Jó hír azoknak, akik azért nem kezdték el olvasni ezt a sztorit, mert azt várták, hogy majd nem fejezem be, vagy csak nagggggyon sokára. Most már belekezdhettek.
Rossz hír azoknak, akik szerették, és várták hétről hétre a folytatást. Itt a vége. Most már tényleg. Köszönöm, hogy olvastátok és szerettétek.
Nem fogok eltűnni, megígérem, valószínűleg nem fogok háromnaponta frissíteni, és nem fogok pár hét alatt egy százhúsz oldalas könyvecskét összehozni (úristen, hogy csináltam!? :D) de van egy-két ötletem... szóval csak figyeljetek! ;)
12.Fejezet
Jared’s POV
Két hétig vártam titkon,
hogy Brian majd harmadszor is eljön. De persze nem jött. Hogy is hihettem benne,
hogy mindazok után megteszi? Később megtudtam, hogy valójában már nincs is a
kontinensen. Világgá ment. Nyilvánvalóan nem miattam. Annyit nem érek. Két
hónapig turnézott, csak a karácsony, újév körüli két hete volt szabad, de akkor
is biztosan Európában volt. És ha eljött volna? Valószínűleg akkor sem tudtam
volna jobban kezelni a helyzetet, mint az előző két alkalommal. Egyszerűen nem
működöm mellette. Hozzám sem kell érnie, elég, ha csak rám néz, és kimossa az agyam,
lebénítja a végtagjaim.
Az utóbbi hónapokban sehol
sem voltam, egész télre bezárkóztam, nehogy véletlenül esélyt adjak életem két
baklövése egyikének, hogy a szívemből kiálló tőr markolatát megragadja, és merő
szórakozásból jól megforgassa benne. Mintha nem vérezne eléggé anélkül is. Még
ennyi idő után is.
Mindentől és mindenkitől
távol tartottam magam. Még a munkámtól és a családomtól is. Az, hogy Shannon
egy pióca, őt nem lehet egykönnyen levakarni, más tészta. Vagy csak túlságosan
törődik velem. Mindenesetre ő valamiért naponta leellenőrizte, élek-e még. Néha
még kaját is hozott. De amit csak lehetett, lemondtam.
Most viszont itt állok egy
olyan eseményen, amire több helyről is megkaptam, hogy márpedig el fogok jönni.
Ez nem a lemondható kategória. Ez a Grammy.
Egészen pontosan százhárom
nap telt el azóta, hogy Brian otthagyott minket az utcán, aztán nem sokra rá
Adam is kisétált az ajtómon, én pedig órákig zokogva vergődtem az előszoba
padlón. Azóta sem láttam egyiküket sem.
Shannon, miután éjféltájt
egészen véletlenül átjött, mert nálam hagyott valamit, amire őrült nagy
szüksége volt az éjszaka közepén – máig sem értem miért – és rám talált, kierőszakolta
belőlem a történtek lényegét, azzal próbált nyugtatni, hogy jobb így nekem.
Merthogy nem tudtam volna elviselni, ami azzal járt volna, hogy felvállalom
bármelyiküket is.
Próbált nyugtatni… amíg be
nem húztam neki egyet. Ő meg nekem egy még nagyobbat. Aztán én neki még egyet.
Ő pedig újabb pofon helyett megragadta a csuklóimat, magához szorított, és
megölelt. Aztán sajgó képpel sírva kértem tőle bocsánatot, a nyakába borultam,
és csak zokogtam tovább. Kis idő után az ölelésében valamelyest megnyugodva, a
kanapén találtam magam egyedül, míg ő palackok után kutatta fel a lakásom, majd
az éjszaka hátralévő részében csendben magunkba öntöttünk pár üveg erősen alkoholos
üdítőitalt együtt. Na, azóta nem említette meg őket. Csak némán nézte, hogy
szenvedek. Mondván, egyszer úgyis megunom.
Hát nem jött be. Esküszöm,
nem versenyzésnek szántam, hogy ki unja meg hamarabb. De miután múlt héten
közölte, hogy elég az önsajnálatból, ha ma nem leszek itt, nagyon-nagyon
megbánom, jobbnak láttam nem vitatkozni vele.
Tudtam, hogy itt lesznek.
Vagy legalább az egyikük. Olyan szerencsém nincs, hogy egy ilyen eseményen
mindkettőt el tudjam kerülni.
De arra jutottam, hogy végül
is teljesen mindegy. Semmivel sem érzem magam jobban, mint három hónappal
ezelőtt a padlón fetrengve, így valószínűleg rosszabbul sem fogom tudni érezni
magamat, ha esetleg újabb vécés jelenetet rendez valamelyik exem. Amire persze
semmi esélyt nem érzek, már az is csoda lenne, ha a szemembe nézne bármelyikük
is vagy két szót szólna hozzám. De gyerekkoromban azt tanultam, jobb mindenre
felkészülni.
Nem lepődtem meg, amikor
megpillantottam Adamet. Ahogyan azon sem, hogy széles mosoly sugárzik az arcán.
Úgy tűnik, ő nem érzi magát olyan ramatyul, mint én. Azt hiszem, őszintén
örülök neki. Sosem akartam, hogy úgy szenvedjen, ahogyan én. Boldognak tűnik. Vagy
csak jobb színész. Ki is adta nekem azt az Oscart?
Egy árnyékosabb helyet
választottam magamnak a terem szélén, miután Shannon itt hagyott, hogy tegyen
egy tiszteletkört. Arra nem vállalkozom ma. Legyen elég, hogy itt vagyok. Nem
vágyom egy ideje a reflektorfényre, egy sötétebb sarok tökéletesen megfelel
nekem, hűen tükrözi a hangulatomat. Csak nézem, ahogyan Adam büszkén átkarolja az
anyukája vállát, aki elkísérte ide. Azt, hogy mindenkivel, aki a szeme elé
kerül, van ideje kezet fogni és kedvesen váltani néhány szót. Egy pillanatra
úgy érzem, a távolból összetalálkozik a tekintetünk, de valószínűleg csak
képzelem, arcizma sem rezzen, tovább társalog mosolyogva a mellette álló
zenészkollégával.
Váratlanul két tenyér csúszik hátulról a
zakóm alá, a derekam két oldalára simítva. Egy pillanatig sem kell elgondolkodnom
a kezek tulajdonosának kilétéről. Egyetlen ember van, aki így ér hozzám, akinek
az érintésébe beleremegek, akinek csak magam elé képzelve az arcát, vér szökik
az arcomba. Akinek a közelsége duplájára emeli a pulzusomat.
Reszketve hunyom le a szemhéjaimat,
és emelem lassan fel a fejemet, mintha csak csukott szemmel a plafont nézném.
Amikor az egyik kéz elhagyja a derekam, csak hogy a tarkómnál gyengéden arrébb
söpörje a hajamat, felsóhajtok, és mohón hátrébb döntöm a hátam.
Résre nyílt szemeim újra
megtalálják Adamet, és a nyüzsgő forgatagot körülötte.
Lapockáim a bársony érintésű
kezek tulajdonosának ütköznek. Itt állok tengernyi emberrel körülvéve, és azt
kívánom, bárcsak otthagyná a csókját a nyakamon. Közelebb hajol, érzem forró,
párás lélegzetét a bőrömön, libabőrös leszek tőle tetőtől talpig, visszanyelek
egy nyögést, de bármennyire is kívánom, nem csókol a nyakamba.
Nem sokkal később az érzéki
hangjától kezdek ugyanúgy reszketni, mintha csak ajkai annyira kívánt érintése
tette volna velem.
- Hidd el, nem illett hozzád. – suttogja mély hangon a
nyakamnak.
Ő is azt nézi, amit én. A
volt szeretőm boldogságtól sugárzó arcát. Szaggatottan sóhajtok fel a
remegéstől, és lassan megfordulok, hogy végre káprázatos szemeibe nézhessek.
- Ki illik hozzám? – kérdem halkan, minden fájdalmammal
átitatva, és csak nézem az arcát. Annyira hiányzott már, hogy láthassam.
És annyira
féltem attól, hogy újra a közelemben legyen. Nem alaptalanul. Pontosan annyira
nem tudok ellenállni neki, amennyire sejtettem. Soha nem is fogom megtanulni,
hogyan kell. Hiába telik el három hónap, vagy három év. Gondolkodás nélkül
vetném oda neki újra magamat egy érintésére, nem törődve azzal, hogy élve felemészt
a tűz, amit kelt bennem.
- Én? – kérdi felhúzott szemöldökökkel, és széles
mosolyra húzódnak azok a csodás ajkak, amiket úgy imádtam csókolni.
Mosolyognom
kell rajta. Hónapok óta nem mosolyogtam. Már azt hittem, el is felejtettem,
hogyan kell. De most muszáj. Azon a tündérien ártatlan arckifejezésén, amivel
felajánlkozik.
Bárcsak
elfogadhatnám az ajánlatot. Bárcsak éreznék rá egy fikarcnyi esélyt, hogy ha
megteszem, nem fogok belehalni.
- Brian… – sóhajtom a nevét remegő hangon – Nem tudom
letagadni, mennyire őrülten szerettem minden percét a veled töltött időnek. –
egy másodpercre lehunyom a szemeim, talán erőt gyűjtök – Még most is
beleborzongok, ha eszembe jut egy-egy pillanat. De már tudom, hogy annál többre
van szükségem. Az egyetlen, amit megtanultam Adam mellett.
- Itt vagyok. – veti közbe halkan.
Még mindig mosolyogva,
megcsóválom a fejem. Hogy bírom ki, hogy ne nyomjam a falnak?
- Olyasvalakire van szükségem, aki mindig ott van mellettem.
- Te is tudod, hogy ez kivitelezhetetlen a munkád miatt.
– mondja gyengéden.
Látom, hogy a kezei
mozdultak volna az enyémek felé, de visszafogta őket. Bizsereg a tenyerem, bennük
érzem az érintését, a bőre bársonyát. Magam köré fonom a karjaim.
- Persze, ha kivitelezhetetlen, akkor nem lesz
mellettem. De ha nem vagyok ezer mérföldekre, akkor mellettem aludjon, ébredjen
velem. Hadd vigyek neki boldogan reggelit az ágyba, vagy főzzön nekem kávét, ha
nyafogva úgy érzem, képtelen vagyok felkelni egy túl rövidre sikerült éjszaka
után. – mosolygok frusztráltan az álomképeimen – Ha pedig szükségem van rá, a
világ másik végén, akár ha egy jelentéktelen dolog miatt is, akkor is hezitálás
nélkül hívhassam fel, hogy kikérjem a véleményét. Bármiről. Akár arról is, hogy
tacskó vagy uszkár legyen a következő jelenetemben. A leglényegtelenebb
dolgokról. Csak hogy hallhassam a hangját.
Mosolyogva bólogat. Megállás
nélkül. Megfogja két felkaromat, védekezőn karba tett kezeimben halványan
megfeszülnek az izmok.
- Itt vagyok. – ismétli halkan, ám meggyőzően – Itt leszek.
- Mire? – ráncolom a homlokomat, ahogy elereszt, amikor
látja, hogy kényelmetlenül érzem magam az érintése miatt.
- Bármire, amire kellek. – suttogja határozott
tekintettel.
Nem tudom, higgyek-e neki.
Az arcvonásait fürkészem. Gyönyörű tekintete az enyémbe fúrva, egyetlen
szemvillanásra sem néz félre. Aki hazudik, nem tud így a szemedbe nézni. És
miért hazudna?
- Egy partner kell, igazi társ, nem csak egy szerető… –
magyarázom tovább, erőtlenül, bár legbelül tudom jól, hogy ért engem.
Én vagyok az, aki nem akarja
megérteni őt. Aki fél megérteni. Ő minden egyes szavamra biztatón mosolyogva
bólogat, amióta csak kinyitottam a számat.
- Itt vagyok, Jar. – leheli újra, és széttárja a karjait
– Hidd már el.
- Brian… – nyögöm, és végül odalépek hozzá, a karjai
közé, olyan közel, hogy a testünk összeér.
Az sem érdekel, hol vagyunk.
Az arcára teszem két kezemet. A gyomromban pillangószeánsz van, a szívemet
hónapok óta először érzem, hogy még létezik, egyben van, és nagyon is működik,
ahogy őrült módjára püföli a bordáimat.
Nem fonta körém széttárt
karjait. A száját bámulom. Már majdnem megcsókolom, amikor hirtelen megfogja a
kezeimet, és gyengéden elhúzza őket az arcáról.
- Ugye tudod, hogy ha nem is mindenki, de biztosan van,
aki minket néz? Hogy ezernyi kamera van körülöttünk? – lágyan csengnek a
szavai.
A kezeim még mindig az
övéiben. Lassan elhúzom őket. De nem azért, amiért ő hiszi. Nem azért, hogy
nehogy valaki meglásson minket kéz a kézben.
Nem felelek, csak a tarkója
mögé csúsztatom a tenyeremet, másik kezemmel magamhoz szorítom a derekánál, és
megcsókolom. Kezei kutatva siklanak fel szinte azonnal a zakóm alatt az ingemen,
ahogy mélyen belesóhajt a csókomba.
- Szeretlek. – nyögöm ajkai közé remegve végre azt, amit
már olyan régen el kellett volna neki mondanom – Menjünk innen. – súgom aztán
gyorsan, amikor engedek a szorításon.
-
Nem. –
csóválja meg a fejét óriási mosollyal az arcán.
Megütközök a válaszán.
- Nem megyünk sehova. – magyarázza – Nem sietünk. Egy
pár vagyunk, mostantól nem kell lopnunk az időt. Előttünk az egész éjszaka. A
hajnal. A holnap. – egész testem borzong a szavaira.
- Istenem… – ennyi az egész, ami egy sóhaj mellett képes
előbukkanni ajkaim közül.
-
Fogd meg a kezem. – nyújtja felém, én meg
csak bámulok a tenyerébe.
Aztán ujjaim engedelmesen az
övéi közé fűzöm. Bátorítón megszorítja a kezem. Annyira gyönyörű, ahogy
mosolyog rám. Nem emlékszem, hogy ennyire szép volt.
- Várj. – húzom el mégis a kezem, látom, hogy ború villan
át az arcán.
Előveszem a
telefonom, és írok egy néhány szavas üzenetet a bátyámnak.
Elég rég eltűnt. Idehívom. Csak
egy perc, és már meg is jelenik.
Brian addig
csak csendben figyel. Nem tudja mire vélni a viselkedésem.
- Shannon, szeretnék bemutatni valakit. – mosolygok szégyellősen,
ő pedig összevonja a szemöldökét.
- Miről beszélsz? Ismerjük egymást. – felé nyújtja a
karját, és gyorsan kezet fognak – Heló, Brian.
- Szia. – mosolyog felé az én káprázatos szerelmem, majd
kérdőn rám pillant.
- Nem. Nem ismered. – folytatom – Ő itt a partnerem. –
újra megfogom Brian kezét, megszorítom, és jelentőségteljesen egy kicsit
feljebb emelem.
Shannon összefont kezeinkre
pillant, kicsit talán megütközik először, majd bólint. Nem is tudom. Talán
elismerően.
Néhány másodpercnyi kínos
csend után váratlanul széttárja a karjait, és Brian felé lép.
- Üdv a családban. – öleli meg, mindkettőnket kicsit
megdöbbentve vele.
Aztán rám
szegezi a mutatóujját.
- Na, most megleptél, öcskös. – és ezzel megölel engem
is.
Szerintem
rájött, hogy jobb, ha teszem, ami jó nekem, és boldog vagyok, minthogy sírok
még hónapokig a sarokban egyedül. Akkor is, ha lesz, akinek ez nem fog tetszeni.
- Szeretlek. – súgom a fülébe.
Ez a nap ilyen.
Csak úgy dobálózok ezzel a szóval.
- Ezek szerint ma mégis megint nekem kell tartanom a
frontot, mint az utóbbi időben mindig. Nem baaaj, kezdek belejönni. – morog, de
nem tudja eltüntetni a vigyort a szája sarkából – Gondolom ti öt percen belül a
kocsiban száguldotok valami… nyugodtabb
hely felé. – fintorog, aztán engedékenyen felnevet.
- Szerintem hátradőlhetsz. Nem azért dolgoztattam ennyi
embert, hogy valahogy kinézzek ma, hogy azonnal le is lépjek. – veti közbe az
én Brianem, még jobban megnevettetve ezzel a bátyámat.
Sosem hittem volna, hogy
Shannon így fog viszonyulni hozzá. Annyira jó rájuk nézni!
- Ne mozduljatok. – mutat ránk Shannon, mintha fegyvert
fogna ránk, és résnyire szűkíti szemréseit – Erre inni kell. Hozok valamit. – siet
el.
Én pedig újra megszorítom kedvesem kezét, és
egy boldog puszit nyomok mosolygós
szájára.
- Ez egy álom… – súgom.
- Nem az. A tesód meg tök jó fej! – nevet rám, és
vállamra hajtja a fejét egy pillanatra – Azt hittem, utál.
- Sosem utált, csak azt utálta, hogy nem avattam be. Szóval
gyakorlatilag engem utált, nem téged. – nevetek.
Ő is felnevet, végigsimít
a mellkasomon, megőrjít az érintése. Aztán még mielőtt újfent azt nem kezdeném
tervezni, hogyan nyomom a falhoz a testét tucatnyi kamera lencséjében
tükröződve, megkomolyodnak az arcvonásai.
- Azt szeretném, hogy tudd, hogy itt vagyok melletted.
- Tudom. – ráncolom a homlokom, nem igazán értem, ez
most hogy jött ide, a nagy idill kellős közepébe.
- Fognak olyanokat kérdezni, ami bánthat. Azt akarom,
hogy húzd ki magad, nézz a szemükbe, és ne hagyd magad. Fogd a kérdést, ragadd
meg a szúrós felét, és fordítsd vissza. Meg fognak lepődni. Hidd el, nagyon könnyű
őket zavarba hozni.
Csak nézem elbűvölve.
Összeszorul a mellkasom, amikor arra gondolok, hogy évekig hittem, nem törődik
velem. Hogy a testemen kívül más nem számít neki.
- Ma itt vagyok. Ha látom, hogy valaki szándékosan bánt,
betöröm az orrát. – mosolyog elszántan – De holnap vagy holnapután nem biztos,
hogy ott leszek. Meg kell tanulnod elbánni velük.
- Mi ez a fancsali ábrázat? – jelenik meg hirtelen a
tesóm, három pohárral csörömpölve.
Frászt kapok a
hangjától. Több, mint rémült lehet most a tekintetem.
- Ó, csak elmélyülten tanulok a mestertől. – viccelem el
a helyzetet egy nagy sóhaj mellett, és elveszek két poharat tőle, az egyiket
átnyújtva Briannek.
Shannon először kicsit furán
néz a válaszom miatt, de végül jó kedvűen koccint velünk.
- Csinálj pár fotót. – nyújtom a bátyám felé a
telefonom.
Nevetve veszi el, megcsóválja
a fejét, tudom, hogy utálja a függőségemet, amivel a technika felé viszonyulok,
de engedelmesen kattint párat, aztán visszaadja a kezembe.
- Na megyek, hagylak titeket turbékolni. – húzza fel a
szemöldökét, jóváhagyólag biccent felénk, majd hátat fordít, és pillanatokon
belül eltűnik az emberek közt.
Ha lehet, még jobban a
sarokba húzódva, gyorsan átlapozzuk a képeket. Van néhány nagyon jól sikerült.
Brian boldogan pózol mellettem. Az én boldogságomat meg említeni sem érdemes,
olyan a képem, mint egy büszke iskolásfiúé az első barátnője mellett.
Az egyiket kiválasztom,
amelyiken a vállamnak dől, felfelé pillantva csücsörít, a poharaink pedig épp
összekoccannak.
Alá írok egy rövid szöveget:
„Grammy. Na, kié a legcukibb cukiság ma este?”
Odafordítom felé a kijelzőt.
- Elküldhetem? – kérdem.
- „Cukiság”?? – hitetlenkedik nevetve – Kinek?
- Mondjuk mindenkinek? – nézek rá komolyan.
Válaszként megcsókol. Minden
ártatlanságot mellőzve. Ez nem vörös szőnyeges csók, ez hálószobába illő csók. Egy
ígéret, arról, hogy mi vár rám. A lábaim is beleremegnek.
- Küldd. – súgja a számba, mielőtt elválnak ajkaink.
Eltart néhány
másodpercig, míg felépülök, újraindítom az agyam, majd az első dolgom, hogy rányomok a küldés
gombra. Mielőtt újra eltereli a gondolataim másfelé.
- Na, most már valóban hivatalos. – nézek rá szendén, és
nyelek egyet.
-
És ehhez
tényleg az internet kell? – nevet fel hitetlenkedve – Az élet nem ott
zajlik, szívem.
- Nem hát. – helyeselve megragadom a kezét, boldogan
szorítom meg, és az árnyékból a fénybe húzom, a tömegbe, a ránk szegeződő
kíváncsi szempárok sokasága közé. Mosolyogva. Vállam a lehető legközelebb az
övéhez. Szemeim éhesen rátapadva. Ajkaimon egész este érezve a csókja ízét.
THE END
(most már tényleg...)
Ahh istenem! A legjobb vég! Legjobb és egyben el vagyok keseredve. Én nem akarom, hogy ennek vége legyen. Olyan jó kis világot festettél ide nekünk. Hát ezért utálom mindig a végeket...
VálaszTörlésDe ez tényleg nagyon jó volt, és annyira nagyon örülök, hogy végül befejezted. :))) Na meg, hogy újra olvashatlak. Remélem is, hogy azért néha még elkápráztatsz majd. :)) Én nagyon fogom várni mindig! :*
Köszönööm, azért örülök hogy tetszett, ha nem is akartad, hogy vége legyen még. Ne legyél elkeseredve lécci, nem húzhattam ezt már örökké. Ha megígérem, hogy lesz egy-két kisebb ehhez kapcsolódó életkép szösszenet? :)
TörlésOké, akkor egy kicsit jobban érzem magam. :) Alapvetően az életben utálom ha valami véget ér amit szeretek. :D De nem! Ez így volt tökéleges! :))
TörlésÉn is utálom, ha vége lesz valaminek, főleg a 6-8 évados sorozataim befejező részét utálom. Kis túlzással nézem egy évtizedig, és olyan fos végeket tudnak legyártani, hogy már többször megígértem magamnak, hogy a legeslegutolsó részt többet az életben nem nézem meg semmiből XD
TörlésDe nagy kár, hogy vége. Viszont nagyon jó lett a befejezés, annyira jó volt olvasni egy ilyen boldog véget. Bár szívesen megtudtam, volna Adam mit szólt ehhez a kis incidenshez ott a gálán. Megsúgod?
VálaszTörlésÉn is remélem, hogy olvashatok mindél többet tőled, akár csak rövideket is. :)
Figyelni fogok! :)
Köszi neked is, hogy ide találtál, meg végig olvastál, kommenteltél!
TörlésHát igen, a hepiend nálam sajnos megjósolható... kiszámítható vagyok ilyen téren. Pedig tényleg elvághattam volna az előző rész végén :D
Adam már túltette magát rajta, felfogta abban a pillanatban, amikor találkozott Briannel még 3 hónappal ezelőtt, hogy neki nem osztottak itt lapot. Rájött, hogy gyakorlatilag csak eszköz volt a Brian-felejtéshez. Róla már nem írnék ezzel a sztorival kapcsolatban.