PULSE (10.fejezet)

Sziasztok! 
Hát a válságról ennyit. Végül mégis sikerült összedobnom egy brutálisan hosszú részt nektek. Így most gyakorlatilag nem is maradt el a múlt heti, csak egy kicsit késve, egybe kapjátok a kettőt :D
Remélem az új karaktereknek örülni fogtok. Mert még nem akarom befejezni a sztorit!
A cukiság az elején pedig remélem kárpótol majd mindenkit, és nem fogtok nagyon utálni a közepéért... Adamet továbbra is szeressétek, mert miattatok kap egyre nagyobb szerepet! ;)
Puszik!

10. fejezet

Zárt ajkait simogatón végighúzza a vállamon, mélyen beszívja bőröm illatát, aztán továbbra is lehunyt szemmel, jólesőn a nyakamba fúrja az orrát, és szuszogva még közelebb fészkeli magát. Tudom, hogy most nincs szándékos szexuális utalás abban, ahogy a combomon átvetett lábával véletlenül az ágyékomhoz ér, aztán merevedését önkéntelenül finoman hozzám nyomja. Csak ébredezik, mégis, amit bennem felébreszt, annak már semmi köze az ártatlan összebújáshoz.

Lassan felemelem a fal felőli szabad karomat, amit épp nem préselt birtoklón maga alatt ölelve zsibbadásig, és kusza tincseibe merítem ujjaim. Egy doromboló morgással jutalmaz, ahogy ujjbegyeim a fejbőrét érintik finoman. Félálomban halvány mosolyra húzódnak csodás ajkai, én pedig nem tudok mit tenni, az ellenállhatatlan vágy, hogy megkóstoljam őket újra, felülkerekedik. A pókhálóselyem hajrengetegben pihenő kezem lassan elindul az arccsontja felé, ő pedig simogató ujjaim felé mozdul, és csendesen felnyög az érintésemet élvezve. Aztán, ahogy a számat puha ajkaihoz érintem, megrebbennek a szempillái és egy halk sóhaj szakad ki belőle. A felettem pihenő lábát tovább csúsztatja a falig, csípőjét felemeli az ágyról, és lassan, finom dörgölőzések közepette, fölém kúszik. Teljes súlyával nehezedik rám, én pedig már képtelen vagyok elrejteni előle masszív erekciómat.

Még álmában is képest felizgatni, néhány önkéntelen mozdulatával. Úgy tűnik, belőle sosem lesz elég a testemnek. A hajnali első szeretkezésünk után, a leltárt befejezve, a „papírokat fel kell hozni az irodába” címszóval újra itt kötöttünk ki a heverőn eszünket vesztve. És itt is maradtunk. Összegabalyodott végtagokkal, izzadtan, zihálva, és a helyzetünket tekintve talán túl meztelenül.

Először értelmetlen és lényegtelen dolgokról fecsegtünk, boldogan ölelkeztünk, csókolóztunk, aztán már csak cirógattuk egymást némán. Amikor észrevettem, hogy egy idő után túl nagy csendben, és túlságosan mozdulatlanul szuszog a nyakamba, miközben úgy ölel, mint egy plüssmacit, nevetve adtam be a derekam, és hunytam le én is a szemeimet, bele sem gondolva abba, milyen veszélyes játékot űzünk ezzel. Első számú szabály: ne aludj el a titkos szeretőd karjaiban, amikor a pasija pontosan tudja, hol keressen.

Talán három óra telt el azóta, most mégis néhány hunyorgó pislogás után mosolyogva nyitja résnyire csillogó szemeit, és nyomja az ajkait éhesen az enyémekre, merevedését pedig szinte fájdalmasan a combom tövébe. A legédesebb fájdalom. Minden reggel erre akarok ébredni.

De ezek szerint ő sincs ezzel másként, alig öt óra leforgása alatt, most harmadszorra is készen áll elvenni az eszem. Hova fog ez fajulni? Félek, hogy nem fogjuk tudni titokban tartani. Képtelenek leszünk egymás közelében az elvárt módon viselkedni. Talán újra át kellene gondolnom azt a felmondást. De most nem azért, hogy el tudjam felejteni. Most már azért, hogy meg tudjam tartani. Mindenáron.

Hirtelen felocsúdva elhúzódik a számtól, a másodperc töredéke alatt körbepillant, realizálja hol van, és mit csinál, hogy már nem álmodik, és ijedten kipattannak a szemei. Nagy lendülettel ül fel a csípőmön, már nem annyira édes fájdalmat okozva azzal, hogy gyakorlatilag természetellenes szögben maga alá préseli a sziklakemény farkamat.

-      Úristen, hány óra?! – kérdi az alvástól reszelős hangon.

-      Mindjárt dél – felelem nyögve. – Picit arrébb tennéd azt a gyönyörű fenekedet, ha szépen megkérlek? – simítom végig a combjait sürgetőn.

-      Úristen! – ugrik talpra azonnal. – Jézusom! – Körbenéz és sietve felkapkodja a ruháit. – Istenem, Lou! – ismételgeti megállás nélkül, nekem pedig halálfélelem helyett megint inkább mosolyoghatnékom támad. – Johnny ki fog akadni. Úristen!

-      Nyugi már! – kapom el a csuklóját, hogy figyeljen rám, és legalább egy szusszanásnyit hagyjon fel a pánikolással. Hüvelykujjammal megcirógatom a csuklóját, mire rám mered mozdulatlanul. – Mondd, hogy sokáig dolgoztál, aztán le akartál pihenni a heverőn, csak néhány percre, de elnyomott az álom. Gyakorlatilag ez az igazság. Az, hogy min, vagy jelen esetben kin dolgoztál olyan sokáig, részletkérdés… – mosolyodok el kajánul, és édesgetném vissza magamhoz, de nem bírom ki, hogy ne kacagjak fel azon, ahogy mint egy ijedt kisegér, futkos újra ide-oda cikázva a kis helyiségben.

-      Menj haza azonnal, Lou! Bármikor betoppanhat. Féltelek – suttogja rémülten, ahogy eszelős tekintettel visszahajol fölém.

-      Szóval szex után kidobsz… – biggyesztem le az ajkam, próbálom elpoénkodni a helyzetet, de azért kelletlenül csak felkelek, és felhúzom én is a ruháim.

-      Lou – kezdi, újra a nevemet használva, amit nagyon ritkán tesz. – Tudom, hogy nem mondtam el mindent róla, de annyit tudnod kell már abból, amit láttál és hallottál, hogy Johnny veszélyes – érinti meg a vállaimat, és nyomatékosításképp meg is szorítja őket. – Nagyon.

Bólintok, és lehervad a mosolyom. Nem mintha eddig nem tudtam volna pontosan, hogy gengszter. De ezek szerint nem csak egy snassz kis kartörésre számíthatok, ha megtudja, hogy hova nyúltam.

-      Hívd fel. – suttogom óvatosan az ajkaira puszilva. – Legalább megtudod, hol van, milyen a hangulata, mire számíts. Van-e épp fegyver a kezében… – teszem hozzá viccesen, de a „minden viccnek a fele igaz” mondás ijesztő valódisága ideges nyelésre kényszerít.

Gondolkodás nélkül nyúl engedelmesen a telefonjáért.

-      Nincs nem fogadott hívás – mondja ki fennhangon a megállapítást és tárcsáz. Néhány másodpercnyi síri csend után hallom, hogy beleszól a hívott fél, Harrynek pedig azonnal megkönnyebbültség van a szemében. – Johnny, otthon vagy? Ne haragudj, most ébredtem az irodámban, teljesen kidőltem hajnalban. – Meglep, ahogy halványan elmosolyodik, még mintha a hangja is ellágyulna. – Még a leltár után bejöttem átnézni néhány papírt, és tessék… Felhívhattál volna, hogy felébressz… Oké… Én is… Összeszedem magam, iszom egy kávét, és indulok… Szia! – Nem is tudom hallottam-e már valaha ekkora sóhajt, mint ami kiszakad belőle, amikor a telefont a heverőre dobja, és erőtlenül leroskad mellé.

Néhány pillanatig még tátott szájjal figyelem, és közben gondolatban egy Oscar szobrocskát szorongatok, meg egy borítékot, amiben a cetlin minden kétséget kizáróan az ő neve van. Aztán nyelek egyet, és csak remélni tudom, hogy velem szemben soha nem fogja a briliáns színészi képességeit használni.

-      Menj – teszem a vállára a tenyerem. – Dugd meg. És közben gondolj rám – suttogom a fülébe, aztán hagyok egy futó csókot az ajkain.

Szeretem, amikor elakad a szava. Amikor a kedvenc zöld színemmel ölelt tág pupillái merednek rám, elnyílnak azok a gyönyörűen ívelt, telt, sötét rózsaszínű ajkai egymástól, és csak áramlik a levegő köztük ki és be, egyre gyorsabb ütemben, míg kicserepesednek, és többször meg kell őket nyalnia, hogy újra beszélni tudjanak.

-      Louis… – rekedt a hangja.

-      Este látlak – suttogom az ajkainak, rajtuk hagyva utolsó csókom nyomát, és boldogan kisétálok.

Fél órával később már a műmárvány kövön sietek az emberek közt szlalomozva. Lehajtott fejjel próbálom elrejteni a fülig érő, letörölhetetlen vigyort a képemen. Egy délelőtti előadásról ugyan lemaradtam – nem mintha annyira bánnám, nagyon is megérte –, de végül úgy döntöttem, két fontosabbra még bejövök, ahelyett hogy a klubból haza indultam volna.

Minek menjek az üres lakásba? Kipihentem magam. Este, mielőtt dolgozni mentem volna, aludtam három-négy órát, délelőtt Harryvel is, tele vagyok energiával! Bár valószínűleg nem csak az alvás miatt érzem így. Ha egy szemhunyásnyit sem aludtam volna, akkor is úgy pörögnék, mint a Duracell nyuszi.

-      Szia, kis Terminátor! – jön szembe az egyik legjobb barátom, Niall, furcsán széles mosollyal az arcán.

-      Szia! – köszönök vissza, és közben a megjegyzése miatt lenézek magamra. A tegnapi pólóm. A többiekkel nem találkoztam vasárnap, másnak nem fog feltűnni, hogy nem öltöztem át az elmúlt huszonnégy órában, de Niall-lel összefutottam egy gyors kajára délután.

Gondolatban jól leteremtem magam. Ha titkos viszonyt folytat az ember valakivel, az ilyenekre figyelnie kell. Meg kell tanulnom elrejteni a jeleket. Jöhettem volna a munkaruhámban például. Igaz, hogy akkor aztán az is tisztában lenne azzal, hogy meleg vagyok, akivel még két szót sem beszéltem, vagy akit eddig egyáltalán nem érdekelt. Kezdve például a tanárokkal. Nem. Mostantól előre kell gondolkodnom.

-      Nem voltál otthon? – húzogatja a szemöldökét, és fülig ér a szája.

-      Ööö… nem – ismerem be rekedten, de többet nem szed ki belőlem.

Nem mondhatom el neki. Senki sem tudhat róla. Nem kockáztathatom meg. Nem csak magam miatt, főképp Harry miatt. Nem tudom, mit tenne vele Johnny, ha kiderülne, de nem is akarom megtudni. Bőven elég az is, hogy Adamet, még ha akaratlanul is, de belekevertük.

-      Na és merre jártál? – karolja át a vállam jókedvűen, és elindulunk az előadóterem felé – Ne kelljen már minden szót harapófogóval kihúzni belőled! – morgolódik viccesen.

-      Ma kivételesen reggelig dolgoztam a klubban – felelem ködösen. De persze biztos vagyok benne, hogy ennyi nem lesz elég neki. És ami nagyobb baj, hogy ő azon kevesek közé tartozik, aki tökéletesen átlát rajtam.

-      Aha. És utána mit csináltál? Délelőtt nem voltál bent, ritkán lógsz – szűkíti össze a szemeit, és hirtelen megváltozik az arckifejezése. – Mondd, hogy nem Sebastian! – tátja el a száját.

-      Nem! Dehogy! Soha! – ráncolom a homlokom, és jelentőségteljesen rámutatok a mellkasomon a póló feliratára. – Emlékszel? Tiéd volt az ötlet, nem? Hasta la vista, baby. Soha. Többé.

Remélem így már a kétséget is kitöröltem a kis kócos szőke fejéből, mert ha valamiben, abban biztos vagyok, hogy ezt a szabályt nem fogom megszegni. És bár lehet, hogy egyszerűbbé tenné az életem, de azért sem fogom azt hazudni neki, hogy újra összejöttem az exemmel, csakhogy nehogy véletlenül tudomást szerezzen Harryről.

-      Szóval titok… – húzza el a száját, elereszt, és belép előttem a terembe. Leül, és csendben várja, hogy letegyem mellé a fenekem. És bevalljam végre önként, kivel mit műveltem. – Megnézném a klubot, ahol dolgozol – jegyzi meg aztán félvállról.

-      Sosem jársz ilyen helyekre – nézek rá meglepetten.

-      Te sem jártál. Most meg ott dolgozol. És már suliba sem jössz.

Most komolyan? EGY előadást hagytam ki. Megforgatom a szemeim.

-      Mi ez az aggódó hangnem? – vigyorodok el. – Úgy nézek ki, mint akiért aggódni kéne?

-      Nem tudom – sandít rám oldalról. – Felesége van? – kérdez rá kertelés nélkül úgy, hogy elképedve bámulok a rám meredő szemei közé.

-      Mi?! Kinézed belőlem, hogy egy házas ember szeretője lennék? Niall! – mordulok rá, de csak miután kimondtam a szavakat, akkor fogom fel a valódi értelmüket.

Nyelek egy nagyot, és hitetlenkedve megcsóválom a fejem. Játszhatom a sértődöttet, de gyakorlatilag majdnem ez az igazság.

-      Nem – feleli halkan. – Ne haragudj – húzza el a szája sarkát, én pedig a bocsánatkérést elfogadva bólintok.

-      Semmi baj. Te se haragudj. Még nem beszélhetek róla. Ígérem, te leszel az első, akinek elmondom – kedvesen a vállára teszem a kezem, mire bólint egyet. – Tudod, hogy úgysem tudnám magamban tartani! – nevetek fel kacéran, és egy pillanatra beharapom az alsó ajkam. Aztán visszatérek inkább az előző témához. – Na és nem éreznéd magad furcsán egy meleg szórakozóhelyen? Ki tudja hány srác kezdene ki veled… – mosolygok rá idétlenül.

-      Miért érezném magam furcsán? A legjobb barátom meleg – húzza fel a szemöldökét, mintha valami nagy újdonságot osztott volna meg velem. – Hozzá vagyok szokva a dologhoz. Majd kedvesen visszautasítom őket.

-      Gyere el egyik este – vonom meg végül a vállam. – A vendégem vagy egy Piña Colada-ra! – kacagok fel hangosan, még épp mielőtt az előadó fellép az emelvényre. Mintha valami őrült jó viccet mondtam volna. De persze ezt csak én érthetem. Furcsán réz ugyan rám, de csak vigyorog. Biztosan azt hiszi, ez valami meleg poén.

Este már a rendes műszakomban dolgozom. Egész nap azon törtem a fejem, felmondjak-e, és tegyem biztosabbá, hogy nem derül ki rólunk semmi a klubban, vagy épp ellenkezőleg: kérjem át a műszakomat minden nap kettőtől zárásig, hogy utána reggelente az üres klubban annyiszor teperhessem le a főnökömet, ahányszor nem szégyellem. De nem jutott dűlőre az őrangyalom a kis ördögszarvas-vasvillással a fejemben. Még amikor belépek a villódzó szivárványszín felirat alatt a kapun, akkor sem tudom, mit kezdjek a helyzettel. Talán ha meglátom Harryt, majd helyére kattan minden.

-      Szia! – köszönök Adamnek egy gyors öleléssel. Ha Johnny itt lenne, még le is smárolnám, hogy fenntartsam a látszatot, olyan jó kedvem van.

Még egy dolog a virtuális jegyzetfüzetbe, amit nem ártana tisztázni Harryvel: meddig, és milyen intenzitással legyek Johnny előtt Adam babája?

-      Szia, Kicsim! – nevet fel, és belepuszil a nyakamba, mire megrökönyödést színlelve eltátom a számat.

-      Ezt nem csak a gengszterpasas előtt játsszuk? – nevetek kissé zavartan, de azért örülök, hogy van valaki, aki előtt önmagam lehetek.

Nem tudom, mi lett volna velem itt nélküle. A kezdetektől fogja a kezem. És még a szarba is beletenyerel értem. Remélem tényleg nem azért, mert belém van esve.

-      Vicc volt. Ne legyél ennyire karót nyelt mellettem, mert úgy nem fogja elhinni, hogy velem dugsz! – ölti ki a nyelvét gúnyosan, de továbbra is körbeér a vigyor a fején – Apropó: hogy ment a leltár?

-      Jól – vonok vállat, és ennyivel el is indulnék az öltözőbe, de ő persze nem hagy, elkapja a csuklómat, és visszaperdít.

-      Az „apropó” tudod mire vonatkozott… – Közelebb hajol, és a fülembe súg. – A dugásra. – Hátrébb húzódik, és vigyorogva húzogatja a szemöldökét. – Szóval?

-      Adam! – mordulok rá, de nem tudom megjátszani magam, hamar elnevetem magam, és csak meresztgetem a szemem rá. – Szerinted hogy ment?

-      Kielégültnek tűnsz – vigyorog az ajkát harapdálva.

Nem hiszem el, hogy erről beszélgetünk! Ellenben annak örülök, hogy nem tűnik féltékenynek. Azt látom rajta, hogy örül annak, hogy boldognak lát.

-      Az vagyok – bólintok. – Elengedsz végre?

-      Nem kell sietned. Van még negyed órád, és a főnöknek el kellett mennie valahova, szóval az ő gatyájában nem tudod eltölteni – kacsint rám, én meg elvörösödök.

Valamennyire már hozzászoktam ahhoz, hogy milyen gátlástalan és szókimondó, de azért néha még zavarba tud hozni.

-      Adam… – kezdem halkan, de azt sem tudom, mit akarok mondani neki. Ne hozzon zavarba? Ne beszéljen a főnökömmel folytatott titkos viszonyomról? Ne játssza azt, hogy a fiúja vagyok, csak akkor, ha nagyon muszáj? – Kérlek, nem akarom, hogy valaki meghallja. Ne beszéljünk róla, oké? Ne is célozgass. Inkább higgye mindenki, hogy veled vagyok, úgy könnyebb lesz Johnnynak is beadni.

-      Ezt hogy érted? – szűkíti résnyire a szemeit. – Egész álló éjjel az én seggemet akarod markolászni? Akkor is, ha nem muszáj? – Ezzel még az eddiginél is vörösebbre sikerül pirítania az arcom. Odalép két vendéghez, de még előtte rám néz, és megvonja a vállát. – Nekem oké.

Basszus. Mit csináltam?

Elsomfordálok az öltözőbe, és megpróbálok kiötölni valamit, hogy megtudjam, Adamnek milyen tervei, vagy fantáziái vannak velem. De hamar rájövök, hogy a gondolkodás mostanában nem az erősségem, úgyhogy inkább úgy döntök, megyek a helyemre italokat osztogatni, mosolyogni, és borravalót gyűjteni. Sok hiányzik még az egy millához.

Amint a pultba érek, megint meglátom azt a fiút, akit egy-két héttel ezelőtt már láttam Harryvel. Most nem sír ugyan, de zaklatottnak tűnik. Az iroda felé tart, amikor Adam odakiált neki.

-      Nincs itt! – A fiú odafordul hozzá, és lesüti a szemeit. – Tudok segíteni? – kérdi Adam kimérten, egy sóhaj után. A fiú viszont csak megrázza a fejét, és visszaindul a lépcső irányába.

Ránézek Adamre, látom, hogy vékony vonallá préseli az ajkait, idegesen törölgeti a pultot, és próbálja elterelni a gondolatait.

-      Ki ez a fiú? – kérdem elvékonyodott hangon, mellé lépek, és a hátára teszem a tenyerem.

-      Már mondtam – feleli mogorván.

-      Nézz rám! – rázom meg egy kicsit a vállait, és magam felé fordítom. – Ki ez a fiú? – ismétlem a kérdést gyengédséggel a hangomban, és aggódva figyelem a reakcióját.

-      Senki – felel végül komoran. – Szerettem volna, hogy legyen valaki. De… csak… senki. – Sosem láttam még ilyen szomorúnak. Csak bólogat, és közben próbálja visszapislogni a szemében csillogó könnycseppet.

-      Édesem – ölelem magamhoz, és megsimogatom a hátát.

Pont egy prostiba zúgott bele? Szegénykém. Annál még Sebastian is jobb volt. Talán össze kellene hoznom őket. Végül is már lefeküdtek párszor, a kölcsönös szimpátia bizonyítottan megvan. De elhessegetem az őrült gondolataimat. Kell neki valaki, igen, de nem egy prosti, és nem is egy szemétláda. Mostantól figyelni fogok, és ha úgy alakul, kerítő módba kapcsolok.

-      Ezek a munkahelyi kapcsolatok mind el vannak cseszve az elejétől kezdve – húzódik hátra. – Főleg egy ilyen munkahelyen – horkan fel egy frusztrált mosoly kíséretében. – Remélem, te bebizonyítod az ellenkezőjét! – súgja, és még egyszer szorosan magához ölel.

Óriási megkönnyebbülést érzek az utolsó szavaira. Drukkol nekünk Harryvel, tudom. Érzem.

Majd’ másfél óra múltán érkezik vissza Harry a titokzatos eltávjáról. Az nem kifejezés, hogy már kezdtem idegeskedni. Egyrészt, mert nem szokott így eltünedezni, másrészt mert még Adam sem tudta, hova ment. Amikor az üresjárataimban elkezdtem azon agyalni, hol lehet, nem egyszer kerülgetett a rosszullét. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Johnny tudomást szerzett rólunk, és épp megtorolja az engedetlenségét. Csak akkor könnyebbültem meg, amikor épen és egészségesen, a szokásos tornádót kavaró gyors lépteivel megérkezett végre.

Nem akarok én lenni az, aki folyamatosan berohangál hozzá, köszönésképp csak mosolyogva biccentek felé, és teszem a dolgom tovább. Most, hogy itt van, már jóval boldogabban. Azonban ő visszafordul az ajtajából, felém int, és berendel magához. A szemem sarkából látom, hogy Adam nevetve megcsóválja a fejét, én pedig csak kinyújtom felé a nyelvem, és rohanok a főnök után.

-      Minden oké? Ugye nem tud semmiről? – kezdem aggódó hangon, ő viszont nem pazarolja az időt válaszokra, csak megragadja a derekam, és magához ránt egy szenvedélyes csókra.

Úgy olvadok bele a karjaiba, mintha mindig is ott lett volna a helyem, mióta világ a világ. Semmi sem változtathat az érzéseimen, a bizonyosságon, hogy én márpedig oda tartozom. És semmi sem tántoríthat el, hogy bármivel szembeszálljak érte. Már csak egy tervre van szükségünk.

-      Minden oké – suttogja gyengéden a hajamban kotorászva, még egyszer puhán megcsókol, aztán jólesőn nyöszörögve sóhajt egy mélyet és kiélvezve a pillanatot, lehunyja a szemeit. Amikor aztán lassan kinyitja őket, szerelmesen rám mosolyog, egy utolsó lágy puszit ad a számra, és közben beszívja a bőröm illatát, mielőtt elereszt. – Mehetsz. Csak ennyit akartam.

Felnevetek, de persze nem megyek ki.

-      Csak a testem kell – villantom rá morcosan a szemeimet, aztán újra felnevetek, ő viszont elkomorodik.

-      Tudod, hogy nem így van – mondja szemrehányón.

-      Tudom… – suttogom szomorúan, majd egy nagy sóhaj után feldobom a témát, amin én hiába gondolkodom, sehova sem jutok. – Nem tudom, hogy csináljuk, hogy ne derüljön ki. Ha tudnád, milyen rémülten tébláboltam itt az elmúlt másfél órában, arra várva, vajon egy darabban megérkezel-e még ma.

-      Engem ne félts – mosolyodik el a fejét ingatva. – Én tudom őt kezelni. Ezt csinálom három éve.

Három év. Hű. Az nem kevés. Ebből kiindulva, és tekintve, hogy azt mondta, fiatalabb nálam, valószínűleg nem sok kapcsolata lehetett Johnny előtt.

-      Arra gondoltam, keresek másik állást, hogy ne legyünk itt minden este szem előtt.

-      Az gyanúsabb lenne, ha véletlen úgy látna meg minket valaki, ha már nem is dolgozol itt – rázza a fejét. – Másrészt nem is bírnám ki, hogy ne legyél itt minden este – lágyul el a hangja, és végigsimít az arcélemen.

-      Igazad van – húzom el a számat. – És én sem bírnám ki – mosolyodok el. – Akkor viszont tedd át a műszakomat kettőtől hatig. Minden reggel itt leszek záráskor… Hm? Hogy hangzik? – pillantgatok kacéran a heverő irányába.

Mekkora ribanc lett belőlem hirtelen! Néha legbelül még én is csak hitetlenkedve csóválom a fejem saját magamon.

-      Remekül. Minden reggel magyarázkodnom kéne, miért megyek haza később – nevet fel, aztán komolyra fordítja a szót. – Nem lehet. Észnél kell lennünk, Mókuska. Már beadtuk neki, hogy Adammel vagy. Ha hirtelen áttenném a műszakodat kettőtől hatig, miközben Adam nyolctól kettőig van, az elég érdekesen venné ki magát – ráncolja a homlokát.

-      Erre nem is gondoltam – sóhajtok fel. – Akkor minden marad a régiben?

-      Egy darabig mindenképp.

-      Aztán esetleg szakíthatok Adammel… – vetem fel. – És akkor már lesz okom reggelig dolgozni.

-      Meglátjuk – nevet, és az íróasztala felé hátrál, ezzel is jelezve, hogy most már elmehetek. Én viszont nem akarok.

-      Egyébként lent volt megint Johnny egyik kurvája. Keresett, míg nem voltál itt – bököm ki fintorogva.

Már csak azért is felhozom a témát, hátha valamit ki tudok szedni belőle. Legalább napi néhány csepp igazság, amiből aztán összeilleszthetem a képet. Ha már leülni képtelenek vagyunk, hogy mindent átbeszéljünk.

-      Nem szeretem, ha így hívod őket – mélyíti el a hangját vészjóslóan.

A kis anyatigris. Vagy inkább apaoroszlán, a sörényéből kiindulva.

-      Bocs. Szóval itt volt az egyik prosti. Így jó? – forgatom meg a szemem.

-      Ne nézd le őket. Nem tudhatod, miért kényszerültek oda, ahol vannak – oktat ki, és elsötétül a tekintete.

Kezd engem is felhúzni ezzel a hangnemmel. Nem lehet meg a véleményem arról, ha valaki kurvának áll? Mindenáron az ő nézeteit kell osztanom? Amiről valójában szart sem tudok. Mindössze annyit, hogy valamiért tíz körömmel védi őket. Valamiért.

-      Nem hiszem, hogy történhet olyasmi, amikor nincs választásod. Ők ezt választották. Az egyszerűbb utat – vonom meg a vállam.

-      Hagyd abba! – mordul rám, és a két felkaromra markolva egy kicsit még meg is rázza a testem. A meglepettségtől kihagy egy ütemet a szívem.

Amint túllépek az elképedésen, csak az érzés marad, hogy mennyire nem tetszik, hogy így viselkedik velem, amiért egy jelentéktelen dologban különbözik a véleményünk. A miértjén eszembe sem jut elgondolkodni. Nem szabadna hagynom, hogy felbosszantson, mert olyankor hajlamos vagyok hülyeséget csinálni. Hülyeségeket beszélni.

-      Miért véded így őket? Mit kapsz tőlük a védelemért cserébe?! Az öreg mellett néha egy feszes, fiatal segget? – kérdem gúnyosan, és a mellkasára tenyerelve eltolom magamtól.

Persze tudom, hogy nem fogja megválaszolni a kérdéseket. Pedig koránt sem költőieknek szántam őket, valójában a gúny függönye mögött néhány egészen komoly kérdés rejtőzött. Talán jogom volna tudni, mi ez a kapocs köztük.

Fújtatva túr a tincsei közé, a szemei összeszűkülnek. Mellkasa egyre gyorsabb ütemben hullámzik, összeszorított fogai közt elnehezülten szűri a levegőt, és csak téblábol ide-oda.

Már épp azon vagyok, hogy visszavonjam, amit mondtam, mert kezdek megijedni tőle. Vagy legalábbis valamennyire jóvá tegyem. Hosszú másodpercek után szólal csak meg, fojtott hangon.

-      Semmit nem tudsz a kőkemény életről, Louis. Egy gazdag fiúcska vagy, aki nem hajlandó elfogadni apuci pénzét, mert az feltételeket akar szabni érte – vágja hozzám kimérten.

A tekintete rémisztő. Mint amikor valaki a vékony kötélen egyensúlyozik, és fogalmad sincs, melyik irányba fog billenni. Arra az oldalra, ahol az „őrület” szó van felfestve, vagy van esélye a „gratulálunk, mehetsz még egy kört” térfélen landolni.

Ezeket a szavakat nem durcás visszavágásnak szánta, teljesen komolyan gondolta őket. Én pedig megszólalni sem tudok. Leesik az állam tőle. Csak nézem őt, a fülemben lüktet a szívverésem, és minden erőm próbálom összeszedni, hogy ne kezdjek el azonnal bőgni, mint egy kislány.

Attól az alig öt perccel ezelőtti, könnyfakasztóan gyönyörű csóktól, hogy jutottunk oda, hogy most a boldogság helyett szívszakadva sírnék, és újra csak menekülnék?

-      Igazad van, én semmit sem tudok – felelem halkan, és remegve fordulok ki az ajtón.

Adam kérdőn néz rám, amikor meglátja a halálsápadt arcomat. Én csak megrázom a fejem, lenyelem a könnyeim, és büszkén kihúzom a hátam, mielőtt a legszikrázóbb színész mosolyom kíséretében odafordulok két kuncsafthoz.

-      Ne csináld ezt! – lép oda a pulthoz Harry másodperceken belül, hogy rám parancsoljon. – Gyere vissza!

-      Dolgom van – vágom rá elutasítóan, és rá sem pillantok. Adamnek majd’ kiesnek a szemei meglepettségében, úgy bámul rám.

Odanyújtom a két srácnak a kért italokat, de Harry – bár próbálom nem tudomásul venni – még mindig ott magasodik mögöttük, feszülten a tincseit turkálva.

-      Most! – int fejével az iroda felé indulatosan, és visszaviharzik.

Egy percig még téblábolok, amikor Adam taszít egyet rajtam.

-      Menj már! – mondja halkan, én pedig hiába érzem, hogy most nem szabadna, gépiesen teszem, amit elvárnak tőlem. Végtére is a főnököm hívott.

Benyitok. Harry az asztalának támasztott csípővel, karba tett kézzel áll, bámul az ajtó felé, és idegesen rágcsálja a száját.

-      Le kellene nyugodnunk, mielőtt… – kezdem halkan, de nem enged beszélni.

-      Én is lehetnék az a fiú – vág közbe összevont szemöldökökkel.

-      Nem! Te okosabb vagy! – rázom a fejem, és közelebb lépek hozzá.

Nem akarom ezt. Ölelni szeretném, nem pedig vitázni értelmetlenül. Hiába próbálom, nem tudom felfogni, hogy akarhatok valakit ennyire. Úgy, hogy semmi ne érdekeljen, aminek el kellene rettentenie tőle. A tény, hogy egy bűnözővel él, már önmagában elégnek kellett volna, hogy legyen. Aztán Adam óvva intései. A durva viselkedése a szexben, ami iszonyú sokként ért. Persze egyelőre nem velem. Velem egy angyal volt. De ahogy az előbb beszélt velem…

Mindezek ellenére, csak ő kell nekem. Olyan vagyok, mint egy buta tinédzser, aki semmiből nem tanul. Csak az ölelését akarom, a csókját, néha egy-két igaz szót, hogy érezzem, bízik bennem.

-      Úgy tűnik, az emberismeretet még gyakorolnod kell – tárja szét a karjait hátrébb lépve tőlem. – Egy kurvával jöttél össze, drágám! – jelenti ki egy gúnyos mosoly kíséretében.

-      Micsoda…? – suttogom.

Tessék a néhány igaz szavad. Kellett ez neked, Louis Tomlinson? Újra az visszhangzik a fülemben, amikor dühében Johnny hívta így.

-      Gyakorlatilag te vagy az első férfi, akit nem pénzért dugtam meg – nevet fel feszülten, aztán egy pillanatra elhallgat, és sóhajt egy nagyot, mielőtt folytatná. – Érdekel, miért gondoltam, hogy nincs választásom?

Nem tudnék most válaszolni. Csak remegve bólintok, miközben próbálom a torkomban növekvő gombócot lenyelni. Néhány pillanatig még némán farkasszemet nézünk, mielőtt belekezd.

-      Apámat alig ismertem, meghalt pici koromban. Anyám akkor, amikor a gimit elkezdtem. A mostohaapám vert, megerőszakolt, megalázott, kihasznált, ahol csak tudott. Utálta, hogy meleg vagyok. Annál jobban már csak magát gyűlölte, azt, hogy benne is meg volt rá a hajlam. Igen, én választottam. Biztosan lett volna más választásom, hiszen azt mondod, mindig van… – mosolyodik el keserűen – De úgy döntöttem, jobb kezembe venni az életem, mielőtt teljesen, visszafordíthatatlanul összetörik bennem valami. Tizenöt évesen hagytam ott. – hangsúlyozza – Három évig dolgoztam az utcán.

Fojtogatnak a könnyeim. A világ kezd elmosódni körülöttem. A szavait egyre nehezebb felfognom, belefurakszik valami zúgó hang, ami egyre csak erősödik. Nem tudok megszólalni, csak nézem az arcát, de egyre több erőfeszítésembe kerül megfelelően fókuszálni. Csóválom a fejem megállás nélkül. A szívem már-már fájdalmasan püföli belülről a mellkasomat, ki akar szakadni, át akarja törni a bordáimat, és itt meghalni a padlón.

-      Aztán összetalálkoztam Johnnyval, néhány héttel a tizennyolcadik születésnapom előtt – folytatja. – Ő is ugyanúgy fizetett nekem, mint bárki más. Az idők során persze változtak a dolgok köztünk, de gyakorlatilag azóta sem vagyok sokkal több, mint a kurvája. Hát ennyi. Most már elmehetsz – fordít hátat, hogy megkerülje az asztalt, és leüljön a székébe. – Ha akarsz – teszi hozzá halkan.

Csak bámulok magam elé megsemmisülten, és egyetlen hangot sem bírok kinyögni. Percek telnek el, én csak állok mozdulatlanul, üveges tekintettel, a fogaskerekek járnak az agyamban, de kívülről nézve csak egy zombi porhüvelye szobrozik a talpaimon.

-      Még mindig szeretlek – motyogja maga elé egy idő után. – Ha ez számít…

A gyengéd szavai kizökkentenek a révületből, pislogok kettőt, és újra életre kelve, felé fordítom a tekintetem.

-      Én is téged – suttogom.

Hát nagyon nem így képzeltem ezt a vallomást.

Elnyílnak az ajkai, de nem szól semmit. Látom a szemein, hogy azt kívánja, bárcsak közelebb lépnék hozzá. Ő viszont nem fogja megtenni ezt a lépést. Az elmúlt percek után nekem kell megtennem. Feltéve, hogy tényleg szeretném. Nekem kell odamennem, megölelnem, és a fülébe súgnom, hogy minden rendben lesz, együtt mindent megoldunk, új életet kezdünk, és boldogok leszünk valahol messze innen.

-      Nem vagyok jól. Ki kell mennem a mosdóba – nyögöm nagyokat nyelve, a szám elé kapom a kezem, és kirohanok.

A szemem sarkából látom, hogy felpattan a székéből, és az ajtón kinézve Adam felé int, hogy jöjjön utánam. Ő nem mer, egyedül hagyni viszont ebben az állapotban nem szeretne. Megértem. Én viszont, ha valaki most a közelembe jön, letépem a fejét.

Elsötétült tekintettel nézek rá Adamre a vécéajtóból, és vadul megrázom a fejem. Ő viszont, mint egy kamikaze követ, belök az ajtón, és nekitámaszkodva bevágja magunk mögött.

-      Nem kellett volna… – nyögöm.

-      Mi történt? – kérdi halkan.

-      Nem kellett volna utánam jönnöd! – üvöltök az arcába, és elkezdem püfölni a mellkasát – Kurvára nem kellett volna!!

-      Oké, add ki a feszültséget – tűri néhány ütés erejéig, aztán megragadja a csuklóimat, magához ránt, és szorosan megölel.

Zokogva fúrom az arcomat a mellkasába. Az egész testem rázkódik, a lábaimat alig érzem, ha nem ölelne így, már a padlón vergődnék tehetetlenül. Egy-két perc után, mikor kezd csillapodni a sírásom, és újra érzem az erőt magamban, újra hallom a saját gondolataim, eltolom magamtól, és még egyszer elkezdem a mellkasát erőtlenül csapkodni. Egy kézzel lefogja a kezeimet, a másikkal pedig beletúr a hajamba, és a tarkómnál visszahúz. Homlokát az enyémnek támasztja, és csak néz a szemeimbe.

-      Mondd el, mi történt. Jobb lesz – súgja.

-      Mit tudsz róla? – nézek rá eszelős tekintettel, hátrébb húzva a fejem. – És ne baszakodj velem! Mindent elmondasz! Kurvára megérdemlem, hogy tudjam, mibe kevertem magam!

-      Nem tudok mindent. Ha tőle kérdeznéd, hitelesebb…

-      Azt mondtam, beszélj! – rivallok rá.

Vesz egy mély levegőt, mielőtt nekikezd. Hezitál, de látja rajtam, hogy most nem fogom hagyni kitérni a válaszadás elől. Ha kell, három napra bezárom magunkat ebbe a rohadt vécébe, amíg mindent kiszedek belőle, amit akarok! Végül nagyot sóhajtva beadja a derekát, lecsúszik a földre, erőtlenül követem, és a combjaira fektetett lábakkal hallgatom.

-      Amikor idekerültem, lassan két és fél éve, akkor még nem Harry volt a főnök. Már együtt voltak, de Harry csak… nem dolgozott… szóval…

-      Johnny kurvája volt. Ezt már hallottam.

-      Elmondta? – tátja el a száját. – Nagyon fiatal volt, még tizenkilenc sem múlt el, amikor megismertem, és akkor már vele volt egy ideje. Johnny az utcáról szedte össze, úgy tudom egy jó ideig prosti volt. A szülei meghaltak, fogalmam sincs, mikor kezdhette szegényke…

-      Tizenöt. Tovább! – utasítom.

Elkerekednek a szemei, aztán vesz egy mély lélegzetet, és tovább beszél.

-      Mindig is okos fiú volt. Azt hiszem unatkozott, nem elégítette ki az, hogy valaki eltartja, cserébe csak néha le kell feküdnie vele. A nap többi részében nem tudott mit kezdeni magával, egyedül volt. Sokat járt ide. Nem szórakozni, csak nézelődni, segíteni. Tanulni. Egy idő után valahogy kierőszakolta, hogy dolgozhasson. Csak pultos akart lenni, vagy valami hasonló. Johnny viszont nem akart már ezzel a hellyel foglalkozni, nem sokkal előtte kezdett keresni valakit, aki elvezeti a helyet, de még nem talált, és mivel Harry mindenáron itt akart dolgozni – ő egyébként egyáltalán nem lelkesedett az ötletért –, átmenetileg átengedte Harrynek a klub vezetését. Úgy gondolta, úgyis beletörik a bicskája. Szerintem Johnny két éve azt várja, hogy meggondolja magát végre… – nevet fel.

-      De ő makacs. Nem adta fel – suttogom magam elé.

-      Nem – bólint. – Sőt, egyre többet volt itt, egyre többet foglalkozott a klubbal, az emberekkel. Eleinte senki nem nézte jó szemmel, nem volt tekintélye. Csak egy kis tizenkilenc éves prosti, el tudod képzelni, hogy viszonyultak hozzá. Persze, Johnny miatt ennek senki sem mert hangot adni, de azért nehéz dolga volt az elején. Aztán hamar megszerette mindenki – mosolyodik el. – Segítőkész volt, emberséges, és bár próbálta kemény kézzel fogni a gyeplőt, mindig meghallgatott mindenkit. Tökéletes ellentéte volt Johnnynak. De hát neked nem kell őt bemutatnom.

Kezébe veszi a kezeimet, és kedvesen megszorítja őket. Én pedig belenézek a szemeibe, és hüvelykujjammal megcirógatom a kézfejét. Sóhajtok egy nagyot és megcsóválom a fejem. Adam közelségére, halk szavaira lassan enyhül a feszültség bennem. Mostanra talán tisztának érzem a fejem. Nem mondom, hogy jó érzés felfogni minden szónak az értelmét. Hallani a saját gondolataim. Közelharcot vívni a fejemben a vágyaimmal és a félelmeimmel.

-      Nem igazán értem miért engedte neki át Johnny a klub vezetését. Ha valakinek csak a szexért fizetsz, miért hagynád, hogy beleüsse az orrát az üzleti ügyeidbe?

-      Egyszerű: mert Harry itt szeretett volna dolgozni – mosolyodik el. – Kérnie sem kellett soha, ha valamit szeretett volna, valamilyen úton-módon mindig megkapta. Sosem mutatta ki igazán, de azt hiszem, Johnny szereti őt – fintorodik el a reakciómat lesve. – Harry szinte bármit megtehet vele. Persze másik pasija sosem volt mellette. Azt hiszem, Harry is tisztában volt vele, hogy ez az egyetlen, amit nem tűrne. – Szomorúan megcsóválja a fejét. – Nem fogja egykönnyen elengedni.

Megremegek. Aztán bizonytalan hangon elcincogom a számomra legfontosabb kérdést.

-      És Harry? Ő is szereti?

Elhúzza a szája szélét, és elgondolkodik egy pillanatra.

-      Eleinte imponált neki. Talán az elején szerette – vonja meg a vállát. – Vagy csak túl fiatal volt… naiv… úgy érezte, vele biztonságban lehet. De egy idő után rájött, hogy egy bűnöző mellett a fegyver nem biztonságod ad, inkább veszélyt jelent. Ahogy egyre többet megtudott róla, egyre inkább láttam rajta, hogy már csak a kényszer tartja őt mellette. Harrynek jó néhány húzása volt az évek során, amikor azt hittem, Johnny kidobja. Lehet, hogy csak unatkozott, és úgy csinált, mint egy rossz gyerek, aki direkt cukkolja a szüleit, de az is lehet, hogy szándékosan arra játszott, hogy tegye ki az utcára, őszintén nem tudom – rázza meg a fejét. – De bármit is tett, Johnny valahogy mindig elképesztően egyszerűen túllépett rajta. A pénz sem érdekelte, amit veszített, az sem, ha elrontott valami nagy üzletet, vagy elveszített miatta egy jelentős partnert, esetleg valakivel szemben csorbított a tekintélyén. Csak megvonta a vállát, vett egy nagy levegőt, talán szólt néhány hangosabb szót, vagy elcsattant egy-két pofon, de sosem bántotta igazán. Ezért gondolom, hogy ő szereti. Hogy Harry szereti-e? Szerintem nem. Talán maradt a fiatal Harry régi ragaszkodásából valami, de téged szeret. Ez biztos. Soha senkire nem nézett úgy. És soha senkiért nem kockáztatott még ennyit. Bármit megtenne érted.

Összeszorul a torkom. Nehezemre esik továbbra is a tényekre koncentrálni. De nem hagyhatom abba, most kell kérdeznem, amíg még beszédes.

-      Prostik, drog, pénzmosás. Ennyiről tudok. Még valamiben utazik? Harry benne van bármiben is?

-      Ennyi nem elég? – nevet fel hitetlenkedve, aztán elkomorodik az arca. – Könnyebb lenne felsorolni, miben nem utazik, Lou… Fegyverek, embercsempészet, minden, amit akarsz. Korrupció. Senki nem tudja, hány rendőr van a kezében. Egy igazi nagyágyú – sóhajt fel. – Sajnálom – húzza el a száját, és megsimogatja az ölemben fekvő alkaromat.

-      Harry? – nyögöm.

-      Harry semmiben sincs benne úgy, ahogy most célzol rá – rázza meg a fejét hevesen. – Esetleg a pénzmosást lehetne ráhúzni. De ha elkapnák a zsaruk Johnnyt, őt is magával rántaná. Bűnrészesség. Mindenről tud. Nem buktathatod le. Egyrészt, mert bármit is teszel, Johnny előtted járna két lépéssel, másrészt Harryt is elveszítenéd.

-      Akkor mit csináljak? – kérdem elcsukló hangon, és előrebukva a pólójába fúrom az arcom.

-      Nem tudom, édesem. Nem tudom – suttogja a hátamat simogatva, aztán szorosan magához ölel, és megpuszilja a fejem búbját.

-      Az a fiú… – motyogom.

-      Zayn. Egy darabig együtt voltunk. Próbáltam rávenni, hogy hagyja abba. De neki sem egyszerű. Pakisztáni. Nincs letelepedési engedélye, nem dolgozhat hivatalosan, nincs túl sok választása így. Feleségül nem vehetem, hogy legyenek papírjai… – nevet fel. – Ha megtalálják, visszatoloncolják – bólint komoran.

-      Sajnálom… – suttogom.

Tényleg sajnálom. Sosem gondolkodtam igazán azon, hogy milyen élete lehet a prostituáltaknak. Hogy miért döntenek emellett a szakma mellett. Mindig is lenéztem őket, mint a legtöbb ember. És most itt vagyok, szerelmes vagyok egybe, egy másikba pedig az egyik legjobb barátom. Milyen ironikus a sors.

-      Jól beletenyereltünk mindketten – mosolyodik el fájdalmasan, mire bólintok.

-      Üresen hagytuk a pultot – állapítom meg szipogva néhány percnyi némaság után.

Persze, Harry biztosan odaküldött valakit. Vagy az is lehet, hogy ő maga állt be.

Nem vagyok képes most folytatni a faggatózást. Mára már túl sok volt az igazság. Lassan minden elcsépelt mondás igaznak bizonyul rám. Most épp a „vigyázz, mit kívánsz” vágott pofán elég alaposan.

Adam megkönnyebbülten bólint.

-      Menjünk? – kérdi halkan.

Ránézek. Bele azokba a gyönyörű kék szemekbe, miközben lazítok a szemtelenül hibátlannak tűnő testének szorongatásán. Miért nem tudtam inkább Adambe belezúgni?!

Megdörzsölöm a szemeimet, aztán magabiztosan bólogatni kezdek. Menjünk. Inkább dolgozok, hogy eltereljem a figyelmemet, minthogy itt gubbasszak még órákat, és azon agyaljak, hogy a tökéletes kis életem hogy jutott ide, ahol most van.