató fölé magasodva.
-       Megkörnyékezzen?! – zihálom a dühtől. – Nem lett volna szükség rá, hogy megóvjon, talán őt kellett volna megvédenie tőlem!
Ő is felugrik, így már magasabb nálam, de megbaszhatja, ezzel nem félemlít meg.
-       Na mi az? Takarodjak az irodájából? Netán ki is rúg? A mai világban nem annyira díjazzák az emberek ezt a fajta előítéletet, de tudja mit? Megkönnyítem a dolgát. Magamtól kimegyek, mert ez egy iskola, ahol nem az számít, kivel kefélek, hanem az, hogy mit tanítok a gyerekeknek. Majd akkor hívjon be legközelebb, ha a munkámra van panasz, és nem a hálószobatitkaimra.
Mielőtt megpördülök és kiviharzok az irodájából, még látom, ahogy az álla a földet súrolja. Becsapom magam után az ajtót, azzal sem törődve, hányan fordulnak felém emiatt. Felkapom a könyveket, amiket a következő órámhoz készítettem elő, és már indulok is, hogy a tanítás egy kicsit lenyugtasson.

Tegnap este még beültünk Niallel meginni néhány sört, mert látta rajtam mennyire kiakasztott a diri. Vajon miért van az, hogy ha Niall elhív sörözni, akkor nem baszok be annyira, hogy a lábai előtt térdepeljek? Minél több nap telik el Marcel nélkül, annál nagyobb idiótának érzem magam.
A mostanra már megszokottá vált reggeli gondolataimból anya kopogása szakít ki.
-       Ébren vagyok – ásítok egy nagyot, és ledobva magamról a takarót, felülök az ágyban. – Készülök.
Semmi kedvem ehhez a mai parádézáshoz anyámék barátai közt, de remélhetőleg lesz iható alkohol, ami majd segít ellazulnom, és talán még élvezhetem is a bájcsevejt azokkal az emberekkel, akik az ég világon semmit sem jelentenek nekem.
Miután elkészülök, még utoljára ránézek a telefonomra. Továbbra is néma csönd.
-       Ilyen nincs! – Megnyitom az üzeneteket, és elkezdem gépelni, hogy könyörgöm, legalább életjelet adjon magáról, de mielőtt elküldhetném a kellőképp szánalmasra sikerült üzenetem, észbe kapok és kitörlöm, aztán a zsebembe dugva a telefont lesétálok az emeletről, hogy – anyám szavaival élve – még ebben az évszázadban oda is érjünk.



14 megjegyzés:

  1. Sziasztok!

    Ahhh, eloszor is nagyon-nagyon koszonom ezt a hosszu fejezetet! <3 Elvezet volt olvasni, es csak azt tudom mondani (kerni) h meg, meg, meg tobb ilyet! <3

    Az eleje naaaaaagyon tetszett! Vegre, vegre, vegre csokoloztak, meg ha nem is sult el eppen a legszerencsesebben. De en imadtam Lou nyomulos enjet! :D

    A bulizos resztol feltem, de vegulis nem tortent semmi komoly, azert ennek orulok. :)

    Niallt meg mindiiiiig imadom! <3

    Kivancsi vagyok h kikhez/hova mennek Louek, egy percre eszembe jutott az is h esetleg arra az eskuvore mennek ahova Harryek is. :’D

    Ahj, kivancsi vagyok h mi lesz ezek utan. Marcel mikor “ter vissza”? Es mi lesz Louval a suliban? Jaj, amugy az a kis diak csaj rohadtul idegesit... -.- Liam pedig ne koslasson mostmar Lou utan!

    Nagyon varom a koviiiit! <3

    Puszi, D.

    U.i.: Ha kihagytam volna vmit es eszembe jut, ugyis irok meg! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszöjük szépen a sok dicséretet! Kezd végre függőséget okozni a sztori? ;)
      A bulizós rész most inkább kivesézetlenül maradt, elég sokkot kaptatok már.. de azért sejthető volt, hogy aznap sem maradt Harry szex nélkül :P
      A sok kérdés egy részére nem sokára választ kapsz :) A kiscsaj engem is idegesít, ez szándékos XD
      Köszönjük a kitartást, meg azt hogy szinte mindig elsőnek kommentelsz! Pusszantás! <3

      Törlés
  2. Sziasztok lányok!! ❤️
    Jesszus de jó hosszú részt kaptunk. Nem is tudok most igazán mit írni. Át kell gondolnom, sőt újraolvasnom az egész részt.
    Csaj azt az egyet tudom, hogy Harry teljesen kész van. Kezd belebolondulni ebbe a szerepjátékba
    Nem sokáig fogja húzni a dolgot, ráveti magát Louisra,és teljesen szétmarcangolja! ��Na jó,talán nem ,de mindenképp elszakad nála a cérna.
    Harry talán nem is szinészkedik annyira mint gondolja. Talán mégis Marcell az igazibb énje a szerethető édes fiú, akinek szüksége van a törődésre a biztatásra, a szeretetre a szerelemre. A kemény magatartás kifelé csak egy álca, egy fal amiből már potyognak a téglák. Leomlik ez a fal és ott marad Harry egyedül, pőrén az érzelmeivel
    küszködve, hogy mennyire elbaszta az egészet.Akkor nagyon fogom majd sajnálni őt.
    A mai kiruccanás az esküvői "fellépés" lesz. A találkozás Louval döbbenet lesz H nak.������
    Kíváncsi vagyok, hogy valóban így lesz e.
    Az iskolában a dirit nem értettem miért hívatta be Lout. Látták a csajjal? Vagy a kis ribi panaszkodott? El kell olvasnom újra. Ott elvesztettem a fonalat,de nem is csoda! Amilyen késő van.
    Pussz csajok ❤️ imádtam mindkettőtök írását!
    Köszönöm ❤️ ❤️ ❤️ ❤️ ❤️ ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ajaj ennnnnyire hosszú volt, hogy mire a végére értél, már el is felejtetted a felét? :D Azt hiszem egy kicsit vissza kell fogni akkor magunkat. Bár ígérni nem tudok ilyesmit... :D
      Ó az igazgató nem volt egyértelmű? Nem a diáklány miatt hívta be Lou-t, hanem inkább a tanárok közt elterjedt Harry-Lou jelenet miatt. Szerintem ha újra elolvasod, egyértelmű lesz :)
      Köszönjük a szeretetet! Millió puszi! <3

      Törlés
    2. Halihó ❤️ Újraolvastam és már minden világos! Az a baj, hogy mindig este van mire lesz egy kis időm olvasni. Mindig megfogadom, hogy nem olvasok fáradtan. De.... nincs akaraterő! Úgyhogy valóban úgy járok, hogy kiesnek részek. De ez csak jó nem? Legalább minden sorotokat többször élvezek.
      Meg se forduljon a fejedben, hogy rövidebb részeket írjál!!
      Egyikőtöknek sem!! Pussz ❤️ ❤️ ❤️ ❤️

      Törlés
    3. Az, hogy fáradtan olvasod, nem olyan nagy gond, mint mikor mi pl fáradtan írjuk, és csak huszadik olvasásra utólag derül ki, hogy azt sem tudjuk milyen nap van, hol vagyunk, és összeakadnak szálak.. :D én pl a legelején megírtam azt a részt, ahol Harry telefonál Lou előtt Marcellel, és arról volt szó, hogy nem tud vezetni, aztán kb két résszel később nagy bőszen vittem Marcelt anyuci Priusával.. na ott át kellett írni utólag. És nem ez az egyetlen ilyen. Ha bármi ilyet tapasztaltok, az a véletlen műve, meg a mi bénaságunk, hogy benne maradt... :D

      Törlés
  3. Nagyon jó rész volt. Várom a folytatást. Szegény szenvedő, hiszékeny Louis. Kivancsi vagyok, merre csavarodik a sztori.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen! Igyekszünk a folytatással, de magamra vállalom, hogy az én hetem most katasztrófa volt, így a friss biztosan késik.. de azért csak figyelj, jövő héten remélem hogy tudunk hozni egy szép kis fejezetet! :)

      Törlés
  4. Sziasztok itt is :) Elképesztőek vagytok. Baromi hosszú rész volt, és valahogy az éjszaka közepén is teljesen lekötött minden egyes szava. Igaz, másnap fáradt voltam, de egyszerre végigolvastam, mert elkezdtem, és nem volt megállás :D Kicsit sajnáltam, hogy Louis vagy Harry nem erőszakolta meg a kocsiban Louis-t vagy Harryt XD Csak nézőpont kérdése... de ha majd odajutunk, szívesen nézelődök akár egy kocsi vagy egy zuhanyfülke bepárásodott üvegén keresztül, vagy egy légyként a hálóban a falon... stbstb :D Siessetek, nagyon várom a folytatást :) Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!
      Hát, így sikerült, előre figyelmeztettelek, hogy naagyon hosszú :D És bár még a fele sincs kész, nem látom úgy, hogy a következő rövidebb lenne... szóval készülj :D
      Ezt már megírtam mélben, de azért leírom itt is: kizárólag azért nem erőszakolt meg senki senkit, mert a Prius hátsó ülése túl szűkös lett volna. Ha az Impala lett volna alattuk, akkor......... sem XD
      Na de csak várj. Szerintem innentől kezdve minden részben ez lesz a probléma, hogy miért nem erőszakolta meg az egyik a másikat. Egészen addig, amíg meg nem történik :D
      Köszönjük az ezer oldalas javításokat! Pusz-pussz! <3

      Törlés
  5. Ti vagytok akik a leghosszabbakat írjátok és ezért ez a kedvenc történetem!!! Még így sem akarom hogy vége legyen a résznek!! Nekem is van egy olyan érzésem hogy louis bulija is az esküvő lesz és ha igen akkor azt nagyon várom már!!! Ugye lesz ott valami?!? Siessetek nagyon!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönjük :) Néha mi sem akarjuk abbahagyni, sőt volt olyan, hogy azt vadásztuk, mi az istent húzzunk ki, hogy ne legyen ilyen hosszú XD
      Na hát ha már kb mindenki betippelte ezt, hogy Lou is oda megy, ahova Zayn viszi Harryt, akkor meg kell lepnünk titeket. Remélem sikerül :D
      Köszi, hogy írtál! Puszi!

      Törlés
  6. Sziasztok Imádott Betűvetőim!

    Hát ez a fejezet (IS) egy tekintélyes, nekem már,bocsi, őszi búzatábla lett.
    (Szép őszi napunk van...ti lettetek a mai ajim. Óriási ölelés.)

    Nem is tudom mit írhatnék, betűhöz sem jutok...mondhatni.

    Azt hagyjuk, hogy Zayn-ből ismételten hímringyót csináltatok. Liam meg nem is tudom mi lett, egy seggfej???
    Niall a bölcs ír manó! XD

    Harry baba......hümmmm.....most Ő viszi a prímet. Ebben a részben neki adom a stafétabotot, és nem biztos, hogy Ő ettől túl boldog...de ezt majd.

    LOUIS!!!!!! Na őbelőle KONKRÉTAN alkeszt csináltok, csináltok!!!!XDDD
    Imádom, bár még ebben a történetben nem igazán találtam részére feloldozást a tetteire, de bízom bennetek!
    Jelenleg gonosz vagyok és úgy értékelem, hogy megérdemli Harry/Marcell és a kicsi Emily által kiszabott minden büntetést, még a jövőbelieket is. (Bár korrektül nem tudom hova vezet az Emily szál...hisz már az igazgató is vágja melyik kapura játszik...vagy ebből a "botrányból", amit majd a kiscsaj csinál, akár sértettségében is, lesz a NAGY ROBBANÁS??? Amikor Lou leteszi a kényszerű bujkálást? Vagy MaHa menti meg egy "együtt" vagyunk vallomással??? Na jó...nem kerültem közelebb.....csak messzebb...de ebben semmi újdonság nincs.......:S:S XDD)

    Szóval Lou VAK alkesz.....hihetetlenek vagytok, HDawn hihetetlenül kreatív a szexszeljenek, de nehogy már a szokásos módon, és itt nem a konkrét aktusra, ábrázolására gondolok. Na de ezt itt hagyjuk is....ti is jók vagytok ebben is....ÁÁÁÁÁ ebbe kár volt belefognom....XDDDD

    Tehát Ti hihetetlen kreativitást tanúsítotok abban, hogy hogy legyen vak Lou és mégis lásson. Annyira ott volt a bulizós, táncparkettes jelenet.....én is Lou lettem és MINDENT láttam, éreztem.

    Meddig lehet ezt még "húzni"??? Meddig kínozzátok Harryt??(Remélem még azért egy darabig tervezitek, mert akkor én olvashatok. :) )

    Értem én Lou dolgait is, nem elfogadó szülők, mert ha szereted a gyereked NINCS olyan, hogy csak egy részét nem.....értem Én, hogy EZ egy rohadt NAGY tüske. Szülők, szerető szülői magatartás 0, NULLA pont.

    De akkor még az egyéb dolgokkal sem értem, miért tette azt amit tett Harryvel...hisz Ő maga is látta, hogy milyen jóravaló, ártatlan lélek volt. (Jó oké ha nem így történt volna ez a mese sem volna!XDDD vágom....XDD)

    Itt azért adok egy jó pontot a dirinek, bár Ti érdemlitek ezt is XD, mert a degeneráltan maradi felfogásával talán megpendített valamit Lou fejében.

    Harry sérelmeit, jelen viselkedését továbbra is full jogosnak vélem.

    Soha nem szeretnék ilyen lelki tusában, megpróbáltatásba kerülni mint Ő!

    1. Most még jobban megértettük miért viselte meg ennyire Lou viselkedése, mert valljuk be lehet ha más lett volna simán tovább tud lépni. MERT QVA RÉGÓTA SZERELMES VOLT BELÉ! (Köszi diri ;) )

    2. Te tudod, hogy mind a kettő egyén Te vagy...és megérni azt, hogy akibe menthetetlenül szerelmes vagy....igen-igen MaHa még mindig az...ez NEM kérdés....az az általad kreált személyedbe, aki azért te vagy és lehettél is volna, szeret bele. Az más kérdés Lounál is mennyire mosódik össze, mert szerintem ő sem különíti el, még ha azt hiszi is.

    Na ennyit az össze-vissza hadovámról.

    Köszönöm, egy élmény, mint mindig!!!

    Nem siklottam el a bútorok és egyéb felületek szüntelen imádata felett sem....XDDDD....Pulse-nál kezdődött....reméljük itt sem szakítunk a hagyományokkal. XDDD

    U.i.: Eskü nem olvastam még tovább de NAGYON remélem egy bulira tartanak, azt már elfelejtettem, hogy ki lesz a lány züllött Zaynünk szerint, de remélem nagyot fogok nevetni és már vizualizáltam is ahogy koppan Lou álla....XDDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia megint :)
      Milyen csúnya dolgott tett Lou Harryvel? Nem tett semmit. Egy bulizós végzős szokásához híven, egy este engedett a csábításnak, és elkényeztetett egy édes kis másodikost. Nem ígért semmit. Nem bántotta. Másnap elutazott. Arról, hogy a kiskölyök erre sokkal régebb óta várt, és így sokkal többet képzelt bele, nem hiszem, hogy ő tehet... persze lehet Harry szemével is nézni, deee aki csak engedi hogy vigye az ár, és nem nyitja ki a száját, nem beszél, az később hiába rinyál, ha nem pont arrafele vitte a sodrás, amerre ő tervezte némán a kis fejében.
      (Affene, ez az egy buliba tartanak dolog nagyon megjósolható lett... :D)

      Törlés