5. fejezet
- Tomnak nincs itt a kocsija. – téblábol be a hálónkba tündérszép szerelmem kócosan, ásítozva, ökölbe szorított kezével a szemét dörgölve, mint egy ötéves.
Valószínűleg én sem nézek
ki sokkal éberebbnek a csíkszemeimmel a párnarengetegből rásandítva, de akkor
is mosolyognom kell a látványon. Pofátlanul, kibírhatatlanul és büntetnivalóan
édes.
Nincs már túl korán, a
késő délelőtti nap sugarai már jócskán besütnek a szétnyíló függöny résein. Mégsem
az idő, hanem a kávé illata az, ami ébresztett. Szokásunkká vált, hogy aki
elsőnek kel, akár csukott szemmel is bekészíti a kávéfőzőt, és az éjjeli
szekrényre teszi a másiknak a feketét. És hát bevallom töredelmesen, az utóbbi
időben legtöbbször én vagyok az, aki a kávé illatára kelhet. De nem tehetek
róla, ha egyszer egy ilyen srác fekszik mellettem az ágyban, ritkán van kedvem
éjszakánként aludni. Ahhoz viszont már túl öreg vagyok, hogy reggel se pótoljam
be.
- És? Korán kelt. –
vonom meg a vállam, ahogy nézem, és közben magamban továbbra is jót szórakozok
rajta – Biztos nem akart találkozni velünk, mert zavarban lett volna a tegnap
esti hangok miatt. – mosolyodok el újra, de az ő képére továbbra is az a túlkomor
ábrázat van festve.
- Nem. Szerintem nem
aludt itthon. – rázza a fejét, és a nyakát tornáztatva nyújtózik egyet.
Felsóhajtok, és érzem
ahogy szépen lassan az én vonásaim is megkeményednek.
Ha elment csajozni,
kinyírom.
De ha Stefanhoz ment „csajozni”, akkor is.
Tulajdonképpen jelen
pillanatban bármit is csinál, kedvem lenne egy jólmegrakott középkori máglyát
alágyújtani, szóval lényegében ebből a szempontból halálmindegy, hogy éppen hol
dekkol.
A szokásosnál jóval
nagyobb hévvel kelek ki az ágyból, ledöntöm a torkomon a már alig gőzölgő
feketét, és sietve tárcsázom Stefant. Mert talán azért mégsem halálmindegy.
Hangposta. Remek. Ezzel
nem jutottunk előrébb.
- Mit csinálsz? –
tudakolja Bill a fenekét letéve mögöttem az ágy végére.
- Hívtad Tomot? –
kérdezek vissza gondolkodás nélkül, és nem mellesleg anélkül, hogy válaszolnék
az ő kérdésére.
- Kérdeztem valamit… –
motyog összevont szemöldökkel, elnyomva egy ásítást.
Igaz. Én pedig ignoráltam.
Önző vagyok, na. De most speciel van egy Stef nevű nyomós okom rá.
Felé fordulok, és úgy
döntök jobb a békesség, inkább válaszolok a kérdésére. Erre azért még van három
másodpercem, nem igaz? Plusz: az én kérdésem is hamarabb kerül megválaszolásra ily
módon. Csupa haszon.
- Stefant akartam
felhívni, hogy vele van-e a bátyád. De ki van kapcsolva. Szóval? Hívtad már? –
téblábolok kissé türelmetlenül a térdei előtt.
- Gondolom nem Tomért
aggódsz. – fintorodik el – Nem, nem hívtam. – felel végül – Nem szoktam
ellenőrizgetni, nagyfiú már, tud vigyázni magára. Majd hazajön. – megvonja a
vállát – Sűrűn előfordul, hogy nem alszik itthon. Csak most meglepődtem, mert
nem volt éppen partihangulatban az este.
Partihangulatban??! Ha ő
nem jön haza váratlanul, sanszos, hogy megpróbáltuk volna kinyírni egymást. De
ezt persze neki nem feltétlenül kell tudnia.
- Az lehet, hogy
sokszor nem alszik itthon. – folytatom – Ez nem is érdekelne alapjáraton. De
mostanában sajnos nem olyanokkal szórakozgat, akik jól tudják, mit várhatnak
tőle.
- Nem tetszik, ahogy
beszélsz róla. – néz fel rám összeszűkült szemekkel, én pedig meggondolatlanul
kontrázok rá.
- Bill. Nekem sem
tetszik egy sor dolog. Kezdve azzal, hogy a legjobb barátom a bátyád miatt
szenved, de rohadtul.
- A bátyám meg a te legjobb barátod miatt szenved. – vág
vissza epésen, feláll az ágyról, centikre tőlem, hogy innentől kezdve nekem
kelljen felnéznem őrá. Szikrákat szóró szemekkel néz le rám. Valahogy rögtön
nem tűnik olyan édesen álmosnak.
Ha nem róla lenne szó, meglehetősen
kellemetlen lenne a szituáció. Gyűlölöm, ha valaki a magasságbeli fölényét
használja rajtam egy vitában, és ezt ő nagyon is jól tudja. De nem hiába, az
elmúlt évek alatt a zsigereibe égett a dominancia. Tudom, hogy velem máshogy
bánik, mint bárki mással az utóbbi években, tudom, hogy mindenki más csak a
szexuális étvágyát kielégíteni kellett neki hosszú évekig, ezzel szemben velem
komolyan gondolja a dolgokat, ám akkor sem képes egy ember hiphop kitörölni a
múltat, a szokásait, egyik napról a másikra megváltoztatni a kiforrott természetét.
Hátrébb lépek egyet,
felsóhajtok, és megingatom a fejemet. Próbálom lenyugtatni magamat, ami persze nem
egyszerű történet a körülményeket tekintve.
Szóval Tom szenved? Na ne
már. Esetleg tanácstalan, nem tudja, mit kellene csinálnia. Az lehet. De hogy
olyan nagyon szenvedne, azt azért erősen kétlem.
- Stefnek ehhez semmi
köze. – folytatom jóval halkabban, legalább ne legyen veszekedés szaga a
dolognak – Drága ikertestvéred keverte magának a szarpudingot. És most nem
akarja megenni, mert büdös. – megvonom a vállam – De nem hiszem, hogy annyira
szenvedne, biztos felszedett valami tyúkot az éjjel.
- Mi az, hogy Stefnek
nincs köze hozzá?! – emeli fel a hangját, annak ellenére, hogy én már kezdtem
lehalkítani az enyémet – Mégis ki feküdt le egy sráccal, akiről nagyon jól
tudta, hogy hetero?!
Felnézek
rá nagy kerek szemekkel, és kinyitom a számat. Aztán be is csukom. Itt a vége.
Pedig
szívesen megkérdezném tőle kábé ugyanebben a hangnemben, hogy neki, mint Mr.
Tökély, vajon hányszor sikerült olyan nagyontökhetero pasit lefektetnie az
akarata ellenére. Hetero férfiak nem szexelnek meleg férfiakkal. Ez tény. Néha
bizony sajnálatos tény, de akkor is tény. Maximum a „bizonytalan” kategóriásoknak
tud adni az ember egy kis lökést. És ha nem Szent Tomról lenne szó, biztos
vagyok benne, hogy rövid úton ő is belátná ezt. De nem vagyok hajlandó tovább vitatkozni
vele a bátyja miatt. Már ezt a néhány perc feszültséget sem érdemelte meg a
dolog közöttünk.
És
különben is, hiába mondanám, hogy Tom maximum ex-hetero, és hogy nem éppen
Stefan erőszakolta rá magát, épp ellenkezőleg, ő építgette fel magának szépen
az egészet. Felesleges lenne, Bill úgyis máshogy látja a dolgokat. Nem
hibáztatom érte, kell neki idő, hogy feldolgozza, hogy a bátyja nem pontosan az
az ember, akinek egész életében gondolta.
- Kimegyek Andyért a
reptérre. – közli színtelen hangon egy perc néma csend és farkasszemnézés után,
majd beviharzik a fürdőbe.
Toporgok egyhelyben egy
percet, agyalok vajon mit mondhatnék neki, ha utána mennék, hogy enyhítsem a helyzet
súlyát, de arra jutok, hogy nem kockáztatom most az életem. Jobb ha egyedül
hagyom most egy kicsit.
Negyedóra múltán
ugyanolyan hévvel, ahogy a fürdő irányába tette, tervez kiviharozni az ajtón
is, és otthagyni engem a hurrikán kellős közepén. Fasza. Ám én eszelősen jó
refelexszel elkapom a csuklóját, és visszarántom.
Bár valószínűleg
ugyanannyira kockáztatom ezzel az életemet, mintha tizenöt perccel ezelőtt
mentem volna utána, de sebaj. Kiért kockáztassam, ha nem érte?
Indulattal néz a
szemeimbe, egyértelmű, hogy a tízperces zuhany egy leheletnyit sem
csillapította a feszültséget benne, hiába apelláltam erre, amikor hagytam, hogy
elszaladjon. Ha mást nem, talán a szexuális vonzerőmet még be tudom vetni. Vagy
ha nem, majd négykézláb pitizek, mint egy kiskutya. Bármit. De így elmenni, és
egy idegen srác karjaiba omlani, akinek a neve említésére is fülig ér a szája,
nem hagyom, az hétszentség.
Lassan felemelem a szabad kezem
– végig számítva arra, hogy simán előfordulhat, hogy durván arrébb löki majd –,
és végigsimítok az arcélén.
- Kicsim, nem
gondolkodhatunk mindenről ugyanúgy, de ne hagyjuk, hogy ez közénk álljon. –
súgom – Egyértelmű, hogy nekem az a fontos Stef mit érez, neked pedig a bátyád.
Ezen nem szabad veszekednünk.
Nyelek egy nagyot a
választ várva. Az talán jó jelnek számít, hogy nem ráncigálja azonnal a kezemben
lévő csuklóját, vagy nem húzza el a másik tenyeremtől az arcát, hogy nem üvölt,
hogy ne érjek hozzá, vagy nem pofozkodik a szabad kezével. De nem kapkodja el a
választ, kínoz még egy kicsit a kifürkészhetetlen, kemény arcvonásaival.
Aztán ellágyul, és magához
ölel. Az arcomat a nyakhajlatába húzza, erősen szorít magához, alig kapok
levegőt, a fejét a fejemre hajtja, beleszagol a hajamba, ad rá egy puszit,
aztán egy perc múlva eltol magától, és a falhoz lök.
A combjaimat megragadva felemel,
és testével a falhoz szorít. Nem mondom, hogy nem lep meg ez a hirtelen
száznyolcvan fokos fordulat, de reflexből fonom a dereka köré a lábaimat, a
nyaka köré pedig a karjaimat.
- Igazából nem is kell
rohannom. Még van legalább fél órám… – súgja ajkaival a számon, és a választ
meg sem várva, nyelvét csaknem a torkomig tolja.
Wow. Mondtam már, hogy
imádom az én kis minihurrikánomat?
Szűnni nem akaró
kéjmámorban úszva telik el azon két esemény közti szűk fél óra, hogy Bill
elment itthonról, én pedig képes lettem végre feltápászkodni az ágyból. Sosem
fogom megszokni, hogy ismét drogfüggő lettem. Önként.
Kokain, heroin, Billoin…
ilyen és ehhez hasonló agyament dolgok vágtáznak át a gondolataimon, amíg fekszem
az ágyon és bárgyú vigyorral a plafont bámulom. Aztán bekattan valami, és
eszembe jut, hogy ezt most vagy abbahagyom, vagy rövid időn belül hivatalosan
is elmebetegnek vallhatom magamat. Egyrészt. Másrészt pedig feldereng valami
homályos emlék egy Stefan nevű svédről, akinek lehet hogy az agyammal együtt
kellenék, nem pedig paradicsomlevessel a helyén. Szóval indulás.
Összecuccolok,
lezuhanyzok, beugrok a kocsiba, és a stúdióba vágtatok. Ha már a telefont nem
veszi fel, hátha ott elkapom. Tudja, hogy ilyen korán úgyis a nullához közelít
annak a valószínűsége, hogy bemennék, a legkézenfekvőbb dolog ott elbújni
előlem. Amikor a parkolóban meglátom drága barátom poros járgányát, rámtör a
sikerélmény, meg is veregetem a saját vállamat. Nem biztos, hogy nem néz
hülyének, aki látja.
Vigyorogva betrappolok az
épületbe, és nagy hévvel benyitok az ajtónkon. Talán az illusztrálhatná
legélethűbben arckifejezésem hirtelen változását, hogy Joker-arcból egyetlen
szempillantás alatt Sikoly-maszk. Zéró túlzással.
Visszacsukhatnám az ajtót,
hátha akkor eltűnik, amit látok, de elég ócska óvodás trükk lenne, felesleges
próbálkozás. A dolgok, amik kiakasztanak, sosem tűnnek el csak úgy, hipp-hopp,
egyetlen csettintésre.
Meg amúgy se nagyon érzem
az erőt a karomban, hogy visszacsukjam. Jó az a kilincs a kezemben. Legalább
van mibe kapaszkodni, valami fix, mert a világ perpillanat igencsak forog.
- Mi a f…? – találok
rá néhány szótag erejéig a hangomra, miután feloldom az agyamat ért blokkolást,
amit Tommyboy Stefan nyakába csimpaszkodó kezei, és együgyű vigyorának látványa
okozott. És persze Stef Tom dereka köré tekeredő karjai sem segítettek a
dolgon. Az hogy melyiknek hol volt épp a szája, nyelve, egyéb nyálas testrésze,
erre gondolni sem akarok. Basszus. Én ezt nagyon nem akartam látni. És vajon
miért van olyan érzésem, hogy fogok még ilyesmit látni a jövőben is?
Felém fordulnak,
eleresztik egymást, Tomnak pedig azonnal eltűnik a buta vigyor a képéről.
- Ne. – lép felém
határozottan, amikor látja, hogy a Molko nevű vulkán most bizony kitörni
készül. Felemeli az egyik kezét, mutató ujjával becélozva engem, és fenyegetően
néz rám.
Pedig tudhatná már, hogy a
megfélemlítés rám nem hat, nálam kimaradt az a gén a gyártásnál, ész nélkül
megyek bele öngyilkos szitukba bármikor.
Épp azon vagyok, hogy nyitom
a számat, hogy leordítsam gengszterfiú fejét, de akkor Stefan is az ajtó felé indul,
két rövid lépéssel védelmezőn Tom elé kerül.
Nem értem miért kell ezt a
gyereket így védeni, azt gondolja Stef, hogy le tudnám tépni a karját, vagy mi?
Még a kisujját se nagyon. Kezdem unni, hogy mindenki őt védi. Szegény kicsi
kiszolgáltatott Tomi, nem tudja megvédeni saját magát. Hát bassza meg.
- Kérlek… – néz rám
komolyan Stefan, és megingatja a fejét. Rohadt élet, ez mindig hat. Felsóhajtok
és szépen ügyesen visszanyelem a mondandómat.
Értem én, bólogatok
lassan, lépjek le, vagy ha már itt vagyok, üljek be a sarokba, de akkor viszont
kussoljak. Hát köszönöm, inkább az előbbit választom, bármennyit is fizetnének
az utóbbiért. Szó nélkül sarkon fordulok, vissza se csukom az ajtót, otthagyom
őket, főjenek a saját levükben. Egyék meg ők, amit főztek, én ebbe már nem
akarok beleszólni. Nem az én dolgom.
Persze, ha Stef majd jön
sírni nekem, akkor hirtelen az én dolgom lesz minden…
---------------------
Mit szóltok? :)
mit szólok? azt, hogy imádlak! imádom azt a briant, akinek a fejébe be tudsz tuszkolni néha <3
VálaszTörlésés nincs is olyan szaga, hogy elvágtad volna a fejezetet, teljesen kerek :)
yesss!
VálaszTörlésma27